Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
3. A Taiping-felkelés és az első intervenció

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

3. A Taiping-felkelés és az első intervenció
(1850—1865)

Már említettük, hogy amikor bezúzták Kína kapuját, nemcsak az imperialista támadók léptek be rajta — hanem az egész modern világ. Abban a pillanatban, amikor Kína elszigeteltsége végétért, az országot új nemzeti rabszolgaság fenyegette. Ez volt a büntetés az elmaradottságért, amely az elszigeteltségből fakadt. Ugyanakkor azonban az érintkezés felvétele megmutatta Kína népének: micsoda gazdagság és erő azoknak az osztályrésze, akik megdöntötték a feudalizmust. Ha mégegy forradalomnak kellett jönnie Kínában, ez már nem lehetett egyszerű dinasztia-változás. Nem lehetett olyan, mint Li Ce-cseng parasztháborúja, amely csak újra megnyitotta az elmaradottság annyiszor ismétlődő fejezetét. A nyugati népek kikovácsolták azokat a politikai és technikai szerszámokat, amelyek nemcsak a feudális elnyomás elleni felkelést, hanem a feudalizmustól való továbbhaladást is lehetővé tették. Kínának nem kellett új szerszámokat találnia. Kölcsön vehette a meglévőket és saját használatára formálhatta őket.

A Nyugatnak ez a kettős hatása rendkívüli bonyodalmat okozott. Elültette a modern kínai nacionalizmus gyökereit. A régi egységérzéstől és a különböző „barbárokkal” szemben tanúsított felsőbbrendűségérzéstől eltérően ez lett a nemzet megőrzéséért folytatott harc eszköze. Ezt a nacionalizmust az események akkor visszavonhatatlanul összekapcsolták a demokráciára való törekvéssel. A nyugati hatás ennek az érzésnek két olyan változatát is életrehívta, amelyet a Nyugat később szívesen nevezett „idegengyűlöletnek”.

A mandzsu kormány és azok a kínai feudális uralkodókörök, amelyek támogatták, féltek az idegen ágyúktól. De az idegen eszméktől még jobban féltek. Az imperializmussal meg tudtak egyezni úgy, hogy kínai földdel és szuverén jogokkal vesztegették meg. De megalkuvás nélkül gyűlöltek minden demokratikus irányzatot és készen állottak arra, hogy megsemmisítsék tűzzel, vassal és kínzókamrákkal. Kína uralkodóinak idegengyűlölete lényegében lázas törekvés volt arra, hogy folytathassák uralmukat a nép felett és elszigeteljék azt a „veszélyes gondolatoktól”. Ez az idegengyűlölet akkor az egész modern világ és minden haladás gyűlöletét jelentette.

A kínaiak új nacionalizmusa másrészről harcolni is kész volt azért, hogy Kína részese legyen a modern világnak, ne pedig rabszolgája, örömmel fogadott minden olyan nyugati könyvet, találmányt és fegyvert, amely segíthette ennek a célnak az elérését. Ez a nemzeti érzés nem volt sem idegenellenes, sem „anti-modern”. Ellenkezőleg: megalkuvás nélkül imperialista-ellenes volt és modern-párti.

Éppen ezért, a lakatok leverése után az első nagy népi megmozdulás nem idegenellenes — hanem feudalizmus-ellenes felkelés volt. Nem a legfejlettebb értelmiségiektől indult ki, akiket az idegen könyvek elbűvöltek, hanem a parasztoktól, akik megint tűrhetetlen elnyomás alatt éltek. A felkelés vezetője Hung Sziü- csuan, nagy energiájú és messiási látomásokkal terhelt, szegényes műveltségű ember volt, aki Dél-Kínában találkozott egy Roberts nevű protestáns misszionáriussal és megkeresztelkedett. Jelszavai között az igazságról és egyenlőségről szóló kínai mondások a szegények jogait hirdető újtestamentumi szövegekkel keveredtek. Felszólította a népet: csatlakozzék hozzá a mandzsuk megdöntésére és Tai Ping Tien Kuo, a „Békés Mennyei Királyság” megalakítására.

1850-ben Hung a Kuangtung és Kuangszi tartományok elmaradt falvaiban katonai forradalmat kezdeményezett. Erői úgy nőttek, mint a lavina. Számtalan paraszt, kevés tanító és néhány naplopó sorakozott táborába. Nemsokára rendkívül szorosan megszervezett hadsereget állított fel. Ez a sereg „alacsony sorsú fickókból” állott ugyan — mégis rendkívül okos taktikát, az áldozatkész rajongás sohasem látott fokát sajátította el és a tehetséges guerilla-parancsnokok egész sorát nevelte ki. Ahová seregei elértek, szétrombolták a földesurak világát és olyan kormányokat állítottak fel, amelyek a szegények ügyét szolgálták. Rövid idő alatt a Jangce folyótól délre egész Kínát megtisztították a mandzsuk csapataitól és Nankingot a Mennyei Királyság fővárosává tették. Tizenöt esztendeig dúlt a polgárháború, és a Taiping-zászlókat északon Peking külvárosáig, nyugaton pedig a tibeti határig juttatták el. Azt mondják: húszmillió ember pusztult el, amíg vérbe tudták fojtani a forradalmat.

A Taiping-felkelés lezárt egy fejezetet a kínai népmozgalmak történetében — és ugyanakkor olyan új fejezetet nyitott, amelynek még ma is tanúi vagyunk. Ez volt a kezdete Kína demokratikus forradalmának. Ez volt az őse az eredeti, harcosan haladó Kuomintangnak és a kínai Vörös Hadseregnek. Ugyanakkor ez volt Kína utolsó tisztán paraszti forradalma. A Taipingek egy angol látogatója, Augustus F. Lindley annyira a látottak hatása alá került, hogy hatalmas erőfeszítéseket tett a külvilág tájékoztatására. Lindley így idézi földtörvényüket.

Ha földetek van, műveljétek együtt, és amikor rizst terem, egyétek meg közösen … úgyhogy mindenkinek jusson és mindenkinek egyformán. Minden családnak kell epret termesztenie, öt tyúkot és két disznót kell tartania és gondoskodnia kell róla, hogy szaporodjanak … Mihelyt elérkezik az aratás, minden „vexiláriusnak” (a legalacsonyabb rangú Taiping-hivatalnok) gondoskodnia kell arról, hogy a gondjára bízott huszonöt községnek elegendő élelemtartaléka legyen. A fölös készletet be kell szolgáltatnia a közös magtárba … Akkor a község feje elegendő készlettel fog rendelkezni, minden családról mindenütt egyformán fognak gondoskodni, mindenki jól táplálkozhat és tisztességesen öltözködhet.*

* Lásd Lin Le (Augustus Lindley írói neve) Tai Ping Tien Kuo c. könyvét. Day & Son Ltd. kiadás, London, 1866.*

A „jóltáplált és tisztességesen öltözött” szavak belekerültek a Nyolcadik (kommunista) Hadsereg jelszavai közé. Egyéb vonatkozásban azonban a Taiping-terv rendkívül atyai jellegű volt, és inkább támaszkodott a funkcionáriusok erényeire, mint a népi önkormányzat erejére. Egy másik szemtanú, dr. Bridgeman, a híres misszionárius mindazonáltal már modern jellemvonásokról is beszámol. Megjegyzi, hogy a mandzsukkal szemben, akiket Nyugatból csak a fegyverek érdekeltek, a Taipingok aszerint szívták magukba a nyugati eszméket, hogy azok használnak-e a népnek vagy sem. Látott például nyilvános falragaszokat a Taiping-falvak házain, amelyek „élelem, ruházat és orvosság szétosztásáról” szóltak és „bizonyos kerületek oltásra való előkészítéséről” intézkedő utasításokat tartalmaztak. Nem kisebb ember, mint Sir George Bonham, Anglia akkori kínai követe mondotta, hogy a Taiping-csapatoknál „olyan lelkesedést és a kitűzött célok olyan egységét tapasztalta, amely bizonyítja, hogy ezek az emberek többek voltak egyszerű zsoldosoknál”. Henry Meadows, egy másik ismert angol távolkeleti diplomata 1861 április 19-én jelentést küldött lord John Russell külügyminiszternek és sürgette, hogy „álljon a Taipingok oldalára, mert a mandzsuk hatalma haldoklik”.

A feudalizmustól a szabadság felé forduló nép iránt érzett ilyen ösztönös rokonszenv ellenére is csakhamar megváltozott a Nyugat magatartása. A forradalom jelentősen befolyásolta a sangháji, legfontosabb külkereskedelmi gócpont helyzetét. Gyakorlatilag semleges helyzete a menekülő földesurak mentsvárává tette, akik magukkal hozták a városba az alsó Jangce völgyében összeharácsolt földbér- és gabonavagyonukat. Ennek a kincsnek nagyrésze az első sangháji ingatlan-hossz alkalmával a külföldi cégek és ügynökök zsebébe vándorolt. Az idegen lobogók védelme alatt ekkoriban fantasztikus árakon adták el az új jövevényeknek a telkeket és házakat. Amikor a Taiping-csapatok közeledtek a városhoz, amely már ekkor Kína tengeri kereskedelmének egyik gócpontja volt — a császári hatóságok ráadásul „ideiglenesen” még a vámszedési jogokat is az angolokra ruházták. Azt remélték ugyanis, hogy a kikötő jövedelmeit ilymódon akkor megtarthatják, ha magát a várost ideiglenesen el is kell hagyniok.

A meggazdagodott és megerősödött külföldi kereskedők és ingatlanügynökök felállították a maguk önálló városi hatóságát: a sangháji városi tanácsot. Ezzel teljesen uralmuk alá hajtották Kína legnagyobb ütőerének, a Jangce folyónak tengeri kijáratát. A tanácsnak nemcsak a külföldi, hanem a kínai lakosság és tulajdon felett is teljes adóztatási és rendfenntartási joga volt. Segítették a tanácsot a területenkívüli konzuli igazságszolgáltatás törvényei is. Ezeket a törvényeket már beiktatták Kínának az angolokkal és amerikaiakkal kötött nemzetközi szerződéseibe és „a legtöbb kedvezményt élvező nemzet” elve alapján most kiterjesztették más hatalmakra is. A területenkívüliség törvényei értelmében a város kereskedő urai egyetlen hatóságként a városi tanácsot ismerték el. A kereskedő-urak intézkedései ellen legfeljebb — saját konzuljaikhoz lehetett fellebbezni. A konzulok diplomáciai megbízottak, kereskedelmi szervezők voltak — és ők bíráskodtak minden olyan ügyben, amelyben nyugati ember volt a vádlott, tekintet nélkül a panaszos nemzetiségére. Hogy a külföldiek közös kiváltságait minél jobban kimélyítsék, a konzulok megalkották a Konzuli Testület nevű szervezetet. Ez döntött minden kérdésben.

Ilyen jogokat persze érdemes volt védeni. Ha a mandzsuk gyengesége és megvesztegethetősége ilyen gyümölcsöket terem — gondolták az idegen külügyminisztériumok — miért kacérkodjunk a Taipingekkel, akik keresztényiek és haladók, de egyben hazafiak is, akik erős Kínát akarnak teremteni? Így hát a császári csapatok helyett a külföldi helyőrségek állottak Sangháj kapuinál a meglepett Taiping-csapatok útjába.

Röviddel ezután a Taiping-csapatok lefoglaltak egy angol zászló alatt közlekedő Arrow nevű kis ópiumcsempész-hajót. Ezt a kis incidenst az angol-francia hadsereg és tengerészet arra használta fel, hogy — elfoglalja Pekinget. A mandzsuknak meg kellett tanulniok, ki az úr a házban és hogy tulajdonképpen miért törődtek a megmentésükkel. Kínát megalázták és Sangháj új jogi helyzetét törvénybeiktatták. A császári kormány kénytelen volt más kikötőkben is nagy koncessziókat engedélyezni az imperialistáknak. Azt a jogot is megadta nekik, hogy a kínai tengerpart mentén és a folyókon a kínai hatóságok minden jogi, vagy adminisztrációs ellenőrzése nélkül hajózhattak. Kína egész külkereskedelmét — függetlenül attól, hogy merrefelé irányult — annak az általános feltételnek vetették alá, hogy minden behozatal legfeljebb 5%-ig adóztatható meg. Ezzel lerombolták az egyetlen olyan lehetséges gátat, amely védhette volna a belső ipar fejlődését. A területenkívüliség jogát még határozottabban körülírták és megerősítették. A kínai tengeri vámhivatalt, amely a kínai kormány megbízásából az 5%-os vámot összegyűjtötte, nemcsak Sanghájban, hanem mindenütt — és nemcsak ideiglenesen, hanem véglegesen is — külföldi ellenőrzés alá helyezték. Ennek a hivatalnak magasabb tisztviselőit a legfontosabb „szerződéses hatalmak”, Anglia, Franciaország, az USA és a cári Oroszország meghatározott kvóta szerint fizették. A vámjövedelmekből biztosították Anglia és Franciaország kártalanítását — azokért a költségekért, amelyekbe a kiváltságok megszerzése került. Ebből a jövedelemből fizették a mandzsu uralkodók a kölcsön kapott pénzösszegek kamatait is.

Hogy mindennek milyen hatása volt Kína fejlődésére, azt felmérhetjük, ha arra gondolunk: milyen lett volna az angol történelem, ha a piros és a fehér rózsa idején a franciák befészkelték volna magukat az angol tengerpartra, Londonban saját városi tanácsot és adószedő gépezetet létesítettek volna, más angol kikötőkben megszervezték volna ennek a gépezetnek a fiókjait és állandósították volna ezeket a „jogokat”. Minden valószínűség szerint nem került volna sor az angol földbirtokok növekedésére, elmaradtak volna az Erzsébet-korabeli rablóhadjáratok és a vagyon központosítása. Nem lett volna birodalmi méretű tengeri kereskedelem, sem pedig ipari forradalom. Anglia olyan állapotban maradt volna, mint Írország — vagy mint Kína. Miután a mandzsukat kényük-kedvük szerint leigázták — a külföldi hatalmak elindultak, hogy gyorsan végetvessenek a kényelmetlenné váló Taiping-forradalomnak. Lindley keserű és éles hangon ír az új szövetségről.

„A mandzsuk egyre jobban rettegtek az idegen beavatkozástól, s ez rendkívül visszataszító magatartásra ösztönözte őket … Ez a magatartás éppen a Taiping-felkelés idején vált tűrhetetlenné. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy az európaiak rokonszenvvel nézték az új, kiemelkedő hatalmat. Mihelyt széles körben ismertté vált a Taipingok szervezete és hitvallása, csaknem általánosan zajos dicséreteket zengtek róluk. A papság és a vallásos világ szinte félbolond volt az örömtől … és a kereskedők a legféktelenebb spekulációkba kezdtek (kivéve az ópiumcsempészeket).

Ezek a jóakaratú és felvilágosult európaiak várakoztak egy kissé. Úgy találták, hogy a hasznothajtó változás befejeződéséhez még hosszú idő szükséges, közben pedig csökkenhet a nyereségük. Csodálatos módon a Taipingok iránt érzett rokonszenvük ezután a felfedezés után szinte az ujjaik hegyén keresztül párolgott el — ahogy az angol közmondás mondja —, »mint Bob Acre bátorsága«. Csakhamar olyan események történtek, amelyek az emberszeretetnek ezeket az utolsó morzsáit is megsemmisítették … Az Arrow elfogása ürügy volt a fegyverhasználatra és ez egyszeriben tálcán nyújtotta a külföldiek felé mindazokat a kedvező körülményeket, amelyeket eredetileg a Taiping-mozgalomtól vártak. A kereskedővilág egyrészének számára teljesen elegendő volt, hogy átkozott ópiumkereskedelmüket törvényesítették és általános kereskedelmi forgalmukat növelték. A politikusok megelégedtek azzal, hogy a kínai kormányt annyira megalázzák, hogy kényük-kedvük szerint bánhassanak vele.

A Taiping-mozgalmat egyszerre „elfogadhatatlannak” találták. Nem számított többé, hogy az ügy jogos volt és szent. Egyszerűen nem jelentett már hasznot az angol kereskedő és kormánya számára. S ez a kormány szokott, aljas önzésében — tévesen — biztosra vette, hogy a Mandzsu-ház mindig erőtlen marad. Azt sem értette meg ez a kormány, hogy, ha késhet is a Taipingok végső sikere — az önkéntes és megszorításnélküli Taiping-kereskedelem végülis hasznothajtóbb lenne a mandzsuk erőszakolt kényszerkereskedelménél. Nem kevésbé különös mint igaz, hogy az angolok és franciák mandzsuellenes háborúi az utóbbiakat csak nagyon kevéssé gyengítették. Az európaiak mindig helyi erőkkel kerültek szembe, amelyek a belső veszélytől sokkal jobban féltek, mint az idegen behatolóktól.”

Az amerikaiak szerepe az esemény alatt teljesen egyértelmű volt. A sangháji amerikai kereskedők résztvettek az első Taiping-ellenes megmozdulásokban és pénzükkel segítették Frederick Townsend Ward seregének felállítását. Ward sírja később zarándokhelye lett a sangháji amerikai kereskedőknek. Az amerikai tengerészet — noha hivatalosan érdektelen volt — beavatkozott ágyúival a kínaellenes angol-francia hadműveletekbe, melyek végül is a felháborító tiencsini szerződéssel végződtek. 1856-ban a Portsmouth és a Levant nevű amerikai hadihajók „semleges” jogaikat felhasználva Kanton közelében megkerülték azokat a gátakat, amelyeket a kínaiak az angolok távoltartására építettek és rövid bombázás után elfoglalták az útjukba kerülő erődöt. Ezt a ragyogó haditettet Brooklynban még mindig megörökíti egy tengerészeti emlékmű. A mexikói háború egyik hőse, Tatnall tengernagy 1860-ban hajóhadával horgonyt vetett az északkínai Taku-erődítmények előtt. Hope, angol admirális támadta ezeket az erődöket. A kínai parti ágyúk az angolok több hajóját elsüllyesztették. Tatnall ekkor mondta először a később annyit idézett híres szavakat: „vér sűrűbb a víznél”. Az amerikai tengernagy azzal kezdte, hogy orvosi segítséget kínált Hope sebesültjeinek — és azzal végezte, hogy tüzet nyitott a kínaiakra és bevonta a támadásba ellenük az angol tengerészeket. Az egész ügyet később egy tiencsini „amerikai koncesszió” meghódításával kerekítették ki. Ezt később Lincoln elnök egyenes rendeletére szüntették meg, akinek nem az volt a véleménye, hogy az Egyesült Államoknak velük békében élő nemzetektől feltétlenül földet kell rabolniok.

Érdemes észben tartani ezt a történelmi epizódot. Rendkívül élesen megvilágítja ez azoknak az amerikai katonai köröknek állandó, folytatólagos politikáját, amelyek gyengébbnek gondolt népek között a maguk szakállára szeretnek cselekedni. Megvilágítja ez az epizód a távolkeleti imperializmus kapcsolatát azokkal az érzelmes jelszavakkal, amelyeket az angol-amerikai szövetség ügynökei használnak. Megmagyarázza, hogy a távolkeleti népek között miért okoz felháborodást egy ilyen szövetség gondolata. Azt is megmagyarázza, hogy amikor az amerikai kormányzat valóban a népé volt, akkor hogyan tekintett az ilyen kalandokra. Lincoln Ábrahám cselekedetéből egy évszázadra szóló amerikai népszerűség sarjadt Kínában. A kínaiak elfelejtették utálni Tatnallt, mert egy nagyobb amerikai cselekedete más fényben mutatta meg előttük az Egyesült Államokat.

A Taiping-ellenes angol-francia intervenciót siettette az is, hogy a Taipingok nem voltak hajlandók versenyre kelni a mandzsukkal, az idegenek kegyeiért. Hung Sziü-csuan, a „Mennyei Király” nem kért európai segítséget — csak európai semlegességet. Nem érdekelték azok a londoni ajánlatok, amelyek „jóindulatú közvetítő” szerepére vállalkoztak a harcbanálló felek között. Azt mondotta, hogyha elintézni való dolga van a császárral — elintézi maga.

Az angolok először hangsúlyozták, hogy nincsen szándékuk beavatkozni Kína belügyeibe. Biztosították a Taipingokat, hogy sangháji partraszállásuk ellenére nem foglalnak állást a polgárháborúban. Hope angol admirális, akivel a „Vér sűrűbb, mint a víz” című jelenetnél már találkoztunk, kijelentette: „Őfelsége kormánya fenn kívánja tartani semlegességét a két szembenálló fél között.” Ugyanakkor azonban egyik alárendeltjét, Osborne kapitányt, tanácsadóként odakölcsönözte a Mandzsu-ház flottájának. Azután Gordon őrnagyot is Kínába küldték az „Örökké Győzelmes Hadsereg” nevű modernül felszerelt császári hadtest vezetésére. Ezt a hadtestet a sangháji kereskedők pénzén három amerikai kalandor: F. T. Ward, Burgevine és Forrester szervezték. A brit kormány „engedélyt adott a tiszteknek, hogy fél fizetéssel és külön kínai zsolddal kínai szolgálatba léphessenek”. A már idézett Lindley arról tudósít, hogy a Mandzsu-dinasztia csapatai „Enfield-puskákat és gránátokat használtak (valamennyi frissen érkezett a fegyverraktárakból és valamennyiért Anglia adófizetői szurkolták le pénzüket).” Lindley és más, Taiping-szolgálatba lépett külföldi önkéntes erőfeszítései nyomán felzúdult az angol közvélemény. A Trafalgar-téren tiltakozó gyűlés volt. 1864 május 31-én Cobden, a híres liberális államférfi, aki sikeresen harcolt azok ellen, akik ugyanebben az időszakban a Dél oldalán be akartak avatkozni az amerikai polgárháborúba — a parlamentben a kínai beavatkozás megszüntetését követelte. Ebben az ügyben nem járt sikerrel. A tragédia tovább folytatódott. A Taiping-hadsereg felhívásait megcenzúrázták. A Taiping-felkeléssel rokonszenvező fiatal diplomaták jelentéseit eltüntették — éppen úgy, ahogyan az 1945—46-os kínai USA-beavatkozás során Hurley amerikai követ „eltüntette” alárendeltjei jelentéseit. Sangháj környékén megkezdődtek az összecsapások.

Az egyik ilyen incidens során egy Cavanaugh nevű kapitány csapatai tüzeltek Taiping-osztagokra. Ezek visszalőttek és megöltek egy európait. Cavanaugh megtorlásul egy egész falut felégettetett.

Egy másik esetben Hope tengernagy Sangháj előtt bevetette a brit tengerészgyalogságot. Mint mondotta, azért, hogy „erkölcsi támogatást nyújtson a kínai kormánynak”. Az így kiprovokált csetepatéban maga is megsebesült. Lindley ezeket írja:

Meg kellett bosszulni azoknak a lázadóknak szemtelenségét és hallatlan merészségét, akik golyót merészeltek küldeni egy olyan brit tengernagy lábikrájába — aki mindent megtett, hogy megölje őket. A szövetségesek ezért elővonszolták tüzérségüket, háromszáz embert megöltek és rengeteg gabonát felgyújtottak, vagy elpusztítottak.

Hogy Sanghájt milyen módon tartották meg a császár számára, azt már a három Taiping-támadást visszaverő csapatok összetételéből is látni lehetett. A „kínai” császári csapatok soraiban harcolt az első támadás során 1497 angol katona Stanley tábornok vezetésével, négyszáz francia Portet tengernagy parancsnoksága alatt és háromszáz kínai az amerikai Ward irányításával. Kormánycsapatok részt sem vettek a harcban. A második alkalommal ezerhétszáz angol, hétszáz francia és négyszáz Ward-katona harcolt. Csak a harmadik alkalommal érkezett ötezer főnyi császári csapat, de ezeket is ezerháromszáz főnyi angol-francia osztag és ezer Ward-katona támogatták.

Eközben lord Palmerston angol miniszterelnök annyira felháborodott parlamenti kritikusainak magatartásán, hogy már nem is tagadta a beavatkozást. Méltóságteljes és álszent viktoriánus körmondatokban kijelentette:

„Más országokban is beavatkoztunk már — mégpedig rendkívüli hasznára az említett országoknak. Beavatkoztunk Görögország esetében és megteremtettük a görög állam függetlenségét. Beavatkoztunk Portugáliában is és képessé tettük ennek az országnak népét egy szabad és parlamentáris alkotmány megalkotására. Beavatkoztunk azokba az eseményekbe, amelyek később a krími háborúkhoz vezettek. Beavatkoztunk Kína belügyeibe is. Hogy miért? Azért, mert szerződéses jogaink és érdekeink forogtak kockán.”

A Taipingok mozgalmát — amelyet pedig sohasem vádoltak idegengyűlölettel — ilymódon leverték. Végső fokon az idegen beavatkozás billentette ellenfeleik javára a mérleg serpenyőjét — de azért belső hibáik is voltak. A felkelés programja túlságosan misztikus és elvont volt. Nagy odaadásra késztette ugyan a tömegeket, de megvolt benne a jacqueriek minden gyengesége, amely szétforgácsolja a paraszthadseregeket, mihelyt azok nagyvárosokhoz közelednek.

Abban az időben az angol-francia közbelépés azért volt döntő jelentőségű, mert a kínai feudalizmusnak alkalmat adott tartalékai felsorakoztatására. Ezek a tartalékok nem a gyenge pekingi udvartól származtak, hanem Közép- és Dél-Kína gazdag földesuraitól. A Mandzsu-ház ezeket a földesurakat mindig csak kétséges híveinek tekintette, hiszen ezek még mindig az utolsó tiszta kínai uralkodócsalád, a Ming-dinasztia emlékét dédelgették. Ennek a dinasztiának utolsó sarja éppen az ő köreikben talált menedéket. 1850 körül azután rádöbbentek, hogy a Mandzsu-házon és a nyugati idegeneken kívül semmi sem áll közöttük, meg a harcrakelt parasztok és zsellérek között. Vidéki földesurak, mint Cseng Kuo-fan és Co Cung-tang, a didergő hivatalnokokat félretolva, egész hadseregeket állítottak fel birtokaik alkalmazottaiból, meg a környék gazdag parasztjaiból. Elindultak, hogy ezekkel a seregekkel harcrakeljenek a Mandzsu-ház uralmáért, az önkényuralmi tradíciókért és az irgalmatlan földbérekért. Saját érdekeikről volt szó, ezért olyan könyörtelenek voltak „a lázadókhoz”, amilyen könyörtelen az USA déli államaiban a lincselő csőcselék, ha a „fehér faj felsőbbrendűségét” veszélyeztetve látja. Ezek az elemek tovább is mandzsu szolgálatban maradtak és azon igyekeztek, hogy Japán mintájára ipari, feudális Kínát építsenek. Kiszívták saját országuk erejét — az idegenek pedig őket nem engedték talpraállani.

A kettős válságból lassan felocsúdó Kínát a következő negyedszázadban ide-oda rugdosták. Még Japán is beleszólt a gyarmati osztozkodásba. 1874-ben elrabolta a Linkin szigeteket Okinawával együtt. Franciaország 1885-ben vívta meg a maga kis háborúját. Elsüllyesztette a Mandzsu-ház tengerészeiének nagy részét és elfoglalta Indokínát. 1894-ben ismét Japán támadott Korea és Formóza irányában. Talán még Dél-Mandzsúriát is megkapta volna, ha a többi hatalmak nem tartották volna túlságosan nagynak az újdonsült imperialista étvágyát. Közben tovább fejlődött a nyugati gazdasági élet. A tőkekivitel, a kartellek és az iparfejlesztési társaságok túlnőttek a kereskedelmi érdekeltségek keretein. Az imperialisták kezdték többre becsülni a monopolizált beruházási területeket, a nyersanyagforrásokat és az olcsó helyi munkaerőket, mint a piacokat. Megszervezték és meggyorsították a tengerentúli területek felkutatását. Afrikát rekordidő alatt felosztották. Kína kincsei felé éhesebb szemek fordultak, mint valaha.

Az 1890-es évek végén a cári Oroszország is megmozdult. Megvesztegetett egy mandzsu alkirályt és így Mandzsúriában, Dairenben és Port-Arthurban vasútépítési jogokhoz jutott. Anglia azzal válaszolt, hogy a Csili-öböl másik partján — ezekkel a városokkal szemben — elfoglalta Weihaiwei tengerészeti támaszpontot és vasútépítési jogokat is szerzett. Hongkong számára a kínai kormánytól 99 évre megvásárolta a később „új területeknek” nevezett földdarabot. Franciaország a szokásos vasúti szerződéseken kívül, Kuangcsouban flottatámaszpontot biztosított a maga számára. Japán kijelentette, hogy a Formózával átellenben fekvő Fukien tartomány „japán befolyási terület”. Olaszország a Szanmen-öbölben, Sanghájtól délre tengerészeti támaszpontot követelt.

II. Vilmos, a becsvágyó német császár két misszionáriusnak meggyilkolását arra használta fel, hogy elrabolta Csingtaót és német vasútvonalat épített a Santung-félszigeten keresztül.

Ám a messzi távolban, Kubában folyó spanyol-amerikai háború eredményeképpen az amerikaiak is kinyújtották kezüket távolkeleti területek felé. Dewey a manilai öbölben tönkretette a francia flottát — de szárazföldi hadserege nem volt. A szárazföldön Aguinaldo szabadságharcosai törték össze a spanyol csapatokat. Az amerikaiak először ünnepelték ezeket a Fülöp-szigeti szabadsághősöket — azután váratlanul kinyújtották feléjük enyves imperialista kezüket. A szigeteken nagyobb amerikai szárazföldi hadsereg szállt partra, mint amennyit a spanyolok ellen valaha is felhasználtak. Így tiporták el a korábban szabadsághősöknek nevezett Fülöp-szigeti népet s egyszeriben vad és brutális lázadóknak nyilvánították őket.

Lehetséges, hogy ha az amerikai McKinley kormányzat nem veszi kezelésbe „a kis barna testvéreket” — akkor kezelésbe veszi őket más. Az amerikai közvélemény is megmozdult és arra kényszerítette a kormányt, hogy a Fülöp-szigetieknek aranyozott ketrecet készítsen. Mindez persze nem változtatja meg azt a tényt, hogy a Fülöp-szigeteken 1900-ban ugyanazt cselekedték az amerikaiak, amit a hollandok cselekedtek a közelmúltban Jáva szigetén. Williams Thaddeus Seton amerikai ezredes a korabeli szenvedélyek lelohadása után, azelőtt jórészt ismeretlen hivatalos adatok alapján, megírta ezeknek az eseményeknek történetét. Először az egész írás 1939-ben cikkek formájában jelent meg az Infantry Journal-ban, majd pedig „Katonák a Fülöp-szigeteken” címmel könyv formájában is megjelent. A könyv támogatói azt mondották, hogy mindez „hozzájárulás a háborús erőfeszítésekhez”. Ami azóta történt, az is „hozzájárulás” volt — de inkább a háború utáni „erőfeszítésekhez”…

Menjünk csak vissza Kínába. — Szerte a világon folyt a gyarmatosítás. Kína földjén, amely gazdag gyarmati zsákmányt ígért s ahol egyre nőttek a különböző hatalmak befolyási övezetei — recsegni, ropogni kezdett az imperialista hatalmak közötti megegyezés épülete. Egy lord Charles Beresford nevű angol diplomata „Kína felosztása” címmel könyvet írt. Az egész világ az ország azonnali felosztásáról beszélt.

SaLa