Írta: V. I. Lenin

Levél a Bolsevik Párt tagjaihoz

Elvtársak! Még nem tudtam hozzájutni a szerdai, október 18-i petrográdi lapokhoz. Amikor telefonon közölték velem Kamenyev és Zinovjev nyilatkozatának a pártonkívüli „Novaja Zsizny”-ben megjelent teljes szövegét, nem hittem a fülemnek. Kételkednem azonban nem lehetett és így kénytelen vagyok felhasználni az alkalmat, hogy ezt a levelet a párt tagjaihoz csütörtök estére vagy péntek reggelre eljuttassam, mert ilyen hallatlan sztrájktörés tényével szemben a hallgatás bűn volna.

Minél komolyabb a gyakorlati kérdés, minél felelősebb és „tekintélyesebb” emberek azok, akik a sztrájktörést elkövették, annál veszedelmesebb az, annál határozottabban kell kihajítani a sztrájktörőket, annál megbocsáthatatlanabb lenne az ingadozás, mégha a sztrájktörőknek múltbeli „érdemeik” lennének is.

Gondoljuk csak el! Pártkörökben ismeretes, hogy a párt szeptember óta tárgyalja a felkelés kérdését. Senki sem hallott semmit az említett személyek bármelyikének egyetlen leveléről vagy röplapjáról! Most, úgyszólván a Szovjetkongresszus előestéjén, két tekintélyes bolsevik állást foglal a többség ellen, és — magától értetődően — a Központi Bizottság ellen. Ezt nem mondják meg egyenesen, és ez még károsabb az ügyre nézve, mert célzásokkal beszélni még veszedelmesebb.

Kamenyev és Zinovjev nyilatkozatának szövegéből teljesen világos, hogy a Központi Bizottság ellen fordultak, mert máskülönben nyilatkozatuknak nincs értelme, de hogy a Központi Bizottságnak melyik határozata ellen szálltak vitába, azt nem mondják meg.

Miért?

Világos dolog: azért, mert a Központi Bizottság nem hozta azt nyilvánosságra.

Mi következik hát ebből?

A legfontosabb harci kérdésben, a kritikus nap, október 20-a előestéjén, két „tekintélyes bolsevik” a párthoz nem tartozó sajtóban, s még hozzá egy olyan újságban, amely ebben a kérdésben együtt halad a burzsoáziával a munkáspárt ellen, egy ilyen újságban megtámadják a pártközpont nyilvánosságra nem hozott határozatát!

De hiszen ez ezerszer aljasabb és milliószor ártalmasabb, mint akár Plehanovnak mindazok a fellépései a párthoz nem tartozó sajtóban 1906 —1907-ben, amelyeket a párt oly élesen elítélt! Hiszen akkor csak választásokról volt szó, most pedig a hatalom meghódítása érdekében kitörő felkelésről van szó!

S egy ilyen kérdésben, miután a központ határozatot hozott, ezzel a nyilvánosságra nem hozott határozattal a Rodzjankók és Kerenszkijek előtt vitába szállni egy, a párthoz nem tartozó lapban — el lehet-e képzelni ennél árulóbb, ennél sztrájktörőbb eljárást?

Szégyennek tartanám magamra nézve, ha azért, mert azelőtt ezekhez a volt elvtársakhoz közel álltam, ingadoznék abban, hogy elítéljem őket. Nyíltan megmondom, hogy egyiküket sem tartom többé elvtársnak, és a Központi Bizottságban is, a kongresszuson is, minden erőmből harcolni fogok mindkettőjüknek a pártból való kizárásáért.

Mert a munkáspárt, amelyet az élet egyre gyakrabban állít szemtől szembe a felkeléssel, nem tudja megoldani ezt a nehéz feladatot, ha a központ nyilvánosságra nem hozott határozataival elfogadásuk után a párthoz nem tartozó sajtóban vitába szállnak és a harcosok soraiba ingadozást és zavart visznek be.

Hadd alapítsák meg Zinovjev és Kamenyev úrék a maguk pártját néhány tucat fejvesztett emberrel vagy az Alkotmányozó Gyűlés képviselőjelöltjeivel. Munkások ilyen pártba nem fognak belépni, mert ennek a pártnak első jelszava ez lesz:

„azoknak a központi bizottsági tagoknak, akiket a Központi Bizottság ülésén a döntő harc kérdésében leszavaztak, meg van engedve, hogy elmenjenek a párthoz nem tartozó sajtóhoz, hogy megtámadják a párt nyilvánosságra nem hozott határozatait.”

Építsenek hát maguknak ilyen pártot; a mi bolsevik munkáspártunk ezzel csak nyerni fog.

Ha majd valamennyi okmány nyilvánosságra kerül, Zinovjev és Kamenyev sztrájktörése még sokkal világosabban fog kidomborodni. Addig pedig hadd álljon a munkások előtt a következő kérdés:

„Tegyük fel, hogy az Összoroszországi Szakszervezeti Szövetség vezetősége egyhónapi tárgyalás után és több mint 80 %-os többséggel elhatározta, hogy elő kell készíteni a sztrájkot, de egyelőre sem a határidőt, sem egyebet nem szabad nyilvánosságra hozni. Tegyük fel, hogy a vezetőség két tagja, alattomos módon «különvéleménnyel» takarózva, a határozat után nemcsak írogatni kezdett a helyi csoportokhoz a határozat felülvizsgálása érdekében, de azt is megengedte, hogy leveleiket a párthoz nem tartozó lapokban leközöljék. Tegyük fel, hogy végül ők maguk is megtámadták a határozatot a párthoz nem tartozó lapokban, jóllehet a határozatot még nem is hozták nyilvánosságra és ócsárolni kezdték a sztrájkot a kapitalisták előtt.

Kérdem: ingadoznának-e a munkások abban, hogy az ilyen sztrájktörőket kizárják soraikból?”

* * *

Ami a felkelés kérdését illeti, most, oly közel október 20-ához, én a távolból nem tudom megítélni, hogy mennyit rontott a dolgon a párthoz nem tartozó sajtóban történt sztrájktörő fellépés. Kétségtelen, hogy igen nagy gyakorlati kárt okozott. Hogy a dolgot rendbehozzuk, mindenekelőtt a sztrájktörők kizárásával helyre kell állítanunk a bolsevik front egységét.

A felkelés ellen felhozott elvi érvek gyengesége annál világosabb lesz, minél inkább szellőztetjük azokat. Én a napokban erről egy cikket küldtem a „Rabocsij Puty”-nak, s ha a szerkesztőség nem tartja lehetségesnek közlését, a párt tagjai valószínűleg kéziratban fognak majd vele megismerkedni.

Ezek a tisztesség ne essék szólván, „elvi” érvek két pontban foglalhatók össze: először, az Alkotmányozó Gyűlés „megvárása”. Várjunk, hátha kihúzzuk addig — ennyi az egész érv. Hátha kihúzzuk még, noha éhínség és bomlás uralkodik, noha a katonák türelme fogy, noha Rodzjanko azon mesterkedik, hogy Petrográdot a németek kezére adja, noha munkáskizárások vannak.

Majd csak lesz valahogy: ebben áll ennek az érvnek egész ereje.

A második: a feltűnő pesszimizmus. A burzsoáziánál és Kerenszkijnél minden a legnagyobb rendben megy, nálunk minden rosszul. A kapitalistáknál minden csodásan elő van készítve, a munkásoknál minden rosszul. A „pesszimisták” a dolog katonai részét illetőleg torkuk szakadtából ordítoznak, az „optimisták” viszont hallgatnak, mert Rodzjanko és Kerenszkij előtt egyet-mást felfedni aligha volna valakinek is ínyére, kivéve a sztrájktörőket.

—–

Nehéz idő. Nehéz feladat. Súlyos árulás.

És a feladatot mégis meg fogjuk oldani, a munkások tömörülnek, a parasztfelkelés és a frontkatonák végsőkig fokozódó türelmetlensége megteszik a magukét! Zárjuk szorosabbra sorainkat — a proletariátusnak győznie kell!

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. október 18. (31.)
Először megjelent: „Pravda” 250. sz.
1927. november 1.

Lenin Művei. 26. köt. 213—216. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Levél a Központi Bizottság tagjaihoz

Elvtársak!

Ezeket a sorokat 24-én este írom, a helyzet a végletekig kritikus. Napnál világosabb, hogy a felkelés halogatása most már igazán egyértelmű a halállal.

Minden erőmmel meg akarom győzni az elvtársakat arról, hogy most minden egy hajszálon függ, hogy olyan kérdések vannak napirenden, amelyeket nem tanácskozások, nem kongresszusok döntenek el (még Szovjetkongresszusok sem), hanem egyes-egyedül a népek, a tömegek, a felfegyverzett tömegek harca.

A kornyilovisták burzsoá előretörése, Verhovszkij eltávolítása mutatja, hogy nem szabad várni. Le kell tartóztatni, ha törik, ha szakad, még ma este, ma éjjel a kormányt, miután lefegyvereztük (ha ellenállást tanúsítanak — legyőztük) a hadapródiskolásokat stb.

Nem szabad várni!! Mindent elveszíthetünk!!

A hatalom azonnali kézbevételének díja: a nép (nem a kongresszus, hanem a nép, elsősorban a hadsereg és a parasztság) megvédelmezése a kornyilovista kormánnyal szemben, amely elkergette Verhovszkijt és egy második kornyilovista összeesküvést szőtt.

Kinek kell kézbevenni a hatalmat?

Ez most nem fontos: hadd vegye kézbe a Forradalmi Katonai Bizottság, „vagy valamely más intézmény”, amely kijelenti, hogy a hatalmat csak azoknak adja át, akik valóban a nép érdekeit, a hadsereg érdekeit (a béke azonnali felajánlása), a parasztság érdekeit (a földet azonnal el kell venni, meg kell szüntetni a magántulajdont), az éhezők érdekeit képviselik.

Valamennyi kerületet, valamennyi ezredet, minden erőt azonnal mozgósítani kell, menesszenek haladéktalanul küldöttségeket a Forradalmi Katonai Bizottsághoz és a bolsevikok Központi Bizottságához, és követeljék nyomatékosan, hogy semmiesetre se hagyják meg a hatalmat Kerenszkij és Társai kezében 25-éig, semmiképpen; a dolgot feltétlenül el kell dönteni ma este vagy éjjel.

A történelem nem bocsátja meg a késedelmeskedést a forradalmároknak, akik ma győzhetnek (és ma egész biztosan győzni fognak), holnap viszont azt kockáztatják, hogy sokat veszítenek, azt kockáztatják, hogy mindent elveszítenek.

Ha ma vesszük kézbe a hatalmat, akkor nem a Szovjetek ellenére vesszük azt kézbe, hanem a Szovjetek számára.

A hatalom kézbevétele a felkelés feladata; politikai célja a hatalomrajutás után fog tisztázódni.

Végzetes dolog vagy üres formaság volna megvárni az október 25-i ingadozó szavazást; a népnek joga és kötelessége, hogy az ilyen kérdéseket ne szavazásokkal, hanem az erő latbavetésével döntse el; a népnek joga és kötelessége, hogy a forradalom kritikus pillanataiban irányítsa képviselőit, még legjobb képviselőit is, és ne várjon rájuk.

Ezt bizonyította valamennyi forradalom története és mérhetetlen volna a forradalmárok bűne, ha elszalasztanák a pillanatot, amikor tudják, hogy tőlük függ a forradalom megmentése, a béke felajánlása, Petrográd megmentése, a menekülés az éhínségtől, a föld átadása a parasztoknak.

A kormány ingadozik. Meg kell neki adni a kegyelemdöfést, ha törik, ha szakad!

Az akció halogatása egyértelmű a halállal.

A megírás ideje: 1917. október 24. (november 6.)
Először megjelent: 1924.

Lenin Művei. 26. köt. 232—233. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa