1. rész

A társadalmi haladás elnyomása
A kapitalista rendszer rothadása
Az adósságcsapda politika
A kapitalizmus fejlődése

A szegény, de emberséges és demokratikus szocializmusnak ellensége volt a nálánál sokkal fejlettebb és gazdagabb kapitalista világrendszer. A kapitalizmus felsőbbrendűséget, kizsákmányolást, élősködést, bérrabszolgaságot, gyarmatosítást megvalósító diktatórikus embertelen társadalmi rendszer.

A kapitalizmustól a szegénységet, elmaradottságot örökölt szocializmus minden hibája ellenére a kapitalizmus embertelenségeit megszüntette, az emberséges társadalmat építette. A szocializmus kénytelen volt a proletárdiktatúrát hosszútávon fenntartani a dolgozók demokráciája érdekében, és elnyomni az embertelen kapitalista erkölcs híveit. De a proletárdiktatúra elpuhult, elfajult, kifulladt és így nem tudott változni a körülményekhez, nem tudta a felmerült hibákat megoldani. A megfelelő érdekeltségi formát nem sikerült megtalálni, a kapitalista típusú érdekeltség bevezetése, pedig elvezetett a rendszerváltáshoz. Az elpuhult proletárdiktatúra idővel jobban kedvezett a szocializmus ellenségeinek, így beépültek a kapitalizmus hívei a legfontosabb hatalmi pozíciókba és visszaállították az embertelen világot. A ki kit győz le a kapitalizmus javára dőlt el ideiglenesen, és visszalépett az emberiség egy embertelenebb világba. Az ember farkasa lett embertársainak megint. A reakció, mint oly sokszor legyőzte a társadalmi haladást, a forradalmat, és megint nagy áldozatokkal fog járni az előrelépés az emberré válás útján.

A társadalmi haladás elnyomása:
A kapitalista diktatúra gátolja a szükségszerű változást a haladó szocializmus irányában és nagyon megnehezíti az új emberségesebb társadalmi forma kialakulását, ami így feltétlenül társadalmi forradalomhoz vezet. A történelem folyamán ez sokszor előfordult már, lehetne tanulni ebből. Nem az a kérdés lesz-e forradalom, hanem az, hogy mikor és mennyi áldozatot fog okozni. A kapitalizmus több szocialista vívmányt demagóg módon hangoztat, de nem váltja következetesen valóra, ez is hozzátartozik a félrevető, agymosó politikájához. A kapitalizmusban a demokrácia a többség számára csak demagógia, mert a hatalomban a dolgozó nép nem vesz részt, érdekeit nem képviselik csak a kommunisták, de ők el vannak nyomva. Ezért aki azt mondja, hogy a kizsákmányolást, az élősködést, a bérrabszolgaságot, a „mosolygó fasizmus” totális diktatúráját nem kell megváltoztatni, annak ez az érdeke vagy csak butaságból híve a kapitalista világnak. A föld proletár dolgozóinak nem érdeke a kapitalizmus, mert ez számukra diktatúra és rabszolgamunka a tőkés kizsákmányolók érdekében. A kapitalizmust alapjaiban megváltoztatni csak új társadalmi formával lehetséges, ami a szocializmus, a tudományosan szervezett emberséges társadalmi forma. A szocializmus a működési modelljének segítségével tudja emberségessé tenni a dolgozók számára a társadalmat. A kapitalizmus bűne és hibája, hogy kevés ember érdekében szerveződik a társadalom, ellenben a szocializmussal, ahol a többség érdeke az állam feladata.

A kapitalista rendszer rothadása:
Ezek a kapitalista világrendszer rothadásának következményei!
„…Megrázó adatok: öt másodpercenként halnak meg gyerekek, tenni kell valamit
Tavaly az öt év alatti halálozások fele a Szaharától délre elterülő afrikai térségben következett be: minden 13. gyerek elhunyt az ötödik születésnapja előtt. … „faktor.hu/faktor-ensz-who-gyermekhalalozas-baleset-ehezes-betegseghttp:/faktor.hu

„ … Az UNICEF, az Egészségügyi Világszervezet és a Világbank közös jelentése szerint 6,3 millió, 15 éven aluli gyermek halt meg a világon 2017-ben. Az elhunyt gyerekek közül 5,4 millió nem érte meg az ötödik évét, a felük pedig újszülött volt. „ … A 26 leggazdagabb ember kezében annyi pénz van, mint a 3,8 milliárd legszegényebb földlakó összvagyona … „ 24.hu
„ … 243 000 milliárd dollár: ennyi a világ adóssága … „bitcoinbazis.hu

Az adósságcsapda politika:
Enélkül az adóság nélkül már lehet, hogy összeomlott volna a világgazdaság, és csak kevés világméretű rabló érdekeit, hatalmát szolgálja! Ez adósság tartja fenn a világgazdaságot és ez lehet (lesz!!) a veszte is. De ez csak a rablást szolgáló gazdasági-pénzügyi háborús politika a gyengébb vagy a konkurens nemzetek és a proletárok kifosztására. A válságokkal terhelt szervezetlen anarchikus világgazdaságban az adósságcsapda politika, a gyarmatosítás különböző formái, a „mosolygó fasizmus” háborúja a világuralomért. A kíméletlen kizsákmányolás, a gyengébb vagy konkurens nemzetek kifosztása miatt feleslegesen halmozódik a világ népeinek az adóssága. Az adósságot azonban vissza kell fizetni (legalábbis ez a látszat), mégpedig konkrétan vagy újabb adóssággal. De az adósságcsapda politika a világuralom megszerzését szolgáló „mosolygó fasizmus” politikája. A felhalmozódott adósság nélkül már régen nem lehetne felhasználni a megtermelt dolgokat és így nem is kellene (lehetne) már dolgozni és termelni sem, de visszafizetni lehetetlen ezt az adóságot, ami milliárdnyi proletár érint. Ehhez hozzájön a kizsákmányolásból keletkezett elkölthetetlen felesleg és a hadikiadások. Egyszer ebből baj lesz!! A világ nagy része a bőség lehetősége ellenére pedig nyomorog.

Valami nagyon bűzlik a kapitalizmusban. Rothad!!

A rothadást a kizsákmányolás, az élősködés, a világméretű gátlástalan verseny, ami gyakran valóságos háború, a gyarmatosítás, a gazdaság világméretű anarchiája és a felsőbbrendűség embertelen jobboldali erkölcse, az emberi jogok megsértése, a vallás, a tudománytalan világnézet okozza! De enélkül a kapitalizmus nem működőképes.

Változni kell!!
Csak egy út lehetséges az emberiség fennmaradására, a szocializmus.
A kapitalizmus rothad és a pusztulásba viszi az emberiséget!!
Ez a „mosolygó fasizmus” korszaka!!

„ … A világ országai tavaly – 2018 – három évtizedes csúcsra, 1822 milliárd dollárra növelték katonai kiadásaikat, a legmélyebben az Egyesült Államok és Kína nyúlt a zsebébe. S miközben a NATO több tagállama is növelte hadi büdzséjét az orosz fenyegetésre hivatkozva, Moszkva éppen hogy csökkentette védelmi költségvetését — áll a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet friss jelentésében. …” magyarnemzet.hu

„… a NASA 2018-ban is közel 20 milliárd dollárral gazdálkodhat. … urvilag.hu „…716 milliárd dolláros költségvetéssel készülhet az amerikai hadsereg 2019-re. …” 444.hu, „… 12,5 milliárd Euró: Közeledik az ESA Miniszteri Tanácsának ülése, az űrügynökség a következő 3 évre ekkora költségvetést kér a 22 tagállamtól. …”(2019) urvilag.hu

 A háborús készülődés fontosabb, mint az emberiség jövőjét jelentő kutatások, ami az egész emberiséget fegyverkezésre kényszeríti. A nyomor pedig világméretekben katasztrofális méreteket ölt.

A kapitalizmus fejlődése:
A kapitalista világrendszer általános rothadása mellett nagy gazdasági fejlődést tudott és még ma is tud felmutatni. A kapitalizmus rothadása a működési modelljéből következik. A tőkések valójában és fokozottan a gyarmatokon a proletár dolgozók felett felsőbbrendűként törvényesen kizsákmányolnak, élősködnek. A kapitalista modell az emberi jogok megsértésére a bérrabszolgaságra alapuló társadalmi formát valósít meg világméretekben. De a tőkések egymást sem kímélik, a harc mindenki-mindenki ellen folyik a hatalomért az élősködésért és a megélhetésért is. Azonban a tőkések elsődleges célja a minél nagyobb profit, élősködés a proletárok felett bármi áron. A társadalom szélsőségesen megoszlik kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, élősködő gazdagokra és dolgozókra, akik közül földméretekben, főleg a gyarmatokon vagy a volt gyarmatokon a többség szegény. A gyarmatosító „civilizált nyugat” áldozatainak száma elérheti a milliárdos nagyságrendet, a gyarmatok kifosztásából gazdagodtak meg, vérben szerzeték a gazdagságukat. A gazdagok a szegény proletárok felett, mint urak, mint gazdák élnek és szinte tetszőlegesen megtehetnek mindent a saját érdekükben a proletárok kárára, a gyarmatokon és volt gyarmatokon pedig a népirtás mindennapos dolog. A gazdasági, politikai totális hatalom birtokában a „mosolygó fasizmus” álcázott önkényuralma valósult meg. Így a szegénység, a nyomor, a háborúk természetes jelenségek a föld népei többségének a kapitalista világrendszerben. A folytonosan meglévő rablóháborúk népirtásai mindennapos események, amit a demokrácia nevében folytatnak. A világ nagy részein, amit a kapitalizmus világrendszere gyarmatosított, kifosztott, tönkretett, elhanyagolt, még kizsákmányolni sem képes, ezért az emberek milliói menekülnek a pusztulás elől. Saját erőből nem tudnak az elmaradott népek fejlődni, de a „mosolygó fasizmus” inkább több mint 1000 milliárd dollárt költ évente a fegyverekre a világuralomért és hagyja szegénységben, nyomorban a milliárdnyi embert, mint hogy segítsen. Ez bizony embertelen és az emberiség elleni bűncselekmény. A kapitalizmus modell csak erre képes és ezért az emberiség elleni bűncselekményt megvalósító társadalmi rendszeré vált.

A jótékonyság csak a lelkiismeret megnyugtatására elegendő, persze csak azoknak, akiknek az elméje eléggé zavaros, hogy ezt elhiggyék, de ez nem javít lényegesen az emberiség problémáján és marad a világméretű nyomor. A probléma a világméretűvé vált kapitalizmus, ami a mosolygó fasizmus!
***

adósságcsapda: Valamely adós azon állapota, amikor a felvett hitelek utáni törlesztést és kamatfizetést már csak újabb hitelek felvételéből tudja teljesíteni.

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története – című könyvből)
„ …Lenin és a Kommunista Internacionálé megállapította, hogy az imperializmus korában a világ két részre oszlik. Az egyikhez az elnyomó országok — Anglia, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország és más imperialista államok tartoznak, a másikhoz az elnyomott országok, s az előbbiekben a föld lakosságának elenyésző kisebbsége, az utóbbiakban, vagyis a gyarmatokon és a félgyarmatokon pedig a túlnyomó többsége él. A gyarmatok és a félgyarmatok kizsákmányolása az imperialista országok burzsoáziája számára a gazdagodás igen fontos forrása lett. …”

(idézet: Mao Ce-tung Válogatott Művei 1. kötetéből)
„… Kik az ellenségeink és kik a barátaink? Ennek a kérdésnek a forradalomban elsőrendű jelentősége van. A múltban a forradalmi harcok Kínában mind csak igen jelentéktelen eredménnyel jártak, s ennek a fő oka az volt, hogy a forradalmárok nem tudták tömöríteni maguk körül az igazi barátokat abból a célból, hogy csapást mérjenek igazi ellenségeikre. A forradalmi párt — a tömegek vezetője, és a történelemben még nem volt példa arra, hogy az olyan forradalom, amelyet a forradalmi párt helytelen úton vezetett, vereséget ne szenvedett volna. Ha biztosak akarunk lenni abban, hogy nem vezetjük a forradalmat helytelen úton, és hogy feltétlenül sikert érünk el, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy magunk köré tömörítsük igazi barátainkat abból a célból, hogy csapást mérjünk igazi ellenségeinkre. Hogy az igazi barátokat meg tudjuk különböztetni az igazi ellenségektől, általános vonásokban elemeznünk kell a kínai társadalmat alkotó osztályok gazdasági helyzetét és a forradalomhoz való viszonyukat. … „

A „mosolygó fasiszták” népirtásai:
Koreai háború: 1950. június 25. – 1953. július 27., a népirtás áldozatainak száma 3-4 millió proletár Wikipédia
A vietnámi háború: (1965–1973), a népirtás áldozatainak száma 3 millió proletár Wikipédia
Iraki háború: (2003 – 2011), a népirtás áldozatainak száma 2,4 millió fő worldbeyondwar.org
Afganisztáni és pakisztáni háború, a népirtás áldozatainak száma 1,2 millió fő worldbeyondwar.org
Szíriai háború, a népirtás áldozatainak száma 350.000 fő magyarnemzet.hu 2018; 888.hu 2019-ben már 400.000 áldozat.

A „mosolygó fasiszták” gaztettei:
Chile elnökké választotta, az USA erőszakkal gyilkoltatta meg Salvador Allendét – merce.hu „…Saját vezérkari főnöke, Augusto Pinochet a CIA-val együtt készítette elő az akciót … „

Háborús bűnöket követtek el amerikai katonák Afganisztánban euronews.com 2016 „…Az amerikai katonák feltételezhetően háborús bűnöket követtek el Afganisztánban, erről ír a Hágában található Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) hétfőn közzétett jelentésében. …”

Tudták, hogy az iraki háború oka hazugság origo.hu 2016 „… Új minőséget értek el az amerikaiak 2003-as iraki inváziója körüli csúsztatások. Most kiderült, hogy volt, aki számított arra, hogy egyetlen tömegpusztító fegyvert sem találnak Szaddám Huszein raktáraiban. De nem szólt erről annak, aki a fő döntéseket hozta. … „

Az iraki invázió, mint a 21. századi Amerika főbűne 444.hu „…hiába mondta Bush, Cheney, Rumsfeld és Colin Powell is, hogy Szaddám maga a Sátán, aki terroristákat támogat, és vegyi meg mindenféle tömegpusztító fegyverei vannak, ezek közül semmi nem volt igaz. Cheney már évekkel korábban tárgyalt arról olajvállalatokkal, hogy melyik iraki olajmezőket szeretnék megszerezni, ha esetleg egyszer majd esetleg újraosztanák őket. … 2003. március 20-án azonban mégis megkezdődött az invázió. A világ egyetlen szuperhatalma, a bolygó rendőre, a demokrácia és az emberi jogok őrének szerepében tetszelgő Amerikai Egyesült Államok lerohant egy szuverén államot, minden értelmes ok nélkül. Azaz volt értelmes ok, kettő is: az elnökválasztási kampány és az olaj. … ”

„… Az Egyesült Államok által az iszlám állam (IS) ellen indított új, USA által vezetett háború elindításával az Egyesült Államok agresszív katonai akciókat folytatott legalább 13 országokban a Közel-Keleten a 1980 óta. Ebben az időben minden egyes amerikai elnök megtámadta, elfoglalta, bombázta, vagy legalább egy országban háborúba ment. Az inváziók, a foglalkozások, a bombázások, a drone-gyilkossági kampányok és a cruise rakéta-támadások teljes száma könnyedén behatol a több tucatba. …” worldbeyondwar.org

Háború felé mutatnak az incidensek, de miért nem tört még ki? index.hu Látszólag egy amerikai–iráni háború küszöbén tántorog a Közel-Kelet.

Franciaország évi 500 milliárd dollárt kap gyarmataitól orientalista.hu „ … Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században …Őszintén el kellene ismernünk, hogy a bankjainkban lévő pénz nagy része pontosan az afrikai kontinens kizsákmányolásából származik…”
***

SaLa

 

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom – 1. rész
Oroszország a szocialista forradalom előestéjén

(Idézet: Világtörténet 8. kötetéből)

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom
új korszak kezdete az emberiség történetében

1917. október 25-én (november 7-én) győzött Oroszországban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, amely új korszakot nyitott a világtörténelemben. Ettől kezdve a kapitalizmus nem volt többé az egyetlen, az egész világra kiterjedő társadalmi rendszer. A földkerekség egyhatod részén új, szocialista társadalom született.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom az emberiség egész addigi fejlődésének törvényszerű eredménye volt. Anyagi előfeltételei a monopolkapitalizmus uralma idején, az imperializmusban alakultak ki, abban a korban, amely Lenin meghatározása szerint „a szocialista forradalom előestéje.”¹ A szocialista forradalom érlelődésének folyamatát rendkívül meggyorsította az első világháború, amely a kapitalizmus általános válságának kezdetét jelentette.
¹ Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Lásd Lenin Művei. 2. köt. Szikra 1951.193. old.

A szocialista forradalom legelőször Oroszországban győzött, amely az imperialista világrendszer leggyengébb láncszeme volt. Itt a monopolkapitalizmus a feudális viszonyok maradványaival összefonódott, s ezzel különösen súlyossá és elviselhetetlenné tette az elnyomást és a kizsákmányolást. Oroszországban az osztályharcok eredményeképp roppant társadalmi erő alakult ki, amely képes volt a kapitalizmus megdöntésére, a proletárdiktatúra megteremtésére, a szocialista társadalom felépítésére. Az oroszországi munkásosztály, élén a bolsevik párttal, győzelmes harcba vezette a szegényparasztságot a társadalmi és nemzeti elnyomás lerázásáért, a kommunista társadalom felépítéséért.

1. Oroszország a szocialista forradalom előestéjén
Az egész nemzetet átfogó válság

Az 1917 februári polgári demokratikus forradalom, amely megdöntötte az önkényuralmat, lehetővé tette Oroszországban a szocialista forradalomra való áttérést. A februártól októberig terjedő időszak legfontosabb eseményei az áprilisi, a júniusi és a júliusi politikai válság, továbbá a Kornyilov-lázadás szétzúzása voltak. E politikai válságok az egész nemzetet átfogó válság egy-egy újabb lépcsőfokát képezték. A forradalom hihetetlenül gyorsan fejlődött. Zászlóvivője a Lenin vezette bolsevik párt volt. A bolsevikok a harc tüzében összekovácsolták a néptömegeket, megteremtették a forradalom politikai hadseregét, szüntelenül erősítették a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségét, a szocialista forradalom győzelméért vívott harc döntő társadalmi erejét.

Az oroszországi polgári demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlődésében két fő szakasz különböztethető meg: a júliusi válságot megelőző időszak, amikor lehetségesnek mutatkozott a forradalom békés fejlődése, és az azután következő időszak, amelyben a bolsevikoknak a fegyveres felkelést kellett előkészíteniük a burzsoázia és a nagybirtokosok hatalmának megdöntésére.

A forradalom békés fejlődése az opportunisták — a mensevikek és az eszerek — árulása miatt akadt meg; ezek ugyanis önként átadták a hatalmat a burzsoáziának, és 1917 júliusában a munkások és parasztok kiontott vérével szennyezték be kezüket. Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt VI. kongresszusa, amely a júliusi események után ült össze, célul tűzte a párt elé a fegyveres felkelés előkészítésének feladatát. A kongresszus felszólította a tömegeket: készüljenek fel az államhatalom átvételére, hogy azt „a béke, a társadalom szocialista átalakítása érdekében használhassák fel”. Az országban egyre jobban éleződő gazdasági, társadalmi és politikai ellentétek meggyorsították az egész nemzetre kiterjedő forradalmi válság kibontakozását. A társadalmi fejlődés menete 1917 októberében ellenállhatatlan erővel sodorta a munkásosztály vezette oroszországi néptömegeket a szocialista forradalomba, amely a nemzeti katasztrófa elhárításának, a dolgozók társadalmi és nemzeti felszabadulásának egyetlen eszköze volt.

A burzsoá ideiglenes kormány a nép egyetlen követelését sem elégítette ki: sem békét, sem földet, sem kenyeret nem adott. Gazdaságpolitikája a monopoltőke érdekeit védte. A bankok mesébe illő jövedelmeket zsebeltek be, különösen a pétervári Egyesült Bank, a Moszkvai Leszámítoló Bank, a Moszkvai Kereskedelmi Bank. A nagymonopóliumok — a Prodamet és a többiek — ugyancsak hatalmas profithoz jutottak. Az ideiglenes kormány kérésükre pénzbeli támogatásban részesítette őket, s engedelmesen jóváhagyta a fémárak többszöri emelését. Ugyanakkor a burzsoá államhatalom semmit sem tett a nemzetgazdaság szétzilálódása, a gazdasági összeomlás ellen, semmit sem tett a dolgozó tömegek helyzetének javításáért.

Az ipar katasztrofális állapotban volt. Össztermelése az 1916. évi termelés felére csökkent. 1917 márciusától augusztusig különböző okokból 568 üzem szüntette be a termelést, számottevő részük kizárás következtében, amit a tőkések szívesen alkalmaztak a forradalmi munkások ellen. Az Urál vidékén az üzemek 50 százalékát bezárták. Hasonló volt a helyzet a Donyec-medencében és az ország több más iparvidékén.

Az ideiglenes kormány támogatta és bátorította a vállalkozók szabotázsát. 1917 szeptemberében elhatározták, hogy újabb üzemeket zárnak be Harkovban és a Donyec-medencében, majd 1917 októberében Moszkvában. A kormányszervek ezt a gazdaságpolitikát „a termelés szabályozásának” nevezték, holott a valóságban teljesen szabad kezet adtak a tőkéseknek.

Az ideiglenes kormány garázdálkodása a teljes pénzügyi összeomlás küszöbére vitte az országot. A gyorsan növekvő katonai kiadások fedezésére nagy mennyiségű papírpénzt bocsátottak ki, és újabb államkölcsönöket vettek fel. 1914. július 1-én 1,6 milliárd papírrubel volt forgalomban; ezzel szemben 1917. március 1-én 9,5 milliárd, novemberben pedig már 22,4 milliárd. Oroszország államadóssága csillagászati összegre emelkedett, 50 milliárd rubelre, amiből 16 milliárd volt a külföldi adósság.

Oroszország egyre inkább a nyugati imperialista hatalmak gazdasági függvényévé vált; az ideiglenes kormányt engedelmes eszközükké tették. 1917 nyarán az oroszországi „üzleti körök” a Kereskedelem- és Iparügyi Minisztériumban tartott tanácskozásukon elhatározták, hogy az uráli vasbányákat, a Moszkva környéki szénmedencét, az Altaj aranybányáit, a szahalini szenet és kőolajat, valamint a kaukázusi rézbányákat koncesszió formájában átadják az amerikai tőkéseknek.

A feltételek rendkívül megalázóak voltak. P. Palcsinszkij, a védelmi különtanács elnöke, a határozat jóváhagyásakor azt állította, hogy az amerikai tőke bevonása „Oroszország szempontjából bölcs és szükségszerű állami aktus volt.”

A háború, a gazdasági összeomlás és az éhínség teljes súlya a dolgozókra, elsősorban a munkásosztályra nehezedett. A munkások reálbére 1917-ben az 1913. évinek mindössze 57,4 százalékát érte el. Moszkvában a legfontosabb élelmiszerek ára a háború előttinek 9,5-szeresére, a közszükségleti cikkek ára a háború előttinek 12-szeresére szökött fel.

Az imperialista háború folytatása és az ideiglenes kormány népellenes tevékenysége növekvő gyűlöletet váltott ki a dolgozókból.

1917 őszén a társadalom egészére kiterjedő válság mindenekelőtt a néptömegek fokozódó forradalmi aktivitásában nyilvánult meg. A tömegek nem akartak többé a régi módon élni, s erélyesen követelték a társadalmi rend forradalmi átalakítását; a forradalom fejlődése során mind szorosabban zárkóztak fel a Lenin vezette bolsevik párt mögé.

A bolsevik párt befolyása megnövekedett a szakszervezetekben, az üzemi bizottságokban és más munkásszervezetekben. A szakszervezetek több mint két millió munkást és alkalmazottat tömörítettek. Nem teljes adatok szerint 1917 őszén 34 nagyobb város gyáraiban működtek üzemi bizottságok. Az üzemi bizottságok 1917 októberi újjáválasztásakor a bolsevikok nagy győzelmet arattak; a Pétervári Csőgyár üzemi bizottságában például 33 helyből 23-at a bolsevikok kaptak.

A sztrájkmozgalom határozottan politikai jelleget öltött, és bolsevik jelszavak jegyében folyt. A szeptember első felében kitört nyomdászsztrájk rövid idő alatt az egész országra kiterjedt. Ugyanebben az időben az általános vasutassztrájk arra kényszerítette a kormányt, hogy némi engedményeket tegyen. A bakui olajmunkások harca a munkások teljes győzelmével végződött: a vállalkozók kénytelenek voltak kollektív szerződést kötni velük. A munkások mindenütt szembeszálltak az üzemek leállítására irányuló tőkés kísérletekkel, kitartóan küzdöttek a termelés és az elosztás ellenőrzéséért. Az uráli tömeges munkáskizárások elleni tiltakozó sztrájkban százezren vettek részt. A sztrájk során sok üzemben bevezették a munkásellenőrzést. Hasonló esetek fordultak elő Pétervárott, Moszkvában, a Donyec-medencében, Harkovban, Nyizsnyij Novgorodban, az Ivanovo—Kinyesma textilipari vidéken és sok más helyen. A munkásmozgalom eljutott fejlődésében odáig, hogy már csak egy lépés választotta el a proletárdiktatúrától.

A munkásosztály maga mellé állította a szegényparasztság sokmilliós tömegeit is. A dolgozó parasztság a saját tapasztalatai alapján győződött meg a proletariátussal való szövetség szükségességéről, mert látta, hogy a hatalmon levő kadét, mensevik és eszer párt nem hajlandó a földkérdést a nép érdekeinek megfelelően megoldani. 1917 őszén a parasztmegmozdulások roppant erejű hulláma magával ragadta Oroszország járásainak 91,2 százalékát. A kormány által közzétett hivatalos adatok szerint májusban 152 esetben, augusztusban 440 esetben, szeptemberben pedig 958 esetben került sor földesúri birtokok és majorságok elfoglalására. Olyan országban, ahol a lakosság többségét a parasztság alkotta, ezek a jelenségek félreérthetetlenül általános válságra mutattak.

A közelgő szocialista forradalom győzelme szempontjából óriási jelentősége volt annak, hogy a hadseregben is megerősödött a bolsevikok befolyása. Különösen erős volt a bolsevik befolyás a nagy ipari városok helyőrségeiben, a Balti Flotta matrózai, valamint az északi és a nyugati front katonái között; gyorsan forradalmasodtak a többi front katonái is. 1917. október 1-én (14-én) a „Szoldat” című újság a következőket írta: „A »Minden hatalmat a szovjeteknek!« kiáltást egy emberként harsogja az egész front, legdélibb pontjától legészakibb pontjáig. Szinte nincs is olyan határozat, amelyből hiányozna ez a követelés.”

A nemzeti felszabadító mozgalom jellege megváltozott. Az elnyomott nemzetek néptömegei egyre tevékenyebben vettek részt a munkásosztály nemzetközi harcában. Ennek a ténynek különösen nagy jelentősége volt Oroszországban, ahol a nemzetiségi vidékek elnyomott népei a lakosságnak több mint felét alkották.

A néptömegek forradalmasodása tükröződött a szovjetek bolsevizálódásában. A gyárak és üzemek munkásai visszahívták eszer és mensevik küldötteiket és bolsevikokkal váltották fel őket. Így tettek például a pétervári Moszkva és Narva kerület kilenc nagy gyárának munkásai, az Admiralitási Hajógyár, a Szkorohod és sok más gyár munkásai. Miután a pétervári és a moszkvai szovjet határozatban követelte a hatalom átadását a szovjeteknek, szeptember folyamán sok száz vidéki szovjet is síkraszállt amellett, hogy a hatalom a munkások és parasztok kezébe kerüljön.

Az általános válság abban is megnyilvánult, hogy az ellenforradalom táborában zűrzavar és belső viszálykodás lett úrrá. A burzsoá és egyéb megalkuvó pártok kormánykoalíciója kimutatta a foga fehérét: népellenes jellegét. Az eszer A. F. Kerenszkij, az ideiglenes kormány miniszterelnöke — a Kornyilov-lázadás leverése óta a hadsereg-főparancsnoki tisztet is ő töltötte be — a nép szemében már nem volt más, mint az orosz és a külföldi burzsoázia engedelmes szolgája, önhitt, törpe kalandor, aki Bonaparte szerepében tetszelgett. A koalíciós kormány más tagjai — köztük az úgynevezett szocialista miniszterek, V. M. Csernov és M. I. Szkobelev — ugyancsak lelepleződtek, mint az imperialista burzsoázia nyílt kiszolgálói. A megalkuvó mensevik és eszer pártban előrehaladt a bomlási folyamat, megerősödtek a baloldali frakciók, és szembeszálltak pártvezetőségük politikájával. A baloldali eszerek a forradalmi paraszttömegek nyomására megkezdték saját külön szervezetük létrehozását. A mensevik pártban megerősödött az internacionalisták ellenzéki csoportja.

Az oroszországi munkásosztály szocialista forradalomért vívott harcának a nemzetközi helyzet is kedvezett. A világháború szembeállította és meggyengítette az imperialista nagyhatalmakat. A hadviselő országokban — Németországban, az Osztrák—Magyar Monarchiában, Franciaországban, Olaszországban, a balkáni országokban stb. — erősödött a néptömegek háborúellenes hangulata; sok országban az oroszországi forradalmi események hatására elmélyült a forradalmi helyzet. A gyarmati és félgyarmati területeken fellendült a nemzeti felszabadító mozgalom.

A belpolitikai és a nemzetközi helyzet beható elemzése alapján Lenin, a forradalom nagy vezetője 1917 szeptemberében megállapította, hogy országos válság alakult ki. „A válság megérett”² — így fogalmazta meg Lenin annak a történelmi pillanatnak a lényegét, amely Oroszországban akkor bekövetkezett.
² Lenin: A válság megérett. Lásd Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 59—70. old.

Kerenszkij kormánya azzal válaszolt a népharag növekedésére, hogy intézkedéseket tett a diadalmasan előretörő forradalom elfojtására. Kozák csapategységeket irányított a fővárosba, hogy ezekkel váltsák fel Petrográd forradalmi helyőrségét. Megkezdték a hadsereg átszervezését is, azzal a céllal, hogy elszigeteljék a bolsevik érzelmű ezredeket. A hadsereg-főparancsnokság és a kormány újabb ellenforradalmi összeesküvést, második Kornyilov-puccsot készített elő.

Az eszerek és a mensevikek az úgynevezett Demokratikus Tanácskozást és az Ideiglenes Köztársasági Tanácsot („előparlament”) próbálták szembeállítani a szovjetekkel, amelyekben kisebbségbe kerültek. A Kerenszkij-kormány demagógiája — Oroszország köztársasággá nyilvánítása, a IV. Állami Duma feloszlatása — a forradalom elleni összeesküvés álcázására szolgált. A kormánynak az volt a szándéka, hogy Pétervárt átadja a németeknek, s majd ők leszámolnak a forradalmi munkásokkal. Az ellenforradalmárok újabb rágalomhadjáratot indítottak a bolsevikok ellen.

A néptömegek hatalmas forradalmi fellendülése egyfelől, másfelől az ellenforradalom ezzel egyidejű aktivizálódása arra kényszerítette a bolsevik pártot, hogy az ország és a nép megmentése végett maximálisan meggyorsítsa a fegyveres felkelés előkészítését.

SaLa

 

A leninizmus alapjairól – 9. rész
A munka-stílus

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

IX
A munka-stílus
Nem irodalmi stílusról van itt szó. A munkastílusra gondolok, arra a jellegzetes és sajátságos valamire a leninizmus gyakorlatában, ami a leninista funkcionárius különleges típusát hozza létre. A leninizmus olyan elméleti és gyakorlati iskola, mely a párt- és állami funkcionárius különleges típusát kovácsolja ki s a munka különleges, lenini stílusát teremti meg.

Melyek e stílus jellegzetes vonásai? Melyek a sajátosságai?

Ennek a stílusnak két sajátossága van:

a) az orosz forradalmi lendület, és
b) az amerikai gyakorlatiasság.

A leninizmus stílusát az határozza meg, hogy a párt- és az állami munkában ezt a két sajátosságot egyesíti.

Az orosz forradalmi lendület ellenmérge a begyepesedettségnek, a megszokotthoz való ragaszkodásnak, a maradiságnak, a gondolkodás renyheségének s az ősi tradíciók rabszolgai követésének. Az orosz forradalmi lendület az az éltető erő, amely gondolatot ébreszt, amely előre hajt, a múltat rombolja, távlatot nyit. Nélküle nincs előrehaladás.

De az orosz forradalmi lendület a gyakorlatban igen könnyen üres „forradalmi” ábrándozássá fajulhat, ha nem egyesítik amerikai gyakorlatiassággal a munkában. Ilyen elfajulásra nagyon sok példa van. Ki nem ismeri a „forradalmi” fantáziálás és a „forradalmi” tervkovácsolás betegségét, melynek forrása a rendelet erejébe vetett hit, az a hit, hogy a rendelet majd mindent elintéz és átalakít? Egy orosz író,Ilja Erenburg, „Tökkomemb” (Tökéletes kommunista ember) című elbeszélésében ábrázolja az ebbe a betegségbe esett „bolsevik” típusát, aki azt tűzte ki maga elé célul, hogy megrajzolja az ideálisan tökéletesített ember sémáját és … „belefulladt” ebbe a „munkába”. Az elbeszélésben sok a túlzás, de hogy a betegséget helyesen tapintja ki, az kétségtelen. De, azt hiszem, senki sem csúfolta ki oly maróan és kíméletlenül az ilyen betegeket, mint Lenin. „Kommunista hencegés” — így gúnyolja ezt a fantáziálásba és rendeletgyártásba vetett beteges hitet.

„A kommunista hencegés — mondja Lenin — azt jelenti, hogy egy ember, aki benn van a kommunista pártban és akit onnan még nem sepertek ki, azt képzeli, hogy minden feladatot meg tud oldani kommunista rendeletgyártással” (XXVII. köt. 50—51. old.).

A „forradalmi” szószátyársággal Lenin rendesen az egyszerű és hétköznapi tetteket állította szembe, aláhúzván ezzel, hogy a „forradalmi” fantáziálás a valódi leninizmusnak szellemével is, betűjével is ellenkezik.

„Kevesebb dagályos frázist — mondja Lenin —, több egyszerű, hétköznapi munkát.. .”

„Kevesebb politikai fecsegést, de fordítsunk több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven… tényeire” (XXIV. köt. 343. és 335. old.).

Az amerikai gyakorlatiasság viszont az üres „forradalmi” ábrándozás és a fantasztikus tervkovácsolás ellenmérge. Az amerikai gyakorlatiasság az a leküzdhetetlen erő, amely nem ismer, és nem ismer el gátakat, amely gyakorlati szívósságával minden akadályt elsodor útjából, amely feltétlenül befejez mindent, amit egyszer elkezdett, ha még oly kis dologról van is szó, és amely nélkül komoly építőmunka elképzelhetetlen.

De az amerikai gyakorlatiasság igen könnyen szűklátókörű és elvtelen ügyeskedéssé fajulhat, hanem egyesül orosz forradalmi lendülettel. Ki ne ismerné a korlátolt prakticizmusnak és az elvtelen ügyeskedésnek azt a betegségét, amely egyes „bolsevikokat” nemritkán odajuttat, hogy elfajulnak és a forradalom ügyétől eltávolodnak? Ez a különös betegség tükröződik B. Pilnyak „A meztelen év” című elbeszélésében, ahol az író az olyan orosz „bolsevikok” típusait rajzolja meg, akik tele vannak akarattal és tetterővel, akik igen „energikusan” „funkcionálnak”, de híjával vannak a perspektívának, nem tudják, „mi mire való” és ennek folytán letévednek a forradalmi munka útjáról. Senki olyan maró szatírával nem gúnyolódott a korlátolt prakticizmusnak ezen a betegségén, mint Lenin. „Korlátolt prakticizmus”, „fejnélküli ügyeskedés”, így gúnyolta Lenin ezt a betegséget. Rendszerint szembeállította vele az eleven forradalmi szellemű munkát és a forradalmi távlatok szükségességét mindennapos munkánk minden dolgában, hangsúlyozva ezzel azt, hogy az elveket szem elől tévesztő ügyeskedés éppannyira ellenkezik az igazi leninizmus szellemével, mint a „forradalmi” fantáziálás.

Az orosz forradalmi lendület egyesítése az amerikai gyakorlatiassággal: ez a leninizmus lényege a párt- és az állami munkában.

Csak ez az egyesülés adja a lenini funkcionárius kiforrott típusát, a leninizmus munka-stílusát.

„Pravda” 96, 97, 103,105, 107, 108. és 111. sz.
1924. április 26. és 30. és május 9, 11, 14, 15. és 18.

SaLa

 

A leninizmus alapjairól – 8. rész
A párt

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

VIII
A párt
A forradalomelőtti időszakban, a többé-kevésbé békés fejlődés időszakában, mikor a II. Internacionále pártjai voltak a munkásmozgalom uralkodó tényezői és a harc parlamenti formáit tekintették a harc fő formáinak — ilyen viszonyok között a pártnak nem volt és nem is lehetett az a komoly és döntő jelentősége, amelyre később, a nyílt forradalmi összeütközések idején tett szert. Kautsky, amikor a II. Internacionálét az ellene irányuló támadásokkal szemben védelmezte, azt mondta, hogy a II. Internacionále pártjai a béke és nem a háború eszközei, hogy éppen ezért nem tudtak semmi komoly lépést tenni a háború idején, a proletariátus forradalmi akcióinak időszakában. Ez csakugyan igaz. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a II. Internacionále pártjai nem alkalmasak a proletariátus forradalmi harcára, azt jelenti, hogy ezek nem harcos proletár pártok, amelyek a munkásokat a hatalomra vezetik, hanem a parlamenti választásokhoz és parlamenti harchoz alkalmazkodó választási apparátusok. Ezzel magyarázható tulajdonképpen az a tény, hogy a II. Internacionále opportunistáinak uralma idején nem a párt, hanem a parlamenti frakció volt a proletariátus fő politikai szervezete. Közismert dolog, hogy a párt abban az időben, a valóságban csak a parlamenti frakció függeléke, segédeszköze volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy ilyen viszonyok között, amikor a proletariátus élén ilyen párt állott, szó sem lehetett a proletariátus forradalomra való előkészítéséről.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet az új időszak beálltával. Az új időszak az osztályok nyílt összeütközéseinek időszaka, a proletariátus forradalmi fellépéseinek időszaka, a proletárforradalom időszaka, az az időszak, melyben az erőket közvetlenül elő kell készíteni az imperializmus megdöntésére, arra, hogy a proletariátus a hatalmat kezébe ragadja. Ez az időszak új feladatokat állít a proletariátus elé. Ezek az új feladatok: az egész pártmunka átépítése új, forradalmi alapokon, a munkásoknak a hatalomért folytatott forradalmi harc szellemében való nevelése, a tartalékok előkészítése és felzárkóztatása, szövetség a szomszédos országok proletariátusával, szilárd kapcsolat létesítése a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmával stb. stb. Azt hinni, hogy ezek az új feladatok megoldhatók a parlamentarizmus békés viszonyai között nevelkedett szociáldemokrata pártok erőivel — annyit jelent, mint reménytelen kétségbeesésre és elkerülhetetlen vereségre kárhoztatni magunkat. Ha a proletariátus, amelynek vállára ilyen feladatok nehezednek, továbbra is megmarad a régi pártok vezetése alatt, ez azt jelenti, hogy a teljes lefegyverzettség állapotába kerül. Aligha szorul bizonyításra, hogy a proletariátus a dolgok ilyen alakulásába nem nyugodhatott bele.

Ezért volt szükség új pártra, harcos pártra, forradalmi pártra, olyan pártra, amely elég bátor ahhoz, hogy a proletariátust harcba vezesse a hatalomért, eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a forradalmi helyzet bonyolult viszonyai között eligazodjék és eléggé rugalmas ahhoz, hogy a céljához vezető úton minden zátonyt elkerüljön.

Ilyen párt nélkül gondolni sem lehet az imperializmus megdöntésére, a proletárdiktatúra kivívására.

Ez az új párt a leninizmus pártja.

Melyek ennek az új pártnak sajátosságai?

1. A párt, mint a munkásosztály élcsapata. A pártnak mindenekelőtt a munkásosztály élcsapatának kell lennie. A pártnak fel kell vennie magába a munkásosztály legjobb elemeit, tapasztalataikat, forradalmiságukat, határtalan odaadásukat a proletariátus ügye iránt. De ahhoz, hogy valóban élcsapat legyen, a pártnak fel kell magát vérteznie forradalmi elmélettel, a mozgalom törvényeinek ismeretével, a forradalom törvényeinek ismeretével. E nélkül nem képes a proletariátus harcát vezetni, nem képes a proletariátust magával vinni. A párt nem lehet igazi párt, ha csak annak regisztrálására szorítkozik, amit a munkásosztály tömegei átélnek és gondolnak, ha az ösztönös mozgalom uszályában kullog, ha nem ért hozzá, hogy az ösztönös mozgalom maradiságát és politikai közömbösségét legyűrje, ha nem tud a proletariátus pillanatnyi érdekeinél magasabbra emelkedni, ha nem tudja a tömegeket olyan színvonalra emelni, hogy megértsék a proletariátus osztályérdekeit. A pártnak a munkásosztály előtt kell járnia, a munkásosztálynál messzebb kell látnia, vezetnie kell a proletariátust, nem pedig az ösztönösség uszályában kullognia. A II. Internacionále „uszálypolitikát” prédikáló pártjai burzsoá politikát folytatnak, mely a proletariátust arra ítéli, hogy eszköz legyen a burzsoázia kezében. Csak az a párt, mely a proletariátus élcsapatának álláspontjára helyezkedett és a tömegeket fel tudja emelni a proletár osztályérdekek megértésének színvonalára — csak az ilyen párt képes a munkásosztályt a trade-unionizmus útjáról letéríteni és önálló politikai erővé tenni.

A párt a munkásosztály politikai vezére.

Előbb már beszéltem a munkásosztály harcának nehézségeiről, a harc feltételeinek bonyolult voltáról, stratégiáról és taktikáról, tartalékokról és manőverezésről, előnyomulásról és visszavonulásról. Ezek a feltételek nem kevésbé bonyolultak, ha ugyan nem bonyolultabbak, mint a háború feltételei. Ki tud ezek között a feltételek között eligazodni, kiadhat a proletariátus milliós tömegeinek helyes orientációt? Nincs hadsereg, amely háborúban tapasztalt vezérkar nélkül meglehetne, hacsak nem akarja magát vereségre kárhoztatni. Vajon nemvilágos-e, hogy a proletariátus még kevésbé lehet meg ilyen tapasztalt vezérkar nélkül, hacsak nem akarja magát esküdt ellenségei kényére-kedvére kiszolgáltatni? De hol ez a vezérkar? Ez a vezérkar csak a proletariátus forradalmi pártja lehet. A munkásosztály, ha nincs forradalmi pártja, vezérkarnélküli hadsereg.

A párt a proletariátus harci vezérkara.

A párt azonban nem lehet csak élenjáró csapat. Egyszersmind az osztály csapatának is kell lennie, az osztály részének, amelyet léte összes gyökerei szorosan az osztályhoz kapcsolnak. Az élcsapat és a munkásosztály egyéb tömege közti különbség, a párttagság és a pártonkívüliek közti különbség nem tűnhetik el, amíg az osztályok el nem tűntek, amíg a proletariátus más osztályokból egészül ki, amíg az egész munkásosztály nem emelkedhet fel az élcsapat színvonalára. Ámde a párt megszűnnék párt lenni, ha ez a különbség szakadássá válna, ha a párt önmagába zárkóznék és a pártonkívüli tömegektől elszakadna. A párt nem vezetheti az osztályt, ha nem kapcsolódik össze a pártonkívüli tömegekkel, ha a párt és a pártonkívüli tömegek között nincs összefogás, ha ezek a tömegek nem fogadják el a párt vezetését, ha a pártnak a tömegeknél nincs erkölcsi és politikai hitele.

Nemrégiben pártunk kétszázezer új munkástagot vett fel. Figyelemreméltó ebben az a körülmény, hogy ezek nem annyira maguktól jöttek a pártba, mint inkább a pártonkívüli tömeg küldte őket, mely az új tagok felvételében aktív szerepet játszott s amelynek jóváhagyása nélkül új tagot egyáltalán nem vettek fel. Ez a tény arról tanúskodik, hogy a pártonkívüli munkások széles tömegei pártunkat a saját pártjuknak, hozzájuk közelálló, szívüknek kedves pártnak tekintik, melynek kiszélesítésében és megerősítésében mélységesen érdekeltek s melynek vezetésére önként rábízzák sorsukat. Aligha szorul bizonyításra, hogy e megfoghatatlan erkölcsi szálak nélkül, melyek a pártot a pártonkívüli tömegekkel összefűzik, a párt nem lehetne osztályának döntő ereje.

A párt a munkásosztály elszakíthatatlan része.

„Mi — mondja Lenin — az osztály pártja vagyunk, és ezért csaknem az egész osztálynak (háborús időkben, a polgárháború korszakában pedig éppenséggel az egész osztálynak) pártunk vezetése alatt kell cselekednie, minél szorosabban kell pártunkhoz csatlakoznia, de puszta ábrándozás és «uszálypolitika» volna azt hinni, hogy valaha majdnem az egész osztály, vagy az egész osztály képes lesz a kapitalizmuson belül élcsapata, szociáldemokrata pártja tudatosságáig és aktivitásáig felemelkedni. Egyetlen értelmes szociáldemokrata sem kételkedett abban, hogy a kapitalizmus alatt még a szakszervezet (ez az egyszerűbb, a kevéssé fejlett rétegek tudatosságához közelebb álló szervezet) sem képes átfogni majdnem az egész, vagy az egész munkásosztályt. Csak magunk átámítanók, behunynók szemünket óriási feladataink előtt, szűkebbre vonnók ezeket a feladatokat, ha megfeledkeznénk az élcsapat és az élcsapat felé vonzódó tömegek közötti különbségről, ha megfeledkeznénk az élcsapat állandó kötelességéről, hogy mind szélesebb és szélesebb tömegeket emeljen fel az élcsapat színvonalára” (VI. köt.205—206. old.).

2. A párt, mint a munkásosztály szervezett csapata. A párt nemcsak élenjáró csapata a munkásosztálynak. Ha az osztály harcát valóban vezetni akarja, akkor egyszersmind osztálya szervezett csapatának is kell lennie. A párt feladatai a kapitalizmusviszonyai között rendkívül nagyok és változatosak. A pártnak a proletariátus harcát rendkívül nehéz belső és külső fejlődési viszonyok között kell vezetnie, — támadásra kell vezetnie a proletariátust, amikor a körülmények támadást követelnek, ki kell vonnia a proletariátust az erős ellenfél csapásai alól, amikor a körülmények visszavonulást követelnek, a pártonkívüli szervezetlen munkások milliós tömegeibe bele kell nevelnie a harci fegyelem és a tervszerűség szellemét, a szervezettség és a kitartás szellemét. De a párt csak akkor teljesítheti ezt a feladatát, ha a párt maga a fegyelmezettség és szervezettség megtestesülése, ha maga a párt a proletariátus szervezett csapata. Máskülönben szó sem lehet arról, hogy a párt valóban vezesse a proletariátus milliós tömegeit.

A párt a munkásosztály szervezett csapata.

Az a gondolat, hogy a párt szervezett egész, le van rögzítve pártunk szervezeti szabályzatának első pontjában, Lenin ismeretes fogalmazásában, mely a pártot a szervezetek összességének tekinti, a párttagjait pedig valamelyik pártszervezet tagjainak. A mensevikek, akik már 1903-ban kifogásolták ezt a fogalmazást, helyette azt a „rendszert” ajánlották, hogy párttag az legyen, aki a párthoz tartozónak számítja magát; ez a „rendszer” a párttag „címet”kiterjesztette volna minden „tanárra” és „gimnazistára”, minden „szimpatizálóra” és „sztrájkolóra”, aki a pártot valami módon támogatja, de nem tartozik és nem is akar tartozni egyetlen pártszervezethez sem. Aligha szorul bizonyításra, hogy ha ez az eredeti „rendszer” megszilárdult volna pártunkban, ez elkerülhetetlenül arra vezetett volna, hogy a pártot elárasztották volna tanárok és gimnazisták s hogy a párt szétfolyó, formátlan, dezorganizált „alakulattá” fajult volna, amely elvész a „szimpatizálók” tengerében, amelynél elmosódik a határvonal párt és osztály között és amely meghiúsítja a pártnak azt a feladatát, hogy a szervezetlen tömegeket az élcsapat színvonalára emelje. Mondanunk sem kell, hogy ilyen opportunista „rendszer” mellett pártunk a forradalom folyamán nem lett volna képes betölteni szerepét, mint a munkásosztály szervezett magja.

„Martov elvtárs álláspontja szerint — mondja Lenin — a párt határa teljesen elmosódó lesz, mert hiszen «minden sztrájkoló» megteheti, hogy «párttagnak nyilvánítja magát». Mi a haszna ennek az elmosódottságnak? Az «elnevezés» széles elterjedtsége. A kára pedig az, hogy behozza azt a dezorganizáló eszmét, hogy osztály és párt összecserélhető …” (VI. köt. 211. old.).

De a párt nemcsak a pártszervezetek összessége. A párt egyszersmind ezeknek a szervezeteknek egységes rendszere, e szervezetek megformált egyesülése egységes egésszé, amelyben vannak felső és alsó vezetőszervek, amelyben a kisebbség alá van rendelve a többségnek, s amely a párt minden tagjára kötelező gyakorlati határozatokat hoz. E feltételhíján a párt nem lehet olyan egységes és szervezett egész, mely a munkásosztály harcának tervszerű és szervezett vezetését megvalósítani képes.

„Azelőtt — mondotta Lenin — pártunk nem voltszabályszerűen megszervezett egész, hanem csak külön csoportok összege és ezért más viszony e csoportok között, mint az eszmei befolyásolás, nem is lehetett. Most szervezett párt lettünk és ez igenis hatalom létesítését jelenti, azt, hogy az eszmék tekintélye a hatalom tekintélyévé változik át, azt, hogy az alsó pártfórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek” (VI. köt. 291. old.).

Az az elv, amely a kisebbséget a többségnek alárendeli, amely megköveteli, hogy a pártmunkát a központból vezessék, egyes ingatag elemek részéről nem ritkán támadásokat, „bürokratizmust”, „formalizmust” stb. emlegető vádaskodásokat vált ki. Aligha szorul bizonyításra, hogy a pártnak, mint egésznek, tervszerű munkája és a munkásosztály harcának vezetése ez elvek megvalósítása nélkül lehetetlen volna. A leninizmus a szervezeti kérdés terén ezeknek az elveknek hajthatatlan megvalósítása. A harcot ez elvek ellen Lenin „orosz nihilizmusnak” és „úri anarchizmusnak” nevezi, mely megérdemli, hogy kinevessük és félretaszítsuk.

„Egy lépés előre” című könyvében Lenin ezekről az ingatag elemekről ezt mondja:

„Ez az úri anarchizmus különösen az orosz nihilista jellemző tulajdonsága. A pártszervezetet szörnyű «gyárnak» látja, abban, hogy a rész aláveti magát az egésznek, a kisebbség a többségnek . . . «jobbágyságot» lát, a központi vezetés alatti munkamegosztás tragikomikus siránkozásra fakasztja afölött, hogy az embereket «kerekecskékké és csavarocskákká» változtatják… a párt szervezeti szabályzatának említésére megvető fintorral válaszol és .. . lenézően kijelenti, hogy meglehetnénk minden szervezeti szabályzat nélkül is.”

„Azt hisszük, világos, hogy amikor a hírhedt bürokratizmus ellen tiltakoznak, ezzel csak leplezik elégedetlenségüket a központok személyi összetétele miatt, ez csak fügefalevél. .. Bürokrata vagy, mert a kongresszus nem akaratomnak megfelelően, hanem annak ellenére nevezett ki; formalista vagy, mert a kongresszus szabályszerű határozataira, nem pedig az én beleegyezésemre támaszkodol; durván mechanikus módon cselekszel, mert a pártkongresszus «mechanikus» többségére hivatkozol és nem számolsz azzal a kívánságommal, hogy kooptáljanak; önkényuralkodó vagy, mert nem akarod a hatalmat a régi, jól összemelegedett társaság kezébe adni” (VI. köt.310. és 287. old.).

3. A párt, mint a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája. A párt a munkásosztály szervezett csapata. De a párt a munkásosztálynak nem egyetlen szervezete. A proletariátusnak még egész sor más szervezete is van, melyek nélkül sikeres harcot a tőke ellen nem vívhat: szakszervezetek, szövetkezetek, üzemi szervezetek, parlamenti frakciók, a pártonkívüli nő-szervezetek, a sajtó, kultúrszervezetek és oktató szervezetek, ifjúsági szövetségek, forradalmi harci szervezetek (nyílt forradalmi akciók idején), szovjetek, mint államszervezeti forma (amikor a proletariátus hatalmon van) stb. Ezeknek a szervezeteknek igen nagy többsége pártonkívüli s csak egy részük kapcsolódik közvetlenül a párthoz, vagy alkotja annak valamely elágazását. Mindezekre a szervezetekre a munkásosztálynak bizonyos körülmények között feltétlenül szüksége van, mert nélkülük lehetetlen a proletariátus osztálypozícióit a harc különböző területein megszilárdítani, mert nélkülük lehetetlen megacélozni a proletariátust, mint azt az erőt, mely arra hivatott, hogy a burzsoá rendet a szocialista renddel felváltsa. De ha ilyen sok a szervezet, hogyan lehet az egységes vezetést megvalósítani? Mi a biztosítéka annak, hogy a szervezetek ilyen sokasága nem visz összevisszaságot a vezetésbe? Azt mondhatná valaki, hogy e szervezetek között mindegyik a maga külön területén végzi munkáját és ennek folytán egyik a másikat nem zavarhatja. Ez természetesen igaz. De az is igaz, hogy mindezeknek a szervezeteknek egy irányban kell dolgozniok, mert hiszen egy osztályt szolgálnak, a proletariátus osztályát. Kérdés: ki szabja meg azt a vonalat, azt az általános irányt, amely szerint mindezeknek a szervezeteknek munkájukat végezniük kell? Hol van az a központi szervezet, amely nemcsak kidolgozni képes ezt az általános vonalat, minthogy a szükséges tapasztalatokkal rendelkezik, hanem ezenfelül — mert megfelelő tekintélye is van — mindezeket a szervezeteket rá is tudja bírni, hogy ezt az irányvonalat keresztül vigyék, hogy így elérjük a vezetés egységét és kizárjuk a fennakadás lehetőségét?

Ez a szervezet a proletariátus pártja.

A pártnak ehhez megvan minden adottsága, először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus pártonkívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkás-osztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ily módon a munkásosztály valamennyi és mindennemű pártonkívüli szervezetét kisegítő szervekké és hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik.

A párt a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pártonkívüli szervezeteket, szakszervezeteket, szövetkezeteket stb. formailag is a párt vezetésének kell alárendelni. Csak arról van szó, hogy az ezekhez a szervezetekhez tartozó párttagok, mint kétségkívül befolyással bíró emberek, a meggyőzés minden eszközével igyekezzenek elérni, hogy a pártonkívüli szervezetek munkájukban közeledjenek a proletariátus pártjához és önként elfogadják politikai vezetését.

Ezért mondja Lenin, hogy a párt „a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája”, melynek politikai vezetését a proletariátus szervezeteinek valamennyi többi formájára is ki kell terjeszteni (XXV. köt. 194. old.).

Ezért teljesen összeegyeztethetetlen a leninizmus elméletével és gyakorlatával a pártonkívüli szervezetek „függetlenségének” és „semlegességének” opportunista elmélete, amely csak arra jó, hogy független parlamenti politikusokat és a párttól elszakadt publicistákat, szűklátókörű szakszervezeti embereket és elnyárspolgáriasodott szövetkezeti hivatalnokokat tenyésszen ki.

4. A párt, mint a proletariátus diktatúrájának eszköze. A párt a proletariátus szervezetének legmagasabb formája. A párt a proletárok osztályán belül és ennek az osztálynak a szervezetei között a legfontosabb vezető tényező. De ebből egyáltalán nem következik az, hogy a párt öncélnak, önmagáért való erőnek tekinthető. A párt nemcsak a proletariátus osztályegyesülésének legmagasabb formája, hanem egyben eszköz is a proletariátus kezében a diktatúra kiharcolására, amikor azt még nem vívtuk ki, s a diktatúra megszilárdítására és kiépítésére, amikor azt már kivívtuk. A párt nem emelkedhetett volna jelentőségében olyan magasra és nem szárnyalhatta volna túl a proletariátus szervezetének valamennyi többi formáját, ha a proletariátus nem állott volna a hatalom kérdése előtt, ha az imperializmus viszonyai, a háború elkerülhetetlensége, a krízis nem követelték volna meg a proletariátus minden erejének egy pontra koncentrálását, a forradalmi mozgalom valamennyi szálának összpontosítását egy helyre azért, hogy megdöntsük a burzsoáziát, hogy kivívjuk a proletariátus diktatúráját. A proletariátusnak a párt mindenekelőtt, mint harci vezérkar kell, amely nélkül a hatalom sikeres megragadása lehetetlen. Aligha szorul bizonyításra, hogy párt nélkül, mely a proletariátus tömegszervezeteit maga köré gyűjteni és a harc során az egész mozgalmat központosítani képes, a proletariátus Oroszországban nem valósíthatta volna meg forradalmi diktatúráját.

De a párt a proletariátusnak nemcsak a diktatúra kiharcolására kell, még jobban szüksége van rá azért, hogy a diktatúrát a szocializmus teljes győzelme érdekében megtartsa, megszilárdítsa és kiszélesítse.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja —mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és félévig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

De mit jelent a diktatúra „megtartása” és „kiszélesítése”? Azt jelenti, hogy a proletárok milliós tömegeibe be kell vinni a fegyelem és szervezettség szellemét; ez azt jelenti, hogy a proletártömegek között védőgátat és bástyát kell emelni a kispolgári ösztönösség és kispolgári szokások romboló befolyása ellen; azt jelenti, hogy erősíteni kell a proletárok szervező munkáját, mellyel a kispolgári rétegeket átnevelik és átgyúrják; azt jelenti, hogy segítséget kell nyújtani a proletártömegeknek ahhoz, hogy magukat olyan erővé neveljék, amely képes megszüntetni az osztályokat és előkészíteni a szocialista termelés megszervezésének feltételeit. Mindezt azonban lehetetlen elvégezni párt nélkül, olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és fegyelme erőssé tesz.

„A proletariátus diktatúrája — mondja Lenin —szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Vaskemény és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

A pártra a proletariátusnak azért van szüksége, hogy a diktatúrát kiharcolja és megtartsa. A párta proletariátus diktatúrájának eszköze.

Ebből azonban az következik, hogy az osztályok eltűnésével, a proletariátus diktatúrájának elhalásával, a pártnak is el kell halnia.

5. A párt, mint az akarat egysége, mellyel összeegyeztethetetlen frakciók létezése. A proletariátus diktatúrájának kivívása és megtartása lehetetlen olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és vasfegyelme erőssé tesz. A párt vasfegyelme azonban elképzelhetetlen az akarat egysége nélkül, a párt összes tagjainak teljes és feltétlen cselekvésbeli egysége nélkül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel a párton belül ki van zárva a vélemények harcának lehetősége. Ellenkezőleg, a vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a bírálatot és a vélemények harcát a párton belül. Még kevésbé jelenti ez azt, hogy a fegyelemnek „vaknak” kell lennie. Ellenkezőleg. A vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a fegyelem tudatosságát és önkéntességét, mert csak a tudatos fegyelem lehet igazi vasfegyelem. De amikor a vélemények harca már befejeződött, már minden bírálat elhangzott és a határozatot meghozták, akkor a párt összes tagjainak akarat- és cselekvésbeli egysége az az elengedhetetlen feltétel, amely nélkül nem képzelhető el sem egységes párt, sem vasfegyelem a pártban.

„A polgárháború kiéleződésének jelenlegi korszakában — mondja Lenin — a kommunista párt csak abban az esetben tudja majd kötelességét teljesíteni, ha a legmesszebbmenő centralizmus alapján lesz megszervezve, ha a katonai fegyelemmel határos vasfegyelem fog uralkodni benne, és ha a párt központja hatalommal és tekintéllyel bíró szerv lesz, amelynek széles a jogköre, s amely a párt tagjainak általános bizalmát élvezi” (XXV. köt.282—283. old.).

Így áll a dolog a párton belüli fegyelemmel a diktatúra kivívását megelőző viszonyok között.

Ugyanez áll a párton belüli fegyelemre a diktatúra kivívása után is, de még fokozottabb mértékben.

„Aki csak valamelyest is gyengíti — mondja Lenin —a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (XXV. köt. 191. old.).

De ebből az következik, hogy frakciók fennállása nem fér össze sem a párt egységével, sem a párt vasfegyelmével. Aligha szorul bizonyításra, hogy a frakciók arra vezetnek, hogy több központ alakul ki, több központ pedig azt jelenti, hogy a pártban nincs közös központ, nincs többé egységes akarat, gyengül és bomlik a fegyelem, gyengül és bomlik a diktatúra. Magától értetődik, hogy a II. Internacionále pártjai, amelyek a proletariátus diktatúrája ellen harcolnak és a proletárokat hatalomra vinni nem akarják, megengedhetik maguknak a frakciószabadság liberalizmusát, mert nincs szükségük vasfegyelemre. De a Kommunista Internacionále pártjai, amelyeknek munkáját a proletárdiktatúra kivívásának és megszilárdításának feladata szabja meg, nem tűrhetik meg sem a „liberalizmust”, sem a frakciók szabadságát.

A párt az akarat egysége, s ez kizár minden frakciózást, kizárja a párton belül a hatalom minden szétforgácsolását.

Ezért állapította meg Lenin, hogy „a frakciózás veszedelmes a pártegység és a proletár élcsapat akarategységének megvalósítása szempontjából, ami alapfeltétele a proletárdiktatúra sikerének”. Ezt a megállapítást pártunk X. kongresszusa „A pártegységről” szóló külön határozatban le is rögzítette.

Ezért követelte Lenin, hogy „minden frakciózást teljesen meg kell szüntetni” s hogy „kivétel nélkül, haladéktalanul fel kell oszlatni minden csoportot, bármiféle platform alapján alakult is”, „a pártból való feltétlen és azonnali kizárás” terhe alatt (lásd „A pártegységről” szóló határozatot).

6. A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől. A párton belüli frakciózás forrása — a párt opportunista elemei. A proletariátus nem zárt osztály. Szüntelenül ömlenek bele a parasztság, a kispolgárság, az értelmiség soraiból származó, a kapitalizmus fejlődése által proletarizált elemek. Ezzel egyidejűleg megy végbe a proletariátus legfelsőbb rétegeinek elfajulási folyamata, főként olyan szakszervezeti és parlamenti elemeké, melyeket a burzsoázia a gyarmati extraprofitból hizlal. „Az elpolgáriasodott munkásoknak vagy a «munkás-arisztokráciának» ez a rétege — mondotta Lenin —, ez az életmódja, keresetének nagysága, egész világnézete szerint teljesen kispolgári réteg a II. Internacionále fő támasza, napjainkban pedig a burzsoázia legfőbb szociális (nem katonai) támasza. Mert ezek az elemek a burzsoázia tényleges ügynökei a munkásmozgalmon belül, a kapitalisták osztályának munkás ügyvivői…, a reformizmus és a sovinizmus igazi közvetítői” (XIX. köt. 77. old.).

Mindezek a kispolgári csoportok valami módon behatolnak a pártba, beviszik oda az ingadozás és az opportunizmus szellemét, a bomlás és a bizonytalanság szellemét. Főképpen ők a frakciózás és bomlás forrásai, a dezorganizáció és a párton belüli aknamunka forrásai. Harcolni az imperializmus ellen, amikor hátunkban ilyen „szövetségesek” vannak, azt jelenti, hogy kétfelől lőnek ránk, a front felől is, hátulról is. Ezért az imperializmus elleni sikeres harc előfeltétele, hogy az ilyen elemek ellen könyörtelen harcot folytassunk, hogy őket a pártból kiűzzük.

Van olyan, elmélet, amely azt tanítja, hogy az opportunista elemeket párton belüli eszmei harccal kell „leküzdeni”, hogy ezekkel az elemekkel egy párt keretében kell „megbirkózni”. Ez rothadt és veszélyes elmélet, veszélyes azért, mert azzal fenyeget, hogy a pártot bénaságra és krónikus sorvadásra ítéli, hogy a pártot kiszolgáltatja az opportunizmusnak, hogy a proletariátust megfosztja forradalmi pártjától, megfosztja legfontosabb fegyverétől az imperializmus elleni harcban. Pártunk nem törhetett volna magának széles utat, nem ragadhatta volna meg a hatalmat és nem szervezhette volna meg a proletárdiktatúrát, nem kerülhetett volna ki győztesként a polgárháborúból, ha soraiban Martovok és Danok, Potreszovok és Akszelrodok lettek volna. Ha pártunknak sikerült a maga belső egységét és sorainak példátlan egybeforrottságát megteremtenie,ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy idejében meg tudta tisztítani magát az opportunizmus szennyétől, ki tudta űzni soraiból a likvidátorokat, a mensevikeket. A proletárpártok fejlődésének és megerősödésének útja a pártnak az opportunistáktól és reformistáktól, a szociálimperialistáktól és szociálsovinisztáktól, a szociálpatriótáktól és szociálpacifistáktól való megtisztításán keresztül vezet.

A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől.

„Nem lehet győzni a proletárforradalomban — mondja Lenin —, nem lehet a proletárforradalmat megvédelmezni, ha sorainkban reformisták, mensevikek vannak. Ez elvi szempontból teljesen világos. Szemléltető módon igazolják ezt mind az oroszországi, mind a magyarországi tapasztalatok … Oroszországban sokszor voltunk olyan nehéz helyzetben, hogy a szovjetrendszer biztosan megbukott volna, ha a mensevikek, a reformisták, a kispolgári demokraták pártunkban maradtak volna … Olaszországban a helyzet alakulását általában úgy ítélik meg, hogy a proletariátus meg fogja vívni döntő csatáit a burzsoáziával az államhatalomért. Ilyen helyzetben nemcsak a mensevikeket, reformistákat, turatistákat kell a pártból feltétlenül eltávolítani, hanem az is hasznosnak bizonyulhat, hogy még kitűnő kommunistákat is eltávolítanak minden felelős állásból, ha ingadozók, ha hajlamosaknak mutatkoznak arra, hogy a reformistákkal való «egység» irányában ingadozzanak … A forradalom előestéjén és a forradalom győzelméért vívott legelkeseredettebb harc pillanatában a párton belüli legcsekélyebb ingadozás is mindent tönkretehet, elbuktathatja a forradalmat, kiütheti a hatalmat a proletariátus kezéből, mert ez a hatalom még nem szilárd, a ránehezedő nyomás még túlságosan erős. Ha az ingadozó vezérek ilyenkor félrevonulnak, ez nem gyengíti, hanem erősíti a pártot, a munkásmozgalmat, a forradalmat” (XXV. köt. 462—464. old.).

SaLa

 

A leninizmus alapjairól – 7. rész
Stratégia és taktika

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

VII
Stratégia és taktika
Ebből a témából hat kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya;
b) a forradalom szakaszai és a stratégia
c) ár és apály a mozgalomban és a taktika;
d) a stratégiai vezetés;
e) a taktikai vezetés;
f) reformizmus és forradalmiság.

1. A stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya. A II. Internacionále uralmának időszaka az az időszak volt, amikor főképpen a proletár hadseregek szervezése és kiképzése volt napirenden a többé-kevésbé békés fejlődés körülményei között. Ez volt az az időszak, amikor az osztályharc túlsúlyban levő formája a parlamentarizmus volt. Az osztályok nagy összeütközései, a proletariátus előkészítése a forradalmi harcokra, a proletárdiktatúra kivívásának útjai — ezek a kérdések, úgy látszott, akkor nem voltak napirenden. A feladat arra korlátozódott, hogy kihasználják a legális fejlődés minden útját a proletár hadseregek szervezésére és kiképzésére, hogy kihasználják a parlamentarizmust azoknak a viszonyoknak megfelelően, amelyek közt a proletariátus csak ellenzék és, úgy látszott, mindig is csak ellenzéknek kell maradnia. Aligha szorul bizonyításra, hogy ebben az időszakban és a proletariátus feladatainak ilyen felfogása mellett sem céltudatos stratégiáról, sem kidolgozott taktikáról nem lehetett szó. Voltak taktikai és stratégiai töredékek, egyes taktikai és stratégiai gondolatok, de taktika és stratégia nem volt.

A II. Internacionále halálos bűne nem az, hogy annakidején a parlamenti harci formák kihasználásának taktikáját alkalmazta, hanem az, hogy túlbecsülte e formák jelentőségét, majdhogynem egyedüli harci formáknak tekintette őket és amikor elkövetkezett a nyílt forradalmi harcok időszaka és a parlamenten kívüli harci formák kérdése került homloktérbe, akkor a II. Internacionále pártjai az új feladatoktól elfordultak, nem vállalták őket.

Csak a következő időszakban, a proletariátus nyílt akciói időszakában, a proletárforradalom időszakában, mikor a burzsoázia megdöntésének kérdése a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a proletariátus tartalékainak kérdése (stratégia) az egyik legégetőbben aktuális kérdéssé lett, amikor az összes harci és szervezeti formák — a parlamentiek éppúgy, mint a parlamenten kívüliek (taktika) — teljesen határozott körvonalakban rajzolódtak ki, — csak ebben az időszakban lehetett a proletariátus harcának egyöntetű stratégiáját és részletes taktikáját kidolgozni. Marxnak és Engelsnek a taktikára és a stratégiára vonatkozó, zseniális gondolatait, melyeket a II. Internacionále opportunistái befalaztak, Lenin éppen ebben az időszakban hozta napfényre. De Lenin nem szorítkozott arra, hogy Marx és Engels egyes taktikai tételeit felújítsa, hanem továbbfejlesztette, új gondolatokkal és tételekkel egészítette ki őket és mindezt egyesítette a proletariátus osztályharcának vezetésére vonatkozó szabályok és irányelvek rendszerében. Lenin olyan brosúrái, mint a „Mi a teendő?”, a „Két taktika”, az „Imperializmus”, az „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, a „Baloldaliság” kétségtelenül felbecsülhetetlen értékekkel gazdagították a marxizmus általános kincsesházát, forradalmi fegyvertárát. A leninizmus stratégiája és taktikája a proletariátus forradalmi harcainak vezetéséről szóló tudomány.

2. A forradalom szakaszai és a stratégia. A stratégia meghatározza azt az irányt, amelyben a proletariátusnak, a forradalom adott szakasza alapján, a főcsapást mérnie kell; kidolgozza a forradalmi erők (a fő- és melléktartalékok) elosztására vonatkozó megfelelő tervet; harcol ennek a tervnek a megvalósításáért a forradalom szóban forgó szakaszának egész folyamán.

Forradalmunk már átélt két szakaszt és az Októberi Forradalom után a harmadik szakaszba lépett. Ennek megfelelően változott a stratégia.

Az első szakasz. 1903—1917 február. A cél: megdönteni a cárizmust, teljesen felszámolni a középkori csökevényeket. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a parasztság. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a liberális- monarchista burzsoáziát, amely azon van, hogy a parasztságot megnyerje és a forradalmat a cárizmussal való megegyezés útján felszámolja. Az erők elosztásának terve: a munkásosztály szövetsége a parasztsággal. „A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását” (Lenin, VIII. köt. 96. old.).

A második szakasz. 1917 márciusától 1917 októberéig. A cél: megdönteni az imperializmust Oroszországban és kijutni az imperialista háborúból. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a szegényparasztság. A szomszédos országok proletariátusa — valószínű tartalék. Az elhúzódó háború és az imperializmus válsága — kedvező mozzanat. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát (mensevikeket, eszereket), amely azon van, hogy a dolgozó parasztság tömegeit megnyerje és a forradalomnak az imperializmussal való megegyezés útján véget vessen. Az erők elosztásának terve: a proletariátus szövetsége a szegényparasztsággal. „A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását” (ugyanott).

A harmadik szakasz. Ez a szakasz az Októberi Forradalom után kezdődött. A cél: megszilárdítani a proletariátus diktatúráját egy országban, támaszpontként használva fel ezt a diktatúrát az imperializmus megdöntésére minden országban. A forradalom túllépi egy ország kereteit, megkezdődött a világforradalom korszaka. A forradalom legfőbb erői: a proletariátus diktatúrája egy országban, a proletariátus forradalmi mozgalma az egész világon. Fő tartalékok: a félproletár és kisparaszti tömegek a fejlett országokban, a szabadságmozgalom a gyarmatokon és a függő országokban. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát, a II. Internacionále pártjait, melyek az imperializmussal való megegyezés politikájának fő támaszai. Az erők elosztásának terve: a proletárforradalom szövetsége a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmaival.

A stratégiának a forradalom fő erőivel és azok tartalékaival van dolga. A stratégia mindannyiszor megváltozik, amikor a forradalom az egyik szakaszból átmegy a másikba, de az adott szakasz egész ideje alatt alapjában véve nem változik.

3. Ár és apály a mozgalomban és a taktika. A taktika meghatározza a proletariátus magatartásának irányvonalát a mozgalom árjának illetőleg apályának, a forradalom fellendülésének illetőleg ellanyhulásának viszonylag rövid idejére; harcol ennek az irányvonalnak a megvalósításáért a régi harci és szervezeti formáknak, a régi jelszavaknak újakkal való felcserélése, e formák kombinálása stb. útján. A stratégiának az a célja, hogy megnyerje a háborút mondjuk a cárizmus vagy a burzsoázia ellen, hogy végigvívja a harcot a cárizmussal vagy a burzsoáziával szemben, a taktika viszont kevésbé lényegbevágó célokat tűz ki maga elé, mert nem az a célja, hogy az egész háborút megnyerje, hanem az, hogy megnyerje ezt vagy azt az ütközetet, ezt vagy azt a csatát, hogy sikeresen végigvigye ezt vagy azt a kampányt, ezt vagy azt az akciót, mely a forradalom adott fellendülési vagy ellanyhulási időszaka konkrét körülményeinek éppen megfelel. A taktika része a stratégiának, annak van alárendelve, azt szolgálja.

A taktika az árnak és apálynak megfelelően változik. A forradalom első szakaszának idején (1903—1917 február) a stratégiai terv változatlan volt, a taktika viszont ez idő alatt több ízben változott. Az 1903—1905 közti időszakban a párt taktikája támadó volt, mert érezhető volt a forradalmi ár, a mozgalom felfelé ívelt és a taktikának ebből a tényből kellett kiindulnia. Ennek megfelelően a harc formái is forradalmiak voltak, ahogy a forradalom árjának emelkedése megkövetelte. Helyi jellegű politikai sztrájkok, politikai tüntetések, általános politikai sztrájk, a duma bojkottja, felkelés, forradalmi harci jelszavak — ezek voltak ebben az időszakban az egymást felváltó harci formák. A harc formáival kapcsolatban megváltoztak akkor a szervezeti formák is. Üzemi bizottságok, forradalmi parasztbizottságok, sztrájkbizottságok, munkásküldöttek szovjetjei, többé-kevésbé nyílt munkáspárt — ezek voltak a szervezeti formák ebben az időszakban.

Az 1907—1912 közti időszakban a pártnak át kellett térnie a visszavonulás taktikájára, mert a forradalmi mozgalom lanyhulását, a forradalom apályát éltük át és a taktikának számolnia kellett ezzel a ténnyel. Ennek megfelelően megváltoztak a harci formák is, a szervezeti formák is. A duma bojkottja helyett — részvétel a dumában; a dumán-kívüli nyílt forradalmi akciók helyett — duma-akciók és munka a dumában; általános politikai sztrájkok helyett — gazdasági részletsztrájkok, vagy egyszerűen szélcsend. Érthető, hogy a pártnak ebben az időben a föld alá kellett mennie, a forradalmi tömegszervezeteket pedig kulturális és felvilágosító munkát végző, szövetkezeti, biztosítási és egyéb legális szervezetek váltották fel.

Ugyanezt kell mondanunk a forradalom második és harmadik szakaszáról, amelyek folyamán a taktika igen gyakran változott, a stratégiai tervek ellenben változatlanok maradtak.

A taktikának a proletariátus harci és szervezeti formáival van dolga, változásaikkal, kombinálásukkal. A forradalom valamely adott szakaszában a taktika többször is változhat, a forradalom árja vagy apálya, fellendülése vagy ellanyhulása szerint.

4. A stratégiai vezetés. A forradalomnak a következő tartalékai vannak:
közvetlen tartalékai: a) a parasztság és általában az illető ország átmeneti rétegei; b) a szomszédos országok proletariátusa; c) a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalma; d) a proletariátus diktatúrájának eredményei és vívmányai — melyeknek egy részéről a proletariátus, megtartva erőfölényét ideiglenesen lemondhat, hogy ezzel az erős ellenséget „leszerelje” és lélegzethez jusson — és

közvetett tartalékai: a) az illető ország nemproletár osztályai közti ellentétek és konfliktusok, amelyeket a proletariátus az ellenség gyengítésére, saját tartalékainak megerősítésére használhat ki;b) a proletárállammal szemben ellenséges burzsoáállamok közti ellentétek, konfliktusok és háborúk (például az imperialista háború), amelyeket a proletariátus a támadásban, illetve a kényszerű visszavonulás esetén a manőverezésben kihasználhat.

A tartalékok első fajtájával felesleges részletesen foglalkoznom, jelentőségüket amúgy is megérti mindenki. Ami azonban a tartalékok második fajtáját illeti, amelyeknek jelentősége nem mindig világos, le kell szegeznünk, hogy néha elsőrangú jelentőségük van a forradalom menete szempontjából. Aligha lehet, például, annak a konfliktusnak hatalmas jelentőségét kétségbe vonni, amely a kispolgári demokrácia (eszerek) és a liberális-monarchista burzsoázia (kadetok) között az első forradalom alatt és után támadt, és amely kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a parasztságot sikerült kivonnunk a burzsoázia befolyása alól. Még kevésbé lehet kétségbe vonni az imperialisták vezető csoportjai közti élethalálharc tényének roppant jelentőségét az Októberi Forradalom időszakában, amikor az imperialistáknak, minthogy el voltak foglalva egymásközti háborújukkal, nem volt módjukban erőiket a fiatal Szovjethatalom ellen összpontosítani, a proletariátus számára viszont éppen ez tette lehetővé, hogy erőit alaposan megszervezze, hatalmát megszilárdítsa s Kolcsak és Gyenyikin szétzúzását előkészítse. Feltehető, hogy most, amikor az imperialista csoportok közti ellentétek mindinkább elmélyülnek és amikor az új háború köztük elkerülhetetlenné válik, az ilyenfajtájú tartalékok a proletariátus szempontjából egyre komolyabb jelentőségre tesznek szert.

A stratégiai vezetés feladata abban áll, hogy mindezeket a tartalékokat helyesen használja fel a forradalom fejlődésének valamely adott szakaszán a forradalom fő céljainak elérésére.

Mit jelent az, hogy a tartalékokat helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők:

Először. Amikor már megérett a forradalom, amikor a támadás teljes gőzzel halad, amikor a felkelés az ajtót döngeti, és amikor a siker döntő feltétele a tartalékok felsorakoztatása az élcsapat mellé — a forradalom fő erőit a döntő pillanatban az ellenfél legsebezhetőbb pontjára kell összpontosítani. A tartalékok ilyenfajta felhasználásának szemléltető példája a párt stratégiája az 1917 áprilisától októberig terjedő időszakban. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban a háború volt az ellenség legsebezhetőbb pontja. Kétségtelen, hogy ez volt az a döntő kérdés, amely lehetővé tette, hogy a párt a lakosság széles rétegeit a proletár élcsapat köré gyűjtse. A párt stratégiája ebben az időszakban arra irányult, hogy az élcsapatot tüntetések és felvonulások által az utcai akciókra megtanítsa s ezzel egyidejűleg a tartalékokat — a hátországban a Szovjeteken keresztül, a fronton a katonabizottságokon keresztül — az élcsapat mellé felsorakoztassa. A forradalom kimenetele megmutatta, hogy a tartalékok felhasználása helyes volt.

Marxnak és Engelsnek a felkelésre vonatkozó ismert tételeit alkalmazva, Lenin a következőket mondja a forradalmi erők stratégiai felhasználásának erről az előfeltételéről:

„1) Sohasem szabad játszani a felkeléssel, hanem ha megkezdjük, határozottan tudnunk kell, hogy végig is kell vinni.

2) Nagy túlerőt kell összpontosítani a döntő helyen és a döntő pillanatban, mert különben az ellenség, amelynek jobb a kiképzése és a szervezete, a felkelőket megsemmisíti.

3) Ha a felkelés már megkezdődött, a legnagyobb határozottsággal kell cselekedni és okvetlenül, feltétlenül támadásba kell átmenni. «A védekezés a fegyveres felkelés halála.»

4) Igyekezni kell az ellenséget váratlanul meglepni és kilesni a pillanatot, amíg csapatai szét vannak szórva.

5) Törekedni kell naponként (ha egy városról van szó, mondhatnánk: óránként) újabb és újabb, bármily csekély sikereket is elérni, mindenáron fenntartani az «erkölcsi fölényt»” (XXI. köt. 319—320. old.).

Másodszor. A döntő csapás pillanatát, a felkelés megindításának pillanatát akkorra kell kitűzni, amikor számíthatunk arra, hogy a krízis elérte tetőfokát, hogy az élcsapat kész a végsőkig harcolni, hogy a tartalék hajlandó támogatni az élcsapatot és hogy az ellenfél soraiban maximális a fejvesztettség.

A helyzetet teljesen érettnek tekinthetjük a döntő ütközetre — mondja Lenin — ha „(1) az összes velünk szemben álló ellenséges osztályerők már eléggé tanácstalanok, eléggé hajba kaptak egymással, eléggé legyengítették egymást az erejüket meghaladó harcokban”; ha „(2) valamennyi ingadozó, tétovázó, állhatatlan közbenső elem, azaz a kisburzsoázia — nem a burzsoáziáról van szó —, a kispolgári demokrácia eléggé leleplezte magát a nép előtt és gyakorlati csődjével eléggé szégyent vallott”; ha „(3) a proletariátus soraiban megkezdődött s egyre hatalmasabbá vált a burzsoázia elleni legerélyesebb, halálmegvetően bátor forradalmi akciók támogatásának kedvező tömeghangulat. Akkor aztán a forradalom megérett, akkor győzelmünk, ha helyesen vettük számba az összes fentebb jelzett. . . feltételeket és helyesen választottuk meg a pillanatot — biztosított” (XXV. köt. 229. old.).

Az ilyen stratégia mintaképének az Októberi Felkelés végrehajtása tekinthető.

A második feltétel mellőzésének az a veszélyes hiba lehet a következménye, melynek „tempóvesztés” a neve, ami azt jelenti, hogy a párt vagy elmarad a mozgalom menetétől, vagy túlságosan előreszalad s ezzel a bukás veszedelmét idézi fel. Az ilyen „tempóvesztés” példájául, példájául annak, miként nem szabad megválasztani a felkelés pillanatát, az elvtársak egy részének azt a kísérletét kell tekintenünk, hogy a felkelést 1917 szeptemberében, a Demokratikus Tanácskozás letartóztatásával kezdjék meg, amikor a Szovjetekben még érezhető volt az ingadozás, a front még a válaszúton állt, a tartalékok még nem zárkóztak fel az élcsapat mellé.

Harmadszor. A már elhatározott irányvonalat a célhoz vezető úton adódó bármilyen nehézségek és bonyodalmak ellenére hajthatatlanul végig kell vinni, ami azért szükséges, hogy az élcsapat ne veszítse el szeme elől a harc fő célját, hogy a tömegek, amelyek ugyanezen cél felé tartanak és az élcsapat körül igyekszenek tömörülni, ne térjenek le az útról. E feltétel mellőzésének az a roppant hiba lehet a következménye, amelyet a tengerészek „irányvesztés” néven jól ismernek. Az ilyen „irányvesztés” példájának kell tekintenünk pártunk hibás magatartását közvetlenül a Demokratikus Tanácskozás után, amikor pártunk elhatározta, hogy részt vesz az Előparlamentben. A párt ebben a pillanatban mintegy megfeledkezett arról, hogy a burzsoázia az Előparlamenttel az országot a Szovjetek útjáról a burzsoá parlamentarizmus útjára igyekszik terelni, hogy a párt részvétele ebben az intézményben mindent összekuszálhat s letérítheti az útról a munkásokat és parasztokat, akik a forradalmi harcot a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszóval vívják. Ezt a hibát a bolsevikok helyreütötték azzal, hogy kivonultak az Előparlamentből.

Negyedszer. A tartalékokkal úgy kell manőverezni, hogy számításba vesszük a rendezett visszavonulást arra az esetre, ha az ellenség erős, ha a visszavonulás elkerülhetetlen, ha nyilvánvalóan nem előnyös felvenni a harcot, melyet az ellenfél ránk akar erőszakolni, ha az adott erőviszonyok között a visszavonulás az egyetlen módja annak, hogy az élcsapatot kivonjuk az ellenség csapásai alól s megóvjuk tartalékait.

„A forradalmi pártoknak — mondja Lenin — tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most meg kell érteni, hogy ezt a tudományt ki kell egészíteni a minél rendezettebb visszavonulás tudományával. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva érti meg —, hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást” (XXV. köt. 177. old.).

Az ilyen stratégia célja az időnyerés, az ellenfél bomlasztása, és erőgyűjtés arra, hogy később támadásba menjünk át.

Az ilyen stratégia mintaképének a breszti béke megkötését tekinthetjük, mert ez a pártnak lehetőséget nyújtott arra, hogy időt nyerjen, hogy az imperializmus táborában dúló konfliktusokat kihasználja, hogy az ellenfél erőit bomlassza, a parasztságot megtartsa a maga oldalán és erőt gyűjtsön a Kolcsak és Gyenyikin elleni támadás előkészítésére.

„A különbéke megkötésével — mondotta akkoriban Lenin — a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással ellenségeskedő imperialista csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat — amely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket —, kihasználjuk, és bizonyos időre szabad kezünk lesz a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására” (XXII. köt. 198. old.).

„Most még a bolond is” látja — mondotta Lenin három évvel a breszti béke után —, „hogy a «breszti béke» olyan engedmény volt, amely bennünket megerősített, a nemzetközi imperializmus erőit pedig szétforgácsolta” (XXVII. köt. 7. old.).

Ezek a fő feltételek, amelyek a stratégiai vezetés helyességét biztosítják.

5. A taktikai vezetés. A taktikai vezetés a stratégiai vezetés része s alá van rendelve a stratégiai vezetés feladatainak és követelményeinek. A taktikai vezetés feladata az, hogy a proletariátus valamennyi harci és szervezeti formáját elsajátítsa és helyes felhasználásukat biztosítsa abból a célból, hogy az adott erőviszonyok mellett a stratégiai siker előkészítéséhez szükséges eredmények maximuma legyen elérhető.

Mit jelent az, hogy a proletariátus harci és szervezeti formáit helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők.

Először. Pontosan azokat a harci és szervezeti formákat kell homloktérbe állítani, amelyek, minthogy legjobban megfelelnek a mozgalom adott fellendülésének vagy hanyatlásának, meg tudják könnyíteni és biztosítani tudják a tömegek felsorakoztatását a forradalmi pozíciókhoz, a milliós tömegek felsorakoztatását a forradalom frontjára, e tömegek elhelyezését a forradalom frontján.

Nem arról van szó, hogy az élcsapat ismerje fel a régi rend fennmaradásának lehetetlenségét, megdöntésének elkerülhetetlenségét. Arról van szó, hogy a tömegek, a milliós tömegek értsék meg ezt az elkerülhetetlenséget és hajlandónak mutatkozzanak az élcsapat támogatására. A tömegek azonban ezt csak saját tapasztalataik alapján érthetik meg. A feladat tehát: a milliós tömegeknek lehetőséget kell adni arra, hogy saját tapasztalataik alapján megértsék a régi hatalom megdöntésének szükségességét, olyan harci módszereket és szervezeti formákat kell előtérbe helyezni, amelyek a tömegek számára megkönnyítik azt, hogy a forradalmi jelszavak helyességét a tapasztalat alapján felismerjék.

Az élcsapat elszakadt volna a munkásosztálytól, és a munkásosztály elvesztette volna kapcsolatát a tömegekkel, ha annakidején a párt nem határozta volna el, hogy részt vesz a dumában, ha nem határozta volna el, hogy erőket összpontosít a dumabeli munkára és e munka alapján folytat harcot azért, hogy ezáltal a tömegeknek megkönnyítse, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a duma értéktelenségét, a kadét ígéretek hazug voltát, a cárizmussal való megegyezés lehetetlenségét, a parasztság és a munkásosztály szövetségének szükségességét. A tömegeknek a duma-időszakban szerzett tapasztalata nélkül a kadetok leleplezése és a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Az otzovista taktika azért volt veszélyes, mert azzal fenyegetett, hogy az élcsapatot elszakítja milliós tartalékaitól.

A párt elszakadt volna a munkásosztálytól, a munkásosztály pedig elvesztette volna a parasztok és katonák széles tömegeire gyakorolt befolyását, ha a proletariátus követte volna a „baloldali” kommunistákat, akik 1917 áprilisában kiadták a felkelés jelszavát, akkor, amikor a mensevikek és az eszerek még nem leplezték le magukat, mint a háború és az imperializmus hívei, amikor a tömegek még nem ismerték fel saját tapasztalatuk alapján a békéről, a földről, a szabadságról szóló mensevik-eszer beszédek hazug voltát. A tömegeknek a Kerenszkij-uralom idején szerzett tapasztalata nélkül nem lehetett volna elszigetelni a mensevikeket és eszereket s a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna. Ezért a kispolgári pártok hibáinak „türelmes megmagyarázására” irányuló taktika, kapcsolatban a szovjeteken belüli nyílt harc taktikájával, az egyetlen helyes taktika volt.

A „baloldali” kommunisták taktikája azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a pártot a proletárforradalom vezetőjéből komolytalan és talajtalan összeesküvők maroknyi csoportjává változtatja.

„Csupán az élcsapattal — mondja Lenin — győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, mikor még az egész osztály, mikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában . . . nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít! Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire gálád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalnak ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak” (XXV. köt. 228. old.).

Másodszor. Minden adott pillanatban meg kell találni a folyamatok láncolatában éppen azt a láncszemet, amelyet ha megragadunk, az egész láncot kézben tarthatjuk és előkészíthetjük a stratégiai siker eléréséhez szükséges feltételeket.

Ez azt jelenti, hogy a pártra váró feladatok sorából ki kell választanunk azt a soron levő feladatot, amelynek megoldása központi jelentőségű és megvalósítása biztosítja a többi soron levő feladat sikeres megoldását.

E tétel jelentőségét két példán lehet bemutatni, amelyek közül az egyiket a távoli múltból (a párt megalakulásának korából), a másikat a hozzánk egészen közel álló jelenből vehetjük (a „nep” időszaka).

A párt megalakulásának idején, amikor a számtalan kör és szervezet még nem kapcsolódott egybe, amikor a kontárkodás és a körösdi a pártot fent is, lent is emésztette, amikor az eszmei zűrzavar volt a párt belső életének fő jellegzetessége — ebben az időszakban a döntő láncszem a láncban, a döntő feladat a párt előtt álló feladatok sorozatában az országos illegális lap megteremtése volt. Miért? Azért, mert csak az országos illegális lap révén lehetett az akkori viszonyok között megteremteni a párt jól együttműködő magvát, amely képes volt számtalan kört és szervezetet egymással egybekapcsolni, az eszmei és taktikai egységet előkészíteni és ily módon az igazi párt megalakításának alapját megteremteni.

Abban az időszakban, amikor a háborúról áttértünk a gazdasági építésre, amikor az ipart a gazdasági bomlás megbénította, a mezőgazdaság pedig a városi áruk hiánya miatt sínylődött, amikor az állami iparnak a parasztgazdasággal való összefogása a sikeres szocialista építés döntő feltételévé vált — abban az időszakban a döntő láncszem a folyamatok láncolatában, a döntő feladat a többi feladat sorában a kereskedelem fejlesztése lett. Miért? Azért, mert a „nep” viszonyai között az iparnak a parasztgazdasággal való összefogása máskép, mint a kereskedelem révén nem lehetséges, mert az adás-vétel nélküli termelés a „nep” viszonyai között az ipar halála; azért, mert az ipart csak a kereskedelem fejlesztése által fokozott adás-vétel útján lehet fejleszteni; mert csak akkor, ha a kereskedelem terén megerősödünk, csak akkor, ha a kereskedelmet kézben tartjuk, csak akkor, ha ezt a láncszemet megragadjuk, remélhetjük majd azt, hogy az ipart összekötjük a paraszti piaccal és sikeresen megoldjuk a többi soron levő feladatot is, hogy ezzel megteremtsük a szocialista gazdaság alapzatának lerakásához szükséges előfeltételeket.

„Nem elég általában forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy kommunistának lenni… — mondja Lenin. — Minden pillanatban meg kell tudni találni éppen azt a láncszemet, amelyet ha teljes erővel megragadunk, akkor ezzel az egész láncot kezünkben tartjuk és előkészítjük a biztos átmenetet a következő láncszemhez” . ..

„A jelen pillanatban ez a láncszem … a belső kereskedelem élénkítése, helyes állami szabályozása (irányítása). A kereskedelem — ez az a «láncszem» az események történeti láncolatában, 1921—1922-es szocialista építésünk átmeneti formái között, «amelyet teljes erővel meg kell ragadnunk» …” (XXVII. köt. 82. old.).

Ezek azok a fő feltételek, amelyek a taktikai vezetés helyességét biztosítják.

6. Reformizmus és forradalmiság. Miben különbözik a forradalmi taktika a reformista taktikától?

Némelyek úgy vélik, hogy a leninizmus általában ellene van a reformoknak, a kompromisszumoknak és egyességeknek. Ez egyáltalán nem igaz. A bolsevikok éppúgy tudják, mint bárki más, hogy bizonyos értelemben „minden adomány üdvös”, hogy bizonyos körülmények közt a reformok általában és különösen a kompromisszumok és egyességek szükségesek és hasznosak.

„Háborút folytatni — mondja Lenin — a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért, százszorta nehezebb, hosszabb, bonyolultabb háborút, mint az államok közötti szokásos háborúk legádázabbja, és emellett eleve lemondani a lavírozásról, az ellenségek közötti érdekellentétek (még ha csak ideiglenes) kihasználásáról, a lehetséges (bár esetleg csak ideiglenes, megbízhatatlan, ingadozó, feltételes) szövetségesekkel való egyességekről és kompromisszumokról — vajon nem határtalanul nevetséges dolog ez? Nem olyan-e ez, mintha egy még ki nem kutatott és eddig hozzáférhetetlen hegy nehéz megmászásánál eleve lemondanánk arról, hogy néha cikk-cakkos vonalban haladjunk, néha visszaforduljunk, feladjuk a már kiválasztott irányt és különböző irányokat próbáljunk meg?” (XXV. köt. 210. old.).

Nyilvánvaló, hogy nem a reformokon vagy a kompromisszumokon és az egyességeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy mire és hogyan használják fel a reformokat és megegyezéseket.

A reformista számára a reform — minden, a forradalmi munka ellenben — mellékes valami, csak szóbeszéd, csak szemfényvesztés. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, reformista taktika esetén elkerülhetetlenül a burzsoá hatalom megerősödésének fegyverévé, a forradalom bomlasztásának eszközévé válik.

A forradalmár számára viszont, ellenkezőleg, a forradalmi munka a fő és nem a reform, az ő számára a reform — a forradalom mellékterméke. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, forradalmi taktika esetén természetszerűleg a burzsoá hatalom bomlasztásának fegyverévé, a forradalom megszilárdításának eszközévé, a forradalmi mozgalom továbbfejlesztésének támaszpontjává válik.

A forradalmár azért fogadja el a reformot, hogy fogódzónak használja a legális és illegális munka összekapcsolására, hogy fedezékül használja az illegális munka megerősítésére, melynek célja a tömegek forradalmi előkészítése a burzsoázia megdöntésére.

Ebben van a reformok és egyességek forradalmi felhasználásának lényege az imperializmus viszonyai között.

A reformista viszont, ellenkezőleg, azért fogadja el a reformokat, hogy lemondjon minden illegális munkáról, hogy a tömegek forradalomra előkészítésének ügyét aláássa és az „ajándékozott” reform árnyékában megpihenjen.

Ebben van a reformista taktika lényege.

Így áll a dolog a reformokkal és egyességekkel az imperializmus viszonyai között.

Az imperializmus megdöntése után azonban, a proletárdiktatúra alatt, a dolog némileg megváltozik. Bizonyos feltételek mellett a proletárhatalom olyan helyzetbe juthat, hogy időlegesen kénytelen áttérni a meglevő rend forradalmi átépítésének útjáról a fokozatos átalakítás útjára, a „reformista útra”, mint ahogy Lenin „Az arany jelentőségéről” című ismert cikkében mondja, a megkerülő mozdulatok útjára, a reformok és a nem-proletár osztályoknak tett engedmények útjára azért, hogy ezeket az osztályokat bomlassza, a forradalomnak lélegzetvételi időt adjon, erőit összeszedje és az újabb előnyomulás feltételeit előkészítse. Nem tagadható, hogy ez az út, bizonyos értelemben, reformista út. Csak nem szabad megfeledkezni arról a döntő különbségről, amely abban áll, hogy ebben az esetben a reform a proletár hatalomtól indul ki, hogy a proletár hatalmat erősíti, hogy a proletár hatalomnak adja meg a szükséges lélegzetvételi időt, s hogy a hivatása nem az, hogy a forradalmat, hanem hogy a nem-proletár osztályokat bomlassza.

Ilyen körülmények között tehát a reform a saját ellentétébe csap át.

Hogy a proletárhatalom ilyen politikát folytathat, az azért és csakis azért válik lehetségessé, mert a forradalom lendülete a megelőző időszakban elég nagy volt ahhoz, hogy elég széles teret nyisson, ahová vissza lehet vonulni, hogy így a támadás taktikáját az ideiglenes visszavonulás taktikájával, a megkerülő mozdulatok taktikájával lehessen felcserélni.

Ily módon, míg régebben, a burzsoá hatalom alatt, a reformok a forradalom melléktermékei voltak, most, a proletariátus diktatúrája alatt, a reformok forrásai: a proletariátus forradalmi vívmányai, vagyis azok a tartalékok, amelyek a proletariátus kezében ezekből a vívmányokból felhalmozódtak.

„A reformok viszonyát a forradalomhoz — mondja Lenin — pontosan és helyesen csak a marxizmus határozta meg. Marx ezt a viszonyt csak az egyik oldalról láthatta, azaz a proletariátus első, legalább egy országban kivívott valamennyire szilárd, valamennyire is tartós győzelmét megelőző helyzetben. Ilyen körülmények között a helyes viszony alapja ez volt: a reformok a proletariátus forradalmi osztályharcának melléktermékei… A proletariátusnak legalább egy országban kivívott győzelme után új mozzanat lép fel a reformnak a forradalomhoz való viszonyában. Elvileg a viszony ugyanaz marad, de a formában változás áll be, amelyet Marx személyesen nem láthatott előre, de amelyet csak a marxizmus filozófiája és politikája alapján lehet megérteni . . . Ezek (t. i. a reformok — I. Szt.) (amelyek nemzetközi méretekben továbbra is „melléktermékek” maradnak) a győzelem után azon ország számára, melyben a győzelmet kivívták, ezen kívül még szükséges és jogos lélegzetvételi időt is jelentenek olyan esetekben, amikor nyilvánvaló, hogy miután erőinket maximálisan megfeszítettük, nem maradt elegendő erő valamely átmenet forradalmi végrehajtására. A győzelem olyan «erőtartalékot» ad, hogy még kikényszerített visszavonulás esetén is van mivel kitartanunk, kitartanunk anyagilag is, erkölcsileg is” (XXVII. köt. 84—85. old.).

SaLa

 

– Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben: 1956 Tragikus események színtere lett Magyarország –

Ezeket a sorokat október 8-án írom és kevés reményem van arra, hogy már 9-én a petrográdi elvtársak kezében lesznek. Lehet, hogy elkésnek, mert az északi Szovjetek kongresszusa október 10-ére van kitűzve. Mégis megpróbálok hozzászólni „Egy kívülálló tanácsaival”, arra az eshetőségre számítva, hogy Petrográd és az egész „körzet” munkásainak és katonáinak várható akciója nemsokára megkezdődik, de még nem kezdődött meg.

Hogy minden hatalomnak a Szovjetek kezébe kell átmennie, az világos. Ugyancsak vitán felül kell állnia minden bolsevik számára annak is, hogy a forradalmi-proletár (vagy bolsevik — ez most egy és ugyanaz) hatalom számára biztosítva van minden dolgozó és kizsákmányolt legnagyobb rokonszenve és odaadó támogatása általában az egész világon, kivált a hadviselő országokban, az orosz parasztság soraiban pedig különösen. Nem érdemes foglalkoznunk ezekkel a nagyon is köztudomású és rég bebizonyított igazságokkal.

Foglalkoznunk kell azonban azzal, ami aligha teljesen világos valamennyi elvtárs előtt, mégpedig azzal, hogy a hatalom átmenete a Szovjetek kezébe most a gyakorlatban fegyveres felkelést jelent. Azt hinné az ember, hogy ez nyilvánvaló, de nem mindenki gondolta és gondolja ezt át. Lemondani a fegyveres felkelésről most annyit jelentene, mint lemondani a bolsevizmus fő jelszaváról (minden hatalmat a Szovjeteknek) és általában a forradalmi proletár internacionalizmusról.

A fegyveres felkelés azonban a politikai harcnak különleges formája, amely külön törvényeknek van alávetve, és ezeket alaposan át kell gondolnunk. Rendkívül találóan fejezte ki ezt az igazságot Marx Károly, amikor azt írta, hogy a fegyveres „felkelés, akárcsak a háború, művészet”.

E művészet fő szabályai közül Marx a következőket hozta fel:
1) Sohasem szabad játszani a felkeléssel, hanem ha megkezdjük, határozottan tudnunk kell, hogy végig is kell vinni.
2) Nagy túlerőt kell összpontosítani a döntő helyen, és a döntő pillanatban, mert különben az ellenség, amelynek jobb a kiképzése és a szervezete, a felkelőket megsemmisíti.
3) Ha a felkelés már megkezdődött, a legnagyobb határozottsággal kell cselekedni és okvetlenül, feltétlenül támadásba kell átmenni. „A védekezés a fegyveres felkelés halála.”
4) Igyekezni kell az ellenséget váratlanul meglepni és kilesni a pillanatot, amíg csapatai szét vannak szórva.
5) Törekedni kell naponként (ha egy városról van szó, mondhatnánk óránként) újabb és újabb, bármily csekély sikert is elérni, mindenáron fenntartani az „erkölcsi fölényt”.

Marx a forradalomnak a fegyveres felkelésre vonatkozó tanulságait „Dantonnak, a forradalmi taktika eddig ismert legnagyobb mesterének” szavaiban foglalta össze: „merészség, merészség, és mégegyszer merészség!”

Oroszországra és 1917 októberére vonatkoztatva ez a következőket jelenti: egyidejű, minél váratlanabb és gyorsabb támadás Petrográd ellen, feltétlenül kívülről is, belülről is, a munkásnegyedekből is, Finnországból is, Revalból is, Kronstadtból is, az egész hajóhad támadása, óriási túlerő összpontosítása a 15—20 000 főből álló (és talán még erősebb) „polgárőrségünkkel” (a hadapródiskolásokkal) és „vendée-i csapatainkkal” (a kozákok egy részével) stb. szemben.

Úgy kell kombinálni három fő erőnket: a hajóhadat, a munkásokat és a katonai alakulatokat, hogy feltétlenül megszálljuk és bármilyen veszteségek árán is  megtartsuk: a) a telefont, b) a távírót, c) a pályaudvarokat és d) a hidakat elsősorban.

A legelszántabb elemeket („rohamcsapatainkat” és a munkásifjúságot, valamint a legjobb matrózokat) kisebb csapatokba kell osztani azzal, hogy szálljanak meg minden fontosabb pontot és vegyenek részt mindenütt, minden fontos hadműveletben, például:

Körülzárni és elvágni Petrográdot, s a hajóhad, a munkások és a katonaság kombinált támadásával elfoglalni — ez az a feladat, amely művészetet és háromszoros merészséget követel.

A legjobb munkásokból puskákkal és bombákkal felfegyverzett csapatokat kell alakítani a támadásra és az ellenség „központjainak” (tisztiiskolák, távíró, telefon stb.) bekerítésére ezzel a jelszóval: mindnyájan elpusztulunk, de nem engedjük át az ellenséget.

Reméljük, hogy abban az esetben, ha az akciót elhatározzák, a vezetők sikerrel fogják alkalmazni Danton és Marx nagy tanításait.

Az orosz forradalom és a világforradalom sikere két-három napi harctól függ.

Egy kívülálló

A megírás ideje: 1917. október 8. (21.)

Először megjelent: „Pravda” 250. sz.
1920. november 7.

Lenin Művei. 26. köt. 174—176. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt Központi Bizottságának ülése

– írta: V. I. Lenin –

1917. október 10 (23)

Határozat a fegyveres felkelésről

A Központi Bizottság megállapítja, hogy mind az orosz forradalom nemzetközi helyzete (felkelés a német hadiflottában, mint legkirívóbb megnyilvánulása annak, hogy a szocialista világforradalom egész Európában érlelődik, továbbá az a veszély, hogy az imperialisták békét kötnek egymással, abból a célból, hogy az oroszországi forradalmat megfojtsák), mind a hadihelyzet (az orosz burzsoáziának, valamint Kerenszkijnek és Társainak az a kétségen kívül álló elhatározása, hogy Petrográdot átadják a németeknek), valamint az, hogy a proletárpárt megszerezte a többséget a Szovjetekben — mindez, kapcsolatban a parasztfelkeléssel és a nép bizalmának pártunk felé fordulásával (a moszkvai választások), végül egy második Kornyilov-lázadás szemmellátható előkészítése (csapatkivonások Petrográdból, kozákcsapatok összevonása Petrográd alatt, Minszk körülzárása kozákokkal stb.) — mindez napirendre tűzi a fegyveres felkelést.

Megállapítva tehát, hogy a fegyveres felkelés elkerülhetetlen és teljesen megérett, a Központi Bizottság felhívja a pártszervezeteket, hogy vegyék ezt irányadóul, és minden gyakorlati kérdést (az Északi Terület Szovjetkongresszusa, csapatkivonások Petrográdból, a moszkvaiak és a minszkiek akciója stb.) ebből a szempontból tárgyaljanak meg és döntsenek el.

Először megjelent: „Proletarszkaja
Revoljucija” 10. sz. 1922.

Lenin Művei. 26. köt. 186. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A leninizmus alapjairól – 6. rész
A nemzeti kérdés
A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

VI
A nemzeti kérdés
Ebből a témából két fő kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a kérdés feltevése,
b) az elnyomott népek szabadságmozgalma és a proletárforradalom.

1. A kérdés feltevése. Az utolsó két évtized során a nemzeti kérdés több igen komoly változáson ment át. A nemzeti kérdés a II. Internacionále időszakában és a nemzeti kérdés a leninizmus időszakában korántsem egy és ugyanaz. Egymástól nemcsak terjedelmükben, hanem belső jellegükben is mélységesen különböznek.

Azelőtt a nemzeti kérdés rendszerint szűk körben mozgott, főképpen a „kulturált” nemzetiségeket érintő kérdésekre szorítkozott. Írek, magyarok, lengyelek, finnek, szerbek és Európa egynéhány más nemzetisége — ez volt a nemteljesjogú népeknek az a köre, melyeknek sorsa iránt a II. Internacionále politikusai érdeklődtek. Az ázsiai és afrikai népek tíz- és százmilliói, amelyeket a legdurvább és legkegyetlenebb nemzeti elnyomás gyötört, rendszerint a látókörön kívül maradtak. A fehéreket és feketéket, a „művelteket” és „műveletleneket” nem merték egyformán kezelni. Két-három üres, se hideg, se meleg határozat, amely gondosan megkerülte a gyarmatok felszabadításának kérdését — ez minden, amivel a II. Internacionále politikusai dicsekedhettek. Ma már ez a kettősség és felemásság a nemzeti kérdés terén felszámoltnak tekinthető. A leninizmus leplezte ezt a kiáltó igazságtalanságot, ledöntötte a válaszfalat fehérek és feketék között, európaiak és ázsiaiak között, az imperializmus „művelt” és „műveletlen” rabszolgái között és ily módon a nemzeti kérdést egybekapcsolta a gyarmati kérdéssel. Ezzel a nemzeti kérdés részletkérdésből, egy-egy államon belüli kérdésből általános és nemzetközi kérdéssé lett, a függő országokban és a gyarmatokon élő elnyomott népeknek az imperializmus igája alóli felszabadítását felölelő világkérdéssé.

Azelőtt a nemzetek önrendelkezési jogának elvét rendszerint helytelenül értelmezték, gyakran arra szűkítették, hogy a nemzeteknek joguk van autonómiára. A II. Internacionále némelyik vezetője ebben odáig ment, hogy az önrendelkezési jogot a kulturális autonómia jogára változtatta át, az elnyomott nemzeteknek arra a jogára, hogy saját kulturális intézményeik lehetnek, de a politikai hatalomnak teljes egészében az uralkodó nemzet kezében kell maradnia. Ily módon attól lehetett tartani, hogy az önrendelkezés eszméje az annexió elleni harc eszközéből már-már az annexió igazolásának eszközévé válik. Ez a zűrzavar most már felszámoltnak tekinthető. A leninizmus az önrendelkezés fogalmát kiszélesítette, ennek a fogalomnak olyan értelmezést adott, hogy a függő országok és a gyarmatok elnyomott népeinek joguk van a teljes különválásra, hogy a nemzeteknek önálló állami létre van joguk. A leninizmus ezzel lehetetlenné tette, hogy az önrendelkezési jogot autonómiára való jogként értelmezve igazolni próbálják az annexiókat. Magát az önrendelkezési elvet pedig ily módon a tömegek becsapásának eszközéből — mert a szociál-soviniszták kezében az imperialista háború idején kétségtelenül az volt — mindennemű imperialista törekvések és soviniszta mesterkedések leleplezésére szolgáló eszközzé, a tömegek internacionalista szellemű politikai felvilágosításának eszközévé tette.

Azelőtt az elnyomott nemzetek kérdését rendszerint merőben jogi kérdésnek tekintették. A II. Internacionále pártjai a „nemzeti egyenjogúság” ünnepélyes proklamálásával a „nemzetek egyenlőségét” hangoztató számtalan deklarációval szórakoztak, elkenve azt a tényt, hogy a „nemzetek egyenlősége” az imperializmus alatt, mikor a nemzetek egyik csoportja (a kisebbség) a nemzetek másik csoportjának kizsákmányolásából él, nem egyéb, mint a kizsákmányolt népek kigúnyolása. Ma ez a burzsoá jogi álláspont a nemzeti kérdésben leleplezettnek tekinthető. A leninizmus a nemzeti kérdést a fellengzős deklarációk magaslatáról lehozta a földre, kijelentvén, hogy a „nemzetek egyenlőségét” hangoztató deklarációk, ha a proletárpártok nem pecsételik meg őket az elnyomott népek szabadságharcának közvetlen támogatásával, nem egyebek, mint üres és hazug deklarációk. Ezzel az elnyomott nemzetek kérdése azzá a kérdéssé vált, hogyan lehet és kell az elnyomott nemzeteket támogatni, megsegíteni, hogyan lehet és kell igazi és állandó segítséget nyújtani nekik abban a harcban, melyet e nemzetek igazi egyenlőségükért, önálló állami létükért az imperializmus ellen folytatnak.

Azelőtt a nemzeti kérdést reformista módon, mint külön, önálló kérdést vizsgálták, függetlenül a tőke hatalmának, az imperializmus megdöntésének, a proletárforradalomnak általános kérdésétől. Hallgatólagosan feltételezték, hogy az európai proletariátus győzelme a gyarmati szabadságmozgalommal való közvetlen szövetség nélkül is lehetséges, hogy a nemzeti-gyarmati kérdés megoldható mellékesen, „automatikusan”, távol a proletárforradalom nagy országútjától, az imperializmus ellen vívott forradalmi harc nélkül. Ma ez a forradalomellenes álláspont leleplezettnek tekinthető. A leninizmus bebizonyította és az imperialista háború és az oroszországi forradalom igazolta, hogy a nemzeti kérdés csakis a proletárforradalommal kapcsolatban és a proletárforradalom talaján oldható meg, hogy a nyugati forradalom győzelmének útja a gyarmatok és a függő országok imperializmusellenes szabadságmozgalmával való forradalmi szövetségen keresztül visz. A nemzeti kérdés a proletárforradalom általános kérdésének egy része, a proletárdiktatúra kérdésének egy része.

A kérdés ez: kimerültek-e már azok a forradalmi lehetőségek, amelyek az elnyomott országok forradalmi szabadságmozgalmaiban rejlenek vagy sem, s ha nem merültek ki, van-e remény, van-e alap arra, hogy ezeket a lehetőségeket a proletárforradalom érdekében kihasználjuk, hogy a függő helyzetben levő és a gyarmati országokat az imperialista burzsoázia tartalékából a forradalmi proletariátus tartalékává, szövetségesévé változtassuk?

A leninizmus erre a kérdésre igennel felel, azaz elismeri, hogy az elnyomott országok nemzeti szabadságmozgalmának mélyén forradalmi lehetőségek rejlenek, s hogy ezeket a lehetőségeket valóban ki lehet használni a közös ellenség megdöntése, az imperializmus megdöntése érdekében. Az imperializmus fejlődésének mozgástörvényei, az imperialista háború és az oroszországi forradalom teljesen megerősítik a leninizmus idevonatkozó következtetéseit.

Ebből következik, hogy az „uralkodó” nemzetek proletariátusának támogatnia kell, mégpedig határozottan és aktívan kell támogatnia az elnyomott és függő népek nemzeti szabadságmozgalmát.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a proletariátusnak minden nemzeti mozgalmat, mindenütt és mindig, minden egyes konkrét esetben támogatnia kell. Az olyan nemzeti mozgalmak támogatásáról van itt szó, amelyek az imperializmus gyengítésére, megdöntésére, nem pedig megerősítésére és fenntartására irányulnak. Vannak esetek, amikor egyes elnyomott országok nemzeti mozgalmai összeütköznek a proletármozgalom fejlődésének érdekeivel. Magától értetődik, hogy ilyen esetekben szó sem lehet támogatásról. A nemzetek jogainak kérdése nem elszigetelt és öncélú kérdés, hanem a proletárforradalom általános kérdésének egy része, mely az egésznek alá van rendelve, s amelyet az egésznek a nézőpontjából kell vizsgálni. Marx a múlt század negyvenes éveiben a lengyelek és magyarok nemzeti mozgalmai mellett, a csehek és délszlávok nemzeti mozgalma ellen foglalt állást. Miért? Azért, mert a csehek és délszlávok akkor „reakciós népek” voltak, „orosz előőrsök” Európában, az abszolutizmus előőrsei, a magyarok és lengyelek viszont az abszolutizmus ellen harcoló „forradalmi népek” voltak. Azért, mert a csehek és a délszlávok nemzeti mozgalmainak támogatása akkor a cárizmusnak, a forradalmi mozgalom legveszélyesebb európai ellenségének közvetett támogatását jelentette.

„A demokrácia egyes követelései — mondja Lenin —, közöttük az önrendelkezés, nem abszolútumok, hanem az általános demokratikus (ma: az általános szocialista) világmozgalomnak részei. Lehetséges, hogy egyes konkrét esetekben a rész ellentmond az egésznek, ilyenkor el kell vetni” (XIX. köt. 257—258. old.).

Ezt kell mondanunk az egyes nemzeti mozgalmak kérdéséről, e mozgalmak esetleges reakciós jellegéről, persze csak akkor, ha nem formális szempontból, nem elvont jogok szempontjából, hanem konkrétan, a forradalmi mozgalom szempontjából ítéljük meg őket.

Ugyanezt kell mondanunk a nemzeti mozgalmak forradalmi jellegéről általában. A nemzeti mozgalmak óriási többségének kétségtelen forradalmi jellege épp annyira viszonylagos és sajátszerű, mint amennyire viszonylagos és sajátszerű egyes külön nemzeti mozgalmak esetleges reakciós jellege. Az imperialista elnyomás körülményei között valamely nemzeti mozgalom forradalmi jellege egyáltalán nem tételezi fel azt, hogy a mozgalomban okvetlenül legyenek proletár elemek, nem tételezi fel a mozgalom forradalmi vagy köztársasági programját, a mozgalom demokratikus alapjait. Az afgán emír harca Afganisztán függetlenségéért objektív szerepét tekintve forradalmi harc, noha az emírnek és híveinek monarchista nézetei vannak, mert ez a harc gyengíti, bomlasztja, aláássa az imperializmust, ellenben az olyan „elszánt” demokraták és „szocialisták”, „forradalmárok” és republikánusok harca, amilyenek például Kerenszkij és Cereteli, Renaudel és Scheidemann, Csernov és Dan, Henderson és Clynes, az imperialista háború idején reakciós harc volt, mert e harc eredménye az imperializmus szépítgetése, erősítése, győzelme lett. Az egyiptomi kereskedők és burzsoá intellektuelek harca Egyiptom függetlenségéért, ugyanezen okból, objektív szerepét tekintve forradalmi harc, noha az egyiptomi nemzeti mozgalom vezetői származásukra és helyzetükre nézve burzsoák, noha a szocializmus ellen vannak, ezzel szemben az angol munkáskormány harca Egyiptom függő helyzetének fenntartásáért, ugyanezen okból, reakciós harc, noha e kormány tagjainak proletár a származása és a szocializmus „mellett” vannak. Már nem is beszélek nagyobb gyarmati vagy függő országok nemzeti mozgalmairól, olyanokról, mint India és Kína, amelyeknek minden egyes lépése, melyet felszabadulásuk irányában tesznek, még ha a formális demokrácia követelményeit sérti is, egy-egy gőzkalapács-ütés az imperializmusra, azaz kétségkívül forradalmi lépés.

Leninnek igaza van, mikor azt mondja, hogy az elnyomott országok nemzeti mozgalmait nem a formális demokrácia szempontjából, hanem az imperializmus elleni harc általános mérlegében mutatkozó tényleges eredmények szempontjából kell megítélni, vagyis „nem elszigetelten, hanem világméretekben” (XIX. köt. 257. old.).

2. Az elnyomott népek szabadságmozgalma és a proletárforradalom. A nemzeti kérdés megoldásában a leninizmus az alábbi tételekből indul ki:

a) a világ két táborra oszlott: az egyik táborban van az a maroknyi civilizált nemzet, amelyekben a finánctőke összpontosul és amelyek kizsákmányolják a földkerekség lakosságának óriási többségét, a másik táborban vannak a gyarmatok és függő országok elnyomott és kizsákmányolt népei, amelyek ezt a többséget alkotják;

b) a gyarmati és függő országok, melyeket a finánctőke elnyom és kizsákmányol, az imperializmus hatalmas tartalékai és nagyon komoly erőforrásai;

c) a függő és gyarmati országok elnyomott népei az elnyomás és kizsákmányolás alól csakis az imperializmus ellen folytatott forradalmi harc útján szabadulhatnak fel;

d) a legfontosabb gyarmati és függő országok már ráléptek a nemzeti szabadságmozgalom útjára, amelynek szükségképpen a világkapitalizmus válságára kell vezetnie;

e) a fejlett országok proletármozgalmának és a gyarmatok nemzeti szabadságmozgalmának érdekei megkövetelik a forradalmi mozgalom e két fajtájának közös fronttá egyesítését a közös ellenség, az imperializmus ellen;

f) a munkásosztály győzelme a fejlett országokban és az elnyomott népek felszabadulása az imperializmus igája alól általános forradalmi front kialakulása és megerősödése nélkül lehetetlen;

g) a közös forradalmi front kialakítása lehetetlen, ha az elnyomó nemzet proletariátusa nem támogatja közvetlenül és erélyesen az elnyomott nép szabadságmozgalmát a „hazai” imperializmus ellen, mert „nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom” (Engels);

h) ez a támogatás azt jelenti, hogy síkra kell szállni a nemzetek különválásra és önálló állami létre való jogának jelszaváért, meg kell védeni, tettre kell váltani ezt a jelszót;

i) e jelszó megvalósítása nélkül lehetetlen megszervezni a nemzetek egyesülését és együttműködését egy egységes világgazdaságban, mely a világszocializmus győzelmének anyagi bázisa;

j) ez az egyesülés csakis önkéntes lehet, csakis a népek kölcsönös bizalma és testvéri viszonya alapján jöhet létre.

Ebből következik, hogy a nemzeti kérdésnek két oldala, két tendenciája van: az egyik az imperialista béklyókból való politikai szabadulásra, önálló nemzeti állam alakítására irányuló tendencia, mely az imperialista elnyomás és a gyarmati kizsákmányolás alapján keletkezett, — a másik a nemzetek gazdasági közeledésére irányuló tendencia, mely a világpiac és a világgazdaság kialakulása eredményeképpen jött létre.

„A fejlődő kapitalizmus — mondja Lenin — a nemzeti kérdésben két történelmi tendenciát mutat. Az első: a nemzeti élet és a nemzeti mozgalmak ébredése, a harc minden nemzeti elnyomás ellen, nemzeti államok megteremtése. A második: a nemzetek közti mindennemű kapcsolatok kifejlődése és sűrűsödése, a nemzeti válaszfalak lerombolása, a tőke, általában a gazdasági élet, a politika, a tudomány stb. nemzetközi egységének megteremtése.

Mindkét tendencia a kapitalizmus egyetemes törvénye. Az első a kapitalista fejlődés kezdetén van túlsúlyban, a második az érett, a szocialista társadalmi átalakulás felé haladó kapitalizmusra jellemző” (XVII. köt. 139— 140. old.).

Az imperializmus számára ez a két tendencia kibékíthetetlen ellentmondást jelent, mert az imperializmus nem élhet kizsákmányolás nélkül, nem élhet anélkül, hogy a gyarmatokat erőszakkal vissza ne tartsa az „egységes egész” keretében, mert az imperializmus a nemzeteket csak annexiók és gyarmati hódítások útján tudja egymáshoz közelíteni, ezek nélkül az imperializmus általában elképzelhetetlen.

A kommunizmus számára, ellenkezőleg, ezek a tendenciák csak két oldalát jelentik ugyanazon ügynek, az elnyomott népek felszabadításának az imperialista iga alól, mert a kommunizmus tudja, hogy a népek egységes világgazdaságban való egyesülése csak kölcsönös bizalom és önkéntes megegyezés alapján lehetséges, hogy a népek önkéntes egyesülésének útja csakis a gyarmatoknak az „egységes” imperialista „egésztől” való elszakadásán át, önálló államokká alakulásán át vezet.

Ebből következik, hogy szívós, szakadatlan, erélyes harcot kell folytatni az uralkodó nemzetek (Anglia, Franciaország, Amerika, Olaszország, Japán stb.) „szocialistáinak” nagyhatalmi sovinizmusa ellen, akik nem akarnak saját imperialista kormányaik ellen harcolni, akik nem akarják támogatni „saját” gyarmataik elnyomott népeinek harcát az elnyomás alól való felszabadulásért, az állami különválásért.

Enélkül a harc nélkül lehetetlen az uralkodó nemzetek munkásosztályának nevelése az igazi nemzetköziség szellemében, a függő országok és gyarmatok dolgozó tömegeihez való közeledés szellemében, a proletárforradalom tényleges előkészítésének szellemében. A forradalom Oroszországban nem győzött volna, Kolcsakot és Gyenyikint nem verték volna szét, ha a volt Orosz Birodalom elnyomott népei nem rokonszenveztek volna az orosz proletariátussal, ha nem támogatták volna. De ahhoz, hogy az orosz proletariátus e népek rokonszenvét és támogatását kivívja, mindenekelőtt szét kellett zúznia az orosz imperializmus bilincseit és fel kellett szabadítania e népeket a nemzeti elnyomás alól.

Máskülönben lehetetlen lett volna a Szovjethatalmat megszilárdítani, az igazi nemzetköziség magvait elültetni és a népek együttműködésének azt a nagyszerű szervezetét megteremteni, amelyet a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének nevezünk, és amely élő mintaképe a népek egységes világgazdaságban való jövendő egyesülésének.

Ebből következik, hogy harcolni kell az elnyomott országok szocialistáinak nemzeti elzárkózása, szűk látóköre, elkülönülése ellen, azok ellen, akik nem akarnak a saját nemzetük templomtornyánál magasabbra emelkedni és akik nem értik meg a kapcsolatot saját országuk szabadságmozgalma és az uralkodó országok proletármozgalma között.

Enélkül a harc nélkül lehetetlen megvédeni az elnyomott nemzetek proletariátusának önálló politikáját és az uralkodó osztályok proletariátusával való osztályszolidaritását a közös ellenség, az imperializmus megdöntéséért folyó harcban.

Enélkül a harc nélkül a nemzetköziség lehetetlen              volna.

Ezen az úton neveljük az uralkodó és elnyomott nemzetek dolgozó tömegeit a forradalmi nemzetköziség szellemében.

Lenin a kommunizmusnak erről a kétirányú munkájáról, amelyet a munkásoknak a nemzetköziség szellemében való nevelése terén végez, ezt mondja:

… „Lehet-e ez a nevelés . . . konkrétan egyforma a nagy, az elnyomó és a kis, az elnyomott nemzeteknél? Az annektáló nemzeteknél és az annektált nemzeteknél?

Nyilvánvaló, hogy nem lehet. Az egységes célhoz: a teljes egyenjogúsághoz, minden nemzet legszorosabb közeledéséhez és utóbb egybeolvadásához, itt nyilvánvalóan különböző konkrét utak vezetnek — éppen úgy, mint ahogy például egy papírlap közepén fekvő ponthoz a papírlap egyik szélétől balfelé, a szemközti szélétől jobbfelé vezet az út. Ha a nagy, elnyomó, annektáló nemzet szociáldemokratája, aki a nemzetek egyesülését általánosságban vallja, csak egy pillanatra is elfelejti, hogy «az ő» II. Miklósa, «az ő» Vilmosa, Györgye, Poincaréja stb. szintén a kis nemzetekkel való egyesülés mellett van (annexió útján) — II. Miklós a Galíciával való «egyesülés», II. Vilmos a Belgiummal való «egyesülés» mellett stb. —, akkor az ilyen szociáldemokrata nevetséges doktriner az elméletben, az imperializmus szekértolója a gyakorlatban.

Az elnyomó országokban a munkások internacionalista nevelésének súlypontját feltétlenül arra kell helyezni, hogy propagálják és védelmezzék az elnyomott országok jogát az elszakadásra. Enélkül nincs nemzetköziség. Jogunk és kötelességünk az elnyomó nemzetek minden szociáldemokratáját, aki ilyen propagandát nem folytat, imperialistának, gazembernek nevezni. Ez feltétlen követelmény, még akkor is, ha az elszakadás megtörténte a szocializmus győzelme előtt ezer eset közül csak egyben lehetséges és «megvalósítható». . .

Másfelől: a kis nemzet szociáldemokratájának agitációja súlypontját általános formulánk második szavára kell helyeznie, a nemzetek «önkéntes egyesülésére». Nem sérti meg nemzetközisége követelményeit akkor sem, ha saját nemzete politikai függetlensége mellett foglal állást, akkor sem, ha a szomszédos X, Y, Z stb. államhoz való csatlakozás mellett van. De minden esetben köteles a kisnemzeti szűk látókör, elzárkózás, elkülönülés ellen harcolni, az egész és az általános figyelembevételéért, azért, hogy a részletérdekeket az általános érdekeknek rendeljék alá.

Akik ezt a kérdést nem gondolták át, «ellentmondásnak» vélik, hogy az elnyomó nemzetek szociáldemokratáinak a «különválás szabadságát», az elnyomott nemzetek szociáldemokratáinak az «egyesülés szabadságát» kell követelniük. De némi gondolkodás után rá kell jönniök arra, hogy más út az internacionalizmushoz és a nemzetek egybeolvadásához, más út, mely az adott helyzetből ehhez a célhoz vezetne, nincs és nem is lehet” (XIX. köt. 261— 262. old.).

SaLa