Címke: ideológia

Marxizmus és felkelés

Levél az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottságához

Az az opportunista hazugság, hogy a felkelést előkészíteni, általában, a felkelést művészetnek tekinteni, nem egyéb, mint „blanquizmus” — azok közé a legrosszindulatúbb és alighanem legelterjedtebb ferdítések közé tartozik, amelyekkel az uralkodó „szocialista” pártok a marxizmust meghamisítják.

Már Bernstein, az opportunizmus vezére, szomorú hírnévre tett szert azzal, hogy a marxizmust blanquizmussal vádolta meg és a mai opportunisták, amikor nagy hangon blanquizmust emlegetnek, alapjában véve a legkisebb mértékben sem frissítik fel és semmivel sem „gazdagítják” Bernstein szegényes „eszméit”.

Blanquizmussal vádolják a marxistákat azért, mert a felkelést művészetnek tekintik! Elképzelhető-e az igazságnak ennél felháborítóbb meghamisítása, amikor pedig egyetlen marxista sem tagadhatja, hogy éppen Marx egészen határozottan, világosan és félreérthetetlenül nyilatkozott ebben a kérdésben s a felkelést igenis művészetnek nevezte, és kijelentette, hogy a felkelést úgy kell kezelni, mint művészetet, hogy ki kell vívni az első sikert és sikerről sikerre kell haladni, nem hagyva abba a támadást az ellenség ellen, kihasználva az ellenségnél mutatkozó zavart stb. stb.

A felkelésnek, hogy sikeres legyen, nem összeesküvésre, nem pártra, hanem az élenjáró osztályra kell támaszkodnia. Ez az első feltétel. A felkelésnek a nép forradalmi lendületére kell támaszkodnia. Ez a második feltétel. A felkelésnek az érlelődő forradalom történetében beállt olyan fordulópontra kell támaszkodnia, amikor a nép élenjáró rétegeinek aktivitása a legnagyobb, amikor az ingadozás az ellenségek soraiban és a forradalom gyenge, felemás, határozatlan barátainak soraiban a legerősebb. Ez a harmadik feltétel. A felkelés kérdésének feltevésében ez a három felt étel különbözteti meg a marxizmust a blanquizmustól.

De ha egyszer ezek a feltételek adva vannak, akkor lemondani arról, hogy a felkelést művészetként kezeljük, annyit jelent, mint elárulni a marxizmust és elárulni a forradalmat.

Hogy bebizonyítsuk, miért kell éppen a mostani pillanatot olyannak tartanunk, amikor a pártra nézve kötelező annak elismerése, hogy a felkelést az események alakulása objektíve napirendre tűzte és a felkelést művészetként kell kezelni — hogy ezt bebizonyítsuk, talán a legjobb, ha az összehasonlítás módszerét vesszük igénybe és július 3—4-ét szembeállítjuk a szeptemberi napokkal.

Július 3—4-én, mitsem vétve az igazság ellen, fel lehetett vetni a kérdést a következőképpen: helyesebb volna kézbevenni a hatalmat, hiszen máskülönben ellenségeink így is, úgy is felkeléssel fognak vádolni bennünket, és mint felkelőkkel, le fognak velünk számolni. Ebből azonban akkor nem lehetett azt a következtetést levonni, hogy a hatalmat kézbe kell venni, hiszen a felkelés győzelmének objektív feltételei akkor nem voltak meg.

1) Nem volt még mellettünk az az osztály, amely a forradalom élcsapata.

Nem volt még többségünk a fővárosok munkásai és katonái között. Most többségünk van mind a két Szovjetben. Ezt a többséget csak július és augusztus története, a bolsevikokkal való „leszámolás” tapasztalatai és a Kornyilov-lázadás tapasztalatai teremtették meg.

2) Akkor nem volt általános, az egész népet magával ragadó forradalmi fellendülés. Most, a Kornyilov-lázadás után, van. Bizonyítja ezt a vidék és az, hogy a Szovjetek sok helyen kézbevették a hatalmat.

3) Akkor nem volt ingadozás, komoly általános politikai méretekben, ellenségeink és a felemás kispolgárság soraiban. Most az ingadozás óriási: fő ellenségünk — a szövetséges és a világimperializmus, hiszen a „szövetségesek” a világimperializmus élén állnak — ingadozni kezdett a között, hogy folytassa-e a háborút a győzelemig vagy kössön különbékét Oroszország rovására. Kispolgári demokratáink, miután többségüket a nép között szemmelláthatóan elvesztették, óriási mértékben ingadozni kezdtek és lemondtak a kadetokkal való blokkról, azaz koalícióról.

4) Ezért július 3—4-én a felkelés hiba lett volna: a hatalmat sem fizikailag, sem politikailag nem tudtuk volna megtartani. Fizikailag nem tudtuk volna megtartani, annak ellenére, hogy Petrográd egyes pillanatokban a kezünkben volt, mert saját munkásaink és katonáink akkor még nem lettek volna hajlandók küzdeni, meghalni Petrográd birtoklásáért: nem volt még olyan „ádáz düh”, olyan izzó gyűlölet mind Kerenszkijékkel, mind Cereteli—Csernovékkal szemben, embereinket még nem edzették meg a bolsevik-üldözések tapasztalatai, amelyekben az eszerek és a mensevikek is részt vettek.

Politikailag július 3—4-én nem tudtuk volna megtartani a hatalmat, mert a Kornyilov-lázadás előtt a hadsereg és a vidék felvonulhatott volna és fel is vonult volna Petrográd ellen.

Most egészen más a helyzet.

Miénk annak az osztálynak a többsége, amely a forradalom élcsapata, a nép élcsapata, amely magával tudja ragadni a tömegeket.

Miénk a nép többsége, mert Csernov távozása korántsem az egyetlen, hanem csupán a legkirívóbb, legszemléltetőbb jele annak, hogy a parasztság az eszerek blokkjától (és maguktól az eszerektől) nem fogja megkapni a földet. Márpedig ebben van a forradalom általános népi jellegének lényege.

Megvan az az előnyünk, hogy olyan párt vagyunk, amely biztosan tudja, hogy az egész imperializmus és az egész mensevik-eszer blokk hallatlan ingadozásai közepette milyen úton kell haladnia.

Miénk a biztos győzelem, mert a nép már egészen közel van a kétségbeeséshez, mi pedig az egész népnek a helyes kivezető utat mutatjuk, miután a „kornyilovi napokban” az egész népnek bebizonyítottuk vezetésünk jelentőségét, majd kompromisszumot ajánlottunk fel a blokkistáknak, amit azok visszautasítottak, anélkül, hogy ugyanakkor részükről az ingadozások megszűntek volna.

A legnagyobb hiba volna azt hinni, hogy a mi kompromisszum-ajánlatunkat még nem vetették el, hogy a Demokratikus Tanácskozás még elfogadhatja. A kompromisszumot párt ajánlotta fel pártoknak; másképpen nem lehetett felajánlani. A pártok elvetették. A Demokratikus Tanácskozás csak tanácskozás, semmi több. Egyet nem szabad elfelejteni: a forradalmi nép többsége, a szegény és elkeseredett parasztság, nincs képviselve a tanácskozáson. Ez a nép kisebbségének a tanácskozása — ne feledjük ezt a nyilvánvaló igazságot. A legnagyobb hiba, a legnagyobb parlamenti kretenizmus volna részünkről, ha a Demokratikus Tanácskozásban parlamentet látnánk, mert még ha parlamentnek és a forradalom szuverén parlamentjének nyilvánítaná is magát, akkor sem döntene el semmit: a döntést máshol hozzák meg, Petrográd és Moszkva munkásnegyedeiben fognak dönteni.

A sikeres felkelés minden objektív előfeltétele adva van számunkra. Olyan rendkívül előnyös helyzetben vagyunk, amikor csakis a mi győzelmes felkelésünk vet véget a népet gyötrő ingadozásoknak, a világ e leggyötrelmesebb dolgának; amikor csakis a mi győzelmes felkelésünk hiúsítja meg a forradalom elleni különbékével űzött játékot, meghiúsítja azzal, hogy nyíltan felajánlja a teljesebb, az igazságosabb, a minél előbbi békét, a forradalom érdekét szolgáló békét.

Végül, csakis a mi pártunk tudja, miután győzött a felkelésben, megmenteni Petrográdot, mert ha a mi békeajánlatunkat visszautasítják és még csak fegyverszünetet sem kapunk, akkor mi leszünk a „honvédők”, akkor mi állunk a háborús pártok élére, mi leszünk a „legháborúsabb” párt, mi valóban forradalmi módon fogjuk folytatni a háborút. Elvesszük a kapitalistáktól az utolsó szem gabonát és az utolsó pár csizmát. A száraz kenyérhéjat hagyjuk csak majd meg nekik és bocskort húzunk a lábukra. Minden gabonát és minden lábbelit a frontnak adunk.

És akkor megvédjük Petrográdot.

Oroszországban az igazi forradalmi háború számára az erőforrások, mind az anyagiak, mind a szellemiek, még mérhetetlenül nagyok; száz közül kilencvenkilenc eshetőség szól amellett, hogy a németektől legalább fegyverszünetet kapunk. És most fegyverszünetet kapni — annyit jelent, mint már le is győzni az egész világot.

* **

Miután felismertük, hogy Petrográd és Moszkva munkásainak felkelése feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megmentsük a forradalmat és megmentsük Oroszországot attól, hogy a két koalíció imperialistái „külön” feldarabolják, kötelességünk, először, politikai taktikánkat a Tanácskozáson az érlelődő felkelés körülményeihez alkalmazni; kötelességünk, másodszor, bebizonyítani, hogy nemcsak szavakban ismerjük el Marx gondolatát, amely szerint a felkelést művészetnek kell tekinteni.

A Tanácskozáson haladéktalanul szorosan össze kell fogni a bolsevik frakciót, számhajhászás nélkül, nem félve attól, hogy az ingadozókat az ingadozók táborában hagyjuk: ott többet használnak a forradalom ügyének, mint az elszánt és önfeláldozó harcosok táborában.

Meg kell fogalmaznunk a bolsevikok rövid nyilatkozatát, amelyben a legnyomatékosabban ki kell emelnünk, hogy nem helyénvalók a hosszú beszédek, hogy egyáltalán nincs helye „beszédeknek”, hogy a forradalom megmentése érdekében azonnali cselekvésre van szükség, hogy feltétlenül szükség van a teljes szakításra a burzsoáziával, az egész jelenlegi kormány teljes elmozdítására, teljes szakításra az angol-francia imperialistákkal, akik Oroszország „külön” feldarabolására készülnek, hogy az egész hatalomnak azonnal át kell mennie a forradalmi demokrácia kezébe, melynek élén a forradalmi proletariátus áll.

Nyilatkozatunknak ezt a következtetést, a programtervezetekbe kapcsolódva, a lehető legrövidebben és legélesebben kell megfogalmaznia: békét a népeknek, földet a parasztoknak, a botrányos nyereségek elkobzása és a termelést botrányosan károsító tőkések megzabolázása.

Minél rövidebb, minél élesebb lesz a nyilatkozat, annál jobb. Még csak két nagyon fontos pontra kell benne világosan rámutatni: a népet elgyötörték az ingadozások, a népet agyonkínozta az eszerek és mensevikek határozatlansága; mi végérvényesen szakítunk ezekkel a pártokkal, mert elárulták a forradalmat.

És a másik: ha azonnal felajánljuk az annexiók nélküli békét, azonnal szakítunk a szövetséges imperialistákkal és mindenféle imperialistákkal, akkor vagy azonnali fegyverszünethez jutunk, vagy pedig az egész forradalmi proletariátus a honvédelem álláspontjára helyezkedik, és megkezdődik, a forradalmi proletariátus vezetésével, a forradalmi demokrácia valóban igazságos, valóban forradalmi háborúja.

Miután felolvastuk ezt a nyilatkozatot és felszólítottuk a Tanácskozást, hogy döntsön, és ne szónokoljon, cselekedjék, és ne határozati javaslatokat írjon, egész frakciónkat a gyárakba és a kaszárnyákba kell indítanunk: ott van a helye, ott vannak az élet idegei, ott van a forradalom megmentésének a forrása, ott van a Demokratikus Tanácskozás motorja.

Ott kell majd tüzes, szenvedélyes beszédekben megmagyaráznunk programunkat, és a kérdést a következőképpen felvetni: vagy teljesen elfogadja programunkat a Tanácskozás, vagy felkelés. Középút nincs. Várni nem szabad. Elvész a forradalom.

Ha így vetjük fel a kérdést, ha az egész frakciót a gyárakba és a kaszárnyákba összpontosítjuk, akkor helyesen tudjuk majd megválasztani a felkelés megkezdésének időpontját.

Ahhoz azonban, hogy marxista módon, vagyis művészetként kezeljük a felkelést, egyidejűleg, egy percet sem veszítve, meg kell szervezni a felkelő csapatok vezérkarát, el kell osztani az erőket, a hű ezredeket a legfontosabb pontokra kell vezényelni, be kell keríteni az Alekszandra Színházat, el kell foglalni a Péter-Pál erődöt, le kell tartóztatni a vezérkart és a kormányt, a hadapródiskolások és a vad hadosztály ellen olyan csapatokat kell küldeni, melyek inkább ott pusztulnak, de nem engedik az ellenséget a város központjai felé nyomulni; mozgósítanunk kell a felfegyverzett munkásokat, fel kell őket hívni a végső élethalálharcra, azonnal el kell foglalni a távírót és a telefont, a telefonközpontban a mi felkelési vezérkarunkat kell elhelyezni, össze kell vele kötni telefon útján minden gyárat, minden ezredet, a fegyveres harc minden pontját stb.

Mindezt természetesen csak hozzávetőlegesen, csak annak megvilágítására mondom, hogy a jelenlegi helyzetben nem maradhatunk hűek a marxizmushoz, nem maradhatunk hűek a forradalomhoz, ha a felkelést nem tekintjük művészetnek.

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. szeptember 13—14. (26—27.)

Először megjelent: „Proletarszkaja Revoljucija” 2. sz. 1921.

Lenin Művei. 26. köt. 4—10. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A fenyegető katasztrófa és hogyan harcoljunk ellene

Közeledik az éhínség

Oroszországot elkerülhetetlen katasztrófa fenyegeti. A vasúti közlekedés hihetetlenül zilált állapotban van és egyre jobban szétzilálódik. A vasutak le fognak állni. Megszűnik a nyersanyag- és szénszállítás a gyárak részére. Megszűnik a gabonaszállítás. A kapitalisták szántszándékkal és állhatatosan szabotálják (rontják, leállítják, aláássák, gátolják) a termelést abban a reményben, hogy a hihetetlen arányú katasztrófa a köztársaság és a demokrácia, a Szovjetek és általában a proletár- és parasztszervezetek bukására fog vezetni és megkönnyíti a visszatérést a monarchiához, megkönnyíti a burzsoázia és a földbirtokosok teljhatalmának visszaállítását.

Példátlan méretű katasztrófa és éhínség fenyeget elkerülhetetlenül. Erről már számtalanszor szó esett minden újságban. A pártok is, a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei is rengeteg határozatot hoztak — határozatokat, amelyekben elismerik, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen, hogy már küszöbön áll, hogy elszántan kell ellene harcolni, hogy a pusztulás elhárításához a nép „hősies erőfeszítésére” van szükség és így tovább.

Ezt mindenki mondja. Ezt mindenki elismeri. Ezt mindenki megállapította.

És mégsem csinálnak semmit.

Fél éve tart a forradalom. A katasztrófa még közelebb ért. Már ott tartunk, hogy a munkanélküliség tömegjelenség. Gondoljuk csak el: az országban áruhiány van, az ország termékek híján, munkáskezek híján tönkremegy, holott elegendő mennyiségben van gabona és nyersanyag — és egy ilyen országban, ilyen válságos pillanatban tömeges munkanélküliség van! Mivel kell még bizonyítanunk, hogy a forradalom fél esztendeje alatt (ezt a forradalmat némelyek nagy forradalomnak nevezik, de egyelőre talán találóbb volna, ha rothadtnak neveznők) egy demokratikus köztársaságban, ahol tömegével vannak a „forradalmi-demokratikus” elnevezést büszkén viselő szövetségek, szervek, intézmények, a valóságban a szó szoros értelmében semmiféle komoly lépést nem tettek a katasztrófa elhárítására, az éhínség megszüntetésére? Egyre gyorsabban és