Új idők, régi hibák új köntösben
A történelem minden sajátos fordulata bizonyos változásokat idéz elő azoknak a kispolgári ingadozásoknak a formájában, amelyek a proletariátus körül mindig megvannak, kisebb-nagyobb mértékben mindig beszivárognak a proletariátus soraiba.
Egyfelől kispolgári reformizmus, azaz jámbor demokrata és „szociál”-demokrata frázisokkal meg tehetetlen óhajokkal leplezett talpnyalás a burzsoáziának, másfelől kispolgári forradalmárkodás, mely szavakban fenyegetőző, felfuvalkodott és kérkedő, a valóságban azonban szétforgácsolt, szétfoszló, fejetlen és üres — ez a kispolgári ingadozások két „áramlata”. Ezek az áramlatok elkerülhetetlenek mindaddig, amíg a kapitalizmus legmélyebbre hatolt gyökereit is ki nem irtottuk. Most, a Szovjethatalom gazdasági politikájának ismert fordulatával kapcsolatban, ezeknek az ingadozásoknak a formája megint megváltozik.
A mensevikeskedők vezérszólama: „A bolsevikok visszatáncoltak a kapitalizmushoz, ez lesz a haláluk. A forradalom, mint kiderül, az Októberi Forradalmat is beleértve, mégiscsak polgári forradalom! Éljen a demokrácia! Éljen a reformizmus!” Akár színtiszta mensevik módra, akár eszer módra, akár a II., akár a II 1/2-es Internacionálé szellemében mondják ezt, a lényeg ugyanaz.
A fél-anarchistáknak, például a német „kommunista munkáspárt” tagjainak, vagy a mi volt munkásellenzékünk pártunkból kilépett vagy a párttól eltávolodó részének vezérszólama: „A bolsevikok nem hisznek most a munkásosztályban!” Az ebből eredő jelszavak többé-kevésbé 1921 tavaszának „kronstadti” jelszavaihoz hasonlítanak.
A marxisták feladata az, hogy a reformizmus és az álforradalmiság filisztereinek siránkozásával és pánikjával minél józanabbul és minél pontosabban szegezzék szembe a tényleges osztályerők számbavételét és a vitathatatlan tényeket.
Idézzük emlékezetünkbe forradalmunk fő szakaszait. Az első, úgyszólván tisztán politikai szakasz október 25-től január 5-ig, az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséig terjed. Rövid tíz hét alatt százszor többet tettünk az oroszországi feudalizmus maradványainak tényleges és teljes megsemmisítése érdekében, mint a mensevikek és eszerek az ő uralmuk nyolc hónapja alatt (1917. februártól októberig). Abban az időben a mensevikek és eszerek, külföldön pedig a II 1/2-es Internacionálé hősei, a reakció szánalmas szekértolói voltak. Az anarchisták vagy fejvesztetten kívülről szemlélték az eseményeket, vagy nekünk segítettek. Polgári jellegű volt-e akkor a forradalom? Természetesen az volt — annyiban, amennyiben a polgári-demokratikus forradalmat végigvittük, s amennyiben a „parasztságon” belül még nem volt osztályharc. Ugyanakkor azonban rengeteget tettünk a polgári forradalmon túlmenően a szocialista, a proletár forradalom érdekében: (1) Soha nem látott mértékben kifejlesztettük a munkásosztály erőit, hogy az államhatalmat a munkásosztály gyakorolhassa. (2) A nyárspolgári demokrácia bálványaira, az Alkotmányozó Gyűlésre és a gazdagok számára biztosított sajtószabadsághoz hasonló polgári „szabadságjogokra” olyan csapást mértünk, amely az egész világon éreztette hatását. (3) Megteremtettük az állam szovjet típusát, ami 1793-hoz és 1871-hez képest óriási haladás.
A második szakasz. A breszti béke. Békeellenes forradalmi frázisok tobzódása — félpatrióta frázisok az eszereknél és mensevikeknél, „baloldali” frázisok a bolsevikok egy részénél. „Ha egyszer kibékültek az imperializmussal, végük van” — hajtogatta fejvesztetten vagy kárörömmel a nyárspolgár. Csakhogy az eszerek és mensevikek úgy békültek ki az imperializmussal, mint a munkások ellen irányuló burzsoá rablás részesei. Mi úgy „békültünk” ki, hogy odaadtuk a rablónak vagyonunk egy részét azért, hogy megmentsük a munkások hatalmát, hogy még erősebb csapásokat mérhessünk a rablóra. Olyan frázisokat, hogy mi „nem hiszünk a munkásosztály erőiben”, akkoriban eleget hallottunk, de nem hagytuk magunkat frázisokkal félrevezetni.
A harmadik szakasz. Az 1918 —1920-as évek. Polgárháború, kezdve a csehszlovákok és az „alkotmányozó gyűlés hívei” elleni harctól egészen Vrangelig. A háború elején Vörös Hadseregünk még nem volt. A Vörös Hadsereg az anyagi erők tekintetében az antant országok bármelyik hadseregéhez képest ma is egészen jelentéktelen. És mégis mi győztünk a világhatalommal rendelkező antant ellen vívott harcban. A parasztok és a munkások szövetségét a proletár államhatalom vezetésével olyan színvonalra emeltük, mint még soha — s ez világtörténelmi jelentőségű vívmány. A mensevikek és eszerek a monarchia szekértolói voltak, mind nyíltan (mint miniszterek, szervezők, propagandisták), mind burkoltan (a „legkörmönfontabb” és a legaljasabb volt e téren a Csernovok és Martovok állásfoglalása, akik színleg kezüket mosták, a valóságban pedig tollúkkal ellenünk dolgoztak). Az anarchisták szintén gyámoltalanul kapkodtak ide-oda: egyik részük nekünk segített, másik részük a katonai fegyelem elleni ágálásával vagy szkepticizmusával ártott a munkának.
A negyedik szakasz. Az antant kénytelen (vajon hosszú időre-e?) beszüntetni az intervenciót és a blokádot. A hallatlanul tönkretett ország alig-alig kezd magához térni, csak most látja egész nagyságában a pusztulást, a leggyötrelmesebb bajokkal küszködik, az ipar áll, a termés rossz, éhínség dúl, járványok dühöngenek.
Világtörténelmi jelentőségű harcunkban elérkeztünk a legmagasabb s egyben legnehezebb fokra. Az ellenség ebben a pillanatban és ebben az időszakban nem az, ami tegnap volt. Ellenségünk ma nem a fehérgárdista banda, amelyet a mensevikek, az eszerek és az egész nemzetközi burzsoázia által támogatott földbirtokosok vezényelnek. Ellenségünk — a gazdasági élet sivár, rideg valósága egy kisparaszti országban, amelynek nagyipara tönkrement. Ellenségünk — a kispolgári ösztönösség, amely körülvesz bennünket, mint a levegő, és igen erősen behatol a proletariátus soraiba. A proletariátus pedig deklasszálódott, azaz kizökkent osztálylétének megszokott vágányából. Állnak a gyárak — a proletariátus meggyengült, szétforgácsolódott, elerőtlenedett. Az államon belüli kispolgári ösztönösséget pedig támogatja az egész nemzetközi burzsoázia, amelynek még mindig világhatalom van a kezében.
Hát hogyne hagyná cserben az embereket a bátorság? Kiváltképpen az olyan hősöket, mint a mensevikek és az eszerek, mint a II 1/2-es Internacionálé lovagjai, mint a gyámoltalan anarchisták, mint a „baloldali” frázisok kedvelői. „A bolsevikok visszatáncolnak a kapitalizmushoz, a bolsevikoknak befellegzett, az ő forradalmuk sem lépte túl a polgári forradalom kereteit.” Éppen elég ilyen óbégatást hallunk.
De mi ezt már megszoktuk.
Mi a veszedelmet nem kisebbítjük. Bátran szembenézünk vele. Azt mondjuk a munkásoknak és a parasztoknak: a veszély nagy, — fokozottabb tömörülésre, kitartásra, hidegvérre van szükség, megvetéssel lökjétek félre az útból a mensevi-keskedőket, az eszereskedőket, a pánikterjesztőket és a szájhősöket.
A veszély nagy. Az ellenség sokkal erősebb nálunk gazdaságilag, mint ahogy tegnap sokkal erősebb volt katonailag. Mi ezt tudjuk és ebben a tudásban van az erőnk. Mi már olyan rengeteget tettünk mind Oroszországnak a feudalizmustól való megtisztítása érdekében, mind a munkásság és a parasztság erőinek kifejlesztése érdekében, mind az imperializmus elleni világharc érdekében, mind a II. és a II 1/2-es Internacionálé sekélyességeitől és aljasságaitól megszabadított nemzetközi proletár mozgalom érdekében, hogy a rémült óbégatások nem hatnak ránk. Forradalmi tevékenységünket teljesen, sőt a kelleténél jobban „igazoltuk”, tettekkel mutattuk meg az egész világnak, hogy mire képes a proletár forradalmiság, ellentétben a mensevik-eszer „demokráciával” és a mutatós frázisok mögé rejtett gyáva reformizmussal.
Aki egy nagy harc megkezdése előtt a vereségtől fél, az csak gúnyt űz a munkásokból, ha szocialistának nevezi magát.
Éppen azért, mert nem félünk szembenézni a veszéllyel, jobban kihasználjuk erőinket a harcra, józanabbul, óvatosabban, körültekintőbben mérlegeljük az esélyeket és megteszünk minden engedményt, amely bennünket erősít, az ellenség erőit pedig szétforgácsolja (ahogy ma már a legnagyobb szamár is látja, hogy a „breszti béke” olyan engedmény volt, amely bennünket megerősített, a nemzetközi imperializmus erőit pedig szétforgácsolta).
A mensevikek azt kiabálják, hogy a terményadó, a szabadkereskedelem, valamint a koncessziók és az államkapitalizmus engedélyezése a kommunizmus csődjét jelenti. Ezekhez a mensevikekhez csatlakozott külföldön Levi, volt kommunista. Ezt a Levit védeni kellett addig, amíg hibáit azoknak a hibáknak visszahatásaként magyarázhattuk, amelyeket Németországban a „baloldali” kommunisták, különösen 1921 márciusában, elkövettek; de nem szabad védeni ezt a Levit akkor, amikor ahelyett, hogy belátná, hogy nincs igaza, az egész vonalon mensevizmusig süllyed.
Az óbégató mensevikek figyelmét egyszerűen felhívjuk legalábbis arra, hogy a kommunisták már 1918 tavaszán hirdették és védelmezték azt az eszmét, hogy a kispolgári ösztönösség ellen blokkra, szövetségre kell lépni az államkapitalizmussal. Három évvel ezelőtt! A bolsevik győzelem első hónapjaiban! A bolsevikok már akkor józanul ítélték meg a dolgokat. És azóta sem tudta senki megcáfolni, hogy helyesen mértük fel a meglevő erőket.
A mensevizmusig süllyedt Levi azt tanácsolja a bolsevikoknak (miközben ugyanúgy „megjósolja”, hogy a kapitalizmus le fog győzni bennünket, mint ahogy a nyárspolgárok, demokraták, szociáldemokraták stb. egytől-egyig vesztünket jósolták arra az esetre, ha szétkergetjük az Alkotmányozó Gyűlést!), hogy forduljanak segítségért az egész munkásosztályhoz! Mert, tetszik tudni, eddig csak egy része segített a bolsevikoknak!
Levi nézetei ebben a kérdésben csodálatosan egybevágnak azoknak a fél-anarchistáknak és szájhősöknek — részint a volt „munkásellenzék” egyes tagjainak — nézeteivel, akik szeretnek olyan hangzatos frázisokat pufogtatni, mint az, hogy a bolsevikok most „nem hisznek a munkásosztály erőiben”. A mensevikek is, az anarchistáskodók is fétist csinálnak a „munkásosztály erőinek” e fogalmából, mivel nem képesek átgondolni tényleges, konkrét tartalmát. Ahelyett, hogy megvizsgálnák és elemeznék ezt a tartalmat — szavalnak.
A II 1/2-es Internacionáléhoz tartozó urak, akik azt szeretnék, ha forradalmároknak neveznék őket, a valóságban minden komoly helyzetben ellenforradalmároknak bizonyulnak, mert félnek a régi államgépezet erőszakos lerombolásától, nem hisznek a munkásosztály erőiben. Amikor mi mondottuk ezt az eszerekről és társaikról, ez nem volt frázis. Mindenki tudja, hogy az Októberi Forradalom a valóságban új erőket, új osztályt hozott felszínre, hogy Oroszországot ma a proletariátus legjobb képviselői kormányozzák, akik hadsereget teremtettek, vezették ezt a hadsereget, megszervezték a helyi igazgatást stb., vezetik az ipart és így tovább. Ha ebben az igazgatásban vannak bürokratikus kinövések, mi ezt a bajt nem titkoljuk, hanem leleplezzük, harcolunk ellene. Aki az új rend kinövései elleni harc miatt megfeledkezik e rend tartalmáról, elfelejti, hogy a munkásosztály teremtette és vezeti a szovjet típusú államot, az egyszerűen nem tud gondolkodni és a levegőbe beszél.
De „a munkásosztály erői” nem korlátlanok. Ha a munkásosztályból most kis mértékben, néha igen kis mértékben kerülnek felszínre friss erők, ha minden dekrétum, felhívás, agitáció és a „pártonkívüliek előléptetéséről” kiadott minden parancs ellenére mégis kis mértékben kerülnek felszínre erők, akkor arról szavalni, hogy „nem hiszünk a munkásosztály erőiben”, nem egyéb üres frázispufogtatásnál.
Ezek az új erők bizonyos „lélegzetvételi szünet” nélkül nem kerülnek felszínre; csak lassan fejlődnek ki; csak a helyreállított nagyipar alapján (azaz, pontosabban és konkrétabban szólva, a villamosítás alapján) bontakozhatnak ki és sehonnan máshonnan nem kerülhetnek elő.
Egy tönkretett kisparaszti ország munkásosztályának, amely oly sokat szenvedett a deklasszálódás következtében, óriási, a világon egyedülálló erőfeszítések után bizonyos időre van szüksége ahhoz, hogy az új erők felcseperedhessenek, felsorakozhassanak, hogy a régi, megkopott erőket „megfoltozhassák”. Annak a katonai apparátusnak és államapparátusnak a megteremtése, amely képes volt arra, hogy győzelmesen kiállja az 1917 —1921-es évek megpróbáltatásait — nagy dolog, s ez igénybe vette, lekötötte és kimerítette a „munkásosztály erőit”, reális (nem pedig a szájhősök szavalásában létező) erőit. Ezt meg kell érteni, és számolni kell azzal, hogy a munkásosztály új erői szükségszerűen, jobban mondva: elkerülhetetlenül lassított ütemben fognak gyarapodni.
Mikor a mensevikek nagyhangon a bolsevikok „bonapartizmusáról” beszélnek (a bolsevikok, úgymond, a „demokrácia” akaratával szemben a katonaságra és az apparátusra támaszkodnak), ebben nagyszerűen kifejeződik a burzsoázia taktikája, és Miljukov helyesen teszi, hogy támogatja ezt a taktikát, támogatja a „kronstadti” (az 1921 tavaszi) jelszavakat. A burzsoázia helyesen számol azzal, hogy a „munkásosztály” tényleges „erői” jelenleg ennek az osztálynak hatalmas élcsapatából (az Oroszországi Kommunista Pártból, amely nem egycsapásra, hanem 25 esztendő folyamán, tettekkel vívta ki magának az egyetlen forradalmi osztály „élcsapatának” szerepét, címét, erejét), plusz azokból az elemekből állanak, akiket a deklasszálódás legjobban legyengített, akik legjobban engednek a mensevik és anarchista ingadozásoknak.
A „bízzál jobban a munkásosztály erejében” jelszó alatt ma a valóságban a mensevik és anarchista befolyást erősítik: legszemléltetőbb tanúságát és bizonyítékát ennek Kronstadt szolgáltatta 1921 tavaszán. Minden öntudatos munkásnak le kell lepleznie és félre kell löknie azokat, akik azt kiabálják, hogy mi „nem hiszünk a munkásosztály erőiben”, mert ezek a nagyhangú kiabálók a valóságban a burzsoázia és a földbirtokosok cinkosai, akik gazdáik előnyére gyengítik a proletariátust a mensevikek és az anarchisták befolyásának kiterjesztésével.
Itt van a „kutya eltemetve”, ha józanul átgondoljuk a „munkásosztály erői” fogalmának valóságos tartalmát!
Milyen munkát végeztetek, tisztelt urak, mit tettetek azért, hogy a mai legfontosabb „fronton”, a gazdasági fronton, a gazdasági építésben ténylegesen bevonjátok a munkába a pártonkívülieket? Ezt kérdezzék meg az öntudatos munkások a szájhősöktől. Így lehet és így kell mindenkor leleplezni a szájjártatókat, így kell bebizonyítani, hogy ők a valóságban nem segítik, hanem zavarják a gazdaság építését, nem segítik, hanem gátolják a proletárforradalmat, nem proletár, hanem kispolgári törekvéseket igyekeznek érvényesíteni, idegen osztályt szolgálnak.
A mi jelszavunk: le a szájhősökkel! le a fehérgárdisták öntudatlan szekértolóival, akik megismétlik a szerencsétlen kronstadtiak 1921 tavaszán elkövetett hibáit! Lássunk neki a tevékeny gyakorlati munkának, számbavéve a jelenlegi helyzet sajátosságát és feladatait! Nem frázisok, hanem tettek kellenek.
Ennek a sajátosságnak és a valóságos, nem pedig képzeletszülte osztályerőknek józan számbavétele azt mondja nekünk:— Az után az időszak után, amelyben a proletár alkotóerő katonai, közigazgatási és általános politikai téren a világon páratlan eredményeket ért el, nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül, nem egyes személyek vagy pártok hibájából, hanem objektív okoknál fogva, olyan időszak következett be, amikor az új erők az eddiginél jóval lassabban gyarapodnak. Gazdasági téren az építés elkerülhetetlenül nehezebb, lassúbb és fokozatosabb; ez ennek a munkának a katonai, közigazgatási és általános politikai munkától eltérő lényegéből következik. Ez ennek a munkának különösen nehéz voltából és, hogy úgy mondjam, mélyebb talajhoz kötöttségéből következik.
Éppen ezért igyekszünk majd, hogy feladatainkat a harcnak ebben az új, magasabb szakaszában a legnagyobb óvatossággal, háromszoros óvatossággal határozzuk meg. Szerényebben fogjuk ezeket a feladatokat meghatározni; több engedményt fogunk tenni, persze azok között a keretek között, amelyeken belül a proletariátus engedményeket tehet anélkül, hogy uralkodó osztály mivoltát veszélyeztetné; a lehető leggyorsabban beszedjük a mérsékelten megszabott terményadót és a lehető legtöbb szabadságot biztosítjuk a parasztgazdaság fejlesztése, megerősítése és helyreállítása érdekében; a számunkra nem feltétlenül szükséges vállalatokat bérbeadjuk, többek közt magánkapitalistáknak és külföldi koncessziósoknak is. Szükséges, hogy a proletár állam blokkra vagy szövetségre lépjen az államkapitalizmussal a kispolgári ösztönösség ellen. Ezt a szövetséget okosan kell megvalósítani, azt a szabályt tartva szem előtt, hogy „kétszer mérd meg, mielőtt egyszer levágod”. Közvetlenül a magunk számára kisebb munkaterületet hagyunk meg, csupán annyit, amennyi feltétlenül szükséges. A munkásosztály legyengült erőit ezen a kisebb területen fogjuk összpontosítani, itt viszont erősebben vetjük majd meg a lábunkat, s nem egyszer és nem kétszer, hanem sokszor fogjuk ellenőrizni magunkat a gyakorlati tapasztalatok alapján. Lépésről lépésre, araszról araszra — egy olyan „hadsereg”, mint a mienk, ilyen nehéz úton, ilyen nehéz körülmények között, ilyen veszélyek közepette másképp most nem tud előrehaladni. Akinek ez a munka „unalmas”, „nem érdekes”, „érthetetlen”, aki az orrát fintorgatja vagy pánikba esik, vagy pedig megrészegülve „a régi lendület”, a „régi lelkesedés” stb. hiányáról szaval — azt jobb „felmenteni a munkától” és irattárba tenni, hogy ne árthasson, mert az illető vagy nem akarja vagy nem tudja megérteni a harc mostani fokának, mostani szakaszának sajátszerűségét.
Ma, amikor az ország rettenetesen tönkre van téve, amikor a proletariátus ereje a sok, szinte emberfeletti erőfeszítésben kimerült, a legnehezebb feladathoz kezdünk hozzá: megteremtjük a valóban szocialista gazdaság alapját, megteremtjük az ipar és a földművelés közti rendszeres árucserét (helyesebben: termékcserét). Az ellenség még sokkalta erősebb nálunk; az anarchikus, batyuzó, egyéni árucsere lépten-nyomon akadályozza munkánkat. Világosan látjuk a nehézségeket, és rendszeres, állhatatos munkával le fogjuk küzdeni őket. Legyenek kezdeményezőbbek és önállóbbak a vidéki szervek, több erőt kell odairányítani, nagyobb figyelemmel kell kísérnünk gyakorlati tapasztalataikat. A munkásosztály csakis oly mértékben gyógyíthatja be sebeit és állíthatja helyre proletár „osztályerejét”, a parasztságnak a proletár vezetésbe vetett bizalma csakis oly mértékben szilárdulhat meg, amilyen mértékben tényleges sikereket érünk el az ipar helyreállításában és a parasztnak is, a munkásnak is előnyös rendszeres állami termékcsere megszervezésében. E sikerek arányában indul meg majd az új erők áradata is, talán nem olyan gyorsan, mint ahogy azt valamennyien szeretnők, de megindul.
Lassúbb és óvatosabb, kitartóbb és szívósabb munkát tehát!
1921. augusztus 20.
N. Lenin
Megjelent: „Pravda” 190. sz. 1921. augusztus 28.
Lenin Művei. 33. köt. 1—10. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!