Írta: V. I. Lenin

Mind egy szálig harcra Gyenyikin ellen!

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának levele a pártszervezetekhez

Elvtársak! Bekövetkezett a szocialista forradalom egyik igen válságos, sőt minden valószínűség szerint a legválságosabb pillanata. A kizsákmányolók, a földbirtokosok és kapitalisták orosz és külföldi (elsősorban angol és francia) védelmezői kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy visszaállítsák a népi munka fosztogatóinak, a földbirtokosoknak és kizsákmányolóknak uralmát Oroszországban, hogy megszilárdítsák bukófélben levő hatalmukat az egész világon. Kudarcot vallott az angol és francia kapitalistáknak az a terve, hogy saját csapataikkal meghódítsák Ukrajnát; kudarcot vallottak Kolcsak támogatásával Szibériában; a Vörös Hadsereg az egy emberként felkelt uráli munkások támogatásával hősiesen nyomul előre az Uralban, közeledik Szibériához, hogy ezt az ottani urak, a kapitalisták hallatlanul kegyetlen járma alól felszabadítsa. Kudarcot vallott végül az angol és francia imperialistáknak az a terve is, hogy elfoglalják Petrográdot egy ellenforradalmi összeesküvés segítségével, amelyben orosz monarchisták, kadetok, mensevikek és eszerek vettek részt, a baloldali eszereket is beleértve.

Most a külföldi kapitalisták kétségbeesett kísérletet tesznek, hogy visszaállítsák a tőke jármát Gyenyikin hadjárata segítségével, akit, mint valamikor Kolcsakot, tisztekkel, hadianyaggal, lőszerrel, tankokkal stb. stb. segítenek.

A munkásoknak és parasztoknak meg kell feszíteniök minden erejüket, a Szovjet Köztársaságnak meg kell feszítenie minden erejét, hogy visszaverjük Gyenyikin támadását és legyőzzük őt, anélkül hogy a Vörös Hadsereg győzelmes támadását az Uralban és Szibériában megállítanók. Ebben foglalható össze

a jelen pillanat legfőbb feladata

Mindenekelőtt és legfőképpen minden kommunista, minden velük rokonszenvező, minden becsületes munkás és paraszt, minden szovjet funkcionárius feszítse meg katona-módra erejét, hogy munkája, ereje és igyekezete maximumát a háború közvetlen feladataira, Gyenyikin támadásának gyors visszaverésére fordítsa és e feladatnak megfelelően csökkentse és szervezze át minden egyéb tevékenységét.

A Szovjet Köztársaságot ostrom alá vette az ellenség. A Szovjet Köztársaságnak egységes harci tábornak kell lennie, nem szavakban, hanem a valóságban.

Minden intézmény egész munkáját a háborúhoz kell alkalmazni és át kell szervezni a háború követelményeinek megfelelően!

A testületi elv elengedhetetlen a munkás- és parasztállam ügyeinek intézésénél. De a testületi elv minden túlzásbavitele, huzavonára, felelőtlenségre vezető minden eltorzítása, a testületi szerveknek minden átváltoztatása fecsegő intézményekké — igen nagy baj és ennek a bajnak mindenáron, minél hamarabb, semmitől vissza nem riadva, véget kell vetni.

A testületi elv sem a testületek tagjainak száma tekintetében, sem a munka gyakorlati vezetése szempontjából ne terjedjen túl az okvetlen szükséges minimumon; meg kell tiltani a „szónoklatokat”, a vitákat a legnagyobb gyorsasággal kell lefolytatni, információra és pontosan megfogalmazott gyakorlati javaslatokra kell korlátozni.

A testületi elv alkalmazását minden esetben, amikor arra akár a legkisebb lehetőség van, csakis a legfontosabb kérdéseknek minél szűkebb körű testületben való legrövidebb megtárgyalására kell korlátozni, az intézmény, a vállalat, az ügyek és feladatok gyakorlati irányítását vagy intézését pedig egyetlen elvtársra kell bízni, akiről tudjuk, hogy kemény, határozott, merész ember, ért az ügyek gyakorlati vezetéséhez és a legnagyobb bizalomnak örvend. A testületi elvnek minden esetben és kivétel nélkül minden körülmények között együtt kell járnia azzal, hogy pontosan megállapítjuk minden egyes személy egyéni felelősségét valamely pontosan meghatározott munkáért. A testületi elvre való hivatkozással leplezett felelőtlenség a legveszedelmesebb baj, amely mindenkit fenyeget, akinek nincs igen nagy tapasztalata a gyakorlati testületi munkában, s amely a katonai ügyekben lépten-nyomon elkerülhetetlenül katasztrófára, zűrzavarra, pánikra, egymásnak ellentmondó parancsolgatásra, vereségre vezet.

Nem kevésbé veszedelmes baj az ide-oda kapkodás a szervezési kérdésekben vagy a szervezési tervkovácsolás. A munkának a háború érdekében szükséges átszervezése semmiesetre se vezessen az intézmények átszervezésére és még kevésbé új intézményeknek sebtében való létesítésére. Ez minden körülmények közt megengedhetetlen, ez csak zűrzavarra vezet. A munka átszervezésének abból kell állania, hogy azoknak az intézményeknek működését, amelyek nem feltétlenül szükségesek, ideiglenesen beszüntetjük, vagy bizonyos mértékig csökkentjük. De a háború támogatására irányuló minden munkát teljesen és kizárólag a már létező katonai intézmények útján kell lebonyolítani, olymódon, hogy ezeket az intézményeket megjavítjuk, megerősítjük, kibővítjük, támogatjuk. Külön „védelmi bizottságok” vagy „forradalmi bizottságok” (forradalmi vagy katonai forradalmi bizottságok) alakítása, először, csak kivételesen engedhető meg; másodszor, csak úgy, ha ezt az illetékes katonai hatóság, illetve a Szovjethatalom legfelsőbb szerve jóváhagyja; harmadszor, a jelzett feltétel kötelező teljesítésével.

A népnek meg kell magyarázni az igazat Kolcsakról és Gyenyikinről

Kolcsak és Gyenyikin a Szovjet Köztársaság fő és egyedül komoly ellenségei. Ha az antant (Anglia, Franciaország, Amerika) nem segítené őket, már régen összeomlottak volna. Csak az antant segítsége ad nekik erőt. De mégis kénytelenek ámítani a népet, s időnként a „demokrácia”, az. „Alkotmányozó Gyűlés”, a „néphatalom” stb. híveinek tüntetni fel magukat. A mensevikek és eszerek szívesen hagyják magukat félrevezetni.

Most teljesen kiderült az igazság Kolcsakról (márpedig Gyenyikin Kolcsak hasonmása). A munkások tízezreit lőtték agyon. Még mensevikeket és eszereket is agyonlőttek. Egész kerületek parasztjait megbotozták. Nyilvánosan vesszőztek meg nőket. A tisztek, a földbirtokoscsemeték, hatalmuk teljében tobzódnak. A rablásnak se vége, se hossza. Ez az igazság Kolcsakról és Gyenyikinről. Még a mensevikek és eszerek között is, akik maguk is elárulták a munkásokat, maguk is Kolcsak és Gyenyikin hívei voltak, még ő közöttük is egyre többen akadnak, akik kénytelenek elismerni ezt az igazságot.

Egész propaganda- és agitációs munkánk középpontjába kell állítani azt, hogy felvilágosítsuk erről a népet. Meg kell magyarázni, hogy vagy Kolcsak és Gyenyikin, vagy a Szovjet hatalom, a munkások hatalma (diktatúrája); középút nincs; középút nem lehetséges. Különösen ki kell használni a nembolsevikok tanúvallomásait: az olyan mensevikekét, eszerekét, pártonkívüliekét, akik Kolcsaknál vagy Gyenyikinnél voltak egy ideig. Hadd tudja meg minden munkás és paraszt, miért folyik a harc, mi vár rá Kolcsak vagy Gyenyikin győzelme esetén.

A mozgósítandók közötti munka

Gondoskodásunk egyik fő tárgya a mozgósítandók közötti munka, a mozgósítást elősegítő munka és a mozgósítottak közötti munka legyen. A kommunistákat és a velük rokonszenvezőket mind egy szálig talpra kell állítani mindenütt, ahol a mozgósítottakat összpontosítják, vagy ahol helyőrségek és különösképpen, ahol tartalék-zászlóaljak stb. vannak. Kivétel nélkül valamennyiüknek össze kell fogniok és dolgozniok kell, egyeseknek naponta, másoknak, mondjuk, négy vagy nyolc órát hetenként, a mozgósítás elősegítése érdekében és a mozgósítottak között, a helyőrség katonái között, — természetesen, szigorúan szervezetten, olymódon, hogy a helyi pártszervezet és katonai hatóság jelöl ki mindenkit a megfelelő munkára.

A pártonkívüliek, vagy azok, akik nem a kommunista párthoz tartoznak, természetesen nem képesek eszmei munkát végezni Gyenyikin vagy Kolcsak ellen. De megengedhetetlen, hogy ezen az alapon mentesítsük őket minden munka alól. Meg kell találnunk a megfelelő módot arra, hogy az egész lakosság mind egy szálig (elsősorban pedig a vagyonosabb réteg, a városokban és a falvakban egyaránt) köteles legyen valamilyen formában hozzájárulni a maga obulusával a mozgósítás, illetve a mozgósítottak támogatásához.

A támogatás külön módja legyen a mozgósítottak lehető leggyorsabb és legjobb kiképzésénél való közreműködés. A Szovjethatalom behív minden volt tisztet, altisztet stb. A kommunista pártnak s a párt példáját követve minden rokonszenvezőnek és minden munkásnak a munkás-parasztállam segítségére kell sietnie, először azzal, hogy minden módon közreműködik a jelentkezés alól kibújni igyekvő volt tisztek, altisztek stb. kézrekerítésénél; másodszor azzal, hogy a pártszervezet ellenőrzése alatt és a pártszervezet mellett megszervezi azok csoportjait, akik elméletileg vagy gyakorlatilag (például úgy, hogy részt vettek az imperialista háborúban) katonai kiképzésben részesültek és hasznunkra lehetnek.

A katonaszökevények közötti munka

Az utóbbi időben szemmelláthatóan fordulat állott be a hadseregből való szökések elleni harcban. Több kormányzóságban a katonaszökevények tömegesen kezdenek visszatérni a hadseregbe, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy szinte megrohanták a Vörös Hadsereget. Ennek oka először az, hogy a párttagok ügyesebben és rendszeresebben végzik munkájukat; másodszor, a parasztok körében mindinkább terjed az a meggyőződés, hogy Kolcsak és Gyenyikin a cári rendszernél is rosszabb rendszer visszaállítását hozzák magukkal, visszahozzák a munkások és parasztok rabszolgaságát, a botozást, fosztogatást, a tisztek és nemes uracsok garázdálkodását.

Ezért mindenütt és minden erőnkből hozzá kell látnunk a katonaszökevények közötti munkához, hogy a szökevények visszatérjenek a hadsereg kötelékébe. Ez az egyik legelső és legéletbevágóbb feladat.

Csak mellékesen jegyzem meg: az a körülmény, hogy módunkban van a meggyőzés erejével hatni a katonaszökevényekre, valamint ennek a munkának a sikere azt mutatja, hogy a munkásállam egészen különleges, a földbirtokos és tőkés államétól eltérő magatartást tanúsít a parasztság irányában. Az állam e két utóbbi fajtájánál a fegyelem egyetlen forrása a botozás, illetőleg az éhség réme. A munkásállam vagy a proletárdiktatúra számára lehetséges a fegyelem más forrása: a parasztok meggyőzése a munkások által, a munkások és parasztok testvéri szövetsége. Amikor szemtanúk elbeszéléseit halljuk arról, hogy ebben és ebben a kormányzóságban (például Rjazan kormányzóságban) katonaszökevények ezrei meg ezrei térnek vissza önként a hadseregbe, hogy a népgyűléseken néha a „katonaszökevény-elvtársak” megszólításnak leírhatatlan sikere van, csak akkor kezdjük megérteni, hogy még mennyi, általunk ki nem használt erő rejlik a munkásoknak és parasztoknak ebben a testvéri szövetségében. A parasztnak előítéletei vannak, amelyek a kapitalista, az eszer, a „szabad kereskedelem” felé sodorják, de van józan esze is, amely mindinkább a munkásokkal való szövetség felé viszi.

Közvetlen segítség a hadseregnek

Hadseregünknek legelsősorban arra van szüksége, hogy ellássuk egyenruhával, lábbelivel, fegyverrel, lőszerrel. Egy kifosztott országban óriási erőfeszítéseket kell tenni ahhoz, hogy fedezni tudjuk a hadseregnek ezt a szükségletét, — Kolcsakot meg Gyenyikint is csak Anglia, Franciaország és Amerika rabló kapitalistáinak bőkezű támogatása menti meg az ellátási hiányok nyomában járó elkerülhetetlen csődtől.

Bármennyire tönkre van téve Oroszország, még mindig jócskán vannak olyan erőforrásai, amelyeket még nem használtunk ki, gyakran nem tudtunk kihasználni. Még sok olyan hadianyagraktár van, amelyet nem kutattunk fel vagy nem vizsgáltunk át, még sok termelési lehetőséget nem használtunk ki, gyakran a tisztviselők tudatos szabotálása miatt, gyakran a bürokratikus huzavona, a fejetlenség és gyámoltalanság — „a múlt bűnei” miatt, amelyek oly elkerülhetetlenül és oly kegyetlenül nehezednek rá minden forradalomra, amely „ugrást” tesz egy új társadalmi rend felé.

Ebben a tekintetben különösen fontos a hadseregnek nyújtott közvetlen segítség. Azok az intézmények, amelyek ezzel foglalkoznak, különösen rászorulnak a „felfrissítésre”, a kívülről jövő támogatásra, a munkások és parasztok önkéntes, erélyes és hősies helyi kezdeményezésére.

Minél szélesebb körben fel kell szólítani erre a kezdeményezésre minden öntudatos munkást és parasztot, minden szovjet funkcionáriust, ebben a tekintetben a különböző helyeken és a különböző munkaterületeken a hadsereg megsegítésének különböző formáit kell kipróbálni. Itt sokkal kisebb mértékben alkalmazzák a „forradalmi módon végzett munkát”, mint más területeken, pedig itt sokkal nagyobb szükség van „forradalmi módon végzett munkára”.

E munkának egyik lényeges része a fegyvergyűjtés a lakosság körében. Hogy egy négyéves imperialista háborút, továbbá két népforradalmat átélt országban a parasztoknál és a burzsoáziánál nagyon sok fegyver van elrejtve, az természetes és elkerülhetetlen. De ez ellen most, Gyenyikin fenyegető hadjárata idején, minden erőnkből harcolnunk kell. Aki fegyvert rejt el, vagy segít elrejteni, a legnagyobb bűnt követi el a munkások és parasztok ellen, megérdemli, hogy főbelőjék, mert bűnös abban, hogy a legjobb vöröskatonák ezrei meg ezrei pusztulnak el a frontokon, gyakran csakis fegyverhiány miatt.

A petrográdi elvtársaknak ezer meg ezer fegyvert sikerült felkutatniok, amikor — szigorúan szervezett formában — tömeges házkutatást hajtottak végre. Arra van szükség, hogy Oroszország más részei ne maradjanak Petrográd mögött, hanem minden áron utolérjék és túlszárnyalják Petrográdot.

Másrészt kétségtelen, hogy a legtöbb puskát a parasztok rejtik el, mégpedig gyakran minden rossz szándék nélkül, egyszerűen azért, mert meggyökeresedett bizalmatlansággal viseltetnek mindenféle „államisággal” stb. szemben. Ha értettünk ahhoz, hogy (a legjobb kormányzóságokban) sokat, méghozzá nagyon sokat tegyünk meggyőzés, ügyes agitáció, a dolog célszerű megközelítése útján a szökevényeknek a Vörös Hadseregbe való önkéntes visszatérése érdekében, akkor nem kétséges, hogy ugyanannyit, ha ugyan nem többet tehetünk, és kell is tennünk, a fegyverek önkéntes visszaadása érdekében.

Munkások és parasztok! Kutassátok fel az elrejtett puskákat és szolgáltassátok be a hadseregnek! Ezzel megmenekültök attól, hogy Kolcsak és Gyenyikin parancsára halálragyötörjenek, agyonlőjenek, tömegesen megbotozzanak és kifosszanak benneteket.

A nemháborús jellegű munka csökkentése

Ahhoz, hogy a fentebb röviden vázolt munkáknak akár egy részét is elvégezhessük, egyre újabb és újabb funkcionáriusokra van szükség, méghozzá a legmegbízhatóbb, legodaadóbb és legerélyesebb kommunisták közül. De honnan vegyük őket, amikor általános a panasz, hogy nincs kellő számú ilyen funkcionárius, és a meglevők túlságosan fáradtak.

Kétségtelen, hogy ezek a panaszok sok tekintetben jogosak. Ha valaki pontosan megszámolná, hogy a munkás- és paraszttömegek támogatását és rokonszenvét élvező élenjáró munkások és kommunisták milyen vékony rétege kormányozta a legutóbbi húsz hónap folyamán Oroszországot, egyenesen hihetetlennek találná az eredményt. Márpedig óriási sikerrel kormányoztunk, dolgoztunk a szocializmus megteremtésén, példátlan nehézségeket küzdöttünk le és legyőztük a burzsoáziával közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban álló ellenséget, amely mindenütt felüti a fejét. És már valamennyi ellenségünket legyőztük, egy kivételével: az antant kivételével, Anglia, Franciaország és Amerika világhatalommal rendelkező imperialista burzsoáziája kivételével, de ugyanakkor ennek az ellenségnek is összetörtük már egyik karját — Kolcsakot; csak a másik karja — Gyenyikin — fenyeget bennünket.

Az állam igazgatásához, a proletárdiktatúra feladatainak megvalósításához szükséges új munkás erők gyorsan fejlődnek annak a munkás- és parasztifjúságnak képében, amely a legőszintébben, leglelkesebben és legodaadóbban tanul, feldolgozza magában az új renddel kapcsolatban szerzett új benyomásokat, levetkőzi a régi, kapitalista és burzsoá-demokratikus előítéleteket és még keményebb kommunistákat kovácsol ki soraiból, mint a régi kommunista nemzedék.

De akármilyen gyorsan fejlődik is ez az új réteg, akármilyen gyorsan tanul és érlelődik is a polgárháború és a burzsoázia veszett ellenállásának tüzében, a legközelebbi hónapokban mégsem adhat nekünk az államigazgatáshoz szükséges kész funkcionáriusokat. Márpedig éppen a legközelebbi hónapokról, 1919 nyaráról meg őszéről van szó, hiszen a Gyenyikin elleni harcban a döntés haladéktalanul szükséges és küszöbön áll.

Hogy a katonai munka fokozásához nagy számban kapjunk felkészült funkcionáriusokat, csökkenteni kell a szovjet munkának egész sor nem hadi célokat, vagy helyesebben, nem közvetlenül hadi célokat szolgáló területét és intézményét, ebben az irányban (vagyis a csökkentés irányában) kell átszervezni minden olyan intézményt és vállalatot, amely nem feltétlenül szükséges.

Vegyük például a „Legfőbb Népgazdasági Tanács” tudományos műszaki osztályát. Ez fölöttébb hasznos intézmény, amely szükséges a szocializmus teljes felépítéséhez, valamennyi tudományos és műszaki erő helyes nyilvántartásához és elosztásához. De vajon feltétlenül szükséges-e az ilyen intézmény? Nyilván nem. Ha olyan embereket bocsátanánk a rendelkezésére, akiket azonnal fel lehet és fel is kell használni arra, hogy halaszthatatlan és égetően szükséges kommunista munkát végezzenek a hadseregben és közvetlenül a hadsereg számára, az a jelenlegi helyzetben egyenesen bűn volna.

Ilyenfajta intézmény és intézmény keretében működő osztály, a központban és vidéken, nálunk meglehetősen sok van. Mivel a szocializmus teljes megvalósítására törekszünk, elkerülhetetlen volt, hogy azonnal hozzáfogjunk ilyen intézmények felépítéséhez. De tökfilkók vagy bűnösök volnánk, ha most, amikor Gyenyikin hadjárata fenyegető veszéllyé vált, nem lennénk képesek olymódon átszervezni sorainkat, hogy leállítsunk és csökkentsünk mindent, ami nem feltétlenül szükséges.

Ha nem esünk rémületbe és nem kapkodunk ide-oda szervezési munkánkban, nem is kell sem átszervezni, sem végleg megszüntetni semmilyen intézményt, sem pedig — ami különösen káros a sebtében végzett munkánál — új intézmények szervezésébe fogni. Be kell szüntetnünk három, négy, öt hónapra minden nem feltétlenül szükséges intézményt és intézmény keretében működő osztályt, a központban és a vidéken, vagy, ha nem lehet azokat teljeseri beszüntetni, csökkenteni kell tevékenységüket (körülbelül) ugyanannyi időre, csökkenteni kell a lehető legnagyobb mértékben, azaz csak minimális, a feltétlenül szükséges munkákat szabad meghagyni.

Mivel fő célunk az, hogy azonnal nagyszámú kész, tapasztalt, odaadó, kipróbált kommunistát vagy a szocializmussal rokonszenvező embert kapjunk a katonai munka céljaira, megkockáztathatjuk azt, hogy sok olyan intézményt (illetőleg intézmény keretében működő osztályt), amelynek tevékenységét erősen csökkentettük, ideiglenesen egyetlen kommunista nélkül hagyjunk, kizárólag burzsoá funkcionáriusok kezébe adjunk. Ez a kockázat nem nagy, hiszen csak a nem feltétlenül szükséges intézményekről van szó; tevékenységük leépítése (felére csökkentése) ugyan kárral fog járni, ez a kár azonban nem lesz nagy, semmiesetre sem fogja vesztünket okozni. Ezzel szemben a katonai munka fokozásához, azonnali és jelentős fokozásához szükséges erők hiánya vesztünket okozhatja. Ezt világosan meg kell érteni és le kell vonni belőle a következtetéseket.

Ha a kormányzósági, kerületi stb. hivatalok, vagy hivatali ügyosztályok minden vezetője, minden kommunista sejt, egy percnyi időt sem vesztegetve, felteszi magának a kérdést: feltétlenül szükséges-e ez vagy az az intézmény? ez vagy az az osztály? elpusztulunk-e, ha beszüntetjük vagy kilenctizedére csökkentjük munkáját, ha teljesen kommunisták nélkül hagyjuk? — ha ennek a kérdésnek felvetését az követi, hogy gyorsan és határozottan csökkentik a munkát és kivonják a kommunistákat (feltétlenül megbízható szimpatizáns vagy pártonkívüli segéderőikkel együtt), akkor a legrövidebb időn belül száz meg száz embert kaphatunk a hadsereg politikai osztályain végzendő munkára, a politikai megbízotti és egyéb tisztségekre. S akkor komoly esélyeink lesznek arra, hogy legyőzzük Gyenyikint, ugyanúgy, ahogy legyőztük az erősebb Kolcsakot.

A frontövezetben végzett munka

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban az utóbbi hetekben nagyon megnőtt és rendkívül gyorsan változott a frontövezet. Ez előhírnöke, illetve velejárója annak, hogy a háború döntő pillanatában vagyunk, hogy közeledik a kibontakozás.

Egyrészt, a Vörös Hadsereg győzelmei és Kolcsak bomlása, a forradalomnak Kolcsak területén való érlelődése folytán az uralvidéki és az uráli óriási frontövezet a mi frontövezetünkké vált. Másrészt, még nagyobb mögöttes terület vált frontövezetté Petrográd alatt és délen, a mi veszteségeink folytán, annak következtében, hogy az ellenség igen közeljutott Petrográdhoz, dél felől pedig betört Ukrajnába és Közép-Oroszországba.

A frontövezetben végzett munka különösen nagy jelentőségre tesz szert.

Az Uralvidéken, ahol a Vörös Hadsereg gyorsan halad előre, a hadseregkáderek, a politikai megbízottak, a politikai osztályok tagjai stb., továbbá a helybeli munkások és parasztok részéről az a természetes kívánság merül fel, hogy az újonnan meghódított területeken letelepedjenek és ott alkotó szovjet munkát végezzenek, amely kívánság annál természetesebb, minél erősebb a háborús fáradtság, minél lesújtóbb a Kolcsak által véghezvitt pusztítás képe. De semmi sem veszélyesebb, mint e kívánság teljesítése. Ez a támadás gyengülésével, elakadásával, annak az eshetőségnek növekedésével fenyeget, hogy Kolcsak még összeszedi magát. A mi részünkről ez határozottan bűn lenne a forradalommal szemben.

A keleti hadseregből semmiesetre sem szabad elvinni helyi munkára egyetlen embert sem! Semmiesetre sem szabad gyengíteni a támadást! Egyetlen esély a teljes győzelemre az, ha az uralvidéki és az uráli lakosság, amely végigszenvedte a Kolcsak-féle „demokrácia” borzalmait, az utolsó emberig részt vesz a harcban, ha folytatjuk a támadást Szibéria ellen, a forradalom teljes győzelméig Szibériában.

Hadd szenvedjen késedelmet az építőmunka az Uralvidéken és az Uralban, hadd menjen gyengébben ez a munka a tisztán helybeli, fiatal, tapasztalatlan, gyenge erőkkel. Ebbe nem pusztulunk bele. De ha gyengítjük az Ural és Szibéria elleni támadást, az vesztünket okozza — nekünk fokoznunk kell ezt a támadást az uráli felkelő munkások erejével, az uralvidéki parasztok erejével, akik most a saját bőrükön tapasztalták, mit jelentenek a mensevik Majszkij és az eszer Csernov „alkotmányozó gyűlési” ígéretei, és mit jelent ezeknek az ígéreteknek valóságos tartalma, azaz Kolcsak.

Az Ural és Szibéria elleni támadás gyengítése azt jelentené, hogy eláruljuk a forradalmat, eláruljuk a munkások és a parasztok Kolcsak járma alóli felszabadításának ügyét.

A nemrég felszabadított frontövezetben végzett munka során gondolni kell arra, hogy ott a fő feladat — bizalmat kell kelteni a Szovjethatalom iránt, nemcsak a munkásokban, hanem a parasztokban is, tények alapján meg kell magyarázni nekik a Szovjethatalomnak mint a munkások és parasztok hatalmának lényegét, azonnal el kell indulni abban a helyes irányban, amelyet a párt húsz hónapos munkájának tapasztalatai alapján magáévá tett. Nem szabad megismételnünk az Uralban azokat a hibákat, amelyeket Nagy-Oroszországban néha elkövettünk és amelyekről gyorsan leszokunk.

A Petrográd alatti frontövezetben, és abban a hatalmas frontövezetben, amely Ukrajnában és délen oly gyorsan és oly fenyegetően megnőtt, kivétel nélkül mindent a háború szolgálatába kell állítani, egész munkánkat, minden erőfeszítésünket, minden gondolatunkat teljes egészében a háborúnak és csakis a háborúnak kell alárendelni. Máskülönben nem lehet visszaverni Gyenyikin támadását. Ez világos. S ezt világosan meg kell érteni és teljes egészében valóra kell váltani.

Mellékesen jegyzem meg: Gyenyikin hadseregének az a sajátossága, hogy sok benne a tiszt és a kozák. Ez olyan elem, amely mögött nem áll ugyan tömegerő, de amely rendkívül alkalmas gyors rajtaütésekre, kalandokra, kétségbeesett vállalkozásokra, abból a célból, hogy pánikot keltsen, hogy a rombolás kedvéért romboljon.

Az ilyen ellenség elleni harcban a legnagyobb fokú katonai fegyelemre és katonai éberségre van szükség. Ha ölbetett kézzel várunk vagy elvesztjük a fejünket, az annyit jelent, hogy mindent elvesztünk. Minden felelős párt- vagy szovjetfunkcionárius tartsa ezt szem előtt.

Katonai fegyelem a katonai ügyekben és minden ügyben!

Katonai éberség és szigorúság, hajthatatlanság minden elővigyázatossági rendszabály életbeléptetésénél!

Magatartásunka katonai szakemberek irányában

Az a nagyarányú összeesküvés, amely Krasznaja-Gorkában tört ki, és amelynek célja Petrográd feladása volt, újból különös erővel vetette fel a katonai szakemberek és a hátországi ellenforradalommal vívott harc kérdését. Kétségtelen, hogy a közellátási és hadi helyzet kiéleződésével elkerülhetetlenül fokozódnak és a közeljövőben fokozódni fognak az ellenforradalmárok kísérletei (a petrográdi összeesküvésben részt vett az „Újjászületés Szövetsége”, részt vettek benne a kadetok is, a mensevikek is, a jobboldali eszerek is; bár elvétve, de mégis csak részt vettek benne baloldali eszerek is). Ugyanúgy kétségtelen, hogy a katonai szakemberek között a közeljövőben nőni fog az árulók arányszáma, éppúgy mint a kulákok, a burzsoá intellektuelek, a mensevikek és az eszerek között.

Helyrehozhatatlan hiba és megbocsáthatatlan gerinctelenség volna azonban, ha emiatt felvetnők azt a kérdést, hogy meg kell változtatni katonai politikánk alapelveit. Száz meg száz katonai szakember árul el és fog elárulni bennünket, mi ezeket kézre fogjuk keríteni és agyon fogjuk lőni, de nálunk rendszeresen és hosszú ideje dolgoznak a katonai szakemberek ezrei és tízezrei, akik nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a Vörös Hadsereget, amely a rosszemlékű partizánságból fejlődött ki és keleten ragyogó győzelmeket tudott aratni. Tapasztalt és hadseregünk élén álló emberek joggal mutatnak rá arra, hogy ott, ahol a legszigorúbban valósult meg a pártnak a katonai szakemberek tekintetében és a partizán módszerek kiirtása tekintetében követett politikája, ott, ahol a legkeményebb a fegyelem, ahol a leggondosabban végzik a csapatok között a politikai munkát és a leggondosabb a politikai megbízottak munkája — ott, általánosságban véve, a katonai szakértők között a legkevesebb az olyan ember, akinek kedve kerekedik az árulásra, ott az ilyeneknek a legkevesebb lehetőségük van arra, hogy szándékukat megvalósítsák, ott nincs rendetlenség a hadseregben, ott jobb a hadsereg szervezete és szelleme, ott több győzelmet aratunk. A partizán módszer és nyomai, maradványai, csökevényei, mind a mi hadseregünkben mind az ukrán hadseregben hasonlíthatatlanul több bajt, bomlást, vereséget, katasztrófát, ember- és hadianyagveszteséget okoztak, mint a katonai szakemberek minden árulása.

A mi pártprogramunk mind a burzsoá szakemberek általános kérdésében, mind ezek egyik fajtája, a katonai szakemberek külön kérdésében egészen pontosan meghatározta a kommunista párt politikáját. Pártunk harcol és „kíméletlenül harcolni fog az ellen a látszólag radikális, valójában azonban ostoba önhittség ellen, hogy a dolgozók le tudják küzdeni a kapitalizmust és a polgári rendet, anélkül hogy a burzsoá szakemberektől tanulnának, anélkül hogy felhasználnák őket, anélkül hogy kijárnák a velük együtt végzett munka hosszú iskoláját”.

Magától értetődik, hogy ugyanakkor a párt nem teszi „a legkisebb politikai engedményt sem ennek a burzsoá rétegnek”, a párt elnyomja és el is fogja „nyomni kíméletlenül e réteg minden ellenforradalmi próbálkozását”. Természetes, hogy amikor az ilyen „próbálkozás” bekövetkezik, vagy körvonalai több-kevesebb valószínűséggel kirajzolódnak, akkor annak „kíméletlen elnyomása” más tulajdonságokat követel meg, nem a lassúságot, a tanulók óvatos magatartását, amelyeket a „hosszú iskola” követel, és nevel az emberekbe. Az az ellentmondás, amely a katonai szakemberekkel „együtt végzett munka hosszú iskolájában” elfoglalt emberek magatartása és azoknak a magatartása között áll fenn, akiknek az a közvetlen feladatuk, hogy „kíméletlenül elnyomják” a katonai szakemberek „ellenforradalmi próbálkozását” — ez az ellentmondás könnyen vezethet és vezet is súrlódásokra és összeütközésekre. Ugyanez vonatkozik a szükséges egyéni áthelyezésekre, vagy néha nagyobb számú katonai szakember áthelyezésére, amelyet az ellenforradalmi „próbálkozások” és még inkább nagy összeesküvések egyik vagy másik esete idéz elő.

Ezeket a súrlódásokat és összeütközéseket a párt útján oldjuk meg és fogjuk megoldani, ugyanezt követeljük minden pártszervezettől és ragaszkodunk ahhoz, hogy a gyakorlati munka a legkisebb kárt se szenvedje, hogy a szükséges intézkedések megtételében a legkisebb huzavona se forduljon elő, hogy katonai politikánk megállapított alapelveinek végrehajtásában a legkisebb ingadozást se tűrjék.

Ha egyes pártszervek katonai szakemberekkel szemben helytelen hangot használnak (mint nemrégiben Petrográdban történt), vagy ha a katonai szakemberek „bírálata” egyes esetekben odáig fajul, hogy a felhasználásukra irányuló rendszeres és kitartó munka közvetlen akadályává válik, a párt ezeket a hibákat azonnal kijavítja és ki fogja javítani.

E hibák kijavításának legfőbb és alapvető módszere a politikai munka fokozása a hadseregben és a mozgósítandók között, a hadseregben működő politikai megbízottak munkájának fokozása, összetételük megjavítása, színvonaluk emelése, az, hogy ténylegesen megvalósítsák azt, amit a pártprogram követel, és amit igen gyakran korántsem eléggé teljesítenek, nevezetesen: „a (katonai) parancsnoki kar minden térre kiterjedő ellenőrzésének összpontosítását a munkásosztály kezében”. A katonai szakemberek illetéktelen bírálata, minden olyan kísérlet, hogy „kapásból” javítsanak az ügyön — túlságosan könnyű, s éppen ezért kilátástalan és káros dolog. Mindenki, aki tudatában van politikai felelősségének, akit fájdalmasan érintenek hadseregünk fogyatékosságai, álljon be a sorba vöröskatonának vagy parancsnoknak, politikai munkásnak vagy politikai megbízottnak, dolgozzék mindegyikük — minden párttag megtalálja a képességeinek megfelelő helyet — a katonai szervezeten belül ennek megjavítása érdekében.

A Szovjethatalom már régóta a legnagyobb figyelmet fordítja arra, hogy a munkások, továbbá a parasztok, különösen a kommunisták, komoly katonai kiképzésben részesülhessenek. Ez ma már több intézetben, katonai intézményben, tanfolyamon folyik, de még korántsem kellő mértékben. A személyes kezdeményezés, a személyes energia számára itt még sok a tennivaló. A kommunistáknak különösen a géppuskák, ágyúk, páncélosok stb. kezelésében kell buzgalommal képezniök magukat, mert ezen a téren elmaradottságunk érezhetőbb, az ellenség fölénye a tisztek nagy számánál fogva jelentősebb, a megbízhatatlan katonai szakember ezen a téren nagy kárt okozhat, itt a kommunista szerepe rendkívül nagy.

Harc az ellenforradalommal a hátországban

Az ellenforradalom ugyanúgy, mint múlt év júliusában, ismét felüti a fejét nálunk, itt közöttünk, a hátországban.

Az ellenforradalmat legyőztük, de még korántsem semmisítettük meg, és érthető, hogy az kihasználja Gyenyikin győzelmeit és az élelmiszerhiány kiéleződését. Márpedig a közvetlen és nyílt ellenforradalom mögött, a feketeszázak és a kadetok mögött, akiket erőssé tesz tőkéjük, az antant imperializmussal való közvetlen kapcsolatuk és az, hogy megértik a diktatúra elkerülhetetlenségét és meg is tudják azt valósítani (Kolcsak módjára) — ezek mögött ott kullognak, mint mindig, az ingadozó, a gerinctelen, a cselekedeteiket szavakkal szépítgető mensevikek, jobboldali eszerek és baloldali eszerek.

Ne legyenek e tekintetben illúzióink! Ismerjük, nagyon jól ismerjük azt a „táptalajt”, amely az ellenforradalmi vállalkozásokat, lázadásokat, összeesküvéseket stb. megszüli. Ez a táptalaj a burzsoázia, a polgári értelmiség, a falvakban a kulákok, szerte mindenfelé a „pártonkívüli” emberek, továbbá az eszerek és mensevikek környezete. Meg kell háromszorozni, meg kell tízszerezni a felügyeletet e környezet fölött. Meg kell tízszerezni az éberséget, mert az ellenforradalmi próbálkozások erről az oldalról teljesen elkerülhetetlenek éppen a jelenlegi pillanatban és a közeljövőben. Ezen a talajon az ismételt hídrobbantási kísérletek és sztrájk-szervezési kísérletek, mindenféle kémkedési esetek stb. is természetesek. Elengedhetetlenek a legmesszebbmenő, rendszeres, ismételt, tömeges és váratlan elővigyázatossági rendszabályok kivétel nélkül minden olyan központban, ahol az ellenforradalmárok „táptalajának” akár a legcsekélyebb lehetősége van arra, hogy „befészkelje magát”.

A mensevikeket, a jobboldali és baloldali eszereket illetően figyelembe kell venni a legutóbbi tapasztalatokat. Az ő „perifériájukon”, a hozzájuk húzó emberek körében, kétségtelenül észlelhető eltávolodás Kolcsaktól és Gyenyikintől, közeledés a Szovjethatalomhoz. Mi ezt az eltávolodást figyelembe vettük, és minden alkalommal, amikor ez csak valamennyire is reális formában nyilvánult meg, a magunk részéről egy bizonyos lépést tettünk feléjük. Ezt a politikánkat semmiesetre sem fogjuk megváltoztatni, s a Kolcsakhoz és Gyenyikinhez húzó mensevikek és eszerek táborából a Szovjethatalomhoz húzó mensevikek és eszerek táborába való „átszökések” száma, általánosságban szólva, kétségtelenül növekedni fog.

A jelenlegi pillanatban azonban a gerinctelen és ingadozó kispolgári demokrácia, az eszerekkel és mensevikekkel az élén, mint mindig, a széljáráshoz igazodik és a győztes Gyenyikin felé hajlik. Különösen áll ez a baloldali eszerek, a (Martov és társai fajtájából való) mensevikek és a (Csernov és társai fajtájából való) jobboldali eszerek „politikai vezéreire” s általában „irodalmi csoportjaikra”, amelyeknek tagjait, minden egyébtől eltekintve, mélységesen bántja teljes politikai csődjük, és éppen ezért szinte kiirthatatlan „vonzalmat” éreznek a Szovjethatalom elleni kalandok iránt.

Ne engedjük, hogy félrevezessenek bennünket vezéreik szavai és ideológiája, egyéni becsületessége vagy képmutatása. Ennek csak az illetők életrajzának szempontjából van jelentősége. A politika, vagyis az osztályok közötti viszony, az embermilliók egymásközötti viszonya szempontjából ennek nincs jelentősége. Martov és társai a „Központi Bizottság nevében” ünnepélyesen elítélik saját „aktivistáikat” és azzal fenyegetőznek (örökké fenyegetőznek!), hogy kizárják őket a pártból. Ez azonban egyáltalán nem változtat azon a tényen, hogy ilyen „aktivisták” leginkább a mensevikek között találhatók és az ő hátuk mögé rejtőzve folytatják kolcsakista-gyenyikinista tevékenységüket. Volszkij és társai elítélik Avkszentyevet, Csernovot és társaikat, de ez egyáltalán nem akadályozza ez utóbbiakat abban, hogy erősebbek legyenek Volszkijnál, nem akadályozza Csernovot abban, hogy kimondja: „Ha nem mi, és nem most, akkor ugyan ki és mikor döntse meg a bolsevikokat?” Lehet, hogy a baloldali eszerek „önállóan” „dolgoznak”, anélkül hogy bármilyen megegyezésük volna a reakcióval, a Csernovokkal, a valóságban azonban ugyanolyan szövetségesei Gyenyikinnek és ugyanolyan egyszerű sakkfigurák Gyenyikin játszmájában, mint a megboldogult baloldali eszer, Muravjov, a volt hadseregfőparancsnok, aki „eszmei” okokból nyitotta meg a frontot a csehszlovákok és Kolcsak előtt.

Martov, Volszkij és társaik azt képzelik, hogy ők a két harcoló fél „fölött” állnak, azt képzelik magukról, hogy képesek holmi „harmadik” tábort létrehozni.

Ez az óhaj, még ha őszinte is, a kispolgári demokrata ábrándja marad, aki még most, hetven évvel 1848 után sem tanulta meg az ábécét, vagyis azt, hogy kapitalista környezetben csak vagy a burzsoázia diktatúrája, vagy a proletariátus diktatúrája lehetséges, és nincs semmiféle harmadik eshetőség. A Martovok és társaik, úgylátszik, ezzel az ábránddal fognak meghalni. Ez az ő dolguk. A mi dolgunk viszont gondolni arra, hogy a gyakorlatban elkerülhetetlen az effajta népség elhajlása ma Gyenyikin felé, holnap a bolsevikok felé. És ma a mai nap munkáját kell elvégezni.

A mi dolgunk az, hogy nyíltan vessük fel a kérdést. Mi jobb? Kihalászni és börtönbe zárni, sőt olykor agyonlőni néhány száz árulót a kadetok, pártonkívüliek, mensevikek, eszerek közül, akik a Szovjethatalom ellen, vagyis Gyenyikin mellett „lépnek fel” (ki fegyverrel, ki összeesküvéssel, ki a mozgósítás elleni agitációval, mint például a mensevik nyomdászok vagy vasutasok stb.)? Vagy odáig engedni a dolgot, hogy Kolcsak és Gyenyikin a munkások és parasztok tízezreit gyilkolja le, lövesse agyon, botoztassa halálra? A választás nem nehéz.

Ez és csakis ez a kérdés.

Aki ezt mind a mai napig sem értette meg, aki képes arra, hogy sopánkodjon az ilyen határozat „igazságtalanságán”, az menthetetlen, azt köznevetség és közmegvetés tárgyává kell tenni.

Az egész lakosság mozgósítása a háborúra

A Szovjet Köztársaság a világtőke által ostromolt erőd. Menedékjogot Kolcsak üldözései elől itt csak az élvezhet és általában a Szovjet Köztársaságban való tartózkodás jogát csak azok számára ismerhetjük el, akik cselekvően részt vesznek a háborúban és minden módon támogatnak bennünket. Ebből következik az a jogunk és kötelességünk, hogy a háború érdekében az egész lakosságot mozgósítsuk, kit a szó szoros értelmében vett katonai munkára, kit pedig a háború érdekeit szolgáló mindenféle egyéb munkára.

Ennek teljes megvalósítása eszményi szervezettséget követel. Miután pedig államszervezetünk még igen messze van attól, hogy eszményi legyen (amin egyáltalán nincs semmi csodálnivaló, ha figyelembe vesszük fiatalságát, újszerűségét és fejlődésének rendkívüli nehézségeit), a legkárosabb szervezési tervkovácsolás volna, ha ezen a téren nagy méretben egyszerre valami egésznek, vagy akár csak valami igen nagy dolognak a megvalósításához fognánk hozzá.

Sok olyan részletmunkát azonban, amely ebben a tekintetben közelebb visz az eszményhez, el lehet végezni, és pártfunkcionáriusaink, szovjetmunkásaink „kezdeményezése” ebben a tekintetben még korántsem elegendő.

Itt elég, ha felvetjük a kérdést és ráirányítjuk az elvtársak figyelmét. Nincs szükség arra, hogy konkrét utasításokat vagy terveket adjunk.

Csupán azt jegyezzük meg, hogy a Szovjethatalomhoz legközelebb álló kispolgári demokraták, akik a bevett szokás szerint szocialistáknak nevezik magukat, például egyes „baloldali” mensevikek stb., különös előszeretettel háborodnak fel azon a szerintük „barbár” módszeren, hogy túszokat szedünk.

Hát csak háborodjanak fel, de háborút viselni enélkül lehetetlen, és a veszély fokozódása esetén ezt az eszközt minden tekintetben nagyobb arányokban és gyakrabban kell igénybe venni. A mensevik vagy sárga nyomdászok, az „igazgatóságokban dolgozó” és titkos spekulációval foglalkozó vasutasok, a kulákok, a városi (és falusi) lakosság vagyonos része és más hasonló elemek például a Kolcsak és Gyenyikin elleni védekezés ügyével szemben gyakran oly végtelenül bűnös és végtelenül kihívó közömbösséggel viseltetnek, hogy az már szabotálásba csap át. Össze kell állítani az ilyen csoportok jegyzékét (vagy arra kell kényszeríteni őket, hogy ők maguk állítsanak fel csoportokat, egyetemes kezesség alapján), és nemcsak lövészárkok ásására kell felhasználni őket, ahogy ezt néha teszik, hanem a Vörös Hadsereg legkülönfélébb és legsokoldalúbb anyagi támogatásával is meg kell őket terhelni.

Ha nagyobb méretekben, sokoldalúbban és ügyesebben fogjuk alkalmazni ezt a módszert, akkor a vöröskatonák földjei jobban lesznek megművelve, jobb lesz a vöröskatonák ellátása élelemmel, dohánnyal és más szükséges dolgokkal, jelentősen csökkenni fog annak a veszélye, hogy egyes összeesküvések stb. miatt ezer meg ezer munkás és paraszt pusztul el.

„Forradalmi módon végzett munka”

A fentebb elmondottakat összefoglalva, a következő egyszerű eredményre jutunk: minden kommunistától, minden öntudatos munkástól és paraszttól, mindenkitől, aki nem akarja elősegíteni Kolcsak és Gyenyikin győzelmét, most azonnal és a legközelebbi hónapok folyamán rendkívüli erőkifejtést, „forradalmi módon végzett munkát” követelünk.

Ha az éhes, fáradt és agyongyötört moszkvai vasutasok, a szakmunkások és a tanulatlan munkások egyaránt, a Kolcsak fölötti győzelem érdekében és egészen Kolcsak végleges legyőzéséig be tudták vezetni a „kommunista szombatokat”, azt, hogy hetenként néhány órát ingyen dolgozzanak s ugyanakkor példátlan, a rendesnél sokkal magasabb termelékenységű munkát végezzenek, ez azt bizonyítja, hogy még sokat, nagyon sokat lehet tenni.

S ezt a sokat meg is kell tennünk.

Akkor győzni fogunk.

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: legkésőbb 1919. július 3.
Lenin Művei. 29. köt. 445—465. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa