Írta: V. I. Lenin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt IX. kongresszusa

1920. március 29—április 5

A Központi Bizottság beszámolója
március 29.

Elvtársak, mielőtt beszámolómat megkezdeném, meg kell mondanom, hogy beszámolóm — éppúgy, mint az előző kongresszuson — két részre: politikai és szervezési részre oszlik. Ez a beosztás mindenekelőtt arra utal, hogyan alakult a KB munkája külső, szervezeti oldalát tekintve. Első éve nélkülözi pártunk J. M. Szverdlovot, és lehetetlen volt, hogy a KB egész szervezési munkája meg ne érezze ezt a veszteséget. Egy személyben senki sem tudta úgy összefogni a szervezési és a politikai munkát, ahogy ehhez Szverdlov elvtárs értett, és meg kellett kísérelnünk, hogy az ő munkáját egy testület munkájával pótoljuk.

A beszámolóban tárgyalt évben a KB munkáját — értve ezen a mindennapi folyó munkát — a KB plénumán megválasztott két testület végezte: a KB Szervező Irodája és a KB Politikai Irodája. A két szerv határozatainak összehangolása és következetessége érdekében, a KB titkára tagja volt mindkét irodának. A dolog olyanformán alakult, hogy a Szervező Iroda fő feladata a párt erőinek elosztása volt, a Politikai Iroda pedig a politikai kérdésekkel foglalkozott. Magától értetődik, hogy ez a beosztás bizonyos fokig mesterkélt; érthető, hogy semmiféle politikát sem lehet megvalósítani anélkül, hogy kinevezésekben és áthelyezésekben ne jusson kifejezésre. Következésképpen minden szervezési kérdés politikai jelentőségű, és nálunk az a gyakorlat honosodott meg, hogy ha a KB-nak akár csak egy tagja is kívánja, bármely kérdést valamilyen meggondolásból politikai kérdésként vizsgálunk meg. Aligha lenne célszerű, s a gyakorlatban sem volna valami célravezető, ha a KB tevékenységét másképpen próbálnánk elhatárolni.

Az ügyvezetés említett módszere rendkívül eredményes volt: egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy a két Iroda között súrlódások támadtak volna. Mindkét szerv munkája általában jó egyetértésben folyt, amit a gyakorlatban megkönnyített a titkár jelenléte, aki teljesen és kizárólag a KB akaratát hajtotta végre. Esetleges félreértések elkerülése végett mindjárt az elején hangsúlyoznom kell, hogy a párt Központi Bizottságának titkára kizárólag és csakis a Központi Bizottság Szervező Irodája, vagy Politikai Irodája ülésein, vagy pedig a KB plénumán testületileg hozott határozatokat hajtotta végre. Másképpen a KB nem is dolgozhat helyesen.

A KB belső munkarendjét illető rövid megjegyzések után rátérek tulajdonképpeni feladatomra: a KB beszámolójára. A KB politikai munkájáról beszámolni nagyon nehéz feladat, ha azt a szó szoros értelmében vesszük. Az elmúlt évben a Politikai Iroda munkájának igen nagy része mindenféle politikai vonatkozású, valamennyi szovjet és pártintézmény, a munkásosztály valamennyi szervezete tevékenységének, a Szovjet Köztársaság egész munkájának egyesítése és irányítása kapcsán felvetődött folyó kérdések eldöntésében merült ki. A Politikai Iroda döntötte el a nemzetközi és a belpolitika minden kérdését. Természetesen lehetetlen célt tűznék magam elé, ha csak hozzávetőlegesen is fel akarnám sorolni ezeket a kérdéseket. A KB-nak a jelen kongresszus elé terjesztett nyomtatott beszámolójában megtalálják az összegezéshez szükséges anyagot. Meghaladná erőmet, ha beszámolómban ezt az egész anyagot meg kellene ismételnem, és azt hiszem, a küldötteket sem érdekelné. Mindnyájan, akik valamely párt- és szovjet szervezetben dolgozunk, napról napra figyelemmel kísérjük a kül- és belpolitikai kérdések rendkívül gyors váltakozását. E kérdések megoldása, ahogyan az a Szovjethatalom dekrétumaiban, a pártszervezetek tevékenységében, minden egyes fordulópontnál kifejezésre jutott, a KB értékelését tükrözte. Meg kell mondanom, oly nagy volt e kérdések száma, hogy igen gyakran rendkívül sietve kellett azokat megoldani, és csak azért lehetett elvégezni ezt a munkát, mert a testület tagjai jól ismerték egymást, ismerték egymás véleményének még árnyalatait is, és megvolt a kölcsönös bizalom. Máskülönben még egy háromszor ekkora testület erejét is meghaladta volna ez a munka. Gyakran úgy kellett dönteni bonyolult kérdésekben, hogy telefonbeszélgetésekkel pótoltuk az üléseket. Annak a biztos tudatában tettük ezt, hogy egyes nyilvánvalóan bonyolult és vitás kérdések nem maradnak megvitatlanul. Engedjék meg, hogy most, amikor általános beszámolót kell tartanom, időrendi áttekintés és a tárgyak csoportosítása helyett csak a legfőbb, leglényegesebb mozzanatokkal foglalkozzam, mégpedig azokkal, melyek a tegnapi nap tapasztalatait, helyesebben, az elmúlt év tapasztalatait a megoldásra váró feladatokkal kapcsolják össze.

Még nincs itt az ideje, hogy megírjuk a Szovjethatalom történetét. De ha már itt volna is, akkor sincs szándékunkban — a magam nevében szólok és azt hiszem, a KB nevében is — történetírással foglalkozni. Bennünket a jelen és a jövő érdekel. Az elmúlt évet anyagnak, tanulságnak, lépcsőfoknak tekintjük, ahonnan feljebb kell lépnünk. Ebből a szempontból a KB munkája két nagy ágra oszlik: arra a munkára, amely a katonai és a köztársaság nemzetközi helyzetét meghatározó feladatokkal függ össze, és a belső békés gazdasági építőmunkára, amely talán csak a múlt év végén, vagy a folyó év elején kezdett előtérbe nyomulni, amikor már teljesen világos volt, hogy a polgárháború döntő frontjain döntő győzelmet arattunk. A múlt év tavaszán katonai helyzetünk rendkívül súlyos volt, mint emlékeznek, nem egy vereséget kellett elszenvednünk, az ellenforradalom és az antant képviselői váratlanul újból, olyan nagy erővel támadtak ránk, amilyent azelőtt fel sem tételeztünk. Így egészen természetes, hogy ebben az időszakban legnagyobbrészt a katonai feladatok, a polgárháború feladatainak végrehajtásával összefüggő munka kötött le bennünket, ami a kishitűek szemében — a mensevikek, eszerek és a kispolgári demokrácia egyéb képviselőinek pártjáról nem is szólva —, a közbülső elemek tömegei szemében kivihetetlennek látszott, és ezért egészen őszintén megmondották: ez a feladat megoldhatatlan, Oroszország elmaradt és legyengült és nem győzheti le az egész világ kapitalista rendjét, ha egyszer Nyugaton így elhúzódott a forradalom. Mi azonban kitartottunk álláspontunk mellett, abszolút bizonyossággal hirdettük, hogy győzni fogunk, és kiadtuk a jelszót: „mindent a győzelemért!” „mindent a háborúért!”

Ennek a jelszónak a megvalósítása érdekében egészen tudatosan és nyíltan mellőznünk kellett egész sor égető szükséglet kielégítését — igen gyakran segítség nélkül hagyva nagyon sok embert — abban a meggyőződésben, hogy minden erőnket a háborúra kell összpontosítanunk, és győznünk kell abban a háborúban, amelyet az antant kényszerített ránk. És csakis azért, mert a párt résen volt, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített, és a KB jelszavát tízek, százak, ezrek és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte — csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént. Csakis ezért tudtunk győzni az antant és az egész világ imperialistáinak kétszeri, háromszori, négyszeri hadjárata ellenére is. És magától értetődik, hogy nemcsak hangsúlyozzuk a dolognak ezt az oldalát, hanem meg kell szívlelnünk a belőle leszűrhető tanulságot is: fegyelem és centralizáció nélkül sohasem valósíthattuk volna meg ezt a feladatot. Azok a hihetetlen áldozatok, melyeket országunknak az ellenforradalomtól való megmentése érdekében, az orosz forradalomnak Gyenyikin, Jugyenyics és Kolcsak feletti győzelme érdekében hoztunk — záloga a szociális világforradalomnak. Ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk, pártfegyelemre, a legszigorúbb centralizációra, arra az abszolút biztos tudatra volt szükség, hogy a tíz- és százezrek hihetetlenül súlyos áldozatai segíteni fognak e feladatok megvalósításában, hogy mindez valóban végrehajtható és biztosítható. Ehhez pedig az kellett, hogy pártunk és a diktatúrát megvalósító osztály — a munkásosztály — a dolgozók millióit és millióit egyesítő tényezővé váljék Oroszországban és az egész világon egyaránt.

Ha elgondolkozunk azon, hogy végeredményben mi volt a legmélyebb oka annak a történelmi csodának, hogy egy gyenge, elerőtlenedett, elmaradott ország legyőzte a világ legerősebb országait, azt látjuk, hogy ennek oka — a centralizáció, a fegyelem és a példátlan önfeláldozás. Milyen alapon? A dolgozók milliói ebben az oly kevéssé művelt országban csak azon az alapon érhették el ezt a szervezettséget, csak azon az alapon érhették el a fegyelem és a centralizáció megvalósulását, hogy a munkások, akik kijárták a kapitalizmus iskoláját, akiket a kapitalizmus egyesített, hogy a proletariátus valamennyi fejlett országban, és mennél fejlettebb volt az ország, annál nagyobb méretekben, egyesült; másrészt annak következtében, hogy a tulajdon, a kapitalista tulajdon, a kistulajdon az árutermelés viszonyai között megoszt. A tulajdon megoszt, mi azonban egyesítjük és egyre nagyobb számban egyesítjük a dolgozók millióit az egész világon. Most ezt — mondhatni — már a vakok is látják, legalábbis az olyan vakok, akik akarva nem akarták ezt látni. És mennél tovább tartott, annál nagyobb lett ellenségeink meghasonlottsága. A kapitalista tulajdon, az árutermelés viszonyai között fennálló magántulajdon megosztotta őket, legyenek bár gabonafeleslegükkel spekulálók és az éhező munkások rovására gazdagodó kistulajdonosok, vagy különböző országok kapitalistái, még ha katonai hatalommal rendelkeznek is, még ha „Népszövetséget” alakítanak is, megteremtik a világ összes fejlett nemzeteinek „nagy egységes szövetségét” is. Az ilyen egység merő koholmány, merő csalás, merő hazugság. Mi is láttuk — s ez a legjobb példa —, hogy a hírhedt „Népszövetség”, amely államok kormányzására próbált jogokat osztogatni, s megkísérelte, hogy felossza a világot, — ez a hírhedt szövetség is buboréknak bizonyult s azonnal szét is pukkant, mert kapitalista tulajdonon alapult. Ezt hatalmas történelmi méretekben láttuk, ez megerősíti azt az alapigazságot, amelynek elismerésére építettük a magunk igazát, abszolút bizonyosságunkat az Októberi Forradalom győzelmében, abban, hogy olyan dologra vállalkozunk, amelyhez minden országban minden nehézség, minden akadály ellenére millió és millió dolgozó fog csatlakozni. Tudtuk, hogy vannak szövetségeseink, hogy abban az egy országban, amelyre a történelem ily megtisztelő, rendkívül nehéz feladatot bízott, tudnunk kell olyan önfeláldozást tanúsítani, hogy a példátlan áldozatok százszorosan megtérüljenek, mert minden további hónap, amelyet országunkban megérünk, milliókkal gyarapítja szövetségeseink táborát minden országban.

Ha meggondoljuk, hogyan is történt végeredményben, hogy győzni tudtunk, hogy győznünk kellett, arra az eredményre jutunk, hogy csak azért volt ez lehetséges, mert ellenségeink — bármilyen formális kapcsolatok fűzték is őket a világ legerősebb kormányaihoz és a tőke képviselőihez, akárhogyan egyesültek is formálisan — nem voltak egységesek, belső kapcsolatuk lényegileg szétválasztotta, egymásra uszította őket magukat, a kapitalista tulajdon megbontotta soraikat, szövetségesekből fenevadakká változtatta őket, úgyhogy nem látták, hogy az Arhangelszkben partraszállt angol katonák között, a Szevasztopolban partra szállt francia matrózok között, a munkások között mindazokban az országokban, ahol a szociálmegalkuvók a tőkének fogták pártját, kivétel nélkül minden fejlett országban gyarapodik Szovjet-Oroszország híveinek száma. Végeredményben ez volt a fő oka, a legmélyebb oka annak, hogy győzelmünk egészen bizonyos volt; továbbra is ez maradt a legfőbb, legyőzhetetlen, kimeríthetetlen erőforrásunk, amely feljogosít bennünket arra a kijelentésre, hogy ha országunkban teljesen megvalósítjuk a proletariátus diktatúráját és a legnagyobb mértékben egyesítjük a proletariátus erőit élcsapata, élenjáró pártja segítségével, akkor várhatjuk a világforradalmat. És ez valóban a harci akarat, a proletár harci elszántság megnyilvánulása, annak a proletár elszántságnak megnyilvánulása, amely minden országban megteremti a munkások millióinak és tízmillióinak szövetségét.

A burzsoá urak és a II. Internacionálé állítólagos szocialistái ezt agitációs frázisnak nyilvánították. Nem! — ez történelmi valóság, amelyet csak megerősítettek az oroszországi polgárháború véres és súlyos tapasztalatai, mert ez a polgárháború a világtőke ellen folyt, és ez a tőke önmagától hullott szét a marakodásban, önmagát falta fel, mi pedig edzettebben, erősebben kerültünk ki abból egy olyan országban, ahol a proletariátus sorait éhínség és kiütéses tífusz tizedeli. Ebben az országban egyre újabb dolgozók csatlakoztak hozzánk. Amit a megalkuvók azelőtt agitációs frázisnak láttak, amin a burzsoázia csak gúnyolódni szokott, azt forradalmunknak ez az éve, és méginkább a beszámolómban tárgyalt időszak végérvényesen, vitathatatlan történelmi ténnyé változtatta. Ennek alapján egészen határozott bizonyossággal mondhatjuk: ha ezt megtettük, ez csak azt igazolja, hogy olyan egész világra kiterjedő bázisunk van, amely sokkal szélesebb, mint bármely korábbi forradalomé volt. Olyan nemzetközi szövetségünk van, amelyet sehol sem foglaltak írásba, sehol sem iktattak törvénybe, amely „államjogi” szempontból semmi, de a valóságban, a bomladozó kapitalista világban — minden. Minden hónapban, amikor újabb pozíciókat hódítottunk meg, vagy amikor csak tartani tudtuk magunkat a roppant hatalmas ellenséggel szemben, bebizonyítottuk az egész világnak, hogy igazunk van, és ez az emberek újabb millióit hozta közénk. Nehéznek látszott, óriási vereségekkel járt együtt ez a folyamat. A finnországi hallatlan fehér terror után, éppen az elmúlt évben a magyar forradalom veresége következett, amelyet az antant képviselői fojtottak vérbe a parlamentjeik háta mögött Romániával kötött titkos szerződés alapján.

Ez a legalávalóbb árulás, a nemzetközi antant összeesküvése volt arra, hogy a magyar forradalmat fehér terrorral megfojtsák. Arról már nem is beszélek, hogyan siettek minden úton-módon megegyezni a német megalkuvókkal a német forradalom vérbefojtására, s hogy ezek az emberek, akik Liebknechtet becsületes németnek nevezték, a német imperialistákkal együtt veszett kutyák módjára vetették rá magukat erre a becsületes németre. Minden képzeletet felülmúló véres munkájuk azonban minden esetben csak bennünket tett szilárdabbá, bennünket erősített, és aláásta az ő talajukat.

S én azt hiszem, nagyon alaposan meg kell szívlelnünk ezt az igen fontos tapasztalatot, amelyet leszűrtünk. Itt leginkább arra kell gondolnunk, hogy agitációnk és propagandánk alapja annak az elemzése, megvilágítása legyen: miért győztünk, miért térültek meg százszorosan a polgárháborúban hozott áldozatok, és hogyan kell cselekednünk ezeknek a tapasztalatoknak alapján, hogy győzelmet arassunk a másik háborúban, a vértelen fronton folyó háborúban, abban a háborúban, amely csak formájában változott, de a régi kapitalista világnak ugyanazok a régi képviselői, szolgái és vezérei viselik ellenünk továbbra is, csakhogy még ádázabbul, még dühödtebben és hevesebben. A mi forradalmunk minden más forradalomnál jobban igazolta azt a törvényt, hogy a forradalom ereje, a roham ereje, a forradalom győzelmének energiája, elszántsága és diadala egyben a burzsoázia ellenállásának erejét is fokozza. Mennél inkább győzünk, annál jobban megtanulják a kapitalista kizsákmányolók, hogy egyesüljenek és elszántabb támadásba mennek át. Hiszen valamennyien igen jól emlékeznek rá — időben nem is olyan régen volt ez, de régen volt a folyó események szempontjából —, emlékeznek rá, hogy az Októberi Forradalom kezdetén valami furcsaságnak tekintették a bolsevizmust; és ha Oroszországban nagyon hamar szakítani kellett ezzel a nézettel, most Európában is szakítottak ezzel a nézettel, amely a proletárforradalom fejletlenségének, gyengeségének volt a kifejezője. A bolsevizmus világjelenség lett, a munkásforradalom felemelte fejét. A szovjet rendszer, amelyet, 1905 tanítását követve, tulajdon tapasztalatainkat leszűrve teremtettünk meg októberben — ez a szovjet rendszer világtörténelmi jelenségnek bizonyult.

Most két tábor áll egészen tudatosan egymással szemben, a legcsekélyebb túlzás nélkül mondhatjuk, világméretekben. Megjegyzendő, hogy e két tábor csak ebben az évben került egymással szemtől szembe elszánt és végső harcban, és lehetséges, hogy éppen most, a kongresszus munkájával egyidejűleg a háborúból a békébe való átmenet egyik legfontosabb, legválságosabb, még be nem fejezett pillanatát éljük át.

Mindnyájan tudják, hogyan vallottak kudarcot az imperialista antant hatalmak vezérei, akik telekiabálták a világot, hogy „sohasem hagyjuk abba a bitorlók, a haramiák, a hatalomrablók, a demokrácia ellenségei, a bolsevikok elleni háborút”, — önök tudják, hogy előbb a blokádot szüntették meg, hogy a kis államok egyesítésére irányuló kísérletük is meghiúsult, mert mi nemcsak a világ munkásságát tudtuk megnyerni, de sikerült megnyernünk a kis országok burzsoáziáját is, mivel az imperialisták nemcsak a saját országaik munkásságát, hanem a kis államok burzsoáziáját is elnyomják. Önök tudják, hogy megnyertük a fejlett országok ingadozó burzsoáziáját, és most bekövetkezett az a pillanat, amikor az antant megszegi korábbi ígéreteit és fogadkozásait, megszegi azokat a szerződéseit, amelyeket ki tudja hányszor kötött már különböző orosz fehérgárdistákkal, és most összetört reményein kesereg, mert százmilliókat dobott ki ezekre a szerződésekre és mégsem tudta dűlőre vinni a dolgot.

Most, a blokád megszüntetése után, ténylegesen béketárgyalásokat kezdett a Szovjet Köztársasággal, és most sem juttatja tető alá ezeket a tárgyalásokat, aminek következtében a kisebb hatalmak elvesztették az antantba, az antant erejébe vetett hitüket. Látjuk, hogy az antant helyzete, külső helyzete sehogy sem határozható meg a szokásos jogtudományi fogalmakkal. Az antant államai nem élnek békében a bolsevikokkal, de háborút sem viselnek ellenük, el is ismertek bennünket, meg nem is. Ellenfeleink meg voltak róla győződve, hogy ők nem kis legények, de ez a teljes bomlásuk azt mutatja, hogy ők csak marakodó kapitalista fenevadak maroknyi csoportja és teljesen erőtlenek ahhoz, hogy bármit is tegyenek ellenünk.

Most az a helyzet, hogy Lettország hivatalosan békét ajánlott nekünk; Finnország táviratot küldött, amelyben hivatalosan a demarkációs vonalról van szó, ez a lépésük azonban lényegében a békés politikára való átmenetet jelenti. Végül Lengyelország, az a Lengyelország, amelynek képviselői különösen erősen csörtették és csörtetik kardjukat, az a Lengyelország, ahova a legtöbb tüzérséget küldték, amely a legtöbb ígéretet kapta, hogy mindennel segíteni fogják, csak folytassa a harcot Oroszország ellen, — még ez a Lengyelország is, amelyet kormányának ingatag helyzete mindenféle háborús kalandra késztet, még ez a Lengyelország is meghívott bennünket, hogy kezdjünk béketárgyalásokat. A legnagyobbfokú óvatosságot kell tanúsítanunk. Politikánk a legnagyobb figyelmet igényli. Itt a legnehezebb megtalálni a helyes vonalat, mert még senki sem ismeri azt a vágányt, amelyen a vonat áll, — maga az ellenség sem tudja, mit fog tenni ezután. Sem a francia politikát képviselő urak, akik legjobban uszítják Lengyelországot, sem a földbirtokosi-burzsoá Lengyelország vezérei nem tudják, hogy mi legyen ezután, nem tudják, mit akarnak. Ma azt mondják: „Uraim, néhány szerelvény ágyút, néhány százmilliót, — és készek vagyunk harcolni a bolsevikok ellen.” Eltitkolják azokat a híreket, amelyek a Lengyelországban egyre növekvő sztrájkokról szólnak, szigorítják a cenzúrát, hogy eltitkolják az igazságot. A forradalmi mozgalom azonban egyre nő Lengyelországban. A forradalom növekedése Németországban, annak új fázisában, azon az újabb fokán, amikor a munkások a német Kornyilov-puccs után vörös hadseregeket alakítanak, egyenesen arról tanúskodik (a legújabb németországi táviratok szerint), hogy a munkások egyre jobban tűzbe jönnek. Még a burzsoá-földbirtokosi Lengyelország képviselőinek tudatában is derengeni kezd az a gondolat, hogy „Vajon nem késő-e már, nem lesz-e Lengyelországban szovjet köztársaság, még mielőtt hivatalosan döntenének a békéről vagy háborúról”? Nem tudják, mitévők legyenek. Nem tudják, mit hoz számukra a holnap.

Mi tudjuk, hogy erőink hónapról hónapra óriási arányokban növekednek és még jobban fognak növekedni. Ezért nemzetközi tekintetben most szilárdabban állunk, mint valaha. A nemzetközi válságot azonban a lehető legnagyobb figyelemmel kell kísérnünk és fel kell készülnünk minden eshetőségre. Lengyelországtól formális békeajánlatot kaptunk. Ezek az urak kétségbeejtő helyzetben vannak, annyira kétségbeejtő helyzetben, hogy barátaik, a német monarchisták, akik tanultabbak, több politikai tapasztalattal rendelkeznek, már kalandra, Kornyilov-puccsra vetemedtek. A lengyel burzsoázia békeajánlattal dobálódzik, tudván azt, hogy a kaland lengyel Kornyilov-históriává válhat. Tudva azt, hogy ellenfelünk helyzete kétségbeejtően nehéz — ellenfelünk nem tudja, mit akar, mit fog tenni holnap —, a leghatározottabban számot kell adnunk magunknak arról, hogy a háború a békeajánlat ellenére is lehetséges. Nem láthatjuk előre további magatartásukat. Láttunk mi már ilyen embereket, ismerjük ezeket a Kerenszkijeket, mensevikeket és eszereket. E két év alatt láttuk, hogy ma Kolcsakhoz, holnap csaknem a bolsevikokhoz, majd Gyenyikinhez sodródtak, és mindezt a szabadságról és demokráciáról szóló frázisokkal leplezték. Ismerjük ezeket az urakat, s ezért kapva-kapunk a békeajánlaton, készek vagyunk a legnagyobb engedményekre is abban a meggyőződésben, hogy a kis hatalmakkal kötött béke összehasonlíthatatlanul jobban előre lendíti az ügyet, mint a háború, mert az imperialisták a háború segítségével csapták be a dolgozó tömegeket, e mögé rejtették az igazságot Szovjet-Oroszországról; ezért bármilyen béke százszor nagyobb és szélesebb utat nyit befolyásunk számára. Ezekben az években így is nagy befolyásra tettünk szert. A III., Kommunista Internacionálé példátlan győzelmeket aratott. Ugyanakkor azonban azt is tudjuk, hogy bármely pillanatban háborúba kényszeríthetnek bennünket. Ellenfeleink még maguk sem tudják, mire képesek ebben a tekintetben.

Hogy háborúra készülődnek, az egészen kétségtelen. Oroszország sok szomszédja, és lehetséges, hogy sok nemszomszédos állam is fegyverkezik most. Főképpen ezért kell annyit manővereznünk nemzetközi politikánk terén, ezért kell sziklaszilárdan kitartanunk kitűzött irányvonalunk mellett és minden eshetőségre készen kell állnunk. A békéért folytatott háborút rendkívüli energiával vívtuk. Ez a háború nagyszerű eredményekkel jár. Ezen a harci területen tüntettük ki magunkat legjobban, mindenesetre nem rosszabbul, mint a Vörös Hadsereg tevékenysége területén, a véres fronton. Csakhogy nem a kis államok akaratától függ, hogy békét kössenek velünk, még ha valóban akarnának is békét kötni. A kis államok nyakig úsznak az adósságokban, adósai az antant országoknak, az antant táborában pedig kétségbeesett marakodás és versengés dúl. Ezért szem előtt kell tartanunk, hogy a polgárháború által és az antant ellen viselt háború által indokolt világtörténelmi mérték szemszögéből a béke, természetesen, lehetséges.

A béke érdekében tett lépéseinkkel egyidejűleg azonban fokoznunk kell harci készültségünket, semmiesetre sem szabad leszerelni hadseregünket. Hadseregünk a reális biztosítéka annak, hogy az imperialista országok a legcsekélyebb támadási kísérletet se tegyék ellenünk, mert ha kezdetben számíthatnának is némi múló sikerre, Szovjet-Oroszország végülis egytől-egyig összezúzná őket. Ezzel tisztában kell lennünk, erre kell alapoznunk agitációnkat és propagandánkat, fel kell tudnunk készülni erre, meg kell tudnunk oldani azt a feladatot, amely a növekvő kimerültség mellett arra kényszerít bennünket, hogy az egyiket éppúgy elvégezzük, mint a másikat.

Áttérek azokra a legfontosabb elvi meggondolásokra, amelyek arra késztettek bennünket, hogy a legfontosabb és aktuális feladatok megoldása érdekében határozottan a hadsereg felhasználásának útjára irányítsuk a dolgozó tömegeket. A fegyelem régi forrása, a tőke, meggyengült, eltűnt az egyesülés régi forrása. Más fegyelmet, a fegyelem és az egyesülés más forrását kell megteremtenünk. A burzsoá demokrácia, amely lépten-nyomon „szabadságról” és „egyenlőségről” szaval, felháborodással, kiabálással, lármával, jajveszékeléssel fogad minden kényszert, és nem érti meg, hogy ami a tőke számára szabadság, az bűn a munkások ellen, hogy a jóllakott és az éhező egyenlősége bűn a dolgozók ellen. Mi a hazugság elleni harc nevében arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy megvalósítjuk a munkakötelezettséget és egyesítjük a dolgozókat, cseppet sem félve a kényszer alkalmazásától sem, mert sehol sem volt forradalom kényszer nélkül, s a proletariátusnak joga van kényszert alkalmazni, hogy minden akadály ellenére megtartsa a magáét. Amikor a burzsoá urak, a megalkuvó urak, a német független szocialista, az osztrák független szocialista és a francia longuetista urak a történelmi tényezőről vitatkoztak, mindig megfeledkeztek egy olyan tényezőről, mint a proletariátus forradalmi elszántsága, szilárdsága és hajthatatlansága. Ilyen tényező a mi országunk proletariátusának hajthatatlansága és edzettsége is. Munkásosztályunk tisztán látta, másoknak is megmondotta és a gyakorlatban is bebizonyította, hogy inkább mind egy szálig elveszünk, semhogy átengedjük területünket, semhogy feladjuk elvünket — a fegyelem és szilárd politika elvét, amelyért mindent fel kell áldoznunk. A kapitalista országok és a kapitalista osztály bomlása, a kapitalista osztály kétségbeejtő helyzete és válsága pillanatában csakis ez a politikai tényező a döntő. A kisebbségről és többségről, a demokráciáról és szabadságról szóló frázisok semmit sem döntenek el, bármennyire hangoztassák is a letűnt történelmi időszak hősei. Itt a munkásosztály öntudatossága és szilárdsága a döntő. Ha a munkásosztály önfeláldozásra kész, ha bebizonyította, hogy meg tudja feszíteni minden erejét, akkor megoldja a feladatot. Mindent vessünk latba a feladat megoldása érdekében! A munkásosztály elszántsága, hajthatatlan akarata, hogy megvalósítja azt a jelszavát, hogy „inkább elveszünk, de magunkat meg nem adjuk”, nemcsak történelmi tényező, hanem a győzelem döntő tényezője is.

Ebből a győzelemből, ebből a szilárd meggyőződésből kiindulva térünk át és már át is tértünk a békés gazdasági építés feladataira, amelyek megoldása kongresszusunk legfőbb teendője. Ebből a szempontból szerintem nem lehet a KB Politikai Irodájának beszámolójáról, helyesebben a KB politikai beszámolójáról beszélni; kereken és nyíltan meg kell mondani: igen, elvtársak, ez olyan kérdés, amelyet önök fognak megoldani, amelyet önöknek kell mérlegelniök a legmagasabb pártfórum tekintélyével. Ezt a kérdést világosan felvázoltuk önök előtt. Határozott álláspontot foglaltunk el. Az önök kötelessége, hogy véglegesen jóváhagyják, kijavítsák, vagy megváltoztassák határozatunkat. De a KB beszámolójában meg kell mondanunk, hogy ebben az alapvető, égető kérdésben egészen határozott a KB álláspontja. Igen, most az a feladat, hogy a gazdasági építés békés feladataira, a tönkretett termelés helyreállításának feladataira fordítsuk mindazt, amit a proletariátus és ennek abszolút egysége összpontosíthat. Ebben a kérdésben vasfegyelemre, vaskemény rendszerre van szükség, ami nélkül nemhogy több mintákét évig, de még két hónapig sem tarthattuk volna magunkat. Ki kell tudnunk használni győzelmünket. Másrészt meg kell értenünk, hogy ez az átmenet sok áldozatot követel, s az ország már különben is sok áldozatot hozott.

A dolog elvi része világos volt a KB előtt. Egész tevékenységünket ennek a politikának rendeltük alá, ebben a szellemben irányítottuk. Azt a részletkérdésnek látszó problémát például, amely önmagában véve, összefüggéséből kiszakítva természetesen nem lehet döntő elvi jelentőségű — a testületi vagy egyszemélyi vezetés kérdését, amit önök fognak eldönteni —, kizárólag ismereteink, tapasztalataink, forradalmi gyakorlatunk legfontosabb eredményeinek szempontjából kell megítélnünk. Azt mondják például: „A testületi vezetés az egyik formája annak, hogy a széles tömegek részt vegyenek az igazgatásban.”’ Mi azonban a KB-ban megvitattuk ezt a kérdést, el is döntöttük és számot kell adnunk önöknek: elvtársak, az ilyen elméleti zagyvaságot nem szabad megtűrni. Ha katonai tevékenységünk, polgárháborúnk alapvető kérdésében csak a tizedrészét tűrtük volna el ennek az elméleti zagyvaságnak, megvertek volna bennünket, és joggal.

Engedjék meg, elvtársak, hogy a KB beszámolójával és azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy egy új osztály testületi, illetőleg egyszemélyi vezetés alapján vesz-e részt az igazgatásban, kissé kitérjek az elméletre és megmutassam, hogyan kormányoz egy osztály, miben nyilvánul meg az osztály uralma. Hiszen nem vagyunk újoncok ezen a téren, és a mi forradalmunk abban különbözik a korábbi forradalmaktól, hogy a mi forradalmunkban nincs utópizmus. Ha új osztály lép a régi helyébe, csak a régi osztályok elleni ádáz harc árán tarthatja magát és csak abban az esetben győzhet végérvényesen, ha egyáltalán sikerül megszüntetnie az osztályokat. Így veti fel a kérdést az osztályharc óriási, bonyolult folyamata — máskülönben elmerülünk a zűrzavar mocsarában. Miben jut kifejezésre az osztály uralma? Miben jutott kifejezésre a burzsoázia uralma a feudális urak felett? Az alkotmányban szabadságról, egyenlőségről írtak. Ez hazugság. Amíg dolgozók vannak, addig a tulajdonosok képesek, sőt mint tulajdonosok kénytelenek spekulálni. Mi azt mondjuk, nincs egyenlőség, a jóllakott nem egyenlő az éhezővel, a spekuláns nem egyenlő a dolgozóval.

Miben jut kifejezésre most az osztály uralma? A proletariátus uralma abban jut kifejezésre, hogy eltörölte a földesúri és kapitalista tulajdont. Minden korábbi alkotmány szelleme, leglényegesebb tartalma egyedül a tulajdon volt, — még a legköztársaságibb és legdemokratikusabb alkotmányé is. Alkotmányunknak azért van történelmi létjogosultsága, és azért tudta létjogosultságát kiharcolni, mert nemcsak papíron áll, hogy megszűnik a tulajdon. A győztes proletariátus véglegesen eltörölte és pozdorjává zúzta a tulajdont, — ebben nyilvánul meg az osztály uralma. Mindenekelőtt a tulajdon kérdésében. Amikor a tulajdon kérdését gyakorlatilag megoldottuk, ezzel biztosítottuk az osztály uralmát. Amikor az Alkotmány később írásba foglalta azt, amit az élet már eldöntött — a kapitalista és a földesúri tulajdon eltörlését —, és hozzáfűzte, hogy a munkásosztálynak az Alkotmány szerint több joga van, mint a parasztságnak, a kizsákmányolóknak pedig semmi joguk sincs, ezzel írásba foglalta azt, hogy megvalósítottuk osztályunk uralmát, s ezzel magunkhoz fűztük minden réteg és kisebb csoport dolgozóit.

A kispolgári tulajdonosok szétforgácsoltak; azok, akik nagyobb tulajdonnal rendelkeznek, ellenségei azoknak, akiknek kevesebbjük van, és a proletárok a tulajdon eltörlésével nyíltan háborút üzennek nekik. Még sok az öntudatlan, elmaradt ember, aki testestül-lelkestül mindenféle szabadkereskedelem híve, de amikor látja, milyen fegyelmet és önfeláldozást tanúsítottunk a kizsákmányolókon aratott győzelem során, képtelenek a harcra, nem állnak mellettünk, de ahhoz, hogy ellenünk fellépjenek, nincs erejük. Csakis az osztályuralom határozza meg a tulajdonviszonyt és azt, hogy melyik osztály van felül. Aki azt a kérdést, hogy miben jut kifejezésre az osztály uralma, a demokratikus centralizmus kérdésével kapcsolja egybe, amint ezt gyakran észlelhetjük, az annyira összezavarja a dolgokat, hogy ezen az alapon semmiféle eredményes munkát nem lehet végezni. A propaganda és agitáció legyen világos, ez alapvető követelmény. Ha még az ellenfeleink is kijelentették és elismerték, hogy az agitáció és propaganda terén csodákat műveltünk, ezt nem formailag kell érteni, vagyis nem úgy, hogy sok agitátorunk volt és sok papirost használtunk el, hanem tartalmilag, hogy tudniillik az agitációnkban rejlő igazság mindenki tudatába utat tör magának. És ez elől az igazság elől nem lehet elzárkózni.

Amikor az osztályok felváltották egymást, megváltoztatták a tulajdonviszonyokat. Amikor a burzsoázia felváltotta a feudalizmust, megváltoztatta a tulajdonhoz való viszonyt; a burzsoázia alkotmánya azt mondja: „Akinek tulajdona van, egyenlő azzal, aki koldus.” Ez a burzsoázia szabadsága volt. Ez az „egyenlőség” a kapitalista osztálynak adta az uralmat az államban. És azt hiszik talán, hogy amikor a burzsoázia felváltotta a feudalizmust, összezavarta az államot az igazgatással? Nem, ők nem voltak ilyen bolondok, ők azt mondták: ahhoz, hogy igazgassunk, olyan emberekre van szükség, akik értenek az igazgatáshoz, ezért elővesszük a feudálisokat és átgyúrjuk őket. Így is cselekedtek. Talán hiba volt? Nem, elvtársak, az igazgatási jártasság nem hull az égből, nem a szentlélek sugallja, és ha valamely osztály élenjáró osztály, attól még nem válik egyszerre alkalmassá az igazgatásra. Látjuk a példán: amikor győzött a burzsoázia, az igazgatáshoz más osztályból, a feudális osztályból vette az embereket, hiszen máshonnan nem is vehette. Józanul kell nézni a dolgokat. A burzsoázia igénybevette az előző osztályt, s nekünk most ugyanez a feladatunk: értenünk kell ahhoz, hogy átvegyük, alárendeljük, felhasználjuk az előző osztály tudását, képzettségét, hogy mindezt felhasználjuk az osztály győzelme érdekében. Ezért mondjuk, hogy a győztes osztálynak érettnek kell lennie, az érettséget pedig nem a bizonyítvány vagy más írás tanúsítja, hanem a tapasztalat és a gyakorlat igazolja.

A burzsoák győztek, anélkül hogy értettek volna az igazgatáshoz, és győzelmüket azzal biztosították, hogy új alkotmányt hoztak, saját osztályukból toboroztak, válogattak embereket az igazgatásba és tanulni kezdtek, a megelőző osztály vezetőit felhasználva, tanítani kezdték a maguk új embereit, előkészítették őket az igazgatás munkájára, s e cél érdekében mozgásba hozták az egész államapparátust, kisajátították a feudális intézményeket, az iskolákba csak a gazdagokat engedték, s ilymódon képezték ki hosszú éveken és évtizedeken át saját osztályukból a vezető embereket. Manapság is azt kell tenni az uralkodó osztály képére és hasonlatosságára berendezett államban, amit minden államban tettek. Ha nem akarunk merő utópizmussal foglalkozni és üres frázisokat pufogtatni, számolnunk kell az előző évek tapasztalataival, biztosítanunk kell a forradalomban kivívott Alkotmányt, de az igazgatáshoz, az állam szervezéséhez olyan emberekkel kell rendelkeznünk, akik alaposan ismerik az igazgatás technikáját, akiknek állami és gazdasági tapasztalataik vannak, az ilyen embereket pedig nem vehetjük máshonnan, mint az előző osztályból.

A testületi vezetésről folytatott vitákat lépten-nyomon a legnagyobb tudatlanság, a szakembergyűlölet szelleme hatja át. Ilyen szellemmel nem lehet győzni. Ahhoz, hogy győzzünk, egész mélységében meg kell érteni a régi burzsoá világ történetét, és hogy a kommunizmust építsük, kézbe kell vennünk a technikát is, a tudományt is, és szélesebb körök számára kell hozzáférhetővé tenni, azonban nem vehetjük mástól, mint a burzsoáziától. Ezt a fontos kérdést erősen ki kell domborítanunk és a gazdasági építés fő feladatai közé kell sorolnunk. Azoknak a segítségével kell kormányoznunk, akik a megdöntött osztályból származnak, akik át vannak itatva osztályuk előítéleteivel, és akiket át kell nevelnünk. Ugyanakkor saját osztályunk soraiból kell toboroznunk a legfőbb irányítókat. Az egész államapparátust fel kell használnunk arra, hogy az iskolák és az iskolánkívüli oktatás, a gyakorlati előkészítő tanfolyamok — mindez a kommunisták vezetése alatt, a proletárok, a munkások, a dolgozó parasztok javát szolgálja.

Csakis így szervezhetjük meg munkánkat. Két esztendő tapasztalatai után már nem gondolkodhatunk úgy, mintha csak most fognánk hozzá a szocialista építéshez. Elég sok ostobaságot követtünk el a Szmolnij-időszakban és a Szmolnij körül. Nincs ebben semmi szégyellni való. Honnan is vehettük volna a bölcsességet, amikor elsőízben fogtunk hozzá új dolgokhoz. Próbáltuk így is, próbáltuk úgy is. Osztunk az árral, mert nem tudtuk elválasztani a helyes elemet a helytelentől — ehhez idő kell. Ez most már a tegnapé, ezen már túl vagyunk, ha nem is volt olyan régen. Elmúlt az az idő, amikor káosz és „entuziazmus” uralkodott. Ennek a múltnak az okmánya a breszti béke. Történelmi dokumentum ez, sőt több annál — egész történelmi időszak. A breszti békét azért erőszakolták ránk, mert minden téren erőtlenek voltunk. Miféle időszak volt ez? Az erőtlenség időszaka, amelyből győztesen kerültünk ki. Ez az általános testületi vezetés időszaka volt. Ez történelmi tény, amelyen nem lehet túltenni magunkat azzal az állítással, hogy a testületi vezetés a kormányzás iskolája… Utóvégre nem lehet örökké az iskola előkészítő osztályában ülni! (Taps.) Olyan nincs! Most már felnőttek vagyunk, és verni, alaposan el fognak náspángolni bennünket minden téren, ha iskolás gyerekek módjára viselkedünk. Haladnunk kell. Energikusan és egységes akarattal feljebb kell emelkednünk. A szakszervezetekre óriási nehézségek várnak. El kell érnünk, hogy a szakszervezetek a hírhedt demokratizmus maradványai elleni harc szellemében oldják meg ezt a feladatot. Meg kell szűnni a kinevezettek miatt csapott lármának, ki kell söpörnünk ezt az egész ócska, ártalmas lim-lomot, amely ott éktelenkedik a különböző határozatokban, és amelyről annyit beszélnek. Máskülönben nem győzhetünk. Ha ezt a leckét két év alatt sem tanultuk meg, akkor elmaradtunk — az elmaradottakat pedig megverik.

A feladat rendkívül nehéz. Szakszervezeteink óriási segítséget nyújtottak a proletár állam építésében. A szakszervezetek alkották azt a láncszemet, amely a pártot összekapcsolta az elmaradt milliós tömeggel. Mondjuk meg nyíltan: a szakszervezetek vállára nehezedett a bajok ellen indított harc egész terhe, amikor az élelmezés munkájában segíteni kellett az államnak. Hát nem óriási feladat volt ez? Nemrég jelent meg a „Központi Statisztikai Hivatal Értesítője”. Olyan statisztikusok összegezik benne az eredményt, akiket semmiképpen sem lehet bolsevizmussal meggyanúsítani. Van ott két érdekes szám: 1918-ban és 1919-ben a fogyasztó kormányzóságokban a munkások évi 7 pudot kaptak, míg a termelő kormányzóságokban a parasztok 17 pudot fogyasztottak évente. A háború előtt ugyanezek évente 16 pudot fogyasztottak. Íme két szám, amely megmutatja az osztályok kölcsönös viszonyát az élelmezési harcban. A proletariátus továbbra is áldozatokat hozott. Erőszakról kiabálnak! Csakhogy a proletariátus azzal igazolta és törvényesítette ezt az erőszakot és azzal bizonyította be a helyességét, hogy ő hozta a legnagyobb áldozatokat. A lakosság többsége, a mi éhező, tönkretett Oroszországunk termelő kormányzóságainak parasztsága elsőízben evett jobban, mint száz éven keresztül a cári, kapitalista Oroszországban. És mi azt mondjuk, hogy a tömegek mindaddig éhezni fognak, amíg nem győz a Vörös Hadsereg. Szükség volt rá, hogy a munkásosztály élcsapata meghozza ezt az áldozatot. Ez a harc a munkásosztály iskolája. Most, hogy ezt az iskolát már kijártuk, tovább kell mennünk. Mindenáron meg kell most tennünk ezt a lépést. Mint minden szakszervezetnek, a régi szakszervezeteknek is megvan a maguk története és múltja. A múltban a szakszervezetek az ellenállás szervei voltak azzal szemben, aki elnyomta a munkát — a kapitalizmussal szemben. Amikor azonban a munkásosztály uralkodó az államban, és amikor most nagy áldozatokat kell hoznia és pusztul és éhezik, a helyzet megváltozott.

Nem mindenki érti ezt a változást és nem mindenki hatol a mélyére. Néhány mensevik és eszer jön itt a segítségünkre, akik egyéni vezetés helyett testületi vezetést követelnek. Már megbocsássanak, elvtársak, ebből semmi sem leszi Erről már leszoktunk. Előttünk most nagyon bonyolult feladat áll: miután győztünk a véres fronton, győznünk kell a vértelen fronton is. Ez a háború nehezebb. Ez a front a legnehezebb. Ezt mi nyíltan megmondjuk minden öntudatos munkásnak. A fronton végigküzdött háború után most vértelen háborúnak kell következnie. Úgy alakult a helyzet, hogy mennél többet győztünk, annál több olyan területtel gyarapodtunk, mint Szibéria, Ukrajna és Kubán. Ott gazdag parasztok élnek, ott nincsenek proletárok, és ha akad is proletariátus, megrontották a kispolgári szokások, és tudjuk, hogy ott, akinek csak egy kis földecskéje van, mind így beszél: „Fütyülök a kormányra. Annyi bőrt nyúzok le az éhezőről, amennyit akarok és fütyülök a kormányra!” Amikor a spekuláns paraszt Gyenyikinnek volt kiszolgáltatva, bizonytalanul bár, de felénk hajlott, most azonban az antant fog segíteni neki. A háború frontot és formát változtatott. Az antant most a kereskedés és batyuzás fegyverével harcol, nemzetközivé tette a batyuzást. Kamenyev elvtárs a „KB Értesítőjé”-ben közzétett téziseiben teljesen megvilágította ennek a jelenségnek elvi alapját. Nemzetközivé akarják tenni a batyuzást. A békés gazdasági építést a Szovjethatalom békés bomlasztásává akarják változtatni. Bocsánat, imperialista urak, mi résen állunk. Azt mondjuk: mi háborút viseltünk és győztünk, és ezért a jelszavunk továbbra is ugyanaz marad, amely győzelemre segített bennünket. Ezt a jelszót — a proletariátus szilárdságának és akarategységének jelszavát — teljes egészében fenntartjuk és átvisszük a munka területére. A fennmaradt régi előítéletekkel, régi szokásokkal végeznünk kell.

Befejezésül Guszev elvtárs brosúrájára szeretnék kitérni, amely szerintem két szempontból figyelemreméltó. Ez a brosúra nemcsak formai szempontból, nemcsak azért jó, mert Guszev elvtárs kongresszusunk alkalmából írta. Valahogy mindannyian megszoktuk, hogy határozatokat írjunk. Azt mondják, hogy minden irodalmi műfaj jó, kivéve az unalmasat. A határozatokat véleményem szerint az unalmas irodalmi műfajhoz kell sorolni. Jobb lenne, ha Guszev elvtárs példáját követve kevesebb határozatot és több brosúrát írnának, még ha olyan temérdek hibát tartalmaznának is, mint Guszev elvtárs brosúrája. De e hibák ellenére is ez a brosúra igen jó, mert a legfontosabbat, az egész ország iparának és termelésének helyreállítását, ennek gazdasági tervét állítja a figyelem középpontjába, mert mindent ennek az alapvető gazdasági tervnek rendel alá. A Központi Bizottság ma szétosztott téziseibe egy egész szakaszt iktatott be, amelyet teljes egészében Guszev elvtárs téziseiből vett át. Szakemberek segítségével még részletesebben kidolgozhatjuk ezt az alapvető gazdasági tervet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a terv sok évre szól. Azt nem ígérjük, hogy egyszerre megszabadítjuk az országot az éhínségtől. Megmondjuk: a harc most nehezebb lesz, mint a háború frontján volt, de jobban érdekel bennünket, mert közelebb áll jelenlegi, alapvető feladatainkhoz. Ez a harc maximális erőfeszítést, olyan akarategységet követel, amelyről azelőtt is bizonyságot tettünk és most is bizonyságot kell tennünk. Ha ezt a feladatot megoldjuk, nem kisebb győzelmet aratunk a vértelen fronton, mint aminőt a polgárháború frontján arattunk. (Taps.)

Megjelent „Az Oroszországi Kommunista Párt
kilencedik kongresszusa. Gyorsírói jeljegyzés”
c. könyvben. Moszkva 1920.

Lenin Művei. 30. köt. 447—467. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa