Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus alapjairól – 8. rész
A párt

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

VIII
A párt
A forradalomelőtti időszakban, a többé-kevésbé békés fejlődés időszakában, mikor a II. Internacionále pártjai voltak a munkásmozgalom uralkodó tényezői és a harc parlamenti formáit tekintették a harc fő formáinak — ilyen viszonyok között a pártnak nem volt és nem is lehetett az a komoly és döntő jelentősége, amelyre később, a nyílt forradalmi összeütközések idején tett szert. Kautsky, amikor a II. Internacionálét az ellene irányuló támadásokkal szemben védelmezte, azt mondta, hogy a II. Internacionále pártjai a béke és nem a háború eszközei, hogy éppen ezért nem tudtak semmi komoly lépést tenni a háború idején, a proletariátus forradalmi akcióinak időszakában. Ez csakugyan igaz. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a II. Internacionále pártjai nem alkalmasak a proletariátus forradalmi harcára, azt jelenti, hogy ezek nem harcos proletár pártok, amelyek a munkásokat a hatalomra vezetik, hanem a parlamenti választásokhoz és parlamenti harchoz alkalmazkodó választási apparátusok. Ezzel magyarázható tulajdonképpen az a tény, hogy a II. Internacionále opportunistáinak uralma idején nem a párt, hanem a parlamenti frakció volt a proletariátus fő politikai szervezete. Közismert dolog, hogy a párt abban az időben, a valóságban csak a parlamenti frakció függeléke, segédeszköze volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy ilyen viszonyok között, amikor a proletariátus élén ilyen párt állott, szó sem lehetett a proletariátus forradalomra való előkészítéséről.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet az új időszak beálltával. Az új időszak az osztályok nyílt összeütközéseinek időszaka, a proletariátus forradalmi fellépéseinek időszaka, a proletárforradalom időszaka, az az időszak, melyben az erőket közvetlenül elő kell készíteni az imperializmus megdöntésére, arra, hogy a proletariátus a hatalmat kezébe ragadja. Ez az időszak új feladatokat állít a proletariátus elé. Ezek az új feladatok: az egész pártmunka átépítése új, forradalmi alapokon, a munkásoknak a hatalomért folytatott forradalmi harc szellemében való nevelése, a tartalékok előkészítése és felzárkóztatása, szövetség a szomszédos országok proletariátusával, szilárd kapcsolat létesítése a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmával stb. stb. Azt hinni, hogy ezek az új feladatok megoldhatók a parlamentarizmus békés viszonyai között nevelkedett szociáldemokrata pártok erőivel — annyit jelent, mint reménytelen kétségbeesésre és elkerülhetetlen vereségre kárhoztatni magunkat. Ha a proletariátus, amelynek vállára ilyen feladatok nehezednek, továbbra is megmarad a régi pártok vezetése alatt, ez azt jelenti, hogy a teljes lefegyverzettség állapotába kerül. Aligha szorul bizonyításra, hogy a proletariátus a dolgok ilyen alakulásába nem nyugodhatott bele.

Ezért volt szükség új pártra, harcos pártra, forradalmi pártra, olyan pártra, amely elég bátor ahhoz, hogy a proletariátust harcba vezesse a hatalomért, eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a forradalmi helyzet bonyolult viszonyai között eligazodjék és eléggé rugalmas ahhoz, hogy a céljához vezető úton minden zátonyt elkerüljön.

Ilyen párt nélkül gondolni sem lehet az imperializmus megdöntésére, a proletárdiktatúra kivívására.

Ez az új párt a leninizmus pártja.

Melyek ennek az új pártnak sajátosságai?

1. A párt, mint a munkásosztály élcsapata. A pártnak mindenekelőtt a munkásosztály élcsapatának kell lennie. A pártnak fel kell vennie magába a munkásosztály legjobb elemeit, tapasztalataikat, forradalmiságukat, határtalan odaadásukat a proletariátus ügye iránt. De ahhoz, hogy valóban élcsapat legyen, a pártnak fel kell magát vérteznie forradalmi elmélettel, a mozgalom törvényeinek ismeretével, a forradalom törvényeinek ismeretével. E nélkül nem képes a proletariátus harcát vezetni, nem képes a proletariátust magával vinni. A párt nem lehet igazi párt, ha csak annak regisztrálására szorítkozik, amit a munkásosztály tömegei átélnek és gondolnak, ha az ösztönös mozgalom uszályában kullog, ha nem ért hozzá, hogy az ösztönös mozgalom maradiságát és politikai közömbösségét legyűrje, ha nem tud a proletariátus pillanatnyi érdekeinél magasabbra emelkedni, ha nem tudja a tömegeket olyan színvonalra emelni, hogy megértsék a proletariátus osztályérdekeit. A pártnak a munkásosztály előtt kell járnia, a munkásosztálynál messzebb kell látnia, vezetnie kell a proletariátust, nem pedig az ösztönösség uszályában kullognia. A II. Internacionále „uszálypolitikát” prédikáló pártjai burzsoá politikát folytatnak, mely a proletariátust arra ítéli, hogy eszköz legyen a burzsoázia kezében. Csak az a párt, mely a proletariátus élcsapatának álláspontjára helyezkedett és a tömegeket fel tudja emelni a proletár osztályérdekek megértésének színvonalára — csak az ilyen párt képes a munkásosztályt a trade-unionizmus útjáról letéríteni és önálló politikai erővé tenni.

A párt a munkásosztály politikai vezére.

Előbb már beszéltem a munkásosztály harcának nehézségeiről, a harc feltételeinek bonyolult voltáról, stratégiáról és taktikáról, tartalékokról és manőverezésről, előnyomulásról és visszavonulásról. Ezek a feltételek nem kevésbé bonyolultak, ha ugyan nem bonyolultabbak, mint a háború feltételei. Ki tud ezek között a feltételek között eligazodni, kiadhat a proletariátus milliós tömegeinek helyes orientációt? Nincs hadsereg, amely háborúban tapasztalt vezérkar nélkül meglehetne, hacsak nem akarja magát vereségre kárhoztatni. Vajon nemvilágos-e, hogy a proletariátus még kevésbé lehet meg ilyen tapasztalt vezérkar nélkül, hacsak nem akarja magát esküdt ellenségei kényére-kedvére kiszolgáltatni? De hol ez a vezérkar? Ez a vezérkar csak a proletariátus forradalmi pártja lehet. A munkásosztály, ha nincs forradalmi pártja, vezérkarnélküli hadsereg.

A párt a proletariátus harci vezérkara.

A párt azonban nem lehet csak élenjáró csapat. Egyszersmind az osztály csapatának is kell lennie, az osztály részének, amelyet léte összes gyökerei szorosan az osztályhoz kapcsolnak. Az élcsapat és a munkásosztály egyéb tömege közti különbség, a párttagság és a pártonkívüliek közti különbség nem tűnhetik el, amíg az osztályok el nem tűntek, amíg a proletariátus más osztályokból egészül ki, amíg az egész munkásosztály nem emelkedhet fel az élcsapat színvonalára. Ámde a párt megszűnnék párt lenni, ha ez a különbség szakadássá válna, ha a párt önmagába zárkóznék és a pártonkívüli tömegektől elszakadna. A párt nem vezetheti az osztályt, ha nem kapcsolódik össze a pártonkívüli tömegekkel, ha a párt és a pártonkívüli tömegek között nincs összefogás, ha ezek a tömegek nem fogadják el a párt vezetését, ha a pártnak a tömegeknél nincs erkölcsi és politikai hitele.

Nemrégiben pártunk kétszázezer új munkástagot vett fel. Figyelemreméltó ebben az a körülmény, hogy ezek nem annyira maguktól jöttek a pártba, mint inkább a pártonkívüli tömeg küldte őket, mely az új tagok felvételében aktív szerepet játszott s amelynek jóváhagyása nélkül új tagot egyáltalán nem vettek fel. Ez a tény arról tanúskodik, hogy a pártonkívüli munkások széles tömegei pártunkat a saját pártjuknak, hozzájuk közelálló, szívüknek kedves pártnak tekintik, melynek kiszélesítésében és megerősítésében mélységesen érdekeltek s melynek vezetésére önként rábízzák sorsukat. Aligha szorul bizonyításra, hogy e megfoghatatlan erkölcsi szálak nélkül, melyek a pártot a pártonkívüli tömegekkel összefűzik, a párt nem lehetne osztályának döntő ereje.

A párt a munkásosztály elszakíthatatlan része.

„Mi — mondja Lenin — az osztály pártja vagyunk, és ezért csaknem az egész osztálynak (háborús időkben, a polgárháború korszakában pedig éppenséggel az egész osztálynak) pártunk vezetése alatt kell cselekednie, minél szorosabban kell pártunkhoz csatlakoznia, de puszta ábrándozás és «uszálypolitika» volna azt hinni, hogy valaha majdnem az egész osztály, vagy az egész osztály képes lesz a kapitalizmuson belül élcsapata, szociáldemokrata pártja tudatosságáig és aktivitásáig felemelkedni. Egyetlen értelmes szociáldemokrata sem kételkedett abban, hogy a kapitalizmus alatt még a szakszervezet (ez az egyszerűbb, a kevéssé fejlett rétegek tudatosságához közelebb álló szervezet) sem képes átfogni majdnem az egész, vagy az egész munkásosztályt. Csak magunk átámítanók, behunynók szemünket óriási feladataink előtt, szűkebbre vonnók ezeket a feladatokat, ha megfeledkeznénk az élcsapat és az élcsapat felé vonzódó tömegek közötti különbségről, ha megfeledkeznénk az élcsapat állandó kötelességéről, hogy mind szélesebb és szélesebb tömegeket emeljen fel az élcsapat színvonalára” (VI. köt.205—206. old.).

2. A párt, mint a munkásosztály szervezett csapata. A párt nemcsak élenjáró csapata a munkásosztálynak. Ha az osztály harcát valóban vezetni akarja, akkor egyszersmind osztálya szervezett csapatának is kell lennie. A párt feladatai a kapitalizmusviszonyai között rendkívül nagyok és változatosak. A pártnak a proletariátus harcát rendkívül nehéz belső és külső fejlődési viszonyok között kell vezetnie, — támadásra kell vezetnie a proletariátust, amikor a körülmények támadást követelnek, ki kell vonnia a proletariátust az erős ellenfél csapásai alól, amikor a körülmények visszavonulást követelnek, a pártonkívüli szervezetlen munkások milliós tömegeibe bele kell nevelnie a harci fegyelem és a tervszerűség szellemét, a szervezettség és a kitartás szellemét. De a párt csak akkor teljesítheti ezt a feladatát, ha a párt maga a fegyelmezettség és szervezettség megtestesülése, ha maga a párt a proletariátus szervezett csapata. Máskülönben szó sem lehet arról, hogy a párt valóban vezesse a proletariátus milliós tömegeit.

A párt a munkásosztály szervezett csapata.

Az a gondolat, hogy a párt szervezett egész, le van rögzítve pártunk szervezeti szabályzatának első pontjában, Lenin ismeretes fogalmazásában, mely a pártot a szervezetek összességének tekinti, a párttagjait pedig valamelyik pártszervezet tagjainak. A mensevikek, akik már 1903-ban kifogásolták ezt a fogalmazást, helyette azt a „rendszert” ajánlották, hogy párttag az legyen, aki a párthoz tartozónak számítja magát; ez a „rendszer” a párttag „címet”kiterjesztette volna minden „tanárra” és „gimnazistára”, minden „szimpatizálóra” és „sztrájkolóra”, aki a pártot valami módon támogatja, de nem tartozik és nem is akar tartozni egyetlen pártszervezethez sem. Aligha szorul bizonyításra, hogy ha ez az eredeti „rendszer” megszilárdult volna pártunkban, ez elkerülhetetlenül arra vezetett volna, hogy a pártot elárasztották volna tanárok és gimnazisták s hogy a párt szétfolyó, formátlan, dezorganizált „alakulattá” fajult volna, amely elvész a „szimpatizálók” tengerében, amelynél elmosódik a határvonal párt és osztály között és amely meghiúsítja a pártnak azt a feladatát, hogy a szervezetlen tömegeket az élcsapat színvonalára emelje. Mondanunk sem kell, hogy ilyen opportunista „rendszer” mellett pártunk a forradalom folyamán nem lett volna képes betölteni szerepét, mint a munkásosztály szervezett magja.

„Martov elvtárs álláspontja szerint — mondja Lenin — a párt határa teljesen elmosódó lesz, mert hiszen «minden sztrájkoló» megteheti, hogy «párttagnak nyilvánítja magát». Mi a haszna ennek az elmosódottságnak? Az «elnevezés» széles elterjedtsége. A kára pedig az, hogy behozza azt a dezorganizáló eszmét, hogy osztály és párt összecserélhető …” (VI. köt. 211. old.).

De a párt nemcsak a pártszervezetek összessége. A párt egyszersmind ezeknek a szervezeteknek egységes rendszere, e szervezetek megformált egyesülése egységes egésszé, amelyben vannak felső és alsó vezetőszervek, amelyben a kisebbség alá van rendelve a többségnek, s amely a párt minden tagjára kötelező gyakorlati határozatokat hoz. E feltételhíján a párt nem lehet olyan egységes és szervezett egész, mely a munkásosztály harcának tervszerű és szervezett vezetését megvalósítani képes.

„Azelőtt — mondotta Lenin — pártunk nem voltszabályszerűen megszervezett egész, hanem csak külön csoportok összege és ezért más viszony e csoportok között, mint az eszmei befolyásolás, nem is lehetett. Most szervezett párt lettünk és ez igenis hatalom létesítését jelenti, azt, hogy az eszmék tekintélye a hatalom tekintélyévé változik át, azt, hogy az alsó pártfórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek” (VI. köt. 291. old.).

Az az elv, amely a kisebbséget a többségnek alárendeli, amely megköveteli, hogy a pártmunkát a központból vezessék, egyes ingatag elemek részéről nem ritkán támadásokat, „bürokratizmust”, „formalizmust” stb. emlegető vádaskodásokat vált ki. Aligha szorul bizonyításra, hogy a pártnak, mint egésznek, tervszerű munkája és a munkásosztály harcának vezetése ez elvek megvalósítása nélkül lehetetlen volna. A leninizmus a szervezeti kérdés terén ezeknek az elveknek hajthatatlan megvalósítása. A harcot ez elvek ellen Lenin „orosz nihilizmusnak” és „úri anarchizmusnak” nevezi, mely megérdemli, hogy kinevessük és félretaszítsuk.

„Egy lépés előre” című könyvében Lenin ezekről az ingatag elemekről ezt mondja:

„Ez az úri anarchizmus különösen az orosz nihilista jellemző tulajdonsága. A pártszervezetet szörnyű «gyárnak» látja, abban, hogy a rész aláveti magát az egésznek, a kisebbség a többségnek . . . «jobbágyságot» lát, a központi vezetés alatti munkamegosztás tragikomikus siránkozásra fakasztja afölött, hogy az embereket «kerekecskékké és csavarocskákká» változtatják… a párt szervezeti szabályzatának említésére megvető fintorral válaszol és .. . lenézően kijelenti, hogy meglehetnénk minden szervezeti szabályzat nélkül is.”

„Azt hisszük, világos, hogy amikor a hírhedt bürokratizmus ellen tiltakoznak, ezzel csak leplezik elégedetlenségüket a központok személyi összetétele miatt, ez csak fügefalevél. .. Bürokrata vagy, mert a kongresszus nem akaratomnak megfelelően, hanem annak ellenére nevezett ki; formalista vagy, mert a kongresszus szabályszerű határozataira, nem pedig az én beleegyezésemre támaszkodol; durván mechanikus módon cselekszel, mert a pártkongresszus «mechanikus» többségére hivatkozol és nem számolsz azzal a kívánságommal, hogy kooptáljanak; önkényuralkodó vagy, mert nem akarod a hatalmat a régi, jól összemelegedett társaság kezébe adni” (VI. köt.310. és 287. old.).

3. A párt, mint a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája. A párt a munkásosztály szervezett csapata. De a párt a munkásosztálynak nem egyetlen szervezete. A proletariátusnak még egész sor más szervezete is van, melyek nélkül sikeres harcot a tőke ellen nem vívhat: szakszervezetek, szövetkezetek, üzemi szervezetek, parlamenti frakciók, a pártonkívüli nő-szervezetek, a sajtó, kultúrszervezetek és oktató szervezetek, ifjúsági szövetségek, forradalmi harci szervezetek (nyílt forradalmi akciók idején), szovjetek, mint államszervezeti forma (amikor a proletariátus hatalmon van) stb. Ezeknek a szervezeteknek igen nagy többsége pártonkívüli s csak egy részük kapcsolódik közvetlenül a párthoz, vagy alkotja annak valamely elágazását. Mindezekre a szervezetekre a munkásosztálynak bizonyos körülmények között feltétlenül szüksége van, mert nélkülük lehetetlen a proletariátus osztálypozícióit a harc különböző területein megszilárdítani, mert nélkülük lehetetlen megacélozni a proletariátust, mint azt az erőt, mely arra hivatott, hogy a burzsoá rendet a szocialista renddel felváltsa. De ha ilyen sok a szervezet, hogyan lehet az egységes vezetést megvalósítani? Mi a biztosítéka annak, hogy a szervezetek ilyen sokasága nem visz összevisszaságot a vezetésbe? Azt mondhatná valaki, hogy e szervezetek között mindegyik a maga külön területén végzi munkáját és ennek folytán egyik a másikat nem zavarhatja. Ez természetesen igaz. De az is igaz, hogy mindezeknek a szervezeteknek egy irányban kell dolgozniok, mert hiszen egy osztályt szolgálnak, a proletariátus osztályát. Kérdés: ki szabja meg azt a vonalat, azt az általános irányt, amely szerint mindezeknek a szervezeteknek munkájukat végezniük kell? Hol van az a központi szervezet, amely nemcsak kidolgozni képes ezt az általános vonalat, minthogy a szükséges tapasztalatokkal rendelkezik, hanem ezenfelül — mert megfelelő tekintélye is van — mindezeket a szervezeteket rá is tudja bírni, hogy ezt az irányvonalat keresztül vigyék, hogy így elérjük a vezetés egységét és kizárjuk a fennakadás lehetőségét?

Ez a szervezet a proletariátus pártja.

A pártnak ehhez megvan minden adottsága, először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus pártonkívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkás-osztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ily módon a munkásosztály valamennyi és mindennemű pártonkívüli szervezetét kisegítő szervekké és hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik.

A párt a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pártonkívüli szervezeteket, szakszervezeteket, szövetkezeteket stb. formailag is a párt vezetésének kell alárendelni. Csak arról van szó, hogy az ezekhez a szervezetekhez tartozó párttagok, mint kétségkívül befolyással bíró emberek, a meggyőzés minden eszközével igyekezzenek elérni, hogy a pártonkívüli szervezetek munkájukban közeledjenek a proletariátus pártjához és önként elfogadják politikai vezetését.

Ezért mondja Lenin, hogy a párt „a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája”, melynek politikai vezetését a proletariátus szervezeteinek valamennyi többi formájára is ki kell terjeszteni (XXV. köt. 194. old.).

Ezért teljesen összeegyeztethetetlen a leninizmus elméletével és gyakorlatával a pártonkívüli szervezetek „függetlenségének” és „semlegességének” opportunista elmélete, amely csak arra jó, hogy független parlamenti politikusokat és a párttól elszakadt publicistákat, szűklátókörű szakszervezeti embereket és elnyárspolgáriasodott szövetkezeti hivatalnokokat tenyésszen ki.

4. A párt, mint a proletariátus diktatúrájának eszköze. A párt a proletariátus szervezetének legmagasabb formája. A párt a proletárok osztályán belül és ennek az osztálynak a szervezetei között a legfontosabb vezető tényező. De ebből egyáltalán nem következik az, hogy a párt öncélnak, önmagáért való erőnek tekinthető. A párt nemcsak a proletariátus osztályegyesülésének legmagasabb formája, hanem egyben eszköz is a proletariátus kezében a diktatúra kiharcolására, amikor azt még nem vívtuk ki, s a diktatúra megszilárdítására és kiépítésére, amikor azt már kivívtuk. A párt nem emelkedhetett volna jelentőségében olyan magasra és nem szárnyalhatta volna túl a proletariátus szervezetének valamennyi többi formáját, ha a proletariátus nem állott volna a hatalom kérdése előtt, ha az imperializmus viszonyai, a háború elkerülhetetlensége, a krízis nem követelték volna meg a proletariátus minden erejének egy pontra koncentrálását, a forradalmi mozgalom valamennyi szálának összpontosítását egy helyre azért, hogy megdöntsük a burzsoáziát, hogy kivívjuk a proletariátus diktatúráját. A proletariátusnak a párt mindenekelőtt, mint harci vezérkar kell, amely nélkül a hatalom sikeres megragadása lehetetlen. Aligha szorul bizonyításra, hogy párt nélkül, mely a proletariátus tömegszervezeteit maga köré gyűjteni és a harc során az egész mozgalmat központosítani képes, a proletariátus Oroszországban nem valósíthatta volna meg forradalmi diktatúráját.

De a párt a proletariátusnak nemcsak a diktatúra kiharcolására kell, még jobban szüksége van rá azért, hogy a diktatúrát a szocializmus teljes győzelme érdekében megtartsa, megszilárdítsa és kiszélesítse.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja —mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és félévig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

De mit jelent a diktatúra „megtartása” és „kiszélesítése”? Azt jelenti, hogy a proletárok milliós tömegeibe be kell vinni a fegyelem és szervezettség szellemét; ez azt jelenti, hogy a proletártömegek között védőgátat és bástyát kell emelni a kispolgári ösztönösség és kispolgári szokások romboló befolyása ellen; azt jelenti, hogy erősíteni kell a proletárok szervező munkáját, mellyel a kispolgári rétegeket átnevelik és átgyúrják; azt jelenti, hogy segítséget kell nyújtani a proletártömegeknek ahhoz, hogy magukat olyan erővé neveljék, amely képes megszüntetni az osztályokat és előkészíteni a szocialista termelés megszervezésének feltételeit. Mindezt azonban lehetetlen elvégezni párt nélkül, olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és fegyelme erőssé tesz.

„A proletariátus diktatúrája — mondja Lenin —szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Vaskemény és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

A pártra a proletariátusnak azért van szüksége, hogy a diktatúrát kiharcolja és megtartsa. A párta proletariátus diktatúrájának eszköze.

Ebből azonban az következik, hogy az osztályok eltűnésével, a proletariátus diktatúrájának elhalásával, a pártnak is el kell halnia.

5. A párt, mint az akarat egysége, mellyel összeegyeztethetetlen frakciók létezése. A proletariátus diktatúrájának kivívása és megtartása lehetetlen olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és vasfegyelme erőssé tesz. A párt vasfegyelme azonban elképzelhetetlen az akarat egysége nélkül, a párt összes tagjainak teljes és feltétlen cselekvésbeli egysége nélkül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel a párton belül ki van zárva a vélemények harcának lehetősége. Ellenkezőleg, a vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a bírálatot és a vélemények harcát a párton belül. Még kevésbé jelenti ez azt, hogy a fegyelemnek „vaknak” kell lennie. Ellenkezőleg. A vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a fegyelem tudatosságát és önkéntességét, mert csak a tudatos fegyelem lehet igazi vasfegyelem. De amikor a vélemények harca már befejeződött, már minden bírálat elhangzott és a határozatot meghozták, akkor a párt összes tagjainak akarat- és cselekvésbeli egysége az az elengedhetetlen feltétel, amely nélkül nem képzelhető el sem egységes párt, sem vasfegyelem a pártban.

„A polgárháború kiéleződésének jelenlegi korszakában — mondja Lenin — a kommunista párt csak abban az esetben tudja majd kötelességét teljesíteni, ha a legmesszebbmenő centralizmus alapján lesz megszervezve, ha a katonai fegyelemmel határos vasfegyelem fog uralkodni benne, és ha a párt központja hatalommal és tekintéllyel bíró szerv lesz, amelynek széles a jogköre, s amely a párt tagjainak általános bizalmát élvezi” (XXV. köt.282—283. old.).

Így áll a dolog a párton belüli fegyelemmel a diktatúra kivívását megelőző viszonyok között.

Ugyanez áll a párton belüli fegyelemre a diktatúra kivívása után is, de még fokozottabb mértékben.

„Aki csak valamelyest is gyengíti — mondja Lenin —a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (XXV. köt. 191. old.).

De ebből az következik, hogy frakciók fennállása nem fér össze sem a párt egységével, sem a párt vasfegyelmével. Aligha szorul bizonyításra, hogy a frakciók arra vezetnek, hogy több központ alakul ki, több központ pedig azt jelenti, hogy a pártban nincs közös központ, nincs többé egységes akarat, gyengül és bomlik a fegyelem, gyengül és bomlik a diktatúra. Magától értetődik, hogy a II. Internacionále pártjai, amelyek a proletariátus diktatúrája ellen harcolnak és a proletárokat hatalomra vinni nem akarják, megengedhetik maguknak a frakciószabadság liberalizmusát, mert nincs szükségük vasfegyelemre. De a Kommunista Internacionále pártjai, amelyeknek munkáját a proletárdiktatúra kivívásának és megszilárdításának feladata szabja meg, nem tűrhetik meg sem a „liberalizmust”, sem a frakciók szabadságát.

A párt az akarat egysége, s ez kizár minden frakciózást, kizárja a párton belül a hatalom minden szétforgácsolását.

Ezért állapította meg Lenin, hogy „a frakciózás veszedelmes a pártegység és a proletár élcsapat akarategységének megvalósítása szempontjából, ami alapfeltétele a proletárdiktatúra sikerének”. Ezt a megállapítást pártunk X. kongresszusa „A pártegységről” szóló külön határozatban le is rögzítette.

Ezért követelte Lenin, hogy „minden frakciózást teljesen meg kell szüntetni” s hogy „kivétel nélkül, haladéktalanul fel kell oszlatni minden csoportot, bármiféle platform alapján alakult is”, „a pártból való feltétlen és azonnali kizárás” terhe alatt (lásd „A pártegységről” szóló határozatot).

6. A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől. A párton belüli frakciózás forrása — a párt opportunista elemei. A proletariátus nem zárt osztály. Szüntelenül ömlenek bele a parasztság, a kispolgárság, az értelmiség soraiból származó, a kapitalizmus fejlődése által proletarizált elemek. Ezzel egyidejűleg megy végbe a proletariátus legfelsőbb rétegeinek elfajulási folyamata, főként olyan szakszervezeti és parlamenti elemeké, melyeket a burzsoázia a gyarmati extraprofitból hizlal. „Az elpolgáriasodott munkásoknak vagy a «munkás-arisztokráciának» ez a rétege — mondotta Lenin —, ez az életmódja, keresetének nagysága, egész világnézete szerint teljesen kispolgári réteg a II. Internacionále fő támasza, napjainkban pedig a burzsoázia legfőbb szociális (nem katonai) támasza. Mert ezek az elemek a burzsoázia tényleges ügynökei a munkásmozgalmon belül, a kapitalisták osztályának munkás ügyvivői…, a reformizmus és a sovinizmus igazi közvetítői” (XIX. köt. 77. old.).

Mindezek a kispolgári csoportok valami módon behatolnak a pártba, beviszik oda az ingadozás és az opportunizmus szellemét, a bomlás és a bizonytalanság szellemét. Főképpen ők a frakciózás és bomlás forrásai, a dezorganizáció és a párton belüli aknamunka forrásai. Harcolni az imperializmus ellen, amikor hátunkban ilyen „szövetségesek” vannak, azt jelenti, hogy kétfelől lőnek ránk, a front felől is, hátulról is. Ezért az imperializmus elleni sikeres harc előfeltétele, hogy az ilyen elemek ellen könyörtelen harcot folytassunk, hogy őket a pártból kiűzzük.

Van olyan, elmélet, amely azt tanítja, hogy az opportunista elemeket párton belüli eszmei harccal kell „leküzdeni”, hogy ezekkel az elemekkel egy párt keretében kell „megbirkózni”. Ez rothadt és veszélyes elmélet, veszélyes azért, mert azzal fenyeget, hogy a pártot bénaságra és krónikus sorvadásra ítéli, hogy a pártot kiszolgáltatja az opportunizmusnak, hogy a proletariátust megfosztja forradalmi pártjától, megfosztja legfontosabb fegyverétől az imperializmus elleni harcban. Pártunk nem törhetett volna magának széles utat, nem ragadhatta volna meg a hatalmat és nem szervezhette volna meg a proletárdiktatúrát, nem kerülhetett volna ki győztesként a polgárháborúból, ha soraiban Martovok és Danok, Potreszovok és Akszelrodok lettek volna. Ha pártunknak sikerült a maga belső egységét és sorainak példátlan egybeforrottságát megteremtenie,ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy idejében meg tudta tisztítani magát az opportunizmus szennyétől, ki tudta űzni soraiból a likvidátorokat, a mensevikeket. A proletárpártok fejlődésének és megerősödésének útja a pártnak az opportunistáktól és reformistáktól, a szociálimperialistáktól és szociálsovinisztáktól, a szociálpatriótáktól és szociálpacifistáktól való megtisztításán keresztül vezet.

A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől.

„Nem lehet győzni a proletárforradalomban — mondja Lenin —, nem lehet a proletárforradalmat megvédelmezni, ha sorainkban reformisták, mensevikek vannak. Ez elvi szempontból teljesen világos. Szemléltető módon igazolják ezt mind az oroszországi, mind a magyarországi tapasztalatok … Oroszországban sokszor voltunk olyan nehéz helyzetben, hogy a szovjetrendszer biztosan megbukott volna, ha a mensevikek, a reformisták, a kispolgári demokraták pártunkban maradtak volna … Olaszországban a helyzet alakulását általában úgy ítélik meg, hogy a proletariátus meg fogja vívni döntő csatáit a burzsoáziával az államhatalomért. Ilyen helyzetben nemcsak a mensevikeket, reformistákat, turatistákat kell a pártból feltétlenül eltávolítani, hanem az is hasznosnak bizonyulhat, hogy még kitűnő kommunistákat is eltávolítanak minden felelős állásból, ha ingadozók, ha hajlamosaknak mutatkoznak arra, hogy a reformistákkal való «egység» irányában ingadozzanak … A forradalom előestéjén és a forradalom győzelméért vívott legelkeseredettebb harc pillanatában a párton belüli legcsekélyebb ingadozás is mindent tönkretehet, elbuktathatja a forradalmat, kiütheti a hatalmat a proletariátus kezéből, mert ez a hatalom még nem szilárd, a ránehezedő nyomás még túlságosan erős. Ha az ingadozó vezérek ilyenkor félrevonulnak, ez nem gyengíti, hanem erősíti a pártot, a munkásmozgalmat, a forradalmat” (XXV. köt. 462—464. old.).

SaLa