“A kínai kommunista párt rövid története” bővebben

"/>

A kínai kommunista párt rövid története

A kínai kommunista párt rövid története – 20. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A kuomintangista csapatok védekezésének megtörése; a három — a Liaojan-Senjang, a Huajhaj és a Peking—Tiencsin—Kalgan térségében lefolytatott, s lényegében a háború győzelmes befejezésére vezető három nagy hadművelet
A helyes pártvezetés és az egész ország népének lelkes támogatása következtében a Felszabadító Néphadsereg támadása egyre hatalmasabb erejűvé, egyre viharosabbá és feltartóztathatatlanabbá vált. A csangkajsekista Kuomintangban pánik és zűrzavar tört ki, mindamellett a reakció heves ellenállást tanúsított. A csangkajsekisták „általános mozgósítást” rendeltek el, s minden embertartalék és anyagi eszköz felhasználásával megpróbáltak általános védelmi frontot létrehozni a Felszabadító Néphadsereg támadásával szemben. Ez az általános front azonban csak hat hónapig tartotta magát. A kuomintangista csapatok óriási veszteségeket szenvedtek: több mint 750 000 tisztet és katonát vesztettek. 1948 januárban a Kuomintang az egész front védelméről kénytelen volt áttérni egyes frontszakaszok védelmére. Ez az úgynevezett körzetenkénti védekezés abból állt, hogy az arcvonalat 20 „rendhelyreállítási körzetre” osztották. Minden ilyen körzetben 3—5 brigádnyi katonaság tartózkodott, s a csapatokat a stratégiai fontosságú pontokon és a közlekedési vonalak mentén vonták össze. Az ellenségen azonban már ez sem segített. Amikor az egyes körzetek védelmére tért át, a Felszabadító Néphadsereg még nagyobb győzelmeket aratott: 1948 januárjától júliusig több mint 1 060 000 főnyi ellenséges csapatokat semmisített meg és rohammal nagy stratégiai fontosságú városokat foglalt el: Lojangot, Kajfenget, Paocsit, Vejhszhient, Hsziangfant, Jencsout, Linfenget, Szepingkajt stb.

Az ellenség látva, hogy rosszul áll a szénája, 1948 augusztusától kezdve kénytelen volt lemondani az egyes körzetek védelméről, és áttérni egyes stratégiai fontosságú támaszpontok védelmére. Ennek a védelemnek megszervezése céljából az ellenség a „rendhelyreállítási körzeteket” egyesítette, és jelentős mértékben megerősítette „mozgó alakulatait”: mindegyikhez 5—6, sőt 12—13 brigád tartozott. Ugyanakkor csapatait a stratégiai fontosságú és jól megerősített városokban vonta össze, hogy megakadályozza a Felszabadító Néphadsereget a védelem áttörésében, és ezeknek a városoknak elfoglalásában.

Közben azonban az erőviszonyok még inkább a mi javunkra tolódtak el. A Felszabadító Néphadsereg létszáma 2 800 000-re nőtt. Hadseregünk kitűnően megtanulta a nagy támadó hadműveletek taktikájának alkalmazását. Az ellenség 3 600 000 főnyi hadsereggel rendelkezett, de a fronton csak 1 700 000 katona és tiszt volt. A többit a mögöttes területeken kellett tartania. Ilyen körülmények között az egyes fontos támaszpontokat védelmező ellenséges csapatok hamarosan ismét vereséget szenvedtek. 1948 szeptember 12-e és november 2-a között a Felszabadító Néphadsereg végrehajtotta a Liaojang—Senjan térségében indított hadműveletet, amelynek során megsemmisítette az ellenség Északkelet-Kínában harcoló 470 000 főnyi hadseregcsoportját. A Felszabadító Néphadsereg egységei rohammal elfoglaltak két stratégiai fontosságú és jól megerősített várost: Csincsout és Senjangot, s teljesen felszabadították Észak-kelet-Kínát. 1948. november 7-e és 1949. január 10-e között a Felszabadító Néphadsereg Hszucsou térségében végrehajtotta a huajhaji hadműveletet. A huajhaji ütközetben az ellenségnek mintegy 550 000 katonája és tisztje pusztult el, illetve került fogságba, s a Jangce-folyótól északra fekvő kelet-kínai körzetek lényegében felszabadultak. A huajhaji ütközettel csaknem egyidejűleg, 1948. december 5-e és 1949. január 31-e között hajtotta végre a Felszabadító Néphadsereg a peking—tiencsin—kalgani hadműveletet: rohammal elfoglalta Kalgant és Tiencsint, békés úton felszabadította Pekinget, s megsemmisített egy több mint 520 000 főnyi kuomintangista hadsereget. Ezzel egyes támaszpontok kivételével egész Észak-Kína felszabadult.

Ez a Liaojan—Senjang, Huajhaj és Peking—Tiencsin—Kalgan térségében lezajlott három nagy ütközet a Felszabadító Néphadsereg és a kuomintangista csapatok döntő mérkőzése volt. A Felszabadító Néphadsereg ebben a három nagy ütközetben megsemmisítette az ellenség fő katonai erőit, a Kuomintang legjobb brigádjait és hadosztályait. A kuomintangista hadsereg, amely több mint húsz éven át Csang Kaj-sek ellenforradalmi uralmának legfőbb támasza volt, lényegében megsemmisült, a kínai nép óriási katonai győzelmet aratott. Az ország a demokratikus forradalom győzelmének küszöbéhez érkezett.

A VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma meghatározza a párt fő politikai irányvonalát az egész országra kiterjedő győzelemért folyó harcban, és megfogalmazza a szocializmusba való átmenet alapelveit
1949 márciusában, a demokratikus forradalom győzelmének küszöbén, a Kínai Kommunista Pártnak a VII. kongresszuson választott Központi Bizottsága Sicsiacsuang környékén megtartotta 2. plenáris ülését. Ez a plénum a csangkajsekista Kuomintang teljes megsemmisítésére, s az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke maradék erőinek felszámolására irányuló rendszabályokon kívül alaposan megvitatta a párt előtt a demokratikus forradalom győzelme után felmerülő fő feladatokat, és ezekre vonatkozóan határozatot is hozott.

A Központi Bizottság plénuma megállapította, hogy a párt 1927 után munkájának súlypontját a falvakba helyezte át, ott gyűjtötte össze a forradalmi erőket, hogy a városokat bekerítse és végül is elfoglalja. A párt ezt a történelmi feladatot eredményesen hajtotta végre, s most meg kell tanulnia a városok igazgatását, a városi építőmunka megindítását, a munka súlypontját a falvakból idejében a városokba kell áthelyeznie, és már onnan kell irányítania a falvakat. A pártnak meg kell tanulnia a városokban és a falvakban folytatott munka, az ipar és a mezőgazdaság egybekapcsolását, a munkások és a parasztok szoros összefogásának megvalósítását.

Arra a kérdésre, hogy miképpen kell igazgatni a városokat és megindítani bennük az építőmunkát, a plénum azt válaszolta, hogy a pártnak a munkásosztályra kell támaszkodnia, és központi feladatának az ipar helyreállítását és fejlesztését kell tekintenie. A népi hatalom csak abban az esetben lehet szilárd, a munka minden más területen csak abban az esetben lehet eredményes, ha a városokban a termelés helyreáll, és tovább fejlődik, ha a nép élete megjavul.

A plénum részletesen megvitatta a termelés helyreállításának és fejlesztésének — a gazdasági építésnek kérdését. A plénum behatóan elemezte a régi Kína gazdaságának legfontosabb sajátosságait, s ennek alapján megállapította, hogy a japán imperialista agresszió elleni háború előtt a korszerű ipar aránya az egész népgazdaságban csak mintegy 10%, a mezőgazdaság aránya pedig körülbelül 90% volt. A korszerű iparban a tőke nagy része az imperialisták és a kínai bürokratikus burzsoázia kezében összpontosult. A magántőkés gazdaság a második helyen állt. A falvakban a feudális földtulajdon volt az uralkodó forma. Ezt meg kellett szüntetni. Valamennyi többi gazdasági forma majdnem ugyanolyan elmaradott és szétforgácsolt volt, mint a középkorban.

A plénum ezekből a sajátosságokból kiindulva a következőkben határozta meg a párt gazdaságpolitikáját és az új Kína különböző társadalmi-gazdasági szektorainak viszonyát:

Először: Mivel a régi Kínában a legfontosabb gazdasági ágakba fektetett tőkék nagy része az imperialisták és a bürokratikus burzsoázia kezében összpontosult, ezeknek a tőkéknek elkobzása és a munkásosztály vezette népköztársaság tulajdonába adása lehetővé teszi, hogy a népi hatalom megszerezze az ország gazdaságának kulcspozícióit. A gazdaság állami, közvetlenül a népköztársaság alá rendelt szektora szocialista jellegű lesz, és az ország egész népgazdaságának a vezető szektorává válik.

Másodszor: Mivel a nemzeti burzsoázia a demokratikus forradalom folyamán sok esetben vagy részt vett a forradalomban, vagy semleges álláspontra helyezkedett, továbbá, mivel a kínai gazdaság elmaradott, és a korszerű ipar gyenge, a népgazdaság helyreállításának és fejlesztésének előmozdítására bizonyos ideig a magántőkét is fel kell használni. A magántőkét azonban megfelelő módon korlátozni kell; a magántőkének együtt kell működnie az állammal, és az állam gazdaságpolitikájához és gazdasági tervezéséhez kell igazodnia. Hiba volna lehetővé tenni számára a szabad és korlátlan fejlődést, de a túlságos és kíméletlen korlátozás vagy haladéktalan felszámolásának követelése ugyancsak helytelen volna.

Harmadszor: Mivel az ország egész gazdaságán belül a mezőgazdaság aránya igen nagy, s emellett szétforgácsoltság és elmaradottság jellemzi, a pártnak a mezőgazdaságot óvatosan és fokozatosan, ugyanakkor azonban tevékenyen, a szövetkezetesítés és a technikai újjáalakítás útjára kell vezetnie.

A fentebbieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Kínában a demokratikus forradalom győzelme után még elég hosszú ideig öt gazdasági szektor lesz: a szocialista jellegű állami gazdasági szektor, a félszocialista jellegű szövetkezeti szektor, az egyéni munkán alapuló kisüzemi szektor, a magántőkés szektor és végül az államkapitalista szektor, amelyben az állam együttműködik a magántőkével. A pártnak az a feladata, hogy az egész ország népét a gazdaság állami szektorának erőteljes fejlesztésére mozgósítsa, az állami szektort a népgazdaság vezető erejévé tegye, a magántőkét az államkapitalista szektor révén átalakítsa, s az egyéni parasztgazdaságokat szövetkezetekbe tömörítse.

A VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma a gazdasági építőmunka problémái mellett a politikai harc kérdéseit is megtárgyalta. Megállapította, hogy a demokratikus forradalom győzelme és az ellenség fegyveres erőinek teljes megsemmisítése után a népi hatalomnak még mindig lesznek az országban titkos ellenségei. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy Kínát még mindig két fő ellentét jellemzi: az első — az országon belüli ellentét, nevezetesen a munkásosztály és a burzsoázia közötti ellentét, a második — külső ellentét, nevezetesen Kína és az imperialista hatalmak közötti ellentét. Éppen ezért a demokratikus forradalom győzelme után sem a munkásosztály vezette népi államot, sem a népi hadsereget nem szabad meggyengíteni, hanem mindkettőt még jobban meg kell erősíteni. A pártnak szívós kitartással azon kell munkálkodnia, hogy egységbe forrassza a munkásságot, a parasztságot és a forradalmi értelmiséget, s magvává, irányító erejévé váljék a nép demokratikus diktatúrájának, amelynek alapja a munkásosztály vezette munkás-paraszt szövetség. A pártnak ugyanakkor minden erejével arra kell törekednie, hogy a maga oldalára állítsa a kispolgárság és a nemzeti burzsoázia felső rétegeit — amelyek együttműködhetnek a munkásosztállyal —, s ilyenformán ezekkel a rétegekkel együtt végleg felszámolja az ellenforradalmi és imperialista erőket, és velük együtt építse az új Kínát.

A nép demokratikus diktatúrájának megszilárdulása és az állami gazdasági szektor vezető pozícióinak erősödése az egész népgazdaságban — megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a párt sikeresen vezesse a népet „a termelés minél gyorsabb helyreállítása és fejlesztése, az imperializmussal szembeni ellenállás, Kínának agrárországból ipari országgá, új demokratikus országból szocialista országgá való fokozatos, állandóan előre haladó átalakítása terén”. Ilyenformán a VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma megfogalmazta Kína számára a szocializmusba való átmenet alapelveit.

A Kuomintang „béke”-manővereinek leleplezése. Csaknem az egész kínai szárazföld felszabadulása
A párt Központi Bizottsága röviddel a 2. plénum után Pekingbe tette át székhelyét. Április 1-én Pekingben tárgyalások kezdődtek a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang képviselői között. Ezeket a tárgyalásokat a Kuomintang kérésére folytatták. A Kuomintang, amely korábban — az egész ország népének tiltakozásával mit sem törődve — polgárháborút robbantott ki, most a „béke” megkötésére tett javaslatot, mert azt remélte, hogy így megállíthatja a Felszabadító Néphadsereg előrenyomulását, időt nyerhet, és maradék erőit összegyűjtve újból kísérletet tehet a forradalom leverésére. A Kínai Kommunista Párt azonban felismerte és leleplezte az ellenségnek ezt az alattomos szándékát. A kommunista párt „Egyezmény az ország békéjének helyreállításáról” címmel tervezetet dolgozott ki, amely Kína békés felszabadításának lehetőségét vette alapul. A Kuomintang azonban megtagadta ennek az egyezménynek az aláírását, s így „békés” intrikái teljesen lelepleződtek.

Mao Ce-tung és Csu Te 1949. április 21-én, miután a Kuomintang megtagadta az „Egyezmény az ország békéjének helyreállításáról” című békeokmány aláírását, parancsot adtak a támadásra, s felszólították a Felszabadító Néphadsereget, hogy „bátran haladjon előre, határozottan, következetesen, s Kína egész területén az utolsó emberig semmisítse meg az ellenállást kifejtő kuomintangista reakciósokat, szabadítsa fel az ország egész népét, és védelmezze meg a kínai terület függetlenségét, szuverenitását és sérthetetlenségét”.

E parancs megkapása után a Felszabadító Néphadsereg átkelt a Jangce-folyón, és április 23-án felszabadította Nankingot. Nanking felszabadulása után hivatalosan kihirdették, hogy a Kuomintang ellenforradalmi uralma megdőlt. Ugyanakkor különböző frontokon tovább folyt az ellenség maradék erőinek felszámolása, s 1949 folyamán egymás után szabadultak fel az ország nagy területei és fontos városai: Nancsang, Csencsiang, Sanghaj, Hangcsou, Vuhan, Tajjüan, Hszian, Lancsou, Fucsou, Kuangcsou, Kujjang, Kujlin, Csungking, Csengtu. Békés úton szabadult fel Hunan, Szujjüan, Hszincsiang, Hszikang, Jünnan és több más tartomány.

Tehát a Felszabadító Néphadsereg a Kínai Kommunista Párt vezetésével és az egész ország népének a támogatásával három és fél év alatt (1946 júliusától) hősies harcokban megsemmisítette az ellenség több mint 7 440 000 katonát és tisztet számláló hadseregeit10, és lényegében véve befejezte a kínai szárazföld felszabadításának nagy művét.
10 Ha azonban 1950 júniusig terjedően számítjuk, létszámuk 8 070 000volt. — Szerző.

Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című művének megjelenése
1949. június 15-én, abban az időben, amikor a Felszabadító Néphadsereg, miután sikeresen befejezte az ország egész szárazföldi részének felszabadítását, tovább folytatta hősies támadását, Pekingben a Kínai Kommunista Párt kezdeményezésére előkészítő bizottságot hoztak létre egy újabb Politikai Tanácskozó Testület összehívására — a Kínai Népköztársaság megalakításának előkészítése céljából. Milyen legyen ennek a népköztársaságnak a jellege? Milyen lesz ebben az államban a különböző osztályok viszonya? Milyen feladatok várnak erre az államra? Milyen legyen a külpolitikája? Mindezekre az alapvetően fontos kérdésekre választ kellett adni. Figyelembe véve ezt a követelményt, Mao Ce-tung elvtárs 1949. július 1-én közzétette „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkáját.

Mao Ce-tung az állam jellegéről, és az államon belül az osztályok viszonyáról szólva megállapította, hogy a Kínai Népköztársaság „a nép demokratikus diktatúrájának” állama.

„Mi a nép? Kína jelenlegi fejlődési fokán a munkásosztály, a parasztság, a kispolgárság és a nemzeti burzsoázia.”11
11 Mao Ce-tung. A nép demokratikus diktatúrájáról. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 229. old.

E négy osztály közül a nép demokratikus diktatúrájának vezető ereje a munkásosztály. A munkásosztálynak a parasztsággal és a városi kispolgársággal kötött szövetsége — a nép demokratikus diktatúrájának alapja, s ezen belül a legfőbb: a munkás-paraszt szövetség. A nemzeti burzsoázia nem lehet a vezető, s a nép demokratikus diktatúrájának államhatalmi szerveiben nem foglalhat el vezető helyet. Bizonyos időn át azonban, avégett, „hogy ellenállhassunk az imperialista elnyomásnak, és elmaradott gazdaságunkat egy lépéssel előbbre vihessük, Kínának minden városi és falusi kapitalista tényezőt fel kell használnia, ha ezek hasznosak, és nem károsak a nemzetgazdaság és a nép életszínvonala szempontjából; a közös harcban össze kell fognunk a nemzeti burzsoáziával12”.
12 Ugyanott, 233. old.

„Ezek az osztályok — írta Mao Ce-tung elvtárs — a munkásosztály és a kommunista párt vezetésével összefognak, hogy megalakítsák saját államukat, és megválasszák saját kormányukat, hogy az diktatúrát gyakoroljon az imperializmus bérenceivel — a földbirtokosok osztályával, a bürokratikus tőkésosztállyal, valamint az ezeket az osztályokat képviselő kuomintangista reakciósokkal és cinkosaikkal szemben, hogy elnyomják, s tisztességes viselkedésre kényszerítsék őket, és megtiltsák nekik, hogy akár szavaikkal, akár cselekedeteikkel túllépjék a megengedett határt. Ha szavaikkal és cselekedeteikkel túllépnék ezt a határt, haladéktalanul elnyerik büntetésüket. A nép számára meg kell valósítani a demokratikus rendszert, biztosítani kell számára a szólás, a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát. A szavazási jog egyedül a népet illeti meg, a reakciósokat ki kell zárni belőle. E kettős szempont, nevezetesen: demokrácia a népnek és diktatúra a reakciósokkal szemben — alkotja együttesen a nép demokratikus diktatúráját.”13
13 Ugyanott, 229. old.

Mao Ce-tung a nép demokratikus diktatúrájának feladatairól szólva rámutatott arra, hogy ez a diktatúra erőszakot fog alkalmazni, vagyis fel fogja használni az állam hatalmát az imperialista agresszió visszaverésére, az országon belül tevékenykedő reakciósok aknamunkájának elfojtására, s ezeket arra fogja kényszeríteni, hogy dolgozzanak, s munka közben neveljék át magukat. A népi demokratikus diktatúra demokratikus módszerekkel fogja nevelni a néptömegeket, hogy megszabaduljanak a kínai és a külföldi reakciósok befolyásától, s levetkőzzék a régi társadalomtól örökölt káros szokásokat és nézeteket. A nép demokratikus diktatúrája megszervezi a néptömegeket a népgazdaság helyreállítására és tovább fejlesztésére, s fokozatosan meg fogja oldani az ország iparosításának, a mezőgazdaság szövetkezetesítésének és a magántőkés vállalatok államosításának problémáját. A nép demokratikus diktatúrájának megfelelő szervei nevelőmunkájukkal a nemzeti burzsoázia számos tagjára is hatni fognak. Ez, a nemzeti burzsoázia átnevelésére irányuló munka különösen nagy erővel fog kibontakozni a magántőkés vállalatok államosításának időszakában. Általában pedig a nép demokratikus diktatúrájának feladatait így foglalhatjuk össze: „erősítsük a nép államának apparátusát, elsősorban a néphadsereget, a népi rendőrséget és a népi bíróságot, hogy eredményesen megvédhessék az országot, s megóvhassák a nép érdekeit; ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy Kína a munkásosztály és a kommunista párt vezetésével állandóan fejlődjék, agrárországból ipari országgá váljék, s megvalósítsa az újdemokratikus társadalomból a szocialista és a kommunista társadalomba való átmenetet …”14
14 Ugyanott.

Mao Ce-tung, a népköztársaság nemzetközi kapcsolatairól szólva megállapította, hogy „az imperializmus korában az igazi népi forradalom egyetlen országban sem győzhet, ha a nemzetközi forradalmi erők különböző módon nem támogatják, mert ha ki is vívja a győzelmet, nem sikerül azt megszilárdítania.”15
15 Ugyanott, 227. old.

Ezért a Kínai Népköztársaságnak „az egyik oldalra kell állnia”, „a szocializmus oldalára”, a Szovjetunióval és az új demokratikus országokkal, valamint más országok proletariátusával és néptömegeivel kell összefognia, hogy velük együtt nemzetközi egységfrontot hozzon létre.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com