Címke: ideológia

A kínai kommunista párt rövid története – 1. rész
A Kínai Kommunista Párt megalakulása

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt megalakulása és
tevékenysége az első forradalmi
polgárháború küszöbén
(1921—1923)

1. A kínai proletariátus sorainak gyarapodása.
A marxizmus—leninizmus elterjedése Kínában.
A Kínai Kommunista Párt megalakulása

A kínai proletariátus félgyarmati, félfeudális társadalomban alakult ki
A Kínai Kommunista Párt akkor született meg, amikor Kína félgyarmati és félfeudális ország volt. Az imperialista agresszorok garázdálkodása és a feudális elnyomás politikai és gazdasági tekintetben rendkívüli elmaradottságra kárhoztatta. Kína mintha megmerevedett, fejlődésében a középkor színvonalán maradt volna. Ebben az elmaradott Kínában azonban már létrejött a tőkés nagyipar. A tőkés nagyipar kialakulása és fejlődése új osztályokat hívott életre — a burzsoáziát és a proletariátust. A kommunista pártban a kínai proletariátus saját politikai párthoz jutott.

A kínai proletariátus valamivel előbb alakult ki, mint a nemzeti burzsoázia, és fejlődéséhez szélesebb társadalmi alappal rendelkezett, mint a burzsoázia. Kínában az első ipari munkások megjelenése a XIX. század negyvenes-ötvenes éveire, arra az időre esik, amikor a külföldi tőke agresszív törekvései nyomán az országban létrejöttek az első, idegen kapitalisták tulajdonát képező tőkés iparvállalatok. A kínai hivatalnokok, földbirtokosok és kereskedők csak a XIX. század hatvanas, s különösen a XIX. század kilencvenes éveitől kezdve fektettek tőkét modem ipari vállalatokba, s alapítottak ilyenformán tőkés üzemeket. Ettől az időtől kezdve évről évre nőtt a hazai ipari üzemekben foglalkoztatott munkások száma. Ilyenformán a külföldi tőke tulajdonában levő iparvállalatok fejlődése, majd a kínai nemzeti ipar kialakulása nyomán az ipari munkások létszáma fokozatosan növekedett: a hszinhaj-forradalom idején¹, 1911-ben, már több mint egy millió ipari munkást számláltak.
¹ Kínában így nevezik az 1911-es forradalmat. A kifejezés a régi kínai naptárból származik. A „hszin” egy 1911-re, a „haj” egy 1912 elejére eső dátum szójegye volt. — Szerk.

A hszinhaj-forradalom idején a proletariátus a burzsoáziát követte. Abban az időben, amikor Szun Jat-szen megalakította a „Hszincsunghuj” és az 1912-ben a Kuomintang-párttá átalakított „Tungmenghuj” szervezetet, a kínai munkások bekapcsolódtak a forradalmi mozgalomba, s részt vettek a reakciós Csing-kormány uralma ellen országos méretekben kibontakozó fegyveres felkelésben.

1914-ben kitört az első világháború, s az egymás mészárlásával elfoglalt európai imperialista államok kínai terjeszkedése ideiglenesen alábbhagyott. Kína nemzeti ipara, amelyet addig könyörtelenül fojtogatott a külföldi tőke, lélegzetvételhez jutott, s aránylag gyors fejlődésnek indult, ami az ipari proletariátus növekedését vonta maga után. A Kínai Kommunista Párt megalapításának küszöbén már több mint kétmillió ipari munkás volt az országban.

A proletariátus létszámának sok városban, például Sanghajban és Tiencsinben végbement növekedésével a munkásmozgalom is elindult, s megtette az első lépéseket. 1916-ban a francia imperialisták megszállták a tiencsini francia koncesszióhoz közel fekvő Lao-hszikajt és környékét. A tiencsini kereskedők és a lakosság más rétegei számos gyűlésen és tüntetésen tiltakoztak a megszállás ellen. Ennek hatására a francia koncesszió munkássága, a tiencsini lakosság különböző rétegeinek támogatásával tömegsztrájkba lépett. Ez a mintegy öt-hat hónapig tartó sztrájkmozgalom végül is arra kényszerítette a francia imperialistákat, hogy visszakozzanak és lemondjanak Laohszikaj egész térségének megkaparintásáról. 1918-ban Sanghaj egyes üzemeinek munkásai 21 esetben sztrájkoltak béremelésért és a súlyos munkafeltételek megjavításáért. Abban a 14 sztrájkban, amelyre vonatkozóan statisztikai adatokkal rendelkezünk, több mint 7700 munkás vett részt.

Kína kétmilliót meghaladó proletariátusa más társadalmi osztályokkal szemben azzal a jellegzetes előnnyel rendelkezett, hogy állandóan és elválaszthatatlanul a termelés leghaladóbb formájával — a nagyiparral függött össze. A nagyüzemi termelés további fejlődése arányában a proletariátus sorai is szüntelenül gyarapodtak. Ez különbözteti meg az ipari proletariátust a kisüzemi termelésben foglalkoztatott dolgozók népes seregétől; tudniillik a kisüzemi termelést fokozatosan kiszorítják a tőkés nagyüzemek, s így hanyatlásnak indul. A gyárakban és bányákban összpontosult proletárok nagy kollektívában dolgoznak. Ebből erednek megkülönböztető vonásaik: az összetartás, a kölcsönös segítség, a szervezkedésre és fegyelmezettségre törekvés. Mindez szokásukká válik. A kisüzemi termelésben dolgozó munkásokban nyoma sincs ezeknek a tulajdonságoknak. Az individualizmus, a széthúzás jellemző rájuk, nehezen lehet őket szervezetbe tömöríteni. A proletároknak nincs saját termelőeszközük, abból élnek, hogy áruba bocsátják munkaerejüket. Háromszoros elnyomás jármában — az imperializmus, a feudalizmus és a kapitalizmus jármában görnyednek, leírhatatlan nélkülözés az osztályrészük, s mindenkinél többet szenvednek. Mindeme körülmények következtében a proletariátus elszántan törekszik a felszabadulásra, törhetetlen forradalmi akarat hatja át, önzetlen, szilárd eltökéltsége, hogy megvalósítja a kommunista eszményeket, ami — mellesleg szólva — döntő módon megkülönbözteti a burzsoáziától, s a forradalmi harcban igen következetlen és állhatatlan más magántulajdonos elemektől.

Az ország lakosságának kisebbségét alkotó munkásosztály keserves sorsában a félproletariátus és a falusi proletárok népes rétegei is osztoztak. Ezekhez a rétegekhez több mint tíz millió kézműves és szatócs, illetve több százmillió zsellér és szegényparaszt tartozott. Az ipari proletariátus ezekkel a városi kisemberekkel meg falusi proletárokkal és félproletárokkal együtt az ország lakosságának jóval több mint a felét alkotta. Az a körülmény, hogy az ipari proletariátus senkit sem zsákmányol ki, s hogy ennélfogva nincsenek és nem is lehetnek antagonisztikus ellentétei a parasztsággal és más dolgozókkal, lehetővé tette, hogy a munkásosztály tartós szövetséget létesítsen velük a közös ellenséggel vívott harcban. Ezt az is megkönnyítette, hogy sok ipari munkás faluról, paraszti sorból származott.

Tehát Kínában is a proletariátus a legforradalmibb, a leghaladóbb osztály, s a proletariátusé a jövő. A kínai proletariátus gyors növekedése az első világháború időszakában, s ennek alapján a munkásmozgalom kialakulása — ezek voltak az előfeltételei a kínai munkásosztály legjobb tulajdonságait megtestesítő Kínai Kommunista Párt megalakulásának.

Az Októberi Szocialista Forradalom elhozta Kínába a marxizmus—leninizmust
A Kínai Kommunista Párt megalakulásához azonban az olyan igen fontos feltétel, mint a kínai proletariátus számbeli növekedése egymagában még nem volt elegendő. A proletariátus politikai pártjának élenjáró, következetesen tudományos elméleten kell alapulnia. Az egyetlen ilyen elmélet — a marxizmus—leninizmus.

Mi a marxizmus—leninizmus? A természet és a társadalom fejlődéstörvényeiről szóló tudomány, amely a kizsákmányolt és elnyomott néptömegeknek megmutatja a helyes utat a szocializmus győzelméért és a kommunista társadalom felépítéséért folyó forradalmi harcban. A proletariátusnak ugyanúgy szüksége van a marxizmus—leninizmusra, mint a tengerjáró hajónak az iránytűre. A marxizmus—leninizmus, e megbízható iránytű nélkül a proletariátus a forradalomban — akárcsak a hajó a tengeren — irányt téveszthet, zátonyra futhat, és esetleg nem éri el a célt. A proletariátus az útját megvilágító marxizmus—leninizmus nélkül vakon követné a burzsoáziát, a burzsoázia pórázán járna, vagy a legjobb esetben csak arra lenne képes, hogy gazdasági harcot folytasson, jelentéktelen engedményeket csikarjon ki, valamelyest megjavítsa a munkaerő eladásának feltételeit, de sohasem vethetne véget egyszer s mindenkorra a kizsákmányolás rendszerének, amely nyomorra és jogfosztottságra kárhoztatja.

Mi kínaiak — munkásosztályunkat is beleértve — a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak köszönhetjük a marxizmus—leninizmust. Az Októberi Szocialista Forradalmat megelőző évtizedekben Kína haladó emberei gyötrő vívódással keresték a kivezető utat abból a súlyos helyzetből, amelyben félgyarmati, félfeudális országunk volt. Nem riadtak vissza a sok nehézségtől és nélkülözéstől, s tapogatózva igyekeztek megtalálni a helyes utat, az ország megmentésének útját. Abban az időben tekintetüket a nyugati tőkésállamok ereje és gazdagsága vonta magára. Sokan közülük bizonyosak voltak benne, hogy Kína csak úgy menekülhet meg, ha a kapitalizmus útján halad. Hosszas harc folyt Kínának erős kapitalista állammá változtatásáért. A nagyszámú akció közül kiemelkedik a hszinhaj-forradalom, amely országos méretű forradalmi megmozdulás volt. De mindezek az akciók, köztük a hszinhaj-forradalom is, vereséggel végződtek.

A hszinhaj-forradalom ledöntötte trónjáról a Csing-dinasztiához tartozó császárt, ami Kínában véget vetett az abszolutizmus kétezer éves uralmának, és a Kínai Köztársaság megalakulásához vezetett. De hamarosan kisebb-nagyobb feudális militaristák bukkantak fel, akik az imperialisták utasításait követve, részekre szaggatták az országot. A nép helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált. Tovább így élni nem lehetett. A nép elégedetlensége nőttön nőtt, s ugyanakkor a nép tömegei öntudatra ébredtek. Valahogy így gondolkodtak: ha ilyen gyorsan meg tudtuk dönteni az évezredek óta uralkodó, szentnek és sérthetetlennek tartott feudális monarchiát, miért ne söpörhetnénk el a föld színéről mindazt az igazságtalanságot, amit a feudális viszonyok szültek? A haladó értelmiség képviselői, például Csen Tu-hsziu, Li Ta-csao és mások, akik 1915-ben a „Hszin Csingnien” („Új Ifjúság”) című újság körül tömörültek, a nép vágyait megszólaltatva, támadást indítottak a feudalizmus ellen. Még a „szent tanító” néven emlegetett Konfucius tanainak helyességét is kétségbe vonták, s bátran szembeszálltak a feudális erkölcsi szabályokkal és szokásokkal. Ez a harc sok tekintetben felnyitotta az emberek szemét, aláásta a feudális rendszert, szétzúzta a feudális ideológia béklyóit, és utat tört Kínában a marxista—leninista ideológia későbbi elterjedése számára.

De mi lépjen a feudalizmus helyébe, annak megdöntése után? A „Hszin Csingnien” abban az időben változatlanul kitartott a polgári demokrácia mellett. Ám a hszinhaj-forradalom után létrejött, úgynevezett Kínai Köztársaság hamis cégér volt csupán, mert ennél a köztársaságnál a tartalom egyáltalán nem felelt meg a formának. A polgári demokratikus rendszer által létrehozott parlament, alkotmány stb. végeredményben a militaristák játékszerévé vált. Ha valamely oknál fogva érdekük úgy kívánta, előhozakodtak velük, de mihelyt nem volt rájuk szükségük, nyomban félredobták a parlamentet is, az alkotmányt is.

Egészen érthető, hogy a népben kételyek merültek fel a burzsoá rendszerrel kapcsolatban. A „Hszin Csingnien” nem számíthatott többé a haladó értelmiségiek támogatására, akik a feudalista ideológia béklyóitól megszabadulva, nagy lépést tettek előre az öntudatosodás útján. A polgári demokrácia propagálása már nem elégíthette ki őket.

A kapitalista út kilátástalanságának felismerésével szükségszerűen felmerült a kérdés: milyen úton haladjon tovább Kína? Oroszországban ebben az időben (1917-ben) diadalmaskodott az Októberi Szocialista Forradalom. Oroszország proletariátusa, dolgozó népe, a marxista—leninista párt — a bolsevik párt vezetésével, megdöntötte a földbirtokosok és tőkések uralmát, s megteremtette a világ első szocialista államát.

Az Októberi Szocialista Forradalom megvilágította a világ fejlődésének útját, Kína és az egész Kelet fejlődésének útját is beleértve.

„Sok azonos és hasonló vonás van Kína és az Októberi Forradalom előtti Oroszország helyzetében: ugyanolyan hűbéri elnyomás uralkodott, hasonló volt a gazdasági és kulturális elmaradottság” (Mao Ce-tung: A nép demokratikus diktatúrájáról.) Ezzel magyarázható, hogy az orosz forradalom tapasztalatai különösen értékesek a kínai nép számára. A győzelmes oroszországi Októberi Forradalom a kínai forradalmárok ragyogó példaképe lett.

Az oroszországi Októberi Forradalom a marxizmus—leninizmusnak köszönhette győzelmét. A kínai haladó értelmiségnek azok a képviselői, akik tapogatózva keresték, de nem találták meg a helyes utat, hazájuk megmentésének útját, most világosan láthatták: annak, aki azt akarja, hogy a kínai forradalom győzelmet arasson, a marxizmus—leninizmus útján kell haladnia. 1918 novemberében, amikor véget ért az első világháború, és elkövetkezett az oroszországi Októberi Forradalom első évfordulója, Li Ta-csao két nagy jelentőségű cikket tett közzé: „A nép győzelme” és „A bolsevizmus győzelme” című cikket.

Li Ta-csao világosan látta, hogy az első világháború következményeként a kapitalizmus vereséget szenvedett, a szocializmus pedig győzelmet aratott. „Az orosz forradalom — írta — a XX. század világforradalmának előhírnöke.” „A »bolsevizmus« szó, ez az orosz szó — mondotta Li Ta-csao —, szelleménél fogva a XX. század minden embere szívének kedves.”

Ezek a szavak arról is tanúskodnak, hogy a haladó értelmiségiek már akkor kezdték felismerni a megdönthetetlen igazságot: a kínai forradalomnak az oroszok útján kell járnia, a bolsevizmust, vagyis a marxizmus—leninizmust kell követnie.

A „Május 4. mozgalom” előmozdította a munkásmozgalom egyesülését a marxizmus— leninizmussal, és a Kínai Kommunista Párt megalakulását
A kínai munkásmozgalom az első világháború időszakában tette meg az első lépéseket, a marxizmus—leninizmus eszméi pedig közvetlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után kezdtek elterjedni. Az a tényező, amely elősegítette a munkásmozgalom és a marxizmus—leninizmus egyesülését, az imperialistaellenes, antifeudális „Május 4. mozgalom” volt.

Mindjárt az első világháború után, 1919-ben, a győztes imperialista hatalmak — Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Olaszország, Japán képviselői úgynevezett „béke”-konferenciára ültek össze Párizsban a legyőzött országok — Németország és Ausztria—Magyarország kifosztása, gyarmataik felosztása céljából. A konferencia döntése értelmében mindazok az előjogok, amelyeket Németország Santungban élvezett, Japánra szálltak át. A hazaáruló pekingi kormánynak eszébe sem jutott tiltakozni a konferencia döntése ellen. Az értelmiség értette meg először, hogy milyen súlyos következményekkel jár ez a döntés Kínára nézve. 1919. május 4-én a pekingi főiskolások tiltakozó tüntetést rendeztek; mindjárt utánuk az ország más városainak diáksága is akcióba lépett. A diákok hősiesen küzdöttek az imperialista törekvések és az országot eláruló kormány ellen. Vállalták a karhatalom kegyetlen megtorló intézkedéseit, az ütlegeket, a börtönt. Mindezt kockáztatva — sztrájkoltak, tüntetéseket rendeztek, tiltakozó táviratokat küldtek különböző fórumoknak, röplapokat terjesztettek, agitációs brigádokat alakítottak, s hazafias propagandát folytattak a lakosság valamennyi rétegében. A mozgalomban azonban főként értelmiségiek vettek részt, a nép nagy tömegeit nem vonták be, s ezért a mozgalomnak nem is volt meg a kellő ereje. A kormány látta ezt, és elhatározta, hogy a megtorló intézkedések fokozásával eltiporja a mozgalmat. A letartóztatások száma egyre nőtt: Pekingben május 4-én mintegy 30 diákot tartóztattak le, június 3-án már több mint 170-et, június 4-én pedig körülbelül 1000 embert vetettek börtönbe. A kormány azonban elszámította magát. A június 3-a után egyre tömegesebbé váló letartóztatások országszerte nagy felháborodást keltettek. Június 5-én a hős harcosok sorai hatalmas erősítést kaptak: a kínai proletariátus csatlakozott a mozgalomhoz. Ezekben a napokban 60—70 000 sanghaji textilmunkás, nyomdász, vas- és fémmunkás, vasutas, építőmunkás, dokkmunkás, dohánygyári és más üzemi munkás tömegsztrájkot folytatott le. A sztrájkhoz a kereskedők is csatlakoztak. Sanghaj példájára más városokban is megmozdult a munkásság. Tangsan, Csanghszingtien és Csiucsiang munkásai sztrájkoltak és tüntettek. Tiencsin és a tiencsin-pukoui vasútvonal munkásai is erősen mozgolódtak. Sanghajban és több más kerületben a kereskedők a munkásokkal együtt sztrájkoltak. A sztrájkmozgalom az ország keleti részén levő Csiangszu tartománytól a nyugati Szecsuan tartományig, az északon fekvő Hejlungcsiang tartománytól a déli Junnan tartományig terjedő óriási területen bontakozott ki, s több mint 20 tartományt és több mint 100 várost ölelt fel. Ilyenformán a „Május 4. mozgalom”, amelyet az értelmiség indított el, hatalmas, országos méretű mozgalommá változott, amelyben a munkásosztálynak és a lakosság más rétegeinek nagy tömegei vettek részt. A mozgalom lavinaszerű terjedése, s különösen a hatalmas sztrájkok láttán a pekingi kormány megijedt, s kénytelen-kelletlen teljesítette a néptömegek követeléseit: június 5-én és 6-án szabadon engedték a letartóztatott diákokat, június 10-én Lu Cung-jüt, Cao Zsu-lint, Csang Cung-hsziangot, a gyűlölt hazaárulókat megfosztották minden tisztségüktől, s a kormány bejelentette, hogy nem írja alá a versailles-i békeszerződést.

Az a tény, hogy a munkások politikai sztrájkjai, a „Május 4. mozgalom” olyan gyors győzelmére vezettek, sok forradalmi értelmiséginél elősegítette a proletariátus nagy erejének felismerését, annak megértését, hogy az értelmiségnek össze kell fognia a munkástömegekkel, mert az ellenforradalmat csak a munkásosztállyal együtt lehet legyőzni. A május—júniusi napok után sok forradalmi érzelmű diák otthagyta a főiskolát, s a proletártömegek közé ment dolgozni. Mao Ce-tung, aki Hunan tartományban vezette a forradalmi harcot, a „Május 4. mozgalom” idején ezeknek a nagy számban levő forradalmi fiataloknak egyik kiváló képviselője volt. Akkoriban írt cikkeiben, a „Nyilatkozat a »Hsziangcsiang Pinglun« („Hsziangcsiangi Szemle”) első számáról” és „A néptömegek nagy összefogása” című cikkekben megállapította, hogy akárcsak Oroszországban az Októberi Forradalom, a „Május 4. mozgalom” is „a nép nagy összefogásának” köszönhette győzelmét. Ha az elnyomott néptömegek egyesülnek, ha a haladó értelmiség összefog velük, meg lehet majd dönteni a militaristák, a bürokrata hivatalnokok és más ellenforradalmárok uralmát, „nyomban, vagy bizonyos idő múlva eredményesen lehet megvalósítani a szükséges átalakításokat sok területen”.

1920-ban a kínai proletariátus tömegeiben tevékenykedő értelmiségiek — akik elsajátították a marxizmus—leninizmus alapjait, és tanulmányozták a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait — arra a következtetésre jutottak, hogy a munkásosztály ilyen rendkívül bonyolult és nehéz körülmények között nem viheti sikerre a forradalmi harcot, ha nincs élcsapata és harci vezérkara, vagyis a proletariátus politikai pártját megtestesítő kommunista pártja. Éppen ebben az időben érkezett Kínába a Kommunista Internacionálé képviselője. Csen Tu-hsziu és mások a Kommunista Internacionálé segítségével Sanghajban — az ország ipari központjában és a munkásmozgalom központjában — megalakították az első kommunista kört, s ez volt a csírája kommunista pártunknak. Hamarosan hasonló körök alakultak Pekingben és a következő tartományokban: Hunan (Csangsa város), Hupej (Hankou), Santung (Csinan), Kuangtung (Kanton, vagyis Kuangcsou), valamint Japán fővárosában, Tokióban. A Hunan tartományban működő kommunista kört Mao Ce-tung elvtárs alakította meg és vezette.

A haladó értelmiség a kommunista körök szervezésével kapcsolatban fokozta a marxizmus—leninizmus propagálását. Ebben az időszakban fordították le kínai nyelvre Marx és Engels művét, „A Kommunista Párt kiáltványá”-t, Engelsnek „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig” című írását és több más marxista munkát. A „Hszin Csingnien”, amely vezető szerepet vitt az ideológiai harcban, a kommunista körök sajtószerve lett; rendszeresen közölt olyan cikkeket, amelyek a marxizmus—leninizmust propagálták, és bírálták a különböző polgári és kispolgári elgondolásokat. A kommunista csoportok azonban nem érték be ennyivel: „Kungcsantang” („Kommunista Párt”) címmel illegális folyóiratot alapítottak, amelyben még behatóbban fejtegették és népszerűsítették a marxista—leninista elméletet. A kommunista köröknek és a haladó értelmiség egyes képviselőinek erőfeszítései nyomán Kínában a marxizmus—leninizmus kezdett erősen tért hódítani. A „Május 4. mozgalom” kezdetétől 1920-ig több mint 400 olyan újság és folyóirat jelent meg, amelyek a marxizmus—leninizmust propagálták, s többé vagy kevésbé következetesen síkra szálltak az új ideológiai elgondolások mellett.

A kommunista körök ugyanakkor, amikor fokozottabb munkát fejtettek ki a marxizmus—leninizmus elterjesztése érdekében, különösen nagy gondot fordítottak a munkásmozgalom irányítására. Az öntudatos munkások maguk is hangoztatták, hogy a kommunista köröknek kell a mozgalom élére állni. A kommunista csoportok sok tagja dolgozni kezdett a proletártömegek között. Sanghajban, Csanghszingtienben és másutt a dolgozók továbbképzésére iskolákat (esti munkásiskolákat) létesítettek, Pekingben, Sanghajban meg Kantonban „Laotungjin” („A munka szava”), „Laotungcsie” („A dolgozó”), illetve „Laotungseng” („A munka hangja”) címmel lapot adtak ki.

A kommunista csoportok tagjai ezekben az iskolákban és e lapok hasábjain megismertették a munkásokat az értéktöbbletről, az osztályharcról és a szocializmusról szóló marxi—lenini tanításokkal, valamint más kérdésekkel. A marxizmus—leninizmus helyességét a kínai munkások életéből vett tényekkel bizonyították. A propagandamunka kibontakozása és az esti iskolák elősegítették munkásszervezetek alakítását. Így például Sanghajban megalakult a vas- és fémmunkások általános egyesülete, a nyomdaipari munkások egyesülete, Csanghszingtienben a vasúti munkások klubja (azaz szakszervezete) és így tovább.

A munkásmozgalom fejlődésében ebben az időben nagy szerepet játszott Mao Ce-tung elvtárs. Vezetésével a Hunan tartományi kommunista csoport tagjai nagyarányú agitációt folytattak a textilmunkások, a nyomdászok, az építőmunkások, a vasutasok, a malomipari munkások és sok más iparág munkásai körében. 1921-re a hunani munkásmozgalom már jelentősen fellendült. 1921. május 1-én a csangsai ipari üzemek több ezer munkása tüntetést rendezett a következő jelszavakkal: „Béremelést követelünk!”, „Dolgozók, egyesüljetek!”

A „Május 4. mozgalom”, s különösen a kommunista csoportok megalakulása után a kínai haladó értelmiség a tudományos szocializmus eszméinek terjesztésével és a proletár tömegek körében kifejtett aktív munkájával előmozdította a kínai munkásmozgalom és a marxizmus—leninizmus fokozatos egyesülését. Ez előkészítette a talajt a Kínai Kommunista Párt megalakítása számára.

A Kínai Kommunista Párt megalakulása
1921. július 1-én a kommunista körök képviselői Sanghajban megtartották első országos kongresszusukat. A kongresszuson részt vevő tizenkét küldött között, akik több mint ötven párttagot képviseltek, ott volt Mao Ce-tung, Tung Pi-vu, Cseng Tan-csiu és Ho Su-heng. A Kommunista Internacionálé ugyancsak elküdte képviselőjét a kongresszusra.

Az I. pártkongresszus alaposan megtárgyalta a munkásmozgalomnak és a párt szervezeti felépítésének kérdéseit. A kongresszus kimondta, hogy a Kínai Kommunista Párt végcélja — a kommunizmus felépítése Kínában, s hangsúlyozta, hogy e cél elérése érdekében a pártról szóló lenini tanítást kell követni, és a pártot bolsevik mintára kell megszervezni.

Ez először is azt jelentette, hogy a párt a proletariátus élcsapata, egész tevékenységében a marxizmus—leninizmust követi, öntudatos kommunista munkásokból, s velük azonos elveket valló parasztokból, értelmiségiekből és más rétegekhez tartozó dolgozókból tevődik össze. Másodszor, a párt a proletariátus szervezett csapata, tagjai megbonthatatlan egészet alkotnak, amelyet a cselekvés egysége, egységes akarat és fegyelem forraszt össze. A pártot a demokratikus centralizmus elvei vezérlik: minden kommunista tartozik alárendelni magát annak a pártszervezetnek, amelynek tagja, a kisebbség alárendeli magát a többségnek, az alsóbb fokú szervezet a fölötte állónak, s valamennyi pártszervezet egyformán alá van rendelve a Központi Bizottságnak. Harmadszor, a párt a proletariátus legmagasabb szervezeti formája, szoros kapcsolatot kell fenntartania a tömegekkel, a forradalom tudományos elmélete alapján kell állnia, fel kell használnia a gazdag forradalmi tapasztalatokat, helyes forradalmi politikai irányvonalat kell kidolgoznia, minden erejét és képességét latba kell vetnie annak érdekében, hogy a proletariátust, a néptömegeket maga köré tömörítse, és osztatlanul vezesse a közös célokért folyó harcban.

A kongresszus a pártépítésnek ezekkel a szervezeti alapelveivel összhangban elfogadta a Kínai Kommunista Párt Szervezeti Szabályzatát, megválasztotta a központi pártszerveket, és kimondta a Kínai Kommunista Párt megalakulását.

Az I. kongresszus a Központi Bizottság vezetőjévé Csen Tu-hsziut választotta. Csen Tu-hsziu azonban nem volt igazi marxista—leninista; később az opportunizmus útjára lépett, s az ellenforradalom mocsarába süllyedt.

SaLa

Dekrétumtervezet az Alkotmányozó Gyűlés felosztásáról

Az oroszországi forradalom már a legkezdetén létrehozta a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, mint a dolgozó és kizsákmányolt osztályok egyetlen olyan tömegszervezetét, amely alkalmas arra, hogy vezesse ezeknek az osztályoknak teljes politikai és gazdasági felszabadulásukért folytatott harcát.

A Szovjetek az oroszországi forradalom egész első szakasza folyamán szaporodtak, nőttek és erősödtek, saját tapasztalataikon okulva megszabadultak a burzsoáziával való megalkuvás illúzióitól, megértették a burzsoá-demokratikus parlamentarizmus formáinak csalóka jellegét, és arra a gyakorlati következtetésre jutottak, hogy az elnyomott osztályok felszabadítása lehetetlen, ha nem szakítanak ezekkel a formákkal és mindenféle megalkuvással. Ilyen szakítás volt az Októberi Forradalom, amely az egész hatalmat a Szovjetek kezébe adta.

Az Alkotmányozó Gyűlés, melyet az Októberi Forradalom előtt összeállított listák alapján választottak meg, a régi politikai erőviszonyokat fejezte ki, amikor a megalkuvók és kadetok voltak hatalmon. A nép akkor az eszerek pártjának jelöltjeire szavazva, nem választhatott a jobboldali eszerek, a burzsoázia hívei és a baloldali eszerek, a szocializmus hívei között. Ilyenformán ez az Alkotmányozó Gyűlés, amelynek a burzsoá parlamentáris köztársaság megkoronázásának kellett volna lennie, szükségszerűen keresztezte az Októberi Forradalom és a Szovjethatalom útját.

Az Októberi Forradalom azzal, hogy a hatalmat a Szovjetek és a Szovjetek révén — a dolgozó és kizsákmányolt osztályok kezébe adta, a kizsákmányolók elkeseredett ellenállását váltotta ki, és azzal, hogy az ellenállást elnyomta, teljes mértékben a szocialista forradalom kezdetének bizonyult. A dolgozó osztályoknak tapasztalatilag kellett meggyőződniök arról, hogy a régi burzsoá-parlamentarizmus túlélte magát, hogy az semmiképpen sem egyeztethető össze a szocializmus megvalósításának feladataival, hogy nem általános-nemzeti, hanem csakis osztályintézmények (mint amilyenek a Szovjetek) tudják legyőzni a vagyonos osztályok ellenállását és lerakni a szocialista társadalom alapjait. Minden lemondás a Szovjetek hatalmának teljességéről, a nép által kivívott Szovjet Köztársaságról a burzsoá parlamentarizmus és az Alkotmányozó Gyűlés javára, most visszafelé tett lépés volna, és az egész Októberi Munkás- és Parasztforradalom összeomlását jelentené.

A január 5-én egybegyűlt Alkotmányozó Gyűlés, a fent kifejtett körülményeknél fogva, a jobboldali eszerek pártjának, Kerenszkij, Avkszentyev és Csernov pártjának többségét eredményezte. Ez a párt természetesen nem volt hajlandó megtárgyalni a Szovjethatalom legfőbb szervének, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tökéletesen pontos, világos, minden félremagyarázást kizáró javaslatát, elismerni a Szovjethatalom programját, elismerni „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatását”, elismerni az Októberi Forradalmat és a Szovjethatalmat. Ezzel az Alkotmányozó Gyűlés megszakított minden kapcsolatot önmaga és az Oroszországi Szovjet Köztársaság között. A Szovjeteknek most közismerten óriási többségét alkotó és a munkások, valamint a parasztok többségének bizalmát élvező bolsevik és baloldali eszer frakció kivonulása ebből az Alkotmányozó Gyűlésből elkerülhetetlen volt.

A jobboldali eszerek pártja és a mensevik párt, az Alkotmányozó Gyűlés falain kívül, a valóságban a legelkeseredettebb harcot folytatják a Szovjethatalom ellen, lapjaikban nyíltan a Szovjethatalom megdöntésére szólítanak fel, önkénynek és törvénytelenségnek nevezik azt, hogy a kizsákmányolók ellenállását a dolgozó osztályok erejével megtörik, ami pedig feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a dolgozók a kizsákmányolás alól felszabaduljanak, védelmükbe veszik a tőkét szolgáló szabotálókat és odáig mentek, hogy minden kendőzés nélkül terrorra hívnak fel, aminek a megvalósítását „ismeretlen csoportok” már meg is kezdték. Világos, hogy az Alkotmányozó Gyűlés megmaradt része ennélfogva csak az ellenforradalmárok fedezékének szerepét játszhatná a Szovjethatalom megdöntéséért folytatott harcukban.

Ezért a Központi Végrehajtó Bizottság elrendeli:

Az Alkotmányozó Gyűlést fel kell oszlatni.

A megírás ideje: 1918. január 6. (19.)
Megjelent: „Izvesztyija CIK” 5. sz.
1918. január 7.
Lenin Művei. 26. köt. 450—452. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása

– írta: V. I. Lenin –

Az Alkotmányozó Gyűlés határozatilag kimondja:

I.            1. Oroszország a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága. Minden központi és helyi hatalom ezeké a Szovjeteké.

2.Az Oroszországi Szovjet Köztársaság szabad nemzetek szabad szövetségének alapján, mint a nemzeti Szovjet Köztársaságok föderációja alakul meg.

II.           Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor alapvető feladatául tűzi ki az embernek ember által való mindennemű kizsákmányolásának megszüntetését, a társadalom osztályokra tagozódásának teljes kiküszöbölését, a kizsákmányolók ellenállásának kíméletlen elnyomását, a társadalom szocialista szervezetének és a szocializmus győzelmének valóraváltását valamennyi országban, határozatilag kimondja:

1. A föld magántulajdona megszűnik. Az egész föld valamennyi épülettel, gazdasági felszereléssel és a mezőgazdasági termelés egyéb tartozékaival együtt, az egész dolgozó nép tulajdona.

2. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti a munkásellenőrzésről és a Legfőbb Népgazdasági Tanácsról szóló szovjet törvényt abból a célból, hogy biztosítsa a dolgozó nép uralmát a kizsákmányolókon és mint első lépést ahhoz, hogy a gyárak és üzemek, bányák, vasutak és egyéb termelési és közlekedési eszközök teljes egészükben a munkás-paraszt állam tulajdonába menjenek át.

3. Az Alkotmányozó Gyűlés megerősíti valamennyi bank átmenetét a munkás-paraszt állam tulajdonába, mint egyik feltételét annak, hogy a dolgozó tömegek felszabaduljanak a tőke igája alól.

4. A társadalom élősdi rétegeinek felszámolása céljából az Alkotmányozó Gyűlés bevezeti az általános munkakötelezettséget.

5. Az Alkotmányozó Gyűlés annak érdekében, hogy a hatalom teljességét biztosítsa a dolgozó tömegek számára, és kiküszöbölje a kizsákmányolók uralma visszaállításának minden lehetőségét, elrendeli a dolgozók felfegyverzését, a munkások és parasztok szocialista vörös hadseregének megalakítását és a vagyonos osztályok teljes lefegyverzését.

III.          1. Az Alkotmányozó Gyűlés, amikor annak a megingathatatlan eltökéltségének ad kifejezést, hogy kiragadja az emberiséget a finánctőke és az imperializmus karmaiból, amelyek a most folyó, minden háborúk közt legbűnösebb háborúban vérözönnel árasztották el a földet, teljes mértékben csatlakozik a Szovjethatalom által folytatott politikához, a titkos szerződésekkel való szakításnak, a jelenleg egymás ellen harcoló hadseregek munkásai és parasztjai közötti legszélesebb körű lövészárok-barátkozás megszervezésének, és a népek közötti demokratikus, annexiók és hadisarc nélküli, a nemzetek szabad önrendelkezésén alapuló béke mindenáron, forradalmi rendszabályok útján való elérésének politikájához.

2. Az Alkotmányozó Gyűlés ugyanezen célból nyomatékosan hangsúlyozza, hogy teljesen szakítani kell a burzsoá civilizáció barbár politikájával, amely néhány kiválasztott nemzet kizsákmányolóinak jólétét Ázsia, s általában a gyarmatok és a kis országok százmilliókra menő dolgozó népének leigázására építette fel.

Az Alkotmányozó Gyűlés üdvözli a Népbiztosok Tanácsának politikáját, amely proklamálta Finnország teljes függetlenségét, megkezdte a csapatok kivonását Perzsiából és kihirdette Örményország önrendelkezési jogát.

3. Az Alkotmányozó Gyűlés a cár, a földbirtokosok és a burzsoázia kormányai által megkötött kölcsönök annullálásáról (semmissé nyilvánításáról) szóló szovjet törvényt a nemzetközi bank- és finánctőke ellen irányuló első csapásnak tekinti, és annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy a Szovjethatalom szilárdan fog haladni ezen az úton, egészen a tőke igája ellen irányuló nemzetközi munkásfelkelés teljes győzelméig.

IV.         Az Alkotmányozó Gyűlés, minthogy az Októberi Forradalom előtt összeállított pártlisták alapján választották meg, amikor a nép még nem tudott felkelni egész tömegében a kizsákmányolók ellen, még nem ismerte annak az ellenállásnak egész erejét, amelyet a kizsákmányolók osztály előjogaik megvédése érdekében kifejtenek, még nem fogott hozzá gyakorlatilag a szocialista társadalom megteremtéséhez — még formai szempontból is gyökerében helytelennek tartaná, ha szembehelyezkedne a Szovjethatalommal.

A dolog lényegét illetően pedig az Alkotmányozó Gyűlésnek az a véleménye, hogy most, amikor a nép végső harcát vívja kizsákmányolóival, a kizsákmányolóknak nem lehet helyük a hatalom egyetlen szervében sem. A hatalomnak teljes egészében és kizárólag a dolgozó tömegek és teljesjogú képviseletük: a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek birtokában kell lennie.

Az Alkotmányozó Gyűlés támogatja a Szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfontosabb alapelvek megállapításában.

Ugyanakkor az Alkotmányozó Gyűlés, amikor arra törekszik, hogy létrehozza Oroszország valamennyi nemzete dolgozó osztályainak valóban szabad és önkéntes s éppen ezért annál szorosabb és szilárdabb szövetségét, a maga feladatát arra korlátozza, hogy megállapítsa az Oroszországi Szovjet Köztársaságok föderációjának alapelveit, minden egyes nemzet munkásaira és parasztjaira bízva, hogy teljhatalommal rendelkező szovjetkongresszusaikon önállóan határozzák el, részt óhajtanak-e venni és milyen feltételekkel, a föderális kormányban és a többi föderális szovjet intézményben.

A megírás ideje: 1918. január eleje.
Megjelent: „Pravda” 2. sz.
1918. január 17. (4.)

Lenin Művei. 26. köt. 438—442. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Hogyan szervezzük meg a versenyt?

A burzsoá írók egész papírhegyeket írtak és írnak tele, hogy magasztalják a konkurenciát, az egyéni vállalkozó szellemet és a kapitalisták, meg a kapitalista rend egyéb nagyszerű erényeit és gyönyörűségeit. A szocialistáknak bűnül rótták fel, hogy nem akarják megérteni ezeknek a dicső erényeknek jelentőségét és nem akarnak számolni az „emberi természettel”. Valójában azonban a kapitalizmus az önálló kisárutermelést, amely mellett a konkurencia annyira-amennyire még széles méretekben kifejleszthette a vállalkozó szellemet, az energiát, a merész kezdeményezést, már réges-régen felcserélte a nagy- és legnagyobbarányú gyári termeléssel, részvénytársasági vállalatokkal, szindikátusokkal és egyéb monopolista szervezetekkel. A konkurencia az ilyen kapitalizmusban azt jelenti, hogy a lakosság tömegeinek, óriási többségének, a dolgozók kilencvenkilenc százalékának vállalkozó szellemét, energiáját, merész kezdeményezését brutálisan elnyomják, azt jelenti, hogy a versenyt a pénzügyi szélhámosság, zsarnokság, a társadalmi lajtorja legtetején állók alázatos kiszolgálása váltotta fel.

A szocializmus nemcsak nem fojtja el a versenyt, hanem ellenkezőleg, először, teremti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban széles, valóban tömegméretekben alkalmazzák, hogy valóban a dolgozók többségét vonják be az olyan munkába, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejleszthetik képességeiket, ahol megnyilvánulhatnak azok a tehetségek, amelyek a népben, e frissen buzogó forrásban megvannak, s amelyeket a kapitalizmus ezer meg ezer, millió meg millió esetben eltiport, elnyomott és elfojtott.

A mi feladatunk most, amikor szocialista kormány van hatalmon, az, hogy megszervezzük a versenyt.

A burzsoázia szekértolói és tányérnyalói a szocializmust úgy ábrázolták, mint valami egyoldalú, rideg, egyhangú, szürke kaszárnyát. A pénzeszsák lakájai, a kizsákmányolók bérencei – a burzsoá intellektuel urak — a szocializmussal „rémítgették” a népet, amelyet éppen a kapitalizmus kárhoztatott kényszermunkára, mértéktelen, egyhangú kaszárnyamunkára, éhségre és nyomasztó szegénységre. Az első lépés ahhoz, hogy a dolgozók ez alól a kényszermunka alól magukat felszabadítsák: a földesúri földek elkobzása, a munkásellenőrzés bevezetése, a bankok államosítása. A további lépések a következők lesznek: a gyárak és üzemek államosítása, az egész lakosságnak olyan fogyasztási szövetkezetekbe való kényszerű beszervezése, amelyek egyidejűleg a termékek értékesítésének szövetkezetei is lesznek, valamint a gabonával és más szükségleti cikkekkel való kereskedelem állami monopóliuma.

Csak most válik lehetővé, hogy a vállalkozószellem, a verseny, a merész kezdeményezés széles, valóban tömegméretekben nyilatkozzék meg. Minden gyár, amely kidobta, vagy legalábbis igazi munkásellenőrzéssel kordába szorította kapitalistáját, minden falu, ahol kifüstölték a kizsákmányoló földesurat és elvették tőle a földet, most és csakis most vált azzá a tevékenységi területté, amelyen a munka embere megmutathatja azt, mi lakozik benne, amikor kissé kiegyenesítheti hátát, felemelheti a fejét, embernek érezheti magát. Évszázadokon át idegennek végzett munka, a kizsákmányolók javára folytatott kényszermunka után először nyílik lehetőség arra, hogy sajátmagának dolgozzék, méghozzá úgy dolgozzék, hogy a modern technika és kultúra minden vívmányára támaszkodik.

Persze, ez az emberiség egész történetében legnagyszerűbb változás, amikor a kényszermunkát felváltja a sajátmagunk javára végzett munka, nem mehet végbe súrlódások, nehézségek, összeütközések nélkül, anélkül hogy erőszakot ne alkalmaznánk a megrögzött naplopókkal és azok szekértolóival szemben. E tekintetben egyetlen munkásnak sincsenek illúziói: a munkások és szegényparasztok, akiket a kizsákmányolóknak hosszú-hosszú esztendőkön át végzett kényszermunka, a kizsákmányolók örökös komiszkodásai és szidalmai megedzettek, akiket megedzett a súlyos ínség, tudják, hogy időre van szükség ahhoz, hogy a kizsákmányolók ellenállását megtörjék. A munkásokat és parasztokat egyáltalán nem fertőzték meg az intellektuel uraknak, mindezeknek a „Novaja Zsizny” körül csoportosuló és más puhán oknak érzelgős illúziói, akik rekedtre „kiabálták” magukat a kapitalisták ellen, akik „gesztikuláltak”, „mennydörögtek” ellenük, hogy azután siránkozva, vert kölyökkutya módjára viselkedjenek, amikor cselekvésre került a sor, arra, hogy a fenyegetőzéseket tettekre váltsák, s a kapitalisták megdöntését a gyakorlatban vigyék keresztül.

Az a nagy változás, amikor a kényszermunkát felváltja az önmagunk számára végzett munka, az óriási, országos méretekben (bizonyos fokig nemzetközi, világméretekben) tervszerűen szervezett munka — a kizsákmányolók ellenállásának elnyomására alkalmazott „katonai” rendszabályokon kívül – óriási szervezeti, szervezői erőfeszítést követel a proletariátustól és a szegényparasztságtól. A szervezési feladat egyetlen elválaszthatatlan egészbe fonódik össze azzal a feladattal, hogy a tegnapi rabszolgatartókat (a tőkéseket) és lakájfalkájukat — a burzsoá intellektuel urakat — könyörtelenül, katonai eszközökkel elnyomjuk. Mi mindig szervezők és főnökök voltunk, mi parancsokat osztogattunk — így beszélnek és így gondolkodnak a tegnapi rabszolgatartók és az értelmiség soraiból kikerülő cselédeik -, ilyenek is akarunk maradni, eszünk ágában sincs az „egyszerű népre”, a munkásokra és parasztokra hallgatni, mi nem fogunk nekik engedelmeskedni, a tudásból fegyvert fogunk kovácsolni annak érdekében, hogy a pénzeszsák megvédje kiváltságait, hogy a tőke megvédje uralmát a nép fölött.

Így beszélnek, gondolkodnak és cselekszenek a burzsoák és a burzsoá intellektuelek. Haszonleső szempontból érthető a viselkedésük: a feudális földesurak tányérnyalóinak és kitartottjainak, a papoknak, a törvénycsavaróknak, a Gogolnál szereplő csinovnyikoknak, a Belinszkijt gyűlölő „intellektueleknek” szintén „nehéz” volt megválniok a jobbágyság rendszerétől. Ámde a kizsákmányolók és intellektuel cselédjeik ügye — reménytelen ügy. Ellenállásukat a munkások és parasztok megtörik — sajnos, még nem elég keményen, határozottan és könyörtelenül — és végleg le fogják törni.

„Ők” úgy gondolkodnak, hogy az „egyszerű nép”, az „egyszerű” munkások és szegényparasztok nem tudnak majd megbirkózni azzal a hatalmas, a szó világtörténelmi értelmében véve igazán hősies szervezési feladattal, amelyet a szocialista forradalom a dolgozókra hárított. „Nélkülünk nem boldogulnak”, vigasztalják magukat azok az intellektuelek, akik megszokták, hogy a kapitalisták és a kapitalista állam kiszolgálói legyenek. Arcátlan számításuk nem válik be: a képzett emberek már most különválnak, átmennek a nép oldalára, a dolgozók oldalára, és segítenek abban, hogy megtörjük a tőke bérenceinek ellenállását. Szervezőtehetség pedig bőven van a parasztság és a munkásosztály soraiban, s ezek a tehetségek csak most kezdenek önmagukra eszmélni, most kezdenek ébredezni, az élő, az alkotó, a nagy munka felé törni, most kezdenek önállóan hozzáfogni a szocialista társadalom építéséhez.

Egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb feladat ezidőszerint az, hogy a munkásoknak s általában a dolgozóknak és kizsákmányoltaknak ezt az önálló kezdeményezését az alkotó szervező munka terén minél nagyobb arányokban kifejlesszük. Ha törik, ha szakad, szét kell zúznunk azt a régi, ostoba, barbár, alávaló és szégyenletes előítéletet, hogy az államot kormányozni, a szocialista társadalom szervező építését vezetni csakis az úgynevezett „felső osztályok”, csakis a gazdagok vagy azok tudják, akik kijárták a gazdag osztályok iskoláját.

Ez előítélet. A rothadt vaskalaposság, a megcsontosodottság, a szokásokhoz való szolgai ragaszkodás, de még inkább azoknak a kapitalistáknak szennyes kapzsisága tartja fenn, akik érdekelve vannak abban, hogy rabolva kormányozzanak és kormányozva raboljanak. Nem. A munkások egy pillanatra sem felejtik el, hogy szükségük van a tudás hatalmára. Az a nem mindennapi igyekezet, amelyet a munkások a művelődés terén mutatnak, mégpedig éppen most mutatnak, azt bizonyítja, hogy a proletariátus soraiban e tekintetben nincs és nem is lehet tévelygés. A szervezőmunkával azonban meg tud birkózni az egyszerű munkás és paraszt is, aki írni-olvasni tud, akinek van emberismerete, gyakorlati tapasztalata. Ilyen emberek az „egyszerű nép” között, amelyről a burzsoá értelmiségiek fennhéjázóan és megvetően beszélnek, tömegével vannak. Az ilyen tehetségeknek még érintetlen és rendkívül bőséges forrása a munkásosztály és a parasztság.

A munkások és parasztok még „bátortalanok”, még nem szokták meg, hogy most ők az uralkodó osztály, még nem elég határozottak. A forradalom nem tudta egycsapásra létrehozni ezeket a tulajdonságokat a sok-sok millió emberben, akiket egész életükön át az éhség és nyomor korbácsa kényszerített munkára. Az 1917-es Októberi Forradalomnak azonban éppen abban van az ereje, életrevalósága, legyőzhetetlensége, hogy felébreszti e tulajdonságokat, összetör minden régi akadályt, szétzúzza az ósdi bilincseket, egy új élet önálló teremtésének útjára vezeti a dolgozókat.

Nyilvántartás és ellenőrzés — ez a fő gazdasági feladata minden egyes Munkás-, Katona- és Parasztküldött Szovjetnek, minden egyes fogyasztási szövetkezetnek, minden egyes ellátási szervezetnek vagy bizottságnak, minden egyes üzemi bizottságnak, vagy általában munkásellenőrzési szervnek.

A harc az ellen a régi szokás ellen, mely a munka mértékét, a termelési eszközöket a rab ember szempontjából nézi: hogyan lehetne lerázni a fölös terhet, hogyan lehetne a burzsoáziától legalább egy falatot kicsikarni — ez a harc elkerülhetetlen. Az élenjáró, öntudatos munkások már megkezdték ezt a harcot és határozottan szembeszálltak azokkal a gyári újoncokkal, akik különösen a háború alatt nagyon megszaporodtak, és akik most a nép gyárával, a nép tulajdonába átment gyárral szemben továbbra is úgy akarnának viselkedni, mint régen, amikor egyetlen gondjuk az volt: ,,minél nagyobb falatot kicsikarni s azután továbbállni”. E harcban a parasztságnak és a dolgozó tömegeknek minden öntudatos, becsületes, gondolkodó eleme az élenjáró munkások oldalán sorakozik fel.

A nyilvántartás és az ellenőrzés, ha azt a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei, mint legfelsőbb államhatalom gyakorolják, vagy ha ennek a hatalomnak az utasítására, megbízásából gyakorolják azt — a mindenre kiterjedő, általános, egyetemes nyilvántartás és ellenőrzés, a munka mennyiségének és a termékek elosztásának nyilvántartása és ellenőrzése —, ebben van a szocialista átalakulás lényege, ha egyszer a proletariátus politikai uralmát megteremtettük és biztosítottuk.

A nyilvántartás és az ellenőrzés, amely a szocializmusba való átmenethez szükséges, csakis tömegméretű lehet. Csakis a forradalmi munkások és parasztok tömegeinek önkéntes és lelkiismeretes, forradalmi lelkesedéssel teljesített közreműködése a gazdagok, tolvajok, naplopók és garázda elemek nyilvántartásában és ellenőrzésében, csakis ez az, ami le tudja győzni az átkozott kapitalista társadalom e maradványait, az emberiségnek ezt a söpredékét, e reménytelenül megrothadt és elzüllött elemeket, ezt a járványos nyavalyát, pestist, fekélyt, amit a szocializmusra a kapitalizmus hagyott örökségül.

Munkások és parasztok, dolgozók és kizsákmányoltak! A föld, a bankok, a gyárak, az üzemek az egész nép tulajdonába mentek át! Lássatok hozzá magatok a javak termelésének és elosztásának nyilvántartásához és ellenőrzéséhez — ez és csakis ez az út vezet a szocializmus győzelméhez, ez a szocializmus győzelmének záloga, a mindenféle kizsákmányolás, mindenféle ínség és szükség fölötti győzelem záloga! Mert Oroszországban mindenkire jut elég kenyér, vas, fa, gyapjú, gyapot és len, csak osszuk el helyesen a munkát és a termékeket, csak valósítsuk meg azt, hogy az egész nép ellenőrizze szakszerűen, gyakorlatilag ezt az elosztást, csak győzzük le nem csupán a politikában, hanem a mindennapi gazdasági életben is a nép ellenségeit: a gazdagokat és tányérnyalóikat, azután a tolvajokat, naplopókat és garázda elemeket.

Nincs kegyelem a nép ez ellenségei, a szocializmus ellenségei, a dolgozók ellenségei számára! Élethalálharc a gazdagok és tányérnyalóik, a burzsoá intellektuelek ellen; harc a tolvajok, naplopók és garázda elemek ellen. Ezek egytől-egyig édestestvérek, a kapitalizmus szülöttei, annak az úri és burzsoá társadalomnak a gyermekei, amelyben egy elenyésző kis csoport rabolta a népet és csúfot űzött a népből, amelyben az ínség és nyomor ezreket meg ezreket kergetett a züllés, a korrupció, a bűnözés útjára, olyannyira, hogy még emberi mivoltukról is megfeledkeztek, annak a társadalomnak a gyermekei, ahol a dolgozókban szükségképpen kifejlődött az a törekvés, hogy akár csalással is, de kibújjanak a kizsákmányolás alól, akár egy pillanatra is, de meneküljenek, szabaduljanak az utált munkától, bármilyen úton-módon, bármi áron, legalább egy darab kenyeret csikarjanak ki, hogy ne éhezzenek, hogy se nekik, se családjuknak ne korogjon a gyomra.

A gazdagok és a tolvajok — ez ugyanannak az éremnek két oldala, ez a kapitalizmus által hizlalt élősdieknek két fő fajtája, ezek a szocializmus fő ellenségei, ezeket az ellenségeket az egész lakosság különleges felügyelete alá kell helyezni, s ha a szocialista társadalom szabályait és törvényeit a legkisebb mértékben is megszegik, könyörtelenül végezni kell velük. Minden gyengeség, minden ingadozás, minden érzelgősség e tekintetben a legnagyobb bűn volna a szocializmussal szemben.

Hogy a szocialista társadalmat megóvhassuk ezektől az élősdiektől, meg kell szerveznünk a végzett munka mennyiségének, a javak termelésének és elosztásának az egész népre kiterjedő, a munkások és parasztok milliói meg milliói által önkéntesen, erélyesen és forradalmi lelkesedéssel támogatott nyilvántartását és ellenőrzését. Ahhoz pedig, hogy megszervezhessük ezt a nyilvántartást és ellenőrzést, amely minden becsületes, értelmes, rátermett munkás és paraszt számára teljesen hozzáférhető, és egyáltalán nem múlja felül erejüket, az kell, hogy felszínre hozzuk a munkások és parasztok közül, az ő saját soraikból kikerülő szervezőtehetségeket, az kell, hogy buzdítsuk őket — és szervezzük meg országos méretekben —, hogy lépjenek versenyre és mutassák meg, ki ér el nagyobb szervezői sikereket, az kell, hogy a munkások és parasztok világosan megértsék, mi a különbség a képzett ember szükséges tanácsa és az „egyszerű” munkásnak és parasztnak a „képzettek” soraiban olyannyira elterjedt lomposság fölötti ellenőrzése között.

Ez a lomposság, hanyagság, gondatlanság, pontatlanság, ideges kapkodás, a hajlamosság arra, hogy a cselekvést vitákkal, a munkát beszélgetésekkel helyettesítsék, a hajlamosság arra, hogy a világon mindenhez hozzáfogjanak és semmit be ne fejezzenek — a „képzett embereknek” egyik olyan sajátsága, amely egyáltalán nem gonosz természetükből, még kevésbé rosszakaratból fakad, hanem életszokásaikból, munkakörülményeikből, a túlfeszített munkából, a szellemi és fizikai munka természetellenes különválasztásából stb. stb. következik.

Forradalmunk hibái, hiányosságai, balfogásai között nem csekély szerepe van azoknak a hibáknak stb., amelyek a sorainkban levő értelmiségiek e sajnálatos — de a jelenlegi pillanatban elkerülhetetlen — sajátságaiból és abból következnek, hogy a munkások nem ellenőrzik kellően az értelmiségiek szervezői munkáját.

A munkások és parasztok még „bátortalanok”, ettől meg kell szabadulniok és kétségtelenül meg is fognak szabadulni. Nem lehetünk meg a képzett emberek, az értelmiségiek, a szakemberek tanácsa, útmutatása nélkül. Minden csak valamelyest is értelmes munkás és paraszt nagyon jól megérti ezt, és a sorainkban levő értelmiségiek nem panaszkodhatnak, hogy a munkások és parasztok részéről hiányzik irányukban a figyelem és elvtársi megbecsülés. Más dolog azonban a tanács és az útmutatás, és más dolog a gyakorlati nyilvántartás és ellenőrzés megszervezése. Az értelmiségiek lépten-nyomon nagyszerűbbnél nagyszerűbb tanácsokat és útmutatásokat adnak, de amikor arra kerül a sor, hogy ezeket a tanácsokat és útmutatásokat átvigyék az életbe, hogy a gyakorlatban ellenőrizzék a szó tettéváltását, akkor a nevetségességgel, az ostobasággal, a szégyenletes „ügyefogyottsággal” határos tehetetlenséget árulnak el.

Ebben a tekintetben a „népből”, a munkások és dolgozó parasztok soraiból kikerülő gyakorlati szervezők segítsége és vezetőszerepe nélkül semmiképpen sem lehetünk meg. „Nem az istenek égetik a fazekakat” — ezt az igazságot a munkásoknak és parasztoknak erősen emlékezetükbe kell vésniök. Meg kell érteniök, hogy most minden a gyakorlaton múlik, hogy elérkezett az a történelmi pillanat, amikor az elmélet gyakorlatba csap át, amikor a gyakorlat megeleveníti az elméletet, a gyakorlat kijavítja, a gyakorlat ellenőrzi az elméletet, amikor különösképpen beigazolódnak Marx szavai: „a valóságos mozgalom egyetlen lépése fontosabb tucatnyi programnál” — minden lépés, amely a gyakorlatban ténylegesen kordába szorítja, megfékezi, teljes nyilvántartás és felügyelet alá helyezi a gazdagokat és tolvajokat, fontosabb a szocializmusról való tucatnyi pompás elmélkedésnél. Mert „szürke minden elmélet, barátom, de zöld az élet aranyfája”.

Meg kell szervezni a munkások és parasztok soraiból kikerülő gyakorlati szervezők egymásközti versenyét. Harcolni kell az ellen, hogy mindent egy kaptafára húzzunk, és harcolni kell minden olyan kísérlet ellen, amely felülről akar egyformaságot bevezetni, amire az értelmiségiek annyira hajlamosak. A demokratikus és szocialista centralizmussal sem az egykaptafára-húzás, sem a felülről bevezetett egyformaság nem fér össze. Az egységet az alapvető, a fontos, a lényeges kérdésekben nemcsak nem zavarja, hanem biztosítja a változatosság a részletekben, a helyi sajátosságokban, az ügyek kezelésének módszereiben, az ellenőrzés megvalósításának módjaiban, az élősdiek (a gazdagok, meg a tolvajok és az intelligencia soraiban fellelhető hanyag és hisztérikus emberek stb. stb.) felszámolásának és ártalmatlanná tételének útjaiban.

A Párizsi Kommün nagyszerű példát mutatott arra, hogyan kell egybekapcsolni a kezdeményezést, az önállóságot, a mozgási szabadságot, az alulról jövő lendület erejét — és az önkéntes, sablontól mentes centralizmust. A mi Szovjetjeink ugyanazon az úton haladnak. De még „bátortalanok”, még nem bontakoztak ki, még nem „dolgozták be” magukat a szocialista rend megteremtéséhez vezető új, nagy, alkotó munkába. A Szovjeteknek merészebben, kezdeményezőbben kell dologhoz látniok. Arra van szükség, hogy minden egyes „kommuna” — bármely gyár, bármely falu, bármely fogyasztási szövetkezet, bármely közellátási bizottság — egymással versenyezve lépjen fel, mint a munka és a termékelosztás nyilvántartásának és ellenőrzésének gyakorlati szervezője. Ennek a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek programja egyszerű, világos, mindenki számára érthető: hogy mindenkinek legyen kenyere, hogy mindenki jó lábbeliben járjon és ne legyen rongyos a ruhája, hogy mindenkinek meleg hajléka legyen, hogy mindenki lelkiismeretesen dolgozzék, és hogy egyetlen tolvaj se (köztük a munkakerülő se) sétáljon szabadon, hanem börtönben üljön, vagy pedig a legsúlyosabb természetű kényszermunkával töltse le büntetését, hogy minden gazdagnak, aki megszegi a szocializmus szabályait és törvényeit, ugyanaz legyen a sorsa, mint a tolvajoknak, mert méltán illeti meg ugyanaz a sors. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” — ez a szocializmus gyakorlati parancsolata. Ezt kell a gyakorlatban megvalósítani. Ilyen gyakorlati sikerekkel büszkélkedjenek „kommunáink”, a munkások és parasztok közül kikerülő szervezőink, de még inkább az értelmiségiek közül kikerülők (annál is inkább, mert túlságosan megszokták, a kelleténél jobban megszokták azt, hogy általános útmutatásaikkal és határozati javaslataikkal büszkélkedjenek).

Maguk a kommunák, a falu és a város kis sejtjei, dolgozzák ki és próbálják ki a gyakorlatban a gazdagok, tolvajok és munkakerülők gyakorlati nyilvántartásának és ellenőrzésének ezer meg ezer formáját és módozatát. A változatosság e téren az életrevalóság biztosítéka, a siker záloga, hogy elérjük a közös egységes célt: az orosz föld megtisztítása minden kártékony féregtől, a bolháktól — a tolvajoktól, a poloskáktól — a gazdagoktól és egyebektől. Az egyik helyen börtönbe dugnak majd egy rakás gazdagot, egy tucat tolvajt, féltucat munkást, aki kibújik a munka alól (olyan botrányos módon, mint Petrográdban sok szedő, különösen a pártnyomdákban). Más helyen arra fogják kényszeríteni őket, hogy az árnyékszékeket tisztogassák. A harmadik helyen büntetésük kitöltése után sárga lapot kapnak, hogy megjavulásukig az egész nép szeme előtt legyenek mint ártalmas emberek. A negyedik helyen megtizedelik a munkakerülőket, ott a helyszínen. Az ötödiken — különböző eszközök kombinációját találják majd ki, például a megjavítható elemeket a gazdagok, a burzsoá értelmiségiek, tolvajok és garázdálkodók közül feltételesen szabadlábra helyezik, hogy ezzel érjék el gyors megjavulásukat. Minél változatosabbak lesznek a módszerek, annál jobbak, annál gazdagabbak lesznek tapasztalataink, annál biztosabb és gyorsabb lesz a szocializmus sikere, annál könnyebben alakítja ki a gyakorlat — mert hiszen csak a gyakorlat tudja kialakítani — a harc legjobb módszereit és eszközeit.

Melyik kommunában, melyik nagyvárosi negyedben, melyik gyárban, melyik faluban nincsenek éhezők, nincsenek munkanélküliek, nincsenek gazdag lebzselők, nincsenek gaz burzsoá lakájok, szabotálok, akik értelmiségieknek nevezik magukat? hol tettek többet a munka termelékenységének fokozására? hol tettek többet annak érdekében, hogy a szegények számára új, jó házakat építsenek, hogy a gazdagok házaiban helyezzék el őket, hogy minden szegény család gyermekét rendszeresen egy-egy üveg tejjel lássák el? — e kérdések körül kell kibontakoznia a kommunák, községek, fogyasztási és termelőszövetkezetek és társulatok, Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei közötti versenynek. Ebben a munkában kell a gyakorlat során kiválniok és felemelkedniük, az országos kormányzatban való részvételig, a szervező tehetségeknek. Ilyenek nagy számmal vannak a nép soraiban. Csak el vannak nyomva. Segíteni kell őket abban, hogy kifejlődjenek. Ők és csakis ők azok, akik a tömegek támogatásával megmenthetik Oroszországot és megmenthetik a szocializmus ügyét.

V. Lenin

A megírás ideje: 1917. december 25—28.
(1918. január 7—10.)

Először megjelent: „Pravda” 17. sz.
1929. január 20.

Lenin Művei. 26. kőt. 418—430. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérdések a hadsereg leszerelése tárgyában összehívott általános hadseregkongresszus küldötteihez

1) Kis vagy nagy lehetőség van-e arra, hogy a németek a közeljövőben támadásba kezdenek:

a) a téli támadás fizikai és technikai lehetősége szempontjából;

b) a német katonatömegek hangulata szempontjából; meg tudja-e akadályozni, vagy legalábbis el tudja-e odázni ez a hangulat a támadást?

2) Feltételezhető-e, hogy a németek, abban az esetben, ha azonnal megszakítjuk velük a béketárgyalásokat, döntően meg tudnak verni bennünket, ha csapataik azonnal támadásba mennek át? El tudják-e foglalni Petrográdot?

3) Lehet-e tartani attól, hogy a béketárgyalások megszakításának híre a hadseregben anarchikus tömeghangulatot és a frontról való tömeges szökést vált ki, vagy pedig biztosak lehetünk-e abban, hogy a hadsereg ilyen hír után is szilárdan tartani fogja a frontot?

4) Ellen tud-e állani hadseregünk harci tekintetben a német támadásnak, ha az január 1-én megkezdődik? Ha nem, mennyi idő múlva tudna hadseregünk ellenállást tanúsítani egy német támadással szemben?

5) Vissza tudna-e rendben vonulni hadseregünk gyors német támadás esetén, megtartva a tüzérséget, és ha igen, sokáig lehetne-e ilyen körülmények között feltartóztatni a németek előrenyomulását Oroszország belsejébe?

6) Általános következtetés: arra kell-e törekednünk a hadsereg állapota szempontjából, hogy elhúzzuk a béketárgyalásokat, vagy pedig részesítsük előnyben a béketárgyalások forradalmian éles és azonnali megszakítását a németek annexiós politikája miatt, mint határozott, elszánt átmenetet, amely előkészíti a talajt a forradalmi háború lehetősége számára?

7) Át kell-e térni azonnal a németek annexiós politikája ellen irányuló fokozott agitációra, és a forradalmi háború érdekében folytatott agitációra?

8) Lehetséges-e igen rövid idő alatt (például 5-10 nap alatt) a harcoló hadsereg tetemes csapattesteihez körkérdést intézni, arra számítva, hogy a fentebb feltett kérdésekre formailag megfelelőbb és kimerítő válaszokat kapjunk?

9) Remélhető-e, hogy a németek annexiós politikájának hírére az ukránokkal való viszály enyhülni fog, sőt ezt a civódást az erők baráti tömörülése váltja majd fel, vagy pedig az várható, hogy az ukránok a nagyoroszok nehezebb helyzetét a nagyoroszok elleni harcuk fokozására fogják kihasználni?

10) Ha a hadsereg szavazhatna, amellett foglalna-e állást, hogy azonnal kössünk békét annexiós alapon (valamennyi megszállt terület elvesztésével) és Oroszországra nézve igen súlyos gazdasági feltételekkel, vagy pedig amellett, hogy feszítsük meg a végsőkig minden erőnket a forradalmi háború érdekében, vagyis amellett, hogy álljunk ellen a németeknek?

A megírás ideje: 1917. december 18. (31.) előtt.

Először megjelent a „Zapiszki Insztyituta
Lenina” c. könyv II. kötetében 1927.

Lenin Művei. 26. köt. 408—409. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Tézisek az alkotmányozó gyűlésről

– írta: V. I. Lenin –

1. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelése teljes joggal tartozott bele a forradalmi szociáldemokrácia programjába, minthogy a polgári köztársaságban az Alkotmányozó Gyűlés a demokratizmus legmagasabb formája, és minthogy az imperialista köztársaság, Kerenszkijjel az élén, a parlament létrehozásával arra készült, hogy a demokratizmus számos elvének megsértésével meghamisítsa a választásokat.

2. Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a Szovjetek köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel.

3. A burzsoá rendszerről a szocialista rendszerre való átmenet szempontjából, a proletariátus diktatúrája szempontjából, a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek megkoronázása az Alkotmányozó Gyűlés), hanem az egyetlen forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet a szocializmushoz.

4. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívása a mi forradalmunkban az 1917. október közepén benyújtott listák alapján, olyan körülmények között megy végbe, amelyek kizárják annak lehetőségét, hogy ezek az alkotmányozó gyűlési választások helyesen fejezzék ki általában a nép és különösen a dolgozó tömegek akaratát.

5. Először, az arányos választási rendszer csak akkor fejezi ki igazán a nép akaratát, ha a pártok listái valóban a nép azon pártcsoportosulások szerinti reális megoszlásának felelnek meg, amelyek ezekben a listákban visszatükröződnek. Nálunk viszont, mint tudjuk, az a párt, amelynek májustól októberig a nép soraiban és különösen a parasztság között a legtöbb híve volt, a szociálforradalmárok pártja, 1917. október közepén egységes listákat állított fel az alkotmányozó gyűlési választásokra, a választások után azonban, még az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt, kettészakadt.

Ennek folytán a választó tömegek akarata és az Alkotmányozó Gyűlésbe megválasztottak összetétele között még csak formai összhang sincs és nem is lehet.

6. Másodszor, annak, hogy a nép, különösen pedig a dolgozó osztályok akarata és az Alkotmányozó Gyűlés összetétele között hiányzik az összhang, még fontosabb, nem formai, nem jogi, hanem társadalmi és gazdasági, az osztályviszonyokból eredő forrása az a körülmény, hogy az alkotmányozó gyűlési választások akkor folytak le, amikor a nép túlnyomó többsége még nem ismerhette az októberi, szovjet, proletár-paraszt forradalom egész terjedelmét és jelentőségét, amely forradalom 1917 október 25-én, vagyis az Alkotmányozó Gyűlés jelölőlistáinak benyújtása után kezdődött.

7. Az Októberi Forradalom, amely a Szovjeteknek hódította meg a hatalmat, amely a politikai uralmat kiragadta a burzsoázia kezéből s a proletariátus és a szegényparasztság kezébe juttatta, szemünk láttára éli át fejlődésének egymást követő szakaszait.

8. Ez a forradalom az október 24—25-én a fővárosban aratott győzelemmel kezdődött, amikor a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek, a proletárok és a politikai téren legtevékenyebb parasztok ezen előhadának Második Összoroszországi Kongresszusa a bolsevik párt többségét eredményezte és ezt a pártot juttatta hatalomra.

9. Azután, november és december folyamán, a forradalom magával ragadta a hadsereg és a parasztság egész tömegét, ami mindenekelőtt abban jutott kifejezésre, hogy elmozdították és újjáválasztották a régi csúcsszerveket (a hadseregbizottságokat, a kormányzósági parasztbizottságokat, a Parasztküldöttek összoroszországi Szovjetjének Központi Végrehajtó Bizottságát stb.), amelyek a forradalom túlhaladott, megalkuvó szakaszát, annak burzsoá, nem pedig proletár szakaszát fejezték ki, és amelyeknek ezért, a mélyebbről jövő és szélesebb néptömegek nyomására, elkerülhetetlenül le kellett lépniök a színről.

10. A kizsákmányolt tömegek e hatalmas mozgalma, amely arra irányult, hogy szervezeteik vezető szerveit átalakítsák, még most, 1917 december közepén sem fejeződött be, és a most folyó vasutaskongresszus ennek a mozgalomnak egyik szakasza.

11. Oroszország osztályerőinek csoportosulása az osztályok harcában, tehát a valóságban, 1917 novemberében és decemberében elvileg különbözik attól az erőcsoportosulástól, amely a pártoknak 1917. október közepén az alkotmányozó gyűlési választásokra felállított jelölőlistáiban kifejezést nyerhetett.

12. Az Ukrajnában (részben Finnországban és Belorussziában, valamint a Kaukázusban is) lezajlott legutóbbi események hasonlóképpen az osztályerők új csoportosulására mutatnak, amely annak a harcnak folyamán halad előre, mely egyrészről az ukrán Ráda, a finn országgyűlés stb. burzsoá nacionalizmusa, másrészről pedig e nemzeti köztársaságok Szovjethatalma, proletár- és parasztforradalma között lejátszódik.

13. Végül a polgárháború, amely a Szovjetek hatalma, a munkás- és parasztkormány ellen irányuló kadet-kalegyinista ellenforradalmi felkeléssel kezdődött, véglegesen kiélezte az osztályharcot és minden lehetőségét elvette annak, hogy a formális demokrácia útján lehessen megoldani azokat az igen égető kérdéseket, amelyek elé a történelem Oroszország népeit és elsősorban munkásosztályát és parasztságát állította.

14. Csakis a munkások és parasztok teljes győzelme a burzsoá és földesúri felkelésen (amely a kadet-kalegyinista mozgalomban jutott kifejezésre), csakis a rabszolgatartók e fejkelésének kíméletlen katonai elnyomása tudja valóban biztosítani a proletár- és parasztforradalmat. Az események menete és az osztályharc fejlődése a forradalom folyamán odavezetett, hogy a „Minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek” jelszó, amely nem számol a munkás- és parasztforradalom vívmányaival, nem számol a Szovjethatalommal, nem számol a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Második Összoroszországi Kongresszusán, a Parasztküldöttek Második Összoroszországi Kongresszusán stb. hozott határozattal, ez a jelszó a valóságban a kadetok, a kalegyinisták és cinkosaik jelszava lett. Az egész nép számára világossá válik, hogy ez a jelszó ténylegesen a Szovjethatalom megbuktatásáért folytatott harcot jelenti, és hogy az Alkotmányozó Gyűlés, ha meghasonlana a Szovjethatalommal, menthetetlenül politikai halálra lenne ítélve.

15. A nép különösen életbevágó kérdései közé tartozik a béke kérdése. A valóban forradalmi harc a békéért Oroszországban csak az október 25-i forradalom győzelme után kezdődött meg, és ez a győzelem meghozta első gyümölcseit a titkos szerződések nyilvánosságra hozatala, a fegyverszünet megkötése és az annexiók és hadisarc nélküli általános békéről való nyilvános tárgyalások megkezdése formájában.

A nagy néptömegeknek csak most nyílik ténylegesen, teljes mértékben és közvetlenül lehetőségük arra, hogy a békéért folyó forradalmi harc politikáját meglássák és annak eredményeit tanulmányozhassák.

Az alkotmányozó gyűlési választások idején a néptömegek ettől a lehetőségtől meg voltak fosztva.

Világos, hogy az összhang hiánya az Alkotmányozó Gyűlésbe megválasztottak összetétele és a népnek a háború befejezése kérdésében megnyilvánuló igazi akarata között ebből a szempontból is elkerülhetetlen.

16. A fentebb kifejtett körülmények együttvéve azt eredményezik, hogy az Alkotmányozó Gyűlés, amelyet a proletár- és parasztforradalom előtt, a burzsoázia uralma idején fennálló pártok listái alapján hívtak egybe, elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül azoknak a dolgozó és kizsákmányolt osztályoknak akaratával és érdekeivel, amelyek október 25-én megkezdték a szocialista forradalmat a burzsoázia ellen. Természetes, hogy ennek a forradalomnak az érdekei előbbrevalók az Alkotmányozó Gyűlés formális jogainál, még ha ezeket a formális jogokat nem is ingatta volna meg az a körülmény, hogy az Alkotmányozó Gyűlésről szóló törvényből hiányzik a nép ahhoz való jogának elismerése, hogy képviselőit bármikor újjáválaszthassa.

17. Minden olyan közvetlen vagy közvetett kísérlet, amely arra irányul, hogy az Alkotmányozó Gyűlés kérdését formális jogi szempontból, a szokásos burzsoá demokrácia keretei között, az osztályharc és polgárháború számbavétele nélkül vizsgálják, nem egyéb, mint a proletariátus ügyének elárulása és áttérés a burzsoázia álláspontjára. A forradalmi szociáldemokráciának feltétlen kötelessége, hogy kivétel nélkül mindenkit óva intsen ettől a hibától, amelybe egyes, a bolsevizmus vezető köreihez tartozó olyan egyének is beleesnek, akik nem tudják helyesen értékelni az októberi felkelést és a proletárdiktatúra feladatait.

18. Az egyetlen lehetőség arra, hogy fájdalommentesen oldjuk meg azt a válságot, amely az alkotmányozó gyűlési választások és a nép akarata, valamint a dolgozó és kizsákmányolt osztályok érdekei közötti összhang hiánya miatt állott elő, az, ha a nép minél nagyobb méretekben és minél gyorsabban érvényesíti azt a jogát, hogy az Alkotmányozó Gyűlés képviselőit újjáválassza, ha maga az Alkotmányozó Gyűlés hozzájárul ahhoz a törvényhez, amelyet a Központi Végrehajtó Bizottság ezekről az újjáválasztásokról hozott és fenntartás nélkül kijelenti, hogy elismeri a Szovjethatalmat, a szovjet forradalmat, annak a béke, a föld és a munkásellenőrzés kérdésében folytatott politikáját, ha az Alkotmányozó Gyűlés határozottan csatlakozik a kadet-kalegyinista ellenforradalom ellenfeleinek táborához.

19. Az Alkotmányozó Gyűléssel kapcsolatos válság e feltételek nélkül csak forradalmi úton oldható meg, csakis azon az úton, hogy a Szovjethatalom a lehető legerélyesebb, leggyorsabb, legkeményebb és leghatározottabb forradalmi rendszabályokat alkalmazza a kadet-kalegyinista ellenforradalommal szemben, akármilyen jelszavakkal és intézményekkel (még ha alkotmányozó gyűlési mandátummal) leplezné is magát ez az ellenforradalom. Minden arra irányuló kísérlet, hogy a Szovjethatalom kezét ebben a harcban megkössék, az ellenforradalom támogatását jelentené.

A megírás ideje: 1917. december 12. (25.)
Megjelent: „Pravda” 213. sz. 1917. december 26. (13.)

Lenin Művei. 26. köt. 391—396. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Dekrétum a bankok államosításának életbeléptetéséről és az ezzel kapcsolatban szükséges intézkedésekről. Tervezet

A közellátás válságos helyzete, a fenyegető éhínség, amelyet a spekuláció, a tőkések és a hivatalnokok szabotálása, valamint az általános gazdasági bomlás idézett elő, rendkívüli forradalmi intézkedéseket tesz szükségessé az e baj elleni harc érdekében.

Abból a célból, hogy az állam minden polgára, elsősorban pedig valamennyi dolgozó osztály, Munkás-, Katona és Parasztküldöttjeik Szovjetjei vezetésével, haladéktalanul és minden irányban, semmitől vissza nem riadva és a legforradalmibb módon cselekedve, hozzáfoghasson ehhez a harchoz és az ország gazdasági életének rendes kerékvágásba hozásához, elrendeljük a következőket:

Dekrétum a bankok államosításának életbeléptetéséről és az ezzel kapcsolatban szükséges intézkedésekről. Tervezet

1. Minden részvénytársasági vállalatot az állam tulajdonának nyilvánítunk.

2. A részvénytársaságok igazgatósági tagjai és igazgatói, valamint mindazok a részvényesek, akik a gazdag osztályokhoz tartoznak (vagyis 5 000 rubelt meghaladó összvagyonnal vagy havi 500 rubelt meghaladó jövedelemmel rendelkeznek), kötelesek teljes rendben folytatni a vállalatok ügyeinek vezetését, betartani a munkásellenőrzésről szóló törvényt, bemutatni minden részvényt az Állami Banknak és hetenként beszámolni működésűkről a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjeinek.

3. Az állami kölcsönöket, a külföldieket és belföldieket, annulláljuk (semmisnek nyilvánítjuk).

4. A kis kötvénytulajdonosoknak, valamint minden kis részvénytulajdonosnak, vagyis azoknak a tulajdonosoknak érdekeit, akik a lakosság dolgozó osztályaihoz tartoznak, teljes mértékben biztosítjuk.

5. Bevezetjük az általános munkakötelezettséget: minden férfi és női állampolgár, 16-tól 55 évig, köteles elvégezni azokat a munkákat, amelyeket a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjei vagy a Szovjethatalom más szervei kijelölnek.

6. Az általános munkakötelezettség életbeléptetésének első lépéseként elrendeljük, hogy a gazdag osztályokhoz tartozó személyek (lásd a 2. pontot) kötelesek fogyasztási vagy költségvetési munkakönyvvel rendelkezni és azt szabályszerűen vezetni, s ezeket a könyveket be kell mutatni a megfelelő munkásszervezeteknek, illetőleg a helyi Szovjeteknek és azok szerveinek, minden egyes vállalt munka elvégzésének hetenkénti bejegyzése céljából.

7. Az élelmiszerek, valamint egyéb szükségleti cikkek helyes nyilvántartása és elosztása érdekében minden állampolgár köteles belépni valamilyen fogyasztási szövetkezetbe. A közellátási hivatalok, ellátási bizottságok és egyéb hasonló szervezetek, valamint a vasúti és közlekedési szakszervezetek, a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek irányításával bevezetik e törvény végrehajtásának ellenőrzését. Különösen a gazdag osztályokhoz tartozó személyek kötelesek elvégezni azokat a munkákat, amelyeket a Szovjetek a fogyasztási szövetkezetek szervezése és ügyvezetése terén rájuk bíznak.

8. A vasúti munkások és alkalmazottak szakszervezetei a szállításnak, különösen az élelmiszerek, a fűtőanyag és más legfontosabb szükségleti cikkek szállításának helyesebb módon való megszervezése céljából kötelesek sürgősen kivételes rendszabályokat kidolgozni és azok megvalósítását azonnal megkezdeni; ennek során mindenekelőtt a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek, továbbá a Szovjetek és a Legfőbb Népgazdasági Tanács által meghatalmazott intézmények megrendeléseit és megbízásait kell figyelembe venniök.

Ugyancsak a vasutas szakszervezetekre hárul az a kötelesség, hogy a helyi Szovjetekkel együttműködve, a legerélyesebben, forradalmi rendszabályok alkalmazásától sem riadva vissza, harcoljanak a batyuzás ellen és irgalmatlanul üldözzenek mindenfajta spekulánst.

9. A munkásszervezetek, az alkalmazottak szakszervezetei és a helyi Szovjetek kötelesek haladéktalanul hozzálátni ahhoz, hogy a bezárt vagy leszerelt vállalatokat, valamint a munkanélkülieket hasznos munkára és a szükséges javak termelésére állítsák át, hogy megrendeléseket, nyersanyagot és fűtőanyagot kutassanak fel. A helyi szakszervezetek és Szovjetek semmi-esetre se halogassák ezirányú tevékenységüket, minden felülről jövő külön rendelet bevárása nélkül fogjanak hozzá a falusi és városi termékek cseréjéhez, miközben kötelesek szigorúan alkalmazkodni a Legfőbb Népgazdasági Tanács utasításaihoz és előírásaihoz.

10. A gazdag osztályokhoz tartozó személyek kötelesek minden készpénzüket az Állami Bankban és annak fiókjaiban, valamint a takarékpénztárakban tartani, fogyasztási célokra hetenként legfeljebb 100—125 rubelt (a helyi Szovjetek megállapítása szerint) kaphatnak kézhez, termelési és kereskedelmi célokra pedig csak a munkásellenőrzés szerveinek írásos igazolványai alapján.

E törvényerejű rendelet tényleges életbeléptetésének ellenőrzése céljából külön intézkedés fogja szabályozni a most érvényben levő bankjegyek kicserélését más bankjegyekre, s az állam és a nép ellen elkövetett csalásban bűnösök egész vagyonuk elkobzásával bűnhődnek.

11. Ugyanezen büntetés alá esnek, továbbá börtönnel vagy a frontra és kényszermunkára való küldéssel bűnhődnek mindazok, akik ezt a törvényt megszegik, a szabotálok és a sztrájkoló hivatalnokok, valamint a spekulánsok. A helyi Szovjetek és a hatáskörükbe tartozó intézmények kötelesek sürgősen kidolgozni a legforradalmibb harci rendszabályokat a nép e valódi ellenségei ellen.

12. A szakszervezetek és a dolgozók egyéb szervezetei, a helyi Szovjetekkel együttműködve, a párt- és egyéb szervezetek által ajánlott legmegbízhatóbb személyek részvételével repülő ellenőrző csoportokat szerveznek e törvény életbeléptetésének szemmeltartása, a munka mennyiségének és minőségének ellenőrzése és a törvény megszegőinek vagy kijátszóinak forradalmi törvényszék elé állítása céljából.

Az államosított vállalatok munkásai és alkalmazottai kötelesek megfeszíteni minden erejüket és rendkívüli intézkedéseket tenni a munka szervezésének megjavítása, a fegyelem megszilárdítása és a munka termelékenységének fokozása érdekében. A munkásellenőrzés szerveinek hetenként jelentést kell benyujtaniok a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak arról, hogy mit értek el ebben a tekintetben. A hiányokért és mulasztásokért a bűnösök forradalmi törvényszék előtt felelnek.

A megírás ideje: 1917. december első fele.
Először megjeleni: „Narodnoje Hozjajsztvo” 11. sz. 1918.

Lenin Művei. 26. köt. 404—407. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

A munkások szövetsége a dolgozó és kizsákmányolt parasztokkal

– írta: V. I. Lenin –

Levél a „Pravda” szerkesztőségéhez

Ma, szombaton, november 18-án, a parasztkongresszuson történt felszólalásom alkalmával nyilvánosan kérdést intéztek hozzám, amelyre nyomban válaszoltam. Szükséges, hogy erről a kérdésről és válaszomról az egész olvasóközönség azonnal tudomást szerezzen, mert bár forma szerint csak a saját nevemben beszéltem, lényegében az egész bolsevik párt nevében szóltam.

A dolog így történt.

Amikor a bolsevik munkások és a baloldali eszerek szövetségének kérdését érintettem, a baloldali eszerekkel való szövetség kérdését, akikben most sok paraszt megbízik, beszédemben azt bizonyítottam, hogy ez a szövetség lehet „becsületes koalíció”, becsületes szövetség, mert a bérmunkások érdekei és a dolgozó és kizsákmányolt parasztok érdekei közötti nincs gyökeres eltérés. A szocializmus teljes mértékben kielégítheti ezeknek is, amazoknak is az érdekeit. Csak a szocializmus elégítheti ki érdekeiket. Ebből következik az, hogy a proletárok és a dolgozó és kizsákmányolt parasztok között a „becsületes koalíció” lehetséges és szükséges. Ezzel szemben nem lehet „becsületes koalíció” az a „koalíció” (szövetség), amely egyrészt a dolgozó és kizsákmányolt osztályok, másrészt a burzsoázia között jön létre, mert ezeknek az osztályoknak az érdekei gyökeresen eltérnek egymástól.

Képzeljék el — mondottam —, hogy a kormányban többségben lesznek a bolsevikok, és kisebbségben a baloldali eszerek, sőt, tegyük fel, hogy csak egy baloldali eszer lesz a kormányban, a földművelésügyi népbiztos. Meg tudják-e a bolsevikok ebben az esetben valósítani a becsületes koalíciót?

Meg tudják valósítani, mert a bolsevikok, akik az ellenforradalmi elemek (köztük a jobboldali eszer és a „honvédő” elemek) elleni harcban engesztelhetetlenek, kötelesek lennének tartózkodni a szavazástól olyan kérdésekben, amelyek a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus által jóváhagyott földprogram tiszta eszer pontjait érintik. Ilyen például az egyenlősítő földhasználatról és a földnek a kisgazdák közötti újrafelosztásáról szóló pont.

A bolsevikok azzal, hogy ilyen pontnál tartózkodnak a szavazástól, egy cseppet sem árulják el programjukat. Mert hiszen abban az esetben, ha a szocializmus győz (a gyárak munkásellenőrzése, a gyárak ezt követő kisajátítása, a bankok államosítása, legfelsőbb gazdasági tanács alakítása, amely szabályozza az ország egész népgazdaságát), ebben az esetben a munkások kötelesek beleegyezni a dolgozó és kizsákmányolt kisparasztok által ajánlott átmeneti rendszabályokba, ha ezek a rendszabályok nem ártanak a szocializmus ügyének. Kautsky is, amikor még marxista volt (1899—1909-ben), nem egy ízben elismerte — mondottam —, hogy a szocializmushoz vezető átmeneti rendszabályok nem lehetnek egyformák azokban az országokban, amelyekben a mezőgazdaság nagyüzemű, és azokban az országokban, amelyekben kisüzemű.

Mi, bolsevikok, kötelesek lennénk tartózkodni a szavazástól a Népbiztosok Tanácsában vagy a Központi Végrehajtó Bizottságban az ilyen pont szavazás alá bocsátásakor, mert ha a baloldali eszerek (valamint az ő oldalukon álló parasztok) egyetértenek a munkásellenőrzéssel, a bankok államosításával stb., akkor az egyenlősítő földhasználat csak a teljes szocializmushoz való átmeneti rendszabályok egyike lenne. A proletariátus részéről ostobaság volna ilyen átmeneti rendszabályokat ráerőszakolni a parasztságra; a szocializmus győzelme érdekében a proletariátus köteles engedni a dolgozó és kizsákmányolt kisparasztoknak abban, hogy ők válasszák meg ezeket az átmeneti rendszabályokat, hiszen ezek nem lennének kárára a szocializmus ügyének.

Ekkor az egyik baloldali eszer (ha nem tévedek, Feofilaktov elvtárs) a következő kérdést tette fel nekem:

„És mit tesznek majd a bolsevikok, ha az Alkotmányozó Gyűlésben a parasztok keresztül akarják vinni az egyenlősítő földhasználatról szóló törvényt, a burzsoázia a parasztok ellen lesz, a döntés pedig a bolsevikoktól fog függni?”

Én azt válaszoltam: a munkások szövetsége a dolgozó és kizsákmányolt parasztokkal ilyen esetben, amikor a szocializmus ügye a munkásellenőrzés bevezetésével, a bankok államosításával stb. biztosítva lesz, azt a kötelezettséget rója a proletariátus pártjára, hogy a parasztokra szavazzon a burzsoáziával szemben. A bolsevikoknak — véleményem szerint — jogukban áll majd akkor, a szavazásnál, külön nyilatkozatot tenni, fenntartással élni, hogy nem értenek egyet stb., de a tartózkodás a szavazástól ebben az esetben a szocializmusért folyó harcban való szövetségesük elárulását jelentené, egy részleges nézeteltérés miatt. Ilyen helyzetben a bolsevikok sohasem árulnák el a parasztokat. Az egyenlősítő földhasználat és az ehhez hasonló rendszabályok soha nem ártanak a szocializmusnak, ha a hatalom munkás- és parasztkormány kezében van, ha bevezették a munkásellenőrzést, ha megvalósult a bankok államosítása, ha megteremtették az egész népgazdaságot irányító (szabályozó) legfelsőbb munkás- és paraszt gazdasági intézményeket stb.

Ez volt az én válaszom.

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. november 18. (december 1.)

Megjelent: „Pravda” 194. sz. 1917. december 2.
(november 19.)

Lenin Művei. 26. köt. 343—345. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezete

1. Valamennyi, legalább (összesen) 5 munkást és alkalmazottat foglalkoztató, illetőleg legalább évi 10 000 rubel forgalmat lebonyolító ipari, kereskedelmi, bank-, mezőgazdasági és egyéb vállalatnál be kell vezetni a termelés, a tárolás, valamint a termékek és a nyersanyagok adás-vétele fölötti munkásellenőrzést.

2. A munkásellenőrzést a vállalatnál dolgozó munkások és alkalmazottak gyakorolják, vagy közvetlenül, ha a vállalat olyan kicsiny, hogy ez lehetséges, vagy választott képviselőik útján, akiket közös gyűléseken haladéktalanul meg kell választani, úgy, hogy a választásokról jegyzőkönyvet kell felvenni, és a megválasztottak neveit közölni kell a kormánnyal és a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjeivel.

3. A munkások és alkalmazottak választott képviselőinek engedélye nélkül országos jelentőségű vállalatot, illetőleg üzemet (lásd 7. §) leállítani, valamint az ilyen üzem menetén bármit is változtatni feltétlenül tilos.

4. E választott képviselőknek kivétel nélkül minden könyvbe és okmányba, továbbá kivétel nélkül minden anyag-, szerszám-, valamint áruraktárba és készletbe betekintést kell engedni.

5. A munkások és alkalmazottak választott képviselőinek döntései kötelezők a vállalatok tulajdonosaira nézve, s az ilyen döntéseket csak a szakszervezetek és a kongresszusok helyezhetik hatályon kívül.

6. Valamennyi országos jelentőségű vállalatnál minden tulajdonos és a munkások és alkalmazottak minden, a munkásellenőrzés gyakorlására megválasztott képviselője felelős az államnak a legszigorúbb rendért, fegyelemért és a vagyon védelméért. A hanyagságban, a készletek, jelentések eltitkolásában stb. bűnösök teljes vagyonelkobzással és 5 évig terjedő börtönnel büntetendők.

7. Országos jelentőségű vállalatoknak számítanak mindazok a vállalatok, amelyek a honvédelem számára dolgoznak, valamint azok, amelyek egy vagy más módon összefüggenek a lakosság tömegeinek megélhetéséhez elengedhetetlenül szükséges cikkek termelésével.

8. A munkásellenőrzésre vonatkozó részletesebb szabályokat a Munkásküldöttek helyi Szovjetjei és az üzemi bizottságok konferenciái, valamint az alkalmazottak bizottságai fogják megállapítani képviselőik közös gyűlésein.

A megírás ideje: 1917. október 26. és 31.
(november 8. és 13.) között.

Megjelent: „Pravda” 178. sz. 1917. november 16. (3.)
Lenin Művei. 26. köt. 277—278. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt Központi Bizottságától

– írta: V. I. Lenin –

A párt tagjaihoz és Oroszország dolgozó osztályaihoz

Elvtársak!

Mindenki tudja, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Második Összoroszországi Kongresszusán a küldöttek többsége a bolsevikok pártjából került ki.

Ez a tény alapvető jelentőségű annak a forradalomnak megértése szempontjából, amely éppen most zajlott le és győzött mind Petrográdban, mind Moszkvában, mind pedig egész Oroszországban. Éppen erről a tényről feledkeznek meg állandóan és éppen ezt a tényt kerülik meg a tőkések hívei és öntudatlan szekértolói, akik meg akarják ingatni az új forradalom alapvető elvét, nevezetesen a minden hatalmat a Szovjeteknek elvet. Oroszországban nem szabad más kormánynak lennie, mint szovjet kormánynak. Oroszországban kivívtuk a Szovjethatalmat, és a kormánynak az egyik szovjet párt kezéből egy másik párt kezébe való átmenete minden forradalom nélkül biztosítva van, a Szovjetek egyszerű határozata, a szovjetküldöttek egyszerű újjáválasztása útján. A Második Összoroszországi Szovjetkongresszuson a bolsevik párt kapott többséget. Ezért csak az a kormány szovjet kormány, amelyet ez a párt alakított meg. És mindenki tudja, hogy a bolsevik párt Központi Bizottsága néhány órával az új kormány megalakítása előtt és még mielőtt a kormány tagjainak névsorát a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus elé terjesztette volna, meghívta ülésére a baloldali eszerek csoportjának három igen tekintélyes tagját, Kamkov, Szpiro és Karelin elvtársakat, s felajánlotta nekik az új kormányban való részvételt. Mi végtelenül sajnáljuk, hogy a baloldali eszer elvtársak ezt visszautasították, mi ezt a visszautasítást megengedhetetlennek tartjuk forradalmárok és a dolgozók hívei részéről, mi bármikor készek vagyunk a baloldali eszereket bevonni a kormányba, de kijelentjük, hogy mint a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus többségi pártjának jogunk és a néppel szemben kötelességünk a kormányalakítás.

Mindenki tudja, hogy pártunk Központi Bizottsága tisztán bolsevik népbiztoslistát terjesztett a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus elé, és hogy a kongresszus ezt a tisztán bolsevik kormánylistát jóváhagyta.

Ezért teljesen hazugok és csak a nép ellenségeitől, csak a Szovjethatalom ellenségeitől származnak és származhatnak azok a megtévesztő kijelentések, hogy a bolsevik kormány nem szovjet kormány. Ellenkezőleg, csak a bolsevik kormányt lehet most, a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus után, a harmadik kongresszus összehívásáig vagy a Szovjetek újjáválasztásáig, vagy addig, amíg a Központi Végrehajtó Bizottság új kormányt nem alakít — csakis a bolsevik kormányt lehet most szovjet kormánynak elismerni.

* * *

Elvtársak! Pártunk Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának néhány tagja: Kamenyev, Zinovjev, Nogin, Rikov, Miljutyin és még néhányan mások, tegnap, november 4-én, kiléptek pártunk Központi Bizottságából és — a három utóbbi — a Népbiztosok Tanácsából. Olyan nagy pártban, mint a mienk, politikánk proletárforradalmi iránya ellenére, elkerülhetetlen, hogy ne akadjanak egyes olyan elvtársak, akik nem eléggé állhatatosak és szilárdak a nép ellenségei ellen vívott harcban. Azok a feladatok, amelyek most pártunk előtt állnak, valóban mérhetetlenek, a nehézségek óriásiak — s pártunk néhány tagja, aki azelőtt felelős tisztségeket töltött be, megingott a burzsoázia nyomása alatt és megszökött sorainkból. Az egész burzsoázia és valamennyi szekértolója ujjongással fogadta ezt, kárörvendez, nagy hangon összeomlásról beszél, a bolsevik kormány vesztét jósolgatja.

Elvtársak! Ne higgyetek ennek a hazugságnak. A kilépett elvtársak szökevények módjára jártak el, amikor nemcsak feladták a rájuk bízott tisztségeket, hanem pártunk Központi Bizottságának azt az egyenes határozatát is megszegték, hogy várjanak a távozással legalább a petrográdi és a moszkvai pártszervezet döntéséig. Mi határozottan elítéljük ezt a dezertálást. Mély meggyőződésünk, hogy minden öntudatos munkás, katona és paraszt, aki pártunkhoz tartozik vagy vele együttérez, ugyanolyan határozottan elítéli a szökevények eljárását.

Kijelentjük azonban, hogy néhány, pártunk vezetőrétegéhez tartozó ember szökevényekre jellemző eljárása egy percre sem, egy hajszálnyira sem fogja megingatni a pártunkat követő tömegek egységét, következésképpen nem fogja megingatni pártunkat sem.

Emlékezzetek rá elvtársak, hogy a szökevények közül ketten, Kamenyev és Zinovjev, már a petrográdi felkelés előtt is szökevények és sztrájktörők módjára viselkedtek, mert nemcsak hogy a Központi Bizottság 1917 október 10-i döntő ülésén a felkelés ellen szavaztak, hanem a Központi Bizottság döntésének meghozatala után is agitációt folytattak a pártmunkások között a felkelés ellen. Mindenki tudja, hogy azok az újságok, amelyek nem mertek a munkások oldalára állni és inkább a burzsoázia felé húztak (például a „Novaja Zsizny”), akkor az egész burzsoá sajtóval együtt nagy lármát csaptak és azt ordítozták, hogy pártunk „összeomlik”, „a felkelés kudarcba fúl” stb. De az élet csakhamar megcáfolta egyesek hazugságait és rágalmait, mások kételyeit, ingadozásait és gyávaságát. Arról a „viharról”, melyet Kamenyevnek és Zinovjevnek a petrográdi felkelés meghiúsítására irányuló lépéseivel kapcsolatban akartak támasztani, kiderült, hogy vihar egy pohár vízben, s a tömegek hatalmas lendülete, a munkások, katonák és parasztok millióinak nagyszerű hősiessége Petrográdban, Moszkvában, a frontokon, a lövészárkokban és a falvakban, a szökevényeket olyan könnyedséggel félretolta, mint a robogó vonat a forgácsot.

Szégyeljék magukat a kishitűek, az ingadozók, a kételkedők, mindazok, akiket a burzsoázia meg tudott félemlíteni, vagy akikre hatott a burzsoázia közvetlen és közvetett szekértolóinak ordítozása. A petrográdi, a moszkvai és a többi munkások és katonák tömegeiben nyoma sincs az ingadozásnak. Pártunk egy emberként, egységesen és szilárdan áll a Szovjethatalom őrhelyén, és védi minden dolgozó s elsősorban a munkások és szegény parasztok érdekeit!

A burzsoá firkászok és azok, akiket a burzsoázia megfélemlített, kórusban azzal vádolnak bennünket, hogy hajthatatlanok vagyunk, hogy kérlelhetetlenek vagyunk, hogy nem akarjuk megosztani a hatalmat más pártokkal. Ez nem igaz, elvtársak! Mi felajánlottuk és felajánljuk a baloldali eszereknek, hogy osszák meg velünk a hatalmat. Nem a mi hibánk, hogy ők visszautasították ajánlatunkat. Mi tárgyalásokat kezdtünk még az után is, hogy a Második Szovjetkongresszus tagjai elutaztak, mi e tárgyalások során mindenféle engedményeket tettünk és elmentünk egész odáig, hogy feltételesen beleegyezésünket adtuk még ahhoz is, hogy beengedjük a petrográdi városi duma egy részének a képviselőit, annak a kornyilovista fészeknek a képviselőit, melyet a nép legelsősorban fog elsöpörni, ha a kornyilovista gazfickók, ha a tőkések és földbirtokosok csemetéi, a hadapródiskolások ismét megpróbálnak ellenállni a nép akaratának, mint ahogy megpróbáltak az elmúlt vasárnap Petrográdban, és mint ahogy megint meg akarjak kísérelni (ezt bebizonyította Puriskevics összeesküvésének leleplezése és a nála tegnap — november 3-án — lefoglalt iratok). De azok az urak, akik a baloldali eszerek háta mögött állnak és rajtuk keresztül a burzsoázia érdekében fejtenek ki tevékenységet, engedékenységünket gyengeségként értelmezték és arra használták ki, hogy újabb ultimátumokat intézzenek hozzánk. A november 3-i tanácskozáson megjelent Abramovics és Martov úr, s a következő ultimátumot nyújtotta át: semmiféle tárgyalás, amíg a kormány be nem szünteti a letartóztatásokat és a burzsoá újságok betiltását.

Mind pártunk, mind a Szovjetkongresszus Központi Végrehajtó Bizottsága megtagadta ennek az ultimátumnak a teljesítését, amelyet nyilvánvalóan Kalegyin, a burzsoázia, Kerenszkij és Kornyilov hívei sugalmaztak. Puriskevics összeesküvése, és annak a delegációnak a megjelenése Petrográdban november 5-én, amelyet a 17. hadtest egy része küldött ki, s amely azzal fenyeget bennünket, hogy Petrográd ellen vonul (nevetséges fenyegetés, hiszen ezeknek a kornyilovistáknak az előcsapatai már szét vannak verve és Gatcsinánál megfutamodtak, nagyobb részük pedig nem is volt hajlandó a Szovjetek ellen harcolni) – mindezek az események megmutatták, ki sugalmazta a valóságban Abramovics és Martov úr ultimátumát, kinek a szolgálatában álltak ezek az emberek a valóságban.

Legyenek hát a dolgozók nyugodtak, és tartsanak ki keményen! A mi pártunk sohasem fog meghátrálni a Szovjetek kisebbségének ultimátumai előtt, annak a kisebbségnek az ultimátumai előtt, amely engedte, hogy megfélemlítse a burzsoázia, és amely ténylegesen, a valóságban, minden „jószándéka” ellenére, báb a kornyilovisták kezében.

Mi szilárdan a Szovjethatalom elve alapján, vagyis a legutóbbi Szovjetkongresszuson létrejött többség hatalmának elve alapján állunk, mi hajlandók voltunk és továbbra is hajlandók vagyunk megosztani a hatalmat a Szovjetek kisebbségével, azzal a feltétellel, hogy ez a kisebbség lojálisán és becsületesen aláveti magát a többségnek és kötelezi magát annak a programnak a végrehajtására, amelyet jóváhagyott az egész Második Összoroszországi Szovjetkongresszus, és amely a szocializmus felé vezető fokozatos, de szilárd és tántoríthatatlan lépések programja. De nem vetjük alá magunkat olyan intellektuel csoportocskák semmiféle ultimátumának, amelyek mögött nem állnak tömegek, amelyek mögött a valóságban csak kornyilovisták, szavinkovisták, hadapródiskolások stb. állanak.

Legyenek hát a dolgozók nyugodtak, és tartsanak ki szilárdan! Pártunk, a szovjet többség pártja, egységesen és tömören, felsorakozva védi érdekeiket, s pártunk mögött éppúgy, mint azelőtt, ott állnak a munkások milliói a városokban, a katonák milliói a lövészárkokban, a parasztok milliói a falvakban, akik készek, ha törik, ha szakad, győzelemre vinni a béke és a szocializmus ügyét!

A megírás ideje: 1917. november 5—6. (18—19.)

Megjelent: „Pravda” 182. sz.
1917. november 20. (7.)

Lenin Művei. 26. köt. 308—313. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa