Címke: ideológia

Az összes kormányzósági és járási szovjetekhez

Mit kell tenni, ha az ellenség megtámadja
az Oroszországi Szocialista Föderatív
Szovjet Köztársaságot, amely tanúságot
tett szilárd békeakaratáról.(Utasítás az összes helyi Szovjeteknek
és az egész lakosságnak.)

Ukrajnában nemegyszer előfordult, hogy a parasztok és munkások ellenszegültek a vagyontárgyak elszállításának vagy megsemmisítésének, azt remélvén, hogy megtarthatják maguknak. Keményen megbűnhődtek érte. A betörő hadak mindent elraboltak: a gabonát, az állatállományt, a szenet, fémeket, gépeket, és mindezt magukkal vitték. Ukrajna példája szörnyű tanulságul szolgálhat egész Oroszország számára.

Ezért, ha az ellenség megkísérli, hogy támadásba menjen át, a helyi lakosság köteles a szovjetek vezetése alatt a legszigorúbban tartani magát az alábbi parancshoz:

Elsősorban a hadianyagot kell elszállítani. Amit nem lehet elszállítani, azt fel kell gyújtani, illetve fel kell robbantani.

A gabonát és a lisztet el kell szállítani vagy el kell ásni. Amit nem lehet elásni, azt meg kell semmisíteni.

A jószágot el kell hajtani.

A gépeket egészükben vagy részekre szedve kell elszállítani. Ha nem lehet elszállítani, meg kell semmisíteni.

Az el nem szállított fémeket el kell ásni.

A mozdonyokat és vasúti kocsikat tovább kell irányítani.

A síneket fel kell szedni.

A hidakat alá kell aknázni és fel kell robbantani.

Az ellenség háta mögött az erdőket és a vetést fel kell gyújtani.

Minden erőnkkel és minden eszközzel meg kell nehezíteni az ellenség előnyomulását. Kelepcét kell állítani neki. Lőfegyverrel, vágó és szúró fegyverrel kell ellenállni.

Biztosítani kell mögöttes területünket. Ezért mind egy szálig ki kell irtani a kémeket, provokátorokat, fehérgárdistákat, ellenforradalmi árulókat, akik közvetlenül vagy közvetve segítik az ellenséget.

(1918. június 2.)

Az Összoroszországi Központi
Végrehajtó Bizottság elnöke
J. Szverdlov

A Népbiztosok Tanácsa
A Népbiztosok Tanácsának elnöke
V. Uljanov (Lenin)

Megjelent: „Pravda” 54. sz.
1942. február 23.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 9. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A második „baloldali” elhajló politikai irányvonal kialakulása. Ennek az irányvonalnak leküzdése. Az ellenség „három nagy hadjárata” elleni harcban kivívott győzelem
A Vörös Hadsereg létrejötte és erősödése, a forradalmi támaszpontok kiépítése és megszilárdítása, a pártmunka újjáéledése a Kuomintang-uralom alatt álló körzetekben, a csangkajsekisták háborúja Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san ellen — mindez csupa kedvező körülmény volt a politikai helyzet alakulása szempontjából. Ezeknek a kedvező körülményeknek hozzáértő kihasználása erőteljesen előmozdította a forradalom ügyét. Csakhogy 1927 után a helyzet nem változott meg alapvetően: az ellenség még mindig nagy erőkkel rendelkezett, nekünk pedig csak kis erők álltak a rendelkezésünkre, az ellenség erős volt, mi pedig gyengék voltunk.

Olyan körülmények között, amikor a Vörös Hadsereg fegyverzete mintegy 60 000 puskából állott, a szakszervezetekben valamivel több mint 100 000 munkás tömörült, s a forradalmi támaszpontok az ország területének csupán jelentéktelen részét foglalták el, nem lehetett arra számítani, hogy forradalmi erők egy csapásra szétzúzhatják az ellenforradalmi kuomintangista klikket, amelynek többmilliós hadserege volt, és az ország területének túlnyomó részét hatalmában tartotta. Egyes elvtársak azonban — akiket az „ultraforradalmi” hév megakadályozott valamennyi körülmény sokoldalú és objektív mérlegelésében — azt állították, hogy a politikai helyzet kedvező a forradalom szempontjából, s ezzel elősegítették, hogy a pártban ismét „baloldali” törekvések üssék fel fejüket. 1930 júniustól szeptemberig ezek a törekvések felülkerekedtek a párt vezető szerveiben, ami a második „baloldali” elhajló politikai irányvonalban jutott kifejezésre. Ennek az irányvonalnak fő szószólója Li Li-szan volt.

Li Li-szan és mások helytelenül úgy vélekedtek, hogy a forradalom feltételei már megértek, s ezért olyan határozatot hoztak, amely szerint az ország legnagyobb városaiban azonnal fegyveres felkelést kell szervezni, a Vörös Hadseregnek pedig parancsba adták, hogy a felkelő munkásokkal való együttműködés céljából indítson összpontosított támadást e városok ellen. Ugyanakkor a párt, az ifjúsági szervezet és a szakszervezetek valamennyi vezető szervét akcióbizottságokban egyesítették, s ezeket az akcióbizottságokat utasították, hogy kizárólag a felkelések előkészítésével foglalkozzanak. Ily módon leállították a párt és más szervezetek mindennapi munkáját.

A „baloldali” elhajló politikai irányvonalat, amelynek fő szószólója Li Li-szan volt, a Kuomintang uralma alatt álló területeken is kezdték érvényesíteni. A nagyvárosok pártszervezetei, amelyek a szigorú konspiráció viszonyai között működtek, parancsot kaptak, hogy haladéktalanul szervezzenek általános politikai sztrájkokat és fegyveres felkeléseket. A nagyvárosokban azonban a forradalom igen kevés szervezett erővel rendelkezett. Így például a forradalmi szakszervezeteknek Vuhanban mindössze 200 — más adatok szerint 1000 —, Sanghajban 2100, Tiencsinben 500, Tangsanban 840 tagja volt. Ilyen csekély forradalmi erőkkel felkelést indítani a nagyvárosokban, ahol az ellenség igen erős volt, azt jelentette, hogy ezeket a felkeléseket eleve vereségre kárhoztatják, felfedik az ellenség előtt a konspiratív forradalmi szervezeteket, s így lehetővé teszik számára ezek megsemmisítését. Az egymást követő vereségek már mintegy három hónap elmúltával kézzelfoghatóan bebizonyították ennek a politikai irányvonalnak a teljes tarthatatlanságát.

A Vörös Hadseregben és a forradalmi támaszpontokon is érvényesült a „baloldali” elhajló politikai irányvonal. A „baloldali” elhajlók megparancsolták, hogy a Vörös Hadsereg 1. hadseregcsoportja támadja meg és foglalja el Nancsangot, a 3. hadseregcsoport pedig Csangsát, s ezután egyesüljenek a Vörös Hadsereg 2. hadseregcsoportjával és 1. hadtestével Vuhan megtámadására és elfoglalására. Ugyanakkor megparancsolták, hogy a Vörös Hadsereg 7. hadteste támadja meg és foglalja el Kujlint, Liucsout és Kuangcsout, a Vörös Hadsereg 10. hadteste pedig támadja meg és szabadítsa fel Csiucsiangot. A különböző körzetekben tevékenykedő partizánosztagok hasonló parancsokat kaptak. A 2. hadseregcsoport vonakodás nélkül megkísérelte ennek a parancsnak a végrehajtását, de csak azt érte el, hogy óriási veszteségeket szenvedett. Több mint 15 000 harcosából mindössze 3000 maradt meg. Az ellenség szörnyű csapásokat mért a Hunghu-tó körzetében levő támaszpontra. Röviddel ezután a 2. hadseregcsoportot átszervezték, s helyébe megalakították a 3. hadtestet. A 7. hadtest, amely szintén vonakodás nélkül hajtotta végre a kapott parancsot, ugyancsak szörnyű veszteségeket szenvedett: létszáma több mint 6000-ről 2000-re csökkent. A hadtest elvesztette a Jucsiang-folyó medencéjében fekvő támaszpontját, s kénytelen volt Hunanba, majd Csianghsziba vonulni, ahol egyesült a 3. hadseregcsoporttal.

Az 1. és a 3. hadseregcsoport másképpen fogadta a „baloldali” elhajlók parancsait, s ezért az eredmény is más volt. 1930 júliusában a 3. hadseregcsoport támadást indított Csangsa ellen. Ebben az időben a Hunan tartományban állomásozó ellenséges csapatokat lekötötték a különféle militarista klikkek közt dúló belső harcok, s így Csangsát aránylag gyenge helyőrség védte. Ezért a 3. hadseregcsoport támadása nyomban sikerrel járt: a város felszabadult. Augusztusban azonban az ellenség ellentámadásba ment át, és a város ismét a kezére került. Amikor az 1. hadseregcsoport parancsnoksága tudomást szerzett a Csangsa körül folyó harcokról, útnak indította Nancsangtól nem messze táborozó egységeit, hogy egyesüljenek a 3. hadseregcsoporttal. A két hadseregcsoport egyesülése révén létrejött a Vörös Hadseregnek az egész második forradalmi polgárháború folyamán legerősebb egysége — az 1. front, amelynek főparancsnoka Csu Te, politikai biztosa pedig Mao Ce-tung lett. A Vörös Hadsereg 1. frontjának alakulatai a „baloldali” elhajlók sürgetésére újból támadást indítottak Csangsa ellen. Az ellenséges csapatok azonban, amelyeket légierők és hadihajók támogattak, s amelyeket hatalmas erődítményrendszer védett, makacs ellenállást tanúsítottak. A Vörös Hadsereg egységei az egyik merész támadást a másik után hajtották végre, de minden eredmény nélkül. Két héten keresztül az erők körülbelül egyformák voltak, de az ellenség újabb erősítést kapott, s így a Vörös Hadsereg igen súlyos helyzetbe került.

Ilyen körülmények között a Központi Bizottság kiküldött megbízottai és a Vörös Hadsereg vezetői engedtek Mao Ce-tung nyomós érvekkel alátámasztott követelésének, s végre elálltak attól, hogy a csapatok további kísérleteket tegyenek Csangsa és más nagyvárosok elfoglalására. Az 1. front haderői ez után, kihasználva azt a körülményt, hogy a csangkajsekistáknak Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san ellen viselt belháborúja következtében Hunan keleti részén és Csianghszi nyugati részén kevés ellenséges csapat tartózkodott, ide vonultak át, talpra állították a néptömegeket, s a Kancsou kivételével Csianghszi tartomány egész délnyugati részét és Hunan tartomány keleti részének sok városát felszabadították, majd nagyszámú járás területére kiterjedő forradalmi támaszpontot hoztak létre. Ennek a forradalmi támaszpontnak hatalmas arányú fejlődése nyomán az 1. front haderőinek létszáma 40 000-re növekedett. Az 1. front példájára az 1. és a 10. hadtest, s a Vörös Hadsereg számos partizánosztaga még idejekorán kijavította a „baloldali” hibákat, s a militaristák belső harcait kihasználva igen komoly sikereket értek el. 1930 telén az 1. hadtest a hunan—hupej—csianghszi körzetből a hupej—honan—anhuji körzetbe vonult át, ahol egyesült a Vörös Hadsereg ottani egységeivel. Ezzel megalakult a 20 000 főt számláló 4. hadseregcsoport.

A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok növekedése megijesztette a kuomintangista ellenforradalmárokat. 1930 novemberében, miután a csangkajsekistáknak Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san ellen viselt belháborúja véget ért, a Kuomintang megindította „első hadjáratát” a Vörös Hadsereg 1. frontjának haderői ellen. A 100 000 főnyi ellenséges hadsereg, amely a Csianghszi tartományi Csiantól egészen a Fucsien tartományi Csienningig terjedő arcvonalon fejlődött fel, nyolc oszlopban nyomult előre dél felé, s heves támadásokat intézett az 1. front haderőinek támaszpontjai ellen.

Hogyan állhatták meg helyüket az 1. front mindössze 40 000 főt számláló haderői ezzel a százezres sereggel szemben? Mao Ce-tung elvtárs mindenekelőtt „az ellenségnek a terület mélyére való becsalogatása” taktikát alkalmazta, hogy így az ellenséget azokba a körzetekbe vonja maga után, ahol a néptömegek támogatása és a helyi viszonyok folytán a feltételek a forradalmi csapatok számára kedvezőek, az ellenség számára pedig kedvezőtlenek voltak. Ezzel egyidejűleg a Vörös Hadsereg fő erőit, amelyek azelőtt Csianghszi tartomány délnyugati részén voltak szétszórva, most összevonták.

December végén az ellenség két, egyenként körülbelül 14 000 főnyi hadosztályból álló fő erői betörtek a dél-csianghszi forradalmi támaszpont területére, és Lungkang-Jüantou térségéig nyomultak előre, ahol az egyik hadosztály két ponton helyezkedett el. Mao Ce-tung elvtárs ezt nyomban ki is használta. December 27-én hajnalban a Vörös Hadsereg 40 000 főnyi alakulatai váratlanul lecsaptak a Lungkangot megszállva tartó ellenséges csapatokra, amelyek létszáma 9000 fő volt. Négy órai harc után a Vörös Hadsereg teljesen szétverte a kuomintangista haderőt, parancsnokát foglyul ejtette, s az üldözés során a hadosztálynak még körülbelül a felét megsemmisítette. 1931. január 1-én a hadműveletek befejeződtek. A Vörös Hadsereg 5 nap alatt kétszer ütközött meg az ellenséggel, s megsemmisítő csapásokkal visszaverte Csang Kaj-sek „első hadjáratát”.

Az ellenség nem nyugodott bele a vereségbe, hanem 1931 februárjában újabb „hadjáratot” indított a Vörös Hadsereg 1. frontja ellen. Az ellenséges csapatok „az elfoglalt terület megerősítése arányában végrehajtott fokozatos előrenyomulás” taktikáját alkalmazva nyugati irányból támadtak, s megpróbálták bekeríteni a Vörös Hadsereget. Májusban két, aránylag gyenge ellenséges hadosztály (összesen 11 ezred) betört a Csianghszi tartomány déli részén, Futien körzetében kiépített forradalmi támaszpont területére. Mao Ce-tung elvtárs felismerte, hogy itt az ellenségnek sebezhető pontja van. A Vörös Hadsereg egységeiből egy, mintegy 30 000 főnyi rohamalakulatot állított össze, amely május 16-án váratlanul az ellenségre támadt, és megverte. Az itt kivívott győzelem után a Vörös Hadseregnek a döntő helyeken összpontosított erői egyenként semmisítették meg az ellenséges csapatokat. Futientől harcolva nyomultak előre a Csianing—Tajning—Licsuan térségig, vagyis Csianghszi és Fucsien tartomány határáig. Május 30-án a hadműveletek befejeződtek. A Vörös Hadsereg alakulatai 15 nap alatt 700 lit²⁶ tettek meg, öt csatát nyertek, 20 000 puskát zsákmányoltak, s visszaverték az ellenség „második hadjáratát”.
²⁶ li — kínai hosszmérték: 576 m.

E két „bekerítő hadjárat” kudarca aggodalmat keltett Csang Kaj-sekben. 1931 júliusában személyesen állt a 300 000 főnyi sereggel megindított „harmadik hadjárat” élére. Kihasználta számbeli fölényét, s Nancsang, Csian és Nanfeng térségéből kiindulva a „megállás nélküli gyors előnyomulás” taktikának alkalmazásával mélyen benyomult a Csianghszi tartomány déli részén levő forradalmi támaszpont területére. A „második hadjárat” befejezésétől a „harmadik hadjárat” kezdetéig mindössze egy hónap telt el. A Vörös Hadsereg 1. frontjának katonái a súlyos harcok után még nem pihenték ki magukat, és nem egészítették ki soraikat. Emellett a csapatok éppen nagy tömegagitációt fejtettek ki a Fucsien tartományi Csiening környékén, így a parancsnokság ebben az időben csupán 30 000 főnyi haderőt tudott összevonni, ami az ellenséges csapatok létszámának csupán egy tizede volt. A Vörös Hadsereg egységei mindezeket a körülményeket figyelembe véve elszakadtak az előrenyomuló ellenségtől, s kerülő csapatmozdulatokkal, 1000 lit menetelve Csianghszi tartomány déli részébe, az ottani forradalmi támaszpontra vonultak. A kitűzött cél az volt, hogy a csapatokat a hszingkuói járásban vonják össze.

Az ellenség hosszas puhatolózás után felfedezte a Vörös Hadsereg nyugati irányban vonuló egységeit, s fő erőit sietve összevonva üldözésükre indult. A Vörös Hadsereg kitért az ellenség fő erői elől, majd Hszingkuóból váratlanul támadást indított keleti irányban, elfoglalta a jungfengi járásban Liangcunt, a ningtui járásban Huangpit, s egymás után megsemmisítő csapást mért Csang Kaj-sek három, aránylag gyenge hadosztályára. Amikor az ellenség észrevette, hogy a Vörös Hadsereg fő erői a hátába kerültek, sietve keletnek fordult, és erőltetett meneteléssel Huangpi felé tartott. A kuomintangista csapatok ezzel teljesen bekerítették a Vörös Hadsereg egységeit, és támadásra készültek.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága az ellenség megtévesztésére néhány kisebb egységgel keleti irányban támadást indított. Az ellenség azt hitte, hogy az egész Vörös Hadsereg folytatja keleti irányú támadását, s minden rendelkezésre álló erőt harcba vetett. A Vörös Hadsereg fő erői kihasználták ezt a körülményt, és zavartalanul visszatértek a hszingkuói járásba, ahol végre megpihenhettek. Amíg az ellenség rájött arra, hogy félrevezették, kipuhatolta a Vörös Hadsereg fő erőinek tartózkodási helyét, és ismét nyugat felé fordult, addig két hét telt el, s ezalatt a vörös harcosok nyugodtan pihentek. Ilyenformán az ellenség ide-oda futkosott, de semmire sem ment, sőt ráadásul csapatait a Vörös Hadsereg alakulatai a néptömegekkel összefogva minden oldalról villámtámadásokkal nyugtalanították. Végül is a kuomintangista seregben „a kövérek soványra aszalódtak, a soványak pedig halálra gyötrődtek”, az ellenség teljesen kimerült, és demoralizálódott. Csang Kaj-sek, aki ebből a helyzetből nem talált kivezető utat, 1931 szeptemberében kénytelen volt kiadni a visszavonulási parancsot. A Vörös Hadsereg a visszavonuló ellenség üldözése közben megsemmisítette annak egy hadosztályát és egy brigádját. Ilyen csúfos kudarccal végződött a Csang Kaj-sek személyes vezetésével megindult „harmadik hadjárat”.

A három „ellenhadjárat” győzelme arról tanúskodott, hogy a Vörös Hadsereg már kiforrott hadsereg, s hogy a Csingkangsanban megkezdett partizánakciók partizánmódszerekkel folytatott mozgóháborúvá fejlődtek.

A Vörös Hadsereg győzelme továbbá arról tanúskodott, hogy a Mao Ce-tung vezette kínai kommunisták megtanulták eredményesen alkalmazni a marxizmus-leninizmus elméletét a kínai Vörös Hadsereg előtt álló taktikai feladatok megoldására, s hogy immár végleg kialakult az a marxista—leninista katonai irányvonal, amelynek alapját a Csingkangsanban vetették meg. Ez a katonai irányvonal két sarkalatos tételen alapult, amelyeket Mao Ce-tung a következőképpen fogalmazott meg: „Először, hadseregünk csakis olyan hadsereg lehet, és olyan hadsereg is, amely a proletariátus eszmei vezetését követi, és amely a nép harcának eszközéül, a forradalmi támaszpontok megteremtésének eszközéül szolgál; másodszor, háborúnk csakis olyan háború lehet, és olyan háború is, amelyben — elismerve az olyan adottságokat, mint az ellenség ereje és a mi gyengeségünk, az ellenség csapatainak nagy száma és a mieink kis száma — teljesen ki kell használnunk az ellenség gyenge oldalait és a mi előnyeinket, teljesen a néptömegek erejére kell támaszkodnunk, és ezáltal kell biztosítanunk fennállásunk, sikereink és fejlődésünk lehetőségét.”^27
27 Mao Ce-tung. Válogatott művel. 4. köt. 398 — 399. old.

Mao Ce-tung elvtárs az első tételből kiindulva a hadsereget illetően a következő elveket állapította meg: a Vörös Hadsereg odaadóan harcol a párt programjáért és politikájáért, az egész nép érdekeiért; a Vörös Hadsereg magára vállalja a pártépítés propagandistájának és szervezőjének, a néphatalom és az agrárforradalom megvalósítójának szerepét, s vállalja a többi helyi feladat elvégzését; a Vörös Hadsereg helyes viszonyt alakít ki a hatalmi szervekkel és a néppel. Magában a Vörös Hadseregben is helyes viszonyt kell teremteni a parancsnokok és a harcosok között, ki kell alakítani a megfelelő demokratikus életformát, s a feljebbvalók tekintélyén alapuló, tudatos katonai fegyelmet. Az ellenség tekintetében a helyes irányvonal az, hogy bomlasztani kell a hadseregét, s a megértés politikáját alkalmazva meg kell nyerni a hadifoglyokat.

Mao Ce-tung a második tételből kiindulva a népi háború taktikai elveit a következőkben foglalta össze: a hadműveletek fő formája — a partizánháború és a partizánmódszerekkel végrehajtott mozgóháború; a Vörös Hadsereg szigorúan tartja magát az elhúzódó háború stratégiájának és az operatív jellegű villámgyors hadműveleteknek irányvonalához; ennek során a fő szempontok — „vonjunk össze túlsúlyban levő erőket, puhatoljuk ki az ellenség gyenge pontjait; a mozgó hadműveletek során feltétlenül semmisítsük meg az ellenség csapatainak egy részét vagy nagyobb részét, egyenként mérjünk csapást az ellenségre”²⁸ stb.
²⁸ Ugyanott, 401. old.

A Vörös Hadseregnek közvetlenül Mao Ce-tung vezetése alatt harcoló csapatai ezeket az elveket követve napról napra erősödtek, és győzelmes csatákat vívtak, amelyekben számbelileg sokkal erősebb ellenséges hadseregeket vertek meg. A Vörös Hadseregnek ugyanezeket az elveket követő más egységei hasonló sikerrel harcoltak.

A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok erősödése, a kivívott győzelmek nyomán fokozatosan újjáéledtek az 1927-es események idején oly súlyos vereséget szenvedett forradalmi erők. 1931-ben, a Kuomintang „harmadik hadjáratának” kudarca után, országszerte ismét forradalmi fellendülés kezdődött.

SaLa

 

Az éhínségről

(Levél a petrográdi munkásokhoz)

Elvtársak! A napokban nálam járt küldöttjük, pártunk tagja, a Putyilov-gyár egyik munkása. Ez az elvtárs részletesen ismertette velem a petrográdi éhínség rendkívül nyomasztó képét. Mindnyájan tudjuk, hogy a közellátás ügye számos ipari kormányzóságban ugyanilyen válságos, az éhség ugyanilyen kínzón kopogtat a munkások és általában a szegények ajtaján.

Ugyanakkor látjuk, hogy vadul tombol a gabonával és egyéb élelmiszerekkel űzött spekuláció. Az éhínségnek nem az az oka, hogy Oroszországban nincs gabona, hanem az, hogy a legfontosabb és legdöntőbb kérdésben, a gabonakérdésben a burzsoázia és a gazdagok döntő, elkeseredett rohamot indítanak a dolgozók uralma, a munkások állama, a Szovjethatalom ellen. A burzsoázia és a gazdagok mind, beleértve a falusi gazdagokat, a kulákokat is, kijátsszák a gabonamonopóliumot, dezorganizálják az állami kenyérelosztást, amely az egész lakosság és elsősorban a munkások, a dolgozók, a szükséget szenvedők hasznát és érdekeit tartja szem előtt. A burzsoázia kijátssza a szabott árakat, spekulál a gabonával, száz, kétszáz rubelt és még többet is keres egy pud gabonán, rombolja a gabonamonopóliumot és a szervezett kenyérelosztást, rombolja vesztegetéssel, emberek megvásárlásával, mindannak alávaló támogatásával, ami veszélyezteti a munkások hatalmát, amely a szocializmus első, alapvető, legfőbb elvének megvalósítására törekszik: „aki nem dolgozik, ne is egyék”.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék” — ezt megérti minden dolgozó. Ezzel egyetért minden munkás, minden szegényparaszt, sőt minden középparaszt is, mindenki, aki életében valaha is szükséget látott, mindenki, aki valaha is saját keresetéből élt. Oroszország lakosságának kilenctized része egyetért ezzel az igazsággal. Ez az egyszerű, lehető legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb igazság — a szocializmus alapja, a szocializmus kiapadhatatlan erőforrása, végső győzelmének elpusztíthatatlan záloga.

A lényeg azonban az, hogy más ezt az igazságot aláírni, fogadkozni, hogy egyetértünk vele, szavakban elismerni, és megint más: érteni a megvalósításához. Amikor százezreket és milliókat gyötör az éhség (Petrográdban, a nemföldművelő kormányzóságokban, Moszkvában) — egy olyan országban, ahol a gazdagok, a kulákok és a spekulánsok millió meg millió pud számra rejtegetik a gabonát — egy olyan országban, amely Szocialista Szovjet Köztársaságnak nevezi magát — akkor bizony minden öntudatos munkásnak és parasztnak van min komolyan és alaposan elgondolkoznia.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék” — hogyan szerezzünk érvényt ennek az elvnek? A napnál is világosabb, hogy ennek az elvnek a megvalósításához először is állami gabonamonopólium szükséges, vagyis a gabonával való mindenféle magánkereskedelemnek feltétlen betiltása, az egész gabonafelesleg kötelező beszolgáltatása az államnak szabott áron, feltétlen betiltása annak, hogy bárki is gabonafelesleget tartson vissza vagy rejtegessen. Másodszor, minden gabonafelesleg legszigorúbb nyilvántartása és a gabona kifogástalanul megszervezett szállítása a gabonában bővelkedő helyekről a gabonahiányban szenvedő vidékekre, hogy ott tartalékokat halmozzanak fel fogyasztás, feldolgozás és vetés céljaira. Harmadszor, szükséges ehhez a gabona helyes, igazságos, a gazdagoknak semmiféle kiváltságot vagy előnyt nem nyújtó elosztása az állam valamennyi polgára között, a munkásállam, a proletárállam ellenőrzésével.

Elég csak egy cseppet gondolkoznunk az éhínség legyőzésének eme előfeltételein, s máris megértjük, milyen végtelenül bárgyúak az anarchizmus hitvány szalmacséplői, akik tagadják, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenethez, a dolgozóknak mindennemű elnyomás és mindenféle kizsákmányolás alól való felszabadításához szükség van államhatalomra (mégpedig olyan államhatalomra, amely könyörtelenül szigorú a burzsoáziával szemben és könyörtelenül kemény a hatalom züllesztőivel szemben). Éppen most, amikor forradalmunk egészen közvetlenül, konkrétan, gyakorlatilag elérkezett — és ebben van felmérhetetlen érdeme — a szocializmus megvalósításának feladatához, éppen most és éppen a legfontosabb kérdésben a gabonakérdésben látható a napnál is világosabban, hogy mennyire szükséges a forradalmi vashatalom, a proletariátus diktatúrája, mennyire szükséges az élelmiszerek begyűjtésének, szállításának és országos méretekben való tömeges elosztásának megszervezése, — számbavéve tíz- meg százmillió ember szükségleteit, figyelembevéve a termelés feltételeit és eredményeit egy évre és sok évre előre (mert vannak rossz termésű évek, előfordulhat, hogy a gabonatermelés növelése érdekében szükség lesz hosszú évek munkáját igénybevevő talajjavítási munkálatokra stb.).

Romanov meg Kerenszkij olyan országot hagyott örökségbe a munkásosztálynak, amelyet bűnös és rendkívül súlyos rablóháborújuk a végsőkig tönkretett, olyan országot, amelyet teljesen kifosztottak az orosz és a külföldi imperialisták. Kenyér csak úgy jut mindenkinek, ha a legszigorúbban számbaveszünk minden pudot, ha feltétlenül egyenlően osztunk el minden fontot. A gépek kenyerének, vagyis a fűtőanyagnak szintén nagy szűkében vagyunk: leállnak a vasutak és a gyárak, a munkanélküliség és az éhínség pusztulásba dönti az egész népet, ha nem feszítjük meg minden erőnket, hogy kíméletlenül szigorú takarékosságot valósítsunk meg a fogyasztás terén, és hogy helyesen szervezzük meg az elosztást. Katasztrófa előtt állunk, a katasztrófa már az ajtón kopogtat. A mérhetetlenül súlyos május után jön a még sokkal súlyosabb június, július és augusztus.

A törvény szerint nálunk állami gabonamonopólium van, a valóságban azonban a burzsoázia ezt lépten-nyomon kijátssza. A falusi gazdag, a népnyúzó kulák, aki évtizedeken át fosztogatta az egész környéket, szívesen szedi meg magát a spekuláción, a fekete pálinkafőzésen — hiszen a zsebének ez olyan előnyös, az éhínségért pedig a Szovjethatalomra hárítja a felelősséget. Ugyanígy cselekszenek a kulákok politikai prókátorai is: a kadetok, a jobboldali eszerek és a mensevikek, akik nyíltan és titokban a gabonamonopólium és a Szovjethatalom ellen „dolgoznak”. A jellemtelenek, vagyis a baloldali eszerek pártja ebben is jellemtelen: felül a burzsoázia önzésből fakadó ordítozásainak és jajveszékelésének, acsarkodik a gabonamonopólium ellen, „tiltakozik” a közellátási diktatúra ellen, hagyja magát megrémíteni a burzsoáziától, fél a kulák elleni harctól és hisztérikusan kapkod ide-oda, közben meg azt tanácsolja, hogy emeljük fel a szabott árakat, engedjük érvényesülni a magánkereskedelmet, és más effajta javaslatokkal áll elő.

A jellemteleneknek ez a pártja a politikában olyasvalamit tükröz vissza, ami az életben játszódik le, amikor a kulák a Szovjetek ellen uszítja a falusi szegényeket, megvesztegeti őket, odaad mondjuk valamelyik szegényparasztnak egy-egy pudocska gabonát nem hat, hanem három rubelért, hogy ez az elcsábított szegényparaszt maga is „belekóstoljon” a spekulációba, maga is „keressen” ennek a púdnak 150 rubeles spekulációs áron való eladásával és maga is beálljon majd a gabona-magánkereskedelmet eltiltó Szovjetek ellen ordítozok sorába.

Aki képes gondolkozni, aki csak egy cseppet is akar gondolkozni, az tisztában van vele, hogy milyen vonalon folyik a harc:

Vagy győznek az öntudatos, élenjáró munkások — maguk köré tömörítik a szegények tömegeit, kemény rendet, kíméletlenül szigorú hatalmat, igazi proletárdiktatúrát teremtenek, engedelmességre kényszerítik a kulákot, megteremtik a gabona és a fűtőanyag helyes elosztását országos méretekben;

— vagy pedig a burzsoázia a kulákok segítségével, a jellemtelen és zavarosfejű emberek (az anarchisták és a baloldali eszerek) közvetett támogatásával megdönti a Szovjethatalmat és hatalomra juttat majd egy orosz-német, vagy orosz-japán Kornyilovot, aki aztán 16 órás munkanapot, heti nyolcadfont kenyeret, tömeges munkásmészárlást, kínzókamrákat hoz a népnek, akárcsak Finnországban vagy Ukrajnában.

Vagy — vagy.

Középút nincs.

Az ország helyzete a végsőkig kiéleződött.

Aki behatóan megvizsgálja a politikai életet, annak látnia kell, hogyan alkudoznak a kadetok a jobboldali eszerekkel és a mensevikekkel arról, hogy vajon az orosz-német vagy az orosz-japán Kornyilov „kellemesebb-e”, a koronás vagy a köztársasági Kornyilov fogja-e jobban és megbízhatóbban eltiporni a forradalmat.

Ideje, hogy minden öntudatos, minden élenjáró munkás egy véleményre jusson. Itt az ideje, hogy felocsúdjanak és megértsék, hogy minden elvesztett pillanat pusztulással fenyegeti az országot, pusztulással fenyegeti a forradalmat.

Félrendszabályok itt nem segítenek. Panaszkodással nem megyünk semmire. Ha azzal próbálkoznak, hogy kiki „kicsinyben” szerezzen gabonát vagy fűtőanyagot „magának”, vagyis „saját” üzemének, „saját” vállalatának, csak a szervezetlenséget fokozzák, csak megkönnyítik a spekulánsok önző, piszkos és sötét üzelmeit.

És ezért fordulok önökhöz ezzel a levéllel, elvtársak, petrográdi munkások. Petrográd — nem Oroszország. A petrográdi munkásság csak kis része Oroszország munkásságának. De a petrográdi munkások Oroszország munkásosztályának és általában valamennyi dolgozójának egyik legkiválóbb, legfejlettebb, legöntudatosabb, legforradalmibb, legállhatatosabb, üres frázisokra, jellemtelen kétségbeesésre legkevésbé kapható, a burzsoázia rémítgetéseivel legkevésbé befolyásolható osztaga. Márpedig a népek életének válságos pillanataiban nem egy eset volt rá, hogy az élenjáró osztályok kisszámú élcsapatai is magukkal ragadtak mindenkit, fellobbantották a tömegekben a forradalmi lelkesedés lángját, hatalmas történelmi hőstetteket hajtottak végre.

Negyvenezren voltunk a Putyilov-gyárban — mondotta nekem a petrográdi munkások küldötte —, de legnagyobb részük „ideiglenes” munkás volt, nem proletárok, megbízhatatlan, ingatag emberek. Most tizenötezer maradt, de ezek kipróbált és harcedzett proletárok.

Nos hát, a forradalom egy ilyen élcsapatának kell — Petrográdban és az egész országban — kiadnia a harci jelszót, tömegesen felkelnie, megértenie, hogy az ő kezében van az ország sorsa, hogy nem kisebb hősiességet várnak tőle, mint 1905 januárjában és októberében, 1917 februárjában és októberében, hogy nagy „kereszteshadjáratot” kell szervezni a gabonaspekulánsok, a kulákok, a népnyúzók, a bomlasztó, korrupt elemek ellen, nagy „kereszteshadjáratot” azok ellen, akik az emberek kenyerének és a gépek kenyerének begyűjtését, szállítását és elosztását szabályozó legszigorúbb állami rendet megszegik.

Csak az élenjáró munkások tömeges megmozdulása mentheti meg az országot és a forradalmat. Élenjáró, harcban megedzett proletárok tízezreire van szükség, akik annyira öntudatosak, hogy az ország minden zugában meg tudják magyarázni a dolgot a szegények millióinak és élére tudnak állni ezeknek a millióknak; akik annyira sziklaszilárdak, hogy irgalmatlanul eltaszítanak maguktól és agyonlőnek mindenkit, aki — ilyesmi is előfordul — a spekuláció csalétkeitől „elcsábíttatja” magát és a nép ügyének harcosából fosztogatóvá válik; — akik annyira kemények és olyan odaadóan szolgálják a forradalmat, hogy szervezetten el tudják viselni annak a hadjáratnak minden terhét, amelyet az ország minden zugában a rend megteremtése, a Szovjethatalom helyi szerveinek megszilárdítása, minden pud gabonának, minden pud fűtőanyagnak a helyszínen való ellenőrzése céljából indítanak.

Ezt nehezebb megtenni, mint néhány napig hősiességet tanúsítani, amikor még csak el sem kellett hagyni a megszokott helyet, amikor egyáltalán nem kellett hosszú útra kelni, hanem elég volt egy hirtelen fellángolás — felkelés az idióta és szörnyeteg Romanov vagy az ostoba és hencegő Kerenszkij ellen. Az egész államra kiterjedő hosszadalmas és szívós szervező munka hősiessége mérhetetlenül nehezebb és éppen azért mérhetetlenül magasabbrendű is, mint a felkelések hősiessége. De a munkáspártoknak és a munkásosztálynak mindig abban volt az erejük, hogy bátran, egyenesen, nyíltan szembenéznek a veszéllyel, nem félnek elismerni a veszélyt, józanul mérlegelik, milyen erők állnak az „ő” táborukban és milyenek az „idegen” táborban, a kizsákmányolók táborában. A forradalom halad előre, fejlődik és növekszik. Nőnek az előttünk álló feladatok is. Terjed és mélyül a harc. A gabona és a fűtőanyag helyes elosztása, fokozottabb termelése, legszigorúbb nyilvántartása és ellenőrzése a munkásság részéről és az egész államra kiterjedően, ez — a szocializmus igazi és legfőbb előcsarnoka. Ez már nem „általános forradalmi”, hanem éppen kommunista feladat, éppen olyan feladat, amelynek teljesítése során a dolgozóknak és a falusi szegényeknek döntő csatát kell vívniok a kapitalizmus ellen.

Érdemes minden erőnket erre a harcra áldoznunk: nagyok a harc nehézségei, de nagy az az ügy is, az elnyomás és kizsákmányolás megszüntetésének ügye, amelyért küzdünk.

Amikor a nép éhezik, amikor a munkanélküliség egyre vészjóslóbban tombol, akkor a legnagyobb gonosztevő az, aki egy pud gabonát is elrejt, aki az államot akár csak egy pud fűtőanyaggal is megrövidíti.

Ilyen időben — és az igazi kommunista társadalomban ez mindig érvényes — minden pud gabona és fűtőanyag valóságos szentség, szentebb azoknál a szentségeknél, amelyekkel a papok tömik tele az ostobák fejét, mennyországot ígérgetve jutalmul a földi rabszolgaságért. És hogy erről az igazi szentségről lehámozhassuk a papi „szentség” minden maradékát, gyakorlatilag kell úrrá lennünk rajta, el kell érnünk valóban helyes elosztását, maradéktalanul, az utolsó szemig össze kell gyűjtenünk az egész gabonafölösleget állami tartalékokba, fel kell kutatnunk az egész országban az elrejtett vagy be nem gyűjtött gabonafeleslegeket, kemény munkáskézzel meg kell tennünk a lehető legnagyobb erőfeszítést annak érdekében, hogy a fűtőanyag termelését fokozzuk, hogy a legnagyobb mértékben takarékoskodjunk vele, hogy szállításában és felhasználásában a legnagyobb rendet tartsuk.

Az élenjáró munkásoknak tömeges „kereszteshadjáratot” kell indítaniok a gabona és fűtőanyag termelésének, szállításának minden fontosabb pontjára, a munka energiájának fokozása, megtízszerezése érdekében, annak érdekében, hogy a Szovjethatalom helyi szerveinek segítséget nyújtsanak a nyilvántartásban és az ellenőrzésben, hogy fegyveresen vessenek véget a spekulációnak, a korrupciónak és a bűnös gondatlanságnak. Ez nem új feladat. Új feladatokat a történelem tulajdonképpen nem is tűz ki, csupán növeli a régi feladatok méreteit és lendületét olyan mértékben, amilyen mértékben növekszik a forradalom lendülete, amilyen mértékben nőnek a forradalom nehézségei, magasztosabbak lesznek világtörténelmi feladatai.

Az októberi — szovjet — forradalom egyik legnagyobb, elpusztíthatatlan műve az, hogy az élenjáró munkás, mint a szegények vezetője, mint a falusi dolgozó tömegek vezére, mint a munka államának építője, „a nép közé ment”. Ezer és ezer legjobb munkását adta oda a falunak Petrográd meg a többi proletárközpont. A Kalegyin és Dutov ellen küzdő harcosok osztagai, a közellátási osztagok — nem újság. A feladat csupán abban rejlik, hogy a katasztrófa közelsége, a helyzet súlyossága arra kötelez bennünket, hogy tízszer annyit tegyünk, mint eddig.

A munkás azzal, hogy a falusi szegények élenjáró vezetője lett, nem vált szentté. Előre vezette a népet, de meg is fertőzték a kispolgári bomlás betegségei. Minél kevesebb ilyen osztag volt ezekből a legjobban szervezett, legöntudatosabb, legfegyelmezettebb és legállhatatosabb munkásokból, annál gyakrabban fordult elő, hogy ezek az osztagok felbomlottak, annál gyakoribbak voltak az olyan esetek, amikor a múlt kistulajdonosi ösztönei győztek a jövő kommunista-proletár tudatossága felett.

A munkásosztály, amikor megkezdi a kommunista forradalmat, nem képes egy csapásra levetni azokat a gyengeségeket és gyarlóságokat, amelyeket örökbe kapott a földesurak és a kapitalisták társadalmától, a kizsákmányolók és a népnyúzók társadalmától, attól a társadalomtól, amelynek alapja a kevesek piszkos önzése és élősködése és a sokak nyomora. De a munkásosztály le tudja győzni — és végeredményben minden bizonnyal múlhatatlanul le is győzi — a régi világot, legyőzi annak gyarlóságait és gyengéit, ha mind nagyobb számban, egyre tapasztaltabb, a harc nehézségeiben mindjobban megedződött újabb és újabb munkásosztagok vonulnak oda majd az ellenség ellen.

Ez, pontosan ez a helyzet ma Oroszországban. Összefogás nélkül, szervezetlenül nem lehet legyőzni az éhínséget és a munkanélküliséget. Elengedhetetlenül szükséges, hogy az élenjáró munkások tömeges „kereszteshadjáratot” indítsanak roppant országunk minden szegletébe. Az öntudatos és a kommunizmus iránt határtalanul odaadó proletariátusnak tízszer annyi sziklaszilárd osztagára van szükség. Akkor legyőzzük majd az éhínséget és a munkanélküliséget. Akkor előrevisszük majd a forradalmat a szocializmus igazi előcsarnokába. Akkor képesek leszünk majd arra is, hogy győzelmes honvédő háborút viseljünk az imperialista rablók ellen.

N. Lenin

1918. V. 22.

Megjelent: „Pravda” 101. sz.
1918. május 24.

Lenin Művei. 27. köt. 394—402. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 8. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Vörös Hadsereg és a falusi forradalmi támaszpontok létrehozása. A forradalmi munka újólagos megindítása a Kuomintang hatalmában levő területeken. A Mao Ce-tung vezette kommunisták elmélete és politikája a falusi pártépítés és a vörös hatalom megteremtésének kérdésében
A VI. kongresszust követő időszakban a Mao Ce-tung és Liu Sao-csi vezette kínai kommunisták alkotóan fogtak hozzá a kérdések megoldásához, s óriási munkát végeztek. Valóra váltották a kongresszus helyes határozatait, s ugyanakkor az elméletben és a gyakorlatban egyaránt választ adtak a kongresszuson megoldatlanul maradt vagy helytelenül eldöntött kérdésekre.

Mao Ce-tung, Liu Sao-csi és más elvtársak a jobboldali elhajlókkal ellentétben világosan látták, hogy a csangkajsekista Kuomintang egyet sem oldott meg a kínai demokratikus forradalmat előidéző alapvető ellentmondások közül: nem oldotta meg sem az imperializmus és a kínai nemzet, sem a feudális erők és a néptömegek közötti ellentmondásokat. Világosan látták, hogy a népnek változatlanul forradalomra van szüksége, s hogy a forradalom — átmeneti veresége ellenére — elkerülhetetlenül ismét kibontakozik és győzni fog. Ezért nem estek pánikba a reakciós erők átmeneti diadalmaskodása miatt, hanem mélységesen hittek ügyük diadalában, s tovább vezették a néptömegeknek az imperializmus és a feudalizmus ellen irányuló forradalmi mozgalmát. Ugyanakkor Mao Ce-tung, Liu Sao-csi és más elvtársak a „baloldali” elhajlóktól eltérően világosan számot adtak maguknak arról, hogy a forradalom a hanyatlás időszakában van, s hogy az ellenség, különösen a városokban, még nagyon erős, a forradalom viszont egyelőre csak kis erőkkel rendelkezik. Ezért úgy vélekedtek, hogy a pártnak a támadó ellenség elől szervezetten és rendben vissza kell vonulnia, átmenetileg kerülnie kell a döntő összecsapásokat, hogy ilyenformán megőrizhesse és tömöríthesse a forradalmi erőket, s felkészülhessen a későbbi harcokra. De hogyan kellett visszavonulni? A párt az első forradalmi polgárháború időszakában legális vagy féllegális viszonyok között dolgozott. Most viszont, amikor az ellenség a városokban megerősödött, a régi munkamódszerek alkalmazása a párt veszélyeztetését jelentette volna. Ezért a városokban a korábban legális pártszervezeteknek mély illegalitásba kellett vonulni. Ugyanakkor a pártnak továbbra is a lehető legnagyobb mértékben fel kellett használnia a legális szervezeteket és a legális harci módszereket, hogy ezáltal megőrizze tömegkapcsolatait és a maga oldalára állítsa a tömegeket. A kialakult helyzetet figyelembe véve azonban nem lehetett csupán a visszavonulásra szorítkozni, bármennyire szervezett volt is a visszavonulás. Az első forradalmi polgárháború időszakában a város volt a párt munkájának központja. Most viszont a városokban az ellenség uralma megszilárdult, a népet pedig minden jogtól megfosztották. Így azok a viszonyok, amelyek között a pártnak a városokban újjá kellett élesztenie és tovább kellett fejlesztenie a forradalmi erőket — rendkívül súlyosak voltak. A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés veresége világosan mutatta, hogy a megváltozott viszonyok között a városokat nem lehetett többé a forradalom központjainak, támaszpontjainak tekinteni, mint az első forradalmi polgárháború idején.

Mi volt hát a kivezető út ebből a helyzetből? Az egyetlen helyes kivezető út, az egyetlen helyes megoldás az volt, ha a forradalmi munka központját a városokból, ahol az ellenség viszonylag nagy erőkkel rendelkezett, áthelyezik a falvakba, ahol az ellenség viszonylag kis erőkkel rendelkezett, s ahol a forradalomnak bizonyos bázisa volt. Az elvtársak egy része Mao Ce-tung vezetésével így is járt el. Ezek az elvtársak az „őszi termés” felkelés veresége után lemondtak Csangsa és más városok elfoglalásáról, s a munkásparaszt forradalmi hadsereg 1. hadtestének 1. hadosztályát a Hunan tartomány linghszieni járásának és Csianghszi tartomány junghszini, ningkangi, szujcsuani stb. járásainak érintkezési pontján fekvő Csingkangsan körzetébe vezették. Ez a körzet aránylag távol van a központi városoktól, s az ellenség itt valamivel gyengébb volt. Emellett itt húzódik a Hunan és Csianghszi tartomány közötti határ, s így a forradalomnak ezen a vidéken aratott sikerei mindkét tartományra hatást gyakorolhattak. A csingkangsani parasztok az első forradalmi polgárháború időszakában parasztszövetségeket és önvédelmi osztagokat hoztak létre, s harcoltak a tuhaók és liesenek ellen. A tömegek tudatossága viszonylag magas fokot ért el, és a forradalomnak volt bizonyos bázisa. Azonkívül ezt a vidéket magas, nehezen járható hegyek övezik, ami megkönnyítette a védelmét, s ugyanakkor az itteni bőséges termés lehetővé tette a forradalmi hadsereg élelmiszerellátásának biztosítását. Mindezek a körülmények kedvezőek voltak a forradalom, s kedvezőtlenek az ellenforradalom szempontjából.

Mao Ce-tung elvtárs — ezeket a kedvező körülményeket figyelembe véve — 1927 októberében felszólította a munkás-paraszt forradalmi hadsereget, hogy „vesse meg a lábát” a Csingkangsan körzetében, és hozzon létre forradalmi támaszpontot.

A hadseregnek nehéz és kitartó harcot kellett vívnia azért, hogy a Csingkangsanban „megvesse a lábát”. Mire a munkásparaszt forradalmi hadsereg ide érkezett, a hegyvidéki járások pártszervezeteit teljesen szétverték, az önvédelmi parasztosztagokat lefegyverezték, s ezeknek a súlyos csapásoknak hatására a tömegek forradalmi lelkesedése bizonyos fokig nyomott hangulatnak engedte át a helyét. Ezért szinte mindent újból kellett kezdeni. Újjá kellett éleszteni a helyi pártszervezeteket és a hadsereg pártszervezeteit, illetve új pártszervezeteket kellett alakítani — a forradalmi tevékenység irányítására. Partizánháborút kellett indítani, s ennek során szüntelenül tökéletesíteni és erősíteni kellett a munkás-paraszt forradalmi hadsereget és a helyi fegyveres osztagokat — a forradalmi harc fő eszközeit. Hozzá kellett kezdeni az agrárforradalom megvalósításához. Népi hatalmat kellett teremteni. A parasztok nagy tömegeit fel kellett szabadítani és harcba kellett vinni létfontosságú gazdasági és politikai érdekeikért. Mindeme feladatok megvalósítása lehetővé tette, hogy a párt a Csingkangsan körzetben fokozatosan falusi forradalmi támaszpontot építsen ki, amire addig a történelemben nem volt példa.

1928 februárig a Csingkangsan környéki járásokban — a ninkangi, a junghszini, a csalingi és a szujcsuani járásban járási pártbizottság alakult, Lianghszienben létrejött a külön körzet pártbizottsága, Lienhuában pedig hozzákezdtek a pártszervezet megalakításához. Mindezekben a kerületekben, a lianghszieni kivételével, kisebb helyi fegyveres osztagok alakultak, amelyek ismételten támadást intéztek a tuhaók ellen, és partizánakciókat hajtottak végre. A tömegek a kommunista párt felvilágosító munkájának és a forradalmi fegyveres erők akcióinak hatására lassanként újra hinni kezdtek a forradalom győzelmében. A parasztok megkezdték a földesúri földek elkobzását és a családtagok száma szerinti felosztását. A falvakban kezdtek megalakulni a munkás-, paraszt- és katonahatalom szervei.

1928 áprilisában Csu Te, Csen Ji, Lin Piao és mások a Csingkangsanba vezették a nancsangi felkelésben részt vett csapatokat és a Hunan tartomány déli részében megalakult parasztosztagokat, s egyesültek a Mao Ce-tung parancsnoksága alatt álló csapatokkal. Ezeknek a fegyveres erőknek az egybeolvadása után megalakult a Kínai Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg 4. hadteste. A hadtest összesen mintegy 10 000 főt számlált, s ebből körülbelül 5000 harcos alkotta a hadtest magvát. A hadtest parancsnoka Csu Te lett, Mao Ce-tung pártmegbízottként szerepelt (1929 után a pártmegbízottakat politikai biztosoknak nevezték). A 4. hadtest létrehozásával megnőtt a forradalom ereje. Mao Ce-tung és más elvtársak elhatározták, hogy harcot indítanak a vörös hatalom megteremtéséért a Lohsziaosan hegygerinc egész központi részén, Csingkangsan központtal. Konkrétabban szólva, a cél elérését előmozdító politikának a lényege a következő volt: „Elszánt harcot kellett folytatni az ellenséggel; hatalmi szerveket kellett létrehozni a Lohsziaosan hegygerinc központi részén; harcolni kellett a pánikkeltés ellen; el kellett mélyíteni az agrárforradalmat a forradalmi támaszpont területén; a hadsereg pártbizottságoknak támogatást kellett nyújtaniok a helyi pártszervezeteknek ezek növelése terén; a reguláris csapatoknak támogatást kellett nyújtaniok a helyi fegyveres erők fejlesztése terén; védekező taktikát kellett folytatni Hunan tartományt illetően, ahol az uralkodó osztályok hatalma viszonylag erős volt, és támadó taktikát Csianghszi tartományt illetően, ahol viszonylag gyenge volt az uralmuk; mindenáron birtokba kellett venni Junghszin vidékét, és a tömegek erejével meg kellett erősíteni a junghszini támaszpontot; elő kellett készíteni a huzamos harc feltételeit; összpontosítani kellett a Vörös Hadsereg egységeit, hogy alkalmas pillanatban csapásokat mérhessenek a támadó ellenségre; harcolni kellett a csapatok szétforgácsolása ellen, hogy az ellenség ne verhesse azokat szét részenként; a fokozatos előnyomulás taktikáját kellett alkalmazni a támaszpont kiszélesítése céljából; harcolni kellett a felgöngyölítő támadás taktikája ellen.”^3
3 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 132. old.

Eldugott kis falvakban kellett kitűzni a forradalom zászlaját és megteremteni a vörös hatalom egyelőre apró körzeteit, egyiket a másik után, s mindezt olyan körülmények között, amikor ezeket a kerületeket a fehérek erős gyűrűje zárta körül. Ilyesmire azelőtt sehol a világon nem volt példa. Egyes elvtársakban kétségek is támadtak ebben az időben, s feltették a kérdést: „Sokáig tudjuk-e még magasra tartani a vörös zászlót?” „Ha nem válaszoltunk volna erre az alapvető kérdésre … akkor egyetlen lépést sem tehettünk volna előre.”^4
4 Ugyanott, 360—361. old.

1928 májusában Maopingban (ningkangi járás) összeült a hunan—csianghszi határterület I. pártkonferenciája. A konferencia megállapította, hogy a vörös zászlót magasra lehet tartani, s hogy a Vörös Hadsereg és a falusi forradalmi támaszpontok állandóan fennmaradhatnak, mert „… Kína óriási félgyarmati ország, amely forradalmat élt át, és politikai meg gazdasági tekintetben egyenlőtlenül fejlődik”.^5
5 Ugyanott, 362. old.

A kérdés lényegét illetően először is meg kell állapítani, hogy Kína gazdasági tekintetben egyenlőtlenül fejlődött: „Kínában a gyenge kapitalista gazdaság mellett mélyen begyökeresedett félfeudális gazdaságot látunk; a csekély számú modern ipari és kereskedelmi központ mellett rengeteg, fejlődésében megrekedt falu van; több millió ipari munkás és több százmillió paraszt meg kézműves él egymás mellett, a régi rendszer elnyomása alatt; … a kisszámú vasútvonal, autóút és vízi út mellett mindenféle keskeny szekérutak, továbbá ösvények vannak, amelyeken csak gyalogos haladhat, sőt olyan ösvények, amelyek még gyalogosok számára is nehezen járhatók.”^6
6 Ugyanott, 361. old.

Ez a gazdasági helyzet lehetővé tette annak a következtetésnek levonását, hogy Kína éppen a falvakban, nem pedig a városokban rendelkezik felmérhetetlen ember- és anyagtartalékokkal, s hogy a város képtelen volt teljesen ellenőrizni a falut, amely így bizonyos fokig megőrizte önállóságát. Ezért feltétlenül és teljes mértékben lehetséges volt a falvakban létrehozni és fejleszteni a Vörös Hadsereget, valamint a forradalmi támaszpontokat. Ez a gazdasági helyzet továbbá arról tanúskodott, hogy a kínai proletariátus, ha élcsapatát falura küldi és a parasztokat harcba viszi az agrárforradalomért, a régi rendszer megdöntéséért — kis létszáma ellenére is meg tudja nyerni a lakosság túlnyomó többségének a támogatását, és meg tudja vetni a forradalom legyőzhetetlenségének alapjait. Ha pedig ez a helyzet, akkor a Vörös Hadsereg is, a forradalmi támaszpontok is kétségtelenül fennállhatnak és tovább fejlődhetnek — még erős ellenség gyűrűjében is.

Másodszor, az egyenlőtlen gazdasági fejlődés folytán a politikai fejlődés is egyenlőtlen volt, s ennek következtében olyan helyzet alakult ki, hogy „a központi kormányt kezükben tartó nagy-militaristák mellett kis-militaristák vannak, akik a különböző tartományokat tartják kezükben; kétfajta reakciós hadsereg áll fenn egymás mellett: a Csang Kaj-seknek alárendelt, úgynevezett központi kormány-hadsereg, és az egyes tartományok militaristáinak alárendelt nagyszámú úgynevezett »vegyes« hadsereg …”^7
7 Ugyanott, 361. old.

Ezek a kis- és nagy-militaristák állandóan marakodtak egymással a hatalomért. Ugyanakkor, minthogy Kína félgyarmati ország volt, amelyet több imperialista állam ellenőrzött, ezek a militaristák úgy táncoltak, ahogy az egyik vagy a másik imperialista állam fütyült. Az imperialista államok közötti ellentétek óriási mértékben elmélyítették a militaristák között fennálló ellentéteket. Az ellentétek elmélyülése a militaristák között, a szüntelen belháborúk, amelyek néha igen nagy méreteket öltöttek, gyengítették az ellenforradalom uralmát, megnehezítették az ellenforradalmi hadseregen belüli különböző klikkek és csoportok számára annak lehetőségét, hogy egyesüljenek, s egységes frontot alkotva lépjenek fel a Vörös Hadsereg és a falusi forradalmi támaszpontok ellen. Ez kedvező körülmény volt a Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok fennállása és további fejlődése szempontjából.

Harmadszor, „Kína óriási ország. »Ha sötét van Napkeleten, akkor világos Napnyugat, Délen az ég elsötétült, de még ott van Észak.«” Ha a Vörös Hadseregnek nem sikerült megvetnie a lábát az egyik vidéken, áttehette támaszpontját egy másikra — „nem kell búslakodni, hogy netán nincs hely a kibontakozásra”.^8
8 Ugyanott, 361 — 362. old.

Negyedszer, „Kína nagy forradalmat élt át, amely előkészítette a talajt a Vörös Hadsereg megszületéséhez, iskolázta a Vörös Hadsereg vezetőjét — a Kommunista Pártot, iskolázta a néptömegeket, amelyek immár egyszer részt vettek forradalomban.”^9
9 Ugyanott, 362. old.

Mindeme körülmények tanúskodása szerint adva voltak a feltételek ahhoz, hogy a falvakban létrehozzák és fejlesszék a Vörös Hadsereget és a forradalmi támaszpontokat. A hunan—csianghszi határterület első pártkonferenciája rámutatott ezekre a feltételekre, amivel jelentős mértékben megszilárdította a párt és a tömegek harci elszántságát, a győzelembe vetett hitüket, s azt a Mao Ce-tung és más elvtársak által kitűzött harci feladatot, hogy a Lohsziaosan-hegygerinc központi részén meg kell teremteni és fejleszteni kell a vörös hatalmat — a párt és a tömegek közös harci céljává tette. Ettől kezdve a hunan—csianghszi határterületen a munka a győzelem egyre nagyobb bizonyosságával és egyre fokozódó aktivitással folyt.

A katonai munka viszonylatában megállapították a partizán hadviselés elveit: „Ellenségünk támad — mi visszavonulunk, ellenségünk megállt — mi nyugtalanítjuk, ellenségünk kimerült — mi megverjük, ellenségünk visszavonul — mi üldözzük.”^10
10 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 389 — 390. old.

A hadsereg felépítésének elveit „A fegyelem három parancsolatá”-ban, a „Nyolc pontból álló utasításiban¹¹ stb. fektették le.
¹¹ „A fegyelem három parancsolata” és a „Nyolc pontból álló utasítás” azokat a szabályokat tartalmazza, amelyeket a forradalmi agrárháború időszakában Mao Ce-tung elvtárs állított össze a Kínai Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg számára. Ezek később a 8. és az Új 4. Hadsereg, majd pedig a Kínai Felszabadító Néphadsereg fegyelmi szabályzataivá váltak.

„A fegyelem három parancsolata” a következő: 1. mindenben engedelmeskedj parancsnokodnak; 2. ne végy el semmit a lakosságtól; 3. minden zsákmányt szolgáltass be a kincstárnak.

Az „Utasítás” nyolc pontja így hangzik: 1. légy udvarias, 2. bármit vásárolsz, fizesd meg becsületesen; 3. minden igénybe vett holmit szolgáltass vissza; 4. a megrongált holmiért fizess kártérítést; 5. ne verekedj és ne használj trágár kifejezéseket; 6. ne okozz kárt a vetésben; 7. ne köss bele a nőkbe; 8. ne gúnyold a foglyokat.*

Az ellenséges csapatok, amelyek Hunanban is, Csianghsziban is nyolc-kilenc, sőt volt úgy, hogy tizennyolc ezreddel rendelkeztek, gyakran támadtak, s a Vörös Hadseregnek még négy ezrede sem volt ezeknek a támadásoknak a visszaveréséhez.

A helyi munka viszonylatában a forradalmi támaszpontok körzetét fokozatosan kiterjesztették a ningkangi, a junghszini és a lienhuai járás egész területére, s részben a csiani meg az anfui járásra, a szujcsuani járás északi részére és a linghszieni járás délkeleti részére. Ezekben a járásokban a föld nagyobb részét a családtagok száma szerint felosztották a parasztok között. A falvakban és a kerületekben mindenütt megalakultak a hatalmi szervek. A ningkangi, a junghszini, a lienhuai és a szujcsuani járásban járási kormány alakult. Később létrehozták az egész terület legfőbb hatalmi szervét: a hunan—csianghszi határterület munkás-paraszt demokratikus kormányát. Egymásután alakultak meg a helyi fegyveres osztagok: a falvakban munkás-paraszt felkelőosztagok, a kerületekben és a járásokban vörös gárdák alakultak.

De éppen abban az időben, amikor a munka egyre nagyobb lendületet vett, a „baloldali” elhajlás betegségével megfertőzött „revizorok” érkeztek a hunan—csianghszi határterületre. Ezek az emberek rágalmazó módon „konzervatívnak” nevezték Mao Ce-tung elvtársnak és más elvtársaknak arra irányuló politikáját, hogy minden erőt mozgósítsanak szilárd támaszpontok létrehozására, és fokozatosan kiterjesszék a támaszpontok területét. Kijelentették, hogy a hunan—csianghszi határterületen a pártmunka túlságosan jobbfelé hajlott el, s azt a szemrehányást tették, hogy itt nem folytatják „a kispolgárok proletárokká változtatásának, s ily módon a forradalomban való részvételre kényszerítésüknek” politikáját. Végül is a „Minden gyárat a munkásoknak!” jelszót kezdték propagálni, hozzáláttak a középkereskedők vagyonának elkobzásához, és súlyosan csorbították a többi középréteg érdekeit. Ez a középelemek közül igen sokat az ellenség karjaiba taszított; ruhájuk ujjára fehér szalagot kötöttek, s szembefordultak a forradalommal.

A Vörös Hadsereg 4. hadtestének — amelynek vezetését ezek a „baloldali” elhajlók magukhoz ragadták — a zöme nemsokára, támaszpontjától messzire elszakadva, Hunan tartomány déli részébe indult, távoli hadjáratra. Így azután az ellenség1928 július—augusztusában súlyos csapást mért a kalandor hadjáratban részt vevő csapatokra. A harcosoknak a fele odaveszett. A hunan—csianghszi határterület járási székhelyeit és sík vidékeit az ellenséges hadsereg elfoglalta, s itt a párt- és tömegszervezetek többségét is szétverték. Szerencsére a Mao Ce-tung elvtárs vezetése alatt álló, körülbelül egy ezrednyi haderő szívósan harcolt a hunan—csianghszi határterület hegyi kerületeiben, és visszaverte az ellenségnek a Csingkangsan elfoglalására tett minden kísérletét.

Amikor Mao Ce-tung megtudta, hogy a Dél-Hunanban harcoló csapatok vereséget szenvedtek, és szorongatott helyzetben vannak, a saját parancsnoksága alatt álló haderővel segítségükre sietett. Ezek a katonai erők augusztus végén csatlakoztak a délre távozott egységekhez, s szeptemberben velük együtt tértek vissza a hunan—csianghszi határterületre. Októberben Maopingban megtartották a hunan—csianghszi határterület második pártkonferenciáját. A konferencia elfogadta Mao Ce-tung „Politikai kérdések és a határterület pártszervezeteinek feladatai” címmel előterjesztett határozati javaslatát, s miután összegezte az elmúlt év során a Csingkangsanban folytatott harcok eredményeit, megbírálta a „baloldali” elhajlók hibáit, amelyek komoly károkat okoztak a határterületnek.

A konferencia ismét kifejtette azokat a főbb okokat, amelyek folytán Kínában lehetséges a vörös hatalom fennállása, s nagy nyomatékkal állapította meg, hogy a vörös hatalom szempontjából óriási fontosságú a helyes pártvezetés. A konferencia után kijavították a hibákat, amelyek abban állottak, hogy szétforgácsolták az erőket, meggondolatlan támadást indítottak, elhanyagolták a forradalmi támaszpontok megerősítését, s túlságosan nagy nyomást gyakoroltak a középrétegekre. A hunan — csianghszi határterületen lassanként újra megindult a munka, s az ellenség által elfoglalt területeket visszaszerezték. A nemzeti ipart és kereskedelmet védelmező politikával elérték a bizalom erősödését. „A kereskedők a kerületi székhelyen és a járási központokban — írta Mao Ce-tung — nem félnek tőlünk és nem rejtőznek el, egyesek pedig dicsérően nyilatkoznak a Vörös Hadseregről. Caolinhszü és Sangfenghszü mezővároskákban (ahol három naponként vásár van) 20 000 ember szokott összeseregleni a vásárra — amennyit itt még egyáltalán sohasem láttak.”^12
12 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 174. old.

1928 decemberében, abban az időben, amikor a hunan — csianghszi határterületen lassanként újra megindult a munka, a Csingkangsanba érkezett a Vörös Hadsereg 5. hadteste. Az 5. hadtest részben azokból a csapatokból állt, amelyek Peng Tö-huaj és mások vezetésével 1928 júliusában felkelést indítottak Pingcsiangban, s lerakták a hunan—hupej—csianghszi körzeti forradalmi támaszpont alapját. Ezek a csapatok a parasztokat harcra mozgósították az agrárforradalom megvalósításáért, s Hunan tartomány északkeleti részén — a pingcsiangi és a liujangi járásban Hupej tartomány délkeleti részén — a tungsani és a tungcsengi járásban, Csianghszi tartomány északnyugati részén — a hsziusuji, a tungkui és a vancaji járásban, valamint más vidékeken partizánháborút indítottak. 1928 novemberében az 5. hadtest, alakulatainak egy részét a hunan—hupej—csianghszi határterületen hagyva, délre vonult, a Csingkangsanba. Az 5. és a 4. hadtest egyesülésével a Vörös Hadsereg jelentősen megerősödött, s így nagyobb veszélyt jelentett az ellenségre.

Ebben a helyzetben a csianghszi és hunani militaristák elhatározták, hogy nagyobb erőkkel indítanak támadást a határterület ellen. Az ellenség, okulva számos vereségének tapasztalatain, új hadműveleti módszerekhez folyamodott. Előbb a Csingkangsan körül egész sereg támaszpontot létesített, hogy így körülzárja a Vörös Hadseregnek a hegyekben elhelyezett alakulatait, s csak ezután indította meg lépésről lépésre a támadást a forradalmi támaszpont központi körzetei ellen.

A forradalmi támaszpontnak az ország többi részével folytatott kereskedelme a korábbi „baloldali” hibák miatt addig is egészen jelentéktelen volt, az ellenséges bekerítés és blokád következtében pedig szinte a semmivel vált egyenlővé. A Vörös Hadsereg nem tudott kitörni a körülzárt körzetekből, hogy partizánháborút indítson és javítsa ellátását. A nehézségek egyre nőttek. Nagyon kevés volt a gyógyszer — a sebesülteket nem volt mivel gyógyítani. Kevés volt az egyenruha — a katonák a nagy fagy ellenére nyári egyenruhát viseltek. Kevés volt a gabona és a só — a katonákat „nap nap után tökkel élelmezték”.

Bármi áron is, de vissza kellett verni az ellenség támadását. A csingkangsani elvtársak Mao Ce-tung vezetésével alaposan megvitatták a helyzetet, mérlegelték a kedvező és a kedvezőtlen körülményeket, mindazt, ami győzelemre, vagy ellenkezőleg, vereségre vezethetett, s azt javasolták, hogy a Vörös Hadsereg fő erőinek egy része a helyzetnek megfelelő taktikával kösse le az ellenség csapatait a Csingkangsanban, a másik része pedig csapjon le a mögöttes területére, s így hiúsítsa meg az ellenség terveit. Végül is a következő helyes hadműveleti tervet dolgozták ki: az 5. hadtest fedezi a Csingkangsant, a 4. hadtest pedig megtámadja az ellenség hátországát, és új forradalmi támaszpontot hoz létre. Ily módon kettős célt érnek el: fennmarad az eddigi forradalmi támaszpont, s emellett létrejön és megszilárdul egy új támaszpont.

1929 januárjában a Vörös Hadsereg 4. hadteste Mao Ce-tung és Csu Te parancsnoksága alatt Csianghszi tartomány déli részébe, onnan pedig Kuangtung tartomány északi részébe vonult. Februárban a 4. hadtest Zsujcsin és Ningtu mellett megütközött egy ellenséges hadosztállyal, amelyet teljesen szétvert, s a hszingkuói, a csiani és a jungfengi járás irányában nyomult előre. Itt a 4. hadtest egyesült azokkal a partizánosztagokkal, amelyek már az 1927-es vanani felkelés óta működtek ezen a területen. Ez Csianghszi tartomány déli részén elősegítette a forradalmi mozgalom kibontakozását. Márciusban a 4. hadtest benyomult Fucsien tartomány nyugati részébe, felszabadította a csangtingi járást, és harcra mozgósította az itteni lakosságot.

Mao Ce-tung és más elvtársak a helyi viszonyok tanulmányozása során arra a következtetésre jutottak, hogy Fucsien tartomány nyugati részén az ellenséges csapatok létszáma csökkent, harcképességük nem valami nagy, továbbá, hogy a viszonyok itt aránylag kedvezőek a pártmunka és a tömegagitáció szempontjából, s mindeme körülmények figyelembevételével elhatározták, hogy ebben a körzetben új forradalmi támaszpontot létesítenek. Ennek az elhatározásnak megfelelően 1929 április után a 4. hadtest harcot indított, s ennek során végigvonult Csianghszi tartomány déli részén — a zsujcsini, a hszingkuói, a ningtui és a kuangcsangi járáson, valamint Fucsien tartomány nyugati részén — a csangtingi, a sanghangi, a liencsengi, a jungtingi, a lunieni, a vupingi, a ningjangi és a csangpingi járáson. Amerre a Vörös Hadsereg elhaladt, a néptömegek mindenütt harcra keltek. Kibontakozott az agrárforradalom, munkásparaszt demokratikus kormányok alakultak, s a Vörös Hadsereg alakulatai és a helyi fegyveres osztagok újabb harcosokkal gyarapodtak.

A hosszas falusi partizánháború azonban a csingkangsani harcok megindulásával kapcsolatban, s különösen azután, hogy a hadsereg Csianghszi tartomány déli részén és Fucsien tartomány nyugati részén megkezdte a hadműveleteket, a hadsereg pártszervezetében bizonyos nem-proletár nézeteket szült (például kardcsörtető szellemet, ultrademokratizmust, a párt szervezeti elveivel ellenkező nézeteket, egyenlősdi tendenciákat, szubjektivizmust, individualizmust, betyárkodó beállítottságot). Mindez a „baloldali” és a jobboldali opportunizmus maradványainak újjáéledésére vezetett. Ezek a marxizmussal összeférhetetlen nézetek a legkomolyabban akadályozták a párt helyes, marxista irányvonalának érvényesítését. Amíg e nézeteket le nem küzdötték, Csianghszi tartomány déli részén és Fucsien tartomány nyugati részén nem lehetett forradalmi támaszpontokat létrehozni és kifejleszteni. A szóban forgó nézetek leküzdése céljából 1929 decemberére a Fucsien tartomány nyugati részén fekvő Kutien városába összehívták a Vörös Hadsereg4. hadtestének IX. pártkonferenciáját.

A konferencia összegezte a pártépítés és a katonai szervező munka tapasztalatait, s elfogadta Mao Ce-tungnak „A pártban felmerülő hibás nézetek kiirtásáról” címmel kidolgozott határozati javaslatát, amely szerint mindennemű nem-proletár nézet keletkezésének legfőbb okát abban kell keresni, hogy „a pártszervezet alapjában véve paraszti és egyéb kispolgári elemekből áll”.^13
13 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 189. old.

A konferencia megállapította, hogy mind ideológiai és politikai, mind pedig szervezeti téren azok a párttagok követnek el legkönnyebben hibákat, akik a parasztság és más kispolgári rétegek közül kerültek ki, s akiket nem neveltek át. Az ilyen párttagok a kisüzemi, elmaradott termelési mód erős hatása alatt állanak, s az egyik vagy a másik kérdés eldöntésénél gyakran nem az objektív feltételek összességéből, hanem saját szubjektív szempontjaikból indulnak ki, tüzetes elemzés helyett egyoldalúan ítélik meg a dolgokat.

Így például a Vörös Hadseregben dolgozó egyes elvtársak, miután megízlelték a vereség keserűségét — elcsüggedtek, túlzott jelentőséget tulajdonítottak az egy bizonyos területen vagy egy bizonyos katonai alakulat által elszenvedett vereségnek, s mivel nem tudták nyomban világosan megítélni a történteket, hebehurgyán azt az általános következtetést vonták le, hogy az országban, sőt az egész világon aligha fordul jobbra a helyzet, ami pedig a forradalom győzelmének perspektíváit illeti, ez igen-igen bizonytalan és távoli dolog. Más elvtársak meg, éppen ellenkezőleg, egy-egy győzelem után túlságosan elbízták magukat, túlbecsülték a forradalom erejét, s úgy vélekedtek, hogy az ellenséget most már akár a sapkájukkal is agyonüthetik. Így keletkeztek a szubjektivista hibák. „Egyes párttagokat erősen megfertőzött a szubjektivizmus. Ez nagyon gátolja őket a politikai helyzet helyes megítélésében és a munka irányításában”¹⁴, s a politikai opportunizmus kialakulására vezet.
¹⁴ Ugyanott, 199. old.

Mao Ce-tung, egyes párttagokra célozva, akik azokban az években a 4. hadtestben dolgoztak, megállapította: „Bezárkózva a 4. hadtest szűk keretei közé, azt tartják, hogy a 4. hadtesten kívül más forradalmi erő egyáltalán nem létezik. Innen ered az erők megőrzésére és a hadműveletek kerülésére irányuló, rendkívül erős törekvés. Ez az opportunizmus csökevénye … Vonakodás a szubjektív és objektív feltételek figyelembevételétől, forradalmi viszketegség, vonakodás a szívós, észrevétlen, aprólékos tömegmunkától, a csak nagy hőstettekről való álmodozás, illúziókban ringatózás. Ez — a puccsizmus csökevénye.”^15
15 Ugyanott, 192. old.

A parasztnak, s általában a kispolgárságnak a termelés területén kifejezésre jutó szűklátókörűsége, szétforgácsoltsága, maradisága és az ebből eredő ideológiai szubjektivizmus — szükségképpen visszatükröződött a párt szervezeti életében, s a lokálsovinizmusnak, ultrademokratizmusnak, egyenlősdi tendenciáknak, a párt szervezeti elveivel ellenkező nézeteknek és az individualizmus meg a klikkszellem egyéb válfajainak formájában jelentkezett. A 4. hadtest IX. pártkonferenciája ezeket a körülményeket figyelembe véve, pontosan megszabta a pártépítés irányvonalát. Ez az irányvonal az alábbiakban foglalható össze.

Először is, a pártnak politikai és ideológiai téren harcolnia kell a szubjektivizmus és az opportunizmus ellen, s a párttagok marxista—leninista nevelését úgy kell megszerveznie, hogy elérje az elmélet és a gyakorlat egybekapcsolását, s hogy a párttagok nézeteiben és az egész pártéletben érvényesüljön a politikai céltudatosság és a tudományos jelleg. Evégett a párt azt követelte a kommunistáktól, hogy „megtanulják alkalmazni a politikai helyzet elemzésének és az osztályerők értékelésének marxista—leninista módszerét, és lemondjanak a szubjektivista elemzésről és értékelésről”¹⁶, szenteljenek több figyelmet „azon társadalmi és gazdasági feltételek kutatásának és tanulmányozásának …, amelyeknek alapul kell szolgálniok a harci taktika és a munkamódszerek meghatározásához”.^17
16 Ugyanott, 200. old.
¹⁷ Ugyanott.

Meg kellett értetni az elvtársakkal, hogy „a reális valóság tanulmányozásáról való lemondás elkerülhetetlenül az ábrándozás és a kalandok mocsarába vezet”.^18
18 Ugyanott. 200. old.

Másodszor, a pártnak szervezeti téren harcolnia kell az individualizmus, a klikkszellem különféle megnyilvánulásai, a demokrácia kereteinek helytelen leszűkítése és a centralizmus semmivel sem kevésbé helytelen korlátozása ellen, következetesen érvényt kell szereznie a demokratikus centralizmus elvének, és erősítenie kell a pártfegyelmet.

Harmadszor, a pártnak harcolnia kell a kardcsörtető szellem és a betyárkodó beállítottság ellen, s erősítenie kell kapcsolatait a tömegekkel. A párt által vezetett Vörös Hadseregre „az ellenség fegyveres erőinek megsemmisítésére irányuló harci tevékenységen kívül fontos feladatok hárulnak … a tömegek közötti propaganda, a tömegek szervezése, a tömegek felfegyverzése, a tömegeknek a forradalmi hatalom megteremtésében való támogatása, sőt a kommunista párt szervezeteinek megteremtése terén is”.^19
19 Ugyanott, 190. old.

Negyedszer, a pártnak helyesen, avégett kell alkalmaznia a kritika fegyverét, hogy a hibákat kijavítsa, a pártszervezeteket erősítse, és növelje a párt harci erejét. A kritikának mindig megalapozottnak és politikailag céltudatosnak kell lennie. A kritika árthat, ha ellentmondást nem tűrő szubjektív ítéleteken alapul, s ha nem harcolnak az elsekélyesítése ellen. Általában a párt számára elengedhetetlenül szükséges, hogy — mint Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkájában írta — fegyelmezett legyen, tevékenységét a marxizmus klasszikusainak elméletére alapozza, felhasználja az önkritika módszerét, s szoros kapcsolatot tartson a tömegekkel.

A 4. hadtest IX. pártkonferenciája után a pártban a legszigorúbban elítélték a nem-proletár nézeteket, egyes elvtársak azonban még mindig kételkedtek a Csianghszi tartomány déli részén és Fucsien tartomány nyugati részén létrejött vörös hatalom fennmaradásának lehetőségében. Mao Ce-tung a hunan—csianghszi határterület két pártértekezletén tüzetesen kifejtette, hogy miért állhat fenn Kínában vörös hatalom. Mindamellett sok elvtárs nem értette meg, milyen szerep vár a kínai forradalomban a vörös hatalomra, fennállásának hosszú időszaka folyamán.

Közben a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága még mindig Sanghajban székelt; sok elvtárs ezt a várost még mindig olyan központnak tartotta, ahol a pártmunkának összpontosulnia kell. Még a Mao Ce-tunggal együtt Dél-Csianghsziban és Nyugat-Fucsienben dolgozó elvtársak között is akadtak egyesek, akik úgy vélekedtek, hogy a forradalmi fellendülés nagyon messze van, hogy a falvakban a vörös hatalom létrehozása érdekében kifejtett munka nem egyéb fölösleges erőpazarlásnál, s hogy ennek a munkának nincs semmi lényegbevágó jelentősége. Ezek az elvtársak ragaszkodtak ahhoz a meglehetősen elterjedt elmélethez, amely szerint előbb, ha nem is teljesen, de legalább jelentős mértékben, az ország egész területén meg kell nyerni a néptömegeket, s csak azután lehet gondolni általános fegyveres felkelésre, a politikai hatalom meghódítására, csak akkor lehet egy csapásra országos méretekben kivívni a forradalom győzelmét. Nem értették meg, hogy ez az elmélet alkalmazható a kapitalista országokra, de Kínára egyáltalán nem.

„A kapitalista államokban, a fasizmus és a háború időszakaitól eltekintve, a feltételek a következők: az országon belül a helyzet az, hogy a feudalizmus már megszűnt, burzsoá—demokratikus rend áll fenn; kívülről ezeket az országokat nem nyomják el más nemzetek, hanem ellenkezőleg, ők maguk nyomnak el más nemzeteket.”^20
20 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. Szikra 1953. 405. old.

Ezért szervezhetnek a proletariátus politikai pártjai ezekben az országokban munkássztrájkokat, használhatják ki a parlament szószékét, s folyamodhatnak más legális harci eszközökhöz annak érdekében, hogy a maguk oldalára állítsák a néptömegeket, alaposan felkészüljenek a nagyvárosok elfoglalásával kezdődő fegyveres felkelésre, és az egész országban egy csapásra győzelemre vigyék a forradalmat.

„Más a helyzet Kínában. Kínának az a sajátossága, hogy nem független, demokratikus állam, hanem félgyarmati, félfeudális állam, melyben nem demokratikus rend, hanem feudális elnyomás uralkodik, s ugyanakkor Kína nem független ország, nem rendelkezik nemzeti függetlenséggel, hanem az imperializmus igáját nyögi. Ezért Kínában nincs parlament, melyet ki lehetne használni, a munkásoknak nincs törvényben biztosított joguk sztrájkok szervezésére és lefolytatására. Itt a kommunista párt feladata alapjában véve nem az, hogy hosszan tartó legális harc után felkelést és polgárháborút kezdjen, s nem is az, hogy elfoglalja előbb a városokat, azután a falvakat. Itt más módon kell eljárni.”^21
21 Ugyanott, 406-407. old.

Mao Ce-tung mindeme körülmények figyelembevételével írta meg 1930 januárjában „A szikrából tűz gerjedhet” című cikkét, amelyben megállapította: „Ez az elméletük, mely szerint előbb meg kell nyerni a tömegeket az egész országban (vagyis az ország minden zugában), és csak ez után kell megteremteni az új hatalmat, nem felel meg azoknak a valóságos feltételeknek, amelyek között a kínai forradalom kibontakozik.”^22
22 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 212. old.

Ugyanebben a cikkben Mao Ce-tung elvtárs hangsúlyozta, hogy „a Vörös Hadsereg, a partizánosztagok és a vörös körzetek megteremtése és növekedése a félgyarmati Kínában legmagasabb formája annak a harcnak, amelyet a parasztság a proletariátus vezetésével folytat, elkerülhetetlen eredménye a paraszti harc kibontakozásának egy félgyarmati országban, és kétségtelenül igen fontos tényező, amely meggyorsítja a forradalmi fellendülés bekövetkezését az egész országban”.^23
23 Ugyanott, 213. old.

Ennélfogva Mao Ce-tung szükségesnek tartotta, hogy a párt minden erejét az agrárforradalom vezetésére, a Vörös Hadsereg hadműveleteinek fejlesztésére és falusi forradalmi támaszpontok létesítésére összpontosítsa. „Csak így lehet beoltani az egész ország forradalmi érzelmű tömegeibe ugyanazt a hitet, amelyet a Szovjetunió olt be az egész világba. Csak így lehet az uralkodó osztályokat óriási nehézségek elé állítani, megingatni a talajt talpuk alatt és meggyorsítani belső bomlásukat. És csak így lehet a valóságban megteremteni a Vörös Hadsereget, amely a közelgő nagy forradalom leghatalmasabb fegyverévé válik. Egyszóval csak így lehet meggyorsítani a forradalmi fellendülés bekövetkezését.”^24
24 Ugyanott, 213-214. old.

Mao Ce-tung elvtárs félreérthetetlenül és pontosan megmutatta azt az utat, amelyen haladva 1927 után olyan viszonyok között, amikor az ellenség nagyszámú volt, mi pedig csak kevés emberrel rendelkeztünk, amikor az ellenség erős volt, mi pedig gyengék voltunk, a forradalom szikrájából kiolthatatlan tüzet lehetett lángra lobbantam. Ez az út a következő volt: felfegyverzett forradalmi falvakkal kellett körülvenni a városokat, ahol az ellenforradalom volt az úr, s akkor kellett azokat elfoglalni, amikor megértek a feltételei.

A falusi viszonyok között folytatott pártépítés kérdésének megoldása és a vörös hatalom rendkívüli fontosságának hangsúlyozása óriási mértékben megerősítette a pártot, fokozta a párt és a tömegek harci szellemét, s így elősegítette a Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok megerősödését, fejlődését. 1930-ban Csianghszi tartomány déli részének helyi fegyveres osztagaiból megalakult a Vörös Hadsereg 3. hadteste, Fucsien tartomány nyugati részének helyi fegyveres osztagaiból pedig a Vörös Hadsereg 12. hadteste, s a 3., a 12. és a 4. hadtest egybeolvasztása útján létrehozták a Vörös Hadsereg 1. hadseregcsoportját.

A Vörös Hadseregnek a néptömegek támogatásával vívott hősies harca nyomán a dél-csianghszi és a nyugat-fucsieni járások legnagyobb része felszabadult. Csak néhány város és támaszpont maradt az ellenség kezén. A felszabadult járásokban munkás-paraszt demokratikus kormányok alakultak. Létrejött a központi forradalmi támaszpont, amely a második forradalmi polgárháború időszakában a legnagyobb és legszilárdabb forradalmi támaszpontnak bizonyult.

A párt a központi forradalmi támaszponton kívül sok más forradalmi támaszpontot is létesített Csianghszi, Fucsien, Hupej, Hunan, Honan, Anhuj, Csöcsiang, Kuangtung, Kuanghszi és más tartományban. A támaszpontok 1930 folyamán fokozatosan megerősödtek. A legfontosabb szerep a fucsien—csöcsiang—csianghszi, a hunan—hupej—csianghszi, a hupej—honan—anhuji, a hunan—nyugat-hupeji, továbbá a csöcsiang—jucsiangi támaszpontnak jutott.

A fucsien —csöcsiang—csianghszi támaszpont körzete a központi forradalmi támaszponttól északkeletre terült el. Fang Cse-min és más elvtársak az 1927-es hengfengi és kojangi felkelés után partizánháborút indítottak, és forradalmi támaszpontot létesítettek. A forradalmi hullám 1927—1928-ban Kojangból és Hengfengből keletre is, nyugatra is átcsapott. Ennek a felkelésnek a területétől nyugatra — Kujcsiban, Vannienben és Jücsiangban, keletre — Sangzsaóban, továbbá a Fucsien és Csianghszi határán levő Csunganban és Csiensanban a párt vezetésével parasztfelkelések törtek ki. Ettől az időtől kezdve a kojang—hengfengi forradalmi támaszpont magában foglalta a Hszincsiang-folyó mentén húzódó területet, s Fucsien tartomány északi részén is kezdtek létrejönni vörös körzetek. 1930-ban ez a forradalmi támaszpont a lepingi, fuliangi, pojangi és vujüani járásokra, valamint Csöcsiang tartomány kajhuai körzetére terjedt ki, Csianghszi tartomány északkeleti részén munkás-paraszt demokratikus kormány alakult, a helyi fegyveres osztagokból pedig megalakították a Vörös Hadsereg 10. hadtestét. Északon a Fucsien tartományban létrehozott vörös körzet rövidesen egybeolvadt a Csianghszi tartomány északkeleti részén levő forradalmi támaszponttal, s ilyenformán létrejött a fucsien—csöcsiang—csianghszi vörös körzet.

A központi forradalmi támaszponttól nyugatra fekvő hunan—csianghszi vörös körzet abból a forradalmi támaszpontból alakult ki, amelyet Mao Ce-tung és más elvtársak hoztak létre a Csingkangsanban. 1929 januárjában, röviddel azután, hogy a Vörös Hadsereg 4. hadteste elhagyta a Csingkangsant, az itt maradt 5. hadtest is áttörte az ellenséges gyűrűt, és Csianghszi tartomány déli részére vonult. A Csingkangsan vidéke átmenetileg az ellenség kezére került. Az 5. hadtest azonban még ugyanezen év júniusában visszatért a Csingkangsanba, és visszaállította itt a vörös hatalmat. Mindjárt ezután az 5. hadtest erőteljes partizánháborút indított, s 1929 és 1930 folyamán állandóan harcolva, déli irányban az Észak-Kuangtungban fekvő Nanhsziungig, nyugati irányban a Hunan tartományi Zsucsengig, Kujtengig, Linhszienig, Csaligig és Juhszienig, keleti irányban Csianig, Tajhóig és Szujcsuanig tört előre, s eljutott egészen a Kancsiang-folyóig, úgyhogy már csak ez a folyó választotta el a Vörös Hadseregnek Csianghszi tartományban harcoló egységeitől. Az 5. hadtest eredményes harcai lehetővé tették a hunan—csianghszi körzet és a hunan—hupej—csianghszi körzet egyesítését.

A hunan—hupej—csianghszi körzet a központi forradalmi támaszponttól északnyugatra terült el. Amikor a Vörös Hadsereg 5. hadtestének egyik része 1928 telén Peng Tö-huaj vezetésével a Csingkangsanba vonult át, másik része a helyén maradt és folytatta a harcot. 1929 októberében a Peng Tö-huaj vezetése alatt álló csapatok a Csingkangsanból visszatértek a Hunan, Hupej és Csianghszi tartományok érintkezési pontján fekvő körzetbe, s így az 5. hadtest addig önállóan küzdő két része ismét egyesült. A csapatok egyesülése után közvetlen kapcsolat jött létre a hunan—csianghszi és a hunan—hupej—csianghszi körzet között, aminek következtében északon, Hupej tartomány délkeleti részén új helyzet állt elő. 1930-ban a hunan—hupej—csianghszi határterület helyi fegyveres osztagaiból megalakult a Vörös Hadsereg 8. és 16. hadteste. Ez a két hadtest, valamint az 5. hadtest beolvadt a Vörös Hadsereg 3. hadseregcsoportjába, amely abban az időben alakult meg. A Vörös Hadsereg és a néptömegek erőfeszítései nyomán a hunan—hupej—csianghszi forradalmi támaszpont a pingcsiangi és a linjangi járás egész területére, a hsziusuji, a vancaji, a janghszini, a tajei, a tungsani és a pucsi járás területének nagyobb részére, továbbá a tungkui, a jifengi, a zsujcsangi, az aocsengi, a tungcsengi, a hszienningi, a csuniangi, a csiajüi és a vuningi járás egy részére terjedt ki. Ezt a körzetet a tőle északra fekvő hupej—honan— anhuji körzettől és az északnyugatra fekvő hunan—nyugat-hupeji körzettől most már csak a Jangce-folyó választja el.

A hupej—honan—anhuji körzet Hupej tartomány északkeleti részét, Honan tartomány délkeleti részét és Anhuj tartomány nyugati részét foglalta magában. Az 1927-es huangani és macsengi felkelés után Hupej tartomány északkeleti részén megalakult a Munkás-Paraszt Forradalmi Hadsereg. 1928-ban a Munkás-Paraszt Forradalmi Hadsereg Vörös Hadsereggé alakult át, amely Tapiesan körzetében forradalmi támaszpontot létesített. 1929-ben Honan tartomány sangcsengi és Anhuj tartomány liuani körzetének parasztsága a párt vezetésével felkelt, vörös osztagokat alakított, s Honan tartomány délkeleti részén és Anhuj tartomány nyugati részén forradalmi támaszpontot létesített. 1930-ban e három körzet Vörös Hadseregének csapataiból megalakult a Vörös Hadsereg 1. hadteste, s a forradalmi támaszpont hatósugara most Huanganra, Macsengre, Huangpira, Hsziaokanra, Huangkangra, Kuangsanra, Sancsengre, Liuanra, Losanra, Hocsiura, Hosanra, Kusira, Jingsanra, Csincsajra és más városokra is kiterjedt, s ennek következtében létrejött hupej—honan—anhuji körzet.

A hunan—nyugat-hupeji körzet Hupej tartomány déli részén, a Hunghu-tó körül terült el. Az „őszi termés” felkelés után ezen a vidéken már tevékenykedtek fegyveres parasztosztagok. 1928 tavaszán Ho Lung és más elvtársak az itteni parasztosztagokra támaszkodva felkelést szerveztek Nanhszienben, Huazsungban, Sisouban, Csienliben és más helyeken, partizánakciókat indítottak, s létrehozták a Vörös Hadsereg első alakulatait. Ho Lung és más elvtársak ezután a szangcse—hofengi körzetben kezdték meg a munkát. Mindenekelőtt a maguk oldalára állították az itt már régebben működő fegyveres partizánosztagokat, amelyek gyakran egymás ellen hadakoztak. Ugyanakkor megerősítették a katonai egységekben és a falvakban működő pártsejteket, nagy számban vétettek fel a pártszervezetekbe értelmiségieket és parasztokat, s munkájukban rájuk támaszkodva, Hunan és Hupej tartomány határán fokozatosan forradalmi támaszpontot létesítettek, és hozzáláttak a Vörös Hadsereg egységeinek megszervezéséhez.

1930-ban a Vörös Hadseregnek a Hunghu-tó környékén, valamint Hunan és Hupej tartomány határánál működő egységei Kungan körzetében egyesültek, s megalakították a Vörös Hadsereg 2. hadseregcsoportját. Ebbe a hadseregcsoportba a Vörös Hadsereg Hunan és Hupej tartomány határánál működő egységeiből alakított 2. hadtest, és a Vörös Hadseregnek a Hunghu-tó környékén működő egységeiből alakított 6. hadtest tartozott. A forradalmi támaszpont és a partizánosztagok hatósugara Sisoura, Csienlire, Nanhszienre, Anhsziangra, Huazsungra, Mienjangra, Csiencsiangra, Csianglingre, Hancsuanra, Szangcséra, Hofengre, Patungra, Hszüanenre, Celire, Simenre, Linlire, Lihszienre, Kunganra, Szungcéra, Csecsiangra, Jitura, Csaniangra, Vufengre, Tajungra, Jungsunra stb. terjedt ki.

A csöcsiang—jucsiangi körzet Kuanghszi tartomány délnyugati részén volt. 1929 októberében a párt befolyása alatt álló csapatok és fegyveres parasztosztagok Csang Jün-ji, Teng Hsziao-ping és más elvtársak vezetésével Pajszö és Enlung vidékén felkelést szerveztek. Decemberben létrehozták a Vörös Hadsereg 7. hadtestét és a Jucsiang-folyó körzetének munkás-paraszt demokratikus kormányát. A forradalmi támaszponthoz a pajszöi, az enlungi, az enjangi, a fengji, a szelini, a kuotői, a tunglani, a fengsani, a lunani, a hsziangtui, a csencsiei és a Jucsiang-folyó medencéjében fekvő más járások tartoztak. 1930 februárjában a Jucsiang-folyó mentén lezajlott forradalmi események hatására a Csöcsiang körzetében elhelyezett — kommunista befolyás alatt álló — csapatok felkelést indítottak. A felkelők megalakították a Vörös Hadsereg 8. hadtestét, Csöcsiang körzetében forradalmi hatalmat hoztak létre, s elfoglalták Lungcsout, Ningminget, Mingcsiangot, Csungsant, Cohszient, Lejpinget, Janglit, Vancsenget, Lungminget, Pinghsziangot és más községeket. Röviddel ezután azonban a 8. hadtest az ellenséggel vívott harcok során súlyos veszteségeket szenvedett. A hadtest maradványai visszavonultak Jucsiang-folyó vidékére, és beolvadtak a 7. hadtestbe.

A Vörös Hadsereg már említett fő erőin és a fentebb felsorolt forradalmi támaszpontokon kívül a felkelések kirobbanásának idején Senhszi, Kuangtung, Csiangszu, Hopej, Sanhszi, Szecsuan és más tartományokban is létrejöttek a Vörös Hadsereg keretében működő egységek, illetve vörös partizánosztagok. 1930 első felében a Vörös Hadsereg az ország egész területén összesen 100 000 főnyi haderővel rendelkezett, s fegyverzetéhez több mint 60 000 puska tartozott.

A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok létrejötte és erősödése elválaszthatatlanul összefüggött az agrárforradalom kibontakozásával. Mindenütt, ahová a Vörös Hadsereg eljutott, s ahol forradalmi támaszpontok jöttek létre, a párt harcba vitte a parasztokat az agrárforradalom megvalósításáért. Az agrárforradalom megvalósítását illetően, akárcsak a pártmunka egyéb területein, a pártnak eleinte nem voltak tapasztalatai: utasítást adott minden föld elkobzására és felosztására, holott csak a földesurak földjét kellett volna elvenni és felosztani a föld nélküli és a kevés földdel rendelkező parasztok között. A föld megkülönböztetés nélküli elkobzása a jómódú középparasztok körében elégedetlenséget keltett. A párt eleinte azt az elvet hirdette, hogy a föld tulajdonjoga a munkás-paraszt demokratikus kormányokat illeti meg, nem pedig magukat a parasztokat. Ez a parasztok számára, akikben igen erősen élt a földmagántulajdon utáni vágy, ugyancsak elfogadhatatlan volt. Emellett egyes vidékeken a földbirtokosok és a kulákok tekintetében békülékeny tendenciák nyilvánultak meg: a földet vagy egyáltalán nem, vagy nem elég következetesen osztották fel. Voltak azonban olyan helyek is, ahol a földesúri birtokokkal együtt mindjárt a nemzeti burzsoázia ipari és kereskedelmi vállalatait is elkobozták, ami pánikot idézett elő a vállalkozók és a kereskedők között, s gazdasági nehézségeket okozott a forradalmi támaszpontok számára. Mindezeket a hibákat a forradalmi gyakorlat során fokozatosan kijavították.

1930-ban Mao Ce-tung és más elvtársak összegezték az elmúlt néhány év tapasztalatait, és meghatározták a párt politikáját az agrárforradalom tekintetében. Ennek a politikának a lényege a következő: támaszkodj a szegényparasztokra és zsellérekre, fogj össze a középparaszttal, korlátozd a kulákot, számold fel a földbirtokos osztályt, védelmezd a közép- és kisiparosokat és kereskedőket, s ugyanakkor tedd lehetővé a földbirtokosnak a megélhetést, a kuláknak pedig a gazdálkodást.

Az agrárforradalom végrehajtása, s különösen a helyes politika biztosította a párt számára a parasztság millióinak a támogatását, legyőzhetetlenné tette a Vörös Hadsereget és a forradalmi támaszpontokat. Mao Ce-tung ezzel kapcsolatban a kővetkezőket írta: „A forradalmi támaszpontok, bár területük jelentéktelen, nagy politikai erőt képviselnek, és szilárdan ellenállnak a Kuomintang-hatalomnak, amely óriási területekre terjed ki; katonai tekintetben ez roppant nehézségeket okoz a támadó Kuomintang-csapatoknak, mivel a parasztok nekünk segítenek. A Vörös Hadsereg kis létszáma ellenére rendkívüli harcképességével válik ki, mivel a kommunista párt vezette harcosai az agrárforradalom során csatlakoztak hozzánk és saját érdekeikért küzdenek, ugyanakkor pedig a parancsnokok és a harcosok között politikai egység van.”^25
25 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 364. old.

A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok fejlődésével egyidejűleg a Kuomintang uralma alatt levő körzetekben is jelentős mértékben újjáéledtek a pártszervezetek, s újra megkezdődött a pártmunka. 1930-ban a pártnak — a forradalmi támaszpontok kommunistáit is beleszámítva — már több mint 120 000 tagja volt. 1929 folyamán a nagyvárosok ipari munkásai közt működő pártsejtek száma 98-ról 229-re növekedett. A forradalmi szakszervezetekben több mint 110 000 dolgozó tömörült, mégpedig egyharmad részük a Kuomintang ellenőrzése alatt álló területeken. Sanghajban, Tiencsinben, Vuhanban, Hsziamenben, Vuhsziban és Harbinban a pártnak sikerült újjáélesztenie az egyesült szakszervezeteket. A munkások a párt vezetésével több eredményes sztrájkot folytattak le.

Éppen ebben az időben Csang Kaj-sek ismét háborúba keveredett Feng Jü-hszianggal és Jen Hszi-sannal. Ez a militarista belháború 1930 májusában kezdődött, hét hónapon át tartott, s az ország több mint húsz tartományára terjedt ki. A harcokban összesen több mint egymillió katona vett részt, s a halottak és sebesültek száma meghaladta a 300 000-et. Amíg ez a véres belső tusakodás folyt, a Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok ellen indított „hadjáratokban” részt vevő militaristák száma jelentősen megcsappant, s a városi lakosság ellenállásának leküzdésére készenlétben tartott csapatok jelentős részét is a frontra küldték. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a politikai helyzet országszerte a forradalomra nézve kedvező irányban alakult.

SaLa

 

A szovjethatalom soronlevő feladatai

Az oroszországi szovjet köztársaság nemzetközi helyzete és a szocialista forradalom alapvető feladatai

A kivívott béke eredményeképpen — bármily súlyos és bizonytalan is ez a béke — az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak lehetősége nyílik arra, hogy erejét egy időre a szocialista forradalom legfontosabb és legnehezebb feladatára, nevezetesen a szervezési feladatra összpontosítsa.

Ezt a feladatot világosan és pontosan kitűztük a dolgozó és elnyomott tömegek elé a moszkvai Rendkívüli Szovjetkongresszuson 1918. március 15-én elfogadott határozat 4. bekezdésében — a határozatnak ugyanabban a bekezdésében, melyben a dolgozók önfegyelméről s a zűrzavar és szervezetlenség elleni könyörtelen harcról van szó.

Az a béke, melyet az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak sikerült elérnie, természetesen nem azért bizonytalan, mert a Szovjet Köztársaság most talán a hadműveletek felújítására gondol; — erre a burzsoá ellenforradalmárok és szekértolóik (a mensevikek stb.) kivételével egyetlen épeszű politikus sem gondol. A béke azért bizonytalan, mert az Oroszországgal nyugaton és keleten határos, óriási katonai erővel rendelkező imperialista államokban bármely pillanatban felülkerekedhet a háborús párt, amelyet csábít Oroszország pillanatnyi gyengesége, s amelyet a szocializmust gyűlölő és zsákmányra szomjazó kapitalisták bujtogatnak.

Ilyen körülmények között a béke reális, nemcsak papíron létező biztosítéka számunkra kizárólag az imperialista hatalmak közötti viszály, amely tetőfokára hágott, s amely egyrészt abban nyilvánul meg, hogy nyugaton az imperialisták újra megkezdték a népek mészárlását, másrészt abban, hogy Japán és Amerika között rendkívül éles imperialista versengés folyik a Csendes-óceán és annak partvidéke feletti uralomért.

Érthető, hogy ilyen ingatag védelem mellett Szovjet Szocialista Köztársaságunk nemzetközi helyzete rendkívül bizonytalan, feltétlenül válságos. Meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy a lélegzetvételi szünetet, amely a körülmények alakulása folytán rendelkezésünkre áll, kihasználjuk azoknak a rendkívül súlyos sebeknek a begyógyítására, amelyeket a háború ejtett Oroszország egész társadalmi szervezetén, és az ország gazdasági fellendítésére, ami nélkül szó sem lehet védelmi képességünk valamelyest is komoly fokozásáról.

Érthető az is, hogy a több ok folytán megkésett nyugati szocialista forradalomnak csak olyan mértékben nyújtunk majd komoly támogatást, amilyen mértékben az elénk tűzött szervezési feladatot meg tudjuk oldani.

Az elsősorban előttünk álló szervezési feladat sikeres megoldásának az az alapfeltétele, hogy a nép politikai vezetői, vagyis az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagjai, továbbá a dolgozó tömegek öntudatos képviselői tökéletesen megértsék azt, hogy ebből a szempontból gyökeres különbség van az előző polgári forradalmak és a jelenlegi szocialista forradalom között.

A polgári forradalmakban a dolgozó tömegek fő feladata negatív, illetve romboló munka volt — a feudalizmus, a monarchia, a középkori viszonyok megsemmisítése. Az új társadalom szervezésének pozitív, illetve alkotó munkáját a lakosság vagyonos, burzsoá kisebbsége végezte. S ez a kisebbség — bár a munkások és a szegényparasztok ellenállást fejtettek ki — aránylag könnyen hajtotta végre ezt a feladatot, nemcsak azért, mert a tőke által kizsákmányolt tömegek ellenállása akkor — a tömegek szétforgácsoltsága és fejletlensége következtében — rendkívül gyenge volt, hanem azért is, mert az anarchisztikusan felépített kapitalista társadalom fő szervező ereje a szélességben és mélységben ösztönösen növekvő nemzeti és nemzetközi piac.

Ezzel szemben mindenfajta szocialista forradalomban, s következésképpen az Oroszországban 1917. október 25-én általunk megkezdett szocialista forradalomban is, a proletariátus és a proletariátus vezette szegényparasztság fő feladata a pozitív, azaz az építő munka — ki kell építenie azoknak az új szervezeti viszonyoknak rendkívül bonyolult és finom hálózatát, amelyek felölelik az emberek tízmillióinak létfenntartásához szükséges termékek tervszerű termelését és elosztását. Az ilyen forradalmat csak a lakosság többségének, mindenekelőtt a dolgozók többségének önálló történelmi alkotó munkája valósíthatja meg sikeresen. A szocialista forradalom győzelme csak akkor lesz biztosítva, ha a proletariátus és a szegényparasztság elegendő tudatosságot, eszmeiséget, önfeláldozást és állhatatosságot fog tanúsítani. Amikor megteremtettük az állam új, szovjet típusát, amely megadta a dolgozó és elnyomott tömegeknek azt a lehetőséget, hogy a legtevékenyebben részt vegyenek az új társadalom önálló építésében, a nehéz feladatnak csak kis részét oldottuk meg. A fő nehézség gazdasági téren van: meg kell valósítani a termékek termelésének és elosztásának legszigorúbb és mindenre kiterjedő nyilvántartását és ellenőrzését, fokozni kell a munka termelékenységét, társadalmasítani kell a termelést a gyakorlatban.

——-

Az Oroszországban ma kormányzó bolsevik párt fejlődése különösen szemléltetően mutatja, hogy miben áll a jelenlegi politikai helyzet sajátszerűségét jelentő történelmi fordulat, mely azt követeli, hogy a Szovjethatalom új irányt vegyen, vagyis új módon tűzze ki az új feladatokat.

A jövőt képviselő minden pártnak első feladata az, hogy a nép többségét meggyőzze programjának és taktikájának helyességéről. Ez a feladat állt előtérben mind a cárizmus idején, mind pedig abban az időszakban, amikor a Csernovok és Ceretelik Kerenszkijjel és Kiskinnel paktálgattak. Most ezt a feladatot, melyet természetesen még korántsem oldottunk meg teljes egészében (és amelyet sohasem lehet teljesen kimeríteni), alapjában megoldottuk, mert Oroszország munkásainak és parasztjainak többsége, amint azt a legutóbbi moszkvai Szovjetkongresszus kétséget kizáróan megmutatta, nyilvánvalóan a bolsevikok pártján áll.

Pártunk második feladata a politikai hatalom kivívása és a kizsákmányolók ellenállásának elfojtása volt. Ezt a feladatot szintén nem oldottuk még meg teljesen, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert egyrészt a monarchisták és a kadetok, másrészt szekértolóik és uszályhordozóik, a mensevikek és a jobboldali eszerek továbbra is egyesülni próbálnak a Szovjethatalom megdöntése céljából. Lényegében azonban ezt a feladatot, a kizsákmányolók ellenállásának elfojtását, az 1917. október 25-től (körülbelül) 1918 februárjáig, vagyis Bogajevszkij kapitulációjáig terjedő időben már megoldottuk.

Most egy harmadik feladat kerül sorra, mint legközelebbi és a jelenlegi helyzet sajátszerűségét jelentő feladat: Oroszország kormányzásának megszervezése. Magától értetődik, hogy ezt a feladatot már rögtön 1917. október 25 után kitűztük s megoldásához is hozzáfogtunk, de mindeddig, amíg a kizsákmányolók ellenállása még nyílt polgárháború formájában nyilvánult meg, a kormányzás feladata nem válhatott fő, központi feladattá.

Most központi feladattá lett. Mi, a bolsevikok pártja, meggyőztük Oroszországot. Elhódítottuk Oroszországot — a gazdagoktól a szegények számára, a kizsákmányolóktól a dolgozók számára. Most kormányoznunk kell Oroszországot. És a jelenlegi helyzetnek éppen az a sajátszerűsége, éppen az a nehézsége, hogy megértsük a nép meggyőzésének és a kizsákmányolók katonai elnyomásának fő feladatáról a kormányzás fő feladatára való átmenet sajátosságait.

Először fordul elő a világtörténelemben, hogy egy szocialista pártnak sikerült nagyjából befejeznie a hatalom kivívását és a kizsákmányolók elnyomását, sikerült eljutnia közvetlenül a kormányzás feladatához. A szocialista forradalom e legnehezebb (és leghálásabb) feladatának méltó végrehajtóivá kell válnunk. Meg kell gondolnunk, hogy az eredményes kormányzáshoz, azon kívül, hogy tudunk meggyőzni, hogy tudunk győzni a polgárháborúban, még értenünk kell a gyakorlati szervezéshez is. Ez a legnehezebb feladat, mert arról van szó, hogy új módon megszervezzük tíz- és tízmilliók életének legmélyebb alapjait — gazdasági alapjait. És ez a leghálásabb feladat, mert csak ennek megoldása (fő és alapvető vonásaiban való megoldása) után lehet majd elmondani, hogy Oroszország nemcsak szovjet köztársasággá, hanem szocialista köztársasággá is vált.

A mai helyzet általános jelszava

A fent vázolt objektív helyzetet a rendkívül súlyos és bizonytalan béke, valamint az a gyötrelmes gazdasági bomlás, munkanélküliség és éhínség hozta létre, amelyet a háború és a burzsoá uralom (amelyet Kerenszkij és az őt támogató mensevikek és jobboldali eszerek testesítettek meg) hagyott ránk örökül. Mindezek a tényezők elkerülhetetlenül odavezettek, hogy a dolgozók széles tömegei rendkívül elfáradtak, sőt kimerültek. A tömegek — s ez nem is lehet másképp — parancsolóan követelnek némi pihenőt. Napirendre kerül a háború és a burzsoá gazdálkodás által lerombolt termelőerők helyreállítása; azoknak a sebeknek a begyógyítása, melyeket a háború, a háborúban szenvedett vereség, a spekuláció, valamint a burzsoáziának a kizsákmányolók megdöntött hatalmának visszaállítására irányuló kísérletei ejtettek az országon; napirendre kerül a ország gazdasági fellendítése; az elemi rend kemény védelme. Különösnek tűnhet, de a valóságban, az említett objektív feltételek folytán, teljesen kétségtelen, hogy a Szovjethatalom jelenleg csak abban az esetben képes megszilárdítani Oroszországnak a szocializmusra való áttérését, ha — a burzsoázia, a mensevikek és a jobboldali eszerek akadékoskodása ellenére — gyakorlatilag megoldja a társadalmi élet fenntartásának éppen ezeket az elemi és legelemibb feladatait. A mai helyzet konkrét sajátosságainál fogva, és mert fennáll a Szovjethatalom, mely törvényeket hozott a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről stb., e legelemibb feladatok gyakorlati megoldása és a szocializmus felé tett első lépések szervezési nehézségeinek leküzdése — ugyanannak az éremnek két oldala.

Tartsd számon gondosan és lelkiismeretesen a pénzt, gazdálkodj takarékosan, ne henyélj, ne lopj, tarts szigorú fegyelmet a munkában — éppen ezek a jelszavak, amelyeket a forradalmár proletárok joggal kigúnyoltak akkor, amikor a burzsoázia mint kizsákmányoló osztály az efféle beszédekkel leplezte uralmát — éppen ezek a jelszavak válnak most, a burzsoázia megdöntése után, a mai helyzet aktuális és fő jelszavaivá. És egyrészt e jelszavak gyakorlati megvalósítása a dolgozó tömegek által az egyetlen feltétele az imperialista háború és az imperialista rablók (Kerenszkijjel az élükön) által félholtra gyötört ország megmentésének, másrészt pedig e jelszavaknak a Szovjethatalom által, a Szovjethatalom módszereivel, és a Szovjethatalom törvényei alapján történő gyakorlati megvalósítása a szocializmus végleges győzelmének szükséges és elégséges feltétele. Éppen ezt nem tudják megérteni azok, akik megvetően vonakodnak előtérbe helyezni ilyen „elcsépelt” és „közönséges” jelszavakat. Ebben a kisparaszti országban, amely csak egy évvel ezelőtt döntötte meg a cárizmust és nem egészen félévvel ezelőtt szabadult meg a Kerenszkijéktől, természetszerűen nem kevés ösztönös anarchizmus maradt fenn, amelyet még fokoz a hosszú és reakciós háborúkkal mindig együttjáró elállatiasodás és elvadulás, s nem kevés elkeseredés és vak düh halmozódott fel; ha ehhez még hozzávesszük a burzsoázia lakájainak (a mensevikeknek, a jobboldali eszereknek stb.) provokációs politikáját, akkor teljesen érthetővé válik, hogy a legjobb és legöntudatosabb munkásoknak és parasztoknak milyen hosszas és kitartó erőfeszítései szükségesek ahhoz, hogy a tömegek hangulatában teljes fordulat álljon be, s hogy a tömegek rátérjenek a rendszeres, kitartó, fegyelmezett munkára. Csak ez az átmenet, melyet a szegénység (a proletárok és a félproletárok) tömegei hajtanak végre, tudja betetőzni, a burzsoázián és különösen a legmakacsabb és számra nézve is legnagyobb parasztburzsoázián aratott győzelmet.

A burzsoázia elleni harc új szakasza

A burzsoáziát már legyőztük, de nem téptük ki gyökerestől, nem semmisítettük meg, sőt még csak nem is törtük meg teljesen. Ezért a burzsoázia elleni harcnak egy új, magasabb formája kerül napirendre: át kell térnünk a kapitalisták további kisajátításának egyszerű feladatáról egy sokkal bonyolultabb és nehezebb feladatra — olyan viszonyokat kell teremtenünk, amelyek között a burzsoázia sem élni, sem újjászületni nem képes. Világos, hogy ez mérhetetlenül magasabbrendű feladat és hogy ennek megoldása nélkül még nincs szocializmus.

Ha a nyugateurópai forradalmakat vesszük mértékül, akkor mi most körülbelül az 1793-ban és 1871-ben elért színvonalon állunk. Teljes joggal büszkék lehetünk arra, hogy felemelkedtünk erre a színvonalra és hogy egy tekintetben kétségtelenül valamivel tovább is mentünk, nevezetesen: törvénybe iktattuk és egész Oroszországban bevezettük az állam magasabbrendű típusát — a Szovjethatalmat. Az elért eredményekkel azonban semmiesetre sem elégedhetünk meg, mert a szocializmusra való áttérést még csak megkezdtük, de a döntő lépést ebben a tekintetben még nem tettük meg.

A döntő lépés: a termelés és a termékelosztás legszigorúbb, az egész népet átfogó nyilvántartásának és ellenőrzésének megszervezése. Márpedig azokban az üzemekben, a gazdaságnak azokban az ágaiban és részeiben, amelyeket a burzsoáziától elvettünk, még nem értük el a nyilvántartást és az ellenőrzést, enélkül viszont szó sem lehet a szocializmus megteremtésének második, ugyanolyan lényeges, anyagi feltételéről, nevezetesen: a munka termelékenységének országos méretű fokozásáról.

Ezért nem lehetne a jelenlegi helyzet feladatát ezzel az egyszerű formulával meghatározni: folytatni a támadást a tőke ellen. Bár a tőkét kétségkívül még nem vertük le végleg és a támadást feltétlenül folytatni kell a dolgozóknak ez ellen az ellensége ellen, ez a meghatározás nem volna pontos, nem volna konkrét, nem venné számításba a mai helyzet sajátszerűségét, annak a helyzetnek a sajátszerűségét, amelyben a további támadás sikere érdekében most „le kell állítani” a támadást.

Megvilágíthatjuk ezt, ha a tőke elleni háborúban előállott helyzetünket egy olyan győzelmes hadsereg helyzetével hasonlítjuk össze, amely elhódította az ellenség területének mondjuk a felét vagy kétharmadát és kénytelen leállítani a támadást, hogy erőt gyűjtsön, növelje hadianyagtartalékát, rendbehozza és megerősítse közlekedési vonalait, új raktárakat építsen, új tartalékokat vonultasson fel stb. Ilyen körülmények között éppen a többi terület elfoglalása érdekében, vagyis a teljes győzelem érdekében le kell állítani a győztes hadsereg előnyomulását. Aki nem értette meg, hogy a tőke elleni támadásnak az a „leállítása”, amelyet a jelenlegi objektív helyzet ír elő számunkra, éppen ilyen természetű, az semmit sem értett meg a mai politikai helyzetből.

Magától értetődik, hogy a tőke elleni támadás „leállításáról” csak idézőjelben, vagyis képletesen lehet beszélni. Egy rendes háborúban általános paranccsal el lehet rendelni az előnyomulás beszüntetését, ténylegesen le lehet állítani az előnyomulást. A tőke elleni háborúban az előnyomulást, nem lehet leállítani, és szó sem lehet arról, hogy lemondjunk a tőke további kisajátításáról. Arról van szó, hogy megváltoztassuk gazdasági és politikai munkánk súlypontját. Eddig a kisajátítók közvetlen kisajátítását célzó rendszabályok álltak előtérben. Most a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezése kerül előtérbe azokban a gazdaságokban, amelyekben már kisajátítottuk a kapitalistákat, és valamennyi többi gazdaságban.

Ha most az eddigi ütemben akarnók folytatni a tőke további kisajátítását, minden bizonnyal vereséget szenvednénk, mert a proletár nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésére irányuló munkánk nyilvánvalóan, minden gondolkozó ember számára szemmellátható módon, elmaradt attól a munkától, amely közvetlenül „a kisajátítók kisajátítására” irányul. Ha most minden erőnkből hozzálátunk a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésének munkájához, akkor meg tudjuk oldani ezt a feladatot, pótoljuk a mulasztást, megnyerjük a tőke elleni egész „hadjáratunkat”.

De vajon annak az elismerése, hogy pótolni kell a mulasztást, nem egyértelmű-e annak az elismerésével, hogy valamilyen hibát követtünk el? — Semmiképpen sem. Vegyünk ismét egy katonai hasonlatot. Ha az ellenséget pusztán könnyű lovassági osztagokkal szét lehet verni és vissza lehet vetni, ezt meg is kell tenni. Ha azonban ezt csak bizonyos határig lehet sikeresen megtenni, akkor teljesen elképzelhető, hogy ezen a határon túl szükségessé válik a nehéz tüzérség felvonultatása. Ha elismerjük, hogy pótolnunk kell a mulasztást és fel kell vonultatnunk a nehéz tüzérséget, ezzel még egyáltalán nem tekintjük hibának a győzelmes lovassági rohamot.

A burzsoázia lakájai gyakran azt vetették szemünkre, hogy „vörösgárdista” rohamot intéztünk a tőke ellen. Ez ostoba szemrehányás, amely valóban méltó a pénzeszsák lakájaihoz. Mert a tőke elleni „vörösgárdista” rohamot a maga idején a körülmények feltétlenül szükségessé tették: először is, a tőke akkor katonai ellenállást tanúsított Kerenszkij és Krasznov, Szavinkov és Goc (Gegecskori még most is katonai ellenállást tanúsít), Dutov és Bogajevszkij személyében. A katonai ellenállást nem lehet máskép megtörni, mint katonai eszközökkel, s a vörösgárdisták a legnemesebb és legnagyobb történelmi tettet vitték végbe, felszabadították a dolgozókat és kizsákmányoltakat a kizsákmányolók járma alól.

Másodszor, az elnyomás módszerei helyett akkor azért sem tudtuk volna a kormányzás módszereit előtérbe állítani, mert a kormányzás művészete nem veleszületett tulajdonsága az embernek, hanem csak tapasztalat útján sajátítható el. Akkor ezzel a tapasztalattal még nem rendelkeztünk. Most ez a tapasztalat már megvan. Harmadszor, akkor még nem állhattak rendelkezésünkre a tudomány és technika különböző ágainak szakemberei, mert azok vagy a Bogajevszkijek soraiban harcoltak, vagy pedig még megvolt a lehetőségük arra, hogy szabotázs útján rendszeresen és állhatatosan passzív ellenállást fejtsenek ki. Ma pedig már letörtük a szabotázst. A tőke elleni „vörösgárdista” roham sikeres volt, győzelmes volt, mert a tőke katonai ellenállását és szabotálásban megnyilvánuló ellenállását is letörtük.

Azt jelenti-e ez, hogy a tőke elleni „vörösgárdista” roham mindig helyénvaló, minden körülmények között helyénvaló, hogy egyéb eszközünk nincsen a tőke elleni harcban? Gyerekes gondolat. Könnyű lovassággal győztünk, de nehéz tüzérségünk is van. Győztünk az elnyomás módszereivel, tudunk győzni a kormányzás módszereivel is. Az ellenség elleni harc módszereit tudnunk kell megváltoztatni, amikor a körülmények megváltoznak. Egy percre sem mondunk le arról, hogy a Szavinkov és Gegecskori urakat, minden más földesúri és burzsoá ellenforradalmárral egyetemben „vörösgárdista” módon nyomjuk el. De nem leszünk olyan ostobák, hogy első helyre tegyük a „vörösgárdista” módszereket olyan időben, amikor a vörösgárdista rohamok szükségességének időszaka lényegében már véget ért (és győzelmesen ért véget), és amikor az ajtón kopogtat az új időszak, amelyben a proletár államhatalomnak fel kell használnia a burzsoá szakembereket arra, hogy velük a talajt úgy felszántassa, hogy abban a talajban aztán semmiféle burzsoázia meg ne teremhessen.

Sajátos időszak, vagy helyesebben fejlődési szakasz ez, és ahhoz, hogy a tőkét véglegesen legyőzzük, értenünk kell ahhoz, hogy harcunk formáit e szakasz sajátos feltételeihez alkalmazzuk.

A tudomány, a technika, a tapasztalat különböző ágaiban jártas szakemberek vezetése nélkül lehetetlen az átmenet a szocializmusba, mert a szocializmus megköveteli, hogy tudatosan és tömegesen haladjunk előre, úgy hogy a kapitalizmushoz viszonyítva és a kapitalizmus által elért eredmények alapján magasabb munkatermelékenységet érjünk el. A szocializmusnak a maga módján, a saját módszereivel — mondjuk konkrétabban, szovjet módszerekkel — kell ezt az előrehaladást megvalósítania. A szakemberek zöme pedig elkerülhetetlenül burzsoá, éppen annak a társadalmi életnek körülményei folytán, amely szakemberekké tette őket. Ha proletariátusunk a hatalom megragadása után gyorsan megoldotta volna az egész népet felölelő nyilvántartás, ellenőrzés és szervezés feladatát — (ez a háború és Oroszország elmaradottsága következtében megvalósíthatatlan volt) —, akkor a szabotálás letörése után, az általános nyilvántartás és ellenőrzés segítségével teljesen alávetettük volna magunknak a burzsoá szakembereket is. Minthogy általában a nyilvántartás és ellenőrzés tekintetében jócskán „elkéstünk”, bár a szabotázst sikerült legyőznünk, még nem teremtettük meg azokat a viszonyokat, amelyek a mi szolgálatunkba állítják a burzsoá szakembereket; a szabotálok zöme „szolgálatba áll”, de a legjobb szervezőket és a legkiválóbb szakembereket az állam vagy régi módon, burzsoá módon (vagyis magas fizetéssel), vagy új módon, proletár módon használhatja fel (vagyis az egész népre kiterjedő nyilvántartás és az alulról való ellenőrzés olyan körülményeinek megteremtése útján, melyek elkerülhetetlenül és automatikusan alárendelnék nekünk és bevonnák a munkába a szakembereket).

Mi most kénytelenek voltunk a régi, burzsoá módszerhez folyamodni és beleegyezni abba, hogy nagyon magas fizetéssel honoráljuk a legkiválóbb burzsoá szakemberek „szolgálatait”. Mindenki, aki ismeri az ügyet, látja ezt, de nem mindenki gondolja át, hogy a proletár állam ilyen rendszabályának mi a jelentősége. Világos, hogy ez a rendszabály kompromisszum, eltérés a Párizsi Kommün és minden proletárhatalom elveitől, melyek azt követelik, hogy a fizetéseket az átlagos munkás bérének színvonalára korlátozzuk, hogy tettekkel és ne szavakkal harcoljunk a karrierizmus ellen.

Sőt mi több, világos, hogy ez a rendszabály nemcsak azt jelenti, hogy — bizonyos területen és bizonyos mértékben — leállítjuk a tőke elleni támadást (mert a tőke nem egyszerű pénzösszeg, hanem meghatározott társadalmi viszony), hanem azt is, hogy szocialista, szovjet államhatalmunk, amely kezdettől fogva hirdette és végrehajtotta ezt a politikát és a magas fizetéseket az átlagos munkás bérének színvonalára csökkentette, egy lépést tesz visszafelé.

A burzsoázia lakájai, főleg a kisebb kaliberűek, az olyanok, mint a mensevikek, a „Novaja Zsizny” hívei, a jobboldali eszerek, természetesen vihogással fogadják majd azt a beismerésünket, hogy visszafelé lépünk egyet. Nekünk azonban nem kell törődnünk ezzel a vihogással. Tanulmányoznunk kell a szocializmushoz vezető új és fölötte nehéz út sajátosságait, s nem szabad lepleznünk hibáinkat és gyengéinket, hanem igyekeznünk kell mindazt, amit még nem csináltunk meg, idejében megcsinálni. Ha eltitkolnók a tömegek előtt, hogy a burzsoá szakemberek rendkívül magas fizetéssel való alkalmazása eltérés a Kommün elveitől, lesüllyednénk a burzsoá hivatásos politikusok színvonalára és becsapnók a tömegeket. Ha nyíltan megmagyarázzuk, hogyan és miért tettünk egy lépést visszafelé, majd nyilvánosan megvitatjuk, hogy milyen eszközeink vannak a mulasztás pótlására — ezzel neveljük a tömegeket és a tapasztalatok alapján a tömegekkel együtt tanuljuk a szocializmus építését. Aligha volt a történelemben egyetlen olyan győzelmes katonai hadjárat, amelynek folyamán a győztes ne követett volna el egyes hibákat, ne szenvedett volna részleges vereségeket, ne kényszerült volna itt-ott ideiglenesen visszavonulni. Az a „hadjárat” pedig, amelyet mi indítottunk a kapitalizmus ellen, milliószor nehezebb még a legnehezebb katonai hadjáratnál is, s ostobaság és szégyen volna, ha egy ilyen részleges visszavonulás miatt elcsüggednénk.

Nézzük csak meg ezt a kérdést gyakorlati szempontból. Tegyük fel, az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak az ország lehető leggyorsabb gazdasági fellendítése céljából a nép munkájának vezetéséhez szüksége van ezer elsőrendű tudósra és szakemberre a tudomány, a technika, a gyakorlati tapasztalatok különböző területeiről. Tegyük fel, hogy ezeknek az „elsőrendű sztároknak” — akiknek többsége persze annál jobban meg van rontva a burzsoá erkölcsöktől, minél szívesebben kiabál a munkások romlottságáról — évi 25 000 rubel fizetést kell adnunk. Tegyük fel, hogy ezt az összeget (25 millió rubelt) meg kell kétszereznünk (számításba véve, hogy a legfontosabb szervezési és technikai feladatoknak különösen sikeres és gyors végrehajtásáért jutalmat adunk), sőt, esetleg meg kell négyszereznünk (számításba véve, hogy néhányszáz igényesebb külföldi szakembert is bevonunk a munkába). Kérdezem, lehet-e azt mondani, hogy a Szovjet Köztársaság számára túlzott vagy erejét meghaladó kiadás az, ha évi ötven-vagy százmillió rubelt arra fordít, hogy a nép munkáját a tudomány és a technika legújabb vívmányai alapján átszervezzük? Világos, hogy nem. Az öntudatos munkások és parasztok túlnyomó többsége jóváhagyja ezt a kiadást, mert tudja a gyakorlati életből, hogy elmaradottságunk következtében milliárdokat veszítünk, a szervezettségnek, a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek azt a fokát pedig, amely arra serkentené a burzsoá értelmiség „sztárjait”, hogy egytől-egyig önkéntesen részt vegyenek a mi munkánkban, még nem értük el.

A kérdésnek persze van egy másik oldala is. Vitathatatlan, hogy a magas fizetések züllesztő hatással vannak mind a Szovjethatalomra (annál is inkább, mert a rendszerváltozás gyorsasága miatt nem lehetett elkerülni, hogy ne csatlakozzék ehhez a hatalomhoz bizonyos számú kalandor és gazfickó, akik különböző tehetségtelen vagy lelkiismeretlen biztosokkal együtt szívesen válnak „sztárokká”. . . az államkincstár fosztogatása terén), mind a munkástömegekre. De minden gondolkodó és becsületes munkás és szegényparaszt egyetért velünk s elismeri, hogy nem tudunk egycsapásra megszabadulni a kapitalizmus átko-s örökségétől, hogy a Szovjet Köztársaságot az 50 vagy 100 millió rubeles „sarctól” (amit azért kell fizetnünk, mert annyira elmaradtunk az egész népet átfogó nyilvántartás és az alulról jövő ellenőrzés megszervezésében) csak úgy tudjuk megszabadítani, ha szervezkedünk, fokozzuk a fegyelmet saját sorainkban, megtisztítjuk sorainkat mindazoktól, akik „a kapitalizmus örökségét őrzik”, akik „hűek a kapitalizmus hagyományaihoz”, vagyis a naplopóktól, henyéktől, kincstárfosztogatóktól (most az egész föld, a gyárak, az egész vasút — a Szovjet Köztársaság „kincstára”). Ha az öntudatos, élenjáró munkások és szegényparasztok a szovjet intézmények segítségével egy év alatt szervezetté, fegyelmezetté válnak, összeszedik magukat, meg tudják teremteni a legszigorúbb munkafegyelmet, akkor egy év alatt lerázzuk magunkról ezt a „sarcot”, amelyet már előbb is csökkenteni lehet. .. mégpedig ugyanolyan mértékben, amilyen mértékben növekednek munkás-paraszt munkafegyelmünk és szervezettségünk sikerei. Minél előbb sajátítjuk el mi magunk, munkások és parasztok, a jobb munkafegyelmet és a munka fejlettebb technikáját, felhasználva erre a célra a burzsoá szakembereket, annál gyorsabban szabadulunk majd meg mindenféle „sarctól”, amit kénytelenek vagyunk ezeknek a szakembereknek fizetni.

Arra irányuló munkánk, hogy a proletariátus vezetésével megszervezzük a termelésnek és a termékelosztásnak az egész népet átfogó nyilvántartását és ellenőrzését, erősen elmaradt a kisajátítók közvetlen kisajátítása terén végzett munkánktól. A jelenlegi helyzet sajátosságainak és a Szovjethatalom e sajátosságokból folyó feladatainak megértése szempontjából ez a megállapítás alapvető jelentőségű. A burzsoázia elleni harcban a súlypont áthelyeződik ennek a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek a megszervezésére. Csak ebből kiindulva határozhatjuk meg helyesen a gazdasági és pénzügyi politika legközelebbi feladatait a bankok államosítása, a külkereskedelem monopolizálása, a pénzforgalom állami ellenőrzése, a proletár szempontból kielégítő vagyon- és jövedelemadó bevezetése, a munkakötelezettség bevezetése terén.

A szocialista átalakítással rendkívül elmaradtunk ezeken a területeken (márpedig ezek nagyon, de nagyon lényeges területek), és éppen azért maradtunk el, mert a nyilvántartás és ellenőrzés általában nincs eléggé megszervezve. Igaz, ez az egyik legnehezebb feladat, és a háború okozta gazdasági bomlás közepette csak huzamosabb idő alatt oldható meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a burzsoázia — különösen pedig a nagyszámú kis- és parasztburzsoázia — éppen ezen a téren harcol ellenünk a legkomolyabban azzal, hogy aláássa a kiépülőben levő ellenőrzést, aláássa például a gabonamonopóliumot és hadállásokat hódít meg például a spekuláció és a spekulációs kereskedelem számára. Azt, amit már dekrétumokba foglaltunk, még korántsem valósítottuk meg eléggé, s a mai helyzetben a fő feladat éppen az, hogy minden erőfeszítésünket azon átalakítások alapjainak tényleges, gyakorlati megvalósítására összpontosítsuk, amelyek már törvénybe vannak iktatva (de még nem váltak valósággá).

Hogy tovább folytathassuk a bankok államosítását és hajthatatlanul haladhassunk abban az irányban, hogy a bankokat a szocializmus társadalmi számvitelének csomópontjaivá változtassuk át, mindenekelőtt és legfőképpen abban a tekintetben kell valóságos sikereket elérnünk, hogy megszaporítjuk a Népbank fiókjainak számát, növeljük a betétállományt, megkönnyítjük a közönség számára a be-és kifizetési ügyleteket, megszüntetjük a „sorbaállást”, elfogjuk és agyonlőjük a korrupt elemeket és a szélhámosokat stb. Előbb reálisan végrehajtjuk a legegyszerűbbet, jól megszervezzük azt, ami már megvan — s csak azután készítjük elő a bonyolultabbat.

Meg kell szilárdítani és rendezni kell azokat az állami monopóliumokat (a gabonamonopóliumot, a bőrmonopóliumot stb.), amelyeket már bevezettünk, és ezzel elő kell készíteni a külkereskedelem állami monopóliumát; e nélkül a monopolizálás nélkül nem leszünk abban a helyzetben, hogy a külföldi tőkétől „váltságdíj” révén „megszabaduljunk”. Márpedig a szocialista építés egész lehetősége attól függ, hogy bizonyos átmeneti idő folyamán meg tudjuk-e védeni belső gazdasági önállóságunkat a külföldi tőkének fizetett némi váltságdíj révén.

Ugyancsak rendkívül erősen elmaradtunk az adóbeszedéssel általában, különösen pedig a vagyon- és jövedelemadó beszedésével. A burzsoázia megsarcolása — ez a rendszabály, amely elvileg feltétlenül elfogadható és megérdemli a proletariátus helyeslését — azt mutatja, hogy ebben a tekintetben még közelebb állunk az elhódítás módszereihez (Oroszországot elhódítottuk a gazdagoktól a szegények számára), mint a kormányzás módszereihez. Ahhoz azonban, hogy megerősödjünk és szilárdabban álljunk a lábunkon, át kell térnünk ezekre az utóbbi módszerekre, a burzsoázia megsarcolását állandó és rendszeresen behajtott vagyon- és jövedelemadóval kell helyettesítenünk, mely többet fog adni a proletár államnak, és amely tőlünk éppen több szervezettséget, jobban megszervezett nyilvántartást és ellenőrzést követel.

Késedelmeskedésünk a munkakötelezettség bevezetése körül újra csak azt mutatja, hogy éppen az az előkészítő és szervező munka kerül napirendre, amely egyrészt hivatott véglegesen megszilárdítani azt, amit már kivívtunk, s amely másrészt szükséges annak a hadműveletnek előkészítéséhez, mely majd „bekeríti” és „megadásra” kényszeríti a tőkét. A munkakötelezettség bevezetését haladéktalanul meg kellene kezdenünk, de csak nagyon fokozatosan és nagy körültekintéssel, minden lépést a gyakorlati tapasztalatok alapján ellenőrizve. Az első lépés magától értetődően az, hogy a gazdagok számára vezetjük be a munkakötelezettséget. A munkakönyv és fogyasztási-költségvetési könyv bevezetése minden burzsoá számára, beleértve a falusi burzsoákat is, komoly lépés volna az ellenség teljes „bekerítése” irányában, és abban az irányban, hogy megteremtsük a termelésnek és a termékelosztásnak valóban az egész népet felölelő nyilvántartását és ellenőrzését.

Az egész népet felölelő nyilvántartásért és ellenőrzésért folytatott harc jelentősége

Az állam, mely évszázadokon át a nép elnyomásának és kifosztásának szerve volt, örökül hagyta ránk a tömegek óriási gyűlöletét és bizalmatlanságát mindennel szemben, ami állami. Ennek leküzdése nagyon nehéz feladat s csak a Szovjethatalom képes rá, de attól is huzamos időt és rendkívüli állhatatosságot követel. A nyilvántartás és ellenőrzés kérdésében — a szocialista forradalomnak ebben a döntő kérdésében, amely rögtön a burzsoázia megdöntése után merül fel — ez az „örökség” különösen élesen mutatkozik meg. Feltétlenül bizonyos időbe telik, amíg a tömegek, melyek a földesurak és a burzsoázia megdöntése után először érzik magukat szabadoknak, megértik – nem könyvekből, hanem saját tapasztalataik, szovjet tapasztalataik alapján —, megértik és megérzik, hogy a termelés és a termékelosztás mindenre kiterjedő állami nyilvántartása és ellenőrzése nélkül a dolgozók hatalma, a dolgozók szabadsága nem maradhat fenn, a kapitalizmus jármába való visszatérés elkerülhetetlen.

A burzsoázia és különösen a kispolgárság szokásai és hagyományai szintén ellentétben állnak az állami ellenőrzéssel, ezeknek a szokásoknak és hagyományoknak a „szent magántulajdon”, a „szent” magánvállalkozás sérthetetlensége felel meg. Most különösen világosan látjuk, mennyire helyes az a marxista tétel, hogy az anarchizmus és az anarchoszindikalizmus burzsoá áramlatok, hogy ezek az áramlatok milyen kibékíthetetlen ellentétben vannak a szocializmussal, a proletárdiktatúrával, a kommunizmussal. Az a harc, amely azért folyik, hogy beoltsuk a tömegekbe a szovjet, az állami ellenőrzés és nyilvántartás eszméjét, hogy ezt az eszmét valósággá változtassuk, hogy a tömegek szakítsanak az átkozott múlttal, mely arra tanította őket, hogy a kenyér és a ruházat megszerzését „magánügynek”, az adás-vételt pedig olyan üzletnek tekintsék, amely „csak rám tartozik”, — ez a harc hatalmas, világtörténelmi jelentőségű harc, a szocialista tudatosság harca a burzsoá-anarchista ösztönösség ellen.

A munkásellenőrzést törvénybe iktattuk, de a proletariátus nagy tömegeinek életébe, sőt még tudatába is, alig-alig kezd behatolni. Arról, hogy a nyilvántartás, az ellenőrzés hiánya a termelés és a termékelosztás terén a szocializmus csíráinak pusztulását, az államkincstár fosztogatását jelenti (mert minden vagyon az államkincstáré, az államkincstár pedig — éppen ez a Szovjethatalom, a dolgozók többségének hatalma), hogy a hanyagság a nyilvántartás és az ellenőrzés terén nem más, mint közvetlen támogatás a német és orosz Kornyilovoknak, akik csak abban az esetben tudják megdönteni a dolgozók hatalmát, ha nem tudunk megbirkózni a nyilvántartás és ellenőrzés feladatával, és akik az egész parasztburzsoázia segítségével, a kadetok, a mensevikek, a jobboldali eszerek segítségével „lesnek” bennünket, várva a kedvező pillanatot — erről nem beszélünk eleget agitációnkban, ezen keveset gondolkoznak, erről keveset beszélnek a munkások és parasztok élenjárói. Márpedig amíg a munkásellenőrzés nem válik ténnyé, amíg az élenjáró munkások nem indítanak és nem folytatnak győzelmes és kíméletlen hadjáratot ennek az ellenőrzésnek a megszegői ellen, illetve azok ellen, akik az ellenőrzéssel nem törődnek — mindaddig a szocializmushoz vezető első lépés (a munkásellenőrzés) után nem tudjuk megtenni a második lépést, vagyis nem tudunk áttérni a termelésnek a munkások által való szabályozására.

A szocialista állam csak mint termelő és fogyasztási kommunák hálózata jöhet létre, amelyek lelkiismeretesen nyilvántartják termelésüket és fogyasztásukat, takarékoskodnak a munkával, szakadatlanul emelik a munka termelékenységét, és ezáltal lehetővé teszik a munkanapnak napi hét, hat órára, sőt még kevesebbre való leszállítását. A gabonakészletek és a gabonabeszerzés (később pedig valamennyi többi nélkülözhetetlen termék) legszigorúbb, az egész népet felölelő és mindenre kiterjedő nyilvántartásának és ellenőrzésének megszervezése nélkül itt nem tudunk zöldágra vergődni. A kapitalizmus olyan tömegszervezeteket hagyott ránk örökül, amelyek meg tudják könnyíteni az áttérést a termékelosztás tömeges nyilvántartására és ellenőrzésére — a fogyasztási szövetkezeteket. Oroszországban ezek nem olyan fejlettek, mint az előrehaladott országokban, mégis több mint tízmillió tagot ölelnek fel. A fogyasztási szövetkezetekről a napokban kiadott dekrétum rendkívül figyelemreméltó; szemléltetően mutatja a Szovjet Szocialista Köztársaság helyzetének és feladatainak sajátszerűségét a jelen pillanatban.

Ez a dekrétum egyesség a burzsoá szövetkezetekkel, valamint azokkal a munkásszövetkezetekkel, amelyek megmaradtak a burzsoá állásponton. Az egyesség vagy kompromisszum először abban áll, hogy az említett intézmények képviselői nemcsak részt vettek a dekrétum megtárgyalásában, hanem ténylegesen szavazati jogot is kaptak, mert a dekrétumnak azokat a részeit, melyeket ezek az intézmények határozottan elleneztek, elvetettük. Másodszor, a kompromisszum lényegében abban áll, hogy a Szovjethatalom lemond a szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről (az egyedüli következetesen proletár elvről), lemond továbbá arról, hogy az egyes helységek egész lakossága egyetlen szövetkezetben egyesüljön. Eltérve ettől az egyedül szocialista elvtől, amely megfelel az osztályok megszüntetése feladatának, megengedtük a „munkás osztály-szövetkezetek” fennmaradását (melyeket ebben az esetben csak azért hívnak „osztály”-szövetkezeteknek, mert a burzsoázia osztályérdekeinek vetik alá magukat). Végül, ugyancsak erősen enyhítettük a Szovjethatalomnak azt a javaslatát is, hogy a burzsoáziát teljesen zárják ki a szövetkezetek igazgatóságából, s az igazgatóságban való részvétel tilalmát csak a magánkapitalista jellegű kereskedelmi és ipari vállalatok tulajdonosaira terjesztjük ki.

Ha a proletariátus a Szovjethatalom útján az egész állam méreteiben meg tudná szervezni a nyilvántartást és az ellenőrzést, vagy legalábbis ennek az ellenőrzésnek az alapjait, akkor nem volna szükség efféle kompromisszumokra. Akkor a Szovjetek közellátási osztályán keresztül, a Szovjetek mellett működő ellátási szerveken keresztül egyesítenénk a lakosságot egy egységes, proletár módon vezetett szövetkezetben burzsoá szövetkezetek közreműködése nélkül, anélkül hogy engedményt tennénk annak a merőben burzsoá elvnek, amely arra készteti a munkásszövetkezetet, hogy maradjon meg munkásszövetkezetnek a burzsoá szövetkezet mellett, ahelyett hogy teljes egészében alárendelné magának ezt a burzsoá szövetkezetet, egybeolvasztva a kettőt, magára vállalva az egész igazgatást és kezébe véve a gazdagok fogyasztásának ellenőrzését.

A Szovjethatalom a burzsoá szövetkezetekkel kötött ezen egyezményével konkrétan megszabta taktikai feladatait és tevékenységének sajátos módszereit az adott fejlődési szakaszban, nevezetesen: a burzsoá elemeket irányítva, felhasználva, bizonyos engedményeket téve nekik a részletekben, megteremtjük az előfeltételeit annak az előrehaladásnak, mely lassúbb lesz, mint eredetileg gondoltuk, de egyszersmind tartósabb is lesz, komolyabban fogja biztosítani a támaszpontot és az utánpótlási vonalakat, jobban megerősíti az elfoglalt állásokat. A Szovjetek most többek között egy rendkívül világos, egyszerű, gyakorlati mértékkel mérhetik le (és kell is hogy lemérjék) a szocialista építés terén elért sikereiket; s ez a mérték: hány községben (kommunában, telepen, városnegyedben stb.) és milyen mértékben közeledik a szövetkezetek fejlődése ahhoz, hogy felölelje az egész lakosságot.

A munka termelékenységének emelése

Miután a proletariátus megoldotta a hatalom kivívásának feladatát, és amilyen mértékben lényegében és fő vonásaiban megoldja a kisajátítók kisajátításának és a kisajátítók ellenállása elfojtásának feladatát, minden szocialista forradalomban szükségszerűen előtérbe nyomul a kapitalizmusnál magasabbrendű társadalmi alakulat megteremtésének alapvető feladata, vagyis: a munka termelékenységének emelése, ezzel kapcsolatban pedig (és ennek érdekében) a munkának magasabb színvonalú megszervezése. Szovjethatalmunk most éppen olyan helyzetben van, hogy a kizsákmányolókon — kezdve Kerenszkijtől egészen Kornyilovig — aratott győzelmei révén lehetősége nyílt arra, hogy közvetlenül elővegye ezt a feladatot, komolyan hozzáfogjon e feladat megoldásához. És itt rögtön kitűnik, hogy míg a központi államhatalmat néhány nap alatt meg lehet hódítani, míg a kizsákmányolók katonai (és szabotázs formájában megnyilvánuló) ellenállását még egy nagy ország különböző szegleteiben is néhány hét alatt el lehet fojtani — a munka termelékenységének emelésével kapcsolatos feladat alapos megoldása mindenesetre (különösen egy rendkívül gyötrelmes és pusztító háború után) több évet vesz igénybe. E munka huzamos jellege itt feltétlenül az objektív körülményekkel függ össze.

A munka termelékenységének emelése mindenekelőtt megköveteli a nagyipar anyagi alapjának biztosítását: a fűtőanyag-, a vastermelés, a gépgyártás, a vegyiipar fejlesztését. Az Oroszországi Szovjet Köztársaság kedvező körülmények között van annyiban, hogy — még a breszti béke után is — óriási érckészletekkel rendelkezik (az Uralban), fűtőanyagkészletei vannak Nyugat-Szibériában (kőszén), a Kaukázusban és délkeleten (ásványolaj), Közép-Oroszországban (tőzeg), az erdők, vízierők, vegyiipari nyersanyagok (Kara-Bugaz) stb. óriási gazdagsága áll rendelkezésére. E természeti kincseknek a legmodernebb technikai eljárásokkal való kitermelése a termelőerők soha nem látott fejlődése számára teremti meg az alapot.

A munkatermelékenység emelésének másik feltétele, először is, a lakosság tömegeinek műveltségi és kulturális felemelkedése. Ez a felemelkedés most óriási iramban folyik, s ezt nem látják a burzsoá megszokottságtól elvakított emberek, akik képtelenek megérteni, hogy a nép „mélyén” micsoda erővel bontakozik ki most a tudás világossága és a kezdeményezés felé hajtó törekvés, hála a szovjet szervezetnek. A gazdasági felemelkedés feltétele, másodszor, a dolgozók fegyelmének, szakértelmének, a munka eredményességének, intenzitásának fokozása, a munka jobb megszervezése.

Ezen a téren különösen rosszul, sőt reménytelenül állnak nálunk a dolgok, ha hinni lehet azoknak az embereknek, akiket a burzsoáziának sikerült megfélemlítenie, vagy akik haszonlesésből szolgálják a burzsoáziát. Ezek az emberek nem értik meg, hogy nem volt és nem is lehet olyan forradalom, amelyben a régi világ hívei ne jajveszékelnének összeomlásról, anarchiáról és hasonlókról. Természetes, hogy a tömegekben, amelyek csak az imént rázták le magukról a hallatlanul vad elnyomás jármát, mélyreható és széleskörű forrás és erjedés megy végbe, hogy huzamos időbe telik, amíg a tömegek kidolgozzák a munkafegyelem új alapjait, hogy a földesurak és a burzsoázia teljes legyőzése előtt ez a munka még csak meg sem kezdődhetett.

De ugyanakkor, amikor a legkisebb mértékben sem ülünk fel annak a gyakran színlelt kétségbeesésnek, amelyet a burzsoák és a burzsoá intellektuelek terjesztenek (akik kétségbeesetten védelmezik régi kiváltságaikat), semmiképpen sem szabad a nyilvánvaló rosszat takargatnunk. Ellenkezőleg, felfedjük azt és fokozottabban harcolunk ellene szovjet módszerekkel, hiszen a szocializmus győzelme elképzelhetetlen, ha a tudatos proletárfegyelem nem győzi le az ösztönös kispolgári anarchiát, a Kerenszkijek és Kornyilovok esetleges visszatérésének ezt az igazi zálogát.

Az oroszországi proletariátus legtudatosabb élcsapata már kitűzte maga elé a munkafegyelem megszilárdításának feladatát, így például a vasmunkások szakszervezetének központi bizottságában és a Szakszervezetek Központi Tanácsában már megkezdődött a megfelelő intézkedések és rendelettervezetek kidolgozása. Ezt a munkát támogatnunk kell és teljes erőnkből elő kell mozdítanunk. Napirendre kell tűzni, a gyakorlatban kell alkalmazni és kipróbálni a teljesítménybért, alkalmazni kell sok mindent abból, ami a Taylor-rendszerben tudományos és progresszív, a munkabért össze kell egyeztetni a gyártás végeredményével vagy a vasúti és víziközlekedés forgalmi eredményeivel stb. stb.

Az orosz ember a fejlettebb nemzetek munkásaihoz viszonyítva rossz munkás. És ez nem is lehetett másképpen a cári uralom alatt, amikor még éltek a jobbágyság maradványai. Megtanulni dolgozni — ezt a feladatot kell a Szovjethatalomnak teljes nagyságában a nép elé tűznie. A kapitalizmus legújabb vívmánya ezen a téren, a Taylor-rendszer — mint a kapitalizmus minden haladó megnyilvánulása — egyesíti magában a burzsoá kizsákmányolás körmönfont kegyetlenségét számos igen gazdag tudományos vívmánnyal a munkában végzett mechanikus mozdulatok elemzése, a felesleges és ügyetlen mozdulatok kiküszöbölése, a leghelyesebb munkamódszerek kidolgozása, a legjobb nyilvántartási és ellenőrzési rendszerek bevezetése stb. tekintetében. A Szovjet Köztársaságnak, ha törik, ha szakad, át kell vennie mindent, ami értékeset a tudomány és a technika ezen a területen elért. A szocializmus megvalósíthatóságát éppen az határozza meg, hogy milyen sikereket tudunk elérni a Szovjethatalomnak és a kormányzás szovjet szervezetének a kapitalizmus legújabb haladó vívmányaival való egyesítése terén. Meg kell szervezni Oroszországban a Taylor-rendszer tanulmányozását és tanítását, rendszeres kipróbálását és alkalmazását. Szükséges ezenkívül, hogy amikor a munka termelékenységének emelése irányában haladunk, számításba vegyük a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakának sajátosságait, amelyek egyrészt megkövetelik, hogy lerakjuk a verseny szocialista megszervezésének alapjait, másrészt pedig megkövetelik a kényszer alkalmazását, nehogy a proletárdiktatúra jelszavát a gyakorlatban beszennyezze a proletárhatalom kocsonyaszerű állapota.

A verseny megszervezése

A burzsoázia által a szocializmusról oly szívesen terjesztett sületlenségek közé tartozik az az állítás, hogy a szocialisták tagadják a verseny jelentőségét. Ezzel szemben a valóságban csakis a szocializmus az, amely, megszüntetve az osztályokat és következésképpen a tömegek leigázottságát, első ízben teszi szabaddá az utat a valóban tömegeket felölelő verseny számára. És éppen a szovjet szervezet, amely a polgári köztársaság formális demokráciájáról áttér a dolgozó tömegeknek a kormányzásban való tényleges részvételére, helyezi első ízben széles alapokra a versenyt. Politikai téren ezt sokkal könnyebb megtenni, mint gazdasági téren, de a szocializmus sikere szempontjából éppen az utóbbi a fontos.

Nézzük a verseny megszervezésének egy olyan eszközét, mint a nyilvánosság. A polgári köztársaság ezt csak formálisan biztosítja, a valóságban a sajtót alárendeli a tőkének, pikáns politikai semmiségekkel szórakoztatja a „csőcseléket”, azt ellenben, ami a műhelyekben, a kereskedelmi ügyletekben, a szállításokban stb. történik, beborítja a „szent magántulajdont” óvó „üzleti titok” leplével. A Szovjethatalom megszüntette az üzleti titkot, új útra lépett, de még csaknem semmit sem tettünk annak érdekében, hogy a nyilvánosságot a gazdasági verseny céljára felhasználjuk. Az ízig-vérig hazug és aljasul rágalmazó burzsoá sajtó kíméletlen elnyomásával párhuzamosan rendszeres munkát kell folytatnunk olyan sajtó megteremtése érdekében, amely nem politikai pikantériákkal és semmiségekkel szórakoztatja és butítja a népet, hanem éppen a mindennapi gazdasági élet kérdéseit viszi a tömegek ítélőszéke elé, és segítséget nyújt e kérdések komoly tanulmányozásához. Minden egyes gyár, minden egyes falu egy-egy termelő és fogyasztási kommuna, amelynek joga és kötelessége, hogy a maga módján alkalmazza az általános szovjet rendeleteket (a „maga módján”, nem olyan értelemben, hogy megszegheti őket, hanem hogy végrehajtásukban a legkülönfélébb formákat alkalmazhatja), hogy a maga módján oldja meg a termelés nyilvántartásának és a termékek elosztásának problémáját. A kapitalizmusban ez a tőkések, földbirtokosok, kulákok „magánügye” volt. A Szovjethatalomban ez nem magánügy, hanem igen fontos állami ügy.

Mi pedig jóformán még hozzá sem kezdtünk ahhoz a hatalmas, nehéz, de annál hálásabb munkához, hogy megszervezzük a kommunák versenyét, hogy bevezessük a számadást és a nyilvánosságot a gabona, a ruha stb. termelése terén, s a száraz, élettelen, bürokratikus jelentéseket élő példákká — elrettentő vagy követendő példákká — változtassuk. A tőkés termelési módban az egyéni példa jelentősége, mondjuk valamely termelőszövetkezet példájának jelentősége, elkerülhetetlenül a legnagyobb mértékben korlátozott, volt, és csak a kispolgári illúzió álmodhatott arról, hogy a kapitalizmust erényes intézmények példájával meg lehet „javítani”. Miután a politikai hatalom átment a proletariátus kezébe, miután a kisajátítókat kisajátítottuk, a dolog gyökeresen megváltozik, és — mint ahogy ezt a legkiválóbb szocialisták annyiszor hangoztatták — első ízben válik lehetővé, hogy a példa erejének tömeghatása megmutatkozzék. A mintakommunáknak az elmaradt kommunák nevelőivé, tanítóivá, ösztökélőivé kellválniok és azok is lesznek. A sajtó legyen a szocialista építés fegyvere, ismertesse a mintakommunák sikereit minden részletükben, tanulmányozza sikereik forrásait, gazdálkodásuk módszereit, másrészt pedig írja „fekete táblára” azokat a kommunákat, amelyek makacsul őrzik a „kapitalizmus hagyományait”, vagyis az anarchiát, a naplopást, a rendetlenséget, a spekulációt. A statisztika a kapitalista társadalomban kizárólag „hivatalos személyek” vagy szakemberek szűk körének volt a dolga, — nekünk be kell vinnünk a statisztikát a tömegek közé, népszerűsítenünk kell, hogy a dolgozók előbb-utóbb maguk is megértsék és lássák, hogyan és mennyit kell dolgozniok, hogyan és mennyit pihenhetnek, hogy az egyes kommunák gazdálkodása, üzleti eredményeinek összehasonlítása általános érdeklődés és tanulmányozás tárgyává váljék, hogy a kiemelkedő kommunákat haladéktalanul megjutalmazzák (a munkanap bizonyos időszakon át történő megrövidítésével, béremeléssel, azzal, hogy kulturális és esztétikai javakat és értékeket nagy mennyiségben juttatunk nekik stb.).

Amikor a társadalom vezetőjeként és irányítójaként új osztály lép a történelem színpadára, ennek mindig elmaradhatatlan velejárója egyrészt az igen erős „bukdácsolás”, a megrázkódtatások, a harc és vihar időszaka, másrészt az új objektív helyzetnek megfelelő új módszerek kiválasztása terén tett bizonytalan lépések, próbálkozások, tétovázások, ingadozások időszaka. A pusztuló feudális nemesség a győzelmes és őt kiszorító burzsoázián nemcsak összeesküvésekkel, felkelési és restaurációs kísérletekkel állt bosszút, hanem azzal is, hogy gúnyözönnel árasztotta el azoknak a „felkapaszkodottaknak” és „arcátlanoknak” hozzánemértését, ügyetlenségét, hibáit, akik kezükbe merészelték venni az állam „szent kormányrúdját”, anélkül hogy erre, mint a hercegek, bárók, nemesek, előkelők, évszázadokon át felkészültek volna — szakasztott úgy, mint ahogy ma a Kornyilovok és Kerenszkijek, a Gocok és Martovok, a burzsoá üzérkedés vagy burzsoá szkepszis hőseinek ez az egész bandája áll bosszút az oroszországi munkásosztályon a hatalom megragadásának „vakmerő” kísérletéért.

Magától értetődik, hogy nem hetek, hanem hosszú hónapok és évek kellenek ahhoz, hogy egy új társadalmi osztály, ráadásul egy eddig elnyomott, az ínség és tudatlanság által elgyötört osztály otthonosan érezze magát az új helyzetben, körülnézzen, rendes kerékvágásba zökkentse munkáját, kinevelje saját szervezőit. Érthető, hogy a forradalmi proletariátust vezető párt még nem rendelkezhet a nagy, az állampolgárok millióira és tízmillióira méretezett szervező intézmények tapasztalatával és gyakorlatával, hogy a régi, csaknem kizárólag agitációs gyakorlat átalakítása igen huzamos ideig tartó dolog. De nincs benne semmi lehetetlen, s ha világosan felismerjük a változtatás szükségességét, ha keményen elhatározzuk megvalósítását és kitartóan fogunk harcolni e nagy és nehéz cél megvalósításáért, — akkor meg is valósítjuk. A „népben”, azaz a munkások és az idegen munkaerőt ki nem zsákmányoló parasztok között rengeteg szervezőtehetség van; a tőke ezrével taposta el, tette tönkre, dobta félre őket, mi viszont még nem tudjuk őket fellelni, felbátorítani, talpra állítani, kiemelni. De megtanuljuk, ha teljes forradalmi lelkesedéssel, amely nélkül győzelmes forradalom nem lehetséges, nekigyürkőzünk, hogy megtanuljuk.

A történelemben egyetlenegy mélyenszántó és hatalmas népi mozgalom sem játszódott le szennyes tajték nélkül — az új tapasztalatlan bajnokaihoz mindig törleszkedtek kalandorok és csirkefogók, kérkedők és hangoskodók, mindig volt értelmetlen nyüzsgés, zűrzavar, haszontalan kapkodás, egyes „vezérek” mindig vállalkoztak arra, hogy húsz dologba belekapjanak és egyet se vigyenek véghez. Hadd vonítsanak és ugassanak a burzsoá társadalom mopszlikutyái, Belorusszovtól Martovig, minden felesleges forgács miatt, ami a nagy, régi erdő kivágásánál elhull. Hiszen azért mopszlikutyák, hogy megugassák a proletár elefántot. Csak ugassanak. Mi megyünk a magunk útján, és igyekszünk a legóvatosabban és legtürelmesebben kipróbálni és felismerni az igazi szervezőket, a józaneszű és gyakorlati érzékű embereket, az olyanokat, akikben a szocializmus iránti hűség egyesül azzal a képességgel, hogy hűhó nélkül (s a zűrzavar és hűhó ellenére) meg tudják szervezni nagyszámú ember kemény és összehangolt együttes munkáját a szovjet szervezet keretein belül. Csakis az ilyeneket kell tízszeres kipróbálás után, először egészen könnyű, majd egyre nehezebb feladatot bízva rájuk, a népi munka vezetőinek, az igazgatás vezetőinek felelős tisztségeibe előléptetni. Ezt még nem tanultuk meg. Megtanuljuk.

„Összehangolt szervezet” és diktatúra

A legutóbbi (moszkvai) Szovjetkongresszus határozata a jelenlegi helyzet legsürgősebb feladatául az „összehangolt szervezet” megteremtését és a fegyelem megszilárdítását tűzi ki. Ilyenfajta határozatokat most mindenki szívesen „megszavaz” és „aláír”; hogy azonban ezeknek a határozatoknak a valóraváltása kényszert követel meg — kényszert éppen diktatúra formájában —, arra rendszerint nem igen gondolnak. Pedig a legnagyobb ostobaság és a legbalgább utópizmus volna azt feltételezni, hogy az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba lehetséges kényszer és diktatúra nélkül. Marx elmélete már nagyon régen és a leghatározottabban fellépett ez ellen a kispolgári demokrata és anarchista badarság ellen. És az 1917 — 1918-as évek Oroszországa annyira szemléltetően, kézzelfoghatóan és meggyőzően igazolja ebben a tekintetben Marx elméletét, hogy csak reménytelenül ostoba, vagy pedig az igazságnak makacsul hátatfordító emberek tévedhetnek még ebben a tekintetben. Vagy Kornyilov diktatúrája (ha Kornyilovot a burzsoá Cavaignac orosz típusának vesszük), vagy a proletariátus diktatúrája — más kivezető útról szó sem lehet egy olyan ország számára, amely a leggyötrelmesebb háború okozta szörnyű gazdasági bomlás közepette, rendkívül éles fordulatokkal rendkívül gyors fejlődést tett meg. Minden középmegoldás vagy a nép becsapása a burzsoázia részéről, amely nem mondhatja meg az igazat, nem mondhatja meg, hogy neki Kornyilov kell, vagy pedig a kispolgári demokraták, a Csernovok, Ceretelik és Martovok bárgyúsága, akik a demokrácia egységéről, a demokrácia diktatúrájáról, általános demokratikus frontról és más ostobaságokról fecsegnek. Akit még az 1917—1918-as orosz forradalom menete sem tanított meg arra, hogy semmiféle közbenső megoldás sem lehetséges, azon már semmi sem segít.

Másrészt nem nehéz meggyőződni arról, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba vezető minden átmenetben szükség van diktatúrára, mégpedig két fő okból, illetve két fő irányban. Először, a kapitalizmust nem lehet legyőzni és kiirtani anélkül, hogy kíméletlenül le ne törjük a kizsákmányolók ellenállását, akiket nem lehet egycsapásra megfosztani gazdagságuktól, szervezettség és tudás nyújtotta fölényüktől, és akik következésképpen meglehetősen hosszú időn át elkerülhetetlenül próbálkozni fognak azzal, hogy megdöntsék a szegények gyűlölt hatalmát. Másodszor, minden nagy forradalom, s különösen a szocialista forradalom, még ha nem is folyna külső háború, elképzelhetetlen belső háború, vagyis polgárháború nélkül, amely még nagyobb rombolást jelent, mint a külső háború, s amely az ingadozás és az egyik oldalról a másik oldalra való átpártolás eseteinek ezreit és millióit jelenti, amely óriási bizonytalanságot, kiegyensúlyozatlanságot, káoszt jelent. És magától értetődik, hogy egy ilyen mélyreható átalakulás idején múlhatatlanul „megmutatkozik” a régi társadalom bomlásának valamennyi, szükségszerűen nagyszámú eleme, amelyek főleg a kispolgársággal vannak kapcsolatban (mert minden háború és minden válság mindenekelőtt ezt a réteget teszi tönkre és pusztítja). A bomlásnak ezek az elemei viszont nem tudnak „megmutatkozni” máskép, mint úgy, hogy nő a bűnözés, a korrupció, a spekuláció és minden effajta ocsmányság. Hogy ezzel elbánjunk, ahhoz idő és vaskéz kell.

Nem volt a történelem folyamán egyetlenegy olyan nagy forradalom sem, amelyben a nép ne érezte volna meg ezt ösztönszerűen és ne tanúsított volna üdvös szilárdságot, a helyszínen lőve agyon a tolvajokat. A régi forradalmaknak az volt a bajuk, hogy a tömegek forradalmi lelkesedése, amely fenntartotta bennük a feszültséget és erőt adott nekik a bomlasztó elemek kíméletlen elnyomásához, nem sokáig tartott. Társadalmi, vagyis osztály-oka annak, hogy a tömegek forradalmi lelkesedése ilyen mulandó volt, a proletariátus gyengesége volt, mert egyes-egyedül a proletariátus képes (ha eléggé nagyszámú, öntudatos és fegyelmezett) maga köré gyűjteni a dolgozók és kizsákmányoltak többségét (egyszerűbben és népszerűbben szólva: a szegények többségét), és megtartani a hatalmat eléggé hosszú ideig ahhoz, hogy ezalatt teljesen elnyomjon minden kizsákmányolót, minden bomlasztó elemet.

Minden forradalomnak ezt a történelmi tapasztalatát, ezt a világtörténelmi — gazdasági és politikai — tanulságot foglalta össze Marx, amikor megadta a rövid, szabatos, pontos és világos formulát: a proletariátus diktatúrája. S hogy az orosz forradalom helyesen fogott hozzá ennek a világtörténelmi feladatnak a megvalósításához, azt bebizonyította a szovjet szervezet diadalútja Oroszország valamennyi népe és nemzete között. Mert a Szovjethatalom nem más, mint a proletariátus diktatúrájának, az élenjáró osztály diktatúrájának szervezeti formája, amely osztály egy új demokratizmushoz viszi el, az állam kormányzásában való önálló részvételre mozgósítja a dolgozók és kizsákmányoltak tíz- és tízmillióit, melyek saját tapasztalataik alapján tanulják meg, hogy a proletariátus fegyelmezett és öntudatos élcsapatában legmegbízhatóbb vezérüket lássák.

A diktatúra azonban nagy szó. Nagy szavakkal pedig nem szabad dobálózni. A diktatúra: vashatalom, forradalmian bátor és gyors hatalom, amely kíméletlenül elnyomja mind a kizsákmányolókat, mind a gonosztevőket. A mi hatalmunk viszont mértéktelenül enyhe, gyakran jobban hasonlít a kocsonyához, mint a vashoz. Egy percre sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a polgári és kispolgári erők kettős harcot folytatnak a Szovjethatalom ellen: egyrészt kívülről — a Szavinkovok, Gocok, Gegecskorik, Kornyilovok módszereivel, összeesküvésekkel és felkelésekkel s ezek mocskos „ideológiai” tükröződéseivel, a kadetok, a jobboldali eszerek és a mensevikek sajtójában megjelenő hazugság- és rágalomáradattal; másrészt pedig belülről — azzal, hogy a bomlás minden elemét, minden gyengeséget felhasználnak vesztegetésre, a fegyelmezetlenség, a züllés és a zűrzavar fokozására. Minél közelebb jutunk a burzsoázia teljes katonai elnyomásához, annál veszélyesebbé válik számunkra a kispolgári anarchia ösztönös ereje. S ez ellen az anarchia ellen nem lehet csak propagandával és agitációval, csak a verseny megszervezése útján, csak a szervezők kiválasztása útján harcolni — ezt a harcot kényszerrel is kell folytatni.

Amilyen mértékben a hatalom fő feladatává a katonai elnyomás helyett a kormányzás lesz — az elnyomás és a kényszer tipikus formája nem a helyszínen való agyonlövés, hanem a bíróság lesz. És ebben a tekintetben a forradalmi tömegek 1917. október 25-e után helyes útra léptek és bebizonyították a forradalom életképességét, amikor megkezdték saját munkás- és parasztbíróságaik megalakítását, még mielőtt a bürokratikus burzsoá bírósági apparátus feloszlatásáról bármiféle rendelet megjelent volna. A mi forradalmi és népbíróságaink azonban mérhetetlenül, hihetetlenül gyengék. Érezhető, hogy még nem szűnt meg véglegesen az a földesúri és burzsoá elnyomás idejéből fennmaradt népfelfogás, amely a bíróságot idegen, kincstári intézménynek tekintette. Nem ment át eléggé a köztudatba, hogy a bíróság olyan szerv, amely éppen a szegénységet vonja be mind egy szálig az államigazgatásba (mert a bírósági tevékenység az államigazgatás egyik funkciója), hogy a bíróság a proletariátus és a szegényparasztság hatalmi szerve, hogy a bíróság a fegyelemre nevelés eszköze. Nem ment át eléggé a köztudatba az az egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy ha Oroszország legfőbb baja az éhínség és a munkanélküliség, akkor ezeket a bajokat nem lehet hajrával legyőzni, hanem csak sokoldalú, mindent felölelő, az egész népre kiterjedő szervezőmunkával és fegyelemmel, azért, hogy több kenyeret termelhessünk az emberek számára és több kenyeret (fűtőanyagot) juttathassunk az iparnak, hogy mindezt idejében rendeltetési helyére szállíthassuk és helyesen szétoszthassuk; — hogy ennélfogva az éhínség és munkanélküliség kínjaiban mindenki bűnös, aki bármely gyárban, bármely gazdaságban, bármilyen téren megszegi a munkafegyelmet; — hogy ezeket a bűnösöket tudnunk kell megtalálni, bíróság elé állítani és kíméletlenül megbüntetni. A kispolgári ösztönösség, amely ellen most a legszívósabb harcot kell folytatnunk, éppen abban mutatkozik meg, hogy nemigen látják a népgazdasági és politikai összefüggést egyfelől az éhínség és a munkanélküliség, másfelől a szervezésben és fegyelemben mutatkozó általános ziláltság között; — hogy erősek még a gyökerei a kistulajdonosi felfogásnak: minél több az én zsebembe, aztán — utánam a vízözön!

A vasútnál, mely talán a legszemléltetőbben testesíti meg a nagykapitalizmus által teremtett organizmus gazdasági kapcsolatait, különösen kirívóan mutatkozik meg a kispolgári ösztönös lazaságnak ez a harca a proletár szervezettség ellen. A „vasútigazgatási” elem nagy bőségben ontja a szabotálókat, a megvesztegethetőket; a proletár elem legjava a fegyelemért harcol; de mind az egyik, mind a másik elemen belül természetesen sok az ingadozó, a „gyenge”, aki nem képes ellenállni a spekuláció, a vesztegetés, a személyes haszon „csábításának”, aminek aztán az egész vasúti apparátus elromlása az ára, holott ennek az apparátusnak helyes munkájától függ az éhínség és a munkanélküliség legyőzése.

Jellemző az a harc, amely ezen a talajon a vasutak igazgatásáról kiadott legutóbbi rendelet körül bontakozott ki. Ez a rendelet diktátori teljhatalommal (vagy „korlátlan” teljhatalommal) ruházza fel az egyes vezetőket. A kispolgári lazaság tudatos (de nagyrészt valószínűleg öntudatlan) képviselői a testületi elvtől, a demokratizmustól, a Szovjethatalom elveitől való eltérést akartak látni abban, hogy egyes személyeket „korlátlan” (vagyis diktátori) hatalommal ruházunk fel. A baloldali eszerek körében a diktátorságról szóló rendelet ellen itt-ott éppenséggel bujtogató, azaz a rossz ösztönökhöz és a kistulajdonos „harácsolási” törekvéseihez apelláló agitáció kapott lábra. Valóban óriási jelentőségű kérdés merült fel: először is, az az elvi kérdés, hogy vajon korlátlan diktátori teljhatalommal felruházott egyes személyek kinevezése egyáltalán összeegyeztethető-e a Szovjethatalom alapelveivel; másodszor az, hogy miképpen függ össze ez az eset — ez a precedens, ha úgy tetszik — a hatalom különleges feladataival a jelenlegi konkrét helyzetben. Mind az egyik, mind a másik kérdésre igen figyelmesen kell kitérni.

Hogy egyes személyek diktatúrája a forradalmi mozgalmak történetében nagyon gyakran volt a forradalmi osztályok diktatúrájának kifejezője, hordozója, végrehajtója, erről kétségbevonhatatlan történelmi tapasztalatok tanúskodnak. A polgári demokráciával kétségtelenül összefért az egyes személyek diktatúrája. Ezen a ponton azonban a Szovjethatalom burzsoá szidalmazói és kispolgári szekértolóik mindig igen csalafinta módon járnak el: egyrészt, a Szovjethatalmat egyszerűen valami esztelen, anarchikus, vad dolognak minősítik, gondosan kerülve a mi történelmi párhuzamainkat, és annak elméleti bizonyítékait, hogy a Szovjetek a demokratizmus magasabb formája, sőt még annál is több: a demokratizmus szocialista formájának kezdete; másrészt pedig a polgári demokráciánál magasabbrendű demokratizmust követelnek tőlünk, és azt mondják: a ti bolsevik (vagyis nem burzsoá, hanem szocialista) szovjet demokratizmusotokkal a személyi diktatúra teljesen összeegyeztethetetlen.

Csapnivalóan rossz okoskodás! Ha nem vagyunk anarchisták, akkor el kell ismernünk, hogy az állam, vagyis a kényszer szükséges a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenethez. A kényszer formáját az adott forradalmi osztály fejlettségi foka, aztán olyan sajátos körülmények, mint például a hosszú és reakciós háború öröksége, továbbá a burzsoázia és a kispolgárság ellenállásának formái határozzák meg. Ezért egyáltalán semmi elvi ellentmondás nincs a szovjet (azaz szocialista) demokratizmus és egyes személyek diktátori hatalmának alkalmazása között. A proletárdiktatúra abban különbözik a burzsoá diktatúrától, hogy az előbbi a kizsákmányolt többség érdekében a kizsákmányoló kisebbség ellen irányítja csapásait, továbbá abban, hogy a proletárdiktatúrát — az egyes személyeken keresztül is— nemcsak a dolgozó és kizsákmányolt tömegek gyakorolják, hanem szervezetek is, amelyek úgy vannak felépítve, hogy éppen ezeket a tömegeket ébresszék és mozgósítsák történelmi alkotó tevékenységre (a szovjet szervezetek az ilyenfajta szervezetek közé tartoznak).

Ami a második kérdést illeti, azt, hogy milyen jelentősége van az egyszemélyi diktátori hatalomnak az adott helyzet különleges feladatai szempontjából, meg kell mondani, hogy minden gépi nagyipar — vagyis a szocializmusnak éppen anyagi, termelési forrása és alapja — megköveteli a feltétlen és legszigorúbb akarategységet, amely az emberek százainak, ezreinek és tízezreinek együttes munkáját irányítja. Ennek a szükségessége technikailag is, gazdaságilag is, történetileg is nyilvánvaló, és mindazok, akik a szocializmuson gondolkoztak, mindig elismerték, hogy ez előfeltétele a szocializmusnak. De hogyan lehet biztosítani a legszigorúbb akarategységet? — Úgy, hogy az ezrek akaratát egy ember akaratának rendeljük alá.

Ez az alárendeltség, ha a közös munkában részt vevők ideálisan öntudatosak és fegyelmezettek, inkább a karmester lágy vezénylésére emlékeztethet. Ha nincs meg az ideális fegyelmezettség és öntudatosság — felveheti a diktátorság éles formáit. De így vagy úgy, a gépi nagyipar mintájára szervezett munka folyamatainak sikere érdekében elengedhetetlenül szükséges, hogy ellentmondás nélkül engedelmeskedjünk egy egységes akaratnak. A vasutak számára ez kétszeresen, háromszorosan is szükséges. És ez az átmenet az egyik politikai feladatról a másikra, amely külsőleg egyáltalán nem hasonlít az elsőre, ez az átmenet a jelenlegi helyzet sajátszerűsége. A forradalom csak az imént zúzta szét a legrégibb, legerősebb, legsúlyosabb béklyókat, melyek viselésére a deresfegyelem kényszerítette a tömegeket. Ez volt tegnap. Ma pedig ugyanaz a forradalom, éppen saját fejlesztése és megszilárdítása érdekében, éppen a szocializmus érdekében megköveteli, hogy a tömegek ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek a munkafolyamatot vezetők egyetlen akaratának. Érthető, hogy ez az átmenet nem valósítható meg egycsapásra. Érthető, hogy csakis a legnagyobb lökések, megrázkódtatások, a régihez való vissza-visszatérés, a népet az új világ felé vezető proletár élcsapat energiájának óriási megfeszítése árán valósítható meg. Ezen nem gondolkoznak azok, akikre ráragad a „Novaja Zsizny” vagy a „Vperjod”, a „Gyelo Naroda” vagy a „Nas Vek” nyárspolgári hisztériája.

Nézzék meg a dolgozó és kizsákmányolt tömeg átlagos, egyszerű tagjának lelkületét és hasonlítsák össze ezt a lelkületet társadalmi életének objektív, anyagi feltételeivel. Az Októberi Forradalom előtt ez az egyszerű ember olyasmit a valóságban nem látott, hogy a vagyonos, kizsákmányoló osztályok ténylegesen hoztak volna valamiféle valóban komoly áldozatot, hogy bármiről lemondtak volna az ő javára. Olyat még nem látott, hogy megadták volna neki a sokat ígért földet és szabadságot, hogy békét teremtettek volna, hogy lemondtak volna a „nagyhatalmi” érdekekről és a titkos nagyhatalmi szerződésekről, hogy lemondtak volna a tőkéről és a profitról. Csak 1917. október 25-e után látta ezt meg, amikor ő maga vette el mindezt erőszakkal, s amikor ugyancsak erőszakkal kellett megvédenie azt, amit elvett a Kerenszkijéktől, Gocoktól, Gegecskoriktól, Dutovoktól és Kornyilovoktól. Érthető, hogy bizonyos ideig minden figyelme, minden gondolata, minden lelkiereje csak arra irányult, hogy fellélegezzen, talpraálljon, kibontakozzék, megszerezze magának az élet legközelebbi javait, amelyeket megszerezhet, és amelyeket a megdöntött kizsákmányolók nem adtak meg neki. Érthető, hogy bizonyos idő kell ahhoz, hogy a tömeg egyszerű tagja ne csak meglássa, ne csak meggyőződjék róla, de meg is érezze, hogy nem lehet a dolgokat csak úgy egyszerűen „fogni-vinni”, eltulajdonítani, elemelni, — hogy ez a gazdasági bomlás fokozódására, pusztulásra, a Kornyilovok visszatérésére vezet. A megfelelő fordulat az egyszerű dolgozó tömegek életfeltételeiben (s következésképpen lelkületében is) éppen csak kezdődőben van. S nekünk, a kommunisták (bolsevikok) pártjának, amely a kizsákmányoltak szabadságtörekvésének tudatos kifejezője, az a feladatunk, hogy ezt a fordulatot felismerjük, megértsük szükségességét, élére álljunk a kimerült és a kivezető utat fáradtan kereső tömegeknek, rávezessük a tömegeket a helyes útra, a munkafegyelem útjára, arra, hogy a munkafeltételek kérdéséről való gyűlésezés feladatát összhangba hozzák azzal a feladattal, hogy a munka közben feltétlenül engedelmeskedjenek a szovjet vezető, a diktátor akaratának.

A burzsoák, a mensevikek, a „Novaja Zsizny” hívei, akik csak a káoszt, a kapkodást, a kistulajdonosi önzés kirobbanásait látják, nevetnek a „gyűlésezésen”, még gyakrabban pedig dühösen sziszegnek miatta. De gyűlésezés nélkül az elnyomottak tömege sohasem tudna áttérni arról a fegyelemről, amelyet a kizsákmányolók kényszerítettek rá, a tudatos és önkéntes fegyelemre. A gyűlésezés — a dolgozók igazi demokráciája, kiegyenesedése, új életre ébredése, a dolgozók első lépése azon a talajon, amelyet ők maguk tisztítottak meg a férgektől (a kizsákmányolóktól, az imperialistáktól, a földesuraktól és a kapitalistáktól), és amelyet maguk akarnak a maguk módján, a maguk számára elrendezni, mégpedig saját hatalmuk, a szovjet hatalom, nem pedig az idegen, az úri, a burzsoá hatalom elvei alapján — s ezt éppen a gyűléseken tanulják. Éppen a dolgozóknak a kizsákmányolókon aratott októberi győzelme kellett ahhoz, egy egész történelmi szakasz folyamán kellett előbb a dolgozóknak maguknak megtárgyalniok az új életfeltételeket és az új feladatokat, hogy lehetővé váljon a biztos áttérés a munkafegyelem magasabb formáira, annak az eszmének tudatos elsajátítására, hogy szükség van a proletariátus diktatúrájára, arra, hogy munka közben a Szovjethatalom képviselőinek egyszemélyi rendelkezéseit ellentmondás nélkül teljesítsék.

Ez az áttérés most kezdődött meg.

Sikeresen megoldottuk a forradalom első feladatát, láttuk, hogy a dolgozó tömegek hogyan teremtették meg önmagukban e siker fő feltételét: a kizsákmányolók elleni erőfeszítések egyesítését a kizsákmányolók megdöntése céljából. Az olyan szakaszoknak, mint 1905 októbere, 1917 februárja és októbere, világtörténelmi jelentőségük van.

Sikeresen megoldottuk a forradalom második feladatát: felébresztettük és talpraállítottuk a társadalomnak éppen azokat az „alsó rétegeit”, amelyeket a kizsákmányolók a mélybe taszítottak, s amelyek csak 1917. október 25-e után kaptak teljes szabadságot arra, hogy megdöntsék a kizsákmányolókat, körülnézzenek és a maguk módján berendezkedjenek. Éppen a legelnyomottabb és legelesettebb, legkevésbé felkészült dolgozó tömegek gyűlésezése, átállása a bolsevikok oldalára, e tömegek szovjet szervezeteinek megteremtése országszerte — ez a forradalom második nagy szakasza.

Kezdődik a harmadik szakasz. Meg kell szilárdítani azt, amit magunk vívtunk ki, amit elrendeltünk, amit törvénybe iktattunk, megtárgyaltunk, tervbe vettünk — mindezt meg kell szilárdítani a mindennapi munkafegyelem szilárd formáiban. Ez a legnehezebb, de egyszersmind a leghálásabb feladat, mert csak e feladat megoldásával teremthetjük meg a szocialista rendet. Meg kell tanulnunk, hogy a dolgozó tömegek e viharos, tavaszi áradásként hömpölygő, medréből kicsapó gyűlés-demokráciáját egyesítsük a munka közben tanúsított vasfegyelemmel, azzal, hogy munka közben ellentmondás nélkül engedelmeskedünk egy személy, a szovjet vezető akaratának.

Ezt még nem tanultuk meg.

Meg fogjuk tanulni.

A burzsoá kizsákmányolás restaurációjával tegnap a Kornyilovok, Gocok, Dutovok, Gegecskorik, Bogajevszkijek fenyegettek bennünket, őket legyőztük. Ez a restauráció, ugyanez a restauráció fenyeget ma bennünket más formában: az ösztönös kispolgári fegyelmezetlenség és anarchizmus, a kistulajdonosi „mi közöm hozzá” formájában, ennek az ösztönösségnek a proletár fegyelmezettség ellen irányuló mindennapi, apró, de nagyszámú támadásai és rohamai formájában. Ezt az ösztönös kispolgári anarchiát le kell győznünk, és le is fogjuk győzni.

A szovjet szervezet fejlesztése

A szovjet demokratizmus — vagyis konkrét, mostani alkalmazásában a proletár demokratizmus — szocialista jellege először is abban áll, hogy a választók a dolgozó és kizsákmányolt tömegek, a burzsoázia pedig ki van rekesztve a választásokból; másodszor, hogy a választásoknak mindenféle bürokratikus formasága és korlátozása elesik, a tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és időpontját, ugyanakkor pedig teljesen szabadon visszahívhatják a megválasztottakat; harmadszor abban, hogy megalakul a dolgozók élcsapatának, a nagyipari proletariátusnak, legjobb tömegszervezete, amely lehetővé teszi a nagyipari proletariátus számára a kizsákmányoltak legszélesebb tömegeinek vezetését, az önálló politikai életbe való bevonásukat, a saját tapasztalataikra támaszkodó politikai nevelésüket, hogy ilyenformán első ízben történik lépés abban az irányban, hogy a lakosság valóban mind egy szálig megtanuljon kormányozni és hozzáfogjon a kormányzáshoz.

Ezek ennek az Oroszországban alkalmazott demokratizmusnak fő megkülönböztető ismérvei, amely a demokratizmus magasabb típusa, szakítás a demokratizmus polgári eltorzításával, átmenet a szocialista demokratizmusra és azokra a feltételekre, amelyek között lehetővé válik, hogy az állam kezdjen elhalni.

Magától értetődik, hogy az ösztönös kispolgári szervezetlenség (amely kisebb vagy nagyobb mértékben elkerülhetetlenül megmutatkozik minden proletárforradalomban, a mi forradalmunkban pedig, az ország kispolgári jellege, elmaradottsága és a reakciós háborúnak a következményei miatt különösen erőteljesen mutatkozik meg) szükségszerűen rányomja bélyegét a Szovjetekre is.

Fáradhatatlanul dolgoznunk kell a Szovjetek és a Szovjethatalom szervezetének fejlesztésén. Van egy olyan kispolgári törekvés, amely a Szovjetek tagjait „parlamenti képviselőkké”, vagy, másfelől, bürokratákká akarja átváltoztatni. Ez ellen úgy kell harcolni, hogy a Szovjetek minden tagját bevonjuk a kormányzás gyakorlati munkájába. A Szovjetek osztályai sokhelyütt olyan szervekké változnak, amelyek fokozatosan összeolvadnak a biztosságokkal. Az a célunk, hogy a szegénységet mind egy szálig bevonjuk a kormányzás gyakorlati munkájába, s minden lépést, ami ennek megvalósítása irányában történik — minél változatosabbak ezek a lépések, annál jobb —, gondosan fel kell jegyeznünk, tanulmányoznunk kell, rendszerbe kell foglalnunk, szélesebbkörű kísérletek útján ki kell próbálnunk és törvényerőre kell emelnünk. Célunk, hogy minden dolgozó a nyolcórás termelő munka „feladatának” elvégzése után fizetés nélkül végezzen állami feladatokat: az áttérés erre különösen nehéz, de csakis ez az áttérés a szocializmus végleges megszilárdulásának záloga. A változás újdonsága és nehéz volta természetesen rengeteg olyan lépésre vezet, amelyet úgyszólván tapogatózva teszünk meg, bőven okoz hibákat, ingadozásokat — enélkül semmiféle gyors előrehaladás sem lehetséges. A jelenlegi helyzet egész eredetisége sok olyan embernek a szempontjából, aki azt akarja, hogy szocialistának tartsák, abban áll, hogy az emberek megszokták, hogy a kapitalizmust elvontan szembeállítsák a szocializmussal és a kettő közé mély értelműen odategyék ezt a szót: „ugrás” (némelyek, emlékezve az Engelsnél olvasottak töredékeire, még mélyértelműbben hozzátették: „ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”). Azt azonban, hogy a szocializmus tanítómesterei a világtörténelmi átalakulások értelmében vett fordulatot nevezték „ugrásnak” és hogy az ilyenfajta ugrások tíz évre vagy még hosszabb időre is kiterjedő időszakokat ölelnek fel — ezt nemigen tudja átgondolni azoknak az úgynevezett szocialistáknak a többsége, akik „könyvből ismerik” a szocializmust, de a dolog lényegébe sohasem hatoltak be komolyan. Természetes, hogy a hírhedt „értelmiség” ilyen időkben rendkívül sok siratóasszonyt produkál: az egyik az Alkotmányozó Gyűlést siratja, a másik — a polgári fegyelmet, a harmadik — a kapitalista rendet, a negyedik — a művelt földesurat, az ötödik — az imperialista nagyhatalmi helyzetet és így tovább és így tovább.

A nagy ugrások korszakának igazi érdekessége abban áll, hogy a régi rend rengeteg törmeléke, amelyek néha gyorsabban halmozódnak, mint az új rend (nem mindig azonnal látható) csírái, megköveteli tőlünk, hogy a fejlődés vonalából vagy láncolatából ki tudjuk ragadni a leglényegesebbet. Vannak történelmi pillanatok, amikor a forradalom sikere érdekében a legfontosabb az, hogy minél több törmeléket halmozzunk fel, azaz minél több régi intézményt romboljunk szét; vannak pillanatok, amikor már eleget romboltunk, és a talaj törmelékektől való megtisztításának „prózai” (a kispolgári forradalmár számára „unalmas”) munkája kerül sorra; vannak pillanatok, amikor mindennél fontosabb az, hogy gondosan ápoljuk a törmeléktől még rosszul megtisztított talajon az új életnek az omladékok alól kinövő csíráit.

Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy általában kommunistának lenni. Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a bizonyos láncszemet, amelyet minden erőnkből meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot kezünkben tarthassuk és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és nem olyan kezdetleges, mint a közönséges, kovácskészítette láncban.

A szovjet szervezet bürokratikus kinövései elleni harcot biztosítja az, hogy a Szovjetek szilárd kapcsolatban vannak a „néppel”, vagyis a dolgozókkal és kizsákmányoltakkal, hogy ez a kapcsolat hajlékony és rugalmas. A polgári parlamenteket a szegénység sohasem tekinti „saját” intézményeinek, még a világ legdemokratikusabb kapitalista köztársaságának parlamentjét sem. A Szovjetek ellenben a munkás- és paraszttömegek „saját” intézményei, nem pedig idegen intézmények. A mai Scheidemann-féle, vagy ami majdnem ugyanaz, Martov-féle „szociáldemokraták” éppúgy undorodnak a Szovjetektől és éppúgy vonzódnak az illedelmes polgári parlamenthez vagy az Alkotmányozó Gyűléshez, mint ahogy Turgenyev 60 évvel ezelőtt vonzódott a mérsékelt monarchista és nemesi alkotmányhoz, mint ahogy ő undorodott Dobroljubov és Csernisevszkij paraszt demokratizmusától.

Éppen az, hogy a Szovjetek közel állnak a dolgozó „néphez”, teremti meg a küldött-visszahívás és az alulról történő ellenőrzés különleges formáit, amelyeket most különösen nagy buzgalommal kell fejlesztenünk. Így például a legteljesebb rokonszenvre és támogatásra méltók a népművelési tanácsok — a szovjet választók és küldötteik időszakos értekezletei, amelyek a szovjet hatóságok népművelési tevékenységének megvitatása és ellenőrzése céljából gyűlnek egybe. Mi sem volna ostobább dolog, mint ha a Szovjeteket holmi megcsontosodott és elzárkózott intézményekké akarnók átváltoztatni. Minél határozottabban kell most síkraszállnunk a kíméletlenül keménykezű hatalomért, az egyes személyek diktatúrájáért meghatározott munkafolyamatokra vonatkozóan a merőben végrehajtási jellegű funkciók meghatározott eseteiben, annál változatosabbaknak kell lenniök az alulról jövő ellenőrzés formáinak és módjainak, hogy teljesen lehetetlenné tegyük a Szovjethatalom eltorzítását, hogy újra meg újra fáradhatatlanul irtsuk a bürokratizmus dudváját.

Befejezés

Rendkívül súlyos, nehéz és veszélyes nemzetközi helyzet; a lavírozás és visszavonulás szükségessége; a Nyugaton kínosan hosszú ideig érlelődő forradalom új kitöréseire való várakozás időszaka; az országon belül a lassú építés és kíméletlen „felrázás” időszaka, a szigorú proletár fegyelmezettség hosszas és kitartó harca a kispolgári fegyelmezetlenség és anarchia fenyegető áradata ellen — ezek röviden a szocialista forradalom mai különleges szakaszának ismertetőjelei. Ez az a láncszem az események történelmi láncolatában, amelyet most teljes erőnkből meg kell ragadnunk, hogy feladatunk magaslatán álljunk, amíg rá nem térünk a következő láncszemre, amely különös ragyogással, a nemzetközi proletárforradalom győzelmeinek ragyogásával vonz bennünket.

Próbálják meg összehasonlítani a „forradalmár” szokásos, közkeletű fogalmával azokat a jelszavakat, amelyek a mostani időszak sajátosságaiból erednek: lavírozni, visszavonulni, várni, lassan építeni, kíméletlenül felrázni, szigorúan fegyelmezni, ostorozni a fegyelmezetlenséget. . . Csoda-e, ha ennek hallatára egyes „forradalmárokat” nemes felháborodás fog el és „mennydörögni” kezdenek ellenünk, hogy megfeledkezünk az Októberi Forradalom hagyományairól, hogy megalkuszunk a polgári szakemberekkel, kompromisszumokat kötünk a burzsoáziával, hogy kispolgárok, reformisták vagyunk stb. stb.?

Ezeknek a gyász-forradalmároknak az a bajuk, hogy közülük még azok sem, akiket a világ legjobb szándékai vezérelnek, és akik feltétlenül hűek a szocializmus ügyéhez — még ezek sem értik meg azt a különleges és különösen „kellemetlen” állapotot, amelyen elkerülhetetlenül keresztül kellett mennie egy elmaradott, a reakciós és szerencsétlen háború által elgyötört országnak, amely jóval előbb kezdte meg a szocialista forradalmat, mint a haladottabb országok; — a nehéz átmenet nehéz pillanataiban nincs meg bennük a kellő kitartás. Természetes, hogy a „baloldali eszerek” pártja alkotja pártunkkal szemben az ilyenfajta „hivatalos” ellenzéket. Személyi kivételek a csoport- és osztálytípusok alól természetesen vannak és mindig lesznek. De a társadalmi típusok megmaradnak. Olyan országban, ahol a kistulajdonos lakosság óriási többségben van a tiszta proletár lakossággal szemben, elkerülhetetlenül megnyilvánul — olykor rendkívül élesen fog megnyilvánulni — a proletárforradalmár és a kispolgári forradalmár közötti különbség. A kispolgári forradalmár az események minden fordulatánál ingadozik, tántorog, 1917 márciusában elszánt forradalmár, májusban a „koalíciót” magasztalja, júliusban gyűlöli a bolsevikokat (vagy siránkozik „kalandorságuk” miatt), október végén félénken távol tartja magát tőlük, decemberben támogatja őket, végül 1918 márciusában és áprilisában az ilyen típusok többnyire megvetően fintorgatják az orrukat és így beszélnek: „Én nem tartozom azok közé, akik dicshimnuszt zengenek a «szerves» munkának, a gyakorlatiasságnak és a lépésről lépésre való haladásnak.”

Az ilyen típusok társadalmi forrása — a kistulajdonos, akit megvadítottak a háború rémségei, a hirtelen tönkremenés, az éhínség és a bomlás hallatlan gyötrelmei, aki hisztérikusan kapkod ide-oda, keresi a kivezető utat és a menekülést, és ingadozva hol bízik a proletariátusban és támogatja, hol pedig elfogja a kétségbeesés. Világosan meg kell érteni és jól meg kell jegyeznünk, hogy ilyen társadalmi alapra semmilyen szocializmust nem lehet felépíteni. A dolgozó és kizsákmányolt tömegeket csak olyan osztály tudja vezetni, amely ingadozás nélkül halad a maga útján, amely nem csügged és nem esik kétségbe a legnehezebb, legsúlyosabb és legveszélyesebb átmenetek idején sem. Hisztérikus rohamokra nincs szükségünk. Nekünk a proletariátus vas zászlóaljainak egyenletes menetelésére van szükségünk.

A megírás ideje: 1918 március—április.

Megjelent: „Pravda” 83. és „Izvesztyija
VCIK” 85. sz. 1918. április 28.

Lenin Művei. 27. köt. 229—273. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 7. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi
polgárháború időszakában
(1927-1937)

1. A forradalom apálya. A Kínai Kommunista Párt harca a vörös hatalom megteremtéséért és az imperialistaellenes, antifeudális forradalom következetes megvalósításáért

Az ország politikai helyzete 1927 után
1927 után az új kuomintangista militaristák az egész országban megteremtették ellenforradalmi uralmukat. A régi militaristákhoz hasonlóan ők is teljesen az imperializmus és a feudális erők mellé álltak, ellenforradalmi katonai diktatúrát vezettek be. A munkásság, a parasztság, a városi kispolgárság, sőt a nemzeti burzsoázia is, politikai és gazdasági téren egyaránt teljesen jogfosztott helyzetben volt. Bizonyos változás azonban mégis bekövetkezett: az új militaristák, amikor megteremtették ellenforradalmi uralmukat, még a régieknél is kegyetlenebbeknek bizonyultak. Az imperialista államok segítségével — arányait tekintve — Kína történetében soha nem látott titkosrendőri hálózatot építettek ki, a minden idők és minden ország reakciós hatalmaskodói által valaha is felhasznált legaljasabb és legalattomosabb eszközöket vették igénybe a nép szabadságának korlátozására, s példátlan kegyetlenséggel számoltak le mindenkivel, aki szembe mert szállni velük. „Olyan módon szervezte át hadseregét, hogy ez a hadsereg különbözik minden hadseregtől, amelyet Kína története valaha is ismert, és nagy vonásokban hasonlít a világ modern államainak hadseregeire. Ez a hadsereg létszámát tekintve pedig felülmúlja bármelyik történelmi korszak kínai hadseregét és a világ bármely államának állandó hadseregét.”^1
1 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 362. old.

Az új militaristák erre a hadseregre, a titkosrendőrségre és számtalan más ellenforradalmi szervezetre támaszkodva magukhoz kaparintották a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi kulcspozícióját, s kegyetlenül kizsákmányolták a népet. Fokozatosan kiépítették a feudális-komprádor bürokratikus tőke rendszerét. A különféle ellenforradalmi szervezetek révén valóságos rémuralmat gyakoroltak a kínai nép fölött. A reakciós puccs idejétől 1928 derekáig a forradalmi tömegek mintegy 337 000 képviselőjét gyilkolták meg, természetesen főleg kommunistákat. A Kuomintang új militaristáinak elvetemültsége abban is kifejezésre jutott, hogy még a korábbi militaristák módszereinél is körmönfontabb fogásokkal politikai szemfényvesztéshez folyamodtak. Saját javukra használták ki azt a körülményt, hogy a Kuomintang a múltban forradalmi párt volt. Váltig azt hangoztatták, hogy hatálytalanítani fogják az egyenlőtlen szerződéseket, leszállítják a földbért, megszüntetik a nép szemében gyűlöletes „licsin”-t (belső vámokat) és így tovább. Az imperialisták ennek a demagógiának alátámasztása érdekében tettek is bizonyos formai engedményeket. Így például lemondtak az egyezményesen megállapított vámtarifákról, kijelentették, hogy tárgyalni akarnak a kínai kormánnyal a konzuli bíráskodás megszüntetéséről stb. A Kuomintang és az imperialisták együttes mesterkedésével valóban sikerült is becsapni a „naiv” embereket, bizonyos illúziókat kelteni bennük, ami elősegítette az ellenforradalmárok uralmának megszilárdulását. Persze ez a csalás hamarosan lelepleződött, a földbérek leszállításáról hozott úgynevezett törvény papíron maradt, valójában a haszonbér egyre emelkedett, a „licsin”-t eltörölték, de bevezették az iparadót, amely sokkal nagyobb, tízszerte súlyosabb terhet jelentett, mint a „licsin”. A vámtarifákról szóló egyezményeket hatályon kívül helyezték, de a külkereskedelmi deficit 1927 után körülbelül öt év alatt több mint ötszörösére növekedett. A konzuli bíráskodás megszüntetését többször is bejelentették, az imperialisták azonban egyre gátlástalanabbá garázdálkodtak Kínában. 1928-ban a japán imperialisták több mint 10 000 kínait gyilkoltak, illetve sebesítettek meg, de ezért senki sem bűnhődött. Sőt, a kínai kormány külön rendeletet hozott — a japánok védelmére. Így festettek a valóságban azok a „forradalmi” intézkedések, amelyekről a csangkajsekista Kuomintang annyit szónokolt.

A gyilkos kegyetlenség, a szuronyok erejére támaszkodás azonban a Kuomintang ellenforradalmi uralmának csupán egyik oldala volt. Másfelől ezt az uralmat leküzdhetetlen gyengeség jellemezte. A nép ismételten fegyvert ragadott, hogy lerázza a Kuomintang uralmának igáját, minden lehető módon harcolt a csangkajsekisták ellen. A városokban, különösen a nagyvárosokban a kuomintangista ellenforradalom hatalmas fegyveres erők összpontosításával, a titkosrendőrséggel stb. el tudta fojtani a nép megmozdulásait, de az egész óriási Kínában, az ezer meg ezer faluban ezt nem tehette meg. Ami pedig az uralmon levők táborán belüli helyzetet illeti, mivel az ellenforradalom az imperialisták és a feudális erők érdekeit képviselte, ez a tábor természetesen nem akadályozhatta meg, hogy az imperialisták feldarabolják az országot, s a különböző feudális klikkek saját céljaik elérésére törekedjenek. 1928 után a Kuomintang csak névlegesen egyesítette az egész országot, valójában Kína belsőleg meghasonlott. Hiszen még magán a Kuomintangon belül is több csoport alakult ki: a Csang Kaj-sek klikk, a Vang Csing-vej és a Hu Huan-ming csoport, a szisanisták klikkje stb. Az új kuomintangista militaristák közé tartoztak: Csang Kaj-sek klikkje, amely kezében tartotta a központi kormányzatot, s a Jangce középső és alsó folyása mentén fekvő tartományokat ellenőrizte; Feng Jü-hsziang, Jen Hszi-san és Csang Hszüe-liang klikkjei, amelyek az északi, északnyugati és északkeleti tartományokat tartották ellenőrzésük alatt. Ezeken kívül a tartományokban sok kisebb militarista volt. A militaristák és a különböző kuomintangista csoportok, amelyeket az imperialisták egymás ellen uszítottak, állandóan teljes erejükből harcoltak egymással a hatalomért. Az országban szakadatlanul, évről évre újabb belső háborúk robbantak ki. Ez természetesen aláásta az ellenforradalom uralmát.

Az új, kuomintangista militaristák ellenforradalmi uralma mérhetetlen szenvedést zúdított a munkásságra, a parasztságra és az egész kispolgárságra. A munkásokat ismét megfosztották mindazoktól a politikai és gazdasági jogoktól, amelyeket a forradalmi fellendülés idején kivívtak maguknak. A forradalmi szakszervezeteket feloszlatták vagy „átszervezték”. A munkások vezetőit sorra legyilkolták. A sztrájkot „bűntettnek” nyilvánították. A munkabéreket egyre lejjebb szorították, ugyanakkor pedig a munkanap egyre hosszabb lett, a munka intenzitása pedig egyre fokozódott. A parasztok helyzete még súlyosabb lett: a forradalmi fellendülés időszakában elűzött tuhaók és liesenek ellentámadásba mentek át, mindenütt szétverték a parasztszövetségeket, letartóztatták és halálra kínozták a parasztság vezetőit, önkényesen felemelték a földbért és a kölcsönkamatot, elűzték a földjükről a parasztokat. A Kuomintang-kormány, amely egy követ fújt a tuhaókkal és a liesenekkel, segített nekik a parasztság ellenállásának letörésében, a parasztokat katonai szolgálat és más kötelezettségek teljesítésére kényszerítette, s különféle súlyos adókkal és szolgáltatásokkal terhelte meg. A kispolgárság helyzete sem volt jobb: a nép vásárlóképessége napról napra csökkent, a különféle adók egyre elviselhetetlenebbé váltak, s mindez a kiskereskedőket és a kisiparosokat csődbe juttatta. A nemzetgazdaság nehézségei, és a politikai szabadságjogok teljes hiánya folytán lehetetlenné vált az értelmiségiek, a diákok számára, hogy tudományos kutatómunkát végezzenek, normális körülmények között tanuljanak, s kinyilváníthassák véleményüket. Emellett az értelmiségiek gyakran nem találtak szakképzettségüknek megfelelő munkát.

Mindezek következtében a munkások, a parasztok és a kispolgárság tömegeinek érdeke fűződött a forradalom győzelméhez, s ezért a forradalomnak Kínában nagy fejlődési perspektívái voltak.

A megtorlások azonban súlyos veszteségeket okoztak a forradalmi erőknek. A forradalmi fellendülés idején a forradalmi szakszervezetekbe mintegy 3 millió munkás lépett be, s a munkásság nagyszabású politikai és gazdasági harcokat vívott. A forradalom veresége után a munkások harci kedve átmenetileg csökkent, s csak a párt óriási erőfeszítésének köszönhető, hogy a forradalmi szakszervezetek taglétszáma 1929-ben elérte a 30 000-et. A forradalmi fellendülés idején a parasztszövetségekbe mintegy 10 millió paraszt lépett be, s a falvakban magasra csapott a forradalom hulláma. A forradalom veresége után a parasztmozgalom hol hullámvölgybe került, hol ismét fellendült, és el volt szigetelve. „Akárhová tegye is be a lábát a Vörös Hadsereg — írta Mao Ce-tung —, a tömegek hidegen fogadják, és a lakosság csak agitációs munka kifejtése után válik fokról fokra barátságosabbá.”^2
2 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 172. old.

Mindez arról tanúskodott, hogy a forradalmi hullám apadóban volt. A forradalom hanyatlása következtében a Kínai Kommunista Párt taglétszáma több mint 57 000-ről mintegy 10 000-re csökkent.

Azok a változások, amelyek egyfelől a forradalom, másfelől az ellenforradalom táborában végbementek, a közbeeső helyet elfoglaló nemzeti burzsoáziára szükségszerűen hatással voltak. A nemzeti burzsoázia átállt az ellenforradalom táborába, s a nagyburzsoázia szekértolójává vált a munkások, a parasztok és a kommunista párt ellen folytatott harcában. Ez az eljárása azonban egyáltalán semmilyen előnyt nem biztosított számára. 1927 után az imperialisták egyre több tőkét, s egyszersmind dömping-áron egyre több árut exportáltak Kínába, ami súlyos csapást jelentett a nemzeti burzsoáziára. A másik komoly csapást a csangkajsekista Kuomintang mérte a nemzeti burzsoáziára azzal, hogy ellenforradalmi uralmát kihasználva, előmozdította a bürokratikus tőke fejlődését, erősödését. Ezért 1928-tól kezdve a tengerparti és a Jangce-folyó mentén elterülő vidékek nemzeti burzsoáziája elégedetlenkedni kezdett a Kuomintang uralmával, s mozgalmat indított bizonyos reformok kivívásáért. A nemzeti burzsoázia körében illúziók támadtak abban a tekintetben, hogy a Kuomintangot át lehet szervezni, olyan politikai párttá lehet változtatni, amely harcol mind a kommunisták, mind pedig az imperializmus és a feudális erők ellen.

Ezek a fejlemények ugyancsak a Kínában 1927 után kialakult politikai helyzet rendkívüli bonyolultságáról tanúskodtak. Az ellenforradalom táboráról szólva azt is meg kell állapítani, hogy a nagybirtokosok és a nagy-komprádorok érdekeit képviselő régi militaristák csődbe jutottak. A burzsoázia zászlaja alatt porondra lépő új, kuomintangista militaristák bizonyos formai engedményeket kaptak az imperialistáktól. Valójában ezek az új militaristák egytől egyig ugyancsak a nagybirtokosok és a komprádorok érdekeit képviselték, s az imperialisták engedelmes eszközei voltak Kína ellen irányuló agresszív lépéseik megvalósítása során. A nagybirtokosok és a komprádorok újból megszilárduló uralma még kegyetlenebbnek bizonyult, mint amilyen a régi militaristáké volt. Az ellenforradalmi államhatalmi apparátus, különösen a nagyvárosokban, megerősödött. Ez kizárta annak lehetőségét, hogy a forradalmi erők rövid idő leforgása alatt felszabadítsák a nagyvárosokat.

Ugyanakkor azonban a nagybirtokosok és a komprádorok ellenforradalmi hatalmának megvoltak a maga gyengeségei is, amelyektől sehogyan sem tudott megszabadulni. Ezek a gyengeségek abból eredtek, hogy a néptömegek mindenfelé mozgolódtak, az ellenforradalom a falvakban viszonylag kis erőkkel rendelkezett, s az állandó belső konfliktusok és összeütközések szüntelenül belső háborúkat idéztek elő. Ezért az ellenforradalmi uralom megszilárdulása csupán átmeneti jelenség volt. Az ellenforradalom hatalmának elkerülhetetlenül gyengülnie kellett, s a forradalomnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fel nem tartóztatható áradatként öntsön el hatalmas térségeket, ezer meg ezer kínai falut.

A forradalom táboráról szólva meg kell állapítani, hogy mivel a munkásokat, a parasztokat és a kispolgárságot még kegyetlenebbül nyomták el és zsákmányolták ki mint azelőtt, létérdekük fűződött a forradalomhoz, s ennek a körülménynek múlhatatlanul újabb forradalmi fellendülésre kellett vezetnie. Pesszimizmusra, hitetlenkedésre a forradalom fejlődési perspektíváit illetően nem volt semmi ok, jóllehet a forradalom abban az időben valóban hullámvölgybe került.

Nyilvánvaló volt azonban, hogy az ellenség egyelőre erősebb, és számbelileg is fölényben van, s hogy a forradalom közeli győzelme lehetetlen.

Ami pedig a nemzeti burzsoáziát illeti, meg kell állapítani, hogy csatlakozott a nagybirtokosokhoz és a nagy-komprádorokhoz, s elárulta a forradalom ügyét. A nemzeti burzsoáziát azonban a nagybirtokosok és a komprádorok továbbra is háttérbe szorították, s így nem volt kizárva annak a lehetősége, hogy később semleges álláspontot foglal el, sőt esetleg be is kapcsolódik a forradalmi harcba.

A KKP Központi Bizottságának 1927. augusztus 7-i értekezlete; Csen Tu-hsziu politikai irányvonalának elutasítása. A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés
Hogyan kellett vezetni a forradalmi harcot ilyen bonyolult politikai helyzetben? Akadtak olyanok, akik az éremnek csak az egyik oldalát látták: túlértékelték a reakció erejét, s ugyanakkor lebecsülték a forradalom erejét, nem vették eléggé figyelembe az ellenség gyenge oldalait és a néptömegek forradalmi követeléseit, elcsüggedtek, nem bíztak többé a forradalom perspektíváiban, és jobboldali hibákat követtek el.

A forradalmi fellendülés időszakában a pártba belépett ingatag elemek most meghátráltak a reakciós erők előtt, megtagadták a pártot, sőt behódoltak az ellenségnek, s ezáltal segítségére voltak a párt aláaknázásában és a forradalom elleni harcban. A Csen Tu-hsziu vezette kapitulánsok a forradalom hanyatlásának időszakában fokozatosan likvidátorokká váltak. Csak azt látták, hogy a nagybirtokosokat és a nagy-komprádorokat képviselő régi militaristák helyébe új, kuomintangista militaristák léptek, akik azelőtt a burzsoáziát képviselték. Csak azt látták, hogy az imperializmus bizonyos formai engedményeket tett ezeknek az új militaristáknak. Nem értették meg, hogy a hatalomra jutott kuomintangista militaristák ugyanúgy a nagybirtokosok és a nagy-komprádorok érdekeit képviselik, mint a korábbi militaristák. Ezért a kapitulánsok — reakciós trockista szempontból kiindulva — úgy vélekedtek, hogy 1927 után a kínai burzsoázia már legyőzte az imperializmus és a feudalizmus erőit, a kínai polgári demokratikus forradalom már befejeződött, s a kínai proletariátusnak most már csak meg kell várnia, amíg a kapitalizmus fejlődése annyira előrehalad, hogy végre lehet hajtani az úgynevezett „szocialista forradalmat”. Kijelentették, hogy a pártnak most abba kell hagynia a forradalmi munkát, s csupán legális munkával kell foglalkoznia, a Kuomintang által megengedett keretek között. Sőt, a kapitulánsok még azt is ellenezték, hogy a párt fegyveres forradalmi harcot folytasson, s az ilyen harcot „csavargók és banditák akcióinak” nevezték.

A kommunisták, akik el voltak szánva arra, hogy a végsőkig küzdenek a kínai nép felszabadításáért, Csen Tu-hsziutól és más árulóktól eltérően a legnagyobb kitartással és forradalmi hősiességgel léptek fel az erős és alattomos ellenséggel szemben. Az első forradalom veresége után nem estek kétségbe, nem vesztették el a győzelembe vetett hitüket, hanem ellenkezőleg, az elszenvedett kudarcból levonták a tanulságokat, világosan felismerték Csen Tu-hsziu politikai irányvonalának ártalmasságát, felismerték, hogy ez az irányvonal vezetett a forradalom vereségéhez. A kommunistákat nem ijesztette el sok ezer harcostársuk pusztulása. Sziklaszilárdan hittek a forradalom igazságában, megértették annak fontosságát, hogy a forradalmat a kommunista párt vezesse. A Kínai Kommunista Párt már 1927 júliusában megalakította a Központi Bizottság ideiglenes irodáját, amelynek tagjai közé Csen Tu-hsziut nem vették fel. Több elvtárs javasolta a Központi Bizottság rendkívüli plenáris ülésének összehívását, hogy véget lehessen vetni a Csen Tu-hsziu és hívei által folytatott kapituláns politikának, s az új helyzetben érvényre lehessen juttatni a forradalmi harc kitartó folytatásának irányvonalát. Ugyanakkor a párt felkelést tervezett Nancsangban, és előkészületeket tett az „őszi termés” felkelésre, hogy ilyenformán az ellenforradalmi kuomintangista fegyveres erőkkel a forradalom fegyveres erőit állítsa szembe.

A nancsangi felkelés 1927. augusztus 1-én kezdődött. Az északi hadjáratban részt vett mintegy 30 000 főnyi csapatok Csou En-laj, Csu Te, Je Ting és Ho Lung vezetésével elfoglalták Nancsangot, Csianghszi tartomány közigazgatási központját. Ebben az időszakban, vagyis röviddel azután, hogy a vuhani Kuomintang elárulta a forradalmat, az ellenforradalomnak Csianghsziban, Hunanban, Hupejben és más tartományokban még nem sikerült teljesen elfojtani a parasztmozgalmat. A parasztság nagy tömegeit a nancsangi győzelem híre fellelkesítette, és serényen készülődtek, hogy a forradalmi csapatok segítségére siessenek. A forradalmi csapatoknak azonban nem volt lehetőségük arra, hogy Nancsangban szilárdan megvessék a lábukat, és megteremtsék az együttműködést a helyi parasztmozgalommal. Augusztus 5-én elhagyták Nancsangot, és délnek vették útjukat. Úgy tervezték, hogy elfoglalják Kuangcsout, ismét forradalmi támaszponttá építik ki, s azután onnan újabb hadjáratot indítanak északi irányban.

A forradalmi csapatok dél felé haladva több vereséget mértek az ellenségre, felszabadították Lincsuant, Jihuangot, Kuangcsangot, Sicsenget, Zsujcsint, Huajcsangot, Csangtinget, Sanghangot, Taput, Csaocsout, Szvatout (Santant), s más városokat is felszabadítottak a garázdálkodó ellenforradalmi bandák uralma alól. Ezeket a sikereket azonban nem tudták megszilárdítani, mert nem volt támaszpontjuk, és nem kaphattak segítséget a parasztság tömegeitől. A katonák hosszú utakat tettek meg, az ellenség egyik támadását a másik után verték vissza, s gyakran napokig nem aludtak. Nem volt elég élelem és víz. A csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, amelyeket nem volt alkalmuk pótolni. Ennek következtében röviddel Csaocsou és Szvatou felszabadítása után a túlerőben levő ellenségnek sikerült a felkelőket körülzárni és leverni. Csak egy kis részük, alig 2000 ember tudott kitömi a gyűrűből. Ezek a harcosok Csu Te, Csen Ji és Lin Piao vezetésével Csianghszi tartományon át Hunan tartomány déli részébe vonultak, ahol megszervezték a parasztok fegyveres felkelését.

1927. augusztus 7-én a párt Központi Bizottsága rendkívüli értekezletet tartott. Ebben a forradalom szempontjából válságos időpontban az értekezlet határozottan véget vetett a kapituláns politikának, Csen Tu-hsziut megfosztotta vezető tisztségétől, s megválasztotta a párt Központi Bizottságának új, ideiglenes politikai irodáját. Az értekezlet felszólította a pártot és a néptömegeket, hogy folytassák kitartóan a forradalmi harcot, indítsák meg az agrárforradalmat, szervezzenek felkelést, hogy fegyveres erővel dönthessék meg a Kuomintang ellenforradalmi uralmát. Ez a harci felhívás bátorságot öntött az egész pártba, a párton belül és a párton kívül egyaránt nagymértékben hozzájárult a forradalom veresége után eluralkodott pesszimista hangulat leküzdéséhez, helyes irányt mutatott azoknak, akik a harc bonyodalmai közepette elvesztették a fejüket. Ez az értekezlet komoly sikere, munkájának igen pozitív eredménye volt.

Az értekezlet azonban a jobboldali elhajlók elleni küzdelem során szem elől tévesztette a „baloldali” elhajlás veszélyét, nem figyelt fel arra, hogy egyes elvtársak más betegségben: „forradalmi” lázban szenvednek.

Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy abban az időben — a különböző vidékek konkrét viszonyainak megfelelően — vagy ellentámadást kellett indítani, vagy vissza kellett vonulni, hogy a forradalom megtarthassa hadállásait, s összegyűjthesse, sújtó ököllé kovácsolhassa a forradalmi erőket. Ezek az elvtársak mélységesen tévedtek, amikor azt hitték, hogy a munkások sztrájkra kényszerítésével vagy más kalandor módszerekkel és adminisztratív intézkedésekkel előbbre lehet vinni a forradalmat. A Központi Bizottságnak ez az értekezlete nem küzdött a hasonló nézetek ellen, s ilyenformán utat nyitott a későbbi „baloldali” hibák számára.

Az „augusztus 7-i értekezlet” után Mao Ce-tung visszatért Hunan tartományba. Augusztus 18-án a Hunan tartományi pártbizottság értekezletet tartott, amelyen az „őszi termés” felkelés tervét vitatták meg. Mao Ce-tung ezen az értekezleten megállapította, hogy a felkelés céljául az agrárforradalom következetes végrehajtását és demokratikus munkás-paraszt hatalom létrehozását kell kitűzni. E cél megvalósítása érdekében a pártnak fő erőit a fegyveres harcra kell összpontosítania, hogy így lehetővé váljék a hatalom megragadása, majd — a puskát mindig kéznél tartva — az agrárforradalom problémáinak megoldása.

1927 szeptemberében munkások, parasztok és forradalmi katonák Mao Ce-tung és más elvtársak vezetésével Hunan északkeleti és Csianghszi északnyugati részében felkelést indítottak. A felkelők megalakították a munkás-paraszt forradalmi hadsereg 1. hadtestének 1. hadosztályát, s három irányban támadták meg az ellenséget: az első hadoszlop Hsziusujból Pingcsiang irányában, a második Tungkuból Liujang irányában, a harmadik Anjüanból Pingcsiang és Liling irányában. A három hadoszlopnak Liujangban kellett találkozni.

A felkelők azután Csangsa ellen szándékoztak vonulni, hogy a munkások támogatásával felszabadítsák ezt a várost. Az ellenség azonban erős, a forradalmi haderő pedig gyenge volt, s így a munkás-paraszt forradalmi hadsereg az egyes városok felszabadítása közben igen súlyos veszteségeket szenvedett. Mao Ce-tung helyesen ítélte meg a kialakult helyzetet, amikor arra a következtetésre jutott, hogy Csangsa felszabadítása egyelőre nem lehetséges, s a Hunan és Csianghszi tartomány határán fekvő csingkangsani kerületbe vezette a csapatokat.

Az „őszi termés” felkelést követően a Kuangtung tartományi Hajfengben és Lufengben, Hajnan szigetén, Kuangcsouban, Huanganban, Macsengben, Tungsanban, Hszienningben, Pucsiban, a Hupej tartományi Hunghu-tó vidékén, a Csianghszi tartományban fekvő Vananban, Tajhóban, Kojangban, Hengfengben, a Senhszi tartományi Csingcsienben és más helyeken került sor munkás-, paraszt- és katonafelkelésre.

A december 11-én elkezdődött kuangcsoui felkelés folyamán a párt által vezetett munkások és forradalmi katonák elfoglalták, s három napig kezükben tartották ezt a nagy dél-kínai várost.

A felkelők mindenütt hősiesen küzdöttek az ellenséges csapatokkal. Többségük azonban még nem értett ahhoz, hogyan lehet kiharcolni a győzelmet olyan körülmények között, amikor az ellenség erős, a forradalomnak pedig csak kis erők állnak a rendelkezésére. A felkelők többnyire a hadviselés szokásos, a történelem során messzemenően alkalmazott módszereihez folyamodtak: városokat ostromoltak vagy védelmeztek, frontális támadást intéztek az ellenség ellen. Így a felkelők nagy veszteségeket szenvedtek, s a túlerőben levő ellenség a felkeléseket egymás után leverte. A forradalmi csapatok kisebb osztagai azonban megmaradtak. Ezek az osztagok visszavonultak a falvakba, és onnan partizánháborút indítottak.

Az első „baloldali” elhajló politikai irányvonal kialakulása. Ennek az irányvonalnak megváltoztatása. A KKP VI. országos kongresszusa
A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkeléssel létrejött az olyan forradalmi haderő szervezésének alapja, amelyet egyedül a kommunista párt vezetett. Ettől kezdve a fegyveres ellenforradalommal a kommunista párt vezetése alatt álló fegyveres forradalom állt szemben. Főképpen a felkelések leverése után megmaradt forradalmi osztagokból kovácsolódott ki a partizánháború kohójában a munkás-paraszt forradalmi Vörös Hadsereg. Sok olyan körzet, amelyben az első partizánosztagok működtek, később forradalmi támaszponttá vált. Mindennek óriási jelentősége volt.

A felkelések veresége azonban arról tanúskodott, hogy a forradalom apálya tovább tart, s hogy a kialakult körülmények között a nagyvárosok nem tekinthetők többé a forradalom támaszpontjainak. Ámde egyes vezető elvtársak, a párt Központi Bizottságának egyes tagjai, akik már az „augusztus 7-i értekezleten” is hajlandóságot mutattak a „baloldali” elhajlásra, a felkelések vereségéből nem vonták le a kellő tanulságokat, nem elemezték tüzetesen az akkori forradalmi helyzetet. Ezeknél az elvtársaknál az a helytelen vélemény alakult ki, hogy a mindenfelé és állandóan kirobbanó felkelések a forradalom fellendüléséről tanúskodnak. A jobboldali elhajlóktól eltérően egy másik végletbe estek: nem vették észre, hogy az ellenség egyelőre még erős, a forradalom pedig csak kis erőkkel rendelkezik, s eltúlozták mind az ellenséges táborban uralkodó válságot, mind pedig a forradalom erőit. A helyzetnek ebből az egyoldalú, helytelen megítéléséből kiindulva, 1927 telétől kezdve a párt erősen megritkult sorait és a forradalmi tömegeket az egész országban fegyveres felkelések szervezésére ösztönözték.

Így a második forradalmi polgárháború időszakában első ízben kialakult a pártban és uralkodóvá vált a „baloldali” elhajló politikai irányvonal. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe az országban kialakult helyzetet, s így egész gyakorlati tevékenységük meddő volt. Olyan körülmények között, amikor az ellenség hatalmas nyomást gyakorolt, s a forradalmi érzelmű tömegeket súlyos csapás érte, a „baloldali” elhajlók irányvonalának megfelelően előkészített felkeléseket vagy egyáltalában meg sem lehetett kezdeni, vagy pedig az óriási áldozatok árán megszervezett felkeléseket az ellenség gyorsan leverte, ami súlyos veszteséget okozott azoknak a forradalmi erőknek, amelyek a forradalom veresége után megmaradtak. Egészen természetes, hogy az ilyen akciók igen sok kommunistánál elégedetlenséget és tiltakozást váltottak ki. 1928 áprilisáig ezt a „baloldali” elhajló irányvonalat a párttagok többségének követelésére a gyakorlati tevékenységből alapjában véve kiküszöbölték.

A „baloldali” és jobboldali hibák kijavítása, az első forradalmi polgárháború, a nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés eredményeinek összegezése, valamint a néptömegek folytatódó forradalmi harcát illetően a vezetés helyes irányvonalának kidolgozása céljából a Kínai Kommunista Párt 1928 június-júliusban, Moszkvában megtartotta VI. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában 84 küldött vett részt szavazati joggal és 34 küldött tanácskozási joggal, összesen több mint 40 000 párttag képviseletében. A kongresszus helyesen értékelte a Kínában1927 után kialakult gazdasági és politikai helyzetet, s megállapította, hogy Kína még mindig félfeudális, félgyarmati ország, a kínai forradalom pedig változatlanul polgári demokratikus forradalom. A kongresszus közzétette a demokratikus forradalomnak — az imperializmus és a feudalizmus elleni harcnak, az agrárforradalom és a munkás-paraszt demokratikus diktatúra megvalósításának programját, s feladatul tűzte ki a kínai Vörös Hadsereg megteremtését, és falusi forradalmi támaszpontok létrehozását. A kongresszus az ország politikai helyzetének helyes elemzéséből kiindulva hangsúlyozta, hogy a két forradalmi hullám közötti időszakban a párt fő feladata a tömegek megnyerése, nem pedig a támadás, nem az, hogy mindenütt felkeléseket indítson. Ennek megfelelően a kongresszus egyaránt elítélte mind a jobboldali csentuhsziuizmust, mind pedig a „baloldali” opportunizmust, s nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a párt szempontjából a fő veszély a „baloldali” opportunizmus. Mindez a kongresszus munkájának nagy eredménye, legfontosabb része volt.

Voltak azonban a kongresszus munkájának negatív vonásai is. A kongresszusi határozatok nem utaltak arra, hogy a demokratikus forradalom — hosszan tartó forradalom, nem értékelték helyesen a közbeeső osztályok kettős álláspontját és az ellenforradalmi erők táborán belüli ellentmondásokat. Továbbá, a kongresszus határozataiban nem volt pontos útmutatás arra a létfontosságú kérdésre vonatkozóan, hogy a pártnak a forradalom veresége után taktikai visszavonulást kell végrehajtania, s munkájának súlypontját a városból a falura kell áthelyeznie. A határozatok a megváltozott feltételeket figyelmen kívül hagyva, továbbra is „a város vezető szerepének fontosságát” hangsúlyozták, s leszögezték, hogy „a proletártömegek lendülete az az erő, amely meghatározza a forradalom győzelmét vagy vereségét”. A kongresszusnak ezek a hibái akadályozták a pártban a „baloldali” elhajlás teljes felszámolását.

SaLa

 

Napjaink legfontosabb feladata

Te, ki szegény is vagy,
Ó be dúsgazdag vagy,
Te, ki hatalmas vagy,
Ó be erőtlen vagy
— Anyánk, Oroszország!

Az emberiség története napjainkban egyik legnagyobb, legnehezebb fordulatát teszi meg, amelynek mérhetetlen nagy — a legkisebb túlzás nélkül mondhatjuk: világfelszabadító — jelentősége van. A háborútól a békéhez; a rablók közötti háborútól, akik azért, hogy megteremtsék a legerősebb rablók által összeharácsolt zsákmány felosztásának új rendjét, a kizsákmányoltak és dolgozók millióit küldik a vágóhídra, az elnyomottaknak elnyomóik elleni háborújához, a tőke járma alól való felszabadulásért folyó háborúhoz; a töméntelen szenvedéstől, kíntól, éhezéstől és elvadulástól a kommunista társadalom ragyogó jövője, az általános jólét és a tartós béke felé; — nem csoda, hogy egy ennyire éles fordulatnak legválságosabb pontjain, amikor köröskörül recsegve-ropogva összedől és szertemállik a régi, mellette pedig leírhatatlan kínok közepette születik az új, egyesek megszédülnek, egyeseket kétségbeesés fog el, egyesek az olykor túlságosan keserű valósággal szemben a szép, elbűvölő frázisok árnyékában keresnek menedéket.

Oroszország különösen világosan látta, különösen kínosan és fájdalmasan élte át a történelemnek ezt a legélesebb fordulatát, amelyet az imperializmustól a kommunista forradalom felé tett. Néhány nap alatt leromboltuk az egyik legrégibb, leghatalmasabb, legbarbárabb és legvadállatiasabb monarchiát. Néhány hónap alatt megtettük a burzsoáziával való egyezkedésnek, a kispolgári illúziók szertefoszlásának számos szakaszát, amire más országok évtizedeket pazaroltak. Miután a burzsoáziát megdöntöttük, nyílt ellenállását a polgárháborúban néhány hét alatt legyőztük. A bolsevizmus győzelmes diadalmenetben járta be roppant országunkat széltében-hosszában. Szabadságot és önálló életet adtunk a cárizmus és a burzsoázia áltál elnyomott dolgozó tömegek legalsóbb rétegeinek. Megteremtettük és megszilárdítottuk a Szovjet Köztársaságot, az állam új típusát, mely összehasonlíthatatlanul magasabbrendű és demokratikusabb, mint a legjobb burzsoá parlamentáris köztársaságok. Megteremtettük a szegényparasztság által támogatott proletariátus diktatúráját és megkezdtük a szocialista átalakítások széles arányokban elgondolt rendszerének bevezetését. A világ millió és millió munkásának szívében felébresztettük a saját erejébe vetett hitet és felgyújtottuk a lelkesedés lángját. Az egész világot bejárta harci kiáltásunk — a nemzetközi munkásforradalom jelszava. Kesztyűt dobtunk minden ország imperialista rablóinak.

És néhány nap alatt földre tepert bennünket az imperialista rabló, aki fegyvertelenekre támadt. Kényszerített bennünket, hogy hihetetlenül súlyos és megalázó békét írjunk alá — büntetésül azért, mert — bár csak egészen rövid időre — ki mertük tépni magunkat az imperialista háború harapófogójából. A rabló annál bőszebben nyomja el, fojtogatja és marcangolja Oroszországot, minél vészjóslóbban mered rá saját országában a munkásforradalom kísértete.

Kénytelenek voltunk aláírni a „tilsiti” békét. Nincs szükség önámításra. Legyen bátorságunk egyenesen szembenézni a keserű, kendőzetlen igazsággal. Fel kell mérnünk teljes mélységében a vereségnek, a szétdarabolásnak, a leigázásnak, a megalázásnak azt a szakadékát, amelybe most beletaszítottak bennünket. Minél jobban megértjük ezt, annál keményebben, edzettebben, acélosabban akarjuk a felszabadulást, annál inkább igyekszünk majd ismét felemelkedni a rabszolgaságból az önálló életbe, annál eltökéltebben leszünk rajta azon, hogy bármi áron is elérjük azt, hogy Oroszország ne legyen többé szegény és erőtlen, hanem a szó igazi értelmében hatalmassá és dúsgazdaggá váljon.

Ilyenné válhat, mert még mindig elég területünk és természeti kincsünk maradt ahhoz, hogy mindenkit elláthassunk, ha nem is bőségesen, de kielégítően, a megélhetéshez szükséges javakkal. Mindenünk megvan hozzá — természeti kincsek, emberi erőtartalék és az a nagyszerű lendület, melyet a nagy forradalom adott a népi alkotóerőnek —, hogy megteremthessük az igazán hatalmas és dúsgazdag orosz hazát.

Oroszország ilyenné válik, ha felhagy a csüggedéssel és szakít a frázissal, ha fogcsikorgatva összeszedi minden erejét, ha megfeszíti minden idegszálát, minden izmát, ha megérti, hogy a szabadulás csakis a nemzetközi szocialista forradalomnak azon az útján lehetséges, amelyen elindultunk. Menjünk előre ezen az úton, ne csüggedjünk a vereségek miatt, gyűjtsük és rakjuk egyenként a köveket a szocialista társadalom szilárd apjához, dolgozzunk fáradhatatlanul, hogy megteremtsük a fegyelmet és az önfegyelmet, hogy megszilárdítsuk mindenütt a szervezettséget, a rendet, a gyakorlatiasságot, az egész nép erőinek harmonikus együttműködését, a termelés és a termékelosztás általános nyilvántartását és ellenőrzését — ez a katonai erő és a szocialista erő megteremtésének útja.

Sem a szájhősködés, sem a kétségbeesés nem méltó az igazi szocialistához, amikor súlyos vereség éri. Nem igaz, hogy nincs kivezető út és legfeljebb a „dicstelen” (a lengyel nemes szempontjából „dicstelen”) halál, vagyis a legsúlyosabb béke, és a reménytelen harcban szenvedett „hősi” halál között választhatunk. Nem igaz, hogy elárultuk eszményeinket vagy barátainkat, amikor a „tilsiti” békét aláírtuk. Semmit és senkit sem árultunk el, nem szentesítettünk és nem takargattunk egyetlen hazugságot sem, nem tagadtuk meg segítségünket egyetlen barátunktól vagy bajtársunktól sem, segítettük őket mindennel, ami csak rendelkezésünkre állt. Az a hadvezér, aki szétvert vagy pánikszerűen menekülő seregének maradékát az ország belsejébe vezeti vissza, aki ezt a visszavonulást végső esetben igen súlyos és igen megalázó békével fedezi, nem követ el árulást a hadsereg azon egységeivel szemben, amelyeknek képtelen segítséget nyújtani, és amelyeket az ellenség körülzárt. Ez a hadvezér kötelességét teljesíti, mikor az egyetlen utat választja, hogy megmentse azt, ami még menthető, nem bocsátkozva kalandokba, nem szépítve a nép előtt a keserű igazságot, „területet engedve át, hogy időt nyerjen”, kihasználva minden szünetet, még a legkisebbet is, hogy összeszedje erejét, hogy lélegzethez juttassa vagy kigyógyítsa hadseregét, amelyet bomlás és demoralizáció emészt.

Aláírtuk a „tilsiti” békét. Amikor I. Napóleon 1807-ben Poroszországot rákényszerítette a tilsiti békére, a hódító szétverte a németek seregeit, elfoglalta a fővárost és a nagyobb városokat, megszervezte saját rendőrségét, kényszerítette a legyőzötteket, hogy kisegítő hadtesteket adjanak neki újabb rablóháborúk viselésére, szétdarabolta Németországot, szövetséget kötött egyes német államokkal más német államok ellen. S a német nép mindennek ellenére, még az ilyen béke után is, állta a sarat, össze tudta szedni erejét, talpra tudott állni és ki tudta vívni jogát a szabadságra és önállóságra.

Aki akar és tud gondolkozni, annak a tilsiti béke példája (amely pedig csak egy volt a sok súlyos és megalázó szerződés között, melyeket abban az időben a németekre rákényszerítettek) világosan mutatja, hogy gyerekesen naiv gondolat az, hogy a legsúlyosabb béke minden körülmények között a pusztulás örvénye, a háború pedig a dicsőség és a megmenekülés útja. A háborúk korszakai arra tanítanak bennünket, hogy a történelem folyamán a béke gyakran arra szolgált, hogy a harcoló felek lélegzethez jussanak és erőt gyűjtsenek az új harcokra. A tilsiti béke a legnagyobb megaláztatás volt Németország számára, de ugyanakkor fordulat is volt a legnagyobb nemzeti fellendülés felé. A történelmi helyzet akkor nem adott más kiutat e fellendülésnek, csak azt a kiutat, amely a burzsoá állam felé vezetett. Akkor, százegynéhány évvel ezelőtt, egy maroknyi nemes és néhány burzsoá intellektuel csinálta a történelmet az álmos és alvó munkás- és paraszttömegek feje fölött. Akkor a történelem, éppen ezért, csak szörnyű lassúsággal cammoghatott.

A kapitalizmus most sokkal magasabbra emelte a kultúrát általában, s a tömegek kultúráját különösen. A háború felrázta a tömegeket, hallatlan borzalmaival és szenvedéseivel felserkentette őket. A háború előrehajtotta a történelmet, mely most a mozdony gyorsaságával száguld előre. A történelmet most önállóan csinálják az emberek milliói és tízmilliói. A kapitalizmus most megérett a szocializmusra.

S ezért, ha most Oroszország a „tilsiti” békétől a nemzeti fellendülés, egy nagy honvédő háború felé halad — és vitathatatlanul ebben az irányban halad —, ez a fellendülés nem a burzsoá államhoz, hanem a nemzetközi szocialista forradalomhoz vezet majd el. 1917. október 25-e óta mi honvédők vagyunk. Mi a „haza védelme” álláspontján vagyunk, de az a honvédő háború, amely felé haladunk, a szocialista hazáért, a szocializmusért mint hazáért, a Szovjet Köztársaságért mint a szocializmus világhadseregének osztagáért folyó háború lesz.

„Gyűlöld a németet, üsd a németet” — ez volt és maradt a szokásos, vagyis burzsoá hazafiság jelszava. Mi azonban azt mondjuk: „Gyűlöld az imperialista rablókat, gyűlöld a kapitalizmust, halál a kapitalizmusra” és ugyanakkor: „Tanulj a némettől! Maradj hű a német munkásokkal való testvéri szövetséghez. Ők elkéstek, nem tudtak idejében segítségünkre jönni. De mi időt nyerünk, kivárjuk őket, és ők segítségünkre fognak jönni”

Igen, tanulj a némettől! A történelem zegzugos és kerülő utakon halad. Úgy történt, hogy éppen a német testesíti most meg a vadállati imperializmus mellett a fegyelem, a szervezettség és a harmonikus együttműködés elvét, a legmodernebb gépi ipar, a legszigorúbb nyilvántartás és ellenőrzés alapján.

Márpedig éppen ez az, ami nálunk hiányzik. Éppen ez az, amit még meg kell tanulnunk. Éppen ez az, amire a mi nagy forradalmunknak még szüksége van, hogy a győzelmes kezdettől sok súlyos megpróbáltatáson át eljusson a győzelmes befejezéshez. És ez az éppen, amire szüksége van az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságnak, hogy ne legyen többé szegény és erőtlen, hogy végérvényesen hatalmassá és dúsgazdaggá váljék.

1918. március 11.

Megjelent: „Izvesztyija VCIK 46. sz.
1918. március 12.

Lenin Művei. 27. köt. 148—153. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 6. rész
A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

4. A Kuomintang reakciós csoportjának árulása.
Csen Tu-hsziu kapituláns irányvonalának végzetes következményei.
Az első forradalmi polgárháború veresége

Az 1927. április 12-i ellenforradalmi puccs
1927. március 24-én az imperialista hatalmak — Anglia, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Olaszország stb.— hadihajói ágyútűz alá vették Nankingot, amelyet az északi hadjárat hadserege röviddel azelőtt szabadított fel. Ez azt mutatta, hogy fokozódik a külső erők támadása a kínai forradalom ellen. Az imperialisták beavatkozása jeladás volt a Kuomintang Csang Kaj-sek vezetése alatt álló reakciós csoportja számára, amely nyomban fokozott erővel folytatta ellenforradalmi tevékenységét. Kancsouban, Nancsangban, Csiucsiangban, Ancsingban, Csungkingban és más városokban szétverték a forradalmi szakszervezeteket és a Kuomintang baloldali kuomintangisták vezetése alatt álló pártszervezeteit. A munkásmozgalom és az egész forradalmi tömegmozgalom vezetőit kegyetlenül kínozták, sokat közülük meggyilkoltak. Március 26-án Csang Kaj-sek Sanghajba érkezett. Nyílt támadásra készült a Kínai Kommunista Párt és a forradalom ellen, s ezért biztosította magának az imperialisták támogatását, megerősítette a jórészt banditákból és csavargókból toborzott titkosrendőrséget, és Sanghajban összpontosította a számára megbízható katonai egységeket. Ugyanakkor azonban a forradalmi tömegek éberségének elaltatása céljából a sajtóban továbbra is a forradalmi tömegek „védelmezőjének” tüntette fel magát, sőt a sanghaji szakszervezeteknek emlékzászlót ajándékozott, amelyre „Harcoljunk együtt!” szavak voltak ráhímezve.

Az imperialisták és Csang Kaj-sek ellenforradalmi tevékenységének fokozódásával egyidejűleg a forradalmi mozgalom tovább erősödött. Sanghajban és Nankingban, ahol a forradalom olyan ragyogó győzelmeket aratott, a néptömegek aktivitása óriási arányokat öltött. Csupán Sanghajban több mint 800 000 munkás tömörült a párt köré. Sanghaj lakossága városi konferenciára gyűlt össze, amelyen megválasztották a sanghaji ideiglenes forradalmi kormányt. Ebben az időben a forradalom már elég jelentékeny fegyveres erőkkel is rendelkezett. Sanghajban a jól felfegyverzett önkéntes munkásosztagok létszáma elérte a 3000 főt. Nankingban a dicső harci győzelmekkel büszkélkedő 2. és 6. hadtest a forradalom oldalára állt. Még a Csang Kaj-sekhez hű csapatokra is erős hatással volt a forradalom. Csang Kaj-sek ismételten rákényszerült, hogy kivonjon Sanghajból egyes katonai alakulatokat, mert nem voltak hajlandók szembefordulni a néppel. Ha a párt ilyen körülmények közt kellőképpen felkészül arra, hogy semmilyen váratlan esemény ne érje meglepetésszerűen, az imperialistáknak és Csang Kaj-seknek bizonyára nem sikerült volna oly gyorsan leverni a forradalmat. Csakhogy az akkoriban Sanghajban tartózkodó, s a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságában vezető helyet betöltő Csen Tu-hsziu és más jobboldali elhajlók kapituláns politikát folytattak. Továbbra is abban a hiú reményben ringatták magukat, hogy engedményekkel meg tudják tartani Csang Kaj-seket a forradalom táborában. Akkor, amikor ez a renegát Sanghajba érkezett, már bebizonyosodott róla, hogy vad ellenforradalmár, ennek ellenére Csen Tu-hsziu az „Üdvözöljük Csang Kaj-sek főparancsnokot!” jelszót adta ki fogadására. Csang Kaj-seknek csak egy szóval kellett kifejeznie elégedetlenségét amiatt, hogy Sanghaj lakossága ideiglenes forradalmi kormányt hozott létre, s Csen Tu-hsziu és társai nyomban biztosították, hogy nem szándékoznak megszilárdítani ebben a városban a forradalmi hatalmat. Csang Kaj-seknek csak egy szóval kellett kifejeznie elégedetlenségét az önkéntes munkásosztagokkal kapcsolatban, s Csen Tu-hsziu és társai nyomban megtiltották a sanghaji munkásosztagoknak, hogy bármit is tegyenek az ellenforradalmárok aknamunkájának megakadályozására. Csen Tu-hszin és hívei még akkor is megfeledkeztek a kötelező éberségről, amikor Csang Kaj-sek elvezényelte Sanghajból a forradalmi érzelmű csapatokat, a 2. és a 6. hadtestet pedig, amelyek parancsnoki karában kommunisták is voltak, Nankingból a Jangce-folyótól északabbra fekvő körzetbe helyezte át. Még szégyenletesebb volt az, hogy Csen Tu-hsziu éppen abban az időben, amikor egyre élesebbé vált a forradalmi tömegek harca a Kuomintangnak Csang Kaj-sek vezetése alatt álló reakciós csoportja ellen, békítgető nyilatkozatot tett közzé, amelyet együtt írt alá Vang Csing-vej kuomintangista vezetővel, aki Sanghajban titkos tárgyalásokat folytatott Csang Kaj-sekkel a kommunisták elleni közös fellépésről. Ez a nyilatkozat nemhogy leleplezte volna a Kuomintangon belüli ellenforradalmi csoport összeesküvését, nemhogy fokozta volna a nép forradalmi éberségét, hanem éppen ellenkezőleg, azt állította, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt között nagyon jó a viszony, s minden olyan szóbeszéd, amely szerint Csang Kaj-sek ellenforradalmi összeesküvést készít elő, légből kapott rémhír. A nyilatkozat azt követelte, hogy a forradalmi tömegek „kételkedés nélkül” higgyenek azokban a kuomintangista vezetőkben, akiket reakciós klikk alakításának vádja ért, és „tiszteljék” őket. Ennek a nyilatkozatnak közzététele után valamelyest enyhült a feszült légkör, de ugyanakkor tompult a párt és a tömegek ébersége is, amit a reakciós csangkajsekista csoport nem hagyott kihasználatlanul. Tehát Csang Kaj-sek minden erőt mozgósítva készült az ellenforradalmi puccsra, Csen Tu-hsziu és társai pedig ugyancsak „minden erőt mozgósítva” igyekeztek megakadályozni a pártot és a forradalmi tömegeket az ellenforradalmi puccs elhárításában, igyekeztek lefegyverezni és demoralizálni a pártot és a népet. Ennek folytán a meglepetésszerűen végrehajtott puccs jóformán készületlenül érte a pártot és a néptömegeket, nem tudtak idejében visszavágni, s vereséget szenvedtek, mégpedig legelőször éppen Sanghajban és Nankingban.

Elérkezett 1927. április 12-e, a sokáig emlékezetes tragikus nap. Csang Kaj-sek a reggeli órákban parancsot adott banditáinak — titkos ügynökeinek, hogy munkásruhába öltözve támadják meg a sanghaji önkéntes munkásosztagokat. Az osztagok ellenálltak, kemény harcokra került sor. Csang Kaj-sek „a munkások összebékítésének” ürügyével nagy létszámú csapatokat küldött azokba a kerületekbe, ahol a munkásosztagok védekező állásokat foglaltak el. A Csen Tu-hsziu által félrevezetett munkásosztagok örömmel fogadták ezeket a „békéltetőket”. Így történt, hogy igen sok gyanútlan, puskáját nem is használó munkást minden további nélkül lefegyvereztek. Ez az eljárás a sanghaji munkásokat és a város egész lakosságát annyira felháborította, hogy tiltakozásuk jeléül általános sztrájkot, tüntetéseket, felvonulásokat rendeztek. Erre Csang Kaj-sek parancsot adott csapatainak a kíméletlen fegyverhasználatra és a tömeges letartóztatásokra. Embertelen üldözés és gyilkolás kezdődött. Április 15-ig több mint 300 embert mészároltak le, s több mint 500-at vetettek börtönbe. Az eltűntek és elrejtőzöttek száma meghaladta az 5000-et. Ezekben a napokban a sanghaji munkások sok kiváló vezetője, a Kínai Kommunista Párt igen sok tagja esett áldozatául Csang Kaj-seknek, a kegyetlen hóhérnak.

A sanghaji puccs után a reakciós kuomintangista klikk Kuangtung, Csiangszu, Csöcsiang, Fucsien tartományban és az ország sok más vidékén ugyanilyen ellenforradalmi puccsot hajtott végre. A burzsoázia Csang Kaj-sek által képviselt jobbszárnya nyíltan az imperializmus és a feudális erők karjaiba vetette magát. Kína délkeleti része, amelyet a kommunista párt és a kínai nép oly mérhetetlenül sok áldozat árán szabadított meg a régi militaristák igájától, most új militarista rablók karmai közé került, akiknek Csang Kaj-sek lett a vezére. Csang Kaj-sek április 18-án Nankingban ellenforradalmi „nemzeti kormányt” alakított, s ezt szembeállította az akkor még forradalmi vuhani nemzeti kormánnyal.

A vuhani kormány válsága. A Kínai Kommunista Párt V. országos kongresszusa. Csen Tu-hsziu kapituláns irányvonala
A vuhani kormány ebben az időben igen nehéz helyzetbe került: kelet felől Csang Kaj-sek, délről a Kuangtung tartományi militaristák, nyugatról a Szecsuan tartományi militaristák, észak felől pedig a mukdeni militarista klikk támadása fenyegette. Csang Kaj-sek és más militaristák az imperialisták segítségével a Jangce-folyó felől megszakították Vuhan kapcsolatát a külvilággal, s elvágták a peking—hankoui és a kuangcsou — hankoui vasútvonalat. Senkinek sem engedték meg, hogy kereskedelmet folytasson Vuhannal. Vuhan körzetében az imperialisták leállították gyáraikat, bezárták üzleteiket. Sok vuhani kapitalista a szabotázs útjára lépett: üzemeiket leállították, a kereskedést beszüntették, tőkéjüket kivonták Vuhanból és így tovább. Ennek következtében a lakosság egyre nagyobb hiányt szenvedett a legfontosabb szükségleti cikkekben, napról napra nőtt a munkanélküliek száma. A vuhani kormány pénzügyi nehézségei óriási mértékben megnövekedtek. Az imperialista és a burzsoá elemek a falvakból a városokba menekült nagybirtokosokkal összefogva provokációkat szerveztek, mindenféle rágalmakat koholtak a munkás-paraszt mozgalom ellen. A kispolgárság felső rétegének a burzsoázia befolyása alá került képviselői ebben az időben ugyancsak ismételten követelték a munkások és a parasztok mozgalmának korlátok közé szorítását.

A forradalmi mozgalom azonban a vuhani kormány alá tartozó területen a reakció aknamunkája ellenére tovább fejlődött. 1927 nyaráig a párt vezetése alatt álló szakszervezetek taglétszáma mintegy 3 millióra növekedett. A tagság jelentős része a vuhani kormány ellenőrzése alatt álló tartományokból került ki. A munkásmozgalom a gyülekezési, az egyesülési és a sztrájkjog követeléséről fokozatosan áttért a forradalmi hatalom létrehozásának követelésére, az életkörülmények megjavításának követeléséről — az államosított üzemek igazgatásában való részvételnek, a tőkés ipar és kereskedelem ellenőrzésének követelésére. Ami a parasztmozgalmat illeti, 1927 nyaráig a parasztszövetségek taglétszáma országos viszonylatban mintegy 10 millióra növekedett, amiből több mint 5 millió Hunan tartományra, több mint 2,5 millió pedig Hupej tartományra esett. A Hunan és a Hupej tartományi parasztok mindenütt szervezkedtek, megdöntötték a földbirtokosok hatalmát, paraszthatalmat hoztak létre, fegyveres osztagokat állítottak fel, s a földbér és a kölcsönkamat leszállításának követeléséről már áttértek a földesúri birtokok elkobzásának követelésére. Csang Kaj-sek árulása után az agrárreform rendkívül fontos, valamennyi osztály figyelmének középpontjában álló probléma lett.

Ebben a helyzetben a Kínai Kommunista Pártnak — amelynek központja Vuhanban volt — a szervezetei hősies küzdelmet folytattak. Amikor a Nancsangban székelő Csang Kaj-sek szembeszegült Vuhannal, a kommunista pártszervezetek a Kuomintang balszárnyával együtt síkraszálltak az egyszemélyi diktatúra ellen, a forradalmi demokrácia megvalósításáért. Csang Kaj-seket elmozdították több fontos tisztségből: a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottsága irodájának elnöki tisztéből, a katonai bizottság elnöki tisztéből és más tisztségekből. A tömegeket harcra mozgósító vuhani kommunisták aktivitása nyomán a Hunan és Hupej tartományi munkás-paraszt mozgalom óriási arányokat öltött. S éppen azért, mert a vuhani kommunisták a tömegekre támaszkodtak és elszántan harcoltak Csang Kaj-sek ellen, a kuomintangista balszárny itt a kommunista pártot követte. Ugyanakkor az ellenséges érzülettel eltelt jobboldali kuomintangisták Vuhanban nem merészeltek nyíltan kiállni, s Csang Kaj-sek ellenforradalmi összeesküvése sem Hunan, sem Hupej tartományban nem sikerült. Az április 12-i események után Vuhanban hatalmas tömegmozgalom indult Csang Kaj-sek ellen. Az egyik nagygyűlésen, amelyet a Csang Kaj-sek árulása elleni tiltakozás jegyében hívtak össze, több mint 300 000 ember vett részt. Ugyanakkor a vuhani forradalmi csapatok mélyen benyomultak Honan tartományba, súlyos csapást mértek Csang Co-ling mukdeni militarista klikkjére és óriási sikereket értek el. Csen Tu-hsziunak azonban mihamar sikerült aláaknáznia a vuhani pártszervezet vezetését. Közvetlenül az április 12-i események előtt Csen Tu-hsziu és a baloldali kuomintangista álarc mögé rejtőző Vang Csing-vej Sanghajból Vuhanba érkezett. Vang Csing-vej abban a törekvésében, hogy csalárdul megnyerje a nép bizalmát, forradalmárnak tüntette fel magát, és szidta Csang Kaj-seket, mint a bokrot. Csen Tu-hsziu és a vele tartó jobboldali elhajlók nem vonták le a következtetéseket Csang Kaj-sek árulásából, s továbbra is kapituláns irányvonalat követtek. Megengedték, hogy a Vang Csing-vej vezette kuomintangista ál-baloldaliak Vuhanban gyorsan kezükbe kaparintsák a katonai és a közigazgatási hatalmat, valamint a Kuomintang vezetését. Az imperialisták és a csangkajsekisták újult erővel támadtak Vuhan ellen, a földbirtokosok és a burzsoák egyre jobban nekibátorodtak, s Vang Csing-vej klikkjének úgynevezett „forradalmi” hangneme is napról napra egyre jobban megváltozott. 1927 májusában Vang Csing-vej hívei már kereken ellenezték a földreformtörvény nyilvánosságra hozatalát, majd különféle rendeleteket adtak ki, amelyek büntetést helyeztek kilátásba azok számára, akik „szélsőséges” nyilatkozatokra és cselekedetekre ragadtatják magukat, s védelmükbe vették a földbirtokosokat és a burzsoáziát. A forradalom Vuhanban is rendkívül válságos helyzetbe került.

Ebben a feszült helyzetben, 1927 májusában ült össze Hankouban a Kínai Kommunista Párt V. országos kongresszusa, amelynek munkájában 80 küldött vett részt, több mint 57 900 párttag képviseletében. A kongresszuson Mao Ce-tung is jelen volt, Csen Tu-hsziu azonban „gondoskodott” arról, hogy csak tanácskozási jogot kapjon, és ne vehessen részt a kongresszus vezetésében. Csen Tu-hsziu a Mao Ce-tung által kidolgozott helyes irányelveket elutasította, sőt még tudomására sem hozta a kongresszus küldötteinek, s így megvitatásukra nem kerülhetett sor.

Az V. országos pártkongresszus kimondta, hogy meg kell valósítani a Kommunista Internacionálénak a kínai forradalomra vonatkozóan 1926 januárjában adott helyes útmutatásait. Politikai határozatában elítélte Csen Tu-hsziu opportunizmusát, s határozatot hozott a nagybirtokosok földjének elkobzásáról és a munkás-paraszt mozgalom tovább fejlesztéséről. A kongresszus azonban nem gondoskodott a fegyveres harc vezetésének megjavításáról, s megválaszolatlanul hagyott egész sor időszerű kérdést. Emellett a kongresszus még mindig nem ismerte fel teljes nagyságában Csen Tu-hsziu opportunista irányvonalának ártalmasságát és ismét őt választotta meg a Központi Bizottság főtitkárává. A kongresszus után a Központi Bizottság sok tagja vidékre utazott a helyi munka irányítására, Csen Tu-hsziu és hívei pedig továbbra is kezükben tartották, szinte saját hitbizományukká változtatták a Központi Bizottságot, még erőteljesebben érvényesítették kapituláns irányvonalukat, s egyre mélyebbre süllyedtek. Állítólag az egységfront fenntartása érdekében azt követelték, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang hozzon „közös határozatokat, és lépjen fel együttesen”. Amikor azonban a kuomintangisták kijelentették, hogy nem értenek egyet a kommunisták álláspontjával, Csen Tu-hsziu és kapituláns hívei lemondtak saját álláspontjukról, nem voltak hajlandók érte erélyesen harcolni. Azt remélték, hogy így megnyerhetik maguknak a kuomintangista vezetőket és tiszteket.

Csen Tu-hsziu és más opportunisták a parasztokat nem mozgósították harcra a nagybirtokosok földjének elkobzásáért, hanem éppen ellenkezőleg, visszatartották őket a harctól; nem álltak a parasztok élére, nem vezették őket, hanem éppen ellenkezőleg, hátul kullogtak és visszafelé húzták a parasztokat. Még azt a felemás határozatot sem hajtották végre, amelyet az V. országos pártkongresszus hozott a nagybirtokosok földjének elkobzásáról, sőt, amikor a parasztok saját kezdeményezésükre hozzáláttak a földosztáshoz, ezt „banditák mozgalmának” minősítették.

A vuhani központi kormányban és annak helyi szerveiben tevékenykedő kapitulánsok nem használták ki a hatalmat arra, hogy felülről előmozdítsák a forradalmi mozgalom fejlődését, hanem éppen ellenkezőleg, kijelentették, hogy a parasztmozgalom „szélsőséges útra tévedt”, s azt követelték, hogy a kormány a mozgalmat „erőszakkal térítse vissza a helyes útra”. Ami pedig a fegyveres harcot, a döntő jelentőségű kérdést illeti, úgy vélekedtek, hogy a munkások és a parasztok felfegyverzése felkeltheti a kuomintangista tisztek gyanakvását, s ezért nemhogy újabb fegyveres munkás- és parasztosztagokat szerveztek volna, hanem éppen ellenkezőleg, a már meglevő önkéntes munkásosztagokat is feloszlatták, s fegyvereiket átadták a régi katonaságnak. Csen Tu-hsziu és hívei úgy vélekedtek, hogy a hadseregnek csak egy parancsnoksága lehet, s ha akár a Kínai Kommunista Párt, akár a Kuomintang beavatkozik a hadsereg ügyeibe, ez csökkentheti a vuhani kormány csapatainak harci képességét. Ezért nemhogy átszervezték volna a hadsereget, hanem éppen ellenkezőleg, azt követelték, hogy a kommunista politikai funkcionáriusok szüntessék be a hadsereg körében kifejtett forradalmi propagandát, mert ez a régi tiszteknél elégedetlenséget vált ki. Szóval a jobboldali elhajlás, amely első ízben a párt II. országos kongresszusán jelentkezett, s amelynek fő képviselője Csen Tu-hsziu volt, ebben az időben már a legalávalóbb kapituláns irányvonallá változott. Az elhajlók túlságosan nagyra becsülték a burzsoáziának és a kispolgárság felső rétegének erejét, eltúlozták Vang Csing-vej és a hozzá hasonlók jelentőségét, s ugyanakkor lebecsülték a széles munkás- és paraszt- tömegek erejét. Azon a véleményen voltak, hogy Kínában a polgári demokratikus forradalmat a burzsoáziának és a Kuomintangnak kell vezetni, s nem értették meg a proletariátus hegemóniájának rendkívüli fontosságát a forradalom szempontjából. Ezért Vuhanban gyakorlatilag „csupán egyesültek, de nem harcoltak” a reakciós kuomintangista blokkal. Bármilyen engedményre hajlandók voltak, csakhogy kiérdemeljék a vuhani reakciós kuomintangista blokk elismerését: egyetlen olyan lépést sem tettek, amely ennek a blokknak nem tetszett, vagy amellyel nem értett egyet. Ez volt a helyzet például akkor is, amikor mozgósítani kellett volna a parasztokat a földreform végrehajtására, amikor fel kellett volna fegyverezni a munkásokat és a parasztokat stb. A párt bizonyos körülmények között természetesen tehet egyes engedményeket szövetségeseinek, sőt ellenségeinek is, kompromisszumra léphet velük. Az engedményeknél vagy kompromisszumoknál azonban elengedhetetlen, hogy bizonyos elveken alapuljanak, előmozdítsák a forradalom erőinek összpontosítását a legfontosabb problémák megoldására, a forradalom alapvető érdekeit szolgálják. Ezeket az érdekeket semmilyen körülmények között sem szabad feláldozni semmiféle szövetséges kedvéért, és nem szabad kapitulálni az ellenség előtt. Csen Tu-hsziu és a hozzá hasonló opportunisták engedményei azonban az ellenség előtti kapitulációt jelentették.

A vuhani Kuomintang árulása, és az első forradalmi polgárháború veresége
Csen Tu-hsziu és mások kapituláns hibái erősítették az ellenforradalmat, s ugyanakkor gyengítették a munkások és parasztok harci elszántságát, eltökéltségét. Vuhanban napról napra rosszabbodott a helyzet. A reakció egyre erősödött, egymást követték az ellenséges elemek lázadásai. 1927. május 17-én Hszia Tou-jin, a vuhani haderők egyik hadosztályának parancsnoka, Jicsangban lázadást szervezett, és szembefordult a vuhani kormánnyal. Május 21-én Csangsában Hszü Ko-hsziang ezredparancsnok szított lázadást: szétkergette a szakszervezeteket, a parasztszövetségeket és Hunan tartomány valamennyi többi forradalmi szervezetét, s véres megtorló intézkedéseket léptetett életbe a kommunisták és a forradalmi néptömegek ellen. Je Ting, a vuhani helyőrség kommunista parancsnoka, egy hadosztállyal, amelyet ő maga vezényelt, és más csapatokkal leverte Hszia Tou-jin lázadó bandáit. Egyes elvtársak már akkor követelték, hogy Je Ting csapatai használják ki a győzelmet, és vonuljanak Hszü Ko-hsziang ellen. A Hunan tartományban dolgozó kommunisták éppen abban az időben alakítottak önvédelmi parasztosztagokat, amelyek összesen már több mint 100 000 főt számláltak, s amelyek támadást készítettek elő Csangsa ellen. Hszü Ko-hsziang mindössze egyetlen, körülbelül ezer főnyi ezreddel rendelkezett, s minden lehetőség adva volt a teljes megsemmisítésére. Csen Tu-hsziu azonban, attól tartva, hogy Hszü Ko-hsziang megtámadása felingerelné régi bajtársát, Tang Seng-csét — a vuhani Kuomintang katonai vezetőjét, s ez az egységfront felbomlására vezetne, megtiltotta a támadást. Csak néhány önvédelmi parasztosztag — amelyekhez nem jutott el Csen Tu-hsziu parancsa — indított támadást Csangsa ellen, s ezeket Hszü Ko-hsziang természetesen szétverte. Szinj Ke-szian és más ellenforradalmi elemek erre még jobban nekivadultak. Csangsában és a város környékén fekvő járásokban három hét alatt több mint 10 000 kommunistát és más forradalmárt gyilkoltak le. A Hunan tartományi parasztmozgalmat ezzel súlyos csapás érte.

Ezekkel az eseményekkel egyidejűleg a vuhani Kuomintang vezetőinek körében is erősödtek a reakciós törekvések. Voltak közöttük olyanok, akik kihívóan vágták a kommunisták szemébe: „Azt állítottátok, hogy Hunan tartományban a parasztszövetségekben több millió ember tömörül, s lám, parasztjaitoknak ekkora tömege nem tudta megállni a sarat egyetlenegy ezreddel szemben!” 1927 júniusában kommunistaellenes egyezményt kötöttek a Nemzeti Hadsereg parancsnokságával, s ennek révén Csang Kaj-sekkel. Július 15-én a vuhani reakciós kuomintangista csoport nyíltan a kommunista párt ellen támadt. A Csang Kaj-sek vezetése alatt álló Kuomintang példájára véres bosszút álltak a kommunistákon és a forradalmi tömegeken. Ettől kezdve Vuhan, az ország egyetlen forradalmi központja, az ellenforradalom egyik központjává vált. A vuhani reakciós puccs az első forradalmi polgárháború vereségét jelentette. A Kínai Kommunista Párt és a kínai nép azonban egyáltalán nem csüggedt el. Folytatták a harcot. Új történelmi időszak kezdődött — a második forradalmi polgárháború időszaka.

A kínai kommunisták az első forradalmi polgárháború időszakában „nagyarányú forradalmi munkát végeztek, országszerte fellendítették a munkásmozgalmat, az ifjúsági mozgalmat és a parasztmozgalmat, előmozdították és támogatták a Kuomintang újjászervezését és a Nemzeti Forradalmi Hadsereg létrehozását, a keleti hadjáratok és az északi hadjárat idején kialakították a forradalmi hadsereg politikai vázát, az egész nép élére álltak az imperializmus és a feudalizmus elleni nagy harcban, és ezzel ragyogó fejezetet írtak a kínai forradalom történetébe. Végeredményben a forradalom mégis vereséget szenvedett. Ennek az volt az oka, hogy az akkor velünk szövetséges Kuomintangban levő reakciós klikk 1927-ben elárulta a forradalmai, hogy az imperialistáknak és a Kuomintang reakciós klikkjének egyesült erői akkor még túlságosan nagyok voltak, főleg azonban az, hogy e forradalom utolsó (mintegy fél évig tartó) szakaszában a pártban elterjedt jobboldali elhajló eszmék, amelyeknek kifejezője Csen Tu-hsziu volt, fejlődésük során kapituláns irányvonallá fajultak, s ennek az irányvonalnak a képviselői ragadták kezükbe a fő posztokat a párt vezető szerveiben, nem akarták követni a Kommunista Internacionálé és Sztálin elvtárs számos bölcs útmutatását, nem akartak hallgatni Mao Ce-tung elvtárs és más elvtársak helyes figyelmeztetéseire, s ezzel megfosztották a pártot és a népet attól a lehetőségtől, hogy hathatós ellenállást szervezzen a Kuomintanggal szemben, amikor az elárulta a forradalmat, és hátba támadta a népet.”^14
14 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. Szikra 1954. 347 — 348. old. „Határozat pártunk történetének egyes kérdéseiről.” (Elfogadta a Kínai Kommunista Párt VI. kongresszusán választott Központi Bizottság 7. kibővített teljes ülése, 1945. április 20-án.)

A forradalom veresége megmutatta, hogy a hatalmas imperializmusnak és kínai lakájainak — a feudális és komprádor erőknek legyőzéséhez nem elég pusztán a forradalmi aktivitás, ha mégoly magas fokot is ér el. A győzelemhez arra is szükség van, hogy a párt egész tevékenysége a marxista—leninista elméleten alapuljon. Az elbukott forradalom során az egész párt rendkívül nagy forradalmi aktivitást fejtett ki, ugyanakkor azonban még nagyon fiatal volt, s az a tény, hogy a kommunisták többsége — Mao Ce-tung és néhány más elvtárs kivételével — nem sajátította el kellőképpen a marxista—leninista elméletet, és nem tudta azt alkalmazni a kínai forradalom során, oda vezetett, hogy a párt képtelen volt idejekorán kijavítani a Csen Tu-hsziu tevékenységében megnyilvánult kapituláns hibákat, és a kritikus pillanatban megmenteni a forradalmat.

Bár az első forradalmi polgárháború vereséget szenvedett, ugyanakkor tanulságos lecke volt a kínai nép számára, s világosan megmutatta a kommunista pártnak és a proletariátusnak, hogyan kell vezetni Kínában a demokratikus forradalmat.

Mire tanított ez a tapasztalat?
1. A kínai proletariátus megvalósíthatja az egységfrontot valamennyi forradalmi osztállyal, és meg is kell valósítania. Egységfront nélkül a forradalom nem fejlődhet és nem juthat előbbre. Ha azonban az egységfrontot nem a proletariátus vezeti, hanem a burzsoázia, akkor a forradalom elkerülhetetlenül vereséget szenved.
2. A proletariátus hegemóniájának központi kérdése a parasztkérdés. A forradalom csak abban az esetben győzhet, ha a kommunista párt harcba viszi a parasztságot az agrárkérdés megoldásáért, s ha a munkásosztály szövetségre lép a parasztsággal.
3. A proletariátusnak magának kell vezetnie a fegyveres harcot, mert Kínában a forradalmi harc fő formája — a fegyveres harc. A forradalom semmire sem megy, ha nem hozza létre saját fegyveres erőit.

Bár az első forradalmi polgárháború vereséget szenvedett, mérhetetlenül nagy hatást gyakorolt a munkások, a parasztok, a forradalmi katonák nagy tömegeire és más forradalmi elemekre, s előkészítette a második forradalmi polgárháború szükséges feltételeit.

SaLa