Írta: V. I. Lenin

A harmadik Internacionálé és helye a történelemben

Az „antant” országainak imperialistái ostromzár alá vették Oroszországot és arra törekszenek, hogy a Szovjet Köztársaságot mint ragályfészket elvágják a kapitalista világtól. Ezek az emberek, akik intézményeik „demokratizmusával” kérkednek, annyira elvakultak a Szovjet Köztársaság iránti gyűlöletükben, hogy nem veszik észre, mennyire nevetségessé teszik magukat. Gondoljuk csak el: az előrehaladott, a legcivilizáltabb és „legdemokratikusabb” országok, amelyek állig fel vannak fegyverkezve és katonai tekintetben osztatlanul uralkodnak az egész földkerekségen, félnek mint a tűztől attól a szellemi ragálytól, amely egy tönkretett, éhező, elmaradott, sőt, az ő állításuk szerint, félvad országból jön!

Már maga ez az ellentmondás felnyitja minden ország dolgozó tömegeinek a szemét és segít leleplezni az imperialista Clémenceau, Lloyd George, Wilson és kormányaik képmutatását.

De nemcsak az segít nekünk, hogy a kapitalistákat a Szovjetek iránti gyűlölet elvakítja, hanem az is, hogy marakodnak egymással és ezért gáncsot vetnek egymásnak. Valósággal összeesküdtek agyonhallgatásunkra, mert mindennél jobban félnek a Szovjet Köztársaságról szóló igaz hírek elterjedésétől, különösen a Szovjet Köztársaság hivatalos okmányainak elterjedésétől. A francia burzsoázia vezető lapja, a „Temps” („Az Idő”), mégis leközölt egy hírt a III., Kommunista Internacionálé Moszkvában történt megalapításáról.

Mi ezért a burzsoázia vezető lapjának, a francia sovinizmus és imperializmus e vezérorgánumának, legtiszteletteljesebb köszönetünket nyilvánítjuk. Elismerésünk jeléül hajlandók vagyunk a „Temps”-hoz ünnepélyes hálairatot intézni azért, hogy olyan sikeresen és ügyesen segít nekünk.

Abból, hogy a „Temps” a mi szikratáviratunk alapján hogyan szerkesztette meg a hírt, teljesen tisztán láthatók azok az indítóokok, amelyek a pénzeszsáknak ezt a lapját vezérlik. Wilsont akarta bosszantani, szúrni akart rajta egyet: lám — úgymond —, ilyenek azok, akikkel ön tárgyalni hajlandó! A pénzeszsák megrendelésére író bölcsek nem veszik észre, hogy amikor Wilsont a bolsevikokkal ijesztgetik, ez a dolgozó tömegek szemében reklámmá válik a bolsevikok javára. Még-egyszer: legtiszteletteljesebb köszönetünk a francia milliomosok lapjának!

A III. Internacionálé megalapítása olyan világhelyzetben ment végbe, hogy az „antant” imperialistáinak vagy a kapitalizmus lakájainak — amilyenek a Scheidemannok Németországban, a Rennerek Ausztriában — semmiféle tilalma, semmiféle kicsinyes és szánalmas mesterkedése sem tudja megakadályozni, hogy az egész világ munkásosztályában el ne terjedjen és rokonszenvet ne ébresszen ennek az Internacionálénak a híre. Ezt a helyzetet a mindenütt nem is napról napra, hanem óráról órára szemmelláthatóan érlelődő proletárforradalom hozta létre. Ezt a helyzetet a dolgozó tömegek közötti szovjet mozgalom hozta létre, amely már olyan erőre kapott, hogy valóban nemzetközivé vált.

Az I. Internacionálé (1864—1872) lerakta a munkások nemzetközi szervezetének alapját a tőke elleni forradalmi támadásuk előkészítése céljából. A II. Internacionálé (1889— 1914) olyan proletármozgalom nemzetközi szervezete volt, amely szélességben növekedett, ami nem ment a forradalmi színvonal ideiglenes süllyedése, az opportunizmus ideiglenes megerősödése nélkül, amely opportunizmus végülis ennek az Internacionálénak szégyenletes csődjére vezetett.

A III. Internacionálé ténylegesen 1918-ban jött létre, amikor az opportunizmus és a szociálsovinizmus ellen sok éven át, de különösen a háború alatt vívott harc több nemzetnél kommunista pártok megalakítására vezetett. Formálisan a III. Internacionálé első kongresszusán, 1919 márciusában, Moszkvában, alakult meg. S ennek az Internacionálénak legjellemzőbb vonása, hivatása: hogy valóra váltsa, átvigye az életbe a marxizmus tanításait és megvalósítsa a szocializmus és a munkásmozgalom évszázados eszményeit, — a III. Internacionálénak ez a legjellemzőbb vonása azonnal megnyilvánult abban, hogy az új, a harmadik „Nemzetközi Munkásszövetség” bizonyos mértékben már most kezd egyet jelenteni a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével.

Az I. Internacionálé lerakta a szocializmusért vívott nemzetközi proletárharc alapját.

A II. Internacionálé korszaka előkészítette a talajt a mozgalom széles, tömegméretekben való elterjedésére számos országban.

A III. Internacionálé magáévá tette a II. Internacionálé munkájának eredményeit, megtisztította az opportunista, szociálsoviniszta, polgári és kispolgári salaktól, és megkezdte a proletárdiktatúra megvalósítását.

A világ legforradalmibb mozgalmát, a proletariátusnak a tőkés iga megdöntésére irányuló mozgalmát vezető pártok nemzetközi szövetségének ma már eddig példátlanul álló szilárd bázisa van: néhány Szovjet. Köztársaság, amelyek nemzetközi méretekben viszik át az életbe a proletariátus diktatúráját, a proletariátusnak a kapitalizmuson aratott győzelmét.

A III., Kommunista Internacionálé világtörténelmi jelentősége abban rejlik, hogy megkezdte valóra váltani Marx óriási jelentőségű jelszavát, azt a jelszót, amely a szocializmus és a munkásmozgalom évszázados fejlődését összegezi, azt a jelszót, amelyet ez a fogalom fejez ki: proletárdiktatúra.

Ez a lángeszű előrelátás, ez a lángeszű elmélet valósággá válik.

Ez a latin szó most már le van fordítva a mai Európa minden nemzetének nyelvére, sőt: a világ minden nyelvére.

A világtörténelemben új korszak kezdődött.

Az emberiség lerázza magáról a rabság utolsó formáját: a kapitalista, vagyis a bérrabszolgaságot.

Az emberiség, a rabságtól megszabadulva, először tér át az igazi szabadságra.

Hogyan történhetett az, hogy az első ország, amely a proletárdiktatúrát megvalósította, amely Szovjet Köztársaságot szervezett, az egyik legelmaradottabb európai ország volt? Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy éppen az az ellentmondás, amely Oroszország elmaradottsága és a polgári demokrácián át a demokratizmus legmagasabb formájára, a szovjet vagy proletár demokráciára való „ugrása” között fennáll, hogy éppen ez az ellentmondás volt az egyik ok (azonkívül, hogy a szocializmus vezéreinek többsége opportunista szokások és nyárspolgári előítéletek rabja), amely különösen megnehezítette, illetve meglassította Nyugaton a Szovjetek szerepének megértését.

A munkástömegek az egész világon ösztönösen felfogták a Szovjeteknek mint a proletariátus harci fegyverének és a proletár állam formájának jelentőségét. Az opportunizmus által megrontott „vezérek” azonban továbbra is a polgári demokráciát bálványozták és bálványozzák, és azt mondják, hogy az „demokrácia” áltálában.

Van-e valami csodálatos abban, hogy a proletárdiktatúra megvalósítása mindenekelőtt „ellentmondást” mutat Oroszország elmaradottsága és a polgári demokrácia „átugrása” között? Az volna csodálatos, ha a demokrácia új formájának megvalósulását a történelem az ellentmondások egész sora nélkül ajándékozta volna nekünk.

