A leninizmus kérdéseihez – 4. rész
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében
(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)
V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében
…. folytatás
Igenám, de mi történik akkor, ha a helyes viszony élcsapat és osztály között, ha a „kölcsönös bizalom” párt és osztály közt megrendül?
Mi történik, ha a párt így vagy amúgy, maga kezd az osztállyal szembehelyezkedni, megsérti az osztályhoz való helyes kölcsönös viszony, a „kölcsönös bizalom” alapjait?
Lehetségesek-e egyáltalán ilyen esetek?
Igen, lehetségesek.
Lehetségesek akkor:
1) ha a párt a tömegek előtti tekintélyét nem a saját munkájára és a tömegek bizalmára kezdi építeni, hanem „korlátlan” jogaira;
2) ha a párt politikája nyilvánvalóan helytelen, a párt azonban nem akarja hibáját felülvizsgálni és kijavítani;
3) ha a párt politikája általában helyes, de a tömegek még nem készek arra, hogy magukévá tegyék, és a párt nem akar, vagy nem tud várni, hogy a tömegeknek módot adjon arra, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek a párt politikájának helyességéről, és a párt megkísérli politikáját a tömegekre ráerőszakolni.
Pártunk történetéből számos ilyen esetet ismerünk. A különböző csoportok és frakciók pártunkban azért buktak el és szóródtak széjjel, mert megszegték e három feltétel egyikét, sőt néha valamennyit.
Ebből azonban az következik, hogy a proletárdiktatúrának a párt „diktatúrájával” (vezetőszerepével) való szembeállítását csak abban az esetben lehet helytelennek tekinteni:
1) ha a pártnak a munkásosztály irányában gyakorolt diktatúráján nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett diktatúrát („erőszakra támaszkodó hatalmat”), hanem a párt gyakorolta vezetést értjük, amely kizárja a munkásosztállyal mint egésszel, a munkásosztály többségével szemben alkalmazott erőszakot, vagyis ha a párt diktatúráját úgy értjük, ahogy Lenin érti;
2) ha a pártnak megvannak az adottságai ahhoz, hogy az osztály igazi vezetője legyen, vagyis ha a párt politikája helyes, ha ez a politika megfelel az osztály érdekeinek;
3) ha az osztály, ha az osztály többsége elfogadja ezt a politikát, magáévá teszi, s a párt munkája következtében meggyőződik e politika helyességéről, bízik a pártban és támogatja.
Ha e feltételeket megszegik, feltétlenül összeütközés, szakadás jön létre a párt és az osztály között, egymással szembefordulnak.
Lehet-e a párt vezetését erőszakkal rákényszeríteni az osztályra? Nem, nem lehet. Az ilyen vezetés semmiesetre sem lehet valamelyest is tartós. A pártnak, ha a proletariátus pártja akar maradni, tudnia kell, hogy mindenekelőtt és elsősorban vezetője, vezére, tanítója a munkásosztálynak. Nem feledhetjük el Lenin szavait, melyeket erre vonatkozólag az „Állam és forradalom” című brosúrájában mondott:
„A marxizmus, amikor a munkáspártot neveli, a proletariátus élcsapatát neveli, amely a hatalmat megtudja ragadni és az egész népet el tudja vezetni a szocializmushoz, tudja az új rendet irányítani és szervezni, valamennyi dolgozó és kizsákmányolt tanítója, vezetője és vezére tud lenni abban, hogy társadalmi életüket a burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellenére berendezzék” (XXI. köt. 386. old.).
Lehet-e a pártot az osztály igazi vezetőjének tekinteni, ha politikája helytelen, ha politikája összeütközésbe kerül az osztály érdekeivel? Világos, hogy nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha vezető akar maradni, felül kell vizsgálnia politikáját, helyesbítenie kell azt, be kell ismernie és ki kell javítania hibáját. E tétel bizonyítására pártunk történetéből hivatkozhatnánk például arra az időszakra, amikor az egész terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának rendszerét megszüntettük, mert a munkás- és paraszttömegek nyilvánvalóan elégedetlenek voltak politikánkkal, s amikor a párt nyíltan és becsületesen módosította ezt a politikáját. Lenin a X. pártkongresszuson a következőket mondta a beszolgáltatási kötelezettség megszüntetéséről és az új gazdasági politika bevezetéséről:
„Ne igyekezzünk bármit is eltitkolni, hanem mondjuk meg kereken, hogy a parasztság elégedetlen a kölcsönös viszonynak azzal a formájával, amely köztünk kialakult, hogy ezt a formát nem akarja s hogy tovább nem fog így élni. Ez vitathatatlan. Ez az akarata határozottan kifejezésre jutott. Ez a dolgozó lakosság óriási tömegeinek akarata. Ezzel számolnunk kell s elég józan politikusok vagyunk ahhoz, hogy nyíltan kimondjuk: vizsgáljuk hát felül parasztpolitikánkat” (XXVI. köt. 238. old.).
Lehet-e azt tartani, hogy a pártnak vállalnia kell a kezdeményezést és a vezetést a tömegek döntő akcióinak szervezésében csak azon az alapon, hogy politikája általában helyes, ha ez a politika még nem bírja az osztály bizalmát és támogatását, mondjuk azért, mert az osztály politikailag elmaradott; ha a pártnak még nem sikerült meggyőznie az osztályt politikája helyességéről, mondjuk azért, mert az események még nem értek meg? Nem, nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha igazi vezető akar lenni, tudnia kell várni, meg kell győznie a tömegeket politikája helyességéről, segítenie kell a tömegeket abban, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek e politika helyességéről.
„Ha a forradalmi pártnak — mondja Lenin — nincs többsége a forradalmi osztályok élenjáró osztagaiban és az országban, akkor szó sem lehet felkelésről” (XXI. köt. 282. old.).
„A forradalom lehetetlen mindaddig, amíg a munkásosztály többségének nézetei meg nem változnak, márpedig ezt a változást a tömegek politikai tapasztalatai idézik elő” (XXV. köt. 221. old.).
„A proletár élcsapatot eszmeileg meghódítottuk. Ez a fő. Enélkül az első lépést sem lehet megtenni a győzelem felé. De ettől még meglehetősen messze az út a győzelemig. Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozóknak és a tőke elnyomottjainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges” (ugyanott, 228. old.).
Tudvalevő, hogy pártunk a Lenin Áprilisi Téziseitől az 1917. Októberi Felkelésig terjedő időszakban így is cselekedett. S éppen azért, mert pártunk Lenin ez útmutatásai szerint cselekedett, a felkelés győzött.
Lényegében ezek az élcsapat és az osztály közötti helyes viszony feltételei.
Mit jelent vezetni, amikor a párt politikája helyes s az élcsapat és az osztály közti helyes viszony zavartalan?
Vezetni ilyen feltételek mellett azt jelenti, hogy meg tudjuk győzni a tömegeket a párt politikájának helyességéről, olyan jelszavakat tudunk kiadni és megvalósítani, amelyek a tömegeket elvezetik a párt álláspontjához s megkönnyítik nekik azt, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, azt jelenti, hogy a tömegeket a párt öntudatának színvonalára tudjuk emelni, s ekként biztosítjuk a tömegek támogatását, készségüket a döntő harcra.
Ezért a meggyőzés módszere a párt alapvető módszere a munkásosztály vezetésében.
„Ha mi most Oroszországban — mondja Lenin — az oroszországi burzsoázián és az Antant burzsoáziáján aratott példátlan győzelmek két és fél esztendeje után, a szakszervezetekbe való belépés feltételéül «a diktatúra elismerését» tűznők ki, akkor butaságot követnénk el, ártanánk a tömegekre gyakorolt befolyásunknak és segítenénk a mensevikeknek. Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzni az elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nempedig az, hogy kiagyalt, gyerekesen «baloldali» jelszavakkal elszigeteljék magukat tőlük” (XXV. köt. 197. old.).
Ezt természetesen nem szabad úgy érteni, hogy a pártnak valamennyi munkást, az utolsó emberig, meg kell győznie, s csak azután lehet cselekvéshez fogni, hogy csak azután lehet akciókba kezdeni. Semmiesetre sem! Ez csak azt jelenti, hogy a pártnak, mielőtt döntő politikai akciókba kezd, hosszas forradalmi munkával biztosítania kell a maga számára a munkástömegek többségének támogatását, legalábbis az osztály többségének jóindulatú semlegességét. Ellenkező esetben az a lenini tétel, hogy a munkásosztály többségének megnyerése a párt számára a győzelmes forradalom előfeltétele, teljesen értelmetlen volna.
De mi történjék a kisebbséggel, ha nem akarja, ha nem hajlandó magát önként alávetni a többség akaratának? Lehet-e, kell-e a pártnak, amely mögött a többség bizalma áll, a kisebbséget kényszerítenie arra, hogy alávesse magát a többség akaratának? Igen, lehet is, kell is. A vezetést a tömegek meggyőzésének módszere biztosítja — ez az alapvető módszer, amellyel a párt a tömegekre hat. De ez nem zárja ki, hanem megköveteli a kényszert, ha ennek a kényszernek az az alapja, hogy a munkásosztály többsége bízik a pártban és támogatja, ha a kényszert akkor alkalmazzuk a kisebbséggel szemben, mikor a többséget már meg tudtuk győzni.
Emlékezzünk azokra a vitákra, melyek erről a kérdésről pártunkban a szakszervezeti vita idején lefolytak. Miben állt akkor az ellenzék, miben a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottságának hibája? Nem abban-e, hogy az ellenzék lehetségesnek tartotta akkor a kényszert? Nem, nem abban. Az ellenzék hibája akkor az volt, hogy noha nem tudta a többséget meggyőzni álláspontja helyességéről és elvesztette a többség bizalmát, mégis kényszert kezdett alkalmazni, ragaszkodott ahhoz, hogy „ki kell rostálni” a többség bizalmát bíró embereket.
Lenin akkor, a párt X. kongresszusán, a szakszervezetekről szóló beszédében ezt mondta:
„Hogy helyes kölcsönös viszonyt, kölcsönös bizalmat hozzunk létre a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között, ahhoz a hibát, ha a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottsága hibát követett el … jóvá kell tenni. De ha ezt a hibát védeni kezdik, akkor ez politikai veszély forrásává lesz. Ha ama hangulatok alapján, melyeket Kutuzov itt kifejez, nem tennők meg a maximumát annak, amit a demokrácia szellemében megtehetünk, akkor politikai csődbe jutnánk. Mindenekelőtt meggyőznünk kell, azután pedig kényszerítenünk. Előbb minden áron meggyőznünk kell, és azután kényszerítenünk. Nem tudtuk a nagy tömegeket meggyőzni s megzavartuk az élcsapat és a tömegek közti helyes viszonyt” (XXVI. köt. 235. old.).
Ugyanezt mondja Lenin „A szakszervezetekről” című brosúrájában:
„Akkor alkalmaztuk helyesen és sikerrel a kényszert, ha előbb a meggyőzéssel tudtunk számára alapot adni” (ugyanott, 74. old.).
És ez így is van. Mert e feltételek nélkül minden vezetés lehetetlen. Mert csak így lehet biztosítani a cselekvés egységét a pártban, ha a pártról van szó, az osztály cselekvésének egységét, ha az egész osztályról van szó. Enélkül szakadás, széthúzás, bomlás van a munkásosztály soraiban.
Általában ezek azok az alapelvek, amelyek szerint a párt helyesen vezeti a munkásosztályt.
A vezetés minden más értelmezése szindikalizmus, anarchizmus, bürokratizmus, akármi — csak nem bolsevizmus, csak nem leninizmus.
Nem lehet a proletárdiktatúrát a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani, ha a párt és a munkásosztály közt, az élcsapat és a munkástömegek közt helyes a kölcsönös viszony. De ebből az következik, hogy még kevésbé lehet azonosítani a pártot a munkásosztállyal, a párt gyakorolta vezetést („diktatúrát”) a munkásosztály diktatúrájával. Azon az alapon, hogy a párt „diktatúráját” nem lehet szembeállítani a proletariátus diktatúrájával, Szorin arra a helytelen következtetésre jutott, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”.
De Lenin nemcsak azt mondja, hogy ez a szembeállítás megengedhetetlen. Azt is mondja, hogy nem szabad szembeállítani „a tömegek diktatúráját a vezérek diktatúrájával”. Nem óhajtják-e ezen az alapon a vezérek diktatúráját a proletariátus diktatúrájával azonosítani? Ezen az úton haladva azt kellene mondanunk: „a proletariátus diktatúrája vezéreink diktatúrája”. Márpedig voltaképpen éppen ehhez a butasághoz vezet az a politika, mely a párt „diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával azonosítja …
Mi az álláspontja ebben a kérdésben Zinovjevnek?
Zinovjev lényegében ugyanazon az álláspontom van, mint Szorin, vagyis azonosítja a párt „diktatúráját” a proletárdiktatúrával, de azzal a különbséggel, hogy Szorin nyíltabban és világosabban fejezi ki magát, Zinovjev ellenben „köntörfalaz”. Elég például Zinovjev „Leninizmus” c. könyvéből a következő sorokat idézni, hogy meggyőződjünk erről:
„Mi a Szovjetunióban fennálló rend — kérdi Zinovjev — osztálytartalma szempontjából? A proletárdiktatúra. Mi a hatalom közvetlen rúgója a Szovjetunióban? Ki valósítja meg a munkásosztály hatalmát? A kommunista párt! Ebben az értelemben nálunk pártdiktatúra van. Mi a hatalom jogi formája a Szovjetunióban? Milyen az államrend új típusa, melyet az Októberi Forradalom megteremtett? A szovjet rendszer. Az egyik a legkevésbé sem mond ellent a másiknak.”
Hogy az egyik a másiknak nem mond ellent, az persze igaz, ha a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben gyakorolt diktatúráján a párt által gyakorolt vezetést értjük. De hogyan lehet ezen az alapon a proletariátus diktatúrája és a párt „diktatúrája” közé, a szovjet rendszer és a párt „diktatúrája” közé egyenlőségjelet tenni? Lenin a szovjet rendszert azonosította a proletárdiktatúrával, s igaza volt, mert a Szovjetek, a mi Szovjetjeink, olyan szervezetek, amelyekben a dolgozó tömegek a párt vezetésével a proletariátus körül tömörülnek. De mikor, hol, melyik művében tett Lenin egyenlőségjelet a párt „diktatúrája” és a proletariátus diktatúrája közé, a párt „diktatúrája” és a szovjet rendszer közé, mint ahogy most Zinovjev teszi? A proletariátus diktatúrájának nemcsak a párt vezetése („diktatúrája”) nem mond ellent, hanem a vezérek vezetése („diktatúrája”) sem. Nem óhajtják-e ezen az alapon azt proklamálni, hogy országunk a proletárdiktatúra országa, azaz a párt diktatúrájának országa, azaz a vezérek diktatúrájának országa? Márpedig éppen erre a butaságra vezet a párt-„diktatúra” és a proletárdiktatúra azonosításának „elve”, amelyet Zinovjev lopva és bátortalanul alkalmaz.
Lenin nagyszámú műveiben csak öt esetet tudtam találni, ahol Lenin futólag érinti a pártdiktatúra kérdését.
Az első eset — vita az eszerekkel és mensevikekkel, ahol ezt mondja:
„Ha az egy párt diktatúráját vetik szemünkre, és, mint hallottuk, szocialista egységfrontot javasolnak, mi azt mondjuk: «igenis egy párt diktatúrája! Ezen az alapon állunk s erről az alapról nem térhetünk le, mert ez az a párt, amely évtizedek során kivívta magának az egész gyári és ipari proletariátus élcsapatának helyzetét»” (XXIV. köt. 423. old.).
A második eset — „Levél a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsak feletti győzelem alkalmából”, ahol ezt mondja:
„Ijesztgetik a parasztokat (különösen a mensevikek és eszerek, mind, még a «baloldaliak» is), az «egy párt diktatúrájának», a bolsevikok, a kommunisták pártja diktatúrájának madárijesztőjével.
Kolcsak példáján a parasztok megtanulták, hogy ne féljenek madárijesztőktől.
Vagy a földesurak és kapitalisták diktatúrája (vagyis vashatalma), vagy a munkásosztály diktatúrája” (XXIV. köt. 436. old.).
A harmadik eset — Leninnek a Kommunista Internacionále II. kongresszusán mondott beszéde, amelyben Tannerrel vitázik. Ezt a beszédet fentebb idéztem.
A negyedik eset — néhány sor a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrában. Az idevágó helyeket már fentebb idéztem.
Az ötödik eset — a proletárdiktatúrára vonatkozó tézisvázlat, melyet a „Leninszkij Szbornyik” III. kötete közöl, ahol egy ilyen alcím van: „Egy párt diktatúrája” („Leninszkij Szbornyik” III. köt. 497. old.).
Megjegyzendő, hogy az öt eset közül kettőben, az utolsóban és a másodikban, Lenin az „egy párt diktatúrája” szavakat idézőjelbe teszi, nyilvánvalóan aláhúzva, hogy a formulát nem a szó szoros értelmében, hanem átvitt értelemben használja.
Azt is ki kell emelni, hogy mindezekben az esetekben Lenin „pártdiktatúrán” a „földbirtokosok” és kapitalisták” feletti diktatúrát („vashatalmat”) érti, nempedig a munkásosztály feletti diktatúrát — ellentétben Kautsky és kompániája rágalmazó koholmányaival.
Jellemző, hogy Leninnek azokban a műveiben, amelyekben a proletárdiktatúrát és a pártnak a proletárdiktatúra rendszerében betöltött szerepét tárgyalja vagy egyszerűen megemlíti, akár alapvető, akár másodrendű művek ezek, egyikben sincs még csak célzás sem arra, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ellenkezőleg, e művek minden lapja, minden sora tiltakozik ez ellen a formula ellen (lásd „Állam és forradalom”, „A proletár- forradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb.).
Még jellemzőbb, hogy a Kommunista Internacionále II. kongresszusának a politikai párt szerepéről szóló téziseiben, amelyeket Lenin közvetlen vezetésével dolgoztak ki, s amelyekre Lenin beszédeiben többízben hivatkozott, mint a párt szerepének és feladatainak mintaszerűen helyes megfogalmazására — egyetlenegy, a szó szoros értelmében egyetlenegy szót sem találunk a párt diktatúrájáról.
Miről tanúskodik mindez?
Arról, hogy:
a) Lenin a „párt diktatúrája” formulát nem tartotta kifogástalannak, pontosnak, s ezért ez a kifejezés igen ritkán fordul elő Lenin műveiben, s néha idézőjelben van;
b) abban a néhány esetben, mikor Lenin, ellenfeleivel vitatkozva, kénytelen volt a párt diktatúrájáról beszélni, rendszerint „egy párt diktatúrájáról” beszélt, vagyis arról, hogy pártunk egyedül van hatalmon, nem osztja meg a hatalmat más pártokkal, s Lenin mindig megmagyarázta, hogy a párt diktatúráján a munkásosztállyal kapcsolatban a párt vezetését, a párt vezetőszerepét kell érteni;
c) mindazokban az esetekben, amikor Lenin szükségesnek tartotta, hogy tudományosan meghatározza a párt szerepét a proletárdiktatúra rendszerében, kizárólag a pártnak a munkásosztállyal kapcsolatos vezetőszerepéről beszélt (s ilyen eset ezrével van);
d) éppen ezért Leninnek nem „jutott eszébe” a párt szerepéről szóló alapvető határozatba — a Kommunista Internacionále II. kongresszusának határozatára gondolok — bevenni a „pártdiktatúra” formulát;
e) nincs igazuk a leninizmus szempontjából, és politikailag rövidlátók azok az elvtársak, akik azonosítják vagy azonosítani próbálják a párt „diktatúráját”, tehát a „vezérek diktatúráját” is, a proletariátus diktatúrájával, mert ezzel megsértik az élcsapat és az osztály közötti helyes kölcsönös viszony feltételeit.
Nem is szólva arról, hogy a „pártdiktatúra” formula, ha a fentebb megjelölt fenntartások nélkül vesszük, gyakorlati munkánkban a veszélyek és politikai hátrányok egész sorának okozója lehet. Ez a formula, ha fenntartás nélkül vesszük, mintegy ezt sugallja:
a) a pártonkívüli tömegeknek: ne merjetek ellentmondani, ne merjetek okoskodni, mert hiszen a párt mindent megtehet, mert hiszen nálunk pártdiktatúra van;
b) a pártkádereknek: legyetek merészebbek, gyakoroljatok nagyobb nyomást, nem kell figyelembe venni a pártonkívüli tömegek szavát — nálunk pártdiktatúra van;
c) a párt vezető rétegének: megengedhetitek magatoknak azt a fényűzést, hogy kissé önelégültek legyetek, sőt talán el is bizakodhattok egy kicsit, hiszen nálunk pártdiktatúra van, ami „tehát” a vezérek diktatúrája is.
Ezekre a veszedelmekre helyénvaló éppen most felhívni a figyelmet, a tömegek politikai aktivitásának fellendülése idején, amikor különösen értékes számunkra a pártnak az a készsége, hogy a tömegek szavára érzékenyen figyeljen, amikor pártunk számára a fő parancsolat az, hogy legyen figyelmes a tömegek igényeivel szemben, amikor a párttól különös körültekintést és különös rugalmasságot követelünk a politikában, amikor az elbizakodás veszélye az egyik legkomolyabb veszély, amely a pártot a tömegek helyes vezetése terén fenyegeti.
Ne feledkezzünk meg Lenin nagyszerű szavairól, melyeket pártunk XI. kongresszusán mondott:
„A néptömeg tengerében mi (a kommunisták — I. Szt.) mégis csak egy csepp vagyunk, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, aminek az igazságát a nép elismeri. E nélkül a kommunista párt nem fogja a proletariátust vezetni, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket és az egész gépezet széthull” (XXVII. köt. 256. old.).
„Helyesen kifejezni azt, aminek az igazságát a nép elismeri” — ez az az elengedhetetlen feltétel, amely a párt számára biztosítja a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő megtisztelő szerepét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!