Kína forradalma

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VII. Frontok az ellenség háta mögött
2. A Nyolcadik Hadsereg Sanszi tartományban

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

2. A Nyolcadik Hadsereg Sanszi tartományban
Ennek a megegyezésnek az értelmében a hadparancsnokság intézkedése szerint a Nyolcadik Hadsereg a háború első hónapjaiban Észak-Kína felé vonult. Visszatért Sanszi tartományba, első japánellenes felderítő harcainak színterére. A hadsereg egyik része ekkor a központi kormány és a tartomány seregeinek oldalán megverte a japánokat a Pinghszin-hágónál és megvédett olyan stratégiai fontosságú átkelőhelyeket, mint Niangcekuan és Hszinkou. Ennek a hadseregnek a parancsnokai hozzásegítették a tartományi hatóságokat egy egységes katonai és politikai partizánfőiskola felállításához. A főiskolát a Jenani Japánellenes Egyetem mintájára szervezték meg. Dékánja Li Kung-po volt, a sangháji Nemzeti Szabadítási Mozgalom egyik vezetője. (Már beszámoltunk arról, hogy Li-t a háború előtt a japánellenes közvélemény megszervezésének „bűntette” miatt a Kuomintang bebörtönözte.*)

* Li Kung-pot 1946 júl. 11-én Kunmingban a Kuomintang hóhérai meggyilkolták.*

Abban is a kommunisták segítették Jen Hszisan-t, a tartomány kormányzóját, hogy az Új Sanszi-Hadsereget megszervezhesse. Ezt a sereget „Meghalni is Kész Dandárnak” nevezték el. A régi, feudális módon szervezett és teljesen használhatatlan tartományi csapatokkal ellentétben ez a hadsereg munkásokból, parasztokból, helyi japánellenes értelmiségiekből és diákokból állott. Az Új Hadseregre még sok megpróbáltatás várt — de ez a hadsereg egészen a háború végéig folytatta harcát a japánellenes vonalak mögött és szüntelenül, elpusztíthatatlanul hozzájárult Kína japánellenes erejének növeléséhez.

A Sanszi tartomány szívében lejátszódó eseményekkel, a Nyolcadik Hadsereg más egységei mélyen behatoltak a japánok által már elfoglalt, elszigetelt hegységekkel teleszórt területekre: Hopei és Csahar tartományokba. Egymástól elkülönített oszlopokban, erőltetett menetben haladtak előre, ahogyan azt a Hosszú Menetelés során olyan jól megtanulták. A legmagasabb hegyeket, a legjárhatatlanabb hegyiutakat választották. Elkerülték az ellenséges helyőrségeket. Felhasználták népük támogatását és mindenütt kapcsolatot létesítettek a helyi ellenálló szervezetekkel. Amikor földrajzi szempontból kedvező pontokat értek el — mint a Wutai és Taihang hegygerincek természetes erődítményei — vagy ahol a terület nagyobb fejlettsége és a japánellenes mozgalom ereje pótolta a természetes támaszpontok hiányát — mint Közép-Hopei tartomány sík vidékén — ott az oszlopok megállottak és támaszpontokat építettek ki a későbbi hadműveletek számára. Így keletkeztek a Felszabadított Körzetek — az első olyan kínai területek, amelyeket kínai csapatok szabadítottak ki az előnyomuló ellenség markából. A japánok a háború hét esztendeje alatt egyetlenegyszer sem tudták visszaszerezni ezeket a területeket, amelyek sok, későbbi Felszabadított Körzet magvát alkották. A Nyolcadik Hadsereg ezekből a Felszabadított Körzetekből indította el nagyobbszabású támadását a Peiping—Hankou és a Tiencsin—Pukov vasútvonalak ellen, hogy lehetővé tegye a központi kormánycsapatoknak Hankou megvédését.

Hogy megérthessük a kínai Felszabadított Körzetek növekedését és jellegét, meg kell vizsgálnunk az első körzetek születésének körülményeit. (1937—1938.) Lehet, hogy az elbeszélésre kerülő néhány esemény között lesznek olyanok, amelyeket az olvasó jelentéktelennek talál, de ne felejtsük el, hogy ezek azok a „kis makkok”, amelyekből a tömeges partizánharc hatalmas tölgyfája sarjadt. A legtöbb esetben kicsiny csapategységek, századok és ezredek bevetéséről van szó. Más esetekben elszánt munkások, parasztok, értelmiségiek akcióiról. A szikra, amely a tűzvészt kirobbantja — mindig kicsiny. A Bastille ostroma is „csak” lázadás volt egy börtön kapui előtt. A Felszabadított Körzetek közül a Sanszi—Csahar—Hopei támaszpont volt a legismertebb. Ezt látogatták leginkább az európai és az amerikai megbízottak.*

* Néhány beszámoló: „Twin Stars of China” (Major Evans F Carl-Hogg). The People’s War (I. Epstein).*

Ez három, földrajzilag és politikailag különálló területet foglalt magában. A Wutai-hegyek és lejtőik a támaszpont északi részén, Hopei és Sanszi tartományok között sok jólvédhető állást nyújtottak — de gazdaságilag szegények és teljesen feudális szervezettségűek voltak, lakosságuk pedig elmaradott és írástudatlan volt. A Közép-Hopei sík területe viszont Kína egyik legtermékenyebb és leghaladottabb körzete, egyben Peiping és Tiencsin közvetlen „Hinterlandja” volt — de földrajzi előnyöket a partizánharc számára nem nyújthatott. A támaszpont harmadik része a Peipingtől északra és nyugatra elterülő dombosvidék volt. Mindhárom résznek megvolt a maga meghatározott eredete és története, s csak bizonyos idő múltán olvadtak egybe.

A Wutai-hegyekben a Nyolcadik Hadsereg 115-ik hadosztályának Nie Jung-csen parancsnoksága alatt harcoló kétezer katonája indította el és szervezte meg az ellenállást. Nie kommunista volt. Vegyészmérnök, aki néhány esztendeig Franciaországban tanult és dolgozott. Szerény, bátor és tehetséges ember volt. Szung Sao-wan, Wutai hazafias elöljárója, aki nem menekült el a többi tisztviselővel az első japán roham elől, segített a támaszpont kiépítésében.

A Peipingtől nyugatra elterülő dombokon kis ellenálló csoportok kezdeményezték a munkát. Az egyik leghíresebb ilyen csoport néhány mandzsúriai születésű munkásból állott, akik Peiping és Tiencsin eleste és a kínai hadsereg zömének visszavonulása után összegyűjtötték a lemaradt hadseregrészeket és kisebb japán meg együttműködő osztagok megtámadásával szereztek fegyvert. Később megérkeztek a Nyolcadik Hadsereg egységei és a Miaofengsan csúcsán, a buddhisták szent hegyén, ütötték fel főhadiszállásukat. Ezeket az egységeket Hsziao Ko, a polgárháború egyik legragyogóbb kommunista partizánparancsnoka, a régi Kuomintang Whampoa Katonai Akadémiájának egyik legtehetségesebb „tanulója” vezette.

Közép-Hopei síkságán is sok japánellenes áramlat fonódott egybe. A mandzsúriai Ötvenharmadik Hadsereg egyik, Lu Cseng-csao parancsnoksága alá tartozó ezrede nem követte visszavonuló hadseregét, hanem ezer lőfegyverével helyi partizánharcot kezdett. Peiping és a többi városok kommunistái, akik titokban már esztendők óta dolgoztak a parasztok között, most működésbe helyezték a már esztendőkkel előbb tökéletesített ellenállási tervet. A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom tagjai és a Peiping eleste után szülőfaluikba hazatérő kommunista diákok is egységeket alakítottak. Csatlakozott néhány tisztességesebb földesúr, nyugalmazott katonatiszt — sőt egyes esetekben még a helyi rendőrség is.

Végül ide is elérkeztek a Nyolcadik Hadsereg 120-ik hadosztályának emberei. Az így létrejött egységes japánellenes hadsereg a nép meg az általa szervezett különböző ellenállócsoportok támogatásával megkezdte legendás harcát Hopei szívéért: a gazdag síkságért. Itt használhattak a japánok tankokat és repülőgépeket. Felsorakoztathatták mindazt a technikai fölényt, amit nem vethettek harcba a hegyek partizántámaszpontjai ellen. A küzdelem mégis hét esztendeig tartott — és mégsem a japánok javára dőlt el. A kommunisták-vezette seregek harca Közép-Hopeiért a japánellenes felszabadító népháború legdicsőségesebb — és legvéresebb — fejezetei közé tartozik.

A három körzet megbízottai Fuping nyugathopei városban 1937 októberében értekezletet tartottak. Ezen kovácsolták egybe a három körzet ellenálló erőinek parancsnokságát. A Nyolcadik Hadsereg ekkor már többszörösen bebizonyította, hogy a polgárháború tíz „tanulóéve” alatt megtanulta a „győzelem tudományát”. Sok más ellenálló csoport súlyos tandíjat fizetett ennek a tudománynak nem ismerése miatt. A Nyolcadik Hadsereg kész volt megosztani tapasztalatait a többiekkel. Meggyőzte őket, hogy nem a maga számára akarja „monopolizálni” a győzelmet — hanem egyedül az érdekli, hogy az ellenséges vonalak mögött minél kiterjedtebb és minél hatásosabb legyen az ellenálló harc. A nem kommunista ellenállók gondja sem az volt, milyen „A Nyolcadik” politikai jellege. Az a tény érdekelte őket, hogy megjelent az első győzelmes, jólszervezett kínai hadsereg a megszállott területeken — azokon a területeken, amelyeken enélkül magukrahagyatva, kétségbeesett harcot kellett volna folytatniok.

Valamennyien meg akarták tanulni a Nyolcadik Hadsereg módszereit és együtt akartak vele működni mindkét fél közös előnyére. Megtartották tehát „önkormányzatukat” saját egységeik belső ügyeiben — de egyhangúan úgy határoztak, hogy átveszik a Nyolcadik Hadsereg partizántaktikáját és azt a módszerét, ahogyan a nép támogatását biztosítja és szervezi. A Fu-ping-konferencia Nie Jung-csent választotta a Sanszi—Csahar—Hopei katonai körzet összes ellenálló erőinek főparancsnokául és őt bízta meg az összes részlegek tevékenységének irányításával és e tevékenység összehangolásával.

Két hónappal később, decemberben, az ellenálló támaszpontok helyi kormányai egy másik értekezletre küldték el megbízottaikat. Ezt Wutaiban tartották. Célja ennek is az volt, hogy összehangolja tevékenységüket és közös közigazgatási programot dolgozzon ki a kommunisták javaslata alapján a kormányválasztás elvi módszerében. Minden japánellenes pártot törvényesnek nyilvánítottak. Minden olyan férfi és nő, aki nem dolgozott együtt a japánokkal, szavazati jogot kapott. Általánossá tették a munkások, parasztok, kereskedők, asszonyok és fiatalok Nemzeti Felszabadítási Bizottságainak szervezését. Ezeknek a tagjai segítették a hadsereget és a közigazgatást és résztvettek a helyi fegyveres védelmi szervezetekben.

A földbéreket az egész körzetben huszonöt százalékkal leszállították; az árulók vagyonát az ellenállás és a helyi népjóléti szervek javára elkobozták. Külön bankot és más pénzügyi szerveket hoztak létre a japánellenes gazdasági harc folytatására. Így állították meg azoknak az árucikkeknek a kicsempészését, amelyekre a japánok rá akarták tenni a kezüket, s így szerezték meg az ellenállás folytatásához szükséges készleteket. A Sanszi—Csahar—Hopei Felszabadított Körzet Egyesült Kormányának elnöke a már említett Szung Sao-wan, Wutai Kuomintang-párti elöljárója lett. A kormányban resztvettek kommunisták, Kuomintang-pártiak, a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom képviselői és pártonkívüliek.

A közigazgatás megalakítását helybenhagyta Jen Hszi-san tábornok, Sanszi kormányzója és a Második Háborús Zóna főparancsnoka, aki egyben a központi kormány legmagasabb rangú északkínai meghatalmazottja is volt. Evans Carlson ezredes jelen volt a kormány beiktatásánál és jó leírását adta annak, valamint az általa megfigyelt egyéb jelenségeknek.*

* Evans F. Carlson: Twin Stars of China.*

Egy Lu Cseng-csao nevű mandzsúriai hivatásos tiszt és egy Szun Csi-jüan nevű tanító elmondottak nekem néhány történetet. Ezek rendkívül jól megmutatják, hogy Közép-Hopei japán megszállása után kétféle ellenállási tevékenység alakult ki. Az egyiket nem kommunisták, a másikat a Kommunista Párt szervezte. Történeteik azt is megvilágítják, hogy a két mozgalomnak miért kellett a kommunisták és a Nyolcadik Hadsereg vezetésével egyesülnie.

A gondterhelt arcú, egyenesderekú Lu tábornok így beszélt:

— 1937 júliusában Sicsiacsuangnál az Ötvenharmadik Hadsereg egyik kormányezredének parancsnoka voltam. Egy hónappal később elindultunk Észak felé. A legfelsőbb parancsnokság abban az időben úgy viselkedett, mintha nem döntötte volna még el, hogy háborúban vagyunk-e a japánokkal, vagy sem. Azt parancsolták nekünk, hogy ássunk mély lövészárkokat, de kifejezetten megtiltották, hogy támadjuk, vagy „provokáljuk” az ellenséget. Csak akkor kaptunk parancsot „az eredeti állások visszaszerzésére” — amikor a japánok elfoglalták a hadtest- és hadosztályparancsnokságot, a mi ezredünket pedig bekerítették, így hát két folyó találkozásánál vissza is szorítottuk az ellenséget — de ez csak arra volt jó, hogy észrevegyük: a hadsereg már visszahúzódott. Újra át kellett törnünk az ellenség frontját csak azért, hogy egy csomó olyan visszavonulásban vehessünk részt, amelyekben mindig mi voltunk a hátvéd. Végül, 1937 késő októberében ismét messze az ellenséges vonalak mögött találtuk magunkat. A kérdés az volt: szétszóródjunk-e és átszivárogjunk saját hátvédeinkhez, vagy pedig maradjunk, ahol vagyunk. A nép arra kért bennünket, hogy maradjunk és segítsünk verni a japánokat. Az én ezredemnek mindig megvoltak a maga demokratikus tradíciói. Néhány forradalmi diák segítségével intézményesítettük ezeket. Már a háború megkezdése előtt voltak katonai bizottságaink, amelyek a századokon belüli vitás ügyeket és más kérdéseket is intéztek. „Veszélyes irányzat” volt mindez a csendőrök szemében, és a háború előtt még az is megtörtént, hogy néhány emberemet letartóztatták. A „menni vagy maradni” kérdésében is általános gyűlést hívtam össze.

— Embereim úgy szavaztak, hogy maradunk, ahol vagyunk. Ezt akartam én is. Úgy döntöttünk, hogy ezredünk nevét „A Nép önvédelmi Hadseregére” változtatjuk. Emlékszem, eredetileg az „önvédelmi” szó elé akartuk tenni az „Északkínai” jelzőt is, de egy katonám ekkor felállott és azt mondotta, hogy ez nem lesz jó. A háború igen hosszú lehet még — szólt — és megeshet, hogy másutt kell harcolnunk a japánok ellen.

— Azután visszafoglaltuk a kerület két városát, Nanpingot és Ngankuot. Eltöröltük az együttműködő közigazgatást. A kommunisták sikereiről sokat hallottunk és megtanultuk, hogy lehetetlen partizánháborút folytatni, ha nem fordulunk a demokrácia felé és nem könnyítünk a nép terhein. Összehivattuk a falvak véneit és megkértük őket: válasszanak megbízható embereket a kerületi közigazgatás intézésére. Segítettük a Nemzeti Felszabadítási Bizottságok szervezkedését. Minden falunak joga volt egy saját Népi Önvédelmi Század — és minden körzetnek egy Népi Önvédelmi Ezred felállításához.

— Bejelentettük a földbérek csökkentését és a szabad sóeladást. A sókereskedelem azelőtt a Kuomintang-kormány monopóliuma volt és ez rendkívül magasan tartotta a sóárakat. Ez volt a parasztok egyik legnagyobb sérelme és panasza.

— Megtudtuk, hogy Kaojangban, a szomszéd kerületben a helyi kommunisták partizáncsoportot alakítottak és komoly sikereket értek el. Ezért követeket küldtünk hozzájuk és közös fellépést javasoltunk. Csang Jin-wu vezetése alatt ugyanakkor a régi rendőrség és földesúri katonaság több osztaga is kitűzte a japánellenes lobogót. Velük is érintkezésbe léptünk. Egyik fiatal parancsnokuk, Csang Csung-han, most a Nyolcadik Hadsereg 120. hadosztályának 79. ezredét vezeti.

— Ilymódon megegyeztünk egymással, de minden sereg megtartotta a maga nevét: A Nép önvédelmi Hadserege; A Kaojangi Kommunisták Harmadik Osztaga; A Hopei Partizánhaderő; A Hopei Milicia stb. Nemsokára éreztük, hogy közös főhadiszállásra lenne szükség. Egy Kaojangban tartott gyűlésen engem választottak a hadműveleti terület parancsnokává, mert nekem volt a legtöbb katonai tapasztalatom. Ezen a gyűlésen láttam először a Nyolcadik Hadsereget, amelynek lovas osztagai éppen akkor szivárogtak be Közép-Hopeibe.

Ez Lu Cseng-csao elbeszélése.

Szun Csi-jüan, acélkeretes szemüveget (viselő, zömök, nehézcsontú fiatalember. Már a háború előtt kommunista volt — de csak azóta katona. Az ő története így szólt:

— Amikor a háború kitört, a Párt szülőfalumba, Paoting közelébe küldött a katonai ellenállás megszervezésére. Ebben a körzetben is már hosszú ideje földalatti kommunista munka folyt. Tudtam, hogy a parasztok közül ki a párttag és találkoztunk is egy tehénistállóban. A baj persze az volt, hogy sem nekem, sem a többieknek nem voltak harci tapasztalataink.

— Szerencsére paraszt elvtársaim makacs és találékony emberek voltak. Csakhamar kis csoportjaink indultak a környékre, hogy megszakítsák a közelben húzódó Peiping—Hankou vasútvonalat. Leszakítottuk a távíróvezetékeket és tüzeltünk a japán járőrökre. Mikor látták sikereinket, az egész nép megszabadult félelmétől. Ha az ember a falvakat járta, gyakran lelt olyan szerszámokra, amelyek a kettészakított vasútvonal síneinek acéljából készültek. Sok paraszt tüzelt a kisebb vasútállomások megrohanásánál szerzett szénnel.

Szun mosolyogva folytatta:

— A nép nemsokára maga is kezdett akcióba lépni. Egy jólmegtermett erős fickóra emlékszem, aki gyümölcsöt szokott vinni a vasútvonal nyugati oldalára, hogy ott eladja. Japán katonák egyszer megették a gyümölcsöt és nem akartak fizetni. Rendkívül feldühödött ezen és amikor másnap egy magányos japán katona felemelt kosarából egy barackot és mustrálgatni kezdte — hirtelen szájonverte a katonát, a barackot leszorította gégéjére és amíg fuldoklott, fejbeverte egy kővel. Azután magához vette a halott puskáját és elmenekült. Ha nem dolgoztunk volna abban a körzetben, ez a paraszt magányos, hajszolt üldözötté vált volna. Így viszont csatlakozott osztagunkhoz, ahol őt is, meg a puskáját is szívesen láttuk.

— 1937 októberére az osztag már háromszáz embert számlált. Korábbi sikereink és a kis veszteségek meggyőzték a népet, hogy jó úton járunk. Sok család előszedte a polgárháború idején használt, banditák elleni védekezésre tartogatott fegyvert és odaadta a fiataloknak, hogy azok saját fegyvereikkel csatlakozhassanak hozzánk.

— Eddig az osztag szervezete eléggé laza volt. Embereink többé-kevésbbé akkor verekedtek, amikor nekik tetszett és otthonmaradhattak, ha valami dolguk akadt. Ez nemsokára megváltozott. 1937 december elsején száz emberrel elindultam, hogy átkeljek a Peiping—Hankou vasútvonal másik oldalára. Éppen megálltunk reggelizni, amikor rohanva érkezett egy ember és jelentette, hogy a távolból lövések hallatszanak.

— Egy másik is érkezett nemsokára. Azt a hírt hozta, hogy japánok megtámadták támaszpontunkat, felrobbantották és felégették. Rohanni kezdtünk, hogy visszafelé vezető útjukon lesből megtámadjuk őket, de kicsúsztak.

Szun itt megállt és lelkes arca megkeményedett. Látszott, hogy nem szívesen emlékszik a történet folytatására.

— Amikor hazaértünk, láttuk, hogy mindent szétromboltak. Néhány ember tántorgott a falu utcáin, de egy szót sem tudtunk kivenni belőlük. Még a kutyák sem ugattak. Egy öreg paraszt végül suttogó hangon elbeszélte, hogy kilencven embert gyilkoltak le a japánok. Nem volt elég koporsónk, így a halottak egy részét zsákvászonba burkolva temettük el. Éjszaka megérkezett néhány elbujdosott paraszt. (Egyetlen sem volt köztük, aki bennünket hibáztatott volna. Az elpusztított falu csak úgy izzott a japángyűlölettől.

— Valaki emlékezett rá, hogy egy Wu Sen nevű ember annakidején mindig az együttműködőkkel paktált. Csak ő mondhatta meg a japánoknak, hogy a faluban partizánok vannak. A nép Wu házához vonult, de az áruló eltűnt. Úgy döntöttek, hogy az „Osszátok fel az árulók vagyonát” elvének alkalmazásával mindenét kiosztják azok között, akiknek házát felégették. Fiatalemberek egész serege — köztük sokan a meggyilkoltak rokonai — csatlakoztak hozzánk, hogy bosszút állhassanak. Engedtünk kívánságuknak és minden más feladatot félretéve készültünk a bosszúálló csatára.

— Néhány nappal később elfűrészeltük egy fahíd gerendáit és lesbeálltunk. Nemsokára tizenhat teherautóból álló ellenséges karaván közeledett. Az első kocsi alatt nyomban leszakadt a híd és az autó a folyóba zuhant. Harcosaink előrohantak, megöltek húsz japánt és nagy zsákmányt ejtettek. Ezután még több ember csatlakozott hozzánk, mert látták, hogy akik kimennek verekedni, azok japánokat ölnek — aki viszont otthonmarad, az nem tehet egyebet, mint megvárja, hogy a japánok megöljék. Egységünk így szilárdabb lett. Az emberek már nem „alkalmi feladatnak” tekintették a partizánhadviselést. A néphez fűződő kötelékeink is szorosabbak lettek. A partizánok vigyáztak, hogy mindig a helyszínen legyenek, hogy megvédjék az ellenséges rajtaütés által fenyegetett helyeket, a nép pedig az ellenség minden mozdulatáról tájékoztatott bennünket.

— Nemsokára ezután megjelentek a területünkön Lu Cseng-csao csapatai és a Nyolcadik Hadsereg 120. hadosztályának egységei. Velük kezdtünk dolgozni. Engem a Párt Lu Cseng-csao csapatainak politikai osztályára küldött dolgozni.

Ez volt Szun Csi-jüan elbeszélése.

1938 közepére a Sanszi—Csahar—Hopei Felszabadított Körzet különböző osztagokból összeállított szervezett erői több, mint százezer emberből állottak. Még ennek is sokszorosa volt az önkéntes, szervezett milícia létszáma. Több, mint harminc kerület és tizenegymillió lakos került újra kínai fennhatóság alá. A tömegszervezetek taglétszáma meghaladta a kétmilliót. A japánok valamikor azzal büszkélkedtek, hogy három hadosztállyal meghódítják Kínát. A kommunisták most bebizonyították nekik, hogy ezen az egyetlen ponton sem boldogul hat-hét japán hadosztály. Ennyit kötött le ugyanis ez az egy körzet. Ennyit vont el a „szabályos” frontról.

SaLa