Címke: ideológia

Előadói beszéd a háborúról és a békéről az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VII. kongresszusán

1918. március 7

A politikai beszámoló abból is állhatna, hogy felsoroljuk a Központi Bizottság intézkedéseit, de a jelen pillanatban nem ez a lényeges, hanem az, hogy egész forradalmunkról képet adjunk; csakis így indokolhatjuk meg valamennyi határozatunkat valóban marxista módon. Meg kell vizsgálnunk a forradalom fejlődésének egész eddigi menetét, és meg kell állapítanunk, miért változott meg további fejlődése. Forradalmunkban olyan fordulatok következtek be, amelyeknek a nemzetközi forradalom szempontjából óriási jelentőségük lesz, ilyen fordulat — az Októberi Forradalom.

A februári forradalom első sikereit az tette lehetővé, hogy a proletariátust nemcsak a falusi tömegek, hanem a burzsoázia is követte. Ezért győztük le a cárizmust olyan könnyen, amit 1905-ben nem sikerült elérnünk. A Munkásküldöttek Szovjetjeinek önhatalmú, ösztönös megteremtése a februári forradalomban megismételte az 1905-ös kísérletet — proklamálnunk kellett a Szovjethatalom elvét. A tömegek saját harci tapasztalataik alapján ismerték fel a forradalom feladatait. Az április 20-21-i események — a tüntetésnek és a fegyveres felkelés valamilyen változatának sajátos kombinációi voltak. Ez elegendő volt a burzsoá kormány bukásához. Kezdetét veszi egy tartós paktáló politika, amely a hatalomra jutott kispolgári kormány lényegéből fakad. A júliusi események még nem tudták megvalósítani a proletariátus diktatúráját — a tömegek még nem voltak rá felkészülve. Éppen ezért egyik felelős szervezet sem hívta fel őket erre. Az ellenséges táborban végzett felderítés szempontjából azonban óriási jelentőségük volt a júliusi eseményeknek. A Kornyjlov-lázadás és az azt követő események, mint gyakorlati tanulságok, lehetővé tették az októberi győzelmet. Azoknak a hibája, akik októberben is meg akarták osztani a hatalmat, abban rejlett, hogy nem hozták összefüggésbe az októberi győzelmet a júliusi napokkal, az offenzívával, a Kornyilov-lázadással stb. stb., amelyek hatására a sokmilliós tömegek felismerték, hogy a Szovjethatalom elkerülhetetlenné vált. Ezután következett diadalmenetünk szerte egész Oroszországban, amelyet az általános békevágy kísért. Tudjuk, hogy a háború egyoldalú abbahagyásával még nem érjük el a békét; erre már az áprilisi konferencián rámutattunk. Az áprilistól októberig terjedő időszakban a katonák világosan tudatára ébredtek annak, hogy a megalkuvás politikája mindinkább elnyújtja a háborút s odavezet, hogy az imperialisták vad, esztelen kísérleteket tesznek a támadásra, hogy még jobban belekeveredjenek a háborúba, amely évekig fog elhúzódni. Ebből kifolyólag mindenáron, minél előbb át kellett térnünk az aktív békepolitikára, szükséges volt, hogy a Szovjetek kezükbe vegyék a hatalmat s véglegesen elsöpörjék a földesúri földtulajdont. Önök tudják, hogy a földesúri földtulajdont nemcsak Kerenszkij, hanem Avkszentyev is védte, aki még a földbizottságok tagjainak letartóztatásától sem riadt vissza. S ez a politika, ez a jelszó: „a hatalmat a Szovjeteknek”, melyet mi vittünk bele a legszélesebb néptömegek tudatába, tette lehetővé, hogy októberben olyan könnyen győzzünk Petrográdban, ez változtatta az orosz forradalom legutóbbi hónapjait szakadatlan diadalmenetté.

A polgárháború ténnyé vált. Az, amit a forradalom, sőt a háború kezdetén megjósoltunk, és amit annak idején a szocialista körök jelentős része bizalmatlanul vagy talán még gúnnyal is fogadott, nevezetesen az imperialista háború átváltozása polgárháborúvá, 1917. október 25-én az egyik legnagyobb és legelmaradottabb hadviselő országban bekövetkezett. Ebben a polgárháborúban a lakosság óriási többsége mellénk állott, s ezért rendkívül könnyen sikerült kivívnunk a győzelmet.

A frontról hazatérő csapatok mindenhová, ahol csak megjelentek, magukkal vitték a legnagyobb forradalmi elszántságot, hogy véget vessenek a megalkuvásnak, és a megalkuvó elemek, a fehérgárda, a földesurak csemetéi minden támaszukat elveszítették a lakosságban. Az ellenük folytatott háború fokozatosan, ahogy a széles tömegek és az ellenünk felvonult csapattestek átálltak a bolsevikok oldalára, a forradalom győzelmes diadalmenetévé vált. Ezt láttuk Petrográdban, a gatcsinai fronton, ahol a kozákok, akiket Kerenszkij és Krasznov a vörös főváros ellen próbált vezetni, meginogtak, ezt láttuk azután Moszkvában, Orenburgban, Ukrajnában. Egész Oroszországban magasra csapott a polgárháború hulláma, s mindenütt rendkívül könnyen győztünk, mégpedig azért, mert a gyümölcs megérett, mert a tömegek már leszűrték a tapasztalatokat a burzsoáziával való paktálásból. Jelszavunk — „minden hatalmat a Szovjeteknek” —, amelyet a tömegek hosszas történelmi tapasztalataik alapján gyakorlatilag ellenőriztek, a vérükké vált.

Ezért volt az orosz forradalom az 1917. október 25-e utáni első hónapokban szakadatlan diadalmenet. Ez a szakadatlan diadalmenet volt az oka annak, hogy feledésbe merültek, háttérbe szorultak azok a nehézségek, amelyekbe a szocialista forradalom rögtön beleütközött és amikbe lehetetlen volt bele nem ütköznie. A polgári forradalom és a szocialista forradalom között az egyik legfőbb különbség az, hogy a feudalizmusból kisarjadó polgári forradalom számára a régi rend méhében fokozatosan létrejönnek azok az új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társadalom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat állt: elsöpörni, félredobni, összetörni a régi társadalom minden béklyóját. Minden polgári forradalom, amely ezt a feladatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapitalizmus növekedését.

Egészen más helyzetben van a szocialista forradalom. Minél elmaradottabb az az ország, amelynek, a történelem cikcakjai folytán, meg kellett kezdenie a szocialista forradalmat, annál nehezebb számára az áttérés a régi kapitalista viszonyokról a szocialista viszonyokra. Itt a rombolás feladataihoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok járulnak. Ha az orosz forradalom népi alkotóereje, amely kijárta az 1905-ös nagy próba iskoláját, nem hozta volna létre már 1917 februárjában a Szovjeteket, akkor azok októberben semmiképpen sem ragadhatták volna meg a hatalmat, mert a siker csak attól függött, hogy vannak-e már a milliókat átfogó mozgalomnak kész szervezeti formái. Ezt a kész formát a Szovjetek jelentették, és azért várt ránk politikai téren a ragyogó sikereknek az a sorozata, az a szakadatlan diadalmenet, amelyet átéltünk, mert a politikai hatalom új formája készen állt, és nekünk csak azt kellett tennünk, hogy néhány dekrétummal átváltoztassuk a Szovjetek hatalmát abból az embrionális állapotból, amelyben a forradalom első hónapjaiban volt, az Oroszországi Államban megszilárdult, törvényesen elismert formává: az Oroszországi Szovjet Köztársasággá. Ez a hatalom azért született meg egycsapásra, azért született meg olyan könnyen, mert 1917 februárjában a tömegek megteremtették a Szovjeteket, még mielőtt bármely pártnak ideje lett volna kiadni ezt a jelszót. Maga a mélyen rejlő népi alkotóerő, amely okult 1905 keserves tapasztalataiból, teremtette meg a proletárhatalom e formáját. A belső ellenség legyőzésének feladata a legnagyobb mértékben könnyű feladat volt. A politikai hatalom megteremtésének feladata igen könnyű feladat volt, mert a tömegek megadták nekünk ennek a hatalomnak a vázát, az alapját. A Szovjetek Köztársasága egycsapásra megszületett. De még hátra volt két hallatlanul nehéz feladat, amelyek megoldása semmiképp sem lehetett olyan diadalmenet, amilyenben forradalmunk az első hónapokban haladt — nem volt és nem lehetett kétségünk aziránt, hogy a szocialista forradalomra a továbbiakban rendkívül nehéz feladatok várnak.

Először, ezek a belső szervezés feladatai voltak, amelyek minden szocialista forradalom előtt állanak. A szocialista forradalom éppen abban különbözik a polgáritól, hogy az utóbbi esetben megvannak a kapitalista viszonyok kész formái, ellenben a Szovjethatalom, a proletárhatalom ilyen kész viszonyokat nem kap, hacsak nem számítjuk a kapitalizmus legfejlettebb formáit, amelyek, lényegében, csak az ipar kis felső rétegére terjedtek ki, a mezőgazdaságot pedig még egészen csekély mértékben érintették. A nyilvántartás megszervezése, a legnagyobb üzemek ellenőrzése, az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse, ez az a gigászi szervezési feladat, amely vállunkra nehezedett. A mostani munkaviszonyok mellett ez a feladat sehogy sem tűrte azt a „hajrá”-megoldást, amellyel a polgárháború feladatait sikerült megoldanunk. Ez a megoldás már a dolog lényegénél fogva sem volt lehetséges. Míg a kalegyinistákat könnyen legyőztük és komolyabb figyelemre sem érdemes ellenállás közepette megteremtettük a Szovjet Köztársaságot; míg az események ilyen menetét az egész előző objektív fejlődés előre megszabta, úgyhogy csak az maradt hátra, hogy kimondjuk a végszót, hogy megváltoztassuk a cégtáblát és ehelyett, hogy „A Szovjet mint szakmai szervezet áll fenn”, azt írjuk rá: „A Szovjet az államhatalom egyetlen formája”, — egészen más volt a helyzet a szervezési feladatok terén. Ezen a téren óriási nehézségekbe ütköztünk. Itt mindazok számára, akik komolyan mérlegelni akarták forradalmunk feladatait, azonnal világos volt, hogy csak az önfegyelem nehéz és hosszú útján lehet leküzdeni azt a bomlást, amelyet a háború idézett elő a kapitalista társadalomban, csak rendkívül nehéz, hosszadalmas és kitartó munkával tudjuk ezt a bomlást leküzdeni, és azokat a bomlást fokozó elemeket legyőzni, akik a forradalomban eszközt láttak arra, hogy megszabaduljanak a régi korlátoktól, és igyekeznek minél többet kipréselni belőle. Kispolgári országunkban a hihetetlen gazdasági bomlás viszonyai között elkerülhetetlen volt, hogy ezek az elemek nagy számban fel ne üssék fejüket, s ezek ellen az elemek ellen százszorta nehezebb lesz a harc, semmiféle gyors sikert nem ígér — ezt a harcot éppen csak megkezdtük. Még csak az elején vagyunk. Ebben a harcban súlyos megpróbáltatások várnak ránk. Ebben a harcban az objektív helyzetnél fogva semmiképpen sem szorítkozhatunk diadalmenetre és lobogó zászlókra, mint ahogy a kalegyinisták ellen vonultunk. Mindenki, aki a forradalom előtt álló szervezési feladatokra akarná átvinni ezt a harci módszert, mint politikus, mint szocialista, mint a szocialista forradalom harcosa teljesen csődöt mondana.

Éppen ez a sors várt a forradalom kezdeti diadalmenetétől megittasult néhány fiatal elvtársunkra akkor, amikor a forradalom előtt konkrétan felmerült a második gigászi nehézség, amely vállára nehezedett — a nemzetközi kérdés. Ha olyan könnyen elbántunk Kerenszkij bandáival, ha olyan könnyen teremtettük meg a hatalmat, ha minden megerőltetés nélkül megkaptuk a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről szóló dekrétumot — ha mindezt olyan könnyen kaptuk meg, ez csak azért volt lehetséges, mert a szerencsésen alakult viszonyok egy rövid pillanatra fedeztek bennünket a nemzetközi imperializmussal szemben. A nemzetközi imperializmus, tőkéje egész hatalmával, magas szervezettségű haditechnikájával, mely a nemzetközi tőke igazi ereje, igazi erődje, semmiképpen sem, semmi körülmények között sem férhetett meg a Szovjet Köztársasággal, sem objektív helyzeténél fogva, sem a benne megtestesült kapitalista osztály gazdasági érdekeinél fogva — nem férhetett meg vele a kereskedelmi kapcsolatok, a nemzetközi pénzügyi összeköttetések következtében. Itt az összeütközés elkerülhetetlen. Ez az orosz forradalom egyik óriási nehézsége, óriási történelmi problémája: nemzetközi feladatokat kell megoldania, nemzetközi forradalmat kell előidéznie, meg kell tennie az átmenetet forradalmunkból, mint szűk nemzeti forradalomból, a világforradalomba. Ez a feladat merült fel előttünk a maga hihetetlen nehézségében. Ismétlem, hogy a magukat baloldaliaknak tartó fiatal barátaink közül igen sokan kezdtek megfeledkezni a legfontosabbról, mégpedig arról, miért tudtunk az Októbert követő nagyszerű diadalmenet hetei és hónapjai folyamán olyan könnyen diadalt diadal után aratni. Pedig ez csak azért volt így, mert a sajátosan alakult nemzetközi konjunktúra ideiglenesen fedezett bennünket az imperializmussal szemben. Az imperializmusnak más gondja volt. Nekünk úgy tűnt, hogy nekünk sem kell törődnünk az imperializmussal. Pedig az egyes imperialisták csak azért nem tudtak velünk törődni, mert a mai világimperializmus hatalmas társadalmi-politikai és katonai erejét ebben az időben az egymásközti háború két csoportra osztotta. A háborúban részt vevő imperialista rablók hihetetlenül belegabalyodtak a háborúba, annyira, hogy életre-halálra folyó küzdelmükben egyik csoport sem tudott valamennyire is komoly erőket összpontosítani az orosz forradalom ellen. Éppen ilyen volt a helyzet októberben: forradalmunk — ez paradoxon, de igaz — szerencsés pillanatban tört ki, amikor az imperialista országok nagy többségét hallatlan csapások sújtották, hisz emberek milliói pusztultak el, amikor a háború hallatlan nyomorúsággal gyötörte a népeket, amikor a háború negyedik évében a hadviselő országok zsákutcába jutottak, válaszúthoz értek, amikor objektíven felmerült a kérdés: tudnak-e még az ilyen állapotba sodort népek tovább harcolni? Forradalmunk ebben a szerencsés időben tört ki, amikor a rablók két óriási csoportja közül egyik sem volt abban a helyzetben, hogy azonnal rávesse magát a másikra, sem egyesülni nem tudtak egymással ellenünk, és csakis ez tette lehetővé, a nemzetközi politikai és gazdasági viszonyoknak csakis ezt a pillanatát használhatta ki és használta ki forradalmunk, hogy véghez vigye ragyogó diadalmenetét Európai Oroszországban, átcsapjon Finnországba és magával ragadja a Kaukázust és Romániát. Csak ezzel magyarázható, hogy pártunk vezető köreiben akadtak olyan pártmunkások, olyan intellektuel „emberfeletti emberek”, akiket megrészegített ez a diadalmenet, akik azt mondták: a nemzetközi imperializmussal megbirkózunk; ott is diadalmenet lesz, igazi nehézségek ott sincsenek. Pedig az objektív helyzet itt más, mint az orosz forradalomé, amelynek sajátossága az volt, hogy csak kihasználta a nemzetközi kapitalizmus átmeneti üzemzavarát, mivel ideiglenesen felmondta a szolgálatot a gép, amelynek ránk kellett volna gázolnia, mint ahogy a mozdony nekimegy a taligának és darabokra töri, — a gép viszont azért mondta fel a szolgálatot, mert a két rablócsoport összeütközött egymással. Itt is, ott is nőtt a forradalmi mozgalom, de kivétel nélkül valamennyi imperialista országban a legtöbb esetben még kezdeti szakaszán volt. Korántsem fejlődött olyan ütemben, mint a mi forradalmunk. Aki gondolkozott az európai szocialista forradalom gazdasági előfeltételein, annak világosan látnia kellett, hogy Európában összehasonlíthatatlanul nehezebb megkezdeni, nálunk pedig összehasonlíthatatlanul könnyebb megkezdeni, de nehezebb lesz, mint ott, folytatni a forradalmat. Ez az objektív helyzet okozta, hogy egy rendkívül nehéz, hirtelen történelmi fordulatot kellett átélnünk. A belső frontunkon, ellenforradalmunk ellen, a Szovjethatalom ellenségei ellen októberben, novemberben, decemberben véghezvitt szakadatlan diadalmenet után át kellett térnünk a bennünket igazán gyűlölő igazi nemzetközi imperializmussal való mérkőzésre. A diadalmenet időszakából át kell térnünk egy rendkívül nehéz és súlyos helyzet időszakába, melyet szavakkal, ragyogó jelszavakkal — bármennyire kellemes volna is ez — természetesen nem lehet elintézni, hiszen feldúlt országunkban hihetetlenül ki voltak merülve a tömegek, olyannyira, hogy teljesen képtelenek voltak a harc folytatására, s a hároméves kínzó háború annyira elgyötörte őket, hogy teljesen harcképtelenné váltak. Már az Októberi Forradalom előtt találkoztunk a katonatömegek olyan képviselőivel, akik nem voltak tagjai a bolsevik pártnak, és mégis meg merték mondani a burzsoáziának az igazságot, azt, hogy az orosz hadsereg nem fog harcolni. A hadseregnek ez az állapota igen nagy válságot okozott. A háború által szétzüllesztett, rettenetes állapotba sodort kisparaszti összetételű ország rendkívül súlyos helyzetbe került: hadseregünk nincs, de kénytelenek vagyunk továbbra is az állig felfegyverzett rabló szomszédságában élni, aki egyelőre megmaradt és megmarad rablónak, és akit természetesen az annexió és hadisarc nélküli békéért folytatott agitációval nem lehetett meghatni. Ott feküdt a szelíd háziállat a tigris mellett és arra próbálta rávenni, hogy legyen béke annexió és hadisarc nélkül, holott ez csak úgy érhető el, ha nekimegy a tigrisnek. Pártunk felső rétegei — az értelmiség és a munkásszervezetek egy része — ettől a perspektívától elsősorban frázisokkal és szólamokkal igyekeztek megszabadulni: nem szabad, hogy így legyen. Ez a béke túlságosan valószínűtlen perspektíva volt ahhoz, hogy mi, akik eddig kibontott zászlókkal vonultunk a nyílt harcba és csatakiáltással győztünk le minden ellenséget, hogy mi engedjünk és elfogadjuk a megalázó feltételeket. Soha. Mi túlságosan büszke forradalmárok vagyunk, mi mindenekelőtt kijelentjük: „A német nem képes támadni.”

Ez volt az első kibúvó, amellyel ezek az emberek vigasztalódtak. A történelem most rendkívül nehéz helyzetbe sodort bennünket; hallatlanul nehéz szervező munkával sok kínos vereségen kell átvergődnünk. Ha a dolgot világtörténelmi viszonylatban nézzük, semmi kétség sem fér ahhoz, hogy forradalmunk végső győzelme, ha forradalmunk magára maradna, ha más országokban nem volna forradalmi mozgalom, reménytelen volna. Ha mi, a bolsevik párt, az egész dolgot egyedül vettük kezünkbe, azért vállaltuk magunkra, mert meggyőződésünk, hogy a forradalom minden országban érik, s végülis — nem pedig a kezdet kezdetén — bármily nehézségekkel küszködjünk is, bármilyen vereségek érjenek is bennünket, elérkezik a nemzetközi szocialista forradalom — mert útban van; megérik — mert érlelődik, és beérik. Mindezektől a nehézségektől — ismétlem — az összeurópai forradalom szabadít meg bennünket. Amikor ebből az igazságból, ebből a teljesen elvont igazságból indulunk ki, és ezt tartjuk szem előtt, vigyáznunk kell arra, hogy ez az igazság ne váljon idővel frázissá, mert minden elvont igazság, ha azt minden elemzés nélkül alkalmazzák, frázissá változik. Ha önök azt mondják, hogy minden sztrájk mögött a forradalom hidrája rejtőzik, s aki ezt nem érti, az nem szocialista — igazuk van. Igen, minden sztrájk mögött ott rejtőzik a szocialista forradalom. Ha azonban azt mondják, hogy minden egyes sztrájk közvetlen lépés a szocialista forradalom felé, akkor ez a legüresebb frázis. Ezt már százszor és százszor hallottuk, már a könyökünkön nő ki, olyannyira, hogy a munkások mindezeket az anarchista frázisokat félredobták, mert amilyen kétségtelen az, hogy minden sztrájk mögött a szocialista forradalom hidrája rejtőzik, ugyanolyan nyilvánvaló ostobaság azt állítani, hogy minden sztrájkról át lehet térni a forradalomra. Ahogy teljesen vitathatatlan az, hogy forradalmunk valamennyi nehézségén csak akkor leszünk túl, ha majd a szocialista világforradalom, amely most mindenütt érik — megérett, éppúgy teljesen képtelen az az állítás, hogy forradalmunk minden adott, konkrét, mai nehézségét el kell kendőznünk azzal, hogy azt mondjuk: „A nemzetközi szocialista mozgalomra teszem fel a tétet — csinálhatok akármilyen ostobaságot.” „Liebknecht kiránt a bajból, mert mindenképpen győzni fog.” Olyan kitűnő szervezetet teremt majd, úgy megszab majd mindent előre, hogy csak a kész formákat fogjuk átvenni, mint ahogy Nyugat-Európából készen vettük át a marxista tant — minek következtében ez nálunk alig néhány hónap alatt győzött, míg Nyugat-Európában évtizedek kellettek ahhoz, hogy győzzön. Szóval teljesen haszontalan kalandorság a harci kérdés megoldásának régi módszerét — a diadalmenetet — átvinni az új történelmi időszakra, amely bekövetkezett, s amely nem a rothadt Kerenszkijt és Kornyilovot állította velünk szembe, hanem a nemzetközi ragadozót — Németország imperializmusát, annak a Németországnak az imperializmusát, amelyben a forradalom csak érlelődött, de nyilvánvalóan nem érett meg. Ilyen kalandorkodás volt az az állítás, hogy az ellenség nem mer támadni a forradalom ellen. A breszti tárgyalások idején még nem volt olyan a helyzet, hogy kénytelenek lettünk volna bármilyen békefeltételeket elfogadni. Az objektív erőviszonyok olyanok voltak, hogy kevésnek találtuk a lélegzetvételi szünet elérését. A breszti tárgyalásoknak kellett megmutatniok, hogy a német igenis támad, hogy a német társadalom méhében még nem érett meg annyira a forradalom, hogy azonnal kitörjön, és nem lehet a német imperialisták bűnéül felróni, hogy viselkedésükkel még nem készítették elő ezt a robbanást, vagy mint ahogy magukat baloldaliaknak tartó fiatal barátaink mondják, azt a helyzetet, amikor a német nem képes támadni. Amikor azt mondják nekik, hogy nincs hadseregünk, hogy kénytelenek voltunk leszerelni — kénytelenek voltunk, habár egyáltalán nem felejtettük el, hogy békés háziállatunk közelében tigris fekszik —, ezt ők nem akarják megérteni. Ha kénytelenek voltunk is a hadsereget leszerelni, azért még egyáltalán nem felejtettük el, hogy egyoldalú paranccsal — dobd el a szuronyt — a háborút befejezni nem lehet.

Egyáltalán hogyan történhetett meg, hogy pártunk egyetlen áramlata, egyetlen irányzata, egyetlen szervezete sem ellenezte a leszerelést? Talán teljesen elment az eszük? Szó se róla. Tisztek, nem a bolsevikok, már Október előtt megmondották, hogy a hadsereg nem harcképes, hogy néhány hétig sem lehet a fronton tartani. Október után ez szemmellátható lett mindenki számára, aki látni akarta a tényeket, a szomorú, keserű valóságot, s nem akart elrejtőzni vagy szemére húzva a sapkát büszke frázisokkal odébbállni. Nincs hadsereg, a hadsereget együtt tartani lehetetlen. A legjobb, amit tenni lehet — minél előbb leszerelni. A hadsereg — szervezetünk beteg része, amely hallatlan szenvedéseket állt ki, amelyet megtörtek annak a háborúnak nélkülözései, melybe technikailag felkészületlenül lépett be, és amelyből olyan állapotban került ki, hogy minden támadásnál pánikba esik. Nem szabad ezért hibáztatni azokat az embereket, akik ilyen hallatlan szenvedéseket éltek át. A katonák még az orosz forradalom első szakaszában is száz meg száz határozatban teljesen nyíltan megmondották: „Megcsömörlöttünk a vértől, nem tudunk harcolni.” Elhalaszthattuk volna mesterségesen a háború befejezését, meg lehetett volna ismételni Kerenszkij szélhámosságát, néhány héttel elodázhattuk volna a háború végét, de az objektív valóság utat tört magának. Az orosz állami szervezet beteg része ez, amely nem tudja tovább viselni ennek a háborúnak a terhét. Minél hamarább leszereljük, minél hamarább szívódik fel a szervezetnek még nem annyira beteg részei között, annál hamarább állhat majd készen az ország újabb nehéz megpróbáltatásokra. Ez volt az, amit mindnyájan éreztünk, amikor egyhangúlag, a legkisebb tiltakozás nélkül elfogadtuk ezt a külső események szemszögéből nézve esztelen határozatot a hadsereg leszereléséről. Helyes lépés volt. Azt mondottuk: könnyelmű illúzió azt gondolni, hogy együtt lehet tartani a hadsereget. Minél hamarább leszereljük, annál hamarább megkezdődik az egész társadalmi szervezet gyógyulása. Ezért volt olyan súlyos hiba, ezért volt az események olyan keserű túlbecsülése az a forradalmi frázis, hogy „a német nem képes támadni”, amelyből következett a másik frázis: „a hadiállapotot megszűntnek nyilváníthatjuk. Sem háború, sem a békefeltételek aláírása.” De ha a német mégis támad? „Nem, nem képes támadni.” Önöknek nincs joguk kockára tenni a nemzetközi forradalom sorsát, maradjanak csak annál a konkrét kérdésnél, hogy nem bizonyulnak-e majd a német imperializmus segítőtársainak, amikor ez a pillanat bekövetkezik? Mi azonban, akik 1917 októbere óta mind honvédők vagyunk, akik elismerjük a haza védelmét — mi mindannyian tudjuk, hogy az imperialistákkal nem szavakban, hanem tényleg szakítottunk: felbontottuk a titkos szerződéseket, legyőztük hazánkban a burzsoáziát és felajánlottuk a nyílt, becsületes békét, úgy hogy minden nép a valóságban láthatta szándékainkat. Hogyan bocsátkozhattak emberek, akik komolyan hívei a Szovjet Köztársaság védelmének, ilyen kalandba, amely már meghozta gyümölcseit? Pedig ez tény, mert az a súlyos válság, amelyet pártunk a „baloldali” ellenzék kialakulásával kapcsolatban átél, az orosz forradalom egyik legnagyobb válsága.

Ezt a válságot legyűrjük. Sem pártunk, sem forradalmunk nem fogja ezen kitörni a nyakát, habár az adott esetben egészen közel álltunk ehhez, ez teljesen lehetséges volt. Hogy ebben a kérdésben nem törjük ki a nyakunkat, erre az a biztosítékunk, hogy a frakciós nézeteltérések megoldásának régi módja helyett — vagyis a rengeteg írott anyag, vita és meglehetősen sok pártszakítás helyett — e helyett a régi módszer helyett az események megtanították az embereket a tanulásnak egy új módjára. Ez a módszer abban áll, hogy mindent a tények, az események, a világtörténelem tanulságai alapján kell ellenőrizni. Önök azt állítják, hogy a német nem képes támadni. Az önök taktikájából az következett, hogy a hadiállapotot megszűntnek lehet nyilvánítani. A történelem megleckéztette önöket, megcáfolta ezt az illúziót. Igen, a német forradalom nő, de nem úgy, ahogy mi szeretnők, nem olyan gyorsan, ahogy az oroszországi intellektueleknek kellemes volna, nem olyan iramban, amilyet a mi történelmünk ért el októberben — amikor bármely városban csak ki kellett hirdetnünk a Szovjethatalmat és néhány nap múlva a munkásság kilenctized része mellettünk állt. A német forradalomnak az a szerencsétlensége, hogy nem halad olyan gyorsan. Ám kinek kell a másikkal számolnia: nekünk vele, vagy neki velünk? Önök azt kívánták, hogy a német forradalom számoljon önökkel, a történelem azonban megleckéztette önöket. Ez lecke, mert abszolút igazság, hogy a német forradalom nélkül elvesztünk — lehet, hogy nem Petrográdban, nem Moszkvában, hanem Vlagyivosztokban, vagy valamely még távolibb vidéken, ahova esetleg kénytelenek leszünk visszavonulni, és amely esetleg még távolabb fekszik, mint Petrográdtól Moszkva, de mindenképpen, bármilyen elképzelhető fordulatok állnak is be, elpusztulunk, ha a német forradalom nem következik be. Ennek ellenére ez egy cseppet sem ingatja meg azt a meggyőződésünket, hogy a legnehezebb helyzetet is el kell tudnunk viselni minden szájhősködés nélkül.

A forradalom nem fog olyan gyorsan bekövetkezni, mint ahogy vártuk. Ezt a történelem bebizonyította és ezt ténynek kell vennünk, számolnunk kell azzal, hogy a szocialista világforradalom az előrehaladott országokban nem kezdődhetik meg olyan könnyen, mint ahogy Oroszországban, — Miklós és Raszputyin országában kezdődött, ahol a lakosság óriási többségének tökéletesen mindegy volt, milyen népek élnek a határszéleken, mi történik ottan. Ilyen országban könnyű volt a forradalmat megkezdeni, nem jelentett többet, mint valami pihét felemelni.

De előkészület nélkül megkezdeni a forradalmat olyan országban, ahol a kapitalizmus kifejlődött, s az utolsó emberig mindenkinek demokratikus kultúrát és szervezettséget adott — helytelen és ostoba dolog. Ott még csak közeledünk a szocialista forradalmak kezdetének keserves szakaszához. Ez tény. Nem tudjuk, senki sem tudja, talán — ez könnyen lehetséges — néhány hét, sőt néhány nap múlva győz ott a forradalom, nem szabad azonban erre tennünk a tétet. Rendkívüli nehézségekre, rendkívül súlyos vereségekre kell elkészülnünk, amelyek elkerülhetetlenek, mert Európában még nem kezdődött meg a forradalom, bár holnap megkezdődhet, és ha majd megkezdődik, természetesen nem fognak bennünket kétségek gyötörni, nem állnak majd előttünk a forradalmi háború kérdései, hanem egyetlen szakadatlan diadalmenetben lesz részünk. Ez bekövetkezik, elkerülhetetlenül bekövetkezik, de még nem tartunk ott. Íme, ez az az egyszerű tény, amelyre megtanított bennünket a történelem, amellyel igen fájdalmasan elverte rajtunk a port — márpedig egy megvert ember felér két meg nem verttel. Ezért azt hiszem, hogy most, miután a történelem azt a reményünket, hogy a német nem képes támadni, s hogy „hajrával” le lehet hengerelni, kíméletlenül szertefoszlatta, – ez a lecke szovjet szervezeteink segítségével igen gyorsan bevésődik a tömegek tudatába egész Szovjet-Oroszországban. A tömegek mozgolódnak, gyűléseket tartanak, készülnek a kongresszusra, határozatokat hoznak és átgondolják azt, ami történt. Nem a régi, forradalom előtti viták ezek, amelyek szűk pártkörökön belül maradtak, hanem minden határozatot kivisznek megvitatásra a tömegek elé, amelyek megkövetelik, hogy ezeket a határozatokat a tapasztalat, a cselekvés alapján ellenőrizzék, és sohasem ülnek fel könnyelmű beszédeknek, sohasem engedik magukat letéríteni arról az útról, amelyet az események objektív menete szab meg. Egy intellektuel vagy baloldali bolsevik persze megteheti, hogy rá sem hederít az előttünk álló nehézségekre: az ilyen ember, persze, kitérhet az olyan kérdések elől, mint az, hogy nincs hadsereg, hogy még nincs itt a németországi forradalom. A milliós tömegek — márpedig a politika ott kezdődik, ahol milliók vannak; nem ott, ahol ezrek, hanem ahol milliók vannak, csak ott kezdődik a komoly politika —, a milliók tudják, mi a hadsereg, látták a frontról hazaérkező katonákat. A milliók tudják — ha nem egyes személyeket nézünk, hanem az igazi tömeget —, hogy nem vagyunk képesek harcolni, hogy a fronton minden egyes ember minden elképzelhetőt elszenvedett!! A tömeg megértette azt az igazságot, hogy ha nincs hadsereged, melletted meg egy ragadozó fenevad fekszik, akkor a legsúlyosabb és legmegalázóbb békeszerződést is alá kell írnod. Ez elkerülhetetlen mindaddig, amíg meg nem születik a forradalom, amíg meg nem gyógyítják a hadsereget, amíg haza nem bocsátják a katonákat. Addig a beteg nem gyógyul meg. A német ragadozót pedig „hajrázással” nem győzzük le, nem verjük le, mint ahogy Kerenszkijt és Kornyilovot levertük. Ez az a lecke, amelyet a tömegek magukévá tesznek, mégpedig azok nélkül a fenntartások nélkül, amelyeket egyesek, akik így akartak megszabadulni a keserű valóságtól, igyekeztek nekik feltálalni.

Kezdetben, októberben, novemberben, szakadatlan diadalmenet — azután az orosz forradalom hirtelen, néhány hét alatt vereséget szenved a német ragadozótól és az orosz forradalom kész elfogadni a rablószerződés feltételeit. Igen, a történelem fordulatai rendkívül nehezek — nálunk az ilyen fordulatok mind nehezek. Amikor 1907-ben hallatlanul szégyenletes belpolitikai szerződést kötöttünk Sztolipinnal, amikor kénytelenek voltunk keresztülmenni a sztolipini duma istállóján és kötelezettségeket vállaltunk magunkra azáltal, hogy monarchista okmányokat írtunk alá — kisebb mértékben ugyanazt éltük át, mint most. Akkor egyesek, akik a forradalom legjobb élcsapatához tartoztak, azt mondták (ők szintén nem kételkedtek egy cseppet sem a maguk igazában): „Mi büszke forradalmárok vagyunk, mi hiszünk az orosz forradalomban, mi a legális sztolipini intézményekbe sohasem megyünk be.” Be fognak menni. A tömegek élete, a történelem erősebb, mint az önök erősködései. Ha nem mennek, majd a történelem kényszeríti önöket. Ezek nagyon baloldaliak voltak, akiknek, mint frakciónak, a történelem legelső fordulatánál csak hűlt helye maradt meg. Ha mi tudtunk forradalmárok maradni, tudtunk a gyötrelmes feltételek között dolgozni és újból ki tudtunk vergődni ebből a helyzetből, most is ki tudunk jutni belőle, mert ez nem a mi szeszélyünk, mert ez objektív szükségszerűség, amely ebben a teljesen tönkretett országban azért alakult ki, mert az európai forradalom óhajunk ellenére késni merészelt, a német imperializmus pedig óhajunk ellenére támadni bátorkodott.

Most tudnunk kell visszavonulni. A hihetetlenül keserű, szomorú valóságot frázisokkal nem lehet eltakarni; azt kell mondanunk: adja isten, hogy félig-meddig rendben vonulhassunk vissza. Rendben visszavonulni nem tudunk — adja isten, hogy legalább félig-meddig rendben vonulhassunk vissza, hogy csak egy parányi időt is nyerjünk, hogy szervezetünk beteg része legalább valamennyire meggyógyuljon. Egészében a szervezet egészséges: legyűri a betegséget. Nem követelhetjük azonban azt, hogy egyszerre, egy szempillantás alatt legyűrje, a menekülő hadsereget nem lehet megállítani. Mikor egyik fiatal barátunknak, aki baloldali akart lenni, azt mondtam: elvtárs, menjen ki a frontra, nézze meg, mi megy ott végbe a hadseregben, — ezt sértő ajánlatnak tekintette: „bennünket száműzni akarnak, hogy itt ne agitálhassunk a forradalmi háború nagy elvei mellett.” Amikor ezt javasoltam, természetesen nem az volt a szándékom, hogy a frakció-ellenségeket száműzzem: ez a javaslat azt célozta, hogy nézze meg, milyen eszeveszett menekülésbe kezdett a hadsereg. Eddig is tudtuk ezt, eddig sem hunyhattunk szemet azon, hogy a fronton a bomlás hallatlan jelenségekre vezetett, például arra, hogy néhány garasért eladogatják fegyvereinket a németeknek. Ezt tudtuk, mint ahogy azt is tudjuk, hogy a hadsereget nem lehet együtt tartani, és az a frázis, hogy a német nem fog támadni, a legnagyobb kalandorság volt. Ha az európai forradalom megszületése késik, a legsúlyosabb vereségek várnak ránk, mert nincs hadseregünk, nincs szervezetünk, és mert ezt a két feladatot most nem tudjuk megoldani. Ha nem tudsz alkalmazkodni, ha nincs kedved hason csúszni, sárban, nem vagy forradalmár, hanem fecsegő, — és nem azért ajánlom, hogy így közlekedjünk, mert nekem ez tetszik, hanem mert nincs más út, mert a történelem nem alakult olyan kellemesen, hogy a forradalom mindenütt egyidőben ért volna meg.

A dolgok úgy alakultak, hogy a polgárháború mint az imperializmussal való összeütközés kísérlete kezdődött, s ez a kísérlet bebizonyította, hogy az imperializmus teljesen megrothadt, és hogy a proletár elemek minden hadseregen belül fellázadnak. Igen, mi meg fogjuk érni a nemzetközi világforradalmat, ez azonban egyelőre csak nagyon szép, gyönyörű mese — és én teljesen megértem a gyermekeket, akik szeretik a szép meséket. De kérdezem: szabad-e komoly forradalmárnak mesékben hinni? Minden mesében megvannak a valóság elemei: ha a gyermekeknek olyan mesét mondanának, amelyben a kakas és a macska nem beszél emberi nyelven, nem érdekelné őket a mese. Éppúgy, ha a népnek azt mondják, hogy Németországban a polgárháború eljön, és egyidejűleg kezeskednek arról, hogy az imperializmussal való összeütközés helyett a nemzetközi forradalom nagy csatája jön, akkor a nép azt mondja, hogy önök becsapják. Ezzel önök csak gondolatban, óhajaikban hidalják át azokat a nehézségeket, amelyeket a történelem utunkba állított. Az kitűnő, ha a német proletariátus képes lesz akcióba lépni. De kiszámították önök, találtak olyan készüléket, amely meg tudja mutatni, hogy a német forradalom ezen meg ezen a napon születik meg? Nem, ezt önök nem tudják, mi sem tudjuk. Önök mindent kockára tesznek. Ha a forradalom megszületett — minden meg van mentve. Persze! De ha nem úgy kezdődik, ahogy mi szeretnők, ha megkezdődik, de nem győz holnap — akkor mi lesz? Akkor a tömegek azt fogják önöknek mondani: kalandor módra jártatok el, mindent az eseményeknek erre a szerencsés menetére tettetek fel, amely nem következett be, alkalmatlannak bizonyultatok abban a helyzetben, amely a nemzetközi forradalom helyett bekövetkezett, mert a nemzetközi forradalom ugyan feltétlenül elérkezik, de egyelőre még nem érett meg.

A legsúlyosabb vereségek szakasza következett be. Ezeket a vereségeket az állig felfegyverzett imperializmus mérte olyan országra, amely leszerelte, amelynek le kellett szerelnie hadseregét. Amit megjósoltam, teljes egészében bekövetkezett: a breszti béke helyett sokkal megalázóbb békét kaptunk azok hibájából, akik a breszti békét nem fogadták el. Mi tudtuk, hogy a hadsereg állapota miatt kötünk békét az imperializmussal. Mi nemi Liebknechttel, hanem Hoffmannal ültünk egy asztalnál, — és ezzel segítettünk a német forradalomnak. Most azonban önök a német imperializmusnak segítenek, mert milliós vagyonokat — ágyúkat, lőszert — adtak oda neki, s ezt mindenki megjósolhatta, aki látta a hadsereg fájdalmasan szörnyűséges állapotát. A német legkisebb támadása esetén elkerülhetetlenül, múlhatatlanul elpusztulnánk — ezt mondta minden lelkiismeretes frontot járt ember. Néhány nap alatt az ellenség zsákmánya lettünk.

Ez után a lecke után a szakadást, a válságot ki fogjuk heverni, bármilyen súlyos is ez a betegség, mert egy összehasonlíthatatlanul megbízhatóbb szövetséges jön a segítségünkre: a világforradalom. Mikor ennek a tilsiti békének, ennek a hallatlan békének, ennek a breszti békénél is megalázóbb, rablóbb békének a ratifikálásáról beszélnek nekünk, én ezt mondom: igen, feltétlenül. Meg kell ezt tennünk, mert a tömegek szempontjából nézzük a dolgot. Ha megkísérelnők, hogy október-november taktikáját, amely érvényes volt egy országban, a forradalom e diadalmas időszakának taktikáját, képzeletünk segítségével átvigyük a világforradalom eseményeinek menetére — ez a kísérlet kudarcra volna kárhoztatva. Amikor azt mondják, hogy a lélegzetvételi szünet — fantázia, amikor egy újság, melynek címe „Kommunista” — bizonyára a Kommünről nevezték el így —, amikor ez az újság egyik hasábot a másik után írja tele abban az igyekezetében, hogy megcáfolja a lélegzetvételi szünet elméletét, akkor én azt mondom: megértem már sok frakciós összeütközést, pártszakadást, ebben tehát nagy gyakorlatom van, de meg kell mondanom, világosan látom, hogy ebből a betegségből nem a frakciós pártszakítások régi módszerével fogunk kigyógyulni, mert az élet maga előbb orvosolni fogja. Az élet igen gyorsan halad. E tekintetben nagyszerűen működik. A történelem olyan gyorsan hajtja előre mozdonyát, hogy még mielőtt a „Kommunista” szerkesztőségének volna ideje a következő számot kiadni, a petrográdi munkások többsége már kezd kiábrándulni a „Kommunista” eszméiből, mert az élet azt mutatja, hogy a lélegzetvételi szünet — tény. Mi most aláírjuk a békeszerződést, lélegzethez jutottunk és ezt a lélegzetvételi szünetet jobban felhasználjuk a haza védelmére — mert ha háború lenne, akkor pánikszerűen menekülő hadseregünk volna, amelyet meg kellene állítanunk, megállítani pedig elvtársaink nem tudják és nem tudták, mert a háború erősebb a prédikációknál, erősebb tízezer okoskodásnál. Ha ők nem értették meg az objektív helyzetet, a hadsereget nem tudják megállítani, nem állítanák meg. Ez a beteg hadsereg megfertőzte az egész szervezetet, és újabb súlyos vereség ért bennünket, a német imperializmus újabb csapást mért a forradalomra — súlyos csapást, mert könnyelműen, géppuskák nélkül tettük ki magunkat az imperializmus csapásainak. Ámde mi ezt a lélegzetvételi szünetet kihasználjuk arra, hogy meggyőzzük a népet az egyesülés, a harc szükségességéről, hogy megmondjuk az orosz munkásoknak, parasztoknak: „Teremtsetek önfegyelmet, szigorú fegyelmet, különben a német csizma fog rajtatok taposni, mint ahogy most tapos rajtatok, s mint ahogyan elkerülhetetlenül taposni fog rajtatok mind addig, amíg a nép nem tanul meg harcolni, míg nem tanul meg olyan hadsereget teremteni, amely nem menekül, hanem a legnagyobb szenvedéseket is el tudja viselni.” Ez elkerülhetetlen, mert a német forradalom még nem született meg és nem lehet kezeskedni arról, hogy holnap bekövetkezik.

Ezért helyezi maga az élet előtérbe a lélegzetvételi szünet elméletét, melyet a „Kommunista” cikkeinek áradatával utasít el. Mindenki látja, hogy a lélegzetvételi szünet tény, hogy ezt a szünetet mindannyian felhasználjuk. Azt hittük, hogy Petrográdot néhány nap alatt elveszítjük, amikor a közeledő német csapatok mindössze néhány napi járóföldre voltak tőle, a legjobb matrózok és a Putyilov-gyári munkások pedig minden nagy lelkesedésük mellett magukra maradtak, amikor hallatlan zűrzavar és pánik keletkezett, amely a csapatokat arra késztette, hogy egészen Gatcsináig fussanak, amikor az történt velünk, hogy azt foglaltuk vissza, amit fel sem adtunk, ami egyébként abban állott, hogy a távírász megérkezett az állomásra, leült a készülék mellé és máris sürgönyözte: „Németek sehol. Az állomást elfoglaltuk.” Néhány óra múlva telefonon közölték velem a Közlekedésügyi Népbiztosságból: „Elfoglaltuk a következő állomást, Jamburghoz közeledünk. Németek sehol. A távírász elfoglalja helyét.” Ez történt velünk. Ez a tizenegynapos háború igazi története. Ezt a matrózok és a Putyilov-gyári munkások mondták el nekünk — meg kell őket hívni a Szovjetkongresszusra. Hadd mondják el az igazat. Szörnyen keserű, bántó, kínos, megalázó igazság ez, de százszor hasznosabb, mert ezt megérti az orosz nép.

Ám ábrándozzanak a nemzetközi forradalom nagy csatájáról, mert a nemzetközi forradalom jönni fog. Minden eljön a maga idejében, most azonban teremtsenek önfegyelmet, engedelmeskedjenek minden áron, hogy legyen mintaszerű rend, hogy a munkások, ha csak napi egy órát is, tanulják a fegyverforgatást. Ez valamivel nehezebb, mint bűbájos meséket mondani. Most erről van szó, ezzel segítenek a német forradalomnak, a nemzetközi forradalomnak. Nem tudjuk, hány napunk van a lélegzetvételre, de a lélegzetvételi szünet megvan. Minél előbb le kell szerelni a hadsereget, mert ez beteg szerv, egyelőre pedig a finnországi forradalomnak fogunk segíteni.

Igen, persze, megszegjük a szerződést, már vagy harmincnegyvenszer megszegtük. Talán csak gyermekek nem érik fel ésszel, hogy olyan korszakban, amikor a felszabadulás gyötrelmes, hosszú szakasza kezdődik, amikor a felszabadulás éppen csak megteremtette és fejlődésben vagy három lépcsőfokkal előrelendítette a Szovjethatalmat, talán csak gyermekek nem érik fel ésszel, hogy itt hosszú, körültekintő harcra van szükség. A szégyenletes békeszerződés felkelésre ösztönöz, de amikor az elvtársak a „Kommunistá”-ban a háborúról elmélkednek, az érzelmekhez apellálnak, megfeledkezve arról, hogy az embereknek ökölbe szorult a kezük és vérbefagyott gyermekek lebegtek a szemük előtt. Mit mondanak ezek? „Öntudatos forradalmár soha nem éli ezt túl, soha nem kapható ilyen szégyenletes tettre.” Az újságot „Kommunistá”-nak nevezik, de „Lengyel Nemes”-nek kellene csúfolni, mert annak a lengyel nemesnek a szempontjából nézi a dolgot, aki haldokolva, kardjával a kezében, gyönyörű pózban ezt kiáltotta: „a béke — szégyen, a háború — becsület.” Ők a lengyel nemes szempontjából ítélnek, én — a paraszt szempontjából.

Ha elfogadom a békét, amikor a hadsereg fut s okvetlenül futnia kell, ha nem akarja, hogy az emberek ezrei vesszenek oda, azért fogadom el, hogy még rosszabbul ne járjunk. Szégyenletes a szerződés? Minden komolyan gondolkozó paraszt és munkás igazolni fog engem, mert megérti, hogy a béke az erőgyűjtés eszköze. A történelemből tudjuk — erre nemegyszer hivatkoztam —, a történelemből tudjuk, hogyan szabadultak fel a németek Napóleon uralma alól a tilsiti béke után. Szándékosan neveztem ezt a békét „tilsitinek”, habár mi nem írtunk alá olyasmit, ami abban állt: mi nem köteleztük magunkat arra, hogy a hódítónak csapatokat adunk segítségül más népek leigázására — márpedig a történelem már ilyet is megért, és mi is eljutunk idáig, ha csakis a nemzetközi forradalom nagy csatájába vetjük minden reményünket. Vigyázzanak, hogy a történelem ne juttassa el önöket a katonai rabságnak ehhez a formájához is. Mert amíg a szocialista forradalom nem győzött minden országban, a Szovjet Köztársaság rabságba eshet. Napóleon Tilsitben kimondhatatlanul szégyenteljes békefeltételeket kényszerített rá a németekre. Ott úgy alakult a helyzet, hogy többször is megkötötték a békét. Az akkori Hoffmann — Napóleon — igyekezett rajtakapni a németeket a béke megszegésén, bennünket is rajtakap Hoffmann ugyanezen. Csak nekünk gondunk lesz rá, hogy egyhamar ne kapjon rajta.

A legutóbbi háború keserves, gyötrelmes, de komoly tanulság volt az orosz népnek: megtanította arra, hogy szervezkednie kell, fegyelmeznie kell magát, engedelmeskednie kell, olyan fegyelmet kell teremtenie, hogy az mintaszerű legyen. Tanulják el a fegyelmet a németektől, különben elpusztulunk és örök rabság lesz az osztályrészünk.

Ilyen és csakis ilyen volt a történelem menete. A történelem arra tanít, hogy a béke a háború előtti lélegzetvételi szünet, a háború pedig a valamelyest jobb vagy rosszabb béke elérésének módja. Bresztben az erőviszonyoknak a legyőzött békéje, de nem megalázó béke felelt meg. Pszkovban az erőviszonyoknak szégyenteljes, megalázó béke felelt meg, Petrográdban és Moszkvában pedig, a következő szakaszon, sokkal megalázóbb békét írnak majd elő nekünk. Mi nem mondjuk, hogy a Szovjethatalom csak forma, mint ahogy fiatal moszkvai barátaink mondták nekünk, mi nem mondjuk, hogy ennek vagy annak a forradalmi elvnek a kedvéért fel lehet áldozni a tartalmat, hanem ezt mondjuk: értse meg az orosz nép, hogy fegyelmeznie kell magát, hogy szervezkednie kell, akkor kibír minden tilsiti békét. A felszabadító háborúk egész története azt mutatja, hogy amikor ezek a háborúk magukkal ragadták a széles tömegeket, a felszabadulás gyorsan bekövetkezett. Mi azt mondjuk: ha a történelem így fog haladni, akkor a jövőben a békét újból háborúval kell felcserélnünk, és lehet, hogy ezt már a legközelebbi napokban kell megtennünk. Minden embernek készenlétben kell lennie. A legkevésbé sem kételkedem abban, hogy a németek Narva mögött készülődnek, ha igaz, hogy — mint valamennyi újság írja — Narvát nem foglalták el; ha nem Narvában, akkor Narva közelében, ha nem Pszkovban, akkor Pszkov közelében gyűjtik össze a németek reguláris hadseregüket, hozzák rendbe vasútvonalaikat, hogy a következő ugrással bevegyék Petrográdot. Ez a fenevad jól ugrik. Ezt megmutatta. Újból ugrani fog. Ehhez a kétség árnyéka sem fér. Ezért készenlétben kell lennünk, értenünk kell ahhoz, hogy ne handabandázzunk, hanem megragadjunk akár egy napnyi lélegzetvételi szünetet is, mert egy napot is fel lehet használni Petrográd kiürítésére, amelynek elfoglalása proletárjaink százezreinek hallatlan szenvedésébe kerülne. Még egyszer kijelentem, hogy kész vagyok és kötelességemnek tartom még hússzor, százszor megalázóbb szerződést is aláírni, hogy ezzel akár csak néhány napot is nyerjünk Petrográd kiürítésére, mert ezzel könnyítek a munkások szenvedésein, akik különben a németek igája alá kerülhetnek; megkönnyítem azoknak az anyagoknak, lőpornak stb. Petrográdból való kiszállítását, amelyekre szükségünk van, mert én — honvédő vagyok, mert amellett vagyok, hogy hadsereget teremtsünk, ha máskép nem megy, akár a legtávolabbi hátországban, ahol a jelenleg leszerelt beteg hadsereget gyógyítják.

Nem tudjuk, meddig tart majd a lélegzetvételi szünet — megpróbáljuk kihasználni a pillanatot. Lehetséges, hogy a lélegzetvételi szünet hosszabb lesz, de az is lehet, hogy csak néhány napig tart. Minden lehetséges, biztosat senki sem tud, nem tudhat, mert valamennyi nagyhatalom le van kötve, szorongatott helyzetben van, kénytelen több fronton harcolni. Hoffmann magatartását először is az szabja meg, hogy szét kell zúzni a Szovjet Köztársaságot, másodszor az, hogy több fronton visel háborút, harmadszor pedig az, hogy Németországban érik, nő a forradalom, és Hoffmann ezt tudja, és akárhogy állítják is, pillanatnyilag nem vehetik be sem Petrográdot, sem Moszkvát. Holnap azonban megteheti, ez nagyonis lehetséges. Ismétlem, hogy ilyen helyzetben, amikor a hadsereg betegsége tény, amikor minden alkalmat bármi áron kihasználunk arra, hogy akár csak egy napi lélegzetvételi szünethez jussunk, mi azt mondjuk, hogy minden komoly forradalmárnak, akinek kapcsolata van a tömegekkel, aki tudja, mi az a háború, mi az a tömeg, fegyelmeznie kell a tömegeket, meg kell gyógyítania őket, törekednie kell arra, hogy új háborúra mozgósítsa őket —, minden ilyen forradalmár igazolni fog bennünket, minden szégyenletes szerződést helyesnek fog tartani, mert ez a proletárforradalom és Oroszország megújhodása érdekében történik, azért, hogy Oroszország megszabaduljon beteg szervétől. Minden józanul gondolkozó ember megérti, hogy amikor ezt a békét aláírjuk, nem szüntetjük be munkásforradalmunkat; mindenki megérti, hogy amikor a németekkel megkötjük a békét, nem szüntetjük be katonai segítségünket: a finneknek fegyvereket küldünk, de nem csapatokat, amelyek hasznavehetetlenek.

Lehet, hogy belemegyünk a háborúba; lehet, hogy holnap Moszkvát is feladjuk, de aztán támadásba megyünk át: el fogjuk indítani hadseregünket az ellenséges hadsereg ellen, amikor a nép hangulatában bekövetkezik az a fordulat, amely érik, amelyhez talán sok idő kell még, de amely be fog következni, amikor majd a széles tömegek nem úgy fognak beszélni, ahogy most beszélnek. Kénytélen vagyok elfogadni akár a legsúlyosabb békét is, mert most nem mondhatom, hogy ez az idő elérkezett. Amikor eljön majd a megújhodás ideje, mindnyájan megérzik ezt, látni fogják, hogy az orosz ember nem ostoba; az orosz ember látja, érti, hogy tartózkodnia kell, hogy ezt a jelszót meg kell valósítania — pártkongresszusunknak és a Szovjetkongresszusnak ez a legfőbb feladata.

Tudni kell dolgozni ezen az új úton. Ez a feladat sokkal-sokkal nehezebb, de egyáltalán nem reménytelen. Ez egyáltalán nem teszi tönkre a Szovjethatalmat, hacsak egy rendkívül ostoba kalanddal mi magunk nem tesszük tönkre. Eljön az idő, amikor a nép majd kijelenti: nem hagyom többé gyötörni magam. Ezt azonban csak akkor érhetjük meg, ha nem bocsátkozunk ebbe a kalandba, hanem tudunk nehéz körülmények között, a napokban aláírt, kimondhatatlanul megalázó szerződés ellenére is dolgozni, mert ilyen történelmi válságot egy háborúval, egy békeszerződéssel úgysem lehet megoldani. A német nép a monarchikus szervezet béklyójában volt 1807-ben, amikor aláírta a maga tilsiti békéjét, több megalázó béke után, amelyek mind lélegzetvételi szünetté váltak, hogy újabb megalázásokat és szerződésszegéseket hozzanak. A tömegek szovjet szervezete megkönnyíti feladatunkat.

Csak egy jelszavunk lehet — igazában megtanulni a hadviselést, rendbehozni a vasutat. Vasút nélkül a szocialista forradalmi háború — a legártalmasabb árulás. Rendet kell teremtenünk, felszínre kell hoznunk azt az energiát, azt az erőt, amely megteremti majd a legjobbat, ami a forradalomban csak lehetséges.

Használják ki a lélegzetvételi szünetet, akár egy órányi időt is, ha egyszer hozzájutottak, arra, hogy fenntartsák az összeköttetést a távoli hátországgal; ott teremtsenek új hadseregeket. Vessék el az illúziókat, amelyekért az élet megbüntette s még jobban meg fogja büntetni önöket. A legsúlyosabb vereségek időszaka rajzolódik ki előttünk, már itt is van, ezzel tudnunk kell számolni. Készen kell lennünk arra, hogy kitartó munkát végezzünk illegális viszonyok között, tudva azt, hogy a németek rabságában vagyunk: ezen nincs mit szépíteni; ez valóban tilsiti béke. Ha képesek leszünk így cselekedni, akkor a vereség ellenére bátran elmondhatjuk, hogy győzni fogunk. (Taps.)

Először megjelent 1923-ban „Az Oroszországi
Kommunista Párt VII. kongresszusa. Gyorsírói
feljegyzés. 1918. március 6—8” c. könyvben.

Lenin Művei. 27. köt. 73—96. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 5. rész
A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

3. A Kínai Kommunista Párt az északi hadjárat időszakában

A csapatok győzelmes előrenyomulása az északi hadjárat során
1926 májusában Je Ting külön ezrede, amely a kommunista párt közvetlen irányítása alatt állt, elindult Hunan tartomány irányában. Ez a hős ezred volt az egész északi hadjárat előhada. Júliusban azután a mintegy 100.000 főnyi Nemzeti Forradalmi Hadseregnek mind a nyolc hadteste tábort bontott az északi hadjáratra.

A közvetlen ellenséget az imperialisták által támogatott militaristák egymással torzsalkodó, de nagy létszámú haderői jelentették. A cseli militarista klikk élén álló Vu Pej-fu mintegy 200 000 főt számláló csapatai Hupej, Hunan és Honan tartományt, valamint Senhszi tartomány keleti felét és Hopej tartomány több járását tartották megszállva, s ellenőrizték a peking—hankoui vasútvonalat. A militarista Szun Csüan-fangnak, aki korábban a cseli klikkhez tartozott, de azután megszervezte saját klikkjét, ugyancsak körülbelül 200 000 katonája volt. Ezek a csapatok Csiangszu, Anhuj, Csöcsiang, Fucsien és Csianghszi tartományban állomásoztak. Csang Co-ling, a mukdeni militarista klikk vezetője, mintegy 350 000 főnyi sereggel rendelkezett, s Északkelet-Kína tartományait, Pekinget, Tiencsint és a tiencsin—pukoui vasútvonal északi szakaszát tartotta ellenőrzése alatt. A többi tartományban is egész sereg kisebb militarista garázdálkodott. Vu Pej-fu azon a vidéken ütött tábort, ahol Mao Ce-tung és más elvtársak vezetésével a legerősebben bontakozott ki a parasztmozgalom, s a Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont elleni támadásra összpontosította erőit.

Az északi hadjáratra elindult hadsereg ezeket a körülményeket, mindenekelőtt pedig az ellenséges csapatok nagy számbeli fölényét figyelembe véve, a szovjet tanácsadók javaslatára ahhoz a taktikához folyamodott, hogy koncentrált támadásokkal külön-külön semmisíti meg az ellenséget. A fő erőket Hunan és Hupej tartományokban összpontosították, Vu Pej-fu csapatainak szétzúzására. Ezzel egyidejűleg kisebb csapattestek az ellenséges erők lekötése céljából Kuangtung tartomány határán védekező hadműveleteket folytattak a Csianghszi és Fucsien tartományokból előnyomuló ellenséges erőkkel. Vu Pej-fu leverése után Csianghszi, Fucsien, Anhuj, Csöcsiang és Csiangszu tartományokban Szun Csuan-fang csapataira szándékoztak összepontosított csapást mérni. Mindjárt ez után, a megfelelő pillanatban, Csang Co-ling hadserege ellen akarták megkezdeni a hadműveleteket.

A Hunan és Hupej tartományok területén húzódó arcvonalon az északi hadjárat hadserege, amelynek élén Je Ting külön ezrede küzdött, fő ereje pedig a részben kommunisták vezetése alatt álló 4. hadtest volt, júniusban felszabadította Juhszient, júliusban pedig áttörte a Lusuj—Liensuj védelmi vonalat, s elfoglalta Csangsát. Augusztusban áttörte a Milocsiang-folyó mentén húzódó védelmi vonalat, benyomult Tingszecsiao és Hosengcsiao térségébe, szétzúzta Vu Pej-fu hadseregének fő erőit, s ezáltal az egész Hunan és Hupej tartományi arcvonalon döntő győzelmet aratott. Végül szeptemberben és októberben felszabadította Hankout, Hangjangot, és Vucsangot. Mindjárt ez után a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottsága és a Kuomintang-kormány Kuangcsouból Vuhanba tette át székhelyét.

Az északi hadjárat hadserege a Hunan és Hupej tartományi arcvonalon aratott döntő győzelem után Szun Csuan-fang ellen vetette be fő erőit. A 2. és a 6. hadtest és más alakulatok, amelyeknek vezetésében Lin Po-csü, Li Fu-csun és más kommunisták is részt vettek, Kuangtung és Hunan határát átlépve, szeptember folyamán elfoglalták Csianghszi tartomány déli és nyugati részét, s Nancsangig törtek előre. Az áruló csangkajsekista csoport a maga haderőit, köztük az 1. hadtest alakulatait, gyorsan erre a frontszakaszra dobta át, hogy elsőként vonuljanak be Nancsangba. Az 1. hadtest azonban, amely régebben sohasem szenvedett vereséget, a kommunisták távozása után bomlásnak indult, s ezért akkor, amikor Nancsangtól északra megütközött az ellenséges csapatokkal, úgyszólván teljesen megsemmisült. A Nemzeti Forradalmi Hadsereg alakulatai az 1. hadtest veresége ellenére folytatták a támadást, és végül is szétzúzták Szun Csuan-fang seregének fő erőit, s novemberben felszabadították Nancsangot.

A 2. és a 6. hadtest, az északi hadjárat hadseregének más alakulataival együtt Csianghszi tartomány felszabadítása után Csöcsiang és Anhuj tartomány ellen indult, s 1927 februárjában elfoglalta Hangcsout. Márciusban az ellenséges csapatok Ancsingban fellázadtak. Ennek a városnak elfoglalása után az északi hadjárat hadserege Csiangszu tartomány ellen indult. Az északi hadjárat hadseregének előrenyomulásán fellelkesedve 800 000 sanghaji munkás a Kínai Kommunista Párt vezetésével március 21-én fegyveres felkelést indított, két napon át dúló heves harc után szétverte a militaristák csapatait, s felszabadította Kína legnagyobb városát, Sanghajt. Röviddel ezután a 2. és a 6. hadtest elfoglalta Nankingot.

Szun Csuan-fang seregének fő erői Csianghszi tartományban folytattak hadműveleteket, s így Fucsien tartományt nem tudták ellenőrizni. A csangkajsekista csoport Kuangtung tartományban tartózkodó csapatai — az 1. hadtest alakulatai, kihasználták ezt a helyzetet, s elfoglalták Fucsien tartományt. Amikor az északi hadjárat hadserege felszabadította Nancsangot, a csangkajsekista vezérkar is ebben a városban ütötte fel sátorfáját. A forradalmi mozgalom fejlődése és a Csang Kaj-sek vezetése alatt álló csapatok vereségei erősen megingatták Csang Kaj-sek helyzetét a Kuomintang vuhani Központi Végrehajtó Bizottságában és a nemzeti kormányban. Ezért nem akart visszatérni Vuhanba, s Nancsangban székelő vezérkarát szembeállította a vuhani kormánnyal. Csang Kaj-sek Nancsangban szoros kapcsolatot tartott fenn az imperialista nagyhatalmak, a feudális erők és a nagyburzsoázia képviselőivel, s egyre fokozta a Kínai Kommunista Párt, a Kuomintang balszárnya és a munkás-paraszt mozgalom ellen irányuló bűnös tevékenységét. Majd amikor a 2. és a 6. hadtest, a sanghaji munkásokkal vállvetve Csöcsiang, Anhuj és Csiangszu tartományban jelentékeny sikereket ért el, a csangkajsekista klikk csapatai itt is siettek a maguk számára kisajátítani a győzelmek eredményeit: elfoglalták Hangcsout és Ancsinget, hatalmukba kerítettek több más körzetet, bevonultak Sanghajba és Nankingba.

Az északi hadjárattal egyidejűleg Feng Jü-hsziang nemzeti hadserege a Szovjetunió és a Kínai Kommunista Párt segítségével 1926 őszén és telén áttörte a mukdeni és cseli militarista klikkek gyűrűjét, s Szujjüanból elindult Senhszi irányában, hogy onnan kelet felé előrenyomulva Honanban egyesüljön az északi hadjárat hadseregével.

A Népi Forradalmi Hadsereg mintegy tíz hónapon át tartó támadása során szétzúzta a militaristák többszörös számbeli túlerővel rendelkező csapatait. Kuangcsouból kiindulva kemény harcok során Vuhanig, Sanghajig és Nankingig, a Csucsiang-folyó partjától a Jangce-folyó medencéjéig tört előre, felszabadította az ország területének felét, és súlyos csapást mért az imperialista és feudális reakciós erők kínai uralmára.

Az északi hadjárat hadserege azért arathatott ilyen példátlan győzelmeket, mert a szovjet tanácsadók részvételével kidolgozott helyes hadműveleti tervek alapján folytatta a harcot, mert első soraiban olyan rettenthetetlen hősök harcoltak, mint Je Ting és más kommunisták, s mert a kommunisták hathatós politikai munkát fejtettek ki a hadsereg soraiban. Az északi hadjárat hadserege továbbá azért érhetett el ilyen óriási sikereket, mert a Kínai Kommunista Párt vezetésével erőteljesen támogatták a munkások és a parasztok nagy tömegei. Amikor a forradalmi csapatok Kuangtung tartományból megindították a támadást, a kuangcsoui és a hongkongi sztrájkoló munkások egészségügyi, szállító- és propagandaosztagokat alakítottak, amelyek a hadra kelt alakulatokkal együtt mentek a frontra. Amikor a hadsereg harcban állott, a munkások és parasztok saját jószántukból ajánlkoztak vezetőnek és felderítőnek, ápolták a sebesülteket, lőszert és élelmet szállítottak, leveleket továbbítottak. A kuangcsuo—hankoui vasútvonal és a hanjangi fegyverraktár munkásai sztrájkba léptek, s ezzel megakadályozták az ellenség katonai szállításait és lőszerutánpótlását. Gyakran megtörtént, hogy az ellenség kezén levő egyes városokban vagy más lakott helyeken a munkások és a lakosság más rétegei, amikor hírül vették, hogy közeledik feléjük az északi hadjárat hadserege, fegyveres felkelést indítottak, saját kezeikbe vették a hatalmat, s így várták a forradalmi csapatokat.

A munkás-paraszt mozgalom fellendülése az északi hadjárat időszakában
Az északi hadjárat hadserege számára a munkás- és paraszttömegek aktív támogatása tette lehetővé, hogy példátlan sikereket érjen el. Ugyanakkor a forradalmi hadsereg győzelmei óriási mértékben elősegítették a munkás-paraszt mozgalom fejlődését. 1927 tavaszán Hupej tartományban a szervezett munkások száma elérte a 450 000-et, Hunan tartományban pedig a 350 000-et. Ahol az északi hadjárat hadserege megjelent — Anhuj, Csianghszi, Csöcsiang, Csiangszu stb. tartományban —, a szakszervezetek fejlődése is mindenütt nagy lendületet vett. A munkások mindenfelé fegyveres csapatokat, önkéntes munkásosztagokat alakítottak, politikai és gazdasági sztrájkokat folytattak le. 1927 januárjában Hankouban és Csiucsiangban a munkások és a lakosság más rétegei tüntetéseket rendeztek, elkergették az angol imperialistákat, és visszaszerezték az országnak az itteni külföldi koncessziós területeket. A munkásmozgalom mellett a parasztmozgalom is rendkívül gyors fejlődésnek indult. A Hunan tartományi parasztoknak mintegy a fele — 10 millió ember — Mao Ce-tung és más elvtársak vezetésével a parasztszövetségek köré tömörült, amelyek taglétszáma 1927 januárig 2 millióra emelkedett. A falvakban — méreteit tekintve — a történelemben példátlan forradalom ment végbe: a parasztok arra az elhatározásra jutottak, hogy véget vetnek a feudális földesurak uralmának, paraszthatalmat létesítettek, követelték a földbér és a kölcsönkamat leszállítását, megindították a harcot az ősi rend, a végzetes hatású erkölcsök és szokások ellen, s a gazdasági és kulturális építőmunka útjára léptek. A parasztmozgalom napról napra egyre újabb tartományokba csapott át. Mao Ce-tung az eseményeket értékelve megállapította: „Nem sok időbe telik, és Közép-, Dél- meg Észak-Kína valamennyi tartományában a parasztok százmilliói fognak felkelni; ellenállhatatlanok és leküzdhetetlenek lesznek, akár az orkán, semmiféle erő sem fogja őket feltartóztatni.”^4
4 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 36. old.

A földesurak és a burzsoázia ellenforradalmi tevékenysége. Csen Tu-hsziu jobboldali opportunista irányvonalának kialakulása
A győzelmes északi hadjárat, s a munkás- és parasztmozgalom rohamos fejlődése több új feladat elé állította a pártot és a forradalmat.

A munkás- és parasztmozgalom hatalmas fellendülése zavart és ijedtséget keltett a földesurak és a burzsoázia táborában, s a Kuomintangon belül is nyugtalansággal töltötte el a földesúri-burzsoá elemeket. Lázas tevékenységet fejtettek ki, különböző provokációs híreket kezdtek terjeszteni, egyre azt hajtogatták, hogy a dolgok „nagyon rosszul állanak”, mindenféle ürügyet találtak ki, hogy támadhassák a munkás-paraszt mozgalmat és a kommunista pártot. A kispolgárság felső rétege a rémhírek hatására aggályoskodni kezdett, s szorongva tette fel a kérdést, hogy nem megy-e „túlságosan messzire” a munkás- és parasztmozgalom. Az egyre élesedő osztályharc körülményei között a Csen Tu-hsziu vezette jobboldali opportunisták visszakoztak. Kijelentették, hogy a pártnak teljesen le kell mondania parasztság, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia vezetéséről. Minden reményüket a kompromisszumok módszerébe vetették. Azt állították, hogy csak kompromisszumok révén lehet fenntartani az együttműködést a burzsoáziával és a Kuomintangon belüli földesúri-burzsoá elemekkel. Ezért egyáltalán nem segítették elő a széles munkás- és paraszttömegek forradalmi erőinek kibontakozását, ugyanakkor pedig akadályozták a reakciós hatalmi szervek átszervezését, s ilyenformán szándékoztak a maguk oldalára állítani az ingadozó kispolgárságot, és megbénítani a földbirtokosok és a burzsoázia támadását. A földbirtokosok és a burzsoázia kedvét keresve, „túlzásokkal” vádolták a munkásmozgalmat, akadályozták a tömegmozgalom kibontakozását, mindenképpen azon voltak, hogy feltartóztassák a parasztságnak abban az időben még csak elkezdődött harcát. Katonai téren az északi hadjárat idején Csen Tu-hsziu és más jobboldali opportunisták ugyancsak komoly hibákat követtek el. Passzív magatartást tanúsítottak az északi hadjárat során, nem használták ki az akkori kedvező feltételeket új, munkás-paraszt forradalmi fegyveres erők létrehozására, a kommunista párt közvetlen irányítása alatt álló csapatok létszámának megsokszorozására. Ennek következtében a kommunista párt vezetése alatt álló csapatok kis- létszámúak voltak, ugyanakkor pedig az északi hadjárat hadseregét alkotó csapatok túlnyomó többségét általában régi tisztek, köztük Csang Kaj-sek tisztjei vezényelték, akik együttműködtek a földbirtokosokkal és a burzsoáziával, s bármely percben elárulhatták a forradalmat. Csang Kaj-sek helyzetét, „a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnokának” tisztségét kihasználva, szívesen vett fel szolgálatra jelentkező kapitulánsokat és árulókat, helyi bandita és militarista osztagokat toborzott serege számára, s ilyenformán gyorsan növelte a közvetlen parancsnoksága alá tartozó csapatok létszámát. Azokat az egységeket, amelyeknek parancsnoki karában kommunisták is voltak, a legveszélyesebb frontszakaszokra irányította, ahol nagy veszteségeket szenvedtek. Ugyanakkor a hozzá hű csapatokat a forradalmi katonák és a nép vére árán felszabadított városok és falvak megszállására használta fel. Ezzel a módszerrel sikerült hatalmába keríteni Sanghajt, Nankingot és sok más, az egész ország szempontjából óriási fontosságú gazdasági és politikai központot.

Csen Tu-hsziunak és híveinek jobboldali opportunista irányvonala jelentős mértékben gátolta a munkás- és paraszttömegek forradalmi erőinek kibontakozását, s felmérhetetlen kárt okozott a mozgalomnak. A Kuomintangon belüli földesúri-burzsoá elemek, amikor látták, hogy Csen Tu-hsziut könnyű orránál fogva vezetni, s hajlandó úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek, még galádabb magatartást tanúsítottak. A kispolgárság felső rétege még jobban ingadozott. Az imperialisták és a feudális erők észrevették a forradalmi tábornak ezt a gyenge pontját, s mindent megtettek, hogy ne csak kívülről áskálódjanak a forradalom ellen, hanem — ami különösen veszélyes — belülről is. A forradalom táborában szövetségesre találtak a Csang Kaj-sek vezetése alatt álló reakciós csoportban, amely megkaparintotta a hadsereg fölötti hatalmat, s megvetette a lábát Sanghajban, Nankingban és más politikai és gazdasági központokban. Ezek a reakciós erők igen gyorsan megegyeztek Csang Kaj-sekkel, s együttesen készültek a forradalom megfojtására. Ilyenformán a kínai forradalom válságos helyzetbe került.

I. V. Sztálin segítsége a kínai forradalomnak
Ebben a Kína számára életbevágóan fontos pillanatban Sztálin mély aggodalommal eltelve hívta fel a figyelmet a kínai forradalom sorsára. Még 1926 novemberében beszédet mondott a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága kínai bizottságának ülésén „A kínai forradalom perspektívái” címmel, s a Kommunista Internacionálé ennek a beszédnek megfelelő határozatot hozott. A továbbiak során Sztálin ismételten beható fejtegetés keretében világította meg a kínai forradalom sok fontos kérdését. Helyesen ítélte meg Kína nemzetközi helyzetét és az országon belüli erőviszonyokat, s meghatározta a kínai forradalom jellegét és további fejlődésének útját. A Szovjetunió segítsége, a proletár világforradalom hatása és a nemzeti burzsoázia gyengesége következtében — állapította meg Sztálin — a kínai proletariátus és a Kínai Kommunista Párt minden lehetőséggel rendelkezik ahhoz, hogy a maga számára biztosítsa a forradalomban a hegemóniát, megvalósítsa a munkások és parasztok demokratikus diktatúráját, s a demokratikus forradalom győzelme után biztosítsa Kína áttérését a szocialista forradalomra.

Hogyan lehet kivívni a forradalomban a hegemóniát? Sztálin ezzel kapcsolatban a következőképpen vélekedett: először, a kínai proletariátusnak és a Kínai Kommunista Pártnak a nemzeti burzsoáziával való összefogása során meg kell őriznie szervezeti és politikai önállóságát, ébernek kell lennie, s határozottan meg kell hiúsítania az ingadozó és kompromisszumokra hajlamos nemzeti burzsoázia arra irányuló kísérleteit, hogy megegyezésre lépjen az imperializmussal és a reakciós burzsoáziával a kínai forradalom aláaknázása céljából. Másodszor, a kínai proletariátusnak és a Kínai Kommunista Pártnak a széles paraszttömegek vezetőjévé kell válnia, határozottan harcba kell vinnie a paraszttömegeket a kínai demokratikus forradalom fő kérdésének — a parasztok földhöz juttatásának megoldásáért, harcolnia kell az ellen a jobboldali elhajló nézet ellen, hogy a parasztmozgalom fejlődése az egységfront felbomlását idézheti elő. Harmadszor, nem szabad megfeledkezni arról, hogy „A kínai forradalmi hadsereg a kínai munkások és parasztok szabadságharcának igen fontos tényezője.”^5
5 Sztálin Művei. 8. köt. Szikra 1952. 387. old.

A kínai forradalom egyik sajátossága és előnye abban rejlett, hogy a fegyveres ellenforradalommal saját fegyveres erőit tudta szembeállítani. A Kínai Kommunista Pártra ezzel kapcsolatban az a fontos feladat hárult, hogy minden lehető módon fokozza a hadsereg körében a politikai munkát, alaposan tanulmányozza a haditudományt, vezető tisztségeket biztosítson a maga számára a hadseregben, fokozott mértékben fegyverezze fel a forradalmi munkásokat és parasztokat, átnevelje és állandóan figyelemmel kísérje a régi hadseregnek azokat az egységeit, amelyek részt vesznek az északi hadjáratban, s megakadályozza a régi tisztek parancsnoksága alatt álló csapatok ingadozását és árulását. Mindezeknek a Sztálin által érintett kérdéseknek jelentőségét a kínai demokratikus forradalom szempontjából nehéz lenne túlbecsülni. Felvetésük és megvilágításuk óriási elméleti segítséget jelentett a kínai forradalomnak. Később a kínai forradalom több évtizedes gyakorlata bebizonyította, hogy a kérdések felvetése és megvilágítása egyaránt tökéletesen helyes volt.

Mao Ce-tung jelentése a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról
Ebben a kínai forradalom szempontjából kritikus pillanatban Mao Ce-tung álláspontja teljes mértékben egyezett Sztálin véleményével. Az északi hadjárat megindítása után a párt Mao Ce-tungot Kuangcsouból Sanghajba küldte, ahol a Központi Bizottságban a parasztmozgalom kérdéseivel foglalkozó osztályt vezette. Később a párt utasítására Vuhanba ment, ahol a Kínai Országos Parasztszövetség főtitkárának nevezték ki. Mao Ce-tung Vuhanból országos méretekben irányította a parasztmozgalmat. Hogy eredményesebben küzdhessen a forradalmi harcra kelt parasztságot a földbirtokosok és a burzsoázia részéről fenyegető támadások ellen, s egyszersmind megakadályozza Csen Tu-hsziu jobboldali opportunista irányvonalának érvényesítését, 1927 január—februárban visszatért Hunan tartományba, amely abban az időben az egész ország parasztmozgalmának a központja volt. Itt öt kerületben — a hsziangtani, a hszianghsziangi, a hengsani, a lilingi és a csangsai kerületben — megvizsgálta a parasztmozgalom helyzetét, s „Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról” címmel megírta történelmi fontosságú beszámolóját.

Ebben tüzetes elemzés alapján mutatta ki, milyen óriási szerep hárul a parasztságra a kínai demokratikus forradalomban. A feudális-patriarchális tuhaók és liesenek, a garázdálkodó földbirtokosok — írta Mao Ce-tung — az évezredek óta fennálló önkényuralom alapját, az imperialisták, a militaristák, a közpénzeket sikkasztó és megvesztegethető hivatalnokok támaszát jelentik. Kínában a forradalom egyedül és kizárólag abban az esetben lehetséges, ha felszámolják a földbirtokosokat, a tuhaókat és a lieseneket, s a falun gyökeresen megváltoztatják a viszonyokat.

Ellenkező esetben a forradalomra vereség vár. Mao Ce-tung megállapította, hogy a parasztok sikereket értek el a politikai, katonai, gazdasági és kulturális harc szervezése és vezetése terén. Megcáfolta azt az ellenforradalmi állítást, hogy a parasztmozgalom „nagyon rossz”. A parasztok — írta Mao Ce-tung — azért keltek fel, hogy megdöntsék a földbirtokosok reakciós uralmát — ez a kínai demokratikus forradalom igazi célja; éppen a parasztok ássák meg minden rendű és rangú imperialista, militarista, megvesztegethető, sikkasztó hivatalnok, tuhao és liesen sírját. A parasztok a kínai forradalom történetében példátlan hőstettet vittek véghez, rövid idő alatt megvalósították azt, amit évtizedek, sőt évezredek alatt sem sikerült véghezvinni. Ez „nagyon jó” dolog; ebben határozottan nincs semmi, ami „nagyon rossz” volna.

Mao Ce-tung „Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról” című írásában eleven, meggyőzően hű képet rajzolt a paraszttömegek nagy forradalmi harcáról, amelyet a földbirtokosok uralmának megdöntéséért és a néphatalom megteremtéséért vívtak. Megállapította, hogy a parasztszövetségek a falvakban a szó szoros értelmében teljhatalmúakká váltak. Megfosztották a földbirtokosokat a választójogtól, s erre feltétlenül szükség volt, mert „Ellenkező esetben teljesen lehetetlen lesz elnyomni a falu ellenforradalmi elemeinek tevékenységét, megdönteni a sensik hatalmát.”^6
6 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 45. old.

Mao Ce-tung igen fontosnak tartotta a földbirtokosok fegyveres erőinek felszámolását és a parasztok fegyveres erőinek létrehozását. Ennek óriási jelentősége volt az ellenforradalmi elemek próbálkozásainak meghiúsítása, a parasztok hatalmának megszilárdítása szempontjából. Mindent el kell követni, mondotta, a parasztok felfegyverzése érdekében, például el kell venni a fegyvert a földbirtokosok katonáitól és oda kell adni a parasztoknak, „szopiaotuj”-okat, lándzsával felfegyverzett osztagokat kell szervezni a parasztszövetségek mellett stb. El kell érni, hogy „minden parasztlegénynek és minden felnőtt parasztnak legyen lándzsája. Nem szabad korlátozni az osztagok tagjainak számát…”^7
7 Ugyanott, 69. old.

Mao Ce-tung „Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról” című írásában helyesen jellemezte a parasztság valamennyi rétegét, s kifejtette a párt falusi osztálypolitikájának irányvonalát. „A parasztok — írta — kulákokra, középparasztokra és szegényparasztokra oszlanak. Ez a három csoport, mivel helyzeténél fogva különbözik egymástól, a forradalom tekintetében is különféleképpen foglal állást.”⁸ A kulákok „mindig passzívan viselkednek”⁹, s a forradalom semmi esetre sem támaszkodhat rájuk. A középparasztok „határozatlanságot árulnak el”¹⁰, de a forradalmi fellendülés időszakában csatlakozhatnak a forradalomhoz.
⁸ Ugyanott, 47. old.
⁹ Ugyanott, 50. old.
¹⁰ Ugyanott.

A pártnak harcolnia kell megnyerésükért, és a közöttük végzett felvilágosító munka fokozásáért. Mao Ce-tung visszautasította a szegényparasztok ellen irányuló ellenforradalmi rágalmakat, az olyan becsmérlő állításokat, hogy a szegényparasztok „mezítlábasok”, „naplopók” és leszögezte, hogy „A szegényparasztoknak a falusi lakosság 70%-át tevő óriási tömege — a parasztszövetségek magva, a feudális erők megdöntéséért folyó harc élcsapata és annak a nagy forradalmi ügynek, amely hosszú éveken át megoldatlan maradt, dicső úttörője.”¹¹ A pártnak a szegényparasztokra támaszkodva kell megvalósítania a demokratikus forradalmat, mert ők „Mindenki másnál szívesebben követik a pártot.”^12
11 Ugyanott, 52. old.
¹² Ugyanott, 51. old.

Mao Ce-tung „Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról” című írásában fokozott erővel hirdette azt a forradalmi eszmét, hogy növelni kell a tömegek aktivitását, meg kell szervezni a tömegeket és támaszkodni kell rájuk. Elítélte a jobboldali elhajlókat, akik féltek a tömegektől, nem bíztak a tömegekben, gyáván lemondtak arról, hogy a tömegeket messzemenően bevonják a harcba. Mao Ce-tungnak az volt a véleménye, hogy minden forradalmi pártnak és csoportnak, minden forradalmárnak a paraszttömegekre kell támaszkodnia, szerveznie kell a parasztokat, az ő oldalukra kell állnia, előre kell vinnie őket. Ha megszervezzük a paraszttömegeket és rájuk támaszkodunk, mondotta, akkor vissza lehet majd verni az ellenforradalom támadását, s meg lehet nyerni az ingadozó középelemeket. Mao Ce-tung meggyőző tényeket hozott fel: Hunan tartomány falvaiban a forradalom ellen nyíltan fellépő nagybirtokosokat annyira megijesztette a parasztforradalom lendülete, hogy elmenekültek a faluból, a parasztforradalommal azelőtt ugyancsak szembehelyezkedő középbirtokosok, kisbirtokosok és kulákok pedig behódoltak a parasztoknak; a korábban ingadozó középelemek viszont, amikor látták, hogy a parasztszövetségek „már nagy erővé váltak”,¹³ csatlakoztak hozzájuk.
¹³ Ugyanott, 50. old.

Röviden szólva, Mao Ce-tung „Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról” című írásában összefoglalta a parasztforradalom rendkívül gazdag tapasztalatait és addig elért sikereit, elítélte a káros ellenforradalmi elméleteket és a Csen Tu-hsziu által terjesztett jobboldali opportunista nézeteket, meggyőzően fejtette ki, hogy a proletariátus hegemóniája szempontjából a parasztkérdés a döntő, s lerakta a parasztforradalom pártirányításának és a munkás-paraszt szövetségnek elméleti alapjait.

Ilyenformán Mao Ce-tung a munkás-paraszt szövetségre vonatkozó tételeivel a proletariátus által vezetett, s a munkásosztály és a parasztság szövetségén alapuló imperialistaellenes, antifeudális új demokratikus forradalom kérdésében, abban a kérdésben, amellyel már „A kínai társadalom osztályairól” című munkájában is foglalkozott, a konkrét viszonyoknak megfelelően tovább fejlesztette a párt fő irányvonalát.

Tökéletesen világos, hogy ha a Kínai Kommunista Párt ebben a kínai forradalom szempontjából kritikus pillanatban követi Sztálin és a Kommunista Internacionálé útmutatásait, s Mao Ce-tung helyes célkitűzései szerint jár el, ha elszántan harcba viszi a néptömegeket, s rájuk támaszkodva megteremti a néphatalmat, továbbá, ha elegendő számú katonával rendelkezik, akkor mindez lehetővé tette volna számára, hogy maga mellé állítsa a középelemeket, s visszaverje a reakciós földbirtokosok és burzsoák támadását. Mindenesetre, az ellenség nem tudta volna olyan gyorsan leverni a forradalmat. A Kínai Kommunista Párt azonban még nem rendelkezett elég tapasztalattal, s nem ismerte fel ezeknek az útmutatásoknak és célkitűzéseknek a jelentőségét. Ezt a körülményt használta ki a párt Központi Bizottságában vezető helyet elfoglaló Csen Tu-hsziu, aki a szóban forgó útmutatásokkal és célkitűzésekkel ellentétes, jobboldali opportunista politikát folytatott. Így azután az oly sikeresen kezdődött forradalom hanyatlásnak indult, lépésről lépésre egyre közelebb került a vereséghez.

SaLa

A gyakorlat talaján

A forradalmi fellendülés, amelyet a német fehérgárdistáknak az orosz forradalom ellen intézett áruló támadása váltott ki, tény. Mindenünnen egyre-másra érkeznek a táviratok, melyek elmondják, hogy a tömegek készek a Szovjethatalom védelmére kelni és az utolsó emberig harcolni érte. Nem is várhattunk tőlük más magatartást saját munkás-paraszt hatalmuk irányában.

A lelkesedés egymaga azonban nem elegendő ahhoz, hogy háborút viseljünk egy olyan ellenség ellen, mint a német imperializmus. A legnagyobb együgyűség, sőt bűn lenne, ha félvállról vennők ezt a most folyó igazi, makacs, véres háborút.

A háborút vagy komolyan kell viselni, vagy sehogy se. Középút itt nem lehetséges. Ha egyszer a német imperialisták ezt a háborút ránk kényszerítik, szent kötelességünk józanul mérlegelni helyzetünket, számbavenni erőnket, megvizsgálni a gazdasági gépezetet. Mindezt a háborús időknek megfelelő gyorsasággal kell elvégezni, mert mostani helyzetünkben minden késlekedés csakugyan „egyértelmű a halállal”. Hannibál a kapuk előtt van — ezt egy percre sem szabad elfelejtenünk.

A komoly hadviseléshez erős, szervezett hátország szükséges. A legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal elpusztítja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincsenek megfelelően kiképezve. Ez annyira világos, hogy nem szorul magyarázatra.

Milyen állapotban van forradalmi hadseregünk hátországa? — A legsiralmasabb állapotban, hogy többet ne mondjunk. Az előző háború teljesen szétzüllesztette közlekedésünket, megakadt az árucsere a város és a falu között, s ennek egyenes és közvetlen következménye a nagyvárosokban az éhínség.

Hadseregünk az ellenség csapásai alatt gyökeresen átalakul. A régi hadsereg, amely ismerte a korszerű hadviselés feltételeit, nincsen meg. Ez a hadsereg az előbbi háborúban végleg kimerült, halálosan kimerült attól, hogy három és fél évig lövészárokban sínylődött, s így harci értéke a semmivel egyenlő. A Vörös Hadsereg feltétlenül nagyszerű harcos anyag, de még nyers anyag, nincs megmunkálva. Ezt a hadsereget, ha nem akarjuk a német lövegek martalékává tenni, előbb ki kell képezni, fegyelmezni kell.

Óriási nehézségekkel állunk szemben. Valamennyi helyi Szovjet, miután táviratilag közölte készségét a külső ellenség elleni harcra, köteles haladéktalanul jelenteni, hány vagon gabonát küldött Petrográdba, mennyi katonát tud azonnal a frontra küldeni, mennyi vöröskatona van jelenleg kiképzés alatt. Számba kell venni minden fegyvert és lőszert, azonnal újból hozzá kell látni új fegyverek és lőszer gyártásához. A vasútról el kell távolítani a batyuzókat és a garázda elemeket. Mindenütt helyre kell állítani a legszigorúbb forradalmi fegyelmet. Csakis akkor beszélhetünk majd komolyan a háborúról, ha mindezeknek a feltételeknek eleget tettünk. Különben a „legforradalmibb háborúról” tett minden kijelentés is frázis marad. A frázis mindig káros, a mostani válságos pillanatban pedig végzetes szerepet játszhat.

Mélységes meggyőződésem, hogy forradalmunk meg fog birkózni a mai óriási nehézségekkel. A forradalom már eddig is hatalmas munkát végzett, de ahhoz, hogy ügyünket siker koronázza, meg kell százszoroznunk energiánkat.

Csak akkor fogunk győzni.

Megjelent: „Pravda” 38. sz. 1918. március 1.

Lenin Művei. 27. köt. 62—63. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Komoly tanulságok és komoly felelősség

– írta: V. I. Lenin –

Gyász-„baloldaliaink”, akik tegnap saját lappal álltak elő — „Kommunista” a címe — (hozzá kellene tenni: Marx előtti kommunista), igyekeznek elbújni a történelem tanulsága és tanulságai elől, igyekeznek kibújni a felelősség alól.

Hasztalan igyekezet. Nem fog nekik sikerülni.

Ezek a kertel ők majd megfeszülnek igyekezetükben, vég nélkül halmozzák egymás tetejébe az újságcikkeket, beleizzadnak a nagy munkába, „még” a nyomdafestéket sem sajnálják, hogy a „lélegzetvételi szünet” „elméletét” talajtalan és rossz „elméletnek” tüntethessék fel.

De jaj! Hiábavalók erőlködéseik: képtelenek megcáfolni a tényt! A tények makacs dolgok — mondja helyesen egy angol közmondás. A tény az, hogy március 3-tól, amikor déli 1 órakor a németek beszüntették a hadműveleteket, március 5-én este 7 óráig, amikor ezeket a sorokat írom, lélegzethez jutottunk és ezt a két napot máris felhasználtuk a szocialista haza gyakorlati (nem frázisokban, hanem tettekben megnyilvánuló) védelmére. Ez olyan tény, amely napról napra szemmelláthatóbbá válik majd a tömegek számára. Tény, hogy amikor egy harcképtelen fronthadsereg fejvesztetten menekül, elhagyja ágyúit, és még arra sem jut ideje, hogy a hidakat felrobbantsa, nem a forradalmi háborúról szóló fecsegés jelenti a haza védelmét és a haza védelmi képességének fokozását (a fecsegés, amikor a hadsereg ilyen fejvesztetten menekül, amikor a forradalmi háború hívei ennek a hadseregnek egyetlen osztagát sem állították meg — valósággal gyalázat), hanem a rendezett visszavonulás a hadsereg maradékainak megmentése érdekében, a lélegzetvételi idő minden egyes napjának kihasználása erre a célra.

A tények makacs dolgok.

A gyász-„baloldaliak”, elbújva a tények és azok tanulságai elől, a felelősség kérdése elől, arra törekednek, hogy eltitkolják az olvasó előtt az egészen friss, történelmi fontosságú közelmúltat és elkenjék régmúlt és lényegtelen dolgokra való hivatkozással. Például: K. Radek cikkében arra emlékeztet, hogy decemberben (decemberben!) kifejezte azt a nézetét, mely szerint segíteni kell a hadseregnek, hogy kitarthasson, mégpedig „a Népbiztosok Tanácsának küldött jelentésében”. Nem volt módomban ezt a jelentést elolvasni, és most felmerül bennem a kérdés: miért nem közli Karl Radek ezt a jelentést egész terjedelmében? Miért nem magyarázza meg pontosan és nyíltan, hogy mit értett ő akkor „kompromisszumos békén”? Miért nem említi a közelebbi múltat, amikor a „Pravdá”-ban saját (legrosszabb fajtájú) illúziójáról írt, arról, hogy ha a német imperialisták visszaadják Lengyelországot, békét lehet kötni velük?

Miért?

Azért, mert a gyász-„baloldaliak” kénytelenek elkenni a tényeket, amelyek megmutatják az ő felelősségüket, a „baloldaliak” felelősségét azoknak az illúzióknak az ápolgatásáért, amelyek a valóságban a német imperialistáknak segítettek és akadályozták a forradalom növekedését és fejlődését Németországban.

N. Buharin ma még tagadni is próbálja azt a tényt, hogy ő és barátai azt állították, hogy a német nem képes támadni. De nagyon is sokan tudják, hogy ez — tény, hogy Buharin és barátai ezt állították, és hogy ennek az illúziónak az ápolgatásával a német imperializmust segítették, és akadályozták a német forradalom növekedését, amely most gyengült azzal, hogy a nagyoroszországi Szovjet Köztársaságtól a paraszti hadsereg fejvesztett menekülésekor ezrével zsákmányolták az ágyúkat, száz- és százmilliós értékeket oroztak el. Én ezt világosan és pontosan megmondtam már a január 7-i tézisekben. Ha N. Buharin most kénytelen ezt „letagadni”, annál rosszabb ez rá nézve. Mindazok, akik emlékeznek Buharinnak és barátainak szavaira, amelyek szerint a németek számára lehetetlenség a támadás, egyszerűen vállat vonnak majd, ha hallják, hogy N. Buharin kénytelen volt „letagadni” saját szavait.

Azoknak pedig, akik nem emlékeznek ezekre a szavakra, akik nem hallották őket, olyan okmányra hívjuk fel a figyelmüket, amely most kissé értékesebb, érdekesebb és tanulságosabb, mint K. Radek decemberi írásai. Ez az okmány, melyet a „baloldaliak”, sajnos, eltitkoltak olvasóik előtt (1) a pártunk Központi Bizottságának a mai „baloldali” ellenzékkel 1918. január 21-én tartott tanácskozásán, és (2) a Központi Bizottság 1918. február 17-i ülésén megejtett szavazások eredménye.

1918. január 21-én abban a kérdésben, hogy megszakítsuk-e azonnal a németekkel folytatott tárgyalásokat, igennel (a gyász-„baloldali” „Kommunista” munkatársai közül) egyedül Sztukov szavazott. A többiek mind nemmel szavaztak.

Abban a kérdésben, hogy megengedhető-e az annexiós béke aláírása, ha a németek megszakítják a tárgyalásokat vagy ultimátumot küldenek, nemmel csak Obolenszkij (mikor fogják már közölni az „ő” téziseit? miért hallgat róluk a „Kommunista”?) és Sztukov szavaztak. A többiek mind igennel szavaztak.

Abban a kérdésben, hogy alá kell-e írni ebben az esetben a felajánlott békét, nemmel csak Obolenszkij és Sztukov szavazott, a többi „baloldali” tartózkodott a szavazástól!! Ez a tény.

1918. február 17-én, abban a kérdésben, hogy ki van a forradalmi háború mellett, Buharin és Lomov — „ilyen megfogalmazás mellett nem hajlandó részt venni a szavazásban”. Igennel nem szavazott senki. Ez is tény!

Abban a kérdésben, hogy kell-e „várni a béketárgyalások újrafelvételével mindaddig, amíg a német támadás megfelelő mértékben (éppen hogy így!) ki nem bontakozik, és amíg annak a német munkásmozgalomra gyakorolt befolyása meg nem nyilvánul”, a „baloldali” újság mai munkatársai közül Buharin, Lomov és Urickij igennel szavazott.

Abban a kérdésben, hogy „békét kötünk-e, ha a német támadás ténnyé válik, a forradalmi fellendülés pedig Németországban és Ausztriában nem következik be”, Lomov, Buharin és Urickij tartózkodott a szavazástól.

A tények — makacs dolgok. A tények pedig azt mutatják, hogy Buharin tagadta a német támadás lehetőségét, olyan illúziókat ápolgatott, amelyekkel a valóságban saját óhaja ellenére segítette a német imperialistákat és akadályozta a német forradalom növekedését. Éppen ez a forradalmi frázis lényege. Buharin balra tért, jobbra ért.

N. Buharin azt veti szememre, hogy én nem elemzem konkrétan a jelenlegi béke feltételeit. Könnyű azonban megérteni, hogy érvelésemhez lényegében erre nem volt és nincs is semmi szükség. Elég volt bebizonyítani, hogy számunkra csak egyetlen valóságos, nem fantázia szülte dilemma létezik: vagy olyan feltételek, amelyek akár csak néhány napra is, de lehetővé teszik, hogy lélegzethez jussunk, vagy pedig Belgium és Szerbia helyzete. S ezt Buharin nem cáfolta meg, még Petrográdra vonatkozóan sem. Ezt kollégája, M. N. Pokrovszkij elismerte.

S hogy az új feltételek rosszabbak, súlyosabbak, megalázóbbak a rossz, súlyos és megalázó breszti feltételeknél, ebben a mi gyász-„baloldaliaink”, Buharin, Lomov, Urickij és társaik a bűnösök, akik a nagy Oroszországi Szovjet Köztársaság ellen követték el bűnüket. Ez történelmi tény, amelyet a fentemlített szavazások bizonyítanak. Ez elől a tény elől semmiféle mellébeszéléssel nem lehet elbújni. Felajánlották önöknek a breszti feltételeket, önök pedig kérkedéssel és szájhősködéssel válaszoltak, ami még rosszabb feltételekhez vezetett. Ez tény. Ezért önök felelősek és ezt a felelősséget nem háríthatják el magukról.

1918. január 7-i téziseimben a lehető legvilágosabban megmondtam, hogy hadseregünk állapota miatt (amin a fáradt paraszttömegek „elleni” szájaskodás mit sem tudott változtatni) Oroszország kénytelen lesz még rosszabb különbékét kötni, ha nem fogadja el a breszti feltételeket.

A „baloldaliak” felültek az oroszországi burzsoáziának, amelynek éppen az kellett, hogy belesodorjon bennünket a számunkra leghátrányosabb háborúba.

A „baloldali eszerek” azzal, hogy most a háború mellett foglalnak állást, tudatosan meghasonlottak a parasztsággal — ez tény. És ez a tény a baloldali eszerek politikájának komolytalanságáról tanúskodik, mint ahogy komolytalan volt valamennyi eszer „forradalminak” látszó politikája 1917 nyarán.

Petrográd és Moszkva példája bizonyítja, hogy a legöntudatosabb és leghaladottabb munkások gyorsan kijózanodnak a forradalmi frázisok mámorából. Petrográdban már kijózanodtak a legjobb munkáskerületek: a viborgi és a vaszilij-szigeti. A Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje most nincs a háború mellett, megértette, hogy a háborút elő kell készíteni és elő is készíti. Moszkvában, a bolsevikok városi konferenciáján, már 1918. március 3-án és 4-én győztek a forradalmi frázis ellenfelei.

Hogy milyen szörnyű önámításig jutottak el a „baloldaliak”, kitűnik” Pokrovszkij cikkének egyik frázisából, amely így hangzik: „Ha már háborút kell viselni, akkor most kell háborút viselni” (Pokrovszkij kiemelése).. . „amikor — figyelem! figyelem! — amikor még nem szerelték le az orosz hadsereget az újonnan alakított egységekkel együtt.”

Aki azonban nem huny szemet a tényeken, az tudja, hogy 1918 februárjában a németekkel szembeni ellenállás legfőbb akadálya mind Nagy-Oroszországban, mind Ukrajnában, mind Finnországban le nem szerelt hadseregünk volt. Ez tény. Mert ez a hadsereg nem tudott megállni és futott, mégpedig fejvesztetten, magával sodorva a Vörös Hadsereg osztagait is.

Aki a történelem tanulságaiból okulni akar, aki nem akar kibújni a felelősség alól és nem akarja kézlegyintéssel elintézni őket, az emlékezzék akár I. Napóleon Németország elleni háborújára.

Poroszország és Németország sokszor kötöttek a hódítóval (a miénknél) tízszerte súlyosabb és megalázóbb békeszerződéseket, amelyekben még a külföldi rendőrséget is elismerték, még arra is kötelezték magukat, hogy hadseregükkel segítik I. Napóleont hódító hadjárataiban. I. Napóleon Poroszországgal kötött szerződéseiben tízszerte jobban elnyomta és feldarabolta Németországot, mint ahogy most Hindenburg és Vilmos bennünket elnyomtak. És mégis akadtak olyan emberek Poroszországban, akik nem hetvenkedtek, hanem aláírták az elképzelhető „legszégyenletesebb” békeszerződéseket, aláírták azért, mert nem volt hadseregük, aláírták a tízszerte leigázóbb és megalázóbb feltételeket, de azután mégis felkeltek és hadba indultak. Nem egyszer, sokszor történt így. A történelem jóegynéhány ilyen békeszerződést és jóegynéhány ilyen háborút ismer. Volt egynéhány lélegzetvételi szünet. Egynéhányszor újból hadat üzent a hódító. Egynéhányszor volt rá eset, hogy elnyomott nemzet szövetséget kötött olyan elnyomó nemzettel, amely versenytársa volt a hódítónak, de maga is épp olyan hódító volt (ezt azok figyelmébe ajánlom, akik a „forradalmi háború” mellett vannak, az imperialisták segítségének igénybevétele nélkül!).

Ilyen volt a történelem útja.

Így volt. így lesz. A háborúk sorozatának korszakába léptünk. Új honvédő háború felé tartunk. Az érlelődő szocialista forradalom viszonyai között haladunk feléje. S ezen a nehéz úton az orosz proletariátus és az orosz forradalom le tud majd szokni a kérkedésről, a forradalmi frázisról, eltudja majd fogadni a legsúlyosabb békeszerződéseket is és ismét fel tud majd emelkedni.

Tilsiti békét kötöttünk. És mint ahogy a németek az 1807-es tilsiti béke után 1813—1814-ben felszabadultak Napóleon igája alól, mi is eljutunk majd győzelmünkhöz, felszabadulásunkhoz. A mi tilsiti békénk és a mi felszabadulásunk között a távolság valószínűleg kisebb lesz, mert ma a történelem kereke gyorsabban forog.

Le a szószátyárkodással! Éljen a komoly munka, a fegyelem és a szervezettség!

N. Lenin

A megírás ideje: 1918. március 5.
Megjelent: „Pravda” 42. sz. 1918. március 6.

Lenin Művei. 27. köt. 65—70. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 4. rész
A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A tömegmozgalom országos fellendülése. A Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont megszilárdulása. A burzsoázia reakciós csoportjának összeesküvése a hegemónia megszerzésére. A Mao Ce-tung által képviselt marxisták—leninisták és a Csen Tu-hsziu által vezetett jobboldali opportunisták közötti nézeteltérések

A „Május 30. mozgalom”, s a tömegmozgalom országos fellendülése
A Kínai Kommunista Párt IV. országos kongresszusa után a tömegmozgalom gyorsan növekedett. A sanghaji és csingtaói, japán tulajdonban levő textilgyárakban sztrájkok törtek ki. Az imperializmus megpróbálta a munkásoknak ezeket a megmozdulásait erőszakkal elfojtani.

1925. május 15-én a karhatalom durván bántalmazta a sztrájkoló munkásokat. A sztrájkolóknak segítséget nyújtó sanghaji diákok közül sokat letartóztattak. Ugyanebben az időben az imperialisták bejelentették azt a nemzeti burzsoázia érdekeit csorbító elhatározásukat, hogy felemelik a kikötői díjakat, korlátozzák a kínai nyomdaipart, könyvkiadást stb. Mindezzel betelt a pohár. Vége szakadt a hosszú idő óta imperialista elnyomásban élő sanghaji munkások, diákok és nemzeti burzsoázia türelmének. Május 28-án a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága plenáris ülést tartott, amely a sanghaji osztályerők megoszlásának elemzése alapján szükségesnek látta, hogy a városban imperialistaellenes tüntetéseket szervezzenek. Május 30-án tömegtüntetésre került sor. Amikor a tüntetők oszlopai a Nankinglu úton vonultak, az angol rendőrség tüzet nyitott, s a golyók sok embert megöltek, illetve megsebesítettek. Így zajlott le a május 30-i véres incidens.

A május 30-i véres incidens Sanghajban és az egész országban nagy felháborodást keltett. A Kínai Kommunista Párt a kialakult helyzetet figyelembe véve, azzal a felhívással fordult a társadalom valamennyi rétegéhez, hogy tömörüljenek egységfrontba, s egységesen, a munkások, kereskedők és diákok sztrájkjaival válaszoljanak az imperialisták állati kegyetlenkedésére. A tömegek követték a párt felhívását. Június 1-én Sanghajban megkezdődött a munkások, kereskedők és diákok általános sztrájkja. Ezután a forradalom vihara gyorsan száguldott végig az egész országon. Peking, Tiencsin, Csangsa, Hankou, Nancsang, Csiucsiang, Nanking, Csencsiang, Hangcsou, Fucsou, Szvatou (Santou), Csinan, Csingtao, Csengcsou, Kajfeng, Csungking és más vidékek lakosságának nagy tömegei, nem törődve az imperialisták és csatlósaik kegyetlen megtorló intézkedéseivel, egy emberként támogatták Sanghaj népét. Ettől az időtől kezdve az emberek világosan felfogták a párt imperialistaellenes programjának értelmét és jelentőségét. Mindenütt bojkottálták az angol és a japán árukat. Az egész ország népe egységesen követelte a bűnösök megbüntetését, a károk megtérítését, a koncessziós területek visszaadását, a külföldi csapatok kivonását, az egyenlőtlen szerződések hatálytalanítását. Ebben az országos mozgalomban méreteinél fogva a legnagyobb, s következményeit tekintve a legjelentősebb esemény a kuangcsou—hongkongi tömegsztrájk volt. A sztrájkban Hongkong és a kuangcsoui angol koncessziós terület 250  000 munkása vett részt. A sztrájkoló munkások Kuangtung tartomány forradalmi kormányának támogatásával 1925 júniusától kezdve 16 hónapon át kitartó harcot folytattak. A sztrájk következtében a hongkongi kikötő, ahol rendszerint valósággal pezsgett az élet, a szó szoros értelmében „holt kikötővé” vált. A tömegsztrájk erősen megrendítette az angol imperializmus dél-kínai uralmát.

A Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont egységesítése és megszilárdítása
Az egyre nagyobb arányokat öltő tömegmozgalom körülményei között a forradalmi csapatok, amelyeknek fő erejét a huangpui új hadsereg alkotta, forradalmi háborút indítottak a kuangtungi militaristák különböző klikkjei ellen. A forradalmi csapatok támadása sikeresen haladt előre, ami annak köszönhető, hogy a hadműveleti tervek kidolgozásában szovjet tanácsadók is részt vettek, a kommunisták politikailag megerősítették a hadsereget, s a munkás- és paraszttömegek aktívan támogatták a hadrakelt hadsereget. 1925 tavaszán, Kuangcsouból keleti irányban támadva, a forradalmi haderők szétverték a Tungcsiang térségében elhelyezkedett militarista csapatok fő erőit. Júniusban Kuangcsouba visszatérve, megsemmisítették az itteni, kiépített állásokban védekező militarista egységeket. A forradalmi háborúban aratott első győzelmek elsöpörték az egész Kuangtung tartomány egyesítésének útjában álló akadályokat. Júliusban Kuangcsouban nemzeti kormány alakult, amely a maga kezében összpontosította Kuangtung tartomány egész polgári közigazgatását, és központosította a tartomány pénzügyeit. Augusztusban a huangpui katonaiskola ezredeiből megszervezték a Nemzeti Forradalmi Hadsereg első hadtestét. A kuangtungi kormány rendelkezésére álló egyéb fegyveres alakulatok szintén beolvadtak a Nemzeti Forradalmi Hadseregbe. Rövidesen egy külön ezred is alakult, amelyet közvetlenül a Kínai Kommunista Párt irányított. Ennek az ezrednek a parancsnoka a kommunista Je Ting volt. Október és november folyamán a Nemzeti Forradalmi Hadsereg Tungcsiang és Pejcsiang térségében is leszámolt a militaristákkal, decemberben pedig megsemmisítette a Kuangtung tartomány délnyugati részén állomásozó ellenforradalmi haderőket. A Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang együttműködése folytán kialakult új helyzetben végre sikerült egyesíteni az egész Kuangtung tartományt, amely a Kuomintang uralmának addigi tíz esztendeje alatt állandóan részekre volt tagolva.

Az ország különböző osztályain belül a forradalmi fellendülés során végbement eltolódások. Mao Ce-tung „A kínai társadalom osztályairól” c. műve
A tömegmozgalomnak a május 30-i események után bekövetkezett országos fellendülése, a Nemzeti Forradalmi Hadsereg megerősödése és a Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont megszilárdulása — mindez hatalmas bázist, katonai erőket és szilárd hátországot teremtett a későbbi északi hadjárat számára, s egyszersmind arról tanúskodott, hogy az országban viharos események érlelődnek, s lépésről lépésre közeledik a forradalom és az ellenforradalom döntő, fegyveres összecsapásának ideje. Ez a helyzet aktivizálta a kínai társadalom valamennyi osztályát. Minden erejükkel azon voltak, hogy alkalmazkodjanak az új viszonyokhoz, eldöntsék, hogy milyen szerepet vállalnak a forradalmi eseményekben.

Az imperialisták, a nagybirtokosok és a komprádorok, a forradalmi mozgalom fellendülése láttán, eleinte kísérletet tettek a forradalom fegyveres elfojtására. Az angol, az amerikai meg a japán imperialisták és szekértolóik — a kínai militaristák egyre kegyetlenebb terrort alkalmaztak a kínai néppel szemben. Sanghajban, Csingtaóban, Hankouban, Kuangcsouban és Pekingben valóságos vérfürdőket rendeztek. Az addig egymás ellen hadakozó északi militaristák az imperialisták utasítására egyesültek és megtámadták Feng Jü-hsziang nemzeti hadseregét, amely a forradalomhoz húzott, s Peking és Tiencsin feladására kényszerítették. A véres megtorlások azonban a kínai népet nem felemlítették meg, hanem éppen ellenkezőleg, harci összefogásra késztették. Akkor az imperialisták és szekértolóik elhatározták, hogy más eszközökhöz: hazug ígérgetésekhez, megvesztegetéshez és zsaroláshoz folyamodnak, hogy ilyenformán aláássák a kínai nép egységét és megbontsák a forradalmi egységfrontot. Látták, hogy az egységfronton belül a nemzeti burzsoázia képviselői hajlanak leginkább az ingadozásra, s ezért őket igyekeztek lebeszélni arról, hogy együtt harcoljanak a munkásokkal és a diákokkal az imperializmus ellen. „Ti önállóságot követeltek a vámügyekben, és a konzuli bíráskodás eltörlését követelitek — mondották nekik —. Nos, mi hajlandók vagyunk engedményeket tenni, hajlandók vagyunk értekezletet összehívni a vámkérdés és a jogi problémák megtárgyalására. De ha makacskodtok, nem adunk nektek kölcsönt, amire pedig olyan nagy szükségetek van, nem engedünk bevinni az országotokba külföldi valutát, s beszüntetjük iparotok áramellátását”.

A nemzeti burzsoázia félt a küszöbön álló forradalmi fellendüléstől, ezért mindenképpen arra törekedett, hogy a forradalmat a számára elfogadható keretekre korlátozza, s a tömegek mozgalmát a számára megfelelő mederbe terelje. Részt vett az olyan, számára előnyös akciókban, mint az angol és a japán áruk bojkottálása, helyeselte a Kínában működő külföldi üzemek kínai munkásainak sztrájkjait és így tovább. Ugyanakkor azonban ellenzett minden olyan akciót, amely sértette az érdekeit, hallani sem akart például a kínai üzemekben dolgozó munkások sztrájkjáról vagy a munkabérek felemelésének követeléséről. Ezért a nemzeti burzsoáziát nem volt nehéz megfélemlíteni és lekenyerezni. Hajlandó volt az a kompromisszumokra, sőt a kapitulációra is.

A forradalmi fellendülés meggyorsította a parasztmozgalom fejlődését is. 1926 első felében a parasztszövetségek taglétszáma elérte Kuangtung tartományban a 600 000-et, Hunan tartományban a 300—400 000-et, Honan tartományban pedig körülbelül a 300 000-et. Az elnyomás és kizsákmányolás igájában görnyedő, szövetségekbe tömörült parasztok hatalmas erővé váltak Kuangtung tartományban, harcra keltek a tuhaók és a liesenek² ellen, követelték a földbér leszállítását, és a faluban a hatalom hovatovább az ő kezeikbe ment át.
² Tuhaók és liesenek — basáskodó földbirtokosok, falusi népnyúzók, a kínai parasztság egykori legkegyetlenebb kizsákmányolói és elnyomói.

A tuhaók és liesenek saját egyéni földjükön és a nemzetségi földeken kizsákmányolták a bérlőket és felesbérlőket, s mivel szoros kapcsolatban voltak a reakciós helyi hatóságokkal, a régi kínai faluban gyakorlatilag ők tartották kezükben a hatalmat, és ítélkeztek elevenek és holtak fölött. — Szerk.

Ugyanakkor szolidaritást vállaltak a sztrájkoló hongkongi és kuangcsoui munkásokkal, erőteljesen segítették Kuangtung tartomány forradalmi kormányát az ellenforradalmi erők megsemmisítésében, ami előmozdította a kuangtungi forradalmi támaszpont gyors egységesítését és megszilárdítását.

A forradalmi fellendülés időszakában páratlan gyorsasággal növekedett a proletariátus öntudata és szervezettsége. Például a május 30-i sanghaji események idején több mint 200 000 munkás vett részt a sztrájkokban. 1926 első felében a szakszervezetek taglétszáma 1 200 000 fölé emelkedett. A proletariátus mindenütt vezető erővé vált. A munkások pártjuk — a Kínai Kommunista Párt révén a nép valamennyi rétegével megismertették programjukat, amely harcra buzdított az imperializmus ellen. A munkások a kommunista párt vezetésével Sanghajban létrehozott Szakszervezeti Főtanács köré tömörítették a diákság, valamint a kis- és középpolgárság szervezeteit, s vállvetve harcoltak az imperialisták és csatlósaik ellen. Később megalakult a munkások, a kereskedők és a diákok Egyesült Bizottsága. A munkások megmutatták, hogy a burzsoázia ingadozása, kompromisszumokra való hajlamossága ellenére is tudnak kitartóan harcolni. Amikor azonban a burzsoázia átállt az ellenséghez, s a munkások magukra maradtak, az ellenség feloszlatta a Szakszervezeti Főtanácsot. Ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy a proletariátus csak abban az esetben viheti győzelemre a forradalmat, ha tömegekkel rendelkező és megbízható szövetségese van.

A bonyolult, egyre jobban kiéleződő osztályharc a Kuomintangon belül is éreztette hatását. A Kuomintang jobbszárnya, amely a nagybirtokosok és a komprádorok érdekeit képviselte, a Nyugati Hegyvidéken, Pekingtől nem messze fekvő hszisani körzetben értekezletet tartott, s egy nyilvánvalóan ellenforradalmi blokk megalakítása után leplezetlenül ellenséges, a Szovjetunió, a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang balszárnya ellen irányuló határozatot hozott. Olyan „teoretikusok” bukkantak felszínre, mint Taj Csi-tao és hasonszőrű elvbarátai, akik szoros kapcsolatban álltak a nagybirtokosokkal és a komprádorokkal. Taj Csi-tao, aki a nemzeti burzsoázia jobbszárnyának érdekeit képviselte, „osztályharmóniát” és „osztálybékét” hirdetett, ellenezte a Kuomintang szövetségét Oroszországgal és a Kínai Kommunista Párttal, ellenezte a munkás-paraszt mozgalom támogatását. A proletariátust felszólította, hogy kövesse engedelmesen a burzsoáziát, s váltig azt bizonygatta, hogy Kínában a burzsoázia államának a diktatúráját kell létrehozni. Ugyanebben az időben, vagyis Kuangtung tartomány egységesítése után, Csang Kaj-sek csoportja is hozzálátott sötét terveinek megvalósításához. Ez a csoport magához akarta ragadni a forradalmi mozgalom vezetését, s azt követelte a Nemzeti Forradalmi Hadsereg kommunista harcosaitól és tisztjeitől, hogy lépjenek ki a kommunista pártból, vagy pedig hagyják ott a Kuomintangot és a hadsereget. Ilyenformán a Kuomintangon belül az addigi jobb szárny mellett egy új jobboldali csoport jelent meg: Csang Kaj-sek és Taj Csi-tao csoportja. A Kuomintanghoz tartozó kommunisták a Kuomintang balszárnyával összefogva felvették a harcot a jobboldaliak reakciós tevékenysége ellen. Mozgalmat indítottak az árulók felszámolásáért, sok jobboldali elemet száműztek Kuangtung tartományból, kipellengérezték a jobboldali „teoretikusok” képtelen elgondolásait s szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a Kuomintang a Szovjet-Oroszországgal és a Kínai Kommunista Párttal megvalósított szövetségen és a munkás-paraszt mozgalom támogatásán alapuló forradalmi politikát folytasson.

Mao Ce-tung és más elvtársak az osztályerőviszonyok és a Kuomintangon belül kialakult helyzet mérlegelése alapján nagy nyomatékkal hangsúlyozták, hogy a paraszttömegek közé kell menni, és ott kell keresni a kínai proletariátus legmegbízhatóbb és legnagyobb tömeget képviselő szövetségesét. Hangoztatták, hogy engesztelhetetlen harcot kell folytatni a Kuomintang jobbszárnya ellen, és meg kell hiúsítani a burzsoáziának a hegemóniára, a forradalomban a vezető szerep megszerzésére irányuló kísérleteit. Ennek érdekében Mao Ce-tung még a május 30-i események előtt és az utánuk következő időszakban Hunan tartományban parasztszövetségeket szervezett, megmagyarázta a parasztoknak, hogyan szabadulhatnak meg „a tengeren túli pénzeszsáktól” (az imperializmustól), felszólította őket, hogy harcoljanak a gabonaárak egységes megállapításáért és leszállításáért, a földbér csökkentéséért és a mezőgazdasági munkások bérének felemeléséért. Mao Ce-tung, amikor Hunanból Kuangtungba érkezett, nyomban tanfolyamokat szervezett a parasztmozgalom problémáiról, amelyeken a parasztmozgalom sok vezetője vett részt az országnak mind a 19 tartományából. Mao Ce-tung ugyanakkor, mint a „Csengcse Csoupao” („Politikai Hetilap”) szerkesztője, erőteljes harcot folytatott a Kuomintang jobbszárnya ellen.

A párt opportunista elemei azonban szembefordultak Mao Ce-tung helyes politikai irányvonalával. A jobboldali opportunista Csen Tu-hsziu és hívei, akik csak a Kuomintanggal, a burzsoáziával való szövetséggel törődtek, most „felfedezték”, hogy a burzsoázia nagyon hajlik a kompromisszumokra, hogy a Kuomintangon belüli új, jobboldali elhajlás képviselői a reakcióhoz húznak, és „megérezték”, hogy elszigetelődtek. A Csang Kuo-tao vezette „baloldali” opportunisták, akik minden reményüket egyedül és kizárólag a munkásmozgalomba vetették, most meggyőződhettek arról, hogy a proletariátus ellenségei nagyon erősek, és egyedül igen nehéz harcolni ellenük. Mindamellett a jobboldali és a baloldali opportunisták, bár érezték elszigetelődésüket és tehetetlenségüket, nem értették és nem is érthették meg, hogy a proletariátus legmegbízhatóbb és legnagyobb tömeget képviselő szövetségese csak a parasztság lehet. Végeredményben valamennyien arra lyukadtak ki, hogy engedményeket kell tenni a Kuomintang jobbszárnyának, s abban az illúzióban ringatóztak, hogy az engedmények lehetővé teszik a forradalmi egységfront megszilárdítását és az erőgyűjtést. Ezért az opportunisták „túlzásnak” minősítették a Kuomintang jobbszárnya elleni harcot, s azt követelték, hogy a Kínai Kommunista Párt kuangtungi szervezete engedje meg a jobboldali elemeknek, hogy visszatérjenek Kuangtungba és részt vegyenek a Kuomintang II. országos kongresszusán.

A Kuomintang II. országos kongresszusát 1926 januárjában nyitották meg Kuangcsouban, s a kommunisták és a Kuomintang-balszárny nyilvánvaló többségének jegyében zajlott le. A kongresszus hangsúlyozta, hogy a Kuomintang hűségesen kitart a három fő politikai irányelv — szövetség Szovjet-Oroszországgal, szövetség a kommunista párttal, a munkás-paraszt mozgalom támogatása — mellett. A kongresszus olyan határozatot hozott, amely elítélte a Kuomintang jobbszárnyát, és kizárta a pártból a hszisani értekezlet részvevőit. A kommunisták és a baloldali kuomintangisták azonban hibát követtek el azzal, hogy Csang Kuo-tao követelőzésének engedve, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Revíziós Bizottság tagjainak választása során igen nagy szavazatarányt biztosítottak a jobboldaliaknak. Ettől kezdve a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságában a jobboldal fokozatosan erősödött, ami kedvező feltételeket teremtett a burzsoázia számára ahhoz, hogy a forradalomban magához ragadja a vezető szerepet.

1926 február—márciusában, a rendkívül éles és bonyolult osztályharc viszonyai között, amikor már közeledett a forradalom és az ellenforradalom döntő összecsapásának ideje, Mao Ce-tung megírta „A kínai társadalom osztályairól” című, a párton belüli opportunista elhajlások ellen irányuló cikkét. Ebben meggyőzően elemezte a kínai társadalom különböző osztályainak gazdasági helyzetét és a forradalom tekintetében elfoglalt álláspontját. Megállapította, hogy a földbirtokosok és a komprádorok a legelmaradottabb termelési viszonyok képviselői, s határozottan ellenzik a forradalmat. A közép-burzsoáziára, amelyen elsősorban a nemzeti burzsoáziát kell érteni, s amely a kínai tőkés termelési viszonyokat képviseli, kettősség jellemző: egyrészt „érdekelve van a forradalomban”, másrészt pedig „kételyek gyötrik a forradalommal kapcsolatban”. Politikai platformja: az országban burzsoá diktatúrát kell létrehozni, Kínát a tőkés fejlődés útjára kell vezetni. Csakhogy az imperializmus és a proletárforradalmak korában ez teljesen megvalósíthatatlan. Mao Ce-tung kimutatta, hogy az ipari proletariátus összpontosítottsága, s különösen súlyos gazdasági helyzete folytán minden más osztálynál alkalmasabb arra, hogy a harcot mindvégig folytassa, és a kínai forradalom vezető erejévé váljék. A középparasztság, az egész kispolgárság, mindenekelőtt pedig a szegényparasztok, s az imperializmus és a feudalizmus által elnyomott és kizsákmányolt más félproletárok érdekelve vannak a forradalomban, és a proletariátus legnagyobb tömeget képviselő, legmegbízhatóbb szövetségesei. Mao Ce-tung ennek az elemzésnek alapján levonta a következtetést: „Az imperialistákkal egy húron pendülő militaristák, bürokraták, komprádorok és nagybirtokosok, valamint az értelmiségnek tőlük függő reakciós része — ellenségeink. Az ipari proletariátus — forradalmunk vezető ereje. Az egész félproletariátus és a kisburzsoázia — legközelebbi barátaink. Az ingadozó középburzsoázia jobbszárnya ellenségünk, balszárnya viszont barátunk lehet; csakhogy mindig résen kell lennünk, és nem szabad lehetőséget adnunk a közép-burzsoáziának arra, hogy dezorganizálja arcvonalunkat.”^3
3 Mao Ce-tung. Válogatott művei, 1. köt. Szikra 1952. 27. old.

Mao Ce-tung nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a proletariátusnak össze kell fognia azokkal, akik a túlnyomó többséget alkotják (főleg a parasztokkal), és harcolnia kell a kisebbség ellen. Egyaránt elítélte mind Csang Kuo-tao „baloldali” opportunizmusát, aki csak a munkásmozgalomnak tulajdonított fontosságot s elvetette a munkás-paraszt szövetség gondolatát, mind pedig Csen Tu-hsziu jobboldali opportunizmusát, aki figyelmen kívül hagyta a munkás-paraszt szövetséget, minden reményét a burzsoáziával való összefogásba vetette, és azt javasolta a pártnak, hogy ne harcoljon a burzsoázia ellen. Ilyenformán Mao Ce-tung összefoglalta a pártkongresszusok határozatainak legértékesebb elemeit, s megvilágította a kínai új demokratikus forradalom fő irányvonalának döntő célkitűzéseit, lényegét. Megállapította, hogy a proletariátus vezetésével, a munkás-paraszt szövetség alapján, a városi kispolgársággal összefogva, és szövetségben a burzsoázia demokratikus részével — harcolni kell az imperializmus és a feudalizmus ellen, be kell fejezni Kínában a demokratikus forradalmat, s elő kell készíteni annak a feltételeit, hogy az ország nem kapitalista úton, hanem a szocializmus felé vezető úton fejlődjön tovább. Ez a Mao Ce-tung által kifejtett fő irányvonal az egyetlen helyes irányvonal volt. Lehetővé tette a párt számára, hogy győzelemre vigye Kínában a demokratikus forradalmat. A párt azonban akkoriban még fiatal volt, s a párton belül nem alakult ki egységes vélemény ennek az irányvonalnak tekintetében. Csen Tu-hsziu és mások, akik a párt Központi Bizottságában vezető szerepet játszottak, makacsul ellenezték az érvényesítését, sőt Mao Ce-tung cikkét nem voltak hajlandók közölni a „Hsziangtao”-ban, a párt Központi Bizottságának lapjában.

Mindez oda vezetett, hogy annak a reakciós burzsoá csoportnak, amelynek élén Csang Kaj-sek állt, sikerült összeesküvést szőnie és magához ragadnia a forradalomban a hegemóniát.

A reakciós burzsoá csoportnak a hegemónia megszerzésére tett kísérletei, s Csen Tu-hsziu és mások opportunista engedményei
1926. március 18-án Csang Kaj-sek klikkje azt követelte a nemzeti kormány haditengerészeti flottájának főparancsnokától, a kommunista Li Cse-lungtól, hogy küldjön Huangpuba egy hadihajót Csang Kaj-sek számára. Li Cse-lung a „Szun Jat-szen” cirkálót vezényelte Huangpuba. Csang Kaj-sek hívei ekkor provokációs célból olyan híreket kezdtek terjeszteni, hogy a „Szun Jat-szen” cirkáló parancsot kapott Huangpu ágyúzására, hogy a kommunisták el akarják űzni Csang Kaj-seket, meg akarják dönteni a nemzeti kormányt stb. Március 20-án Csang Kaj-sek, ezeket a provokációs híreszteléseket kihasználva, más hadihajókkal együtt hatalmába kerítette a „Szun Jat-szen” cirkálót, letartóztatta a huangpui katonaiskolának és a Nemzeti Forradalmi Hadsereg 1. hadtestének kommunistáit és baloldali kuomintangistáit, körülzáratta a kuangcsou—hongkongi sztrájkot irányító bizottság helyiségét, a szovjet konzulátust és azokat az épületeket, amelyekben a szovjet tanácsadók laktak. Mindjárt ezután a kommunistákat az 1. hadtest elhagyására kényszerítette, majd a nemzeti kormány Katonai Bizottságának elnökévé kiálttatta ki magát, s ilyenformán bitorolta a forradalmi katonai hatalmat. Ezek az áruló tettek felháborították a széles munkás- és paraszttömegeket, valamint a baloldali kuomintangistákat. Csang Kaj-sek a Nemzeti Forradalmi Hadseregnek a tartományban állomásozó hat hadteste közül csak az 1. hadtestet tudta a maga oldalára állítani. Öt hadtest parancsnoki kara tiltakozott Csang Kaj-sek önkényeskedése ellen. Mao Ce-tung ezt a körülményt figyelembe véve, más elvtársakkal együtt határozott ellenintézkedéseket követelt Csang Kaj-sekkel szemben. A Csen Tu-hsziu vezette jobboldali opportunisták azonban, attól tartva, hogy az ellenintézkedések a burzsoáziát elriasztanák a forradalomtól és az egységfront felbomlására vezetnének, elvetették Mao Ce-tung javaslatát, s továbbra is kitartottak az engedmények politikája mellett. A „Szun Jat-szen” cirkálóval kapcsolatos incidens okát hibásan abban látták, hogy a kommunisták „osztatlan uralmat” valósítottak meg a Kuomintangban, s hogy Csang Kaj-seket a rágalmazó híresztelések „megtévesztették”. Ezért ismételten magyarázkodtak Csang Kaj-sek előtt, és bocsánatot kértek tőle. Csang Kaj-sek erre még arcátlanabb lett. 1926 májusában az általa vezetett reakciós csoport „Tervezet a párt ügyeinek rendezésére” címmel javaslatot terjesztett elő, amelynek az volt a célja, hogy gyengítse a kommunisták vezető helyzetét a Kuomintangban. Csen Tu-hsziu jobboldali opportunista csoportja ezt a reakciós tervezetet is elfogadta. Erre a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságának kommunista osztályvezetői saját kezdeményezésükre lemondtak tisztségükről. Csang Kaj-sek a Központi Végrehajtó Bizottság irodájának elnökévé, a szervezési, a katonai stb. osztály vezetőjévé nyilvánította magát. Ugyanakkor a Központi Végrehajtó Bizottság több felelős tisztségére a kommunisták és a baloldali kuomintangisták helyébe saját híveit, cimboráit neveztette ki. Csen Tu-hsziu úgy vélekedett, hogy mivel ezek után a párt vezető szerepe a Kuomintangban meggyengült, s így senki sem gyanúsíthatja többé a Kuomintangon belüli „osztatlan uralommal”, minimálisra lehet csökkenteni azoknak az ürügyeknek a számát, amelyekre hivatkozva a jobboldali kuomintangisták a pártot támadhatják, s szorosabbra lehet fűzni a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang kapcsolatát. Ámde a tények alaposan rácáfoltak Csen Tu-hsziu illúzióira. Csang Kaj-sek reakciós klikkje a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságában elfoglalt helyzetét kihasználva, valamennyi tartományban elősegítette a jobboldaliak megerősödését, s mindenhonnan kiszorította a kommunistákat és a baloldaliakat. A két párt kapcsolata azonban ezáltal nemhogy szorosabbra fűződött volna, hanem ellenkezőleg, napról-napra növekedett közöttük a meghasonlás. Csang Kaj-sek, miután kezébe kaparintotta a Kuomintang vezetését, hovatovább maga alá rendelte a nemzeti kormány valamennyi szervét. Röviddel az északi hadjárat megindulása előtt „a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnokának” nyilvánította magát, s kimondta, hogy a nemzeti kormány gyalogsága, haditengerészeti flottája és légierői az ő főparancsnoksága alá tartoznak, egyszersmind pedig a saját hatáskörébe utaltatta át a nemzeti kormánynak alárendelt tartományok polgári ügyeit és pénzügyeit. A főparancsnok funkciói közé tartozott valamennyi katonai alakulat vezető tisztjeinek kinevezése és leváltása. Ilyenformán Csen Tu-hsziu és a hozzá hasonló jobboldali opportunisták sorozatos engedményei oda vezettek, hogy Csang Kaj-sek reakciós klikkje magához ragadta a hegemóniát a forradalomban, s ez előkészítette a talajt annak az összeesküvésnek megvalósításához, amely az északi hadjáratnak a burzsoázia érdekei alá rendelését tűzte ki céljául.

SaLa

 

Tézisek az annexiós különbéke azonnali megkötésének kérdéséről

1. Az orosz forradalom helyzete a jelen pillanatban olyan, hogy szinte valamennyi munkás és a parasztok óriási többsége kétségkívül híve a Szovjethatalomnak és az általa megkezdett szocialista forradalomnak. Oroszországban a szocialista forradalom sikere ennyiben biztosítva van.

2. Ugyanakkor a polgárháború, melyet a vagyonos osztályok veszett ellenállása idézett fel, azoké az osztályoké, amelyek kitűnően megértették, hogy a föld és a termelési eszközök magántulajdonának megtartásáért folytatott végső és döntő harc előtt állnak — még nem érte el tetőpontját. A Szovjethatalom győzelme ebben a háborúban biztosítva van, de okvetlenül elmúlik még bizonyos idő, elkerülhetetlenül nem csekély erőfeszítésre lesz szükség, elkerülhetetlen a minden háborúval, különösképpen pedig a polgárháborúval együttjáró éles gazdasági bomlás és zűrzavar bizonyos időszaka, amíg a burzsoázia ellenállása le lesz verve.

3. Azonkívül ez az ellenállás kevésbé aktív és nem katonai formáiban, amilyenek például: a szabotálás, csavargók felbérelése, a burzsoá ügynökök pénzelése, akik azért furakodtak be a szocialisták soraiba, hogy ügyüket meghiúsítsák stb. stb. — ez az ellenállás oly szívósnak és oly különböző formák felvételére alkalmasnak bizonyult, hogy az ellene vívott harc elkerülhetetlenül elhúzódik még egy ideig, és legfőbb formáiban aligha fejeződik be előbb, mint néhány hónap múlva. Márpedig a burzsoáziának és híveinek e passzív és álcázott ellenállása fölött aratott döntő győzelem nélkül a szocialista forradalom sikere lehetetlen.

4. Végül, Oroszországban a szocialista átalakítások szervezeti feladatai oly nagyok és nehezek, hogy megoldásukhoz — a szocialista proletariátus kispolgári útitársainak nagy száma és a szocialista proletariátus alacsony kultúrszínvonala mellett — szintén meglehetősen hosszú idő szükséges.

5. Mindezek a körülmények együttvéve olyanok, hogy azokból egész határozottan következik, hogy a szocializmus sikeréhez Oroszországban bizonyos időszak szükséges, legalább néhány hónap, amelynek folyamán a szocialista kormány kezének teljesen szabadnak kell lennie, hogy legyőzhesse a burzsoáziát először saját országában, és rendes kerékvágásba hozhassa a tömegek közt folytatott széleskörű és mélyreható szervezőmunkát.

6. Szovjethatalmunk nemzetközi feladatainak megállapításánál mindenkor az oroszországi szocialista forradalom helyzetét kell alapul vennünk, mivel a nemzetközi helyzet a háború negyedik évében úgy alakult, hogy a forradalom kitörésének és valamelyik európai imperialista kormány (közöttük a német kormány) megdöntésének valószínű időpontját egyáltalán nem lehet kiszámítani. Kétségtelen, hogy Európában be kell következnie a szocialista forradalomnak és az be is fog következni. A szocializmus végleges győzelmébe helyezett minden reményünk ezen a bizonyosságon és ezen a tudományos előrelátáson alapszik. Ki kell fejleszteni és fokozni kell propagandista tevékenységünket általában, és a lövészárok-barátkozás megszervezését a fronton különösképpen. De hiba lenne, ha Oroszország szocialista kormányának taktikáját arra építenők, hogy megpróbáljuk meghatározni, bekövetkezik-e az európai és főleg a német szocialista forradalom a következő félévben (illetve hasonló rövid határidőn belül) vagy nem. Mivel ezt semmiképpen sem lehet meghatározni, a valóságban minden ilyen kísérlet csak vak hazárdjátékra vezetne.

7. A bresztlitovszki béketárgyalások a jelenlegi pillanatban, 1918. január 7-én, világosan mutatják, hogy a német kormányban (amely pórázon vezeti a négyes szövetség többi kormányát) feltétlenül felülkerekedett a katonai párt, amely lényegében már átnyújtotta az ultimátumot Oroszországnak (minden nap várhatjuk, várnunk kell, hogy hivatalosan is elküldik). Ez az ultimátum a következő: vagy további háború, vagy annexiós béke, azaz béke olyan feltételekkel, hogy mi visszaadjuk az általunk elfoglalt valamennyi területet, a németek megtartanak minden általuk elfoglalt területet és (a hadifoglyok tartása költségének leple alatt) hadisarcot vetnek ki ránk, mintegy 3 milliárd rubelt kitevő hadisarcot, amit néhány év alatt részletekben fizetnénk meg.

8. Oroszország szocialista kormányától halaszthatatlanul döntést követel az a kérdés, hogy elfogadja-e most ezt az annexiós békét, vagy pedig azonnal forradalmi háborút indít. Itt, a dolog lényegét tekintve, semmiféle közbeeső megoldás nem lehetséges. Lehetetlen bármiféle további haladékot kapnunk, mert a tárgyalások mesterséges elhúzására már minden lehetőt és lehetetlent megtettünk.

9. Ha az azonnali forradalmi háború mellett szóló érveket vizsgáljuk, mindenekelőtt azzal az érvvel találkozunk, hogy a különbéke most objektíve a német imperialistákkal kötött egyezmény, „imperialista paktum” stb. lenne, és hogy ennek folytán az ilyen béke teljes szakítást jelentene a proletárnemzetköziség alapelveivel.

Ez az érv azonban nyilvánvalóan helytelen. A munkások, akik elvesztenek egy sztrájkot, és aláírják a munka újrafelvételének számukra kedvezőtlen, a kapitalisták számára kedvező feltételeit — nem árulják el a szocializmust. A szocializmust csak azok árulják el, akik cserében a munkások egy részének biztosított előnyökért, előnyöket biztosítanak a kapitalistáknak; csak az ilyen egyezmények megengedhetetlenek elvi szempontból.

A szocializmust az árulja el, aki a német imperializmus elleni háborút védelmi és igazságos háborúnak nevezi, a valóságban azonban az angol-francia imperialistáktól kap támogatást, és eltitkolja a nép elől a velük kötött titkos szerződéseket. Aki semmit sem titkolva el a nép elől, semmiféle titkos szerződést sem kötve az imperialistákkal, hajlandó aláírni a gyenge nemzet számára kedvezőtlen, az imperialisták egyik csoportja számára kedvező békefeltételeket, ha az adott pillanatban nincs ereje a háború folytatására, az a legkisebb árulást sem követi el a szocializmussal szemben.

10. Egy másik érv az azonnali háború mellett az, hogy ha békét kötünk, objektíve nézve, a német imperializmus ügynökei vagyunk, mert egyrészt felszabadítjuk csapatait a mi frontunkon, másrészt visszaadjuk neki a foglyok millióit stb. De ez az érv is nyilvánvalóan helytelen, mert a forradalmi háború a jelenlegi pillanatban objektíve az angol-francia imperializmus ügynökévé tenne bennünket, mert céljai eléréséhez segéderőt biztosítana számára. Az angolok nyíltan havi száz rubelt ajánlottak fel hadseregfőparancsnokunknak, Krilenkónak, minden katonáért arra az esetre, ha folytatjuk a háborút. Még ha egyetlen kopeket sem fogadunk el az angoloktól és a franciáktól, objektíve akkor is segítünk nekik azzal, hogy lekötjük a német csapatok egy részét.

E tekintetben egyik esetben sem tépjük ki magunkat teljesen az egyik vagy a másik imperialista kötelékből, és nyilvánvaló, hogy nem is téphetjük ki magunkat teljesen, amíg meg nem döntjük a világimperializmust. Ebből a helyes következtetés az, hogy amikor a szocialista kormány az egyik országban győzött, a kérdéseket nem abból a szempontból kell eldönteni, hogy ezt vagy azt az imperializmust részesítjük-e előnyben, hanem kizárólag abból a szempontból, hogy mi biztosítja a legjobb feltételeket a már megkezdődött szocialista forradalom fejlesztéséhez és megszilárdításához.

Másszóval: ne az az elv szabja most meg taktikánkat, hogy a két imperializmus közül most melyiknek a támogatása előnyösebb, hanem az az elv, hogy hogyan lehet jobban, alaposabban biztosítani a szocialista forradalom megszilárdulásának lehetőségét, vagy legalább azt, hogy tartani tudja magát egy országban, amíg más országok csatlakoznak hozzá.

11. Azt mondják, hogy a német szociáldemokraták közül azok, akik ellenzik a háborút, most „vereségpártiakká” váltak, és kérnek minket, hogy ne tegyünk engedményeket a német imperializmusnak. De mi a vereségpolitikát csak a saját imperialista burzsoázia irányában ismertük el, viszont az olyan győzelmet az idegen imperializmus fölött, amely csak egy „baráti” imperializmussal való formális vagy tényleges szövetségben érhető el, mindig elutasítottuk, mint elvileg megengedhetetlen és általában nem megfelelő módszert.

Ez az érv tehát csak az előbbi érv változata. Ha a német baloldali szociáldemokraták azt javasolnák nekünk, hogy meghatározott ideig húzzuk el a különbéke megkötését, és biztosítanák Németország forradalmi fellépését e határidőn belül, akkor a kérdésnek más értelme lehetne számunkra. A német baloldaliak azonban nemcsak hogy nem mondják ezt, hanem ellenkezőleg, kereken kijelentik: „Tartsatok ki, amíg csak tudtok, de döntsetek az orosz szocialista forradalom helyzete szempontjából, mert a német forradalomra vonatkozóan semmiféle határozott ígéretet nem lehet tenni.”

12. Azt mondják, hogy mi számos pártnyilatkozatban határozottan „megígértük” a forradalmi háborút, és hogy a különbéke megkötésével megszegjük adott szavunkat.

Ez nem igaz. Mi azt mondottuk, hogy az imperializmus korszakában a szocialista kormánynak forradalmi háborút kell „előkészítenie és indítania”; ezt mi azért mondtuk, hogy harcoljunk az elvont pacifizmus ellen, az olyan elmélet ellen, amely teljes egészében elveti a „haza védelmét” az imperializmus korszakában, végül, hogy harcoljunk a katonák egy részének tisztán önző ösztönei ellen, de nem köteleztük magunkat arra, hogy megkezdjük a forradalmi háborút anélkül, hogy számításba vennők, mennyiben lehetséges azt folytatni ebben vagy abban az adott pillanatban.

Most is feltétlenül kötelességünk előkészíteni a forradalmi háborút. Ezt az ígéretünket teljesítjük, mint ahogyan általában minden olyan ígéretünket teljesítettük, amelyet azonnal teljesíteni lehetett: érvénytelenítettük a titkos szerződéseket, igazságos békét ajánlottunk fel valamennyi népnek, mindenképpen és többször is elhúztuk a béketárgyalásokat, hogy időt adjunk más népeknek a csatlakozásra.

De azt a kérdést, hogy lehet-e most, azonnal forradalmi háborút folytatni, úgy kell eldönteni, hogy csakis a forradalmi háború megvalósíthatóságának anyagi feltételeit és a már megkezdődött szocialista forradalom érdekeit vesszük tekintetbe.

13. Az azonnali forradalmi háború mellett szóló érvek értékelését összefoglalva, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ilyen politika talán megfelelne annak az emberi szükségletnek, hogy a szép, a hatásos, a ragyogó felé törjünk, de egyáltalán nem számolna az osztályerők és anyagi tényezők objektív viszonyaival, a már megkezdődött szocialista forradalom jelenlegi pillanatában.

14. Kétségtelen, hogy hadseregünk a jelenlegi pillanatban — és ez a legközelebbi hetekre (de valószínűleg a legközelebbi hónapokra is) vonatkozik — egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy sikeresen visszaverje a német támadást, először, a katonák többségének rendkívüli fáradtsága és kimerültsége, a rettenetes gazdasági bomlás okozta élelmiszerhiány, a kimerültek leváltása stb. következtében; másodszor, a lóállomány teljes használhatatlansága következtében tüzérségünk elkerülhetetlenül pusztulásra van ítélve; harmadszor, annak következtében, hogy a Riga és Reval közötti tengerpart védelme teljesen lehetetlen, ami az ellenségnek a legbiztosabb esélyt nyújtja Livland még meg nem szállt részének elfoglalására, majd Észtország elfoglalására és arra, hogy csapataink nagy részének hátába kerüljön, végül, Petrográd elfoglalására.

15. Teljesen kétségtelen továbbá az is, hogy hadseregünk paraszt többsége jelenleg feltétlenül az annexiós béke mellett foglalna állást, nem pedig az azonnali forradalmi háború mellett, mivel a hadsereg szocialista átszervezése, a Vörös Gárda osztagainak a hadsereg kötelékébe való beolvasztása stb. alighogy megkezdődött.

A hadsereg teljes demokratizálása mellett kalandorpolitika volna háborút viselni a katonák többségének akarata ellenére, ahhoz pedig, hogy valóban szilárd és eszmeileg felvértezett szocialista munkás-paraszt hadsereget teremtsünk, legalábbis hónapokra meg hónapokra van szükség.

16. Oroszországban a szegényparasztság képes támogatni a munkásosztály által vezetett szocialista forradalmat, de nem képes most azonnal komoly forradalmi háborút kezdeni. Végzetes hiba lenne, ha ezeket az objektív osztályerőviszonyokat a szóbanforgó kérdésben figyelmen kívül hagynók.

17. A forradalmi háborúval tehát jelenleg a következő a helyzet:

ha a német forradalom kitörne és győzne a legközelebbi három-négy hónapban, akkor az azonnali forradalmi háború taktikája talán nem sodorná pusztulásba szocialista forradalmunkat.

Ha azonban a német forradalom a legközelebbi hónapokban nem következik be, akkor a háború folytatása esetén az események menete elkerülhetetlenül úgy fog alakulni, hogy a hatalmas vereségek kényszeríteni fogják Oroszországot, hogy még hátrányosabb különbékét kössön, és ezt a békét nem szocialista, hanem valamilyen más kormány fogja megkötni (például a burzsoá Ráda és Csernovék blokkja vagy valami ehhez hasonló). Mert a paraszthadsereg, melyet a háború elviselhetetlenül kimerített, már az első vereségek után — valószínűleg nem is hónapok, hanem már néhány hét múlva — megdöntené a szocialista munkáskormányt.

18. Ilyen helyzetben teljesen megengedhetetlen taktika volna kockára tenni az Oroszországban már megkezdődött szocialista forradalom sorsát csakis azért, mert hátha megkezdődik a legközelebbi, legrövidebb, hetekkel mérhető határidőn belül a német forradalom. Az ilyen taktika kalandorpolitika lenne. Nincs jogunk ilyen kockázatot vállalni.

19. A német forradalmat pedig egyáltalán nem nehezíti meg, objektív alapjait tekintve, ha különbékét kötünk. Valószínű, hogy egy időre a sovinizmus őrülete gyengíteni fogja, de Németország helyzete továbbra is végtelenül súlyos marad, a háború Anglia és Amerika ellen el fog húzódni, az agresszív imperializmus mindkét oldalon teljesen és végesvégig le van leplezve. Az Oroszországi Szocialista Szovjet Köztársaság példája élő példaképként fog állni a világ népei előtt és ennek a példaképnek propagandisztikus, forradalmasító hatása óriási lesz. Itt — burzsoá rend és két rablócsoport pőrére vetkőztetett hódító háborúja. Ott — béke és a Szovjetek szocialista köztársasága.

20. A különbéke megkötésével a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással ellenségeskedő imperialista csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat — amely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket —, kihasználjuk és bizonyos időre szabad kezünk lesz a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására. Oroszország átszervezése a proletárdiktatúra alapján, a bankok és a nagyipar államosítása alapján, a város és a kisparasztok falusi fogyasztási szövetkezetei között végbemenő természetbeni termékcsere mellett, gazdasági szempontból teljesen lehetséges, feltéve, hogy a békés munka néhány hónapra biztosítva lesz. Az ilyen átszervezés viszont legyőzhetetlenné teszi a szocializmust mind Oroszországban, mind pedig az egész világon, s egyben tartós gazdasági alapot teremt egy hatalmas munkás-paraszt Vörös Hadsereg számára.

21. Valóban forradalmi háború volna a jelenlegi pillanatban a szocialista köztársaság háborúja a burzsoá országok ellen, ha ennek a háborúnak világosan kitűzött és a szocialista hadsereg részéről helyeselt célja más országok burzsoáziájának megdöntése lenne. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a célt a jelenlegi pillanatban még nem tűzhetjük magunk elé. Mi, objektíve, most Lengyelország, Litvánia és Kurland felszabadításáért harcolnánk. Egyetlen marxista sem tagadhatja azonban, hacsak nem szakít a marxizmus elveivel és a szocializmussal általában, hogy a szocializmus érdekei fontosabbak, mint a nemzetek önrendelkezési jogának érdekei. A mi szocialista köztársaságunk mindent megtett, amit csak tehetett és továbbra is mindent el fog követni Finnország, Ukrajna stb. önrendelkezési jogának megvalósítására. De ha a konkrét helyzet úgy alakult, hogy a jelenlegi pillanatban néhány nemzet (Lengyelország, Litvánia, Kurland stb.) önrendelkezési jogának megsértése miatt a szocialista köztársaság léte van veszélyeztetve, akkor természetes, hogy a szocialista köztársaság fennmaradásának érdekei a fontosabbak.

Ezért, aki azt mondja: „nem írhatjuk alá ezt a szégyenletes, gyalázatos stb. békét, nem árulhatjuk el Lengyelországot stb.”, az nem veszi észre, hogy ha a béke Lengyelország felszabadításának feltételével kerülne megkötésre, az még inkább megerősítené a német imperializmust Angliával, Belgiummal, Szerbiával és más országokkal szemben. A Lengyelország, Litvánia és Kurland felszabadításának feltételével kötött béke „hazafias” béke lenne Oroszország szempontjából, de ez egyáltalán semmit sem változtatna azon, hogy az annexionistákkal, a német imperialistákkal kötött béke lenne.

N. Lenin

A megírás ideje: 1918. január 7.
Megjelent: „Pravda” 34. sz. 1918. február 24. (11.)
Lenin Művei. 26. köt. 458—466. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 3. rész
A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi
polgárháború időszakában
(1924-1927)

1. A forradalmi egységfront létrehozása.
A forradalmi mozgalom növekedése

Kína nemzetközi és belső helyzete, a párt feladatai
A húszas éveket az jellemezte, hogy a Szovjetunió, miután legyőzte az imperialista hatalmak fegyveres intervencióját és a belső ellenforradalmat, majd helyreállította a hosszú háború következtében tönkrement népgazdaságot, új fejlődési szakaszba — az ország szocialista iparosításáért folyó harc időszakába lépett.

A Szovjetunió számára lehetővé vált, hogy még nagyobb segítséget nyújtson a kínai forradalomnak, s ez kedvező nemzetközi feltételeket teremtett a kínai forradalom 1924 után következő eredményes fejlődéséhez.

Ugyanakkor azonban a húszas évek közepéig az imperialista burzsoáziának saját országaiban sikerült ideiglenesen elnyomnia a proletariátusnak az első világháború után fenyegető arányokat öltött forradalmi megmozdulásait. Az újabb forradalmi hullám közeledett, de még nem csapott fel. Majdnem valamennyi kapitalista államban elérték a termelés háború előtti színvonalát, s már előtűntek egy újabb gazdasági válság jelei, de a válság még nem tört ki. Napról napra egyre éleződtek az imperialista államok közötti ellentétek, de nyílt összeütközésekre és háborúra még nem került sor. Ezek a körülmények lehetővé tették, hogy az imperializmus fokozza agresszív cselekményeit Kínával szemben, és igen nagy nehézségeket támasszon a kínai forradalom számára.

Az imperialista terjeszkedés fokozódása következtében Kína politikai és gazdasági helyzete napról napra rosszabbodott. A nemzeti ipar, amelynek az első világháború idején volt bizonyos lehetősége a fejlődésre, most a külföldi tőke beözönlése folytán ismét a pangás és a depresszió állapotába jutott, a külkereskedelmi mérleg passzív egyenlege jelentősen megnövekedett. Az imperialista államok bujtogatására még élesebb formákat öltött a különböző militarista klikkek közötti ellenségeskedés. 1921-től 1925-ig Kelet-, Észak- és Északkelet-Kína tartományaiban szünet nélkül dúlt a harc a militaristák között. A belháború csupán ebben a négy esztendőben több mint 1,1 milliárd jüan kárt okozott az országnak. A kínai nép szenvedései elviselhetetlenekké váltak. Kína forradalmi osztályai egyre kitartóbban követelték a fegyveres fellépést az imperializmus és a feudális militaristák ellen. 1924 elején azonban rendkívül nehéz feltételek alakultak ki a forradalom szempontjából. A parasztmozgalom, egyes kerületek kivételével, még nem indult meg. A munkásmozgalomban a február 7-i vereség után hanyatlás állt be. Az ország kerületeinek túlnyomó többsége a militaristák uralma alatt volt. A Szun Jat-szen vezette Kuomintang által felszabadított Kuangcsou városát és a várost környező nem nagy területet szoros gyűrűbe zárta a belső és a külső ellenség, a militaristák több százezer főnyi serege. A város közvetlen környékén, sőt magában a városban is a komprádorok és a sensik¹ mintegy tízezer főnyi fegyveres erői — a „sangtuancsün”-ök tanyáztak.
¹ Sensi — a feudális Kínában kialakult sajátos társadalmi réteg. A sensik (szó szerint — „hivatalnoki övet viselő férfiak”), az „előkelő emberek”, a régi kínai faluban az uralkodó felső réteghez tartoztak, akik külön állami fokozatot szereztek, és a falvakban hivatalnoki tisztségeket töltöttek be. — Szerk.

Azonkívül a kuangcsoui kormány fennhatósága alá tartozó területen 50—60  000 úgynevezett „szövetségi katona” tartózkodott, akik formailag Szun Jat-szennek voltak alárendelve, de valójában egy gyékényen árultak a militaristákkal és az imperializmussal. A kormánynak viszont nem volt elegendő létszámú megbízható, forradalmi katonasága.

A kialakult helyzet a következő sürgős feladatokat állította a forradalom elé: a munkás-paraszt mozgalom fellendítése, forradalmi hadsereg létrehozása, és Kuangcsou forradalmi támaszponttá való kiépítése. A párt a forradalmi osztályoknak e halaszthatatlan feladatok végrehajtására tömörítése érdekében, minden erejét a forradalmi egységfront létrehozására összpontosította.

A forradalmi egységfront létrehozása
A kommunista pártnak III. országos kongresszusa után a forradalmi egységfront létrehozására vonatkozóan sikerült megegyezésre jutnia Szun Jat-szennel és a vezetése alatt álló Kuomintanggal. 1924 januárjában a Kuomintang Kuangcsouban megtartotta I. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában kommunisták is részt vettek, Li Ta-csao, Mao Ce-tung, Lin Po-csü és mások, akiket beválasztottak a kongresszus vezető szerveibe. A kongresszus a három döntő fontosságú politikai kérdésben helyes határozatot hozott: szövetség Szovjet-Oroszországgal, szövetség a kommunista párttal, és a munkás-paraszt mozgalom támogatása. Csatlakozott ahhoz a nyilatkozathoz, melyben a kommunisták meghirdették a harcot a feudalizmus és az imperializmus ellen. Jóváhagyott több, a Kuomintang átszervezésével kapcsolatban végrehajtott, s a Kuomintang forradalmasítására irányuló intézkedést. A kongresszus után a kommunisták segítségére voltak a Kuomintangnak abban, hogy megjavítsa a Központi Végrehajtó Bizottság szervezési osztályát, munkás-paraszt osztályt létesítsen, s egyszersmind irányították a Kuomintang e központi szerveinek munkáját. Ugyanakkor a Kuomintang tartományi bizottságainak a többségét is átszervezték, s ezeknek a gerincét kommunisták alkották. Annak a szívós harcnak következtében, amelyet a Kommunisták a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságában és helyi szervezeteiben folytattak, a Kuomintang-szervezetek igen sok reakciós elemet eltávolítottak, s nagy számban vettek fel soraikba munkásokat, parasztokat és forradalmi értelmiségieket. A Kuomintangot a hszinhaj-forradalom után jellemző fejetlenségnek nyoma sem maradt. Egész működése aktívabbá vált (persze, még maradt a soraiban jó néhány földbirtokos és komprádor elem).

Ettől az időtől kezdve hivatalosan fennállott a forradalmi egységfront, amelynek közös imperialistaellenes, antifeudális programja volt. Az egységfront szervezeti formája a Kuomintang lett, amely átszervezése után a munkások, parasztok, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia blokkjának pártjává vált.

A forradalmi egységfront létrehozása elősegítette a forradalmi mozgalom fejlődését
A forradalmi egységfront létrehozása kedvező feltételeket teremtett a forradalmi hadsereg megszervezéséhez. A Kuomintang első kongresszusa után a Kínai Kommunista Párt Csou En-lajt, Je Csien-jinget, Nie Zsung-csent és Jün Taj-jinget bízta meg azzal, hogy Huangpuban (Vampu), Kuangcsoutól délkeletre, a Kuomintanggal együttműködve létesítsenek forradalmi tiszteket képző iskolát. Ez volt Kína történetében az első forradalmi katonaiskola. Hallgatói többnyire a forradalmi érzelmű ifjúság soraiból toborzódtak, akiket a Kínai Kommunista Párt küldött ide az ország különböző vidékeiről. Az iskola működési szabályzatát a kommunisták dolgozták ki, s ők állították össze a katonai kiképzés tervét is. A hallgatók oktatásában szovjet tanácsadók is részt vettek. A lőfegyverek nagy részét ugyancsak a Szovjetunió küldte az iskolának.

Különösen nagy jelentősége volt annak a körülménynek, hogy a kommunisták — a szovjet hadsereg példáját követve — a huangpui katonaiskolában, s ugyanúgy az új hadseregben, amelynek parancsnoki kara ennek az iskolának a hallgatói közül került ki, megszervezték a forradalmi politikai munkát, és bevezették a politikai biztosok, vagyis a pártmegbízottak intézményét. Ennek eredményeképpen a hadsereget forradalmi szellem hatotta át. A huangpui katonaiskola létrehozása megteremtette a forradalmi hadsereg szervezésének alapját. Sajnos, a Kínai Kommunista Párt abban az időben még nem rendelkezett a szükséges ismeretekkel és tapasztalatokkal, nem ismerte fel annak fontosságát, hogy a párt közvetlenül maga vezesse a hadsereget, és ne engedje ki kezéből a hadsereg irányítását. Ezért engedte, hogy a burzsoázia jobbszárnyának képviselőjét, a forradalmár mezében tetszelgő Csang Kaj-seket nevezzék ki az iskola parancsnokává, és Csang Kaj-sek cimborái különböző vezető beosztásokat kapjanak az új hadseregben. Ilyenformán a burzsoázia jobbszárnyának később lehetősége nyílt arra, hogy a huangpui katonaiskolát és az új hadsereget az ellenforradalom eszközévé változtassa.

A forradalmi egységfront lehetővé tette, hogy a Kínai Kommunista Párt a Kuomintang fennhatósága alá tartozó Kuangtung tartományban legális szervezeteket hozzon létre, s nagyarányú nevelőmunkát fejtsen ki a munkás- és paraszttömegek között. 1924 július—augusztusában a kuangcsoui kerületben fekvő Samien munkásai a kommunista párt vezetésével sztrájkba léptek. Ezzel a sztrájkkal, amely az angol és a francia imperializmus ellen irányult, a február 7-i vereség után kivívták a munkásmozgalom első győzelmét. A sztrájk nyomán megalakult a kuangcsoui munkástanács és létrejöttek a kuangcsoui fegyveres munkásosztagok. Kuangtung tartományban a parasztmozgalom is fellendült. Az 1924 júliusát követő mintegy nyolc-kilenc hónap alatt 22 járásban alakult parasztszövetség, összesen több mint 200 000 taggal. Egyes kerületekben a parasztok harcot indítottak a földbérek leszállításáért és önvédelmi osztagokat alakítottak.

A Kuangtung tartományi forradalmi mozgalom fejlődése feldühösítette az imperialistákat és a feudális erőket. 1924 augusztus—októberében a kuangcsoui sensi „sangtuancsün”-ök, miután nagy mennyiségű fegyvert kaptak az angol imperialistáktól, felkelést szerveztek a városban, s kísérletet tettek a forradalmi kormány megdöntésére. Ugyanakkor más ellenforradalmi erők is akcióba léptek. A tungcsiangi militaristák támadást indítottak Kuangcsou ellen. Az angol imperialisták hadihajókat küldtek, és azzal fenyegetőztek, hogy tűz alá veszik a várost. A militaristák magában a városban is nyíltan védelmükbe vették a „sangtuan”-okat. A forradalmi kormány látta, hogy katonai ereje nem elegendő, s ezért elhatározta, hogy kompromisszumot köt a „sangtuan”-okkal. A jobboldali opportunisták, akiket a távoli Sanghajban tartózkodó Csen Tu-hsziu irányított, ebben a kritikus pillanatban meginogtak. Azt javasolták a forradalmi kormánynak, hogy hagyja el Kuangtung tartományt, és mondjon le a fegyveres forradalmi harcról. A Kínai Kommunista Párt kuangtungi szervezete azonban, mely együttműködött Szun Jat-szennel és a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságával, határozottan kiállt amellett, hogy le kell verni az ellenforradalmi lázadást, s a forradalmi kormány támogatására nagy munkás-paraszt tüntetéseket szervezett. Szun Jat-szen elfogadta a kommunistáknak és a Kuomintang balszárnyának a javaslatait, amelyeket a nép nagy tömegei támogattak. Szun Jat-szen testőrsége, a huangpui katonaiskola hallgatói, a kuangcsoui önkéntes munkásosztagok, a Kuangcsou környéki parasztok önvédelmi alakulatai és más forradalmi csapatok Szun Jat-szen vezetésével hősies harcokban megsemmisítették a „sangtuan”-ok ellenforradalmi csapatait, ami megszilárdította a kuangcsoui forradalmi támaszpont helyzetét.

A forradalmi egységfront létrehozása amellett, hogy Kuangtung tartományban előmozdította a forradalmi mozgalom fejlődését, fokozatosan az egész országban a forradalom szempontjából kedvezőtlen helyzet megváltozására vezetett. A kommunisták, a Kuomintang történelmi és társadalmi viszonylatban kedvező helyzetét kihasználva, Sanghajban, Pekingben, Vuhanban és a militaristák uralma alatt álló vidékeken nagy szervező és nevelő munkát fejtettek ki a munkástömegek körében. 1924 októberében Feng Jü-hsziang szakított a militaristákkal, s miután alakulataiból nemzeti hadsereget szervezett, elfoglalta Peking térségét, Hopej, Csahar, Honan és Szujjüan tartományokat. Kijelentette, hogy egyetért a Kuomintang forradalmi politikájával. E kedvező körülmények közepette a Kínai Kommunista Párt, miután elérte a február 7-i véres incidens után letartóztatott munkásvezetők szabadlábra helyezését, mindenütt újjászervezte a korábban betiltott szakszervezeteket, s országos mozgalmat indított a nemzetgyűlés összehívásáért és az egyenlőtlen szerződések hatálytalanításáért. Ilyenformán a forradalmi mozgalom fokozatosan országszerte újból fellendülésnek indult.

A KKP IV. országos kongresszusa az újabb országos méretű tömegharc fellendülésének közeledésével kapcsolatban nagy előkészítő munkát végzett
A Kínai Kommunista Párt, hogy teljes fegyverzetben fogadhassa a forradalmi fellendülést, 1925 januárjában Sanghajba összehívta IV. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában 20 küldött vett részt 950 párttag képviseletében. A kongresszus megállapította: „A kínai nemzeti forradalmi mozgalom csak abban az esetben győzedelmeskedhet, ha a legforradalmibb osztály — a proletariátus tevékenyen részt vesz benne, és kivívja a vezető szerepet.” A kongresszus leszögezte, hogy a parasztság a kínai proletariátus fő szövetségese. „Ha a Kínai Kommunista Párt és a munkásosztály győzelemre akarja vinni a kínai forradalmat, akkor minden lehetőséget kihasználva, rendszeres agitációt és szervező munkát kell végeznie a parasztok soraiban, hogy ilyenformán fokozatosan bevonja őket a gazdasági és a politikai harcba. Enélkül hiába reménykedünk abban, hogy a kínai forradalom győzni fog, és hogy vezető szerephez juthatunk a nemzeti mozgalomban.” A kitűzött célok érdekében a kongresszus határozatokat hozott a nemzeti forradalmi mozgalommal, a munkás-paraszt mozgalommal és a tömegmozgalom más formáival kapcsolatban, megbírálta az egységfront munkájában mutatkozó „baloldali” és jobboldali elhajlásokat, s különösen nagy nyomatékkal hangsúlyozta a párt szervezeti önállóságának a feladására irányuló jobboldali törekvések veszélyességét. A kongresszus a párt vezető szerepének megszilárdítása érdekében követelte a helyi pártszervezetek fejlesztését és erősítését, hogy így a párt „kis szervezetből” a munkás-paraszt tömegekkel szoros kapcsolatban álló politikai párttá váljék. Ily módon a kongresszus szervezeti viszonylatban igen jelentős előkészítő munkát végzett, hogy a párt teljes fegyverzetben fogadhassa a tömegharc újabb fellendülését.

Óriási jelentőségű az a tény, hogy a IV. országos kongresszus napirendre tűzte a proletariátus hegemóniájának és a munkás-paraszt szövetségnek kérdését, amelyet a korábbi pártkongresszusokon hivatalosan nem tárgyaltak. A kongresszus azonban nem adott világos útmutatást arra vonatkozóan, hogy a demokratikus forradalom időszakában a munkás-paraszt szövetség alapja — az agrárkérdés megoldása, amit a proletariátus vezette parasztság hajt végre. Sőt, a kongresszus helytelen álláspontot foglalt el, amikor kijelentette: „A paraszttanácsok ne hozzanak elhamarkodottan olyan határozatot, hogy mozgalmat indítanak a földbérek leszállításáért.”

Kínában a forradalmi harc fő formája a fegyveres harc. A Kínai Kommunista Párt abban az időben a Kuomintanggal együttműködve Kuangtung tartományban már létrehozta a forradalom fegyveres erőit, a kongresszus azonban nem tárgyalta ezt a fontos kérdést, s ugyancsak nem bírálta meg keményen Csen Tu-hsziunak és társainak értelmetlen álláspontját, akik a fegyveres harc elvetése mellett ágáltak.

SaLa

Demokrácia (kapitalizmus, népi demokrácia, szocializmus)
A baloldaliság jellemző tulajdonságai
Baloldaliság az emberiség történelmében
A marxizmus-leninizmus a baloldaliság tudományos fegyvere
***
Baloldal, Szocializmus, Társadalmi törvényszerűség
***

Az emberré válás útja az emberiség erkölcsének, világnézetének megváltoztatása az állati eredetű ösztönösség helyett az emberséges tudományos gondolkodással, ami sokkal jobban biztosítja számára a létfeltételeket, mintha csak az agyarát használná. Az emberré válás a társadalom fejlődésével, az emberséges tulajdonságok meghatározóvá válásával lehetséges. Az ember a társadalomban az összefogással, és a gondolkodással jobban tud védekezni a természet káros hatásai ellen, mint a legerősebb állat. A társadalom működési modellje a meghatározó az emberré válás útján, ami a termelőerők fejlődésével törvényszerűen változik a fejlettebb az emberségesebb termelési viszonyokba. Ha a társadalmi tudatosság, az érdekazonosságon történő összefogás, a többség számára a demokrácia megteremtése a vezérfonal, az kedvezően hat az emberiség és a többség létére, ami legjobban a szocializmuson keresztűl a kommunizmusban érvényesül. A ösztönös társadalmi formát a tudatosságnak, a kevesek diktatúráját a többség demokráciájának kell felváltania a társadalom legkedvezőbb működése érdekében. A harc az emberré válásért, a baloldali tulajdonságok érvényre jutásáért folyik a jobboldali embertelenség, az állati ösztönök leküzdésére. Ez a harc nagyon kíméletlen, sok áldozattal jár, a jobboldali világnézetű rabló állati ösztönre épülő világ nehezen változtatható. De változni kell az emberré váláshoz!

A kapitalizmus hajnalán a haladó polgárság nagy gondolkodói megalkották az emberi és polgári jogok nyilatkozatát, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” igazi baloldali programját, de sajnos ez nem megvalósítható a kapitalizmus modell keretében. A kapitalizmus csak jobboldali programot valósíthat meg, felsőbbrendűséget, élősködést, szolgaságot.

Demokrácia:
A kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonára épülő gazdasági-politikai társadalmi rendszerben a dolgozó osztályok semmilyen formában nem vesznek részt hatalomban, kivéve a választásokat, amikor a proletárok a kizsákmányolóik, az osztályellenségük képviselőit választják a hatalmi pozíciókba. Marad még a sztrájk és az utcán való hőbörgés, a tüntetés, ami egyáltalán nem demokratikus módszer az érdekérvényesítésre. A prolik hőbörgését a prolikból verbuvált rendőrség, katonaság, ha szükségét látja a kapitalista állam, akkor megtorolja. Ez a „demokrácia” a kapitalizmus totális diktatúrájának, az agymosásának az eredménye, melynek célja a proletárok kizsákmányolásával a minél nagyobb profit biztosítása a tőkések számára. Tehát a kapitalizmus a jobboldali világnézettel, a kissebségben lévő tőkések diktatúrája a többségben lévő dolgozó proletárok felett, így az önkényuralom valósul meg. Ezért a kapitalizmusban az emberiség többsége számára nem valósulhatnak meg a polgári és emberi jogok, mert a jobboldali erkölcs, a kapitalista diktatúra, a felsőbbrendűség, kizsákmányolás, élősködés, szolgaság ezt nem teszi lehetővé. A „szabadság, Egyenlőség, Testvériség” kapitalizmusban nem lehet cél, nem is valósul meg.

A népi demokráciában a termelőeszközök közösségi és magántulajdonú működtetésével a nép ellenőrzésével korlátozza a reakciós népellenes tendenciákat. A politikai hatalomban a kommunisták vezetésével a dolgozó nép képviselői mellett a demokráciát elfogadó polgári irányzat is részt vesz és közösen gyakorolják a népi demokráciát. A cél a gazdaság gyors katasztrófamentes tervszerű fejlesztése a szocializmus elérése érdekében, egyfajta átmenet a szocializmusba. A népi-demokrácia állama a dolgozó nép és a demokráciát elfogadó magánvállalkozók számára korlátozott mértékben biztosítja a polgári és emberi jogokat, de diktatúrával korlátozza a reakciós kapitalista és fasiszta diktatúrára törekvést. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósítása még várat magára, mert a kapitalista tendenciák ezt nem teszik lehetővé, a szocialista viszonyok még fejletlenek.

(A rendszerváltással Magyarországon ez is megvalósulhatott volna, de a „mosolygó fasizmus” került hatalomra, a totális kapitalista diktatúra félgyarmati formában.)

Filozófiai kislexikon (1980) – népi demokrácia: „… A népi demokratikus formát a népi demokratikus forradalom széles osztályalapja (amely nemcsak a munkásosztályt és a parasztságot, hanem a burzsoázia egyes rétegeit is magába foglalja), továbbá a népi demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba, való békés átnövés hozta létre, ami lehetőséget nyújtott egyes régebbi képviseleti formák (parlament) felhasználására. …”

A szocializmusban a termelőeszközök közösségi működtetetésével megszűnik a kizsákmányolás lehetősége és így az élősködés és a felsőbbrendűség is. A dolgozók saját maguk közül választhatják az érdekeiket képviselőket a hatalmi pozíciókba, mert csak dolgozó osztályok lehetnek. A dolgozókat képviselőknek megfelelő tudással, képességgel kell rendelkezniük, de nem uralkodnak, hanem képviselik választóikat. A szocialista állam a dolgozók közül kikerülő kommunisták vezetésével, a dolgozók élcsapatával, a dolgozó nép érdekében működik.

A kommunista vezetésre a dolgozó nép demokráciájának a megteremtése és védelme miatt van szükség. Egyedül a kommunista párt képviseli következetesen, a marxizmus-leninizmus tudományos világnézetével, mint hatékony fegyverrel és szervezettségével a dolgozó nép demokráciáját.

A szocializmus a dolgozó nép társadalma, a dolgozó nép demokráciája, ahol a káros kapitalista tendenciák diktatórikus elnyomása valósul meg. Tehát a szocializmus következetesen baloldali emberséges társadalom, a polgári és emberi jogokat, a szabadság, egyenlőség, testvériséget valósítja meg, ami a polgári demokrácia feladata lett volna. Megvalósul a termelt javakból a „mindenkinek munkája mennyisége és minősége szerint” elosztás elve. Eltűnnek a kizsákmányoló osztályok, ezzel a felsőbbrendűség, az élősködés és a szolgaság.

A baloldaliság jellemző tulajdonságai:
A baloldali emberi értékeknek, a humánusságnak, a polgári és az emberi jogok megvalósítására való törekvésnek a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériesség”-nek a következetes megvalósítását jelenti. A szolgaság, a kiszolgáltatottság, az emberi méltóság megsértése, a társadalmi megosztottság, a faji, nemzeti megkülönböztetés elleni küzdelem jellegzetesen baloldali érték, ami a jobboldali felsőbbrendűség, diktatúra, kizsákmányolás és az élősködés elleni harcban nyilvánul meg. A polgári „demokrácia” keretében működő „mosolygó fasizmus” demagóg módon használja a baloldali jelszavakat, de nem valósíthatja meg következetesen, mert kizsákmányolni, élősködni, szolgát tartani a kapitalizmusban szükséges, a totális diktatúra a proletárokkal szemben elkerülhetetlen. Ettől a demagóg baloldali jelszavaktól olyan „édes” és „mosolygós” a kapitalista diktatúra.

Baloldaliság az emberiség történelmében:
A jobboldali tulajdonságok elleni küzdelem végig kíséri az emberiség történetét, bár ez csak az újkortól vált tudatossá és reális megvalósulása a legújabb korban, a szocializmussal kezdődött meg. A társadalmi haladás, az emberségesebbé válás minden korban meglévő tendencia, a kizsákmányolás, az élősködés, a szolgaság, az embertelenség jobboldali erkölcse végigkíséri az emberiség történelmét. Az ellene valamilyen formában fellépőket a kor szintjének megfelelő emberségesség vezérelte, ami manapság már a baloldaliság fogalmát jelenti. A rabszolgák, a jobbágyok, a proletárok harca a kizsákmányolóik ellen a baloldaliságért, az emberré válásért, az emberiség társadalmi haladásáért folyt, még akkor is, ha ezt az érintettek csak ösztönösen tették.

A marxizmus-leninizmus a baloldaliság tudományos fegyvere:
A tudományok fejlődésével a természet és a társadalom materialista, a valóságra támaszkodó tudományos módszerrel felfedezett törvényeit a marxizmusnak köszönheti az emberiség. Ez lehetőséget teremtett az emberiségnek arra, hogy az emberi társadalom tudatos, emberséges megváltoztatására törekedhet. A természet és a társadalom vak erői így már egyre kevésbé katasztrofálisak, ehhez csak gondolkodni kell, el kell fogadni a marxizmus-leninizmus vezérfonalát. Világ proletárjai egyesüljetek! a „tőke” elleni harcra, a demokráciáért. A baloldali világnézet az egyedüli út az emberré váláshoz. Az ösztönösség helyett a tudatosságot, az emberségességet, mint hatékony módszert kell használni, ettől vagyunk emberek, ez segít leghatékonyabban az emberré váláshoz.

A kapitalizmus ösztönös társadalmi világnézete csak a válságokon, háborúkon keresztűl a népirtással, felsőbbrendűséggel, élősködéssel, szolgasággal, nyomorral, az emberi jogok megsértésével, a társadalmi katasztrófákon keresztűl tudja kezelni az emberiség életét.

Ez a jobboldali érték!
Bravó, jobboldaliak!
Csak így tovább és jön a forradalom, minden embertelenség, amit a lelkiismeretek, érdeketek, erkölcsötök elfogad a visszájára, ellenetek fordul.

Az ember erősebb, mint az állat!
Ha gondolkodik és összefog, leküzdheti az emberben megbújó jobboldali állati ösztönt.

***
Marxista fogalomlexikon – Baloldal: a politikában általában a reakcióval szemben álló erők, pártok, mozgalmak, személyek összességének elnevezése. Onnan ered, hogy a reakcióellen küzdő, többé-kevésbé haladó pártok képviselőit egyes polgári parlamentekben a baloldalra ültették (ellentétben a reakciós erők képviselőivel, akiket a jobboldalra ültettek). A baloldali megjelölés, ill. elnevezés azonban csak viszonylagos, mert különböző történeti időszakokban különböző tartalma van, más és más erőket képviselhet, különböző elveket és célkitűzéseket, pártokat és személyeket jelölhet; nem fejezi ki, hogy a hozzá tartozó pártok vagy személyek mely osztály vagy osztályok, érdekeinek képviselői és azok mennyire következetesek. A baloldal legnagyobb ereje a munkásmozgalom. De a kapitalista országokban a munkásmozgalom sem egységes, lényegileg három főirányzatra szakad: opportunista, reformista és forradalmi irányzatra. Az egész baloldal legkövetkezetesebb ereje a kommunista mozgalom. A kapitalista országok kommunista pártjai következetesen harcolnak azért, hogy az összes baloldali erőket egységbe forrasszák, mert ez képezi az alapját valamennyi monopoltőkellenes erőegységfrontjának.

***
Filozófiai kislexikon (1980) – szocializmus (franciául socialisme, a latin socialis — társadalmi szóból): 1. a kommunizmusnak mint társadalmi-gazdasági alakulatnak első (alacsonyabb) foka; 2. a tudományos szocializmus a kommunista alakulat létrejöttének történelmi szükségszerűségét és megteremtésének útjait megalapozó marxista—leninista elmélet (tudományos kommunizmus), 3. különböző tanok, amelyek a szocializmus létrehozását tűzik ki mint célt és eszményt, de a szocializmus-ra és megvalósításának módjaira vonatkozó elképzeléseikben eltérnek a tudományos szocializmus-tól.

A szocializmus-t mint tudományos elméletet Marx és Engels alkotta meg a XIX. sz. közepén, a filozófia, a politikai gazdaságtan és az utópikus szocializmus addigi vívmányaira támaszkodva. A történelem materialista felfogása alapján úgy tekintették a szocializmus-t, mint a természettörténeti fejlődés törvényszerű eredményét, a kommunizmus első szakaszát. A marxizmus megalapítói általános formában felvázolták a leendő társadalom körvonalait és elvi sajátosságait. A szocialista társadalmi szervezet részleteinek kidolgozását illetően az volt a véleményük, hogy ezt azoknak kell majd elvégezniük, akik gyakorlati megvalósítói lesznek a szocialista társadalom építésének. Jellemző, hogy Lenin még 1918-ban is ezt mondta „A szocializmust jellemezni nem tudjuk; milyen lesz a szocializmus, amikor eléri kész formáit — ezt nem tudjuk, ezt nem tudjuk megmondani. Ellenben azt meg tudjuk mondani, hogy a szociális forradalom korszaka megkezdődött, hogy ezt meg ezt végrehajtottuk, és ezt meg ezt meg akarjuk tenni — ezt tudjuk, ezt megmondjuk, és ezzel megmutatjuk az európai munkásoknak, hogy mi, hogy úgy mondjuk, egyáltalán nem becsüljük túl erőinket ezt elkezdtük, ezt szándékozzuk tenni. De hogy már most tudnók, milyen lesz a kiforrott szocializmus — azt nem tudjuk.” (Művei. 27. köt. 136—137. old.).

Lenin, miközben az önelégült doktrinerek ellen harcolt, akik az új társadalomra vonatkozó tökéletes „tervrajzok” boldog birtokosainak vélték magukat és a siker titkát az elképzeléseikkel szigorúan egybevágó cselekvésben látták, nem győzte ismételni, hogy a szocializmus-hoz vezető út „sohasem lesz egyenes, hihetetlenül bonyolult lesz” (ugyanott, 118. old.), hogy a szocializmus építése milliók alkotása, szakadatlan keresés. „Már a kezdet kezdetén hangsúlyoztuk — hangoztatta Lenin az OK(b)P XI. kongresszusán 1922-ben —, hogy az előttünk álló feladat teljesen új és hogy ha a kapitalista fejlődés magasabb színvonalát elért országokban élő munkás-elvtársaink hamarosan segítségünkre nem jönnek, hihetetlenül nehéz lesz a dolgunk s kétségtelenül egész sor hibát fogunk elkövetni. Az a fő, hogy józanul meg tudjuk ítélni, hol követtünk el ilyen hibákat és tudjunk mindent újra elölről kezdeni. Ha nem kétszer, hanem sokszor kell majd mindent elölről kezdenünk, ez azt fogja mutatni, hogy előítéletek nélkül, józan fővel oldjuk meg a világon példa nélkül álló óriási feladatunkat.” (Művei. 33. köt. 263—264. old.) …

… A szocializmus olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul, és ahol az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség jellemzi. A szocializmus-ban felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását. A politikai hatalom (a proletárdiktatúra a szocializmus-ba való átmenet, az egyetemes népi állam a felépült szocializmus és a kommunizmusba való átmenet idején) a dolgozók kezében van, a munkásosztály vezető szerepe mellett. A szocializmus létrejötte és fejlődése elszakíthatatlanul összekapcsolódik a marxista—leninista, kommunista pártok vezető, irányító tevékenységével. Ezek a pártok haladnak a társadalmi fejlődés élén, mozgósítják és szervezik a tömegeket a szocialista építés új győzelmeire.

***
Filozófiai kislexikon (1980) – társadalmi törvényszerűség: … A társadalmi törvények objektív jellege abban áll, hogy a törvényeket nem az emberek alkotják és nem is szüntethetik meg őket; érvényesülésük független attól, hogy kívánatosak-e az emberek számára vagy sem, megismerték-e őket az emberek vagy sem. A társadalmi viszonyok rendszerének objektív összefüggéseit, a társadalmi fejlődés objektív logikáját jelentik. A történelemben akarattal és tudattal bíró emberek cselekednek, akik maguk alkotják történelmüket. Minden ember tudatosan cselekszik, meghatározott célokat tűzve maga elé. Az a társadalmi eredmény azonban, amely az összes egyéni cselekvések, célok stb. összetevődése során kialakul, nem esik egybe az egyes egyének szándékával. Ez két körülménnyel magyarázható: először, minden új nemzedék már születésekor készen találja a társadalmi viszonyok kialakult formáit, amelyek legalábbis kiindulópontul szolgálnak tevékenységében. Másodszor, az emberek, amikor tudatos tetteket hajtanak végre, a legjobb esetben is csak a legközelebbi következményeket láthatják, s nem láthatják előre tetteik távoli társadalmi következményeit. Lényeges sajátossága ez azoknak a társadalmaknak, ahol a fejlődés antagonisztikus osztályérdekek ütközése útján valósul meg. A társadalmi törvényszerűség ezekben a társadalmakban úgy alakul ki, mint egyfajta eredője a társadalom valamennyi tagja tettei összességének. (Lásd Marx—Engels Válogatott levelek. 492—493. old.) …

… Az emberek — mutatott rá Engels — meghatározott körülmények között alkotják történelmüket, s ezért tudatos cselekvésük abban az esetben lehet sikeres, ha ezt az objektív törvényekkel összhangban hajtják végre. Ebben az esetben cselekvésük hatalmas forradalmi erőre tesz szert. Az objektíve létező társadalmi törvényszerűség-re támaszkodva az emberek magában a valóságban találják meg a valóság megváltoztatásának forrásait és erőit. …

… A történelmi materializmus a történelemben működő törvények általánosságának több fokozatát különbözteti meg. Ebből a szempontból a törvények három csoportja emelhető ki: 1. Az egész emberi történelem folyamán, minden társadalmi-gazdasági alakulatban egyaránt működő törvények. Ezekhez az ún. „általános szociológiai törvényekhez” tartozik pl. a termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye, a társadalmi lét társadalmi tudattal szembeni meghatározó szerepének törvénye stb. 2. A történelemnek egy hosszú szakaszán át — az osztálytársadalmak egész fennállása alatt — működő törvények, ilyen pl. az osztályharcnak mint a társadalmi fejlődés hajtóerejének törvénye, a társadalmi forradalomnak mint az egyik antagonisztikus osztályalakulatból a másikba való átmenet formájának törvénye stb. 3. Az ún. specifikus törvények, amelyek egy-egy társadalmi-gazdasági alakulatban működnek; például a kapitalizmus specifikus törvénye a termelési anarchia és a konkurencia törvénye; a szocializmus specifikus törvénye a termelés tervszerű, arányos fejlődésének törvénye. A specifikus törvényekhez tartoznak egy-egy formáció törvényein kívül az egyik társadalmi-gazdasági alakulatból a másikba való átmenet törvényei is (pl. a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet törvényei, a kommunista alakulat létrejöttének törvényei). E törvények kutatásának óriási gyakorlati jelentősége van. A kommunista alakulat létrejötte éppen abban különbözik minden más alakulat létrejöttétől, hogy itt soha nem látott mértékben megnő a tömegek tudatos cselekvésének szerepe, e cselekvés sikeréhez pedig elengedhetetlen e folyamat alapját képező specifikus törvények ismerete. A specifikus törvények körében emellett különbséget kell tennünk az alakulat egész fennállása idején ható és az alakulat fejlődésének bizonyos szakaszaiban ható törvények között. Így a munka szerinti elosztás törvénye csak a kommunista alakulat fejlődésének első szakaszában, a szocializmus idején és a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában működik. Az alakulatok fejlődésének specifikus törvényei egyébként általános törvények valamennyi országra nézve, amelyek a történelmi fejlődés azonos fokán állnak. Ebben az értelemben beszélünk a szocializmus építésének általános törvényeiről, a kommunista alakulat létrehozásának általános törvényeiről stb. …

… A természeti törvényekhez hasonlóan a társadalmi fejlődés törvényei is megismerhetők, megismerésüknek azonban számos sajátossága van. Marx rámutatott, hogy általában minden folyamatot fejlődésének legmagasabb pontján vizsgálhat a legkönnyebben a tudomány. A társadalmi fejlődés törvényeinek megismerése a társadalmi viszonyok érettségétől függ. Az osztályviszonyok lényegének és az osztályharc törvényeinek felfedezése csak a kapitalizmusban vált lehetővé, az osztályviszonyok teljes kifejlődésével. …

… A szocialista társadalomban a történelemben először jönnek létre kedvező lehetőségek az objektív törvények tudatos felhasználására. A szocializmus idején megváltozik az ösztönösség és tudatosság viszonya a társadalmi fejlődésben, megnő a tudatos tevékenység jelentősege és az emberi cselekvések távoli társadalmi következményei előrelátásának lehetősége (a társadalom egésze számára). A termelési eszközök magántulajdona a társadalom alapjában véve ösztönös fejlődését eredményezi; a termelési eszközök társadalmi tulajdona ezzel szemben megalapozza a társadalom tervszerű fejlődésének objektív lehetőségét és szükségszerűséget. …

… A társadalmi fejlődés törvényeinek kérdése a marxista és a burzsoá világnézet jelenkori harcának egyik legélesebb kérdése. A modern burzsoá filozófia és szociológia jellemző vonása, hogy nem ismeri el a társadalmi törvényszerűség-et, az objektív törvények megismerésének és felhasználásának lehetőségét. Ez a burzsoá osztály társadalmi szerepének megváltozásával függ össze. Amikor még haladó történelmi szerepet töltött be, ideológusai elismertek a társadalmi törvényszerűség eszméjét. …

… A polgári szociológiában az empirizmus uralkodik, amelynek az a legfőbb ismerve, hogy nem törekszik a társadalmi jelenségek lényegének megismerésére, fejlődésük objektív törvényeinek feltárására. A társadalmi törvényszerűség tagadásának mély osztálygyökerei vannak. Az objektív társadalmi törvényszerűség elismerése azt jelentené a burzsoá ideológusok számára, hogy el kellene ismerniük a kapitalizmus összeomlásának és szocializmussal való felváltásának szükségszerűségét.

***
Filozófiai kislexikon (1980) – termelőerők és termelési viszonyok összhangjának törvénye: objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra, vonatkozólag meghatározza a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb és legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével. Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek ellentmondások egyfelől a termelőerők és másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Itt azonban ezek az ellentmondások nem érlelődnek konfliktusokká, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában. E körülmény alapján a kialakuló ellentmondások idejében kiküszöbölhetők a termelési viszonyok tökéletesítését szolgáló megfelelő intézkedésekkel. A termelőerők és termelési viszonyok összhangjának törvénye adja meg a kulcsot a társadalmi-gazdasági alakulatok szükségszerű egymásra következtetése törvényszerűségének a megértéséhez.
***

SaLa

 

Veszélyben a szocialista haza!

Hogy a meggyötört, elkínzott országot megmentsük az újabb háborús megpróbáltatásoktól, vállaltuk a legnagyobb áldozatot és tudattuk a németekkel, hogy hajlandók vagyunk elfogadni békefeltételeiket. Parlamentereink február 20-án (7-én) este elindultak Rezsicából Dvinszkbe, és mindeddig nem kaptunk választ. A német kormány nyilván húzza az időt. Világos, hogy nem akar békét. A német militarizmus, a világ kapitalistáinak megbízását teljesítve, meg akarja fojtani az orosz és ukrán munkásokat és parasztokat, vissza akarja adni a földet a földbirtokosoknak, a gyárakat a bankároknak, a hatalmat a monarchiának. A német tábornokok saját „rendjüket” akarják bevezetni Petrográdban és Kievben. A Szovjetek Szocialista Köztársasága a legnagyobb veszélyben forog. Mindaddig, amíg be nem következik Németország proletariátusának felkelése és győzelme, Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége, hogy önfeláldozóan védjék a Szovjetek Köztársaságát a burzsoá-imperialista Németország hordáival szemben. A Népbiztosok Tanácsa elrendeli: 1) Az ország minden ereje és eszköze teljesen a forradalmi honvédelem szolgálatába állítandó. 2) Minden Szovjet és minden forradalmi szervezet köteles utolsó csepp véréig védeni minden állást. 3) A vasúti szervezetek és a velük kapcsolatos Szovjetek minden erejükkel kötelesek meggátolni az ellenséget a közlekedési apparátus használatában; visszavonulás esetén szét kell rombolni a pályákat, fel kell robbantani és fel kell gyújtani a vasúti épületeket; az egész gördülőanyagot — vasúti kocsikat és mozdonyokat — haladéktalanul kelet felé, az ország belsejébe kell irányítani. 4) Az összes gabona- és általában élelmiszerkészleteket, valamint minden értékes vagyontárgyat, amit az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezébe juthat, feltétlenül meg kell semmisíteni; ezt a helyi Szovjetek tartoznak ellenőrizni, — személy szerint a Szovjet elnöke felelős érte. 5) Petrográd, Kiev és az új front mentén levő minden város, falu és település munkásait és parasztjait lövészárkok ásása céljából katonai szakértők vezetése alatt zászlóaljakba kell mozgósítani. 6) E zászlóaljakba vörösgárdisták felügyelete alatt besorozandó a burzsoá osztály minden munkaképes férfi és nő tagja; az ellenszegülők főbelövetnek. 7) Minden olyan kiadvány, amely a forradalmi honvédelem ellen irányul és a német burzsoázia oldalára áll, vagy pedig az imperialista hordák betörését a Szovjethatalom megdöntésére akarja felhasználni, betiltandó; e kiadványok munkaképes szerkesztőit és munkatársait lövészárkok ásására és más honvédelmi munkákra kell mozgósítani. 8) Ellenséges ügynökök, spekulánsok, fosztogatók, rablók, ellenforradalmi agitátorok, német kémek a helyszínen főbelövetnek.

Veszélyben a szocialista haza! Éljen a szocialista haza! Éljen a nemzetközi szocialista forradalom!

1918. február 21-én.
Petrográd.

A Népbiztosok Tanácsa

Megjelent: „Pravda” 32. sz. 1918. február 22.

Lenin Művei. 27. köt. 15—16. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Különös és szörnyűséges

– írta: V. I. Lenin –

Pártunk Moszkva-területi Irodája 1918. február 24-én hozott határozatában bizalmatlanságát fejezte ki a Központi Bizottsággal szemben, kijelentette, hogy nem veti alá magát a Központi Bizottság azon határozatainak, „amelyek az Ausztria-Németországgal kötött békeszerződés feltételeinek végrehajtásával lesznek kapcsolatosak”, s a határozathoz csatolt „magyarázó szövegben” hozzáfűzte, hogy „szerinte aligha kerülhető el a pártszakadás a közeljövőben”.

Mindebben nemcsak hogy semmi szörnyűséges, de még csak semmi különös sincs. Egészen természetes, hogy azok az elvtársak, akik a különbéke kérdésében a Központi Bizottsággal merőben ellentétes álláspontot foglaltak el, élesen elítélik a Központi Bizottságot és kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a szakadás elkerülhetetlen. Mindez a párttagok legelemibb joga s ez teljesen érthető.

Különös és szörnyűséges azonban a következő. A határozathoz „magyarázó szöveget” mellékeltek. Íme a teljes szöveg:

„A Moszkva-területi Iroda véleménye szerint aligha kerülhető el a pártszakadás a közeljövőben, s ezért feladatának tekinti, hogy előmozdítsa mindazoknak a következetes forradalmi kommunista elemeknek az egyesítését, akik egyformán harcolnak mind a különbéke megkötésének hívei, mind a párt valamennyi mérsékelt opportunista eleme ellen.

*

Íme a határozat teljes szövege: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Moszkva-területi Irodája, miután megvitatta a Központi Bizottság működését, bizalmatlanságát fejezi ki a Központi Bizottsággal szemben annak politikai vonala és összetétele miatt, és az első adandó alkalommal követelni fogja a Központi Bizottság újraválasztását. Ezenfelül a Moszkva-területi Iroda nem tartja kötelességének, hogy feltétlenül alávesse magát a Központi Bizottság azon határozatainak, amelyek az Ausztria-Németországgal kötött békeszerződés feltételeinek végrehajtásával lesznek kapcsolatosak.” A határozatot egyhangúlag fogadták el.

*

A nemzetközi forradalom érdekében célszerűnek tartjuk megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat, amely most tisztán formálissá válik. Mi ugyanúgy, mint azelőtt, fő feladatunkat abban látjuk, hogy a szocialista forradalom eszméit valamennyi többi országra kiterjesszük, kemény kézzel érvényesítsük a munkásdiktatúrát és kíméletlenül elnyomjuk az oroszországi burzsoá ellenforradalmat.”

Azokat a szavakat emeltük itt ki, amelyek . . . különösek és szörnyűségesek.

Ezekben a szavakban van a dolog veleje.

Ezek a szavak az abszurdumig viszik a határozat szerzőinek egész vonalát. Ezek a szavak rendkívül világosan tárják fel hibájuk gyökerét.

„A nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat” … Ez különös, mert még csak kapcsolat sincs a kiinduló tételek és a következtetés között. „A nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni a Szovjethatalom katonai vereségét” — az ilyen tézis lehet helyes, vagy helytelen, de nem lehetne különösnek nevezni. Ez az első, amit le kell szögezni.

Másodszor: a Szovjethatalom „most tisztán formálissá válik”. Hát ez már nemcsak nagyon különös, hanem valósággal szörnyűséges. Világos, hogy a szerzők súlyos eszmezavar útvesztőibe tévedtek. Ki kell vezetni őket az útvesztőből.

Az első kérdéssel kapcsolatban a szerzőknek nyilván az az elképzelésük, hogy a nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni a háborús vereség lehetőségét, amely a Szovjethatalom elvesztésére, vagyis a burzsoázia győzelmére vezet Oroszországban. Ennek az elképzelésnek a kimondásával a szerzők közvetve elismerik, hogy helyes az, amit én mondottam téziseimben (1918. január 8-án felolvasott és a „Pravdá”-ban 1918. február 24-én megjelent téziseimben), hogy ugyanis ha a Németország által felajánlott békefeltételeket nem fogadjuk el, az Oroszország vereségére és a Szovjethatalom megdöntésére vezet.

Tehát, la raison finit toujours par avoir raison — az igazság végül mindig felülkerekedik! „Szélsőséges” ellenfeleim, a moszkvaiak, akik szakadással fenyegetőznek, kénytelenek voltak — éppen azért, mert eljutottak odáig, hogy nyíltan beszélnek a szakadásról — konkrét megfontolásaikat is minden kendőzés nélkül kimondani, ugyanazokat a megfontolásokat, amelyeket jobbnak látnak megkerülni azok, akik a forradalmi háborúról hangoztatott általános frázisokkal ütik el a dolgot. Téziseimnek és érveimnek a lényege az (erről meggyőződhet mindenki, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy 1918. január 7-i téziseimet figyelmesen elolvassa), hogy most, a jelen pillanatban, a forradalmi háború egyidejű komoly előkészítésével (éppen ennek a komoly előkészítésnek az érdekében is) okvetlenül el kell fogadnunk a szerfelett súlyos békét. Érveim lényegét megkerülték, vagy nem vették észre, nem akarták észrevenni azok, akik a forradalmi háborúról hangoztatott általános frázisokra szorítkoztak. És most tiszta szívből köszönetet kell mondanom éppen „szélsőséges” ellenfeleimnek, a moszkvaiaknak, azért, mert megszegték az érveim lényegével kapcsolatban kialakult „agyonhallgatási összeesküvést”. A moszkvaiak voltak az elsők, akik válaszoltak érveimre.

És mi volt a válaszuk?

Válaszuk az volt, hogy elismerték konkrét érvem helyességét: igen, a moszkvaiak elismerték, hogy valóban vereség vár ránk, ha most felvesszük a harcot a németekkel. Igen, ez a vereség valóban a Szovjethatalom bukására vezet.

*

Arra az ellenvetésre, hogy úgysem lehetett a harc elől kitérni, a tények adták meg a választ: január 8-án olvastam fel téziseimet; január 15-én békét kaphattunk volna. A lélegzetvételi szünet minden bizonnyal biztosítva lett volna (számunkra pedig a legrövidebb szünetnek is óriási jelentősége volt — mind anyagi, mind erkölcsi jelentősége, mert a német kénytelen lett volna újból hadat üzenni), ha … ha nem lett volna a forradalmi frázis.

*

Újból és újból ismétlem: tiszta szívből köszönetet mondok „szélsőséges” ellenfeleimnek, a moszkvaiaknak, azért, mert megszegték azt az „agyonhallgatási összeesküvést”, amelyet érveim lényege ellen, vagyis éppen az ellen a konkrét utalásom ellen szőttek, hogy milyenek lesznek a háború feltételei, ha azonnal belemegyünk a háborúba; és azért, mert félelem nélkül elismerték konkrét utalásom helyességét.

Továbbá. Mivel cáfolják érveimet, amelyek helyességét a moszkvaiak lényegében kénytelenek voltak elismerni?

Azzal, hogy a nemzetközi forradalom érdekében késznek kell lenni a Szovjethatalom elvesztésére.

Miért követelik ezt a nemzetközi forradalom érdekei? Ez az érvelés tengelye, lényege azok számára, akik meg akarnák cáfolni érveimet. És éppen erről a legfontosabb, alapvető, leglényegesebb pontról egyetlen árva szót sem találunk sem a határozatban, sem a magyarázó szövegben. A határozat szerzői arra találtak időt és helyet, hogy arról beszéljenek, ami közismert és vitathatatlan: arról is, hogy „kíméletlenül elnyomjuk az oroszországi burzsoá ellenforradalmat” (olyan politikának az eszközeivel és módszereivel, amely a Szovjethatalom elvesztésére vezet?), arról is, hogy harcolnak a párt valamennyi mérsékelt opportunista eleme ellen, de éppen arról, ami vitás, arról, ami a béke ellenségei által elfoglalt álláspontnak éppen a lényegét érinti — arról egy mukkot sem szóltak!

Különös. Rendkívül különös. Csak nem azért hallgattak erről a határozat szerzői, mert érezték ezen a ponton különös gyengeségüket? Ha világosan megmondanák, hogy miért (miért követelik ezt a nemzetközi forradalom érdekei), nyilván sajátmagukat lepleznék le …

Bárhogy áll is a dolog, nekünk kell megkeresnünk azokat az érveket, amelyek a határozat szerzőit vezérelhették.

Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei megtiltanak bármiféle békét az imperialistákkal? Ilyen véleményt hangoztattak a béke egyes ellenfelei az egyik petrográdi tanácskozáson, de ezt a véleményt csak elenyésző kisebbség támogatta, azok, akik ellenezték a különbékét. Világos, hogy ez a vélemény végeredményében tagadja a breszti tárgyalások célszerűségét, tagadja a békét „még akkor is”, ha visszakapjuk Lengyelországot, Lettországot és Kurlandot. Szembeötlő, hogy mennyire helytelenek az efféle nézetek (amelyeket például a béke petrográdi ellenfeleinek többsége is elutasít). Az ilyen nézetek szerint az imperialista hatalmak közé beékelt szocialista köztársaság nem köthetne semmiféle gazdasági szerződést, nem létezhetne, hacsak el nem repülne a holdba.

Talán úgy vélik a szerzők, hogy a nemzetközi forradalom érdekei a nemzetközi forradalom előrelökését követelik, ilyen előrelökés pedig csakis a háború lehet, semmiesetre sem a béke, mert az a tömegekben az imperializmus „legalizálásának” benyomását keltené? Az efféle „elmélet” teljes szakítás volna a marxizmussal, amely mindig tagadta a forradalmak „előrelökését”, mert a forradalmak oly mértékben fejlődnek, amily mértékben a forradalmakat előidéző osztályellentétek élesednek. Az ilyen elmélet egyértelmű volna azzal a nézettel, hogy a fegyveres felkelés az a harci forma, amely mindig és minden körülmények között kötelező. A valóságban a nemzetközi forradalom érdekei azt követelik, hogy a Szovjethatalom, amely megdöntötte az országban a burzsoáziát, segítse ezt a forradalmat, de a segítség formáját saját erejéhez mérten válassza meg. Még a forradalom előrelökésének elméletéből sem következik olyan nézet, hogy a szocialista forradalmat nemzetközi méretekben úgy kell segíteni, hogy megkockáztatjuk a forradalom vereségének a lehetőségét az adott országban.

Talán úgy vélik a határozat szerzői, hogy a forradalom Németországban már megkezdődött, hogy a forradalom ott már nyílt, az egész nemzetet átfogó polgárháborúvá fejlődött, hogy ezért erőnket a német munkások támogatására kell fordítanunk, sajátmagunknak el kell pusztulnunk („elveszítjük a Szovjethatalmat”), hogy megmentsük a német forradalmat, amely már megkezdte döntő harcát és amelyet súlyos csapások érnek? E szerint az álláspont szerint mi pusztulásunk árán elvonnók a német ellenforradalom erejének egy részét, és ezzel megmentenők a német forradalmat.

Teljes mértékben feltehető, hogy ilyen előfeltételek mellett nemcsak „célszerű” (ahogy a határozat szerzői mondták), hanem éppenséggel kötelező volna a vereség lehetőségét, a Szovjethatalom elvesztésének lehetőségét megkockáztatni. De világos, hogy ezek az előfeltételek nincsenek meg. A forradalom Németországban érlelődik, de tudjuk, hogy még nem érkezett el a robbanásig, a polgárháborúig. A német forradalom érlelődését mi nyilván nem segítenénk elő, hanem akadályoznánk, ha „megkockáztatnánk azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”. Ezzel a német reakciót segítenők, a német reakció malmára hajtanok a vizet, megnehezítenők a németországi szocialista mozgalom helyzetét, eltaszítanék a szocializmustól a német proletárok és félproletárok széles tömegeit, amelyek még nem csatlakoztak a szocializmushoz, amelyeket elijesztene Szovjet-Oroszország leverése, mint ahogy az angol munkásokat elijesztette az 1871-es Kommün leverése.

Bárhogy forgatjuk, szemernyi logika sincs a szerzők okoskodásában. Egyetlen értelmes érvet nem hoznak fel amellett, hogy „a nemzetközi forradalom érdekében célszerű megkockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”.

„A Szovjethatalom most tisztán formálissá válik” — ennek a szörnyűséges tételnek a kimondására vetemedtek, mint fentebb láttuk, a moszkvai határozat szerzői.

Ha, úgymond, a német imperialisták sarcot fognak szedni tőlünk, ha megtiltják nekünk a propagandát és agitációt Németország ellen, akkor a Szovjethatalom is elveszti jelentőségét, „tisztán formálissá válik”, — valószínűleg ez a határozat szerzőinek „gondolatmenete”. Ismételjük: „valószínűleg”, mert a szerzők a szóbanforgó tétel alátámasztására semmiféle világos és pontos érvet nem hoztak fel.

A legsötétebb, legreménytelenebb borúlátás hangulata, a legteljesebb kétségbeesés — ez annak az „elméletnek” a tartalma, mely a Szovjethatalomnak formális jelentőséget tulajdonít és megengedhetőnek tartja az olyan taktikát, amely megkockáztatja a Szovjethatalom esetleges elvesztését. Úgy sincs menekvés, hadd pusztuljon még a Szovjethatalom is, — ez az érzés sugalmazta ezt a szörnyű határozatot. Az állítólagos „gazdasági” érvek, amelyekbe néha az efféle gondolatokat burkolják, ugyanezt a reménytelen borúlátást fejezik ki: micsoda Szovjet Köztársaság az, úgymond, ha ilyen meg olyan, meg még olyanabb sarcot vethetnek ki rá.

Semmi más, csak a kétségbeesés: úgyis pusztulnunk kell!

Ez a kétségbeesés érthető Oroszország mostani rendkívül súlyos helyzetében. De nem „érthető” az öntudatos forradalmárok körében. S éppen azért jellemző, mert a képtelenségig viszi a moszkvaiak nézeteit. 1793-ban a franciák sohasem mondták volna, hogy vívmányaik, a köztársaság és a demokrácia, tisztán formálissá válnak, hogy meg kell kockáztatni a köztársaság elvesztését. Nem estek kétségbe, hanem a győzelembe vetett hit fűtötte őket. Akik ellenben forradalmi háborúra szólítanak és ugyanakkor hivatalos határozatban arról beszélnek, hogy „meg kell kockáztatni azt, hogy esetleg elveszítjük a Szovjethatalmat”, azok teljesen leleplezik magukat.

A XIX. század elején, a napóleoni háborúkban, Poroszországot és számos más országot összehasonlíthatatlanul, mérhetetlenül nagyobb terhekkel sújtotta a vereség, a megszállás, összehasonlíthatatlanul jobban megalázta és elnyomta a hódító, mint 1918-ban Oroszországot. És mégis, Poroszország legjobbjai, amikor Napóleon csizmája sarkával százszor erősebben taposott rajtuk, mint ahogy most bennünket elnyomni tudtak, nem estek kétségbe, nem beszéltek nemzeti politikai intézményeik „tisztán formális” jelentőségéről. Nem legyintettek lemondóan, nem adták át, magukat olyan érzésnek, hogy — „úgyis pusztulnunk kell”. Összehasonlíthatatlanul súlyosabb, kegyetlenebb, szégyenletesebb, leigázóbb békeszerződéseket írtak alá, mint a breszti; tudtak várni, derekasan viselték a hódító jármát, ismét harcoltak, megint a hódító járma alá kerültek, ismét aláírtak szégyenletes és még szégyenletesebb békeszerződéseket, majd újra felkeltek és végülis kivívták szabadságukat (nem mulasztva el, hogy kihasználják az egymással versengő erősebb hódítók közti viszályokat).

Miért ne ismétlődhetne meg hasonló eset a mi történelmünkben is?

Miért kellene kétségbeesnünk és miért kellene olyan határozatokat írni — amelyek, bizony-bizony, szégyenletesebbek, mint a legszégyenletesebb béke, — határozatokat „a tisztán formálissá váló Szovjethatalomról”?

A modern imperializmus kolosszusai elleni harcban elszenvedett súlyos katonai vereségek miért ne edzhetnék meg Oroszországban is a nép jellemét, miért ne erősíthetnék meg az önfegyelmet, miért ne vethetnének véget az üres handabandázásnak és szószátyárkodásnak, miért ne taníthatnák meg a tömegeket kitartásra, és miért ne vezethetnék el őket a Napóleon által eltiport poroszok helyes taktikájához: írd alá a legszégyenletesebb békeszerződéseket, amikor nincs hadsereged, aztán szedd össze az erődet és újra meg újra kezdd el a harcot?

Miért kell mindjárt kétségbeesnünk az első hallatlanul súlyos békeszerződés miatt, amikor más népek szilárdan el tudtak viselni sokkal keserűbb megpróbáltatásokat is?

Mi felel meg a kétségbeesés e taktikájának — a proletárnak a kitartása-e, aki tudja, hogy kénytelen alávetni magát, ha nincs ereje, de később mégis bármi áron újra meg újra talpra tud állni, bármily körülmények között is gyűjtve az erőt, vagy pedig a kispolgárnak a jellemtelensége, aki nálunk — a baloldali eszer pártban megszemélyesítve — minden rekordot megdöntött a forradalmi háborúról hangoztatott frázis terén?

Nem, kedves „szélsőséges” moszkvai elvtársak! A megpróbáltatások minden egyes napja éppen a legöntudatosabb és legkövetkezetesebb munkásokat fogja eltaszítani önöktől. A Szovjethatalom, mondják majd ők, nemcsak akkor nem válik és nem lesz tisztán formálissá, amikor a hódító Pszkovban áll és tízmilliárd rubeles sarcot hajt be rajtunk gabonában, ércben és pénzben, hanem akkor sem, amikor az ellenség majd Nyizsnyij-Novgorodban és Don melletti Rosztovban lesz és húszmilliárd rubel hadisarcot hajt be rajtunk.

Soha semmiféle idegen hódítás nem változtatja „tisztán formálissá” a nép politikai intézményét (a Szovjethatalom pedig nem csak politikai intézmény, hanem sokszorosan magasabbrendű intézmény, mint amilyet a történelem valaha is látott). Ellenkezőleg, az idegen hódítás csak megerősíti a nép rokonszenvét a Szovjethatalom iránt, ha … ha a Szovjethatalom nem bocsátkozik kalandokba.

Ha nem írjuk alá még a legszégyenletesebb békét is, amikor nincs hadseregünk — az igenis kaland, és a nép jogosan fogja hibáztatni azt a hatalmat, amely ebben az esetben megtagadta a béke aláírását.

A történelemben írtak már alá a breszti békénél hasonlíthatatlanul súlyosabb és szégyenletesebb békeszerződést is (példákat fentebb már említettünk) és az ilyen békekötés nem idézte elő a hatalom tekintélyének elvesztését, nem tette a hatalmat formálissá, nem pusztította el sem a hatalmat, sem a népet, hanem megedzette, megtanította a népet arra a bonyolult és nehéz tudományra, hogyan kell még kétségbeejtően nehéz helyzetben is, a hódító csizmája alatt is komoly hadsereget előkészíteni.

Oroszország új és igazi honvédő háború felé tart, — ebben a háborúban a Szovjethatalom megtartásáért és megszilárdításáért fogunk harcolni. Lehet, hogy az elkövetkező korszak — mint a napóleoni háborúk korszaka — a felszabadító háborúk (éppen háborúk, nem pedig egy háború) korszaka lesz, olyan háborúknak a korszaka, amelyeket a hódítók kényszerítenek rá Szovjet-Oroszországra. Ez lehetséges.

És ezért minden súlyos, sőt a legsúlyosabb békénél is, amelyet kénytelenek vagyunk hadsereg híján aláírni, szégyenletesebb, — a legszégyenletesebb békénél is szégyenletesebb — a szégyenletes kétségbeesés. Nem pusztulunk el, még ha tucatjával írjuk is alá a súlyosnál súlyosabb békeszerződéseket, ha komolyan vesszük a felkelést és a háborút. A hódítók nem pusztítanak el bennünket, ha nem hagyjuk, hogy a kétségbeesés, a frázis pusztítson el bennünket.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 37. és 38. sz.
1918. február 28. és március 1.

Lenin Művei. 27. köt. 53—61. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 2. rész
A Kínai Kommunista Párt megalakulása

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A pártprogram és az egységfront-politika kialakítása.
A kínai munkásmozgalom első fellendülése.
Az első forradalmi polgárháború előkészítése

Lenin és a Kommunista Internacionálé útmutatásai a nemzeti és gyarmati kérdésben
A Kínai Kommunista Párt (KKP) I. országos kongresszusa leszögezte, hogy a párt végcélja: a kommunista társadalom felépítése Kínában. A kommunizmus az emberiség gyönyörű, boldog jövője. De milyen út vezet ehhez az eszményi társadalmi rendszerhez? Milyen feladatok hárulnak a pártra, milyen legyen a programja, hogy elérhesse ezt a nagy célt? Az I. pártkongresszus nem adott kimerítő választ ezekre a döntő fontosságú kérdésekre. De a párt mindjárt a kongresszus után hozzálátott a megoldásukhoz — Leninnek és a Kommunista Internacionálénak a nemzeti és gyarmati kérdésre vonatkozó útmutatásai alapján, a kínai társadalom konkrét viszonyainak megfelelően.

Lenin mindig rendkívül sokat foglalkozott Kínával és más gyarmati és félgyarmati országokkal. Már a XX. század elején, s különösen az első világháború időszakában egész sor elvi kérdést vetett fel a gyarmatokkal és a félgyarmatokkal kapcsolatban. 1920 júniusában, röviddel a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa előtt, közzétette „A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek tervezetét”, magán a kongresszuson pedig ő számolt be az ezzel a kérdéssel foglalkozó bizottság munkájáról. A Kommunista Internacionálé megvitatta a téziseket és Lenin beszámolóját, s ezeknek megfelelő határozatot hozott. Lenin mindeme útmutatásai óriási jelentőségűek voltak a kínai forradalomra nézve.

Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy az imperializmus korában a világ két részre oszlik. Az egyikhez az elnyomó országok — Anglia, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország és más imperialista államok tartoznak, a másikhoz az elnyomott országok, s az előbbiekben a föld lakosságának elenyésző kisebbsége, az utóbbiakban, vagyis a gyarmatokon és a félgyarmatokon pedig a túlnyomó többsége él. A gyarmatok és a félgyarmatok kizsákmányolása az imperialista országok burzsoáziája számára a gazdagodás igen fontos forrása lett.

Ennélfogva a gyarmati és a félgyarmati országokban folyó nemzeti felszabadító mozgalomnak és a szocialista világforradalomnak, vagyis annak a forradalomnak, amelyben a tőkésországok proletariátusa harcol saját burzsoáziája ellen — egy és ugyanaz az ellensége. Tehát az Októberi Forradalom után a gyarmatok és a félgyarmatok nemzeti felszabadító mozgalma a proletár szocialista világforradalom részévé vált. Ez pedig azt jelentette, hogy a gyarmatok és a félgyarmatok népeinek Szovjet-Oroszországgal és az egész világ proletariátusával nemzetközi egységfrontba kell tömörülni. Ellenkező esetben nem lehetett győzelmet aratni a közös ellenséggel — a nemzetközi imperializmussal szemben.

Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy a gyarmati és a félgyarmati országokra nemcsak az imperializmus járma nehezedik, hanem a feudalizmus járma is, ezért ezekben az országokban a forradalom első lépésének a kommunista élcsapat vezette imperialistaellenes, antifeudális, jellegénél fogva polgári demokratikus forradalomnak kell lennie. Ebben a forradalomban a proletariátusnak és politikai pártjainak szilárd szövetséget kell létesíteniük a lakosság túlnyomó többségét alkotó paraszttömegekkel, s harcba kell vinniük a parasztokat a feudalizmus ellen, az agrárkérdés megoldásáért. Ellenkező esetben utópia volna arra gondolni, hogy ezekben a fejlődésükben olyannyira elmaradott országokban meg lehet valósítani a kommunizmust és a kommunista politikát. A forradalomban a proletariátus a burzsoázia demokratikus csoportjaival forradalmi egységfrontban léphet fel, és így is kell fellépnie. A burzsoázia azonban hajlamos a kompromisszumokra, s minden alkalmat megragad, minden úton-módon megkísérli, hogy a munkás- és paraszttömegek forradalmi harcát a maga ellenőrzése alá vonja. Ezért a proletariátusnak mindenáron meg kell őriznie az önállóságát, nem szabad alkalmazkodnia a burzsoáziához. Csak így hárulnak el a paraszttömegek és más kizsákmányolt tömegek megszervezésének és forradalmi szellemű nevelésének útjában álló akadályok.

Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy a gyarmati és a félgyarmati országok a legfejlettebb országok proletariátusának segítségével bizonyos fejlődési fokon át a kapitalizmus elkerülésével áttérhetnek a kommunizmusra.

Leninnek és a Kommunista Internacionálénak mindezek az útmutatásai világosan megjelölték a gyarmati és a félgyarmati országok forradalmi fejlődésének fő irányát, s egyszersmind a kínai forradalom fő irányvonalát.

A KKP II. országos kongresszusa. A pártprogram elfogadása
1922 júliusában Sanghajban megtartották a Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában 12 küldött vett részt, akik 120 párttagot képviseltek. A kongresszus a pártprogram kidolgozását tűzte ki fő feladatául.

A párt programja — a kínai forradalom céljainak és feladatainak rövid, tudományos kifejtése. A pártprogram nem úgy jön létre, hogy néhány okos ember ráérő idejében kigondolja. A kommunista párt programja a félgyarmati, félfeudális kínai társadalom beható tanulmányozásának, Lenin és a Kommunista Internacionálé tételein alapuló tüzetes marxista—leninista elemzésének az eredménye.

A kínai társadalom félfeudális jellege gazdasági viszonylatban mindenekelőtt abból következett, hogy már megvoltak benne — jóllehet csak csíra formájában — a tőkés gazdaság elemei. Az ország ipari és mezőgazdasági termelésében a kapitalista ipar csupán mintegy 10%-kal részesedett. Óriási túlsúlyban volt a szétforgácsolt, elmaradott, s a feudális agrárviszonyok béklyóival gúzsba kötött mezőgazdasági termelés. A falusi lakosság mintegy 10%-ának megfelelő földbirtokosok és gazdag parasztok a föld 70—80%-ával rendelkeztek, míg a többi falusi lakosra, vagyis a zsellérekre, szegényparasztokra, középparasztokra stb. a földterületnek csupán 20—30%-a jutott. A bérelt földért a parasztok általában termésüknek több mint a felét voltak kénytelenek odaadni a földesúrnak. Ezért éheztek és nélkülöztek szorgos munkájuk ellenére egész életükön át.

A félfeudális gazdaság félgyarmati gazdálkodással fonódott össze. Ez abban jutott kifejezésre, hogy Kína gazdasági életének kulcspozícióit Anglia, Amerika, Japán, Franciaország és más imperialista államok ragadták magukhoz. Mindenható bankok, kereskedelmi cégek sűrű hálózatát építették ki az országban. Ipari és bányatársaságokat alapítottak. Kína ipari tőkéjének több mint kétharmadát ellenőrizték, s kizárólagos ellenőrzésük alá vették a vámügyeket, a kereskedelmi szabadkikötőket, a közlekedési vonalakat, sőt az ország pénzügyeit is. Emellett uralkodó helyzetüket további gazdasági terjeszkedésre használták ki. Kínát befolyási övezetekre osztották. Nem érték be a nagyvárosokkal, hanem ügynökeikre — a feudális komprádorokra² támaszkodva, az ország legfélreesőbb zugaiba is kinyújtották csápjaikat, vérig szipolyozták a kínai népet, s teljesen tönkretették az amúgy is nyomorgó falvakat.
² Komprádorok — a gyarmati és a függő országokban a külföldi tőke és a helyi piac között közvetítő kapitalisták. A komprádor burzsoázia szoros kapcsolatban van az imperialistákkal, s rendkívül reakciós szerepet tölt be. — Szerk.

Kínát áruik felvevőpiacává és tőkebefektetési területté, nyersanyagot és olcsó munkaerőt szállító országgá változtatták.

Kína félgyarmati, félfeudális gazdaságának megfelelt a kínai társadalom osztályszerkezete is: a kínai társadalom földbirtokos osztályból, komprádorokból, nemzeti burzsoáziából, parasztságból, városi kispolgárságból és proletariátusból tevődött össze. A földbirtokosok és a komprádorok gazdaságilag érdekelve voltak az imperializmus és a feudalizmus fennmaradásában, s így határozottan ellenezték a forradalmat. A nemzeti burzsoázia a tőkés termelési viszonyokat képviselte. Valóságos csapást jelentett számára a külföldi tőke, saját bőrén is érezte a feudális erők nyomását, s ezért érdeke fűződött a forradalomhoz. Ámde egyfelől a nemzeti burzsoázia mint kizsákmányoló osztály, másfelől a proletariátus és valamennyi dolgozó között elkerülhetetlenek az ellentétek. Emellett a nemzeti burzsoázia gazdasági pozíciói igen gyengék voltak, s érdekei többé-kevésbé megegyeztek az imperializmus és a feudális erők érdekeivel. Ezért a nemzeti burzsoázia félt a munkás- és paraszttömegektől, s könnyen lépett kompromisszumra az ellenforradalommal.

A parasztság (főleg a szegény- és a középparasztság) szétforgácsolt egyéni gazdálkodást folytatott, s ugyanúgy a városi kispolgárok is külön-külön keresték megélhetésüket. Ezeknek a rétegeknek létérdekük fűződött a forradalomhoz. Ezek alkották a kínai forradalom derékhadát, hiszen Kína lakosságának túlnyomó többségét képviselték, s az imperializmus és a feudalizmus kegyetlenül kizsákmányolta és elnyomta őket. Létük azonban elmaradott termelési módon alapul, szét vannak forgácsolva, nehezen szervezhetők és szűk a politikai látókörük.

A proletariátus, mint már mondottuk, a legforradalmibb és leghaladóbb osztály, nagy jövő áll előtte, s jogosan illeti meg a kínai forradalom vezetőjének szerepe.

A felsorolt osztályok közül az országban a földbirtokosok és a komprádorok reakciós osztálya uralkodott. A nagybirtokosok és a komprádorok, élükön a feudális militaristákkal, érdekeik védelmére megvalósították saját diktatúrájukat. Az országban nem volt egységes hatalom. A kisebb-nagyobb militaristák háta mögött imperialista gazdáik mellett a helyi feudális-komprádor erők álltak, amelyeket a militaristák ugyancsak biztos támaszuknak tekintettek. A militaristák az ország különböző vidékein bitorolták a hatalmat, szüntelenül háborúskodtak egymással, ami a népnek egyre újabb szenvedéseket okozott. Ez a hatalom egy jelentéktelen kisebbség féktelen erőszaka volt a nép óriási többségével szemben. A maroknyi nagybirtokos, komprádor, feudális militarista és imperialista kezében tartotta a hadsereget, a rendőrséget, a bíróságokat, a börtönöket és az államapparátus más szerveit, mindenféle kiváltságokat élvezett, s embertelenül kizsákmányolta és elnyomta a népet. A munkások, a parasztok és a városi kispolgárok nagy tömegeit, sőt a nemzeti burzsoáziát is elütötték a demokratikus jogoktól. Aki demokráciát követelt, aki csak egyetlen szóval is támadni merészelte az imperializmust vagy a feudális erőket, azt nyomban „bűnösnek” nyilvánították és kegyetlenül üldözték.

A kínai társadalom politikai és gazdasági helyzete, mint az elmondottakból könnyen megítélhetjük, arról tanúskodott, hogy Leninnek és a Kommunista Internacionálénak a nemzeti és gyarmati kérdésre vonatkozó megállapításai Kína tekintetében is helytállóak voltak. A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusa a pártprogram kidolgozása során az ország politikai helyzetének reális értékeléséből indult ki, mert csak ezzel a feltétellel lehetett kidolgozni érdemleges programot.

A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusa, Lenin és a Kommunista Internacionálé útmutatásait követve, konkrétan elemezte a nemzetközi helyzetet, az ország politikai és gazdasági helyzetét, s arra a következtetésre jutott, hogy a kínai társadalom félgyarmati és félfeudális társadalom. A kongresszus megállapította, hogy a munkásságnak, a parasztságnak, a városi kispolgárságnak és a nemzeti burzsoáziának egyaránt érdeke a forradalom. A kongresszus továbbá hangsúlyozta, hogy a nemzetközi imperializmus és a belső feudális erőket képviselő militaristák garázdálkodása akadályozza Kína politikai és gazdasági fejlődését, nemzeti függetlenségének teljes elvesztésére vezet, s létében fenyegeti a kínai népet. Ezért a kongresszus úgy vélekedett, hogy Kínának, mielőtt a kommunista társadalom felépítésének útjára lépne, előbb végig kell mennie a polgári demokratikus forradalom szakaszán. Ennek a forradalomnak a céljait a következőkben jelölte meg: véget kell vetni a belső zűrzavarnak, ki kell irtani a militaristákat, békét kell teremteni az országban, le kell rázni az imperializmus jármát, ki kell vívni az ország teljes nemzeti függetlenségét, a belső villongások által marcangolt Kínát egységes, valóban demokratikus köztársasággá kell változtatni. A demokratikus forradalom időszakára vonatkozóan a párt programja ezeken a harci célkitűzéseken alapult.

Ugyanakkor a kongresszus megállapította, hogy a párt nem éri be ennek a programnak a megvalósításával, amely csak a minimális program, hanem tovább megy, harcolni fog maximális programjának megvalósításáért: „a magántulajdon rendszerének megszüntetéséért, és a kommunista társadalom fokozatos felépítéséért”.

A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusa azzal a felhívással fordult a munkásokhoz, a parasztokhoz, a városi kispolgársághoz és a nemzeti burzsoáziához, hogy hozzanak létre demokratikus egységfrontot, felszólította a kínai népet, hogy lépjen akcióegységre a nemzetközi proletariátussal — amelynek élén Szovjet-Oroszország és a Kommunista Internacionálé áll — és az egész világ elnyomott nemzeteivel, s ilyenformán tegye meg az első lépést a program megvalósításának útján. A kongresszus továbbá határozatot hozott arra vonatkozóan, hogy a Kínai Kommunista Párt csatlakozik a Kommunista Internacionáléhoz.

A Kínai Kommunista Párt II. országos kongresszusán meghirdetett pártprogram, amely legközelebbi céljául az imperializmus és a feudális militaristák uralmának a megdöntését, demokratikus köztársaság létrehozását tűzte ki, a demokratikus forradalom következetes programja volt. Ez a program összhangban volt a kínai társadalom fejlődésének törvényszerűségeivel, a sokmilliós kínai nép vágyait juttatta kifejezésre, felnyitotta a szemét, segítségére volt abban, hogy felismerje ellenségeit, s azzal, hogy közelebb hozta egy Kína történetében még nem látott népi forradalom kitörését, a legrövidebb úton vezetett a győzelem felé. A kommunista párt megalapítása előtti 80 esztendő forradalmi küzdelmei során a harcot irányító egyetlen forradalmi csoport, a kínai forradalom nagy bajnokát, Szun Jat-szent is beleértve, egyetlen forradalmi vezető sem tudott kidolgozni olyan következetesen forradalmi programot, mint amilyet a Kínai Kommunista Párt dolgozott ki, méghozzá fennállásának első évében. Ez a marxista—leninista tanítással felvértezett Kínai Kommunista Párt bölcsességéről tanúskodik, azt mutatja, hogy a kínai forradalmat csak a kommunista párt vezetheti helyes úton.

A Kínai Kommunista Párt II. kongresszusa bizonyos hibákat is elkövetett: ugyanakkor, amikor felszólította a proletariátust a demokratikus forradalom támogatására és leszögezte, hogy feltétlenül „a proletariátusnak kell a forradalom vezetőjévé válnia”, nem adott pontos útmutatást arra vonatkozóan, hogy a proletariátus nyomban vegye kezébe a demokratikus forradalom vezetését. Ugyanakkor, amikor felszólította a munkásokat és a parasztokat, hogy vívják ki a szabadságot, az elviselhetetlen adók eltörlését és a földjáradék korlátozását, nem tűzte napirendre a proletariátus vezette, s a munkásosztály és a parasztság szövetségén alapuló népi demokratikus hatalom megteremtésének kérdését, továbbá nem tűzte napirendre azt a kérdést, hogy a parasztság követeléseinek kielégítése céljából át kell alakítani a földhasználat feudális rendszerét. A kongresszusnak ezekben a hibáiban, amelyeket utóbb Csen Tu-hsziu opportunista csoportja súlyosbított és merőben helytelen irányvonallá változtatott, csírájukban benne rejlettek az 1924—1927-es forradalom vereségének okai.

A kínai munkásmozgalom első fellendülése
A Kínai Kommunista Párt a program kidolgozása mellett fő figyelmét a munkásmozgalom vezetésével összefüggő kérdésekre összpontosította. Röviddel az I. kongresszus után a párt a munkásmozgalom vezetésének munkásokból álló szerveként létrehozta a Kínai Országos Szakszervezeti Titkárságát, s a legjobb kommunistákat küldte ki, hogy az ipari proletariátus tömegeiben dolgozzanak. A párt vezetése és befolyása következtében a kínai munkásmozgalom gyors fejlődésnek indult. 1922 januárjában a hongkongi tengerészek tömegsztrájkot rendeztek, s Hongkong, Kuangcsou, Sanghaj és más városok munkásai, szolidaritásuk jeléül aktívan támogatták sztrájkjukat. Ezek az események jelezték a kínai munkásmozgalom első fellendülésének kezdetét. Májusban a párt kezdeményezésére Kuangcsouban megtartották a kínai szakszervezetek I. országos kongresszusát. A kongresszussal megkezdődött a munkásmozgalom országos méretekben való egyesítése, s az országszerte kibontakozó sztrájkharc erőteljes lökést kapott. A kongresszust követően, egészen 1923 februárjáig, a sztrájkhullám egyre magasabbra csapott, s az ország valamennyi nagy városát és ipari központját elborította. Több mint száz kisebb-nagyobb sztrájkot folytattak le, amelyekben összesen több mint 300 000 munkás vett részt. Ennek a fellendülésnek időszakában Hunan tartományban és Anjüan városában (a Hunannal szomszédos Csianghszi tartományban) Mao Ce-tung és harcostársai — Liu Sao-csi és mások vezetésével több mint tíz sikeres sztrájk folyt le, s több mint húsz szakszervezet alakult, amelyek 30—40 000 munkást egyesítettek. Közéjük tartozott a csucsoupinghsziangi vasút és az anjüani szénbányák dolgozóinak abban az időben országszerte ismert munkásklubja (vagyis szakszervezete), amelynek Liu Sao-csi állt az élén. Ezek a szakszervezetek Mao Ce-tung közvetlen irányításával megalakították a Hunan tartományi munkásegyesületek Egyesült Bizottságát.

A kínai munkásmozgalom első fellendülése a reakciós uralkodó osztályokat rendkívül felbőszítette. 1923. február 1-én Hopej, Honan és Hupej tartományok kormányzója, a militarista Vu Pej-fu nem engedélyezte, hogy a peking—hankoui vasút dolgozóinak egyesült szakszervezetei Csengcsouban megtartsák alakuló kongresszusukat. Erre ennek és több más vasútvonalnak a dolgozói tiltakozásuk jeléül politikai sztrájkot indítottak. Vu Pej-fu kegyetlen megtorló intézkedéseket alkalmazott a sztrájkoló munkások ellen. Február 7-én Hankouban és Csanghszingtienben 40 munkást vadállati kegyetlenséggel legyilkoltak, s több százat megsebesítettek. Ezek az események később a „február 7-i véres incidens” néven váltak ismertté.

„A február 7-i véres incidens” után a munkásmozgalom, amelynek még nem volt ideje megszilárdulni, átmenetileg hullámvölgybe került. Tombolt a militaristák féktelen önkénye, a szakszervezeteket betiltották, a munkások vezetői közül sokat meggyilkoltak vagy börtönbe vetettek. De nem mindenütt volt így. Például olyan szakszervezetekre, mint a hunani szakszervezet, a csucsou—pinghsziangi vasút és az anjüani bányák dolgozóinak szakszervezete, amelyeket közvetlenül Mao Ce-tung és Liu Sao-csi vezetett, a militaristák nem mertek kezet emelni. Ezek a szakszervezetek kitűntek igen erős szervezettségükkel, nagy tömegbázissal rendelkeztek, s így fenn tudtak maradni, sőt tovább erősödtek.

A kommunista párt vezette kínai proletariátus a munkásmozgalom első fellendülésének időszakában szervezetileg jelentősen megerősödött, politikai öntudata fejlődött, tekintélye az egész nép szemében megnövekedett. A párt a munkások soraiból kiváló kádereket nevelt, taglétszáma tetemesen gyarapodott. Ilyenformán a fiatal munkásmozgalom nagymértékben megerősítette a párt osztálybázisát, és előkészítette a proletariátust a röviddel később megalakuló forradalmi egységfrontban való részvételre. A párt és a proletariátus levonta a tanulságot abból, hogy a militaristáknak mégiscsak sikerült fegyveres erővel elnyomni a munkások mozgalmát. Nyilvánvalóvá vált, hogy Kínában, ahol egyáltalán nem voltak demokratikus szabadságjogok, csak a munkásmozgalom révén, forradalmi fegyveres erők és széles forradalmi egységfront létrehozása nélkül nem lehet győzelmet aratni az állig felfegyverzett ellenforradalom fölött.

A III. pártkongresszus megfogalmazza az egységfront-politika alapelveit
Már a Kínai Kommunista Párt II. kongresszusán felvetették a forradalmi egységfront létrehozásának kérdését. A párt a kongresszus után tett is bizonyos lépéseket abban az irányban, hogy kapcsolatot teremtsen a Szun Jat-szen vezetése alatt álló Kuomintanggal, különösen annak forradalmi demokratikus szárnyával. Mindjárt a február 7-i események után a párt még kitartóbban törekedett a Koumintanggal való együttműködésre, hogy ily módon megvalósíthassa a proletariátus szövetségét az ország más demokratikus erőivel, és megteremthesse a forradalom fegyveres erőinek létrehozásához szükséges feltételeket. 1923 júniusában Kuangcsouban megtartották a III. pártkongresszust, amelynek munkájában 30 küldött vett részt. Szavazati joga 27 küldöttnek volt, akik 430 egynéhány párttagot képviseltek.

A kongresszuson fő napirendi pontként a Szun Jat-szen vezette Kuomintanggal való forradalmi egységfront megteremtésének kérdése szerepelt.

A párt felkészült arra, hogy komoly küzdelmet kell folytatnia a Kuomintangért, amely rendkívül ellentmondásos politikai szervezet volt. A Kuomintang sok tagja a hszinhaj-forradalom után behódolt az imperialistáknak és a feudális militaristáknak. A Kuomintangon belüli forradalmi demokratikus csoport azonban, Szun Jat-szennel az élén, nem szüntette be a forradalmi tevékenységet. De a Kuomintangnak a harc során még ez a forradalmi demokratikus szárnya is következetlennek bizonyult. Egyrészt a képviselői mindig síkraszálltak a polgári demokrácia forradalmi álláspontja mellett, állandóan harcoltak a feudális militaristák ellen. Kuangtung tartományban, ahol ennek a forradalmi szárnynak aránylag nagy befolyása volt, nem tiltották be sem a szakszervezeteket, sem a sztrájkharcot. Másrészt azonban Szun Jat-szen hívei nem mozgósították a néptömegeket következetes forradalmi harcra az imperializmus és a feudális erők ellen, hanem ellenkezőleg, olyan illúziókat tápláltak, hogy a militaristákkal együtt lehet működni, sőt abban reménykedtek, hogy az imperialisták támogatásával és az imperialisták segítségével valósíthatják meg a forradalom ügyét. Ez a kettősség oda vezetett, hogy egyik vereségük a másikat követte, s végül is zsákutcába jutottak. Szun Jat-szen és hívei, amikor kilátástalan helyzetükben tudomást szereztek az Októberi Szocialista Forradalomról, felvették a kapcsolatot a Kínai Kommunista Párttal. A Szovjetunió Kommunista Pártja és a Kínai Kommunista Párt őszinte szívvel segítettek a Kuomintangnak: egyrészt jóindulatúan megbírálták hibáit, amelyek abból fakadtak, hogy elszakadt a tömegektől, és abban reménykedett, hogy az imperialistákra és a feudális militaristákra támaszkodva kivívhatja a győzelmet, másrészt támogatták a demokráciáért folytatott harcát. Azonkívül a két kommunista párt saját kezdeményezésére felajánlotta, hogy segít Szun Jat-szen híveinek egy forradalmi hadsereg létrehozásában és a Kuomintang forradalmi politikai párttá való átszervezésében. Szun Jat-szen, aki már oly sokszor élte át a vereség keserves érzését, örömmel üdvözölte ezt a segítséget, s fokozatosan felismerte, hogy szövetségre kell lépnie Szovjet-Oroszországgal és a Kínai Kommunista Párttal, hovatovább megértette, hogy a kínai forradalom, „ha nem Oroszországot tekinti mintaképének”, sohasem arat sikert.

Annak a kérdésnek megvitatása során, hogy miképpen építse ki a Kínai Kommunista Párt kapcsolatait egy olyan ellentmondásos szervezettel, mint a Kuomintang, amely egyaránt játszott pozitív és negatív szerepet, a III. pártkongresszuson két hibás, elhajló álláspont merült fel. Az egyiknek, a kapituláns álláspontnak a képviselői — Csen Tu-hsziu és hívei — ki nem fogytak a kínai burzsoázia és a Kuomintang dicséretéből. Helytelenül úgy vélekedtek, hogy a burzsoázia „erősebb”, mint a proletariátus, s hogy Kínában a polgári demokratikus forradalom élén a burzsoáziának kell állni, a proletariátusnak pedig kisegítő szerepet szántak. Azt állították, hogy a proletariátus majd csak a polgári köztársaság létrehozása és a tőkés gazdaság továbbfejlődése után, a burzsoázia uralmának megdöntéséért, a proletárdiktatúra szocialista államának megteremtéséért folyó harcban állhat a dolgozók élére. Az ilyesfajta helytelen állítások alapján azt követelték, hogy a KKP ne folytasson önálló politikát, engedje át ezt a jogot teljesen a Kuomintangnak, amely a burzsoáziát képviselte. Nem látták, hogy a kínai proletariátus erősebb a burzsoáziánál, nem hittek abban, hogy a proletariátussal az élén megvalósuló demokratikus forradalom a proletariátus vezetése alatt álló népi demokratikus hatalom megteremtésére vezet, a demokratikus forradalom győzelmét nem akarták az ország szocialista fejlődésének biztosítására kihasználni.

A másik helytelen álláspont, a szektás elhajlás képviselői — Csang Kuo-tao és hívei — lebecsülték a burzsoázia és a Kuomintang jelentőségét. Mint mondották — a Kuomintang a burzsoázia politikai pártja, s ezért a munkások és általában a dolgozók, ha nem akarnak a burzsoázia befolyása alá kerülni, semmihez se kezdjenek a Kuomintanggal együtt. Csang Kuo-tao és hívei a kongresszus előtt és a kongresszus után a burzsoáziával való kompromisszum elleni harc ürügyével ellenezték, hogy a kommunisták belépjenek a Kuomintangba, sőt még azt is, hogy részt vegyenek a polgári demokratikus forradalomban. Úgy vélekedtek, hogy semmilyen körülmények között sem szabad forradalmi egységfrontot létesíteni a burzsoáziával, nem értették meg, hogy a munkásoknak, köztük a kommunistáknak azért kell belépni a Kuomintangba, hogy a forradalmi egységfrontban kivívják a vezető szerepet, hassanak a burzsoáziára, s helyes politikával elérjék, hogy a burzsoázia a befolyásuk alá kerüljön.

Mao Ce-tung, aki részt vett a III. pártkongresszus munkájában, s akit a KKP Központi Bizottságának tagjává választottak, több más küldöttel együtt elítélte a kapituláns és a szektás elhajlást, helyesen értékelte Szun Jat-szen demokratikus programját, és felismerte, hogy megvan a lehetőség a Kuomintangnak a munkások, a parasztok, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia egységfront-szervezetévé változtatására. A kongresszus úgy határozott, hogy a Kínai Kommunista Párt együtt fog működni a Kuomintanggal, tagjai belépnek a Kuomintangba, ugyanakkor azonban megtartja szervezeti és politikai önállóságát.

Tehát az I. pártkongresszus meghatározta a párt szervezeti elveit, a II. kidolgozta a párt programját, a III. pedig megfogalmazta az egységfront-politika alapelveit. Ilyenformán a párt számára lehetővé vált, hogy erős szervezetet hozzon létre, megállapítsa és a programban kifejtse a harc konkrét céljait, s kialakítsa az egységfront-politikát — a különböző forradalmi erők összefogásának, a program megvalósításáért való harcra egyesítésének politikáját. Továbbá lehetővé vált a párt számára, hogy kellőképpen előkészítse a milliós tömegek megszervezését és mozgósítását az imperialista és feudális erők ellen az első, 1924— 1927-es forradalmi polgárháború időszakában végrehajtott forradalmi támadásra.

A III. kongresszus munkája során előfordult hibák közé tartozik az, hogy nem adott olyan pontos és világos útmutatást, amely szerint a forradalmi egységfrontot, illetve a Kuomintangot a proletariátusnak és a KKP-nak kell vezetnie. Továbbá nem fordított a kongresszus figyelmet olyan alapvetően fontos kérdésekre, mint a proletariátus hegemóniája a forradalomban, a proletariátus viszonya a parasztsághoz, a forradalmi hadsereg megteremtése. A kongresszus hibát követett el, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy „Kínában a Kuomintangnak kell a nemzeti forradalom központjává és vezetőjévé válnia”. Mindezek a hibák, amelyekre később Csen Tu-hsziu opportunista csoportja helytelen politikai irányvonalát alapozta, az első forradalmi polgárháború vereségének fő okává lettek.

SaLa

 

Így élt Lenin

„EGY ÁLLAMFŐ HÉTKÖZNAPJAI”

Mint ti vagy én, ő szakasztott olyan, csak talán a szeme táján jobban fodrozza a bőrt a gondolat-folyam, s keményebb gúny ül a száján.

Negyvenhét éves volt Lenin, amikor a százötvenmilliós, hatalmas ország államának fejévé lett. Harmincévi illegális munka, börtön, száműzetés állt ekkor már mögötte.

Izgalmas probléma: mi történik a forradalmárral, amikor hatalomra kerül? Hogyan találja bele magát új helyzetébe, hogy alkalmazkodik az új feladatokhoz, munkakörülményekhez? Nem idomul-e a volt politikusok életviteléhez? Meg tud-e maradni államfőként is forradalmárnak?

Lenin, mint láttuk, elméletileg jó előre felkészült a forradalom győzelmére. A győzelem után azonban reá és munkatársaira egy új államrend megszervezésének hihetetlenül bonyolult, sokrétű napi feladatai zúdultak. Olyan országban kellett merőben új államot megszervezni, ahol még a XX. században is az államvezetés önkényuralmi – tehát középkorias – formái uralkodtak. A lakosság kétharmada írástudatlan volt. Az ipar és a mezőgazdaság elmaradott. És teljesen szétzilálta a háború.

A régi államapparátus használhatatlannak bizonyult. A vezető tisztviselők szembefordultak a szovjethatalommal, példájuk nyomán kezdetben még a kishivatalnokok is „méltóságukon alulinak” tartották, hogy a „jöttment prolikkal” együttműködjenek. (Apróság, de jellemző: amikor Trockij, az újdonsült külügyi népbiztos a békedekrétumot le akarta idegen nyelvekre fordíttatni, az egész külügyminisztérium apparátusában nem talált embereket, akik vállalták volna.)

És mindezek tetejébe ott volt a háborútól és az Ideiglenes Kormánytól örökölt éhínség, a fenyegető fűtőanyaghiány, a közlekedés szinte teljes csődje – és az egész felbolydult Oroszország.

A túlnyomóan paraszti-kispolgári, a közélet demokratikus formáitól eddig teljesen elzárt országban robbanásszerűen tört felszínre minden elfojtott szenvedély. Az egész ország – s különösen a két főváros – szinte szünet nélkül gyűlésezett. Furcsa próféták bukkantak fel meg zavaros fejű anarchisták – akik már az első napokban, de azután is évekig sok gondot okoztak a szovjethatalomnak.

Ebben a káoszban kellett megkezdeni a rendteremtést. A bolsevikok elsősorban saját pártjukra s a nagyipari munkásságra támaszkodhattak. Az idő azonban sürgetett: újra meg újra szervezkedett a szétvert, de még meg nem semmisített ellenforradalom. És számolni kellett külső támadással; az első időszakban különösen a németekével, akik ki akarták használni, hogy az orosz hadsereg széthullott, s a központi államhatalom meggyengült.

Lenintől, amikor 1917 tavaszán Zürichből hazaindult, így búcsúzott a házigazdája: „Remélem, Uljanov úr, Oroszországban nem kell majd annyit dolgoznia, mint itt.” „Azt hiszem, Kammerer úr, odahaza még többet kell majd dolgoznom” – felelte Lenin.

Életmódja, mint államfőé alighanem főként abban különbözött az illegális harcosétól, hogy valóban még többet dolgozott. Feljegyezték, hogy a Népbiztosok Tanácsának megalakulásakor az egyik népbiztos jelölt húzódozott a funkció vállalásától, mondván: nincs az ilyesfajta munkában tapasztalata. Mire Lenin elnevette magát, és felvilágosította, hogy az „ilyesfajta munkában” egyiküknek sincs semmi tapasztalata, s hogy minden pártfunkcionárius számára az most a legelső probléma: hogyan tanuljon meg új módon dolgozni, hogyan változtassa meg régi szokásait, hogyan legyen a forradalmi ellenzék emberéből a szocialista rend felelős, hozzáértő építője. „A szocializmus építésének lényege a szervezés” – hangoztatta gyakran.

„Fiataljaink, de nemcsak a fiatalok, hanem azok is, akik már a későbbi években kezdtek dolgozni, gyakran túl egyszerűnek képzelik a dolgot: elfoglalták a Téli Palotát, szétverték a hadapródiskolásokat, visszaverték Kerenszkij támadását, és ezzel kész is. Hogy az apparátust hogyan hoztuk létre, hogyan indítottuk be a népbiztosságok munkáját, az már kevésbé érdekli őket. Márpedig nem kétséges, hogy különös érdeklődésre tarthat számot: hogyan tanultunk meg az igazgatás mindennapi munkájában harcolni a proletariátus érdekeiért” – írja Krupszkaja, és elmondja: micsoda megfeszített munkát végzett Lenin, munkatársaival együtt, az igazgatási és gazdasági apparátus újjáteremtéséért. Hogy a káosz fölött úrrá legyenek, Lenin ebben az időben különösen fontosnak tartotta a mindenre kiterjedő nyilvántartás és ellenőrzés megszervezését. „Egyetlen darab terméknek, egyetlen font gabonának sem szabad kimaradnia a nyilvántartásból – mondta már november 4-én (17-én). A munkásokat ugyanekkor felszólította: kezdjenek hozzá a gyárakban a munkásellenőrzés megszervezéséhez, lássák el a falut iparcikkekkel, cseréljék be az iparcikkeket gabonára. „A szocializmust nem lehet felülről jövő rendeletekkel megteremteni – hangoztatta. – A szocializmus szellemétől távol áll a hivatalos, bürokratikus gépiesség; az eleven szocializmus maguknak a néptömegeknek az alkotása.”

Igen, a tömegek alkotóerejébe vetett bizalom segített Leninnek, hogy ne essék pánikba a tornyosuló feladatok láttán. Munkatársai közül sokan kétségbeestek, hiszen a legtöbben nem ismerték a rájuk bízott munkaterületet. Gyakran lehetett hallani ilyen kijelentéseket: „Nem bírom tovább, nem tudok így dolgozni.” De aztán csak folytatták a munkát. És Lenin meghallgatott mindenkit, és hajlandó volt mindenkivel együtt dolgozni, aki segíteni akart a problémák megoldásában.

Életkörülményei annyit változtak, hogy Krupszkajával együtt beköltözött a Szmolnij egyik kis szobájába. Valamelyik leánynevelő intézeti felügyelőé lehetett hajdan, a mosdón keresztül kellett bejárni. Egy emelettel följebb volt Lenin dolgozószobája, s szemben vele kis fogadószoba – mindig tele emberekkel. A Szmolnijba járt akkor mindenki. És legtöbben Leninnel akartak beszélni.

A Szmolnijban étkezdét szerveztek. A koszt az éhező Petrográd körülményeinek megfelelő, nagyon szegényes volt. Ha a Szmolnij lakói közül valaki valami kis külön élelemhez jutott, gondosan megosztotta a többiekkel. Kollontaj asszony, a hírneves szovjet diplomata, aki akkor népjóléti népbiztos volt, ma már mulatságosnak tetsző epizódot jegyzett fel erről:

„Nem sokkal a II. szovjetkongresszus befejezése után történt. Svéd elvtársak Stockholmból néhány gömbölyű eidami sajtot küldtek Vlagyimir Iljicsnek és nekem (politikai emigránsként ugyanis Svédországban dolgoztam).

Az ajándék igencsak jókor jött. Emlékszem, amikor felszólaltam egy gyűlésen, és heves politikai vitába bocsátkoztam az eszerekkel (»szociálforradalmárok«, magát parasztpártnak tekintő, erősen vegyes összetételű és politikájú párt), megszédültem.

– Beteg, Kollontaj elvtársnő? – kérdezte a vörösgárdista, aki elkapott.
– Nem, inkább éhes vagyok.

A vörösgárdista felajánlott egy rubelt »egy kis kenyérkére«, de nem fogadtam el, erre megtudta valahonnan a címemet, és odahozta a kenyeret. Még a nevét sem tudtam meg soha.

Ezért aztán megvallom, nagyon örültem, hogy megvendégelhettem egy kis sajttal Vlagyimir Iljicset. A kormányfő velünk együtt koplalt.

A Népbiztosok Tanácsának ülése előtt megmutattam a piros sajtgömböket lljicsnek. Először is ránk gondolt.

– El kell osztani, hogy mindenkinek jusson… Legyen szíves, csinálja meg.

Lenin bement a dolgozószobába, én pedig az előszobában újságpapírt terítettem az asztalra, szereztem egy kést, és nekiláttam felosztani a sajtot az elvtársaknak vacsorára. Ekkor azonban szükség volt jelenlétemre a Népbiztosok Tanácsának ülésén. A kést és a sajtot az asztalon hagytam, bementem. Az ülés, ahogy akkoriban szokás volt, késő éjszakáig elhúzódott. Közben megfeledkeztem a sajtról. Amikor kimentem, már hűlt helyét találtam. Ott volt a kés és az újság, de a sajtnak nyoma veszett. Az ajtóban napjában többször váltották egymást az őrök. A darabokra vágott és otthagyott sajtot nyilván a saját fejadagjuknak vélték. És nem volt semmi meglepő abban, hogy a nap folyamán bekebelezték.

Visszamentem Vlagyimir Iljics dolgozószobájába. Gorbunovval együtt a jegyzőkönyvet javítgatta. (Lenin mindig így csinálta; naponta láthattuk ezt a rendkívül gondos és precíz munkát.)

– Mi a baj? – kérdezte Vlagyimir Iljics. Elmondtam. Nagyot nevetett. – Legalább jóízű volt? – kérdezte derűsen. – Meg se kóstolta? Látja, ez kár. No, nem baj, ha mi nem ettük meg, megették mások.

És folytatta a jegyzőkönyv olvasását, végezte a Népbiztosok Tanácsa elnökének munkáját.”

Lenin egyébként sohasem fogadott el ajándékot. Később Moszkvában gyakran küldtek neki ennivalót, tüzelőt, ilyesmit, ő pedig mindet elküldte gyermekotthonoknak és kórházaknak. Nem gőgből, és nem is aszkézisből. Természetesnek tartotta, hogy az éhező országban ő is olyan körülmények között éljen, mint más. És túlságosan iszonyodott a korrupt cári tisztségviselők emlékétől…

A szovjet kormány 1918 márciusáig tartózkodott Petrográdban. Azután átköltöztek Moszkvába. Az Októberi Forradalmat követő e néhány hónap alatt teremtették meg a szovjet államapparátust, mely később rendkívül teherbírónak bizonyult: kiállta az intervenció, a polgárháború minden megpróbáltatását.

„Ez a lázas munka igénybe vett minden erőt, a végsőkig feszítette az idegeket – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. – Hihetetlen nehézségeket kellett leküzdeni, elkeseredett harcokat kellett folytatni, nemegyszer közeli munkatársainkkal is. Nem csoda hát, hogy Iljics, amikor késő éjszaka aludni tértünk, nemegyszer álmatlanul forgolódott, s újra meg újra felkelt, hogy valakinek valamilyen halaszthatatlan utasítást adjon. S amikor végre mégis elaludt, álmában is a feladatokról beszélt…”

Petrográdi életük egyik legsúlyosabb küzdelme a breszti béke megkötéséhez kapcsolódik. A békedekrétumra a kapitalista kormányoktól nem érkezett visszhang. Az európai országokban a forradalom késlekedett – kívülről nem számíthattak gyors támogatásra. A német hadsereg támadásba lendült: előrenyomult Ukrajnában, s a Baltikum felől már-már Petrográdot fenyegette. Ilyen körülmények között a szovjet kormány – Lenin kezdeményezésére – szükségesnek látta, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdjen. A császári kormány a szovjetek szempontjából rendkívül kedvezőtlen, megalázó békefeltételeket diktált. A bolsevik pártban és a szovjet kormányban roppant erős ellenzéke volt a békekötésnek. (Különösen ellenezte a békekötést Trockij.) Lenint többször leszavazták; számosan funkciójukról is lemondtak.

Lenin gyötrődött, töprengett, rengeteget tárgyalt, vitatkozott. Ezerszer ellenőrizte önmagát, s ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül, hogy téved: hogy van olyan ütőképes hadsereg, amely ellen tud állni a németeknek, vagy ha számítani lehet rá, hogy Németországban hamarosan kitör a forradalom. A realitásokat azonban jobban tisztelte, mint vágyait.

Podvojszkij, a szovjethatalom egyik katonai vezetője jegyezte fel emlékirataiban, hogy 1918 januárjában, az első általános hadseregkongresszus küldötteinek tanácskozásán Lenin kérdőívet osztott szét, melyen az egységek harcképességére vonatkozó kérdések szerepeltek. A válaszok összegezése után kiderült: alig-alig van harcképes alakulat. A katonák belefáradtak a háborúzásba, haza akarnak menni. Egyre több a szökés. Lőszer, fegyver, ruhanemű, szállítóeszköz alig. Ami van, az is rossz állapotban. A lovak a rossz takarmányellátás miatt annyira legyengültek, hogy semmire sem lehet őket használni…

Ilyen módon tájékozódott Lenin, s így győződött meg róla, hogy a békekötés: rossz dolog, de szükséges megalkuvás; a háborút vállalni ebben a pillanatban – életveszélyes kaland.

A békét Bresztben végül is – még az eredetinél is rosszabb feltételek között – 1918. február végén megkötötték. A szovjet állam időt nyert – egyebek között – arra is, hogy a széthullott hadsereg helyébe megszervezze a saját, új hadseregét.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa