Címke: ideológia

A leninizmus kérdéseihez – 3. rész
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében
Fentebb beszéltem a proletárdiktatúráról történelmi kikerülhetetlensége szempontjából, osztálytartalma szempontjából, állami természete szempontjából, s végül azoknak a romboló és alkotó feladatoknak a szempontjából, amelyeket egy egész történelmi időszak folyamán, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszaknak nevezett időszak folyamán kell teljesítenie.

Most a proletárdiktatúráról a diktatúra szerkezete szempontjából, a diktatúra „mechanizmusa” szempontjából, azoknak a „hajtószíjaknak”, „emelőknek” és annak az „irányító erőnek” a szerepe és jelentősége szempontjából kell beszélnünk, amelyek összességükben a „proletárdiktatúra rendszerét” (Lenin) alkotják s amelyek segítségével a proletárdiktatúra mindennapos munkája végbemegy.

Melyek ezek a „hajtószíjak” vagy „emelők” a proletárdiktatúra rendszerében? Mi az az „irányító erő”? Miért van rájuk szükség?

Az emelők vagy hajtószíjak — a proletár- diktatúrának azok a tömegszervezetei, melyek segítsége nélkül a diktatúra megvalósítása lehetetlen.

Az irányító erő—a proletariátus élenjáró osztaga, a proletariátus élcsapata, mely a proletárdiktatúra legfőbb vezető ereje.

Ezekre a hajtószíjakra, emelőkre és erre az irányító erőre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük a győzelemért vívott harcában fegyvertelen hadseregként állna a szervezett és felfegyverzett tőkével szemben. Ezekre a szervezetekre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük múlhatatlanul vereséget szenvedne a burzsoázia megdöntéséért folyó harcában, a saját hatalma megszilárdításáért, a szocializmus építéséért folytatott harcában. E szervezetek rendszeres segítsége és az élcsapat irányító ereje azért szükséges, mert e feltételek nélkül lehetetlen a proletariátusnak némileg is tartós és erős diktatúrája.

Melyek ezek a szervezetek?

Először, a munkások szakszervezetei, elágazásaikkal a központban és a vidéken, számos termelési, kulturális, nevelő és egyéb szervezet formájában. Ezek valamennyi szakma munkásait egyesítik. A szakszervezet nem pártjellegű szervezet. A szakszervezeteket a nálunk uralkodó munkásosztály összességét magában foglaló szervezetnek lehet nevezni. A szakszervezetek a kommunizmus iskolái. A szakszervezetek kiválasztják soraikból a legjobb elemeket az igazgatás minden területén végzendő vezető munkára. A munkásosztályon belül létrehozzák a kapcsolatot a haladók és az elmaradottak között. Összekötik a munkástömegeket a munkásosztály élcsapatával.

Másodszor, a Szovjetek, számos elágazásukkal a központban és a vidéken, közigazgatási, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb állami szervezetek formájában, valamint a dolgozók ama rengeteg önkéntes tömegegyesülete, amelyek ezeket az állami szervezeteket körülveszik és a lakossággal összekötik. A Szovjetek a város és a falu összes dolgozóinak tömegszervezetei. A Szovjetek nem pártjellegű szervezetek. A Szovjetek — a proletárdiktatúra közvetlen kifejezői. A Szovjeteken megy keresztül a diktatúra megszilárdítására és a szocializmus építésére irányuló minden és mindenféle intézkedés. A Szovjetek útján valósul meg a parasztság állami vezetése a proletariátus által. A Szovjetek kötik össze a dolgozók milliós tömegeit a proletariátus élcsapatával.

Harmadszor, a különféle szövetkezetek különféle elágazásaikkal. Ez a dolgozók tömegszervezete, nem pártjellegű szervezet, amely a dolgozókat mindenekelőtt mint fogyasztókat, s idővel mini termelőket is egyesíti (mezőgazdasági szövetkezet). Különös jelentőségre tesz szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a széleskörű építés időszakában. Megkönnyíti a proletariátus élcsapatának kapcsolatát a parasztság tömegeivel és megteremti a lehetőségét annak, hogy a parasztságot bevonjuk a szocialista építés folyamatába.

Negyedszer, az ifjúsági szövetség. Ez a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, nem pártjellegű, de a párthoz tartozó szervezet. Feladata, hogy segítse a pártot az ifjú nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Fiatal tartalékokat ad a proletariátus valamennyi többi tömegszervezetének az igazgatás minden területén. Az ifjúsági szövetség különös jelentőségre tett szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a proletariátus széleskörű kulturális és nevelőmunkájának időszakában.

Végül, a proletariátus pártja, élcsapata. Ereje abban rejlik, hogy magábagyűjti a proletariátus legjobbjait, valamennyi tömegszervezetéből. Rendeltetése, hogy a proletariátus kivétel nélkül valamennyi tömegszervezetének munkáját összefogja és működésüket egy cél felé, a proletariátus felszabadításának célja felé irányítsa. Márpedig ezeknek a szervezeteknek összefogására és egy cél felé irányítására feltétlenül szükség van, mert enélkül lehetetlen a proletariátus harcának egysége, mert enélkül lehetetlen a proletártömegek vezetése a hatalomért folyó harcukban, a szocializmus építéséért folyó harcukban. De a proletariátus tömegszervezeteinek munkáját összefogni és irányítani csak a proletariátus élcsapata, pártja tudja. Csak a proletariátus pártja, a kommunisták pártja képes arra, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezetőnek ezt a szerepét betöltse.

Miért?

„Először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus párton kívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkásosztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ilymódon a munkásosztály valamennyi és mindennemű párton kívüli szervezetét kisegítő szervekké és azokká a hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik” (lásd „A leninizmus alapjairól”).

A párt a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő.

„A párt a proletariátus osztály-egyesülésének legmagasabb formája” (Lenin).

Így tehát: a szakszervezet, mint a proletariátus tömegszervezete, mely a pártot az osztállyal köti össze, mindenekelőtt a termelés vonalán; a Szovjet, mint a dolgozók tömegszervezete, mely a pártot a dolgozókkal köti össze, mindenekelőtt állami vonalon; a szövetkezet, mint főképpen a parasztság tömegszervezete, mely a pártot a paraszttömegekkel köti össze, mindenekelőtt gazdasági vonalon, a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonása vonalán; az ifjúsági szövetség, mint a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, melynek az a hivatása, hogy a proletariátus élcsapatának megkönnyítse az új nemzedék szocialista nevelését és a fiatal tartalékok kiképzését; s végül a párt, mint az a fő irányító erő a proletárdiktatúra rendszerében, amely hivatott mind e tömegszervezeteket vezetni — ilyen általában a diktatúra „mechanizmusának”, a „proletárdiktatúra rendszerének” képe.

Párt nélkül, mint fő vezető erő nélkül, lehetetlen a proletariátusnak csak némileg is tartós és szilárd diktatúrája.

Ilymódon, Lenin szavaival, „az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája” (XXV. köt. 192. old.).

Ez persze nem úgy értendő, hogy a pártnak helyettesíteni kell és lehet a szakszervezeteket, a Szovjeteket és a többi tömegszervezetet. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. De nem közvetlenül valósítja meg, hanem a szakszervezetek segítségével, a Szovjeteken és elágazásaikon keresztül. E „hajtószíjak” nélkül csak némileg is szilárd diktatúra lehetetlen volna.

„Nem lehet — mondja Lenin — megvalósítani a diktatúrát néhány «hajtószíj» nélkül, amelyek az élcsapatot egybekapcsolják az élenjáró osztály tömegével, ezt pedig a dolgozók tömegével” (XXVI. köt. 65. old.).

„A párt úgyszólván magábagyűjti a proletariátus élcsapatát s ez az élcsapat valósítja meg a proletariátus diktatúráját. S ha nincs olyan alap, mint a szakszervezetek, nem lehet megvalósítani a diktatúrát, nem lehet állami funkciókat teljesíteni. Ezeket viszont több ugyancsak valamilyen új típusú külön intézmény útján, nevezetesen a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.).

A párt vezetőszerepének legfőbb kifejezése, például nálunk, a Szovjetunióban, a proletárdiktatúra országában, az a tény, hogy szovjet szervezeteink és más tömegszervezeteink egyetlen fontos politikai vagy szervezeti kérdést sem döntenek el a párt irányító útmutatásai nélkül. Ebben az értelemben azt lehetne mondani, hogy a proletariátus diktatúrája lényegében élcsapatának „diktatúrája”, pártjának mint a proletariátus fő vezető erejének „diktatúrája”. Lenin erről ezt mondta a Kommunista Internacionále II. kongresszusán:

„Tanner azt mondja, hogy a proletariátus diktatúrája mellett van, de a proletariátus diktatúráját nem egészen úgy képzeli el, mint mi. Azt mondja, hogy mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük.

S valóban, a kapitalizmus korszakában, amikor a munkástömegek szüntelen kizsákmányolásnak vannak kitéve és nem fejleszthetik emberi képességeiket, a politikai munkáspártokra éppen az a legjellemzőbb, hogy osztályuknak csak kisebbségét ölelhetik fel. A politikai párt az osztálynak csak kisebbségét egyesítheti, éppúgy, mint ahogy az igazán öntudatos munkások minden kapitalista társadalomban a munkásoknak csak kisebbségét alkotják. Ezért kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ez az öntudatos kisebbség vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket. S ha Tanner elvtárs azt mondja, hogy ő ellensége a pártnak, ugyanakkor azonban amellett van, hogy a legjobban szervezett és legforradalmibb munkásokból álló kisebbség mutassa az utat az egész proletariátusnak, akkor azt mondom, hogy a valóságban nincs közöttünk különbség” (XXV. köt. 347. old.).

Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy a proletariátus diktatúrája és a párt vezetőszerepe (a párt „diktatúrája”) közé egyenlőségi jelet lehet tenni, hogy az egyiket azonosítani lehet a másikkal, hogy az egyiket fel lehet cserélni a másikkal. Így például Szorin azt mondja, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ez a tétel, mint látjuk, azonosítja a „párt diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával. Lehet-e a leninizmus alapján maradva ezt az azonosítást helyesnek tartani? Nem, nem lehet. Mégpedig azért nem, mert:

Először. Lenin a Kommunista Internationale II. kongresszusán mondott fentebb idézett beszédében egyáltalában nem azonosítja a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával. Csupán azt mondja, hogy „csak az öntudatos kisebbség (azaz a párt. — I. Szt.) vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket”, hogy éppen ebben az értelemben „mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük”.

Ha azt mondjuk „lényegében”, ezzel még nem mondtuk, hogy „teljesen”. Gyakran mondjuk, hogy a nemzeti kérdés lényegében parasztkérdés. S ez teljesen helyes. De ez még nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés fedi a parasztkérdést, hogy a parasztkérdés és a nemzeti kérdés egyenlő terjedelmű, hogy a parasztkérdés azonos a nemzeti kérdéssel. Felesleges bizonyítani, hogy a nemzeti kérdés szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú a parasztkérdésnél. Ugyanezt kell mondani, ennek analógiájára, a párt vezetőszerepéről és a proletariátus diktatúrájáról. Ha a párt valósítja is meg a proletariátus diktatúráját, és ebben az értelemben a proletariátus diktatúrája, lényegében, pártjának „diktatúrája”, ez még nem jelenti azt, hogy a „párt diktatúrája” (vezetőszerepe) azonos a proletariátus diktatúrájával, hogy az előbbi ugyanolyan terjedelmű, mint az utóbbi. Felesleges bizonyítani, hogy a proletariátus diktatúrája szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú, mint a párt vezetőszerepe. A párt valósítja meg a proletárdiktatúrát, de a proletárdiktatúrát valósítja meg és nem valami másmilyent. Aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az a proletariátus diktatúráját felcseréli a párt „diktatúrájával”.

Másodszor. A proletariátus tömegszervezeteinek egyetlen fontos határozata sem jön létre a párt vezető útmutatásai nélkül. Ez valóban így van. De azt jelenti-e ez, hogy a párt vezető útmutatásai kimerítik a proletárdiktatúra fogalmát? Azt jelenti-e ez, hogy eszerint a párt vezető útmutatásait azonosítani lehet a proletariátus diktatúrájával? Világos, hogy nem ezt jelenti. A proletárdiktatúra jelenti a párt vezető útmutatásait, plusz ezeknek az útmutatásoknak a végrehajtását a proletariátus tömegszervezetei által, plusz megvalósításukat a lakosság által. Mint látják, itt az átmenetek és közbenső fokok egész sorával van dolgunk, amelyek a proletárdiktatúrának korántsem lényegtelen mozzanatai. A párt vezető útmutatásai és megvalósításuk közt tehát ott van a vezetettek akarata és cselekvése, az osztály akarata és cselekvése, készsége (vagy vonakodása) ez útmutatások támogatására, képessége (vagy képtelensége) ez útmutatások végrehajtására, képessége (vagy képtelensége) végrehajtásukra éppen olymódon, ahogy azt a helyzet megköveteli. Aligha kell bizonyítani, hogy a pártnak, amely vállalta a vezetést, okvetlenül számolnia kell a vezetettek akaratával, helyzetével, öntudatuk színvonalával, nem lehet figyelmen kívül hagynia osztálya akaratát, helyzetét és öntudata színvonalát. Ezért az, aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az az osztály akaratát és cselekvését felcseréli a párt útmutatásaival.

Harmadszor. „A proletárdiktatúra — mondja Lenin — a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca” (XXIV. köt. 311. old.). Miben fejeződhet ki ez az osztályharc? Kifejeződhet a proletariátusnak a megdöntött burzsoázia támadásai ellen, vagy a külföldi burzsoázia intervenciója ellen irányuló fegyveres akcióiban. Kifejeződhet a polgárháborúban, ha a proletárhatalom még nem szilárdult meg. Kifejeződhet a proletariátus széleskörű szervező és építő munkájában — melybe bevonja a nagy tömegeket —, miután a hatalom már megszilárdult. Mindezekben az esetekben a cselekvő személy: a proletariátus mint osztály. Sohasem fordult elő, hogy mindezeket az akciókat a párt, pusztán a párt hajtotta végre, kizárólag a saját erejével, az osztály támogatása nélkül. A párt rendszerint csak vezeti ezeket az akciókat, s annyiban vezeti, amennyiben mögötte van az osztály támogatása. Mert a párt nem pótolhatja, nem helyettesítheti az osztályt. Mert a párt, ha mégolyan fontos vezetőszerepe van is, mégis csak része az osztálynak. Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az az osztályt felcseréli a párttal.

Negyedszer. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. „A párt a proletariátusnak közvetlenül kormányzó élcsapata, a proletariátus vezetője” (Lenin). Ebben az értelemben a párt veszi kezébe a hatalmat, a párt kormányozza az országot. De ezt nem szabad úgy érteni, hogy a párt az államhatalom megkerülésével, az államhatalom nélkül valósítja meg a proletárdiktatúrát, hogy a párt a Szovjetek megkerülésével, s nem a Szovjeteken keresztül kormányozza az országot. Ez még nem jelenti azt, hogy a párt azonosítható a Szovjetekkel, az államhatalommal. A párt a hatalom magva. De a párt nem az államhatalom és nem azonosítható azzal.

„Mint kormányzó pártnak — mondja Lenin — feltétlenül össze kellett olvasztanunk a párt «csúcsait» a Szovjetek «csúcsaival» — ezek nálunk össze vannak olvasztva s így is maradnak” (XXVI. köt. 208. old.). Ez valóban így van. De Lenin ezzel semmiképpen sem akarja azt mondani, hogy szovjet intézményeink a maguk egészében, például hadseregünk, közlekedésünk, gazdasági intézményeink stb. — pártunk intézményei, hogy a párt helyettesítheti a Szovjeteket és elágazásaikat, hogy a párt azonosítható az államhatalommal. Lenin nem egyszer mondta, hogy „a Szovjetek rendszere a proletariátus diktatúrája”, hogy „a Szovjethatalom a proletariátus diktatúrája” (XXIV. köt. 15. és 14. old.), de sohasem mondta, hogy a párt — az államhatalom, hogy a Szovjetek és a párt ugyanaz. A párt, melynek többszázezer tagja van, a központban és a vidéken vezeti a Szovjeteket és elágazásaikat, amelyek a párttagok és pártonkívüliek tízmillióit ölelik fel, de a párt nem helyettesítheti és nem szabad, hogy helyettesítse a Szovjeteket. Ezért mondja Lenin, hogy „a diktatúrát a Szovjetekben szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a bolsevikok kommunista pártja vezet”, hogy „a párt egész munkája a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik” (XXV. köt. 192. és 193. old), hogy a diktatúrát „a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.). Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az a Szovjeteket, vagyis az államhatalmat felcseréli a párttal.

Ötödször. A proletárdiktatúra fogalma állami fogalom. A proletárdiktatúra feltétlenül magában foglalja az erőszak fogalmát. Erőszak nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó pontos értelmében fogjuk fel. Lenin meghatározása szerint a proletárdiktatúra olyan „hatalom, amely közvetlenül erőszakra támaszkodik” (XIX. köt. 315. old.). Ezért a pártnak a proletárok osztályával szemben gyakorolt diktatúrájáról beszélni és ezt a proletariátus diktatúrájával azonosítani annyi, mintha azt mondanók, hogy a pártnak saját osztálya irányában nemcsak vezetőnek, nemcsak vezérnek és tanítónak, hanem valamiféle diktátornak is kell lennie, aki erőszakot alkalmaz vele szemben, ami természetesen gyökerében helytelen. Ezért, aki a „párt diktatúráját” azonosítja a proletárdiktatúrával, az hallgatólagosan abból indul ki, hogy a párt tekintélyét a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakra lehet építeni, ami pedig képtelenség és teljességgel összeegyeztethetetlen a leninizmussal. A párt tekintélye a munkásosztály bizalmán alapul. A munkásosztály bizalmát pedig erőszakkal nem lehet megszerezni — az erőszak csak megöli ezt a bizalmat —, hanem a párt helyes elméletével, a párt helyes politikájával, a pártnak a munkásosztály iránti hűségével, a munkásosztály tömegeihez fűződő kapcsolatával s azzal a készségével és képességével, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.

Mi következik mindebből?

Ebből az következik, hogy:

1) Lenin ezt a szót: a párt diktatúrája, nem a szó pontos értelmében („erőszakra támaszkodó hatalom”), hanem átvitt értelemben, a párt osztatlan vezetése értelmében használja;

2) aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az meghamisítja Lenint, helytelenül tulajdonítja a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben alkalmazott erőszak funkcióját;

3) aki a pártnak erőszakfunkciókat tulajdonít a munkásosztállyal mint egésszel szemben, ami nem fér össze a párttal, az megsérti az élcsapat és az osztály, a párt és a proletariátus közti helyes kölcsönös viszony elemi követelményéit.

Így eljutottunk közvetlenül ahhoz a kérdéshez, milyen a kölcsönös viszony a párt és az osztály között, a munkásosztályon belül a párttagok és a pártonkívüliek között.

Lenin meghatározása szerint ez a kölcsönös viszony „a kölcsönös bizalom a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között” (XXVI. köt. 235. old.).

Mit jelent ez?

Ez, először, azt jelenti, hogy a pártnak gondosan kell figyelnie a tömegek szavára, hogy figyelmesen számba kell vennie a tömegek forradalmi ösztönét, hogy tanulmányoznia kell a tömegek harci gyakorlatát, azon ellenőrizve politikája helyességét, hogy tehát nemcsak tanítania kell a tömegeket, hanem tanulnia is kell tőlük.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy a pártnak napról napra igyekeznie kell megnyerni a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolgatnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya vezetőjének, vezérének, tanítójának kell lennie.

E feltételek megszegése az élcsapat és az osztály közti helyes viszony megzavarását, a „kölcsönös bizalom” aláásását, mind az osztály-, mind a pártfegyelem felbomlását jelenti.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja — mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és fél évig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

„A proletariátus diktatúrája — mondja továbbá Lenin — szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

De hogyan szerzi meg a párt az osztálynak e bizalmát és támogatását? Hogyan alakul ki a proletárdiktatúrához feltétlenül szükséges vasfegyelem, milyen talajon növekszik?

Lenin erről azt mondja:

„Mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága és odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nem-proletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy valóban pártja legyen annak az élenjáró osztálynak, amelyre a burzsoázia megdöntésének és az egész társadalom átalakításának feladata vár. Ezek nélkül a feltételek nélkül a fegyelem megteremtésére irányuló kísérletekből múlhatatlanul üres külsőség, frázis, komédia lesz. Másrészt azonban ezek a feltételek nem alakulhatnak ki egyszerre. Csak hosszú munka, keserves tapasztalatok árán lehet azokat megteremteni; megteremtésüket csak a helyes forradalmi elmélet könnyítheti meg, amely azonban nem dogma, hanem csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” (XXV. köt. 174. old.).

Továbbá:

„A kapitalizmus fölötti győzelem biztosításához az szükséges, hogy helyes legyen a viszony a vezető — kommunista — párt, a forradalmi osztály — a proletariátus — és a tömeg, vagyis a dolgozók és kizsákmányoltak összessége között. Csak a kommunista párt képes vezetni a proletariátust a kapitalizmus erői ellen folyó könyörtelen, döntő, végső harcban, de csak akkor, ha valóban élcsapata a forradalmi osztálynak, ha egyesíti magában a forradalmi osztály valamennyi legjobb elemét, ha teljesen öntudatos és odaadó, szívós forradalmi harc tapasztalatai által felvilágosított és megedzett kommunistákból áll, ha elválaszthatatlanul egybe tudott kapcsolódni osztálya egész életével és az osztályon át a kizsákmányoltak egész tömegével s teljes bizalmat tudott kelteni ebben az osztályban és ebben a tömegben. Másrészt, csak az ilyen párt vezetésével képes a proletariátus arra, hogy minden erejét belevesse forradalmi előretörésébe és semmivé tegye a kapitalizmus által megrontott, jelentéktelen kisebbséget alkotó munkásarisztokrácia, a régi trade-unionista és szövetkezeti stb. vezérek elkerülhetetlen közönyét és részben ellenállását, csak így képes arra, hogy latba vesse minden erejét, amely éppen a tőkés társadalom gazdasági szerkezeténél fogva hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a proletariátusnak a lakosság egészéhez viszonyított aránya” (XXV. köt. 315. old.).

Ezekből az idézetekből az következik, hogy:

1) a párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme, ami a proletárdiktatúrához szükséges, nem a félelemre, vagy a párt „korlátlan” jogaira épül, hanem a munkásosztálynak a párt iránti bizalmára, a munkásosztály által a pártnak nyújtott támogatásra;

2) a párt a munkásosztály bizalmát nem egycsapásra és nem a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik alapján meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy fel tudja sorakoztatni maga mögé a munkásosztály tömegeit;

3) a párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harci tapasztalata támaszt alá, s a munkásosztály bizalma nélkül, igazi pártvezetés nincs és nem is lehet;

4) a pártot és a párt vezetését, ha a párt az osztály bizalmát bírja, s ha ez a vezetés igazi vezetés, nem lehet a proletariátus diktatúrájával szembeállítani, mert a munkásosztály bizalmát élvező párt által gyakorolt vezetés (a párt „diktatúrája”) nélkül nem lehetséges valamennyire is szilárd proletárdiktatúra.

E feltételek nélkül a párt tekintélye és a vasfegyelem a munkásosztályban vagy üres frázis, vagy hencegés és kalandorság.

Nem lehet a proletariátus diktatúráját a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani. Nem lehet, mert a párt által gyakorolt vezetés a proletárdiktatúrában a legfontosabb, ha csak valamennyire is szilárd és teljes diktatúrára gondolunk, s nem olyanra, mint amilyen például a Párizsi Kommün volt, amely nem volt teljes és nem volt szilárd diktatúra. Nem lehet, mert a proletárdiktatúra és a párt által gyakorolt vezetés, úgyszólván, a munkának ugyanazon a vonalán halad, egyazon irányban hat.

„Már maga a kérdésnek olyan feltevése — mondja Lenin —, hogy «a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?» — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik… Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak . . ., hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalábbis a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek, többé vagy kevésbé állandó csoportjai vezetik . .. Ha valaki odáig megy. . ., hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet” (XXV. köt. 187. és 188. old.).

Ez tökéletesen helyes. De ez a helyes tétel abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és a munkástömegek, a párt és az osztály között helyes kölcsönös viszony áll fenn. Abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és az osztály közti viszony, hogy úgy mondjuk, normális marad, megmarad a „kölcsönös bizalom” keretében.

SaLa

A leninizmus kérdéseihez – 2. rész
A proletárforradalom és a proletárdiktatúra

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

IV
A proletárforradalom és a proletárdiktatúra
Melyek a proletárforradalom jellegzetes, a polgári forradalomtól eltérő vonásai?

A proletárforradalom és a polgári forradalom közötti különbséget öt fő pontban lehetne összefoglalni.

1. A polgári forradalom rendszerint akkor kezdődik, amikor már megvannak a kapitalista rend többé-kevésbé kész formái, amelyek még a nyílt forradalom előtt jöttek létre és értek meg a feudális társadalom ölében, ezzel szemben a proletárforradalom kezdetén nincsenek vagy alig vannak meg a szocialista rend kész formái.

2. A polgári forradalom fő feladata az, hogy megragadja a hatalmat és összhangba hozza a már meglevő polgári gazdasággal, ezzel szemben a proletárforradalom fő feladata az, hogy miután a hatalmat megragadta, új, szocialista gazdaságot építsen fel.

3. A polgári forradalomnak rendszerint betetőzése a hatalom megragadása, ezzel szemben a proletárforradalomnak csak kezdete a hatalom megragadása, s a proletárforradalom a hatalmat emelőnek használja fel a régi gazdaság átépítésére és az új gazdaság megszervezésére.

4. A polgári forradalom arra szorítkozik, hogy az egyik hatalmon levő kizsákmányoló csoportot egy másik kizsákmányoló csoporttal váltja fel, s ezért nincs szüksége a régi államgépezet szétzúzására, ezzel szemben a proletárforradalom mindenféle és fajta kizsákmányoló csoportot kivet a hatalomból, és az összes dolgozók és kizsákmányoltak vezérét, a proletárok osztályát, juttatja hatalomra, s ezért a régi államgépezetet szükségképpen össze kell törnie és újjal kell felváltania.

5. A polgári forradalom nem tömörítheti a burzsoázia köré valamelyest hosszabb időre a dolgozó és kizsákmányolt tömegek millióit éppen azért, mert ezek dolgozók és kizsákmányoltak, ezzel szemben a proletárforradalom őket éppen mint dolgozókat és kizsákmányoltakat a proletariátussal tartós szövetségbe fűzheti és kell is hogy fűzze, ha teljesíteni akarja azt a fő feladatát, amely abban áll, hogy a proletariátus hatalmát megszilárdítsa és az új, szocialista gazdaságot felépítse.

Íme, Leninnek néhány erre vonatkozó alaptétele:

„A polgári forradalom és a szocialista forradalom között az egyik legfőbb különbség az — mondja Lenin —, hogy a feudalizmusból kisarjadó polgári forradalom számára a régi rend méhében fokozatosan létrejönnek új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társadalom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat áll: elsöpörni, félredobni, összetörni a régi társadalom minden béklyóját. Minden polgári forradalom, amely ezt a feladatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapitalizmus növekedését.

Egészen más helyzetben van a szocialista forradalom. Minél elmaradottabb az ország, amelynek, a történelem cikcakjai folytán, meg kellett kezdenie a szocialista forradalmat, annál nehezebb számára az áttérés a régi kapitalista viszonyokról a szocialista viszonyokra. Itt a rombolás feladataihoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok járulnak” (XXII. köt. 315. old.).

„Ha az orosz forradalom népi alkotóereje — folytatja Lenin —, amely kijárta az 1905-ös nagy próba iskoláját, nem hozta volna létre már 1917 februárjában a Szovjeteket, akkor azok októberben semmiesetre sem ragadhatták volna meg a hatalmat, mert a siker csak attól függött, hogy vannak-e már a milliókat átfogó mozgalomnak kész szervezeti formái. Ezt a kész formát a Szovjetek jelentették és ezért várt ránk politikai téren a ragyogó sikereknek az a sorozata, az a szakadatlan diadalmenet, amelyet átéltünk, mert a politikai hatalom új formája készen állt s nekünk csak azt kellett tennünk, hogy néhány dekrétummal átváltoztassuk a Szovjetek hatalmát abból az embrionális állapotból, amelyben a forradalom első hónapjaiban volt, az Orosz Államban megszilárdult, törvényesen elismert formává: az Oroszországi Szovjet Köztársasággá” (XXII. köt. 315. old.).

„Még két hallatlanul nehéz feladat maradt hátra — mondja Lenin —, amelyek megoldása semmiképp sem lehetett olyan diadalmenet, amilyenben forradalmunk az első hónapokban haladt” (ugyanott, 315. old.).

„Először, ezek a belső szervezés feladatai voltak, amelyek minden szocialista forradalom előtt állanak. A szocialista forradalom éppen abban különbözik a polgáritól, hogy az utóbbi esetben megvannak a kapitalista viszonyok kész formái, ellenben a Szovjethatalom, a proletárhatalom ilyen kész viszonyokat nem kap, hacsak nem számítjuk a kapitalizmus legfejlettebb formáit, amelyek, lényegében, csak az ipar keskeny felső rétegére terjedtek ki és még igen kevéssé érintették a mezőgazdaságot. A nyilvántartás megszervezése, a legnagyobb üzemek ellenőrzése, az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse, ez az a gigászi szervezési feladat, amely váltunkra nehezedett. A mostani munkaviszonyok mellett ez a feladat sehogy sem tűrte azt a «hurrá» megoldást, amellyel a polgárháború feladatait sikerült megoldanunk” (ugyanott, 316. old.).

„A második gigászi nehézség… — a nemzetközi kérdés. Ha olyan könnyen elbántunk Kerenszkij bandáival, ha olyan könnyen teremtettük meg a hatalmat, ha minden nehézség nélkül megkaptuk a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről szóló rendeletet — ha mindezt olyan könnyen kaptuk meg, ez csak azért volt lehetséges, mert a szerencsésen alakult viszonyok egy rövid pillanatra fedeztek bennünket a nemzetközi imperializmussal szemben. A nemzetközi imperializmus, tőkéje egész hatalmával, magas szervezettségű haditechnikájával, mely a nemzetközi tőke igazi ereje, igazi erődje, semmiesetre, semmi körülmények között sem férhetett meg a Szovjet Köztársasággal sem objektív helyzeténél fogva, sem a benne megtestesült kapitalista osztály gazdasági érdekeinél fogva — nem férhetett meg vele a kereskedelmi kapcsolatok, a nemzetközi pénzügyi összeköttetések következtében. Itt az összeütközés elkerülhetetlen. Ez az orosz forradalom egyik óriási nehézsége, óriási történelmi problémája: nemzetközi feladatokat kell megoldania, nemzetközi forradalmat kell előidéznie” (XXII. köt. 317. old.).

Ez a proletárforradalom belső jellege és legmélyebb értelme.

Véghez lehet-e vinni a régi, polgári rend ilyen gyökeres átalakítását erőszakos forradalom nélkül, proletárdiktatúra nélkül?

Világos, hogy nem lehet. Aki azt hiszi, hogy ilyen forradalmat békésen lehet véghezvinni, a burzsoázia uralmához alkalmazott polgári demokrácia keretében, annak vagy elment az esze és nincsenek többé normális emberi fogalmai, vagy durván és nyíltan megtagadja a proletárforradalmat.

Ezt a tételt annál nagyobb erővel és annál határozottabban kell hangsúlyozni, mert olyan proletárforradalommal van dolgunk, mely egyelőre egy országban győzött, egy ellenséges kapitalista országoktól körülvett országban, melynek burzsoáziáját a nemzetközi tőke okvetlenül támogatja.

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Az elnyomott osztály felszabadítása nemcsak hogy erőszakos forradalom nélkül lehetetlen, hanem lehetetlen annak az államhatalmi gépezetnek megsemmisítése nélkül is, amelyet az uralkodóosztály teremtett” (XXI. köt. 373. old.).

„«Hadd nyilatkozzék a lakosság többsége előbb, még akkor, amikor fennáll a magántulajdon, vagyis még fennáll a tőke hatalma és járma, a proletariátus pártja mellett — a pártnak csak akkor lehet és kell a hatalmat megragadnia» — ezt mondják a kispolgári demokraták, valójában a burzsoázia szolgái, akik «szocialisláknak» nevezik magukat”* (XXIV. köt. 647. old.).

„«Hadd döntse meg előbb a forradalmi proletariátus a burzsoáziát, törje össze a tőke jármát, zúzza szét a burzsoá államgépezetet — és akkor a proletariátus, miután kivívta a győzelmet, gyorsan megnyerheti a dolgozó nem-proletár tömegek többségének rokonszenvét és támogatását azzal, hogy a kizsákmányolok rovására kielégíti őket» — ezt mondjuk mi” (ugyanott).

„A proletariátusnak — folytatja Lenin —, hogy megnyerje a lakosság többségét, először, meg kell döntenie a burzsoáziát s kezébe kell ragadnia az államhatalmat; másodszor, meg kell teremtenie a Szovjethatalmat, ízzé- porrá zúzva a régi államgépezetet, amivel egyszerre aláássa a burzsoázia és a kispolgári megalkuvók uralmát, tekintélyét, befolyását a nem-proletár dolgozó tömegek körében. Harmadszor, teljesen meg kell semmisítenie a burzsoázia és a kispolgári megalkuvók befolyását a nem-proletár dolgozó tömegek többsége körében azzal, hogy gazdasági szükségleteiket forradalmi úton kielégíti a kizsákmányolók rovására” (ugyanott, 641. old.).

Ezek a proletárforradalom jellemző ismérvei.

Melyek, ezzel kapcsolatban, a proletárdiktatúra alapvonásai, ha elismertük, hogy a proletárforradalom legfőbb tartalma a proletárdiktatúra?

A proletárdiktatúra legáltalánosabb lenini meghatározása a következő:

„A proletárdiktatúra nem befejezése az osztályharcnak, hanem folytatása új formákban. A proletárdiktatúra a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca a legyőzött, de meg nem semmisített, el nem tűnt, ellenállását továbbra is folytató, ellenállását fokozó burzsoázia ellen” (XXIV. köt. 311. old.).

Azoknak, akik a proletárdiktatúrát összetévesztik az „általános népi”, „általános választásokból származó” hatalommal, a „nem-osztály” hatalommal, Lenin ezt mondja:

„Az az osztály, amely a politikai hatalmat kezébe vette, ezt annak tudatában tette, hogy egyedül veszi a kezébe. Ez benne van a proletárdiktatúra fogalmában. Ennek a fogalomnak csak akkor van értelme, ha az egy osztály tudja, hogy egyedül veszi kezébe a politikai hatalmat, és nem ámítja sem önmagát, sem másokat az «általános népi, általános választásokból származó, az egész nép által szentesített» hatalomról szóló beszédekkel” (XXYI. köt. 286. old.).

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egy osztály — a proletárosztály — hatalmának, amely osztály nem osztja és nem is oszthatja meg a hatalmat más osztályokkal, nincs szüksége céljai megvalósításához más osztályok dolgozó és kizsákmányolt tömegeinek segítségére és szövetségére. Ellenkezőleg. Ez a hatalom, az egy osztály hatalma, csak a proletárok osztálya és a kispolgári osztályok dolgozó tömegei, mindenekelőtt a dolgozó parasztság tömegei közti sajátos formájú szövetség révén erősíthető meg és vihető végig.

Mi ez a sajátos formájú szövetség, miben áll a szövetségnek ez a sajátos formája? Ez a más osztályokkal, nem-proletár osztályokkal való szövetség nincs-e egyáltalán ellentmondásban az egy osztály diktatúrájának eszméjével?

A szövetségnek ez a sajátos formája abban áll, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus. A szövetségnek ez a sajátos formája abban áll, hogy az állam vezetője, a proletárdiktatúra rendszerében a vezető — egy párt, a proletariátus pártja, a kommunisták pártja, amely nem osztja és nem oszthatja meg a vezetést más pártokkal.

Mint látjuk, az ellentmondás itt csak színleges, csak látszólagos.

„A proletárdiktatúra — mondja Lenin — sajátos formájú osztályszövetség a proletariátus, a dolgozók élcsapata és a dolgozók nagyszámú nem-proletár rétege (kispolgárság, kistulajdonosok, parasztság, értelmiség stb.) vagy azok többsége között — szövetség a tőke ellen, szövetség a tőke teljes megdöntésére, a burzsoázia ellenállásának és restaurációs törekvéseinek teljes elnyomására, a szocializmus végleges megteremtésére és megszilárdítására. Ez sajátos fajtájú szövetség, amely sajátos helyzetben, mégpedig egy ádáz polgárháború viszonyai között alakul ki, — a szocializmus tántoríthatatlan híveinek szövetsége ez a szocializmus ingadozó, néha «semleges» szövetségeseivel (ebben az esetben a szövetség harci egyezményből semlegességi egyezménnyé válik), gazdaságilag, politikailag, társadalmilag, szellemileg különböző osztályok közötti szövetség” (XXIV. köt. 311. old.).

Egyik instruktív előadásában Kamenyev, vitába szállva a proletárdiktatúra e felfogásával, ezt mondja:

„A diktatúra nem egyik osztálynak a másikkal kötött szövetsége.”

Azt hiszem, Kamenyev itt mindenekelőtt „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrám egy helyére gondol, ahol ezt írtam:

„A proletariátus diktatúrája nem egyszerű kormányzó felső csoport, amelyet egy «tapasztalt stratéga» gondos keze «ügyesen» «kiválogatott» s amely «hozzáértően» a lakosságnak erre vagy arra a rétegére «támaszkodik». A proletariátus diktatúrája a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek osztályszövetsége a tőke megdöntésére, a szocializmus végleges győzelmére, azzal a feltétellel, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus”.

Teljes egészében fenntartom a proletárdiktatúra e meghatározását, mert azt hiszem, hogy teljes egészében megegyezik Lenin imént idézett meghatározásával.

Állítom, hogy Kamenyev kijelentésének, mely szerint „a diktatúra nem egyik osztálynak a másikkal kötött szövetsége”, ebben a fenntartás nélküli formában, semmi köze sincs a proletárdiktatúra lenini elméletéhez.

Állítom, hogy így csak olyan emberek beszélhetnek, akik nem értették meg az összefogás eszméjének, a proletariátus és a parasztság közti szövetség eszméjének lényegét, akik nem értették meg, hogy mit jelent a proletariátus hegemóniája ebben a szövetségben.

Így csak azok beszélhetnek, akik nem értették meg ezt a lenini tételt:

„Csakis a parasztsággal való megegyezés mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban, amíg a forradalom más országokban be nem következett” (XXVI. köt. 238. old.).

Így csak azok beszélhetnek, akik nem értették meg Leninnek ezt a tételét:

„A diktatúra legfőbb elve — a proletariátus és a parasztság szövetségének fenntartása, hogy a proletariátus megtarthassa a vezetőszerepet és az államhatalmat” (ugyanott, 460. old.).

Lenin, kiemelve a diktatúra egyik legfőbb célját, a kizsákmányolók elnyomását, ezt mondja:

„A diktatúra tudományos fogalma nem jelent egyebet, mint semmi által nem korlátozott, semmiféle törvény, semmiféle abszolút szabály által nem akadályozott, közvetlenül erőszakra támaszkodó hatalmat” (XXV. köt. 441. old.).

„A diktatúra — vegyék ezt egyszersmindenkorra tudomásul, kadét urak — korlátlan hatalmat, erőre, nempedig törvényre támaszkodó hatalmat jelent. Polgárháború idején minden győztes hatalom csak diktatúra lehet” (XXV. köt. 436. old.).

De az erőszakkal persze nem merül ki a proletárdiktatúra, noha erőszak nélkül nincs diktatúra.

„A diktatúra — mondja Lenin — nemcsak erőszakot jelent — bár lehetetlen erőszak nélkül —, a diktatúra magasabb munkaszervezetet is jelent, mint amilyen a megelőző szervezet volt” (XXIV. köt. 305. old.).

„A proletárdiktatúra … nemcsak erőszak a kizsákmányolókkal szemben, sőt nem is legfőképpen erőszak. Ennek a forradalmi erőszaknak gazdasági alapja, életképességének és sikerének záloga az, hogy a proletariátus a társadalmi munkaszervezet magasabb típusát képviseli és valósítja meg, mint a kapitalizmus. Ez a lényeg. Ez a kommunizmus elkerülhetetlen teljes győzelmének erőforrása, záloga” (XXIV. köt. 335—336. old.).

„Legfőbb lényege (a diktatúra legfőbb lényege. — I. Szt.) a dolgozók vezető osztagának, élcsapatának, egyetlen vezetőjének, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelmezettsége. Célja, hogy megteremtse a szocializmust, megszüntesse a társadalom osztályokra tagozódását, dolgozóvá tegye a társadalom minden tagját és gyökerében megszüntesse az ember ember által való kizsákmányolásának minden fajtáját. Ezt a célt nem lehet egycsapásra elérni, ez megkövetel egy meglehetősen hosszú átmeneti időszakot a kapitalizmus és a szocializmus között, egyrészt azért, mert a termelés átszervezése nehéz dolog, mert időbe telik, amíg az élet minden terén gyökeres változásokat hajthatunk végre, másrészt azért, mert a kispolgári és polgári gazdálkodás megszokottságának hatalmas erejét csak hosszú, kitartó harccal lehet leküzdeni. Éppen ezért beszél Marx a proletárdiktatúra egész időszakáról, mint a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakról” (ugyanott, 314. old.).

Ezek a proletárdiktatúra jellemző vonásai.

Ebből következik a proletárdiktatúra három fő oldala:

1. A proletariátus hatalmának felhasználása a kizsákmányolok elnyomására, az ország védelmére, a más országok proletárjaihoz fűződő kapcsolatok megerősítésére, a forradalom minden országban való fejlesztésére és győzelmére.

2. A proletariátus hatalmának felhasználása arra, hogy a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket végleg elszakítsuk a burzsoáziától, hogy a proletariátus és e tömegek szövetségét megerősítsük, hogy e tömegeket a szocialista építésbe bevonjuk, hogy e tömegeket a proletariátus államilag vezesse,

3. A proletariátus hatalmának felhasználása a szocializmus megszervezésére, az osztályok felszámolására, az osztálynélküli társadalomba, a szocialista társadalomba való átmenetre.

A proletárdiktatúra mindhárom oldal egyesítése. Egyik oldalt sem lehet mint a proletárdiktatúra egyetlen jellegzetes ismérvét kiemelni, viszont ha csak egy is hiányzik ez ismérvek közül, a proletárdiktatúra a kapitalista környezet viszonyai között már nem diktatúra. Ezért e három oldal egyike sem mellőzhető a proletárdiktatúra fogalma meghamisításának veszélye nélkül. Csakis mindhárom oldal együttvéve adja a proletárdiktatúra teljes és kiforrott fogalmát.

A proletárdiktatúrának megvannak a maga időszakai, a maga sajátos formái, különféle munkamódszerei. A polgárháború időszakában különösen szembeszökő a diktatúra erőszakoldala. De ebből egyáltalán nem következik, hogy a polgárháború időszakában semmilyen építőmunka nem folyik. Építőmunka nélkül polgárháborút viselni lehetetlen. A szocializmus építésének időszakában viszont különösen szembeszökő a diktatúra békés, szervező, kulturális munkája, a forradalmi jogrend stb. De ebből megintcsak egyáltalán nem következik, hogy a diktatúra erőszakoldala fölöslegessé vált vagy fölöslegessé válhat az építés időszakában. Az elnyomás szervei, a hadsereg és egyéb szervezetek most, az építés idején, éppoly szükségesek, mint a polgárháború időszakában. E szervek nélkül lehetetlen a diktatúrának valamennyire is biztosított építőmunkája. Nem szabad elfelejteni, hogy egyelőre csak egy országban győzött a forradalom. Nem szabad elfelejteni, hogy amíg kapitalista környezet van, addig fenn fog állni az intervenció veszélye is, az ebből a veszélyből folyó minden következménnyel együtt.

SaLa

A leninizmus kérdéseihez – 1. rész
A leninizmus meghatározása
A leninizmus lényege
A „permanens” forradalom kérdése

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

A SzK(b)P leningrádi szervezetének ajánlom I. Sztálin

I
A leninizmus meghatározása
„A leninizmus alapjairól” című brosúrában a leninizmus ismert meghatározását adtam, amely, úgylátszik, polgárjogot nyert. Ez így szól:

„A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen”.

Helyes-e ez a meghatározás?

Azt hiszem, helyes. Helyes, előszöris azért, mert helyesen mutat rá a leninizmus történelmi gyökereire, amikor mint az imperializmus korszakának marxizmusát jellemzi, ellentétben Lenin egyes kritikusaival, akik helytelenül azt hiszik, hogy a leninizmus az imperialista háború után keletkezett. Helyes, másodszor azért, mert helyesen emeli ki a leninizmus nemzetközi jellegét, ellentétben a szociáldemokráciával, amely szerint a leninizmus csak az orosz nemzeti viszonyok között alkalmazható. Helyes, harmadszor azért, mert helyesen hangsúlyozza a leninizmus szerves összefüggését Marx tanításával, amikor a leninizmust mint az imperializmus korszakának marxizmusát jellemzi, ellentétben a leninizmus egyes kritikusaival, akik a leninizmust nem a marxizmus továbbfejlesztésének, hanem csak a marxizmus helyreállításának és az orosz viszonyokra való alkalmazásának tekintik.

Mindez, azt hinné az ember, nem szorul különösebb magyarázatra.

Mindamellett, mint kiderül, vannak pártunkban olyanok, akik szükségesnek tartják, hogy a leninizmust kissé máskép határozzák meg. így például Zinovjev úgy véli, hogy:

„A leninizmus az imperialista háborúk és a közvetlenül egy túlnyomóan paraszti többségű országban megkezdődött világforradalom korszakának marxizmusa.”

Mit jelenthetnek a Zinovjev által aláhúzott szavak? Mit jelent az, ha a leninizmus meghatározásába belefoglaljuk Oroszország elmaradottságát, paraszti jellegét?

Azt jelenti, hogy a leninizmust nemzetközi proletár tanításból az oroszországi sajátszerűség termékévé változtatjuk.

Azt jelenti, hogy Bauer és Kautsky kezére játszunk, akik tagadják azt, hogy a leninizmus más, fejlettebb kapitalizmusú országokra is alkalmazható.

Vitathatatlan, hogy a parasztkérdés Oroszország számára igen nagy jelentőségű, hogy országunk paraszti ország. De mi jelentősége lehet ennek a ténynek a leninizmus alapjainak jellemzése szempontjából? Talán a leninizmust csak Oroszország talaján és Oroszország számára dolgozták ki és nem az imperializmus talaján és az imperialista országok számára általában? Talán Lenin olyan műveinek, mint „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka”, „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb. csak Oroszország számára van jelentőségük és nem valamennyi imperialista ország számára általában? Talán a leninizmus nem minden ország forradalmi mozgalmának összesített tapasztalata? Talán a leninizmus elméletének és taktikájának alapjai nem alkalmasak, nem kötelezők minden ország proletárpártja számára? Talán nem volt igaza Leninnek, amikor azt mondta, hogy „a bolsevizmus alkalmas arra, hogy mindenki számára a taktika mintája legyen”? (XXIII. köt. 386. old.) Talán nem volt igaza Leninnek, amikor a „Szovjethatalom és a bolsevik elmélet és taktika alapjainak nemzetközi jelentőségéről” beszélt? (XXV. köt. 171—172. old.) Talán nem helyesek például Lenin következő szavai:

„Oroszországban a proletárdiktatúrának, országunk nagyfokú elmaradottsága és kispolgári jellege következtében, bizonyos sajátosságok tekintetében okvetlenül másmilyennek kell lennie, mint az előrehaladott országokban. De az alaperők — és a társadalmi gazdaság alapformái — Oroszországban ugyanazok, mint bármely kapitalista országban, úgyhogy ezek a sajátosságok csak arra vonatkozhatnak, ami nem a leglényegesebb” (XXIV. köt. 508. old.).

De ha mindez igaz, nem az következik-e ebből, hogy a leninizmus Zinovjev-féle meghatározását nem lehet helyesnek elismerni?

Hogyan egyeztethető össze a leninizmusnak ez a nemzetileg korlátozott meghatározása az internacionalizmussal?

II
A leninizmus lényege
„A leninizmus alapjairól” című brosúrában ezt mondom:

„Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninizmusban a parasztkérdés a leglényegesebb, hogy a leninizmus kiindulópontja a parasztkérdés, a parasztság szerepének, jelentőségének kérdése. Ez teljesen helytelen. A leninizmus alapkérdése, kiindulópontja nem a parasztkérdés, hanem a proletárdiktatúra kérdése, e diktatúra kivívása feltételeinek, megszilárdítása feltételeinek kérdése. A parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének a kérdése a hatalomért folytatott harcában, ebből a problémából következik”.

Helyes-e ez a tétel?

Azt hiszem, helyes. Ez a tétel teljes egészében a leninizmus meghatározásából következik. Valóban, ha a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája, a proletárforradalom fő tartalma pedig a proletárdiktatúra, akkor világos, hogy a leninizmus lényege a proletárdiktatúra kérdése, e kérdés kidolgozása, e kérdés megindokolása és konkretizálása.

Mindamellett Zinovjev nyilván nem ért egyet ezzel a tétellel. „Lenin emlékezete” c. cikkében ezt mondja:

„A parasztság szerepének kérdése, mint már mondottam, a bolsevizmus, a leninizmus alapkérdése”.

Zinovjevnek ez a tétele, mint látjuk, teljes egészében a leninizmusnak Zinovjev adta helytelen meghatározásából következik. Ezért ez a tétel éppolyan helytelen, mint amilyen helytelen a leninizmus zinovjevi meghatározása.

Helyes-e Leninnek az a tétele, hogy a proletariátus diktatúrája „a proletárforradalom legfőbb tartalma”? (XXIII. köt. 337. old.) Feltétlenül helyes. Helyes-e az a tétel, hogy a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája? Azt hiszem, helyes. De mi következik ebből? Ebből az következik, hogy a leninizmus alapkérdése, kiindulópontja, fundamentuma a proletárdiktatúra kérdése.

Talán nem igaz, hogy az imperializmus kérdését, az imperialista fejlődés ugrásszerű jellegének kérdését, a szocializmus egy országban való győzelmének kérdését, a proletariátus államának kérdését, ez állam szovjet formájának kérdését, a párt szerepének kérdését a proletárdiktatúra rendszerében, a szocialista építés útjainak kérdését — hogy mindezeket a kérdéseket éppen Lenin dolgozta ki? Talán nem igaz, hogy éppen ezek a kérdések alkotják a proletárdiktatúra eszméjének alapját, fundamentumát? Talán nem igaz, hogy ezeknek az alapkérdéseknek a kidolgozása nélkül elképzelhetetlen volna a parasztkérdés kidolgozása a proletárdiktatúra szempontjából?

Vitathatatlan, hogy Lenin kitűnően ismerte a parasztkérdést. Vitathatatlan, hogy a parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének kérdése, igen nagy jelentőségű a proletariátus szempontjából és alkotórésze az alapkérdésnek, a proletárdiktatúra kérdésének. De vajon,nem világos, hogy ha a leninizmus előtt nem állna a proletárdiktatúra kérdése mint alapkérdés, akkor nem merülne fel a proletariátus szövetségesének ebből levezetett kérdése, a parasztkérdés sem? Vajon nem világos, hogy ha a leninizmus előtt nem állana mint gyakorlati kérdés a hatalom meghódításának, a proletariátus által való meghódításának kérdése, akkor nem merülne fel a parasztsággal való szövetség kérdése sem?

Lenin nem volna a legnagyobb proletárideológus — márpedig kétségkívül az —, egyszerű „parasztfilozófus” volna — aminek a külföldi irodalmi nyárspolgárok gyakran feltüntetik —, ha a parasztkérdést nem a proletárdiktatúra elméletének és taktikájának alapján, hanem ezt az alapot megkerülve, ettől az alaptól függetlenül dolgozta volna ki.

Két eset lehetséges:

vagy a parasztkérdés a leninizmus lényege s akkor a leninizmus nem alkalmas, nem kötelező a kapitalizmus tekintetében fejlett országok, a nemparaszti országok számára;

vagypedig a leninizmus lényege a proletárdiktatúra, s akkor a leninizmus a világ proletárjainak internacionális tanítása, amely alkalmas és kötelező kivétel nélkül minden országra, köztük a kapitalizmus tekintetében fejlett országokra is.

Itt választani kell.

III
A „permanens” forradalom kérdése
„A leninizmus alapjairól” című brosúra megítélése szerint a „permanens forradalom elmélete” a parasztság szerepe lebecsülésének „elmélete”. A brosúra ezt mondja:

„Lenin tehát a «permanens» forradalom hívei ellen nem a megszakítatlanság kérdése miatt hadakozott, hiszen Lenin maga is a megszakítás nélküli forradalom álláspontján állott, hanem mert lebecsülték a parasztságnak, a proletariátus hatalmas tartalékának szerepét”.

Az orosz „permanenseknek” ezt a jellemzését a legutóbbi időkig általánosan elismerték. Mindamellett, bár ez a jellemzés általában helyes, mégsem tekinthetjük kimerítőnek. Egyrészt az 1924-es vita, másrészt Lenin műveinek gondos elemzése megmutatta, hogy az orosz „permanensek” hibája nemcsak a parasztság szerepének lebecsülése volt, hanem az is, hogy lebecsülték a proletariátus erőit és képességeit arra, hogy a parasztságot magával vigye, hogy nem hittek a proletariátus hegemóniájának eszméjében.

Ezért „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924. december) kibővítettem ezt a jellemzést és másikkal, teljesebbel cseréltem fel. Ez a brosúra a következőket mondja:

„Eddig a «permanens forradalom» elméletének rendszerint csak egyik oldalát emelték ki — azt, hogy nem hisz a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségekben. Ezt az egyik oldalt most, az igazság kedvéért, ki kell egészíteni a másik oldallal — azzal, hogy nem hisz Oroszország proletariátusának erejében és képességeiben”.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a leninizmus ellene volt vagy van az idézőjel nélküli permanens forradalom eszméjének, amelyet Marx a múlt század negyvenes éveiben proklamált. Ellenkezőleg. Lenin volt az egyetlen marxista, aki helyesen értette meg és fejtette ki a permanens forradalom eszméjét. Lenin e kérdésben abban különbözik a „permanensektől”, hogy a „permanensek” eltorzították a permanens forradalom marxi eszméjét, élettelen könyv-bölcsességgé változtatták, Lenin viszont az eszmét a maga eredeti értelmében fogta fel és forradalomelméletének egyik alapjává tette. Ne feledjük el, hogy a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméje, amelyet Lenin már 1905-ben megfogalmazott, a permanens forradalom marxi elméletének egyik megtestesülési formája. Lenin már 1905-ben ezt írta erről:

„A demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig teljesen erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra. A megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk. Nem állunk meg félúton . . .

Anélkül, hogy kalandorságba esnénk, hogy vétenénk tudományos lelkiismeretünk ellen, hogy olcsó népszerűséget hajhásznánk, csak egyet mondhatunk és mondunk: minden erőnkkel segíteni fogunk az egész parasztságnak abban, hogy a demokratikus forradalmat megcsinálja, hogy mi, a proletariátus pártja, annál könnyebben térhessünk át a lehető leggyorsabban az új és magasabbrendű feladatra — a szocialista forradalomra” (VIII. köt. 186—187. old.).

Tizenhat évvel később pedig, mikor a proletariátus már hatalomra jutott, Lenin ezt írta erről a kérdésről:

„A Kautskyk, Hilferdingek, Martovok, Csernovok, Hillquitek, Longuet-k, MacDonaldok, Turatik és a «kétés-feles» marxizmus többi hősei nem tudták megérteni… a polgári-demokratikus és a proletár-szocialista forradalom közötti viszonyt. Az első átnő a másodikba. A második, menetközben, megoldja az elsőnek a kérdéseit. A második megszilárdítja az első művét. A harc és csakis a harc dönti el, mennyire sikerül a másodiknak túlnőnie az elsőn” (XXVII. köt. 26. old.).

Különösen az első idézetre hívom fel a figyelmet, amely Lenin „A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz” című, 1905 szeptember 1-én közzétett cikkéből való. Ezt azért hangsúlyozom, hogy tudomásul vegyék azok, akik még mindig azt állítják, hogy Lenin a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméjéhez, vagyis a permanens forradalom eszméjéhez az imperialista háború után jutott el. Ez az idézet eloszlat minden kétséget afelől, hogy ezek az emberek nagyon tévednek.

SaLa

Az ellenforradalom Sztálin után
Ellenforradalom Magyarországon
Milyen rendszer volt a szocializmus?
Milyen lett a rendszerváltás után?
A szovjet és a kínai típusú szocializmus

Csak egy út lehetséges az emberiség fennmaradására, a szocializmus.
Tanulni a hibákból és újból elindulni a szocializmus útján, ez az emberiség jövője.

Az ellenforradalom Sztálin után:
Sztálin úgy vélekedett: A proletárdiktatúra létrejöttével az osztályharc nem szűnik meg, hanem új formákban és új eszközökkel folytatódik. Az osztályharc a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában elkerülhetetlen, mert vannak még osztályok, mert a régi világ erői nem tűnnek el egy csapásra a proletárdiktatúra létrejöttével, hanem megmaradnak és ellenállnak.

A sztálini kor utáni szocializmus elvetette Sztálinnak az osztályharc fokozódásáról vallott elvét, ez szörnyű hibának bizonyult, aminek eredménye Gorbacsov árulásával bebizonyosodott. Gorbacsov saját bevallása szerint antikommunista, ezzé vált a sztálinizmus gátlástalan elvetése, ami a szocializmus ellenségeit jutatta a legmagasabb pozíciókba. A proletárdiktatúra puhulása, az osztályharc feladását jelentette, aminek hatására a „mosolygó fasizmus” erői legyőzték a népi demokráciákat. Sztálin jól látta, és ha túlzásokat is követett el, lényegében Ő harcolt megfelelően a szocializmus győzelméért, a társadalmi haladásért, az emberiség jövőjéért. Az osztályharc az véres háború, a klasszikus és a „mosolygó” fasiszták közül nehéz eldönteni melyik embertelenebb. Külsőségeiben persze a hitleri fasizmus látványosan embertelen, de erkölcsileg, vagyis a kizsákmányolás, élősködés, felsőbbrendűség, gyarmatosítás szempontjából semmi különbség nincs, csak mások a módszerek, nyíltabb vagy mosolygósabb a diktatúra. A népirtás sincs távol semelyik fasizmustól, lásd a koreai, vietnámi, iraki, afganisztáni, stb. háborúinak tízmilliós népirtásait, és erre az úgynevezett polgári „demokráciák” büszkék. Talán valamivel kevesebb háborús bűntettet követtek el a „mosolygó fasiszták”, mert a mosolygás közben nehezebb gyilkolni.

Ellenforradalom Magyarországon:
Mi volt a rendszerváltás lényege?
A „mosolygó fasizmus” győzelme a szocializmus felett. Az MSZMP létszáma 1989-ben még a 830 000 fő körül volt, de ebből kommunista lehet, hogy csak néhány ezer fő volt. Ez súlyos hiba lett, az ellenforradalmárok kiszorították a kommunista pártból az igazi kommunistákat. Valószínűleg „könnyebb”, eredményesebb lett volna harcolni a szocializmusért, ha a reakció hívei legálisan a saját pártjukban maradnak és úgy vívni meg folyamatosan a csatát, emellett biztosítani, hogy a hatalom, ha kell erőszakkal is a népi demokrácia erői kezében maradjon. Bár a magyarok Horthy emlőjén szívták magukba a fasizmust ezért ez még most is tombol, lappang bennük. Sokan egy kis cigányozásért, zsidózásért, migránsozásért mindenre képesek, de a szomszéd éhen halhat és büszkén tarják magukat magyarnak, azonban az ilyenek talán még embernek sem felelnek meg. A „mosolygó fasizmus” mai híveinek elődei beépültek az MSZMP-be a kommunista pártba, így Ronald Reagen-nek és Margaret Thatcher-nek, mint az aktuális fő „mosolygó fasisztáknak” már könnyű volt az ellenforradalom Magyarországi győzelme. A magyar nép elárulói minden segítséget megadtak ehhez, cserébe a privatizációval szerzett rablásért és a hatalomért a teljes magyar gazdaságot tönkretették. A diadaljelentések a magyar gazdaság szárnyalásáról a gyarmatosítóink gazdaságának eredményei és nem a magyaroké. Az Opel magyarországi telephelye a német gazdaság, a Suzuki magyarországi telephelye, pedig a japán gazdaság eredménye a magyar dolgozók kizsákmányolására. De a magyar ipar, a magyar gazdaság ilyen, gyarmati jellegű. Bizonyára meg is sértődnének a németek (vagy ki tudja ki jelenleg a tulajdonosa), ha azt mondanánk, hogy az Opel autó az magyar autó, hogy az Opel gyár az magyar gyár. Az Ikarus és még több ezer gyár az viszont magyar volt, de elpusztították a többségét a rendszerváltók a gyarmatosítók érdekében, hogy hatalomra kerüljenek elárulták a magyar népet.

„…Mondhatja bárki, hogy innoválunk, attól még összeszerelő üzem maradt a magyar gazdaság … …A statisztika megmutatja a valóságot: a magyar exporton belül a hazai hozzáadott érték alapján a lista alján kullogunk az EU tagállamai között. És ez egyre inkább gátját képezi majd Magyarország gazdasági felzárkózásának nemcsak Európa élvonalához, de már a többi közép-európai országhoz is. …„ privatbankar.hu

Milyen rendszer volt a szocializmus?
Alapvetően a célja a dolgozók demokráciája, a dolgozó nép hatalmának totális birtoklása a kommunista párt vezetésével. A kizsákmányolás minden formájának diktatórikus elnyomása a dolgozók demokráciája érdekében a szocializmus gazdasági működési modelljének alapján. A demokráciát adni dolgozó nép számára csak a szocializmus társadalmi-gazdasági modellje képes a kommunista párt vezetésével. A dolgozó nép csak a kommunista párt vezetésével, a marxizmus-leninizmus és a sztálinizmus elveinek alkalmazásával járhat sikerrel a nép demokráciájának megteremtésében. A tőkések diktatúrájából csak a marxista-kommunista elvekkel szabadulhat meg a dolgozó emberiség.

Milyen lett a rendszerváltás után?
A rendszerváltás alapvető célja a kapitalista diktatúra, a kizsákmányolás megvalósítása a dolgozó proletárok felett a külföldi gyarmatosító hatalmaknak alárendelt kiszolgálásával. Ehhez a gazdasági és politikai hatalomból, a parlamentből kiszorították a dolgozók képviselőit, miáltal totális kapitalista diktatúra jött létre, a „mosolygó fasizmus” magyarországi változatában. A dolgozók proletárok lettek, törvényesen lehet őket kizsákmányolni, élősködni rajtuk, alacsonyabbrendű emberként kezelni őket. Bár csak „mosolygó fasizmus” lett – egyelőre -, de a célja a totális uralom a nép felett a kizsákmányolás érdekében.

Megvalósult a: Ne gondolkodj! Higgy! Élj a mának, légy felületes! Don’t Worry Be Happy!
Tanulni a hibákból és újból elindulni a szocializmus útján, ez az emberiség jövője.

A szovjet és a kínai típusú szocializmus a demokrácia és a diktatúra megvalósításában különbözött egymástól, ami a történelmi helyzetből adódó adottságból és lehetőséggel, az ellenséges társadalmi-osztályok viszonyának jobb kezelésével, a forradalmi elmélet fejlődésével, az eltérő világhelyzettel magyarázható. A kínai demokrácia az ellenséges társadalmi-osztályokat nem vonta ki a hatalomból és így nem is épültek be a reakciósok a kommunista pártba olyan krónikusan, mint a szovjet típusnál. A Szovjetunióban a cári kor reakciós kapitalizmus hívei nem voltak hajlandók semmiképpen együttműködni a dolgozók demokráciájában. Így ellenük csak a totális diktatúra valósulhatott meg. A kínai kommunisták az egy ország – két rendszer elve előtt Mao Ce-tung vezetésével olyan politikát folytattak, ahol a kommunisták vezetésével a polgári és a dolgozó osztályok is képviselve voltak a hatalomban. Ez erősnek stabilnak bizonyult és ez a szocializmus felé vezető út a kapitalizmus kihasználásával, a kapitalizmus fegyvereivel vívott osztályháború a kapitalizmus felszámolására.
***

(idézet: Világtörténet 9. kötetéből)
„… A szocializmus építését gátolta a társadalmi-gazdasági, műszaki és kulturális elmaradottság — a régi Oroszország e terhes öröksége —, a munkások és parasztok tapasztalatlansága az államigazgatás terén, a belső reakció ellenállása és a külső ellenség tevékenysége; a Szovjetunió akkor még az egyetlen szocialista állam volt az egész világon. Az időszak legelején súlyos veszteség érte a Szovjetunió és az egész világ népeit: meghalt Vlagyimir Iljics Lenin. De a kommunista párt szorosra zárta sorait, s szétzúzva a trockistákat, a jobboldali opportunistákat és a többi pártellenes csoportosulást, magabiztosan vezette a szovjet népet a szocializmus győzelme felé. A párt vezetése alatt a munkásosztály, a parasztság, a Szovjetunió összes dolgozói szembeszálltak a számtalan akadállyal, s önfeláldozóan küzdöttek a szocialista társadalom felépítésére vonatkozó lenini terv valóra váltásáért.

A szovjet nép rövid történelmi időszak alatt, külső segítség nélkül helyreállította az imperialista háború és a polgárháború alatt elpusztult ipart, végrehajtotta az ipar szocialista újjáalakítását. A Szovjetunió ipari nagyhatalommá változott. Ipara a termelés volumene tekintetében Európában az első, világviszonylatban (az Egyesült Államok mögött) a második helyre került.

Megoldást nyert a szocialista forradalom másik, a munkásosztály hatalomra kerülése utáni legnehezebb feladata is: a mezőgazdaság szocialista átalakítása. A kollektivizálás megszabadította a falut a kulákok igájától, az osztálytagozódástól, a tönkrejutás rémétől és a nyomortól, forradalmi módon átalakította az egész paraszti életet, megerősítette és új, magasabb szintre emelte a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

A szovjethatalom roppant méretű és óriási jelentőségű kulturális forradalmat hajtott végre. Az emberiség által felhalmozott kulturális javakat a dolgozó tömegek közkincsévé tette, kedvező feltételeket biztosított a tudomány, az irodalom és a művészet virágzása számára. A munkásosztály és a parasztság soraiból egész sereg ragyogó tehetség került ki a tudományos és művészi alkotómunka valamennyi ágában. Az új, szocialista kultúra az új társadalom életét és eszményeit tükrözte vissza, segítette a szovjet népet a kommunizmusért vívott harcában, elősegítette a haladó tendenciák fejlődését más országok kulturális életében.

Hatalmas vívmány volt az egyenjogú népek szoros tömörülése az önkéntesség elve alapján az egységes soknemzetiségű Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében. A szovjethatalom híven követte a proletár internacionalizmus, a népek barátságának és testvériségének lenini politikáját, erőteljesen harcolt a nagyhatalmi sovinizmus és a helyi burzsoá nacionalizmus ellen, s minden erejével azon volt, hogy a cári Oroszország egykori peremvidékeit fejlett szocialista köztársaságokká emelje. Számos, addig elmaradott nép a kapitalista stádium megkerülésével jutott el a szocializmusba: a szovjet nemzeti köztársaságok fejlett ipart, kolhozokat és szovhozokat hoztak létre, kialakították a nemzeti munkásosztályt és értelmiséget, formájában nemzeti, tartalmában szocialista kultúrát teremtettek.

1936 végére a Szovjetunióban alapjában véve befejeződött a szocializmus építése. Az egész népgazdaságban osztatlanul uralomra jutott a szocialista termelési rendszer. Egyszer s mindenkorra eltűntek azok az okok, amelyek a kizsákmányolást szülték, amelyek a társadalmat kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra osztották.

A kizsákmányoló osztályok felszámolása révén lehetővé vált a proletárdemokrácia továbbfejlesztése. Nagy tömegek kapcsolódtak be az államügyek intézésébe, a gazdasági és kulturális építés irányításába. A Szovjetunió 1936-ban elfogadott új alkotmánya rögzítette a szocializmusnak az országban aratott győzelmét. …”

(idézet: Mao Ce-tung Válogatott Művei 3. kötet)
 (A kínai forradalom és a Kínai Kommunista Párt 1939 december): „…Mivel a kínai polgári-demokratikus forradalom jelenlegi szakaszában nem a szokásos, régi típusú polgári-demokratikus forradalom, hanem különleges, újtípusú demokratikus forradalom, új-demokratikus forradalom, s mivel a kínai forradalom a XX. század harmincas-negyvenes éveiben előállt új nemzetközi helyzetben, a második világháborúnak és a forradalmi mozgalom újabb fellendülésének időszakában, vagyis olyan nemzetközi helyzetben bontakozik ki, amelyet a szocializmus gyors előretörése és a kapitalizmus hanyatlása jellemez, egyáltalán nem kétséges, hogy a kínai forradalom végső perspektívája a szocializmus és a kommunizmus, nempedig a kapitalizmus.

Kétségtelen, hogy mivel a jelenlegi szakaszban a kínai forradalomnak az a feladata, hogy megszüntesse a kínai társadalom mai gyarmati, félgyarmati és félfeudális jellegét, vagyis betetőzze az új-demokratikus forradalmat, könnyen elképzelhetjük — és ebben nincs semmi csodálatos —, hogy a forradalom győzelme után Kínában bizonyos fokú fejlődést ér majd el a kapitalista gazdaság, mivel a forradalom eltávolítja az akadályokat a kapitalizmus fejlődésének útjából. A gazdaságilag elmaradott Kínában a kapitalizmus bizonyos fokú fejlődése elkerülhetetlen következménye lesz a demokratikus forradalom győzelmének. De ez a kínai forradalomnak csak egyik következménye lesz, s a fejlődés nem áll meg ezen a ponton. Egészében véve a kínai forradalomnak egyrészt a kapitalista elemek fejlődése, másrészt a szocialista elemek fejlődése lesz a következménye. Melyek ezek a szocialista elemek? Ilyen elem a proletariátus és a Kommunista Párt jelentőségének növekedése az ország politikai életében. Ilyen elem a proletariátus és a Kommunista Párt vezető szerepének elismerése a parasztság, az értelmiség és a városi kispolgárság által, ami vagy már megtörtént, vagy a jövőben várható. Ilyen elem továbbá a demokratikus köztársaság állami gazdasága és a dolgozó lakosság szövetkezeti gazdasága. Ezek lesznek a szocialista elemek. Ha emellett a kedvező nemzetközi helyzetet is figyelembe vesszük, a legnagyobb mértékben valószínűnek kell tartanunk, hogy végeredményben Kína a polgári-demokratikus forradalom következtében elkerüli a fejlődés kapitalista útját és a szocialista úton indul el. …”

(idézet: Mao Ce-tung Válogatott Művei 4. kötet)
„…Miért van szükség forradalmi pártra? Ha a népnek vannak ellenségei, akik elnyomják, és ha a nép igyekszik lerázni a rárakott jármot, akkor forradalmi pártra van szüksége. A kapitalizmus korszakában, az imperializmus korszakában olyan forradalmi pártra van szükség, amilyen a kommunista párt. Olyan forradalmi párt nélkül, mint a kommunista párt, a nép nem is gondolhat arra, hogy lerázza ellenségeinek jármát. Mi, a kommunista párt, vagyunk hivatva arra, hogy vezessük a népet az ellenség szétzúzásáért vívott harcban; ehhez pedig az kell, hogy soraink rendezettek, lépéseink határozottak, harcosaink válogatottak, fegyvereink élesek legyenek. Enélkül nem tudjuk megsemmisíteni az ellenséget. …”
***

SaLa

A gazdasági verseny veresége
Labancuralom megint
Szolgaság megint
A nyomor politika
A proletárok öntudatlanságának szükségessége a kapitalizmusban
A kapitalista diktatúra
A kapitalista agymosók
Az emberiség fejlődésének cikk-cakkjai
Önkényuralom

Csak egy út lehetséges az emberiség fennmaradására, a szocializmus.

A gazdasági verseny veresége:
A kapitalista világrendszer gazdasági és a katonai versenyét nem bírták elviselni a gyorsan fejlődő, mégis sokkal gyengébb, de emberséges szocialista rendszerek. A fejlett és erős, de diktatórikus kapitalista világ karanténba zárta a dolgozók demokráciáját, atomrakétákkal telepítette körül az emberiség jövőjét jelentő szocializmust, gyarmatosítani akarta a szocialista országokat, ami végül is sikerült nekik, kivéve Oroszországot. Sztálin után fokozatosan a legfelsőbb hatalmi pozíciókat a „mosolygó fasizmus hívei, Gorbacsovval az élen elfoglalták. A kapitalista világrendszer minden gazdasági háborúja ellenére a szocialista világ gazdasága és az életszínvonala egyenletesen és gyorsan fejlődött az összes dolgozó számára, de nem érte utol az ugyancsak fejlődő vezető kapitalista országok színvonalát. A kizsákmányolókat és híveiket kíméletlenül elnyomta a Sztálini rendszer, amiért nagyon féltek tőle és még most is félnek, ezért haragszanak rá az embertelen kapitalista hívők. A proletárdiktatúra éberségének lazulása és a „mosolygó fasizmus” vitathatatlan gazdasági eredménye eltakarta az embertelenségét, rothadását. A kapitalizmus uralma alatt lévő, a föld népességének nagyobbik részét kitevő gyarmati, félgyarmati, fejlődő világ azonban a gazdag kizsákmányoló kapitalista államok háborúitól, fosztogatásaitól és a nyomortól küszködtek és ma is ez a helyzet. A szocializmusban élő dolgozók a fejlett kapitalizmusban élők életszínvonalát szerették volna megvalósítani, de a rendszerváltással csak a félgyarmati státuszt kapták, ebből csak Oroszország menekült meg és még most is harcolnia kell ezért. A gazdaságilag fejlettebb „mosolygó fasiszták” világának termékei nagy hatással voltak a szocialista országok dolgozóira és ezért inkább választották a bérrabszolgaságot, a tőkés diktatúrát, mint a dolgozók demokráciáját, de az életük a dolgozók többségének mégsem lett jobb, kiszolgáltatott félgyarmati helyzetbe kerültek, sokan menekülnek a hazájukból. A kapitalizmus szabadsága és demokráciája a milliárdnyi proletár bérrabszolgák alacsonyabb rendű emberi méltóságát teszi csak lehetővé. Ebből csak a szocializmus lehet a kiút. Az ellenforradalom az egészségügyet és az oktatást, a hazai gazdaságot romokba döntötte, így a létbizonytalanság hatalmasra nőtt a rendszerváltással, mert a valódi célja a gyarmatosítás volt és nem a jobb élet a népnek.

Labancuralom megint:
Régen a magyarok ősi labanc ellenségei mindent megtettek kifosztásunkért. A szocializmus idején az erőfölényükkel visszaéltek és kimutatták valóságos embertelen mivoltukat, mindent megtettek, hogy újból tudjanak fosztogatni, ez sikerült nekik, a világ összes rablóinak gyarmata lettünk. Most labancaink a barátainknak mondják magukat. Kifosztásunkért a magyar rendszerváltó kollaboráns urak ehhez a júdáspénzért, a dolgozó proletárok kizsákmányolásáért asszisztálnak. A dolgozóból proletár bérrabszolga lett, százezrek menekültek el hazánkból, a labancok meg röhögnek ezen a buta népen. Önként vállalták a magyarok a labancuralmat. Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje …

Az emberiség fejlődésének cikk-cakkjai:
A rabszolgalázadásokat rendszerint leverik a rabszolgatartók és büszkék az embertelenségükre. De mindig előrébb halad mégis a rabszolgalázadásokkal az emberiség. A „mosolygó fasiszták” is büszkék a szocializmus ideiglenes leverésére, és híveik a rabszolgák vérében és verejtékében fürödnek, élősködnek. A győztesek nem azért győztek, mert emberségesebb, demokratikusabb, szabadabb világot uraltak, hanem az embertelenségük és az emberiség ellenességük dacára egyszerűen gazdagabbak voltak. Az angolok, franciák, amerikaiak, stb. végiglopták, lopják a föld népeit és meggazdagodtak. Örvendhetnek a lopáson meggazdagodottak a győzelmükön, az embertelenek győzelmén. De ez az út az emberiség útja az emberré váláshoz? Lopni, rabolni, gyilkolni, ember milliárdokon élősködni, pedig ezek a győztesek érdemei. És ezek után nem értik, hogy miért haragszanak rájuk az igazi demokrácia hívei.

Szolgaság megint:
A kapitalizmusban az agymosás célja, hogy proletár bérrabszolgákat szolga erkölcsűvé nevelje, és ez sikerült, sajnos ilyenné vált a dolgozók többsége. Ezért a proletárok kéjesen és örömmel elfogadják a tőkés felsőbbrendűséget és a kizsákmányolást. A jól működő agymosás miatt a proletár nem is akarja alárendelt sorsát megérteni, az emberi méltóságának elvesztését, kifosztóik élősködését elutasítani. Az agymosás eredményeként a proletár bérrabszolgák nem akarnak öntudatura ébredni. Elhitették proletárokkal, hogy a szolgák feletti felsőbbrendű uralkodás az ember természete, és az urak demokráciája az igazi demokrácia, a kizsákmányolás, élősködés nélkül nem lehet gazdaság. De ha öntudatra ébred a proletár emberiség, akkor bajban lesznek a kapitalizmus hívei. A kapitalizmus hívei ezért mindent megtesznek az emberiség öntudatlan állapotában tartásáért, ehhez feltétlen szükséges a „mosolygó fasizmus” totális diktatúrája.

A nyomor politika:
A kapitalizmusban a nyomor segíti a hatalomra a kizsákmányolókat az élősködésért, a nyomor további fenntartásáért. Az urak a saját hatalmukért, a kizsákmányolásért és az élősködésért törvényesen feláldoznak egy keveset a közpénzekből. A szegények a dolgozók butaságból a saját érdekeik ellenére az osztályellenségüket választják egy kevés választási fillérért a nyomorgásuk enyhítésére. Ez a nyomor és szegénység segíti hatalomra a rókamosolyú „mosolygó fasisztákat”. A nyomorban, szegénységben élők mondhatják, hogy mindegy kit választanak, urak és dolgozók mindig lesznek. Valóban? Volt ez már másképpen is, de ezt már elfelejtették.

A választásokon a nyomort, a félelmet, a hamis diadaljelentéseket használják ki. A népet a gyarmatosítás áldozatainak meneküléséből származó népvándorlás borzalmaival rettegésben tartják. A gyarmati uralom alatti „hazai gazdaság” hamis fényével elvakítják a proletár népet, és elhiszik maguk is, amit hazudnak. A proletár népnek pedig napkeltétől napnyugtáig a hét minden napján kell dolgozni a megélhetésért, hogy a gyarmatosítók és a hazai kizsákmányolók minél többet rabolhassanak el tőlük. És ez a normális a kapitalizmusban, különösen a gyarmatokon.

A proletárok öntudatlanságának szükségessége a kapitalizmusban:
A kapitalizmus társadalma nem lehet meg a proletár emberek szolgaságra és a tudománytalan vallásos világnézetre nevelt erkölcsű nézete nélkül, mert ha öntudatra ébrednének, akkor nem lehetne kizsákmányolni és élősködni felettük. Amennyire sikerül megvalósítania a kapitalizmusnak a proletárok öntudatlanságát, úgy változik a kapitalizmus a klasszikus vagy a „mosolygó” fasizmus formájára, mert a totális hatalomról nem mondhat le a kapitalizmusban a tőkésosztály, és a szükséges minőségű diktatúrát alkalmazza. Az agymosó gépezetnek ezt a feladatot kell megoldania és a stabil működéshez minden hatalmat magukhoz kell venniük a „mosolygó fasisztáknak”, így a terror, a diktatúra a proletárokkal szemben csökkenthető, elég a média mosolygása és félrevetése, a vallás, a hamis világnézet a hatalom megtartására.

A kapitalista diktatúra az igazi ellenzékét a dolgozó népet, ami egyben osztályellensége is a hatalomtól eredményesen megfosztja. Ehhez a törvényeket és az agymosást az öntudatlanságra nevelést sokáig eredményesen használhatja. A diktatúra azonban mindig elfajul, hibákat, bűnöket követ el. A kapitalizmus működéséből szükségszerűen következő hibák, a felsőbbrendű élősködés, a bérrabszolgaság, a kizsákmányolás, törvényes és erkölcsös, ezért a kapitalista diktatúra feltétlenül az emberiség elleni bűncselekménnyé válik. A kapitalizmus elkerülhetetlen bűnei és a termelőerők fejlődése, a totális diktatúra miatt csak a társadalmi forradalmat teszi lehetővé az emberiség fennmaradására.

A kapitalista agymosók, pedig nem értik, hogy az emberiség léte (az övéké is) függ a valódi demokráciától és a szabadságtól, mert enélkül a kapitalizmus, a „mosolygó fasizmus” ugyanúgy elpusztítja az emberiséget, mint a klasszikus hitleri fasizmus tette volna. A kapitalizmus a „mosolygó fasizmus” totális diktatúrájának erkölcsével az emberiség problémái nem oldhatók meg, nem is ez a célja. A világméretűvé fejlődött kapitalizmus a föld lakosságát totális diktatúrában tartja, bármennyi embert kizsákmányolhat, kiirthat, nyomorba dönthet, de a föld népeinek semmilyen beleszólása nincs ennek megakadályozására. Az agymosás hitleri minőségű lett az egész földön. És nincs a Szovjetunió, nincs Sztálin, ami ennek ellenállhatna. Nem lesz ideje és lehetősége az emberiségnek a pusztulás megakadályozására, mert nincs erős szocialista demokratikus hatalom a földön. (Talán Kína ebben segíthet?)

Pedig az ellentétek megvannak a tőkés kizsákmányolók és a kifosztott proletár bérrabszolgák milliárdjai között és csak idő kérdése a társadalmi forradalom. Mennél nagyobb a kapitalista diktatúra, annál nagyobb lesz a pusztítás, ami sajnos elvezethet az emberiség visszafejlődéséhez. Ha gyengék lesznek a változás, a haladás erői, akkor a „mosolygó fasizmus” belső, külső ellentmondásai és a rothadása világméretű atomháborúhoz vezethet, mert csak diktatúrával és háborúval lehet milliárdnyi proletár ember felett felsőbbrendűként uralkodni, miközben sokan szegénységben nyomorognak és változást akarnak. A „mosolygó fasizmus” a totális hatalmával mindent megtehet és megtesz a változás, a haladás erői ellen a dolgozók demokráciájának elfojtására.

Önkényuralom:
A világ dolgozóinak távoltartása a hatalomtól a kapitalista diktatúrában olyan, mint az a bírósági tárgyalás, ahol a hatalom, a bíró dönt a proletár nép sorsáról, így felesleges a népnek a többi szereplő. Az emberiség túlnyomó többségének, a proletároknak nincs semmilyen hatalma, csak bambán, bután tűri ezt a „mosolygó fasiszta” diktatúrát. Ez önkényuralom! A polgári „demokrácia” keretei nem biztosítanak semmilyen valós hatalmat a dolgozó többségnek, mert csak a „mosolygó fasiszták” képviselői közül választhatnak a hatalmi pozíciókba, ezért ilyen sikeres még mindig a kapitalizmus, pedig a célja nem összeegyeztethető az emberiség céljaival, az emberré válással, a demokráciával, a szabadsággal, az emberi jogokkal, az emberi méltósággal. A polgári „demokrácia” keretében működő kapitalista gazdasági-társadalmi modell hatékony agymosásának eredménye hasonlatos a tériszonyhoz. A proletárok többsége például a kizsákmányolás, a néphatalom szótól iszonyattal megrémül, még gondolni sem mer rá. Ez az „mosolygó fasizmus” önkényuralmának módszere. A kapitalizmus hatékony fegyvere a világ népeinek félrevezetése és tudatlanságban tartása.

Petőfi Sándor: – A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

Ez a kommunizmus felé vezető út!! A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” és az emberi jogok, az emberi méltóság megvalósulása.
***

Marxista fogalomlexikon – Szocialista Forradalom: a társadalom gyökeres, minőségi átalakulása, amely a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát jelenti. A szocialista forradalom az uralkodás és alárendeltség magántulajdonon alapuló termelési viszonyait az együttműködés és a kölcsönös segítség viszonyaival váltja fel, s ezáltal felszámolja az ember-ember általi kizsákmányolásának minden formáját. A szocialista forradalom elméletének az alapjait Marx és Engels rakták le, akik feltárták a társadalmi fejlődés törvényeit, és bebizonyították, hogy a szocialista forradalom a társadalom fejlődésének a törvényszerű eredménye, bebizonyították a proletariátus világtörténelmi küldetését, a burzsoá államgépezet lerombolásának és a proletárdiktatúra megteremtésének szükségszerűségét a szocializmus felépítésének szempontjából. A szocialista forradalom kezdetén nincsenek meg az új termelési mód kész formái, s ezért a szocialista forradalom alkotó jellegű. Az új társadalom építése meghatározott történelmi időszak, amit Marx a kapitalizmusból a kommunizmusba (annak első fázisába) való sajátos átmeneti szakaszaként határozott meg. Az új társadalom felépítésének eszköze a proletárdiktatúra. A proletárdiktatúra elmélete Marx egész forradalmi tanításának fő alkotórésze. Lenin a marxizmust alkotó módon továbbfejlesztette a forradalom elméletét a kapitalizmus imperialista szakaszának elemzése alapján, számos igen fontos, elvileg új tétellel gazdagította: a proletariátus egy vagy néhány országban való kezdeti győzelmének lehetősége és szükségszerűsége, amiből a különböző társadalmi-gazdasági és politikai rendszerű országok együttélésének szükségszerűsége következik; a forradalom mindenekelőtt a tőkés világgazdaság láncának leggyengébb láncszemeit szakítja ki; a proletariátus hegemóniája és a polgári demokratikus forradalom átnövése szocialista forradalomba; a fejlett tőkés országok munkásai harcának összefüggése a gyarmati népek nemzeti felszabadító mozgalmával; a forradalmi helyzet; az objektív és szubjektív tényezők egysége; a szocialista forradalom sokfélesége és sok más tétel. A szocializmus építésének gyakorlata a Szovjetunióban és más országokban azt mutatta, hogy a szocialista forradalom törvényszerűségei: a munkásosztály vezetése a forradalom véghezvitelében és a proletárdiktatúra megteremtésében, a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a tőkés tulajdon felszámolása, a mezőgazdaság szocialista átalakítása, a népgazdaság tervszerű fejlesztése, a kultúrforradalom, a nemzetiségi elnyomás felszámolása, a szocializmus vívmányainak védelme, a proletárinternacionalizmus. E törvényszerűségeknek ilyen vagy olyan megnyilvánulása – a termelőerők fejlettségi színvonalától, a nemzeti sajátosságoktól, a népi kultúrájának általános színvonalától, a történelmi hagyományoktól, az országon belüli és a nemzetközi osztályerőviszonyoktól függően – alkotják a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet specifikus sajátosságait minden adott országban. Így a forradalom formája számos körülménytől függően lehet békés és nem békés. A marxizmus-leninizmus abból indul ki, hogy az osztályharc elkeseredettségének és élességének foka attól függ: milyen erővel állnak ellen a reakciós burzsoá körök a nép akaratának, mennyiben alkalmaznak erőszakot. A jelenlegi korszakban a szocialista forradalom elmélete tovább fejlődött, számos új következtetéssel egészült ki: a forradalom békés úton történő megvalósításának lehetősége, a fejlődés nem tőkés útjának lehetősége az elmaradott országokban és a nemzeti demokrácia államának megalakítása; a proletárdiktatúráért vívott harc átmeneti lehetősége; a fináncoligarchia elnyomása ellen fellépő összes demokratikus mozgalmak egyesítése hatalmas antimonopolista áradatban.
***

SaLa

A fegyveres felkelés előkészítése

(Idézet: Világtörténet 8. kötetéből)

A pétervári júliusi események után Lenin szigorú illegalitásba vonult: elrejtőzött az ideiglenes kormány üldözése elől. 1917 szeptemberében Finnországban tartózkodott. Lenin a párt Központi, Pétervári és Moszkvai Bizottságához, a pétervári és a moszkvai szovjet bolsevik tagjaihoz, a pétervári városi konferenciához, az északi területek szovjetjei területi kongresszusának résztvevőihez intézett leveleiben megindokolta a fegyveres felkelés történelmi szükségességét. Kimutatta, hogy az orosz forradalom fejlődésének belső és nemzetközi feltételei egyaránt parancsolóan írják elő a fegyveres felkelést. Az a követelmény, hogy a hatalmat a bolsevik párt vezette proletariátus vegye a kezébe, megfelelt az oroszországi népek és az egész haladó emberiség életbe vágó érdekeinek. A bolsevikok át tudják venni a hatalmat, és ezt meg is kell tenniük — ez volt Lenin véleménye. „Marxizmus és felkelés” című levelében a következőket írta: „A felkelésnek, hogy sikere legyen, nem összeesküvésre, nem pártra, hanem az élenjáró osztályra kell támaszkodnia. Ez az első feltétel. A felkelésnek a nép forradalmi lendületére kell támaszkodnia. Ez a második feltétel. A felkelésnek az érlelődő forradalom történetében beállt olyan fordulópontra kell támaszkodnia, amikor a nép élenjáró rétegeinek aktivitása a legnagyobb, amikor az ingadozás az ellenségek soraiban és a forradalom gyenge, felemás, határozatlan barátainak soraiban a legerősebb. Ez a harmadik feltétel.”^3
3 Lenin: Marxizmus és felkelés. Levél az OSZDMP Központi Bizottságához. Lásd Lenin Művei. 26. köt. 4—5.old.

Mindezek a feltételek megvoltak Oroszországban. „Miénk annak az osztálynak a többsége — írta Lenin —, amely a forradalom élcsapata, a nép élcsapata, amely magával tudja ragadni a tömegeket.

Miénk a nép többsége …
Miénk a biztos győzelem …”^4
4 Ugyanott, 5. old.

Lenin a felkelés győzelme szempontjából különösen fontosnak tartotta, hogy a forradalom a döntő pillanatban és a döntő pontokon elsöprő túlerővel rendelkezzék. Ez mindenekelőtt Pétervárra, Moszkvára, a legközelebb húzódó frontokra — az északi és a nyugati frontra —, valamint a Balti Flottára vonatkozott.

„Marxizmus és felkelés” című levelében Lenin konkrét javaslatokat is tett a felkelés előkészítéséhez szükséges lépésekre. Rámutatott arra, hogy meg kell szervezni a felkelés vezérkarát, mozgósítani kell a Vörös Gárdát és a főváros forradalmi helyőrségét, elő kell készíteni a város legfontosabb pontjainak — a telefonközpont, távíróhivatal, pályaudvarok és kormányhivatalok —- elfoglalását, s a megállapított napon és órában le kell tartóztatni a kormányt és a vezérkart.

Lenin a Központi Bizottsághoz intézett leveleiben figyelmeztette a pártot, hogy a felkelés előkészítésének halogatása a forradalom egész ügyére végzetessé válhat: „a késlekedés egyértelmű a halállal”.

Október 7-én (20-án) Lenin Finnországból titokban visszatért Pétervárra. A következő napon megírta „Egy kívülálló tanácsai” című cikkét, amelyben ismét kifejtette a fegyveres felkelés marxista tanának főbb tételeit.

„1. Sohasem szabad játszani a felkeléssel, hanem ha megkezdjük, határozottan tudnunk kell, hogy végig is kell vinni.
2. Nagy túlerőt kell összpontosítani a döntő helyen és a döntő pillanatban, mert különben az ellenség, amelynek jobb a kiképzése és a szervezete, a felkelőket megsemmisíti.
3. Ha a felkelés már megkezdődött, a legnagyobb határozottsággal kell cselekedni, és okvetlenül, feltétlenül támadásba kell átmenni. »A védekezés a fegyveres felkelés halála.«
4. Igyekezni kell az ellenséget váratlanul meglepni és kilesni a pillanatot, amíg csapatai szét vannak szórva.
5. Törekedni kell naponként (ha egy városról van szó, mondhatnánk, óránként) újabb és újabb, bármily csekély sikert is elérni, mindenáron fenntartani az »erkölcsi fölényt«.”^5
5 Lenin: Egy kívülálló tanácsai. Lásd Lenin Művei. 26. köt. 175. old.

A párt Központi Bizottsága október 10-én (23-án) ülést tartott. Lenin a pillanatnyi helyzetről tartott előadói beszédében kimutatta, hogy a sikeres fegyveres felkelés politikai feltételei teljesen megértek; megállapította, hogy most a dolog katonai-technikai oldalára kell fordítani a fő figyelmet, s annak az időpontnak a kiválasztására, mikor mérjék á döntő csapást az ellenségre. A Központi Bizottság elfogadta a Lenin által előterjesztett határozati javaslatot, amely behatóan elemezte a belső és a nemzetközi helyzetet, s meghatározta a párt feladatait a szocialista forradalomért vívott harcban. „A Központi Bizottság megállapítja — hangzott a határozat —, hogy mind az orosz forradalom nemzetközi helyzete (felkelés a német hadiflottában, mint legjelentősebb megnyilvánulása annak, hogy a szocialista világforradalom egész Európában érlelődik, továbbá az a veszély, hogy az imperialisták békét kötnek egymással abból a célból, hogy az oroszországi forradalmat megfojtsák), mind a hadi helyzet (az orosz burzsoáziának, valamint Kerenszkijnek és társainak az a kétségen kívül álló elhatározása, hogy Pétervárt átadják a németeknek), valamint az, hogy a proletárpárt megszerezte a többséget a szovjetekben — mindez, kapcsolatban a parasztfelkeléssel és a nép bizalmának pártunk felé fordulásával (a moszkvai választások), végül egy második Kornyilov-lázadás szemmel látható előkészítése (csapatkivonások Pétervárról, kozákcsapatok összevonása Pétervár alatt, Minszk körülzárása kozákokkal stb.) — mindez napirendre tűzi a fegyveres felkelést.

Megállapítva tehát, hogy a fegyveres felkelés elkerülhetetlen és teljesen megérett, a Központi Bizottság felhívja a pártszervezeteket, hogy vegyék ezt irányadóul, és minden gyakorlati kérdést … ebből a szempontból tárgyaljanak meg és döntsenek el.”^6
6 Lenin: Az OSZDMP Központi Bizottságának 1917. október 10-i (23-i) ülése. Lásd Lenin Művei. 26. köt.186. old.

A lenini határozati javaslattal szemben csak Kamenyev és Zinovjev foglalt állást; felszólalásaikban lényegében a burzsoá köztársaság mellett kardoskodó mensevikek álláspontjára csúsztak. Ez a forradalom ügyének elárulása volt. Kamenyev és Zinovjev kapituláns álláspontja addigi opportunista ingadozásaik egyenes következménye volt.

A Központi Bizottság tíz szavazattal (kettő ellenében) elfogadta Lenin határozati javaslatát, amely így a párt irányelve lett: előírta a fegyveres felkelés haladéktalan előkészítését.

A bolsevik párt Központi Bizottsága által elfogadott határozat értelmében a pétervári szovjet mellett megalakították a Forradalmi Katonai Bizottságot (FKB), a fegyveres felkelés előkészítésének és végrehajtásának harci szervét és legális központját. Lenin a Forradalmi Katonai Bizottság feladatát abban jelölte meg, hogy a felkelés olyan teljhatalmú párton kívüli szerve legyen, „amely kapcsolatban áll a munkások és katonák legszélesebb rétegeivel … A legfontosabb — a felkelés győzelme. Ezt és csakis ezt a célt kell szolgálnia a Forradalmi Katonai Bizottságnak.” A Forradalmi Katonai Bizottságban részt vettek a bolsevik párt Központi Bizottságának és Pétervári Bizottságának megbízottai, a párt Központi Bizottsága mellett működő Katonai Szervezetnek, a pétervári szovjet Végrehajtó Bizottsága elnökségének és a szovjet katonai szekciójának, a Szovjetek Finnországi Területi Bizottságának, a szakszervezeteknek, az üzemi bizottságoknak, a vasutas- és postásszövetségnek és más szervezeteknek a képviselői. A Forradalmi Katonai Bizottság egész tevékenységét a Lenin vezette Központi Bizottság irányította, tagjai pedig a következők voltak: a bolsevik párt Központi Bizottsága részéről A. Sz. Bubnov, F. E. Dzerzsinszkij, J. M. Szverdlov, I. V. Sztálin, M. Sz. Urickij; a párt Pétervári Bizottsága részéről G. I. Bokij és M. J. Lacisz; a Katonai Szervezet részéről V. A. Antonov-Ovszejenko, K. Sz. Jeremejev, N. V. Krilenko, K. A. Mehonosin, V. I. Nyevszkij, N. I. Podvojszkij, A. D. Szadovszkij, G. I. Csudnovszkij; a Balti Flotta Központi Bizottságától (Centrobalt) P. J. Dibenko; a kronstadti szovjettől I. P. Flerovszkij; a baloldali eszerek részéről P. J. Lazimir és mások.

A Pétervári Forradalmi Katonai Bizottság példájára helyi forradalmi katonai bizottságok alakultak. Támaszaik a hátországban a szovjetek, a fronton a katonabizottságok, valamint országszerte a forradalomhoz hű helyőrségek és a Vörös Gárda voltak. Pétervár és más városok munkásai a Vörös Gárda soraiban lelkesen vettek részt a katonai kiképzésben.

A felkelés kezdetére a Vörös Gárda Pétervárott több mint 20 000, Moszkvában 12 000, Kijevben 5000, Harkovban 3500, Szaratovban 2600, Nyizsnyij Novgorodban több mint ezer fegyveres munkást képzett ki; az ország 62 városában (nem teljes adatok szerint) összesen körülbelül 200 000 vörösgárdista állt fegyverben. A munkásosztály e fegyveres hadereje az egész dolgozó nép akaratát és támogatását tudta maga mögött. Ez tette legyőzhetetlenné a forradalmat.

A Központi Bizottságnak azt az irányvonalát, hogy a legközelebbi napokban megvalósítja a fegyveres felkelést, az egész párt helyeselte. Október 11i-én (24-én) a pétervári bolsevikok III. városi pártértekezlete, amely 50 000 párttagot képviselt, megszavazta a felkelésre vonatkozó lenini határozatot. Ugyanezekben a napokban hasonló értelmű határozatot hozott a moszkvai pártértekezlet és a bolsevikok moszkvai területi irodája is, amely Közép-Oroszország 13 kormányzóságának pártszervezeteit irányította. A bolsevikok területi, kormányzósági és városi pártértekezletei október hó folyamán a szocialista forradalomra való harci felkészülés és az összes erők mozgósítása jegyében folytak le. Az országban összesen 30 pártértekezletet tartottak; az elfogadott határozatok azt a törhetetlen elszántságot tükrözték, amellyel a párt a szocialista forradalom győzelméért küzdött. A pártértekezletek küldöttei lelkesen helyeselték a Központi Bizottság határozatát. A lettországi rendkívüli pártértekezlet határozata például kimondta: „A pártértekezlet azon a véleményen van, hogy elérkezett a végső, döntő harc pillanata, amelyben nemcsak az oroszországi forradalom sorsa dől el, hanem a világforradalomé is … A küszöbön álló harcokra készülődve Lettország proletariátusa fontos feladatának tartja, hogy a legszorosabb egységben lépjen fel Pétervár és Moszkva forradalmár munkásaival, minden erővel és minden eszközzel támogassa az oroszországi proletariátusnak az államhatalom megragadásáért vívott harcát.” Lettország bolsevikjai biztosították a Központi Bizottságot arról, hogy a lett ezredek készek a pétervári proletariátussal és helyőrséggel együtt küzdeni a szovjetek hatalmáért.

A pártértekezletekkel egyidőben országszerte helyi szovjetkongresszusokat tartottak, amelyeken megválasztották a küldötteket a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek II. összoroszországi kongresszusára. Kiderült, hogy a bolsevikok döntő sikereket értek el a tömegek megnyeréséért folytatott harcban. Az összoroszországi kongresszusra megválasztott küldöttek a legtöbbször azt az utasítást kapták, hogy a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszó megvalósítását követeljék.

E hatalmas forradalmi fellendülés közepette ült össze október 16-án (29-én) a bolsevik párt Központi Bizottságának kibővített plénuma, amelyen a Központi Bizottság tagjain kívül a Pétervári Bizottság, a Katonai Szervezet, a pétervári szovjet, a szakszervezetek és az üzemi bizottságok képviselői is részt vettek. Előadói beszédében Lenin az ország politikai helyzetét elemezte. Ismertetve a Központi Bizottság október 10-i (23-i) határozatát, megállapította: „A helyzet világos: vagy Kornyilov diktatúrája, vagy a proletariátus és a parasztság legszegényebb rétegeinek diktatúrája …

Az oroszországi és az európai osztályharc politikai elemzéséből az következik, hogy feltétlenül a leghatározottabb és a legaktívabb politikát kell folytatnunk, ami nem lehet más, mint a fegyveres felkelés.”^7
7 Lenin: Az OSZDMP Központi Bizottságának 1917. október 16-i (29-i) ülése. Lásd Lenin Művei. 26. köt. 187. old.

Szverdlov közölte az ülés résztvevőivel, hogy vidéken megtörténtek az előkészületek a felkelésre. Beszélt a párt taglétszámának rohamos növekedéséről (ebben az időben már 400 000 párttag volt) és a párt befolyásának erősödéséről a városokban, falvakban, a hadseregben és a flottában. A Pétervári Bizottság, a Katonai Szervezet és több munkásszervezet képviselői kijelentették, hogy a munkások és a pétervári helyőrség katonái támogatják a bolsevikokat. N. V. Krilenko, a Forradalmi Katonai Bizottság és a Katonai Szervezet tagja felszólalásában elmondta, hogy „az ezredek hangulata mindenütt nekünk kedvez”. Mindez tökéletesen igazolta Leninnek azt a megállapítását, hogy megértek a győzelmes felkelés feltételei.

Kamenyev és Zinovjev újabb kapituláns nyilatkozatait erélyesen visszautasították. Sztálin, Szverdlov, Kalinyin, Dzerzsinszkij és mások a felkelés mellett szálltak síkra.

A Központi Bizottság kibővített ülése elfogadta Lenin határozati javaslatát, amely a következőképpen hangzott: „A gyűlés minden tekintetben helyesli és teljes egészében támogatja a Központi Bizottság határozatát, felhívja a szervezeteket, továbbá a munkásokat és a katonákat a fegyveres felkelés mindenre kiterjedő és sürgős előkészítésére, a Központi Bizottság által e célból létrehozott központ támogatására, és szilárdan meg van győződve róla, hogy a Központi Bizottság és a szovjet kellő időben fogja kijelölni a támadás kedvező pillanatát és célszerű módjait.”^8
8 Ugyanott, 189. old.

A Központi Bizottság a Forradalmi Katonai Központ tagjaivá A. Sz. Bubnovot, F. E. Dzerzsinszkijt, J. M. Szverdlovot, I. V. Sztálint és M. Sz. Urickijt nevezte ki. A párt e katonai központja a Pétervári Szovjet Forradalmi Katonai Bizottságának része és vezető magva volt.

Kamenyev és Zinovjev, miután a Központi Bizottságban vereséget szenvedtek, hallatlan árulást követtek el. Október 18-án (31-én) a „Novaja Zsizny” című mensevik irányzatú lap interjút készített Kamenyevvel, aki a maga és Zinovjev nevében kijelentette, hogy nem ért egyet a Központi Bizottságnak a fegyveres felkelésre vonatkozó határozatával. Kamenyev és Zinovjev ezzel a forradalom ellenségeinek tudomására hozta a legközelebbi napokban megvalósítandó fegyveres felkelésre vonatkozó titkos határozatot. Lenin felháborodva megbélyegezte és sztrájktörésnek nevezte Kamenyev és Zinovjev eljárását. A Központi Bizottság október 20-i (november 2-i) ülése, miután meghallgatta Leninnek a kérdéssel kapcsolatban írt levelét, elítélte Kamenyev és Zinovjev áruló viselkedését; követelte, hogy hagyják abba bomlasztó tevékenységüket, és megtiltotta, hogy nyilatkozatokat tegyenek közzé a Központi Bizottság határozatai és irányvonala ellen.

Trockij, akit a VI. kongresszuson vettek fel a pártba, a Központi Bizottság október 10-i és 16-i ülésén nem szavazott a fegyveres felkelésre vonatkozó határozat ellen. A pétervári szovjet ülésén viszont kijelentette, hogy a felkelést el kell halasztani a szovjetkongresszus megnyitásáig. Lenin leleplezte e javaslatot; kimutatta, hogy ez voltaképpen a felkelés meghiúsítását jelentené, mert az eszerek és a mensevikek elhalaszthatják a kongresszus összehívását, az ideiglenes kormány számára pedig így lehetővé válnék, hogy erőket vonjon össze a forradalmi megmozdulás elfojtására.

A proletárforradalom előkészítésének minden mozzanatát közvetlenül Lenin irányította. „Lenin ebben az utolsó hónapban — írta később N. K. Krupszkaja — szívvel-lélekkel, teljes egészében, maradéktalanul a felkelésnek élt, minden gondolata a felkelés volt, s hangulata, hite a többi elvtársra is átragadt.” Lenin utasításokat és útmutatásokat adott a Forradalmi Katonai Bizottság tagjainak, a legapróbb részletekig kidolgozta a cselekvési tervet, személyesen ellenőrizte, mindent megtettek-e a felkelés győzelméért. Miként N. I. Podvojszkij, a Forradalmi Katonai Bizottság elnöke visszaemlékezéseiben írja, Lenin hangsúlyozta: „… a felkelés a háború legkiélezettebb fajtája. A felkelés nehéz művészet… Az utcai harc taktikájához nem értő vezetők tönkreteszik a felkelést!” Szverdlovhoz írt levelében pedig ezt írta: „Ha teljes erővel támadunk, néhány napon belül teljes győzelmet aratunk.”

A bolsevik párt Központi Bizottsága szétküldte megbízottait a vidéki városokba és területekre, tanácsaival és útmutatásaival gyakorlati segítséget nyújtott a szakszervezeteknek, az üzemi bizottságoknak, a forradalmi katonai szervezeteknek.

A burzsoá-földesúri ellenforradalom még nem adta fel a reményt, hogy sikerül megakadályoznia a felkelést, és szétzúznia a forradalom vezérkarát, a bolsevik párt Központi Bizottságát. Kerenszkij és az ideiglenes kormány több más vezetője lebecsülte a forradalom erejét. Midőn V. D. Nabokov kadét párti politikus Kerenszkijjel folytatott beszélgetésében kételyeit fejezte ki aziránt, hogy a kormány fel tudja venni a harcot a bolsevikokkal, Kerenszkij kijelentette: „Nagyobb erő áll rendelkezésemre, mint amekkorára szükség van. A bolsevikokat véglegesen megsemmisítjük.”

Egyes miniszterek azonban már kezdtek tudatára ébredni a helyzet reménytelenségének. Az ideiglenes kormány október 17-én (30-án) bizalmas ülésen tárgyalta meg, milyen intézkedéseket tegyenek a bolsevikok ellen. A kormány tagjainak többsége erélyes lépéseket követelt, de Verhovszkij tábornok hadügyminiszter kijelentette: Lehetetlen „aktívan fellépnünk. A terv megvan, de meg kell várnunk a másik fél akcióját. A bolsevikok benn ülnek a munkásküldöttek szovjetjében, ennek szétkergetéséhez pedig nincs erőnk. Nem tudok reális erőt bocsátani az ideiglenes kormány rendelkezésére, és ezért lemondok.” A hadügyminiszter felszólalása újabb bizonyítéka volt a felső körökben uralkodó fejvesztettségnek.

Az ideiglenes kormány a forradalom szétzúzására ellenforradalmi csapatokat vont össze a fővárosban. Parancsot küldtek a mogiljovi főhadiszállásra: minél előbb irányítsák át a fővárosba a szükséges csapategységeket. A Pétervárott állomásozó kozákezredek külön utasítást kaptak, hogy álljanak készenlétben. A Téli Palota védelmére tisztiiskolások érkeztek öt páncélautóval; a Palota téren ágyúkat és géppuskákat állítottak fel; megerősítették a többi kormányhivatal épületének őrségét is. A pétervári katonai körzet törzskara elrendelte, hogy erősítsék meg a városban a katonai őrjáratokat és tartóztassanak le mindenkit, aki a kaszárnyákban felkelésre szító felhívással jelenik meg. A kormány előkészületeiről jól tájékozott „Gyeny” című újság október 17-én (30-án) ezt írta: „Az ideiglenes kormányban teljes erővel folynak az előkészületek a bolsevikok várható megmozdulásának leverésére. A. I. Konovalov miniszterelnök-helyettes szünet nélkül tanácskozik és állandó összeköttetésben áll a körzeti parancsnokkal és más olyan személyekkel, akiket bevontak a bolsevik megmozdulás elleni harc ügyeibe … Konovalov kijelentette, hogy a kormány elegendő szervezett erővel rendelkezik ahhoz, hogy csírájában elfojtsa az esetleges felkelést…” Ezt a közleményt, amely indokolatlan optimizmus szellemében kezdődött, a lap annak beismerésével fejezi be, hogy a kormány nagy nyugtalansággal várja a bolsevikok küszöbön álló megmozdulását.

Az amerikai, angol és francia képviselők arra buzdították az ideiglenes kormányt, hogy fokozza a forradalmárokkal szembeni megtorló intézkedéseket. Azon a különtanácskozáson, amelyet az antanthatalmak katonai misszióinak vezetői tartottak október 20-án az Amerikai Vöröskereszt helyiségeiben, Knox angol tábornok felszólította az ideiglenes kormányt, hogy „lövessen a bolsevikok közé”. A tanácskozás résztvevői sajnálkoztak a Kornyilov-lázadás kudarcán, és azt ajánlották, hogy meg kellene ismételni.

De az ideiglenes kormány semmi módon sem tudta már megmenteni a burzsoá hatalmat. Az ország osztályerőviszonyai 1917 októberére döntő mértékben a szocialista forradalom javára tolódtak el. Október 21-én (november 3-án) a pétervári helyőrség ezredbizottságainak közös gyűlése a katonák összessége nevében a Forradalmi Katonai Bizottságot ismerte el a forradalom vezérkarának. Ez lehetővé tette, hogy a Forradalmi Katonai Bizottság elküldje politikai megbízottait a helyőrség valamennyi alakulatához, később pedig egyes intézményekhez is. A Forradalmi Katonai Bizottság kihirdette, hogy semmiféle parancsot és rendeletet nem szabad végrehajtani a helyőrségben, ha azt a politikai megbízott mint a szovjet képviselője, alá nem írta. Ez a lépés teljesen megbénította a katonai hatóságokat.

A munkásság Vörös Gárdája növekedett és erősödött. Október 22-én (november 4-én) a pétervári Vörös Gárda városi konferenciája szervezeti szabályzatot fogadott el, amelynek első pontja így hangzott: „A munkásság Vörös Gárdája a proletariátus fegyveres erőinek szervezete az ellenforradalom elleni harcra és a forradalom vívmányainak védelmére.” A vörösgárdista egységek és a forradalmi helyőrség vezetésének a Forradalmi Katonai Bizottságban történt összpontosítása lehetővé tette a forradalom összes harci erőinek teljes, operatív kihasználását.

Kronstadtból és Helsinkiből Pétervárra hívták a balti tengerészeket. Az „Auróra” cirkáló és más hadihajók harci feladatokat kaptak. A balti flotta ez időben több mint százezer főnyi személyi állománnyal és 690 hadi- és kisegítő hajóval rendelkezett. A matrózok többsége kész volt támogatni a főváros munkásságát.

Október 22-én (november 4-én) megtartották „a pétervári szovjet napját”, amely a fegyveres felkelésre készülődő forradalmi tömegek harci seregszemléje lett. John Reed amerikai író, az1917 októberi történelmi események tanúja, „Tíz nap, amely megrengette a világot” című könyvében ezt írja: „Pétervár különös látványt nyújtott ezekben a napokban. A gyárak gyűléstermei tele voltak fegyverrel, küldöncök jöttek-mentek, mindenütt gyakorlatozó vörösgárdisták … A kaszárnyákban estéről estére gyűlések, naphosszat vég nélküli, heves viták. Az utcákon estefelé hullámzó tömeg, amely mint a tengerár, fel és alá özönlött a Nyevszkijen …” Ez a hatalmas néptömeg a Szmolnij, a forradalom vezérkara felé igyekezett.

A bolsevikok pártja, élén az osztályharc zseniális stratégájával, Leninnel, harcba vezette a szocialista forradalom hatalmas hadseregét, amely készen állt arra, hogy döntő küzdelemre keljen a kivénhedt, idejét múlt kizsákmányoló világgal.

SaLa