Ha bármely marxistának, sőt akárkinek, aki ismeri általában a jelenkori tudományt, feladnók a kérdést: „Valószínű-e a különböző kapitalista országok egyenletes vagy harmonikusan arányos áttérése a proletárdiktatúrára?” — kétségtelenül tagadólag felelne erre a kérdésre. A kapitalizmus világában sohasem volt és nem is lehetett sem egyenletesség, sem harmónia, sem arányosság. Mindegyik ország a kapitalizmus és a munkásmozgalom sajátosságainak hol az egyik, hol a másik oldalát, vagy vonását vagy csoportját fejlesztette ki különösen szembetűnően. A fejlődés folyamata egyenlőtlenül ment végbe.

Amikor Franciaország végrehajtotta nagy polgári forradalmát és ezzel történelmileg új életre ébresztette az egész európai kontinenst, az ellenforradalmi koalíció élére Anglia került, holott ugyanakkor kapitalista szempontból sokkal fejlettebb volt, mint Franciaország. E kor angol munkásmozgalma pedig sok mindent zseniálisan előre megsejt a jövendő marxizmusából.

Amikor Anglia az első nagyarányú, valóban tömegméretű, politikailag kialakult proletárforradalmi mozgalmat, a chartizmust adta a világnak, az európai kontinensen a legtöbb esetben gyenge polgári forradalmak mentek végbe, Franciaországban viszont kitört az első nagy polgárháború a proletariátus és a burzsoázia között. A burzsoázia a proletariátus különböző nemzeti osztagait egyenként, a különböző országokban különbözőképpen verte széjjel.

Anglia mintaképe volt az olyan országnak, amelyben — Engels szavai szerint — a burzsoázia, az elpolgáriasodott arisztokrácia mellett, létrehozta a proletariátus leginkább elpolgáriasodott felső rétegét. Ez az előrehaladott kapitalista ország néhány évtizeden át a proletariátus forradalmi harca szempontjából elmaradottnak bizonyult. Franciaország mintha kimerítette volna a proletariátus erőit a munkásosztálynak a burzsoázia elleni két hősies, világtörténelmi szempontból rendkívül sokat jelentő felkelésében, 1848-ban és 1871-ben. A munkásmozgalom Internacionáléjában a vezetőszerep ezután, a XIX. század 70-es éveitől kezdve, Németország kezébe ment át, amely pedig akkor gazdaságilag mind Anglia, mind Franciaország mögött állott. Amikor pedig Németország gazdaságilag mind a két országot maga mögött hagyta, azaz a XX. század második évtizedében, az egész világnak mintául szolgáló németországi marxista munkáspárt élére, Scheidemanntól és Noskétól Davidig és Legienig a cégéres gazfickók, a legmocskosabb kapitalista bérencek csürhéje, a munkások soraiból származó, de a monarchia és az ellenforradalmi burzsoázia szolgálatában álló, legocsmányabb hóhérok csoportja került.

A világtörténelem feltartóztathatatlanul halad a proletárdiktatúra felé, de korántsem sima, egyszerű, nyílegyenes utakon.

Amikor Karl Kautsky még marxista volt, nem pedig a marxizmusnak az a renegátja, amivé lett, mint a Scheidemannokkal való egységnek és a polgári demokráciának harcosa a szovjet vagy proletár demokráciával szemben, a XX. század legelején cikket írt „A szlávok és a forradalom” címmel. Ebben a cikkben kifejtette azokat a történelmi feltételeket, amelyek alapján kirajzolódott annak lehetősége, hogy a vezetőszerep a nemzetközi forradalmi mozgalomban a szlávok kezébe megy át.

Így is történt. Egyidőre — magától értetődően csak rövid időre — a vezetőszerep a forradalmi proletár Internacionáléban az oroszok kezébe ment át, mint ahogy a XIX. század különböző időszakaiban az angolok, majd a franciák, majd a németek kezében volt.

Már többízben volt alkalmam beszélni arról, hogy a fejlett országokhoz viszonyítva az oroszoknak könnyebb volt a nagy proletárforradalmat megkezdeniök, de nehezebb lesz folytatniok és végleges győzelemre vinniök a szocialista társadalom teljes megszervezésének értelmében.

Nekünk könnyebb volt megkezdenünk, először, azért, mert a cári monarchiának — a XX. század Európája szempontjából — rendkívül nagy politikai elmaradottsága a tömegek forradalmi nyomásának rendkívül nagy erejét váltotta ki. Másodszor, Oroszország elmaradottsága sajátságos módon egybeolvasztotta a burzsoázia ellen irányuló proletárforradalmat a földbirtokosok ellen irányuló parasztforradalommal. Mi ezzel kezdtük 1917 októberében és nem győztünk volna akkor olyan könnyen, ha nem ezzel kezdtük volna. Marx, Poroszországról beszélve, már 1856-ban rámutatott a proletárforradalom és a parasztháború sajátságos egybekapcsolódásának lehetőségére. A bolsevikok 1905 elejétől kezdve síkraszálltak a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának eszméjéért. Harmadszor, az 1905-ös forradalom rendkívül sokat tett a munkások és parasztok tömegeinek politikai iskolázása érdekében, abban az értelemben, hogy élcsapatuk megismerkedett a nyugati szocializmus „legújabb vívmányaival”, s ugyanúgy a tömegek forradalmi cselekvése értelmében. Olyan „főpróba” nélkül, mint amilyen 1905 volt, az 1917-es forradalmak, a februári polgári forradalom éppúgy, mint az Októberi Proletárforradalom — lehetetlenek lettek volna. Negyedszer, Oroszország földrajzi viszonyai lehetővé tették, hogy más országoknál hosszabb ideig álljon ellent az előrehaladott kapitalista országok katonai túlerejének. Ötödször, a proletariátus és a parasztság sajátos viszonya megkönnyítette az átmenetet a polgári forradalomról a szocialista forradalomra, megkönnyítette a városi proletárok számára a falu félproletár, legszegényebb dolgozó rétegeinek befolyásolását. Hatodszor, a sztrájkharc hosszú iskolája és az európai munkás-tömegmozgalom tapasztalatai, mélyreható és gyorsan élesedő forradalmi helyzetben, megkönnyítették a proletár forradalmi szervezet olyan sajátos formájának kialakulását, mint a Szovjetek.

Ez a felsorolás természetesen nem teljes. Egyelőre azonban beérhetjük ennyivel.

A szovjet vagy proletár demokrácia Oroszországban született meg. A Párizsi Kommünhöz viszonyítva megtörtént a második világtörténelmi jelentőségű lépés. A proletár-paraszt Szovjet Köztársaság a világ első szilárd szocialista köztársaságának bizonyult. Mint új államtípus, már nem pusztulhat el. Most már nem áll egyedül.

Ahhoz, hogy a szocializmus építésének munkáját folytassuk, hogy azt végigvigyük, még nagyon-nagyon sokra van szükség. Kulturáltabb országok, olyan országok szovjet köztársaságainak, ahol a proletariátusnak nagyobb a súlya és befolyása, minden kilátásuk megvan arra, hogy elhagyják Oroszországot, mihelyt a proletárdiktatúra útjára lépnek.

A csődbejutott II. Internacionálé most haldoklik és elevenen rothad. Ténylegesen a nemzetközi burzsoázia szekértolójának szerepét játssza. Igazi sárga Internacionálé. Legkimagaslóbb szellemi vezérei, mint Kautsky, a polgári demokráciát dicsőítik, ezt nevezik „demokráciának” általában vagy — ami még butább és otrombább — „tiszta demokráciának.”

A polgári demokrácia idejét múlta, mint ahogy idejét múlta a II. Internacionálé is, amely történelmileg szükséges, hasznos munkát végzett, amikor a munkástömegeknek e polgári demokrácia keretein belül való előkészítése volt napirenden.

A legdemokratikusabb polgári köztársaság sem volt soha és nem is lehetett semmi más, mint gépezet a tőke kezében a dolgozók elnyomására, mint a tőke politikai hatalmának fegyvere, a burzsoázia diktatúrája. A demokratikus polgári köztársaság a többségnek ígérte a hatalmat, ezt hirdette, de megvalósítani sohasem tudta, amíg fennállott a föld és egyéb termelési eszközök magántulajdona.

A burzsoá-demokratikus köztársaságban a „szabadság” valójában a gazdagok szabadsága volt. A proletárok és a dolgozó parasztok kihasználhatták ezt a szabadságot és ki is kellett használniok arra, hogy előkészítsék erőiket a tőke megdöntésére, a burzsoá demokrácia leküzdésére, de általános szabály, hogy a dolgozó tömegek a kapitalizmus alatt ténylegesen nem élhettek a demokráciával.

A világon először a szovjet vagy proletár demokrácia hozott létre demokráciát a tömegek, a dolgozók, a munkások és a kisparasztok számára.

A világon eddig még sohasem volt a lakosság többségének olyan államhatalma, ennek a valódi többségnek olyan hatalma, amilyen a Szovjethatalom.

A Szovjethatalom elnyomja a kizsákmányolók és cinkosaik „szabadságát”, elveszi tőlük a kizsákmányolás „szabadságát”, azt a „szabadságot”, hogy az éhségen megszedjék magukat, azt a „szabadságot”, hogy a tőke hatalmának visszaállításáért harcolhassanak, azt a „szabadságot”, hogy más országok burzsoáziájával megegyezhessenek a saját országuk munkásai és parasztjai ellen.

Hadd védjék a Kautskyk az ilyen szabadságot. Ehhez a marxizmus renegátjának, a szocializmus renegátjának kell lenni.

A II. Internacionálé szellemi vezéreinek csődje, az olyanoké, mint Hilferding és Kautsky, semmiben sem nyilvánult meg olyan világosan, mint abban, hogy teljesen képtelenek megérteni a szovjet vagy proletár demokrácia jelentőségét, annak a Párizsi Kommünhöz való viszonyát, a történelemben elfoglalt helyét, a szovjet demokráciának mint a proletárdiktatúra formájának szükségszerűségét.

A „független” (olvasd: nyárspolgári, filiszter, kispolgári) németországi szociáldemokrácia „Die Freiheit” („Szabadság”) c. lapjának 74. számában, 1919 február 11-én, egy „Németország forradalmi proletariátusához” szóló felhívás jelent meg.

Ezt a felhívást a párt vezetősége és egész „nemzetgyűlési” — német „alkotmányozó gyűlési” — frakciója írta alá.

Ez a felhívás azzal vádolja a Scheidemannokat, hogy meg akarják szüntetni a Tanácsokat, és azt ajánlja — tréfán kívül hogy egyeztessék össze a Tanácsokat az Alkotmányozó Gyűléssel, adjanak a Tanácsoknak bizonyos állami jogokat, bizonyos helyet az alkotmányban.

Kibékíteni, egyesíteni a burzsoázia diktatúráját a proletariátus diktatúrájával! Milyen egyszerű dolog ez! Micsoda zseniális nyárspolgári ötlet!

Csak az a kár, hogy az egyesült mensevikek és szociálforradalmárok, ezek a kispolgári demokraták, akik szocialistáknak képzelik magukat, már kipróbálták ezt Kerenszkij alatt Oroszországban.

Aki olvasta Marxot és nem értette meg, hogy a kapitalista társadalom minden válságos pillanatában, az osztályok minden komoly összeütközése idején vagy a burzsoázia diktatúrája, vagy a proletariátus diktatúrája lehetséges csupán, az semmit sem értett meg Marx gazdasági és politikai tanaiból.

De Hilferdingnek, Kautskynak és társaiknak az a zseniális nyárspolgári ötlete, hogy békésen össze kell egyeztetni a burzsoázia diktatúráját és a proletariátus diktatúráját, külön elemzést igényel, ha ki akarjuk meríteni azokat a gazdasági és politikai sületlenségeket, amelyeket ebben a szerfölött furcsa és komikus február 11-i kiáltványban egy halomba hordtak. Ezt félre kell tennünk egy másik cikk számára.

Moszkva, 1919. április 15.

N. Lenin

Megjelent 1919. májusban.

Lenin Művei. 29. köt. 308—316. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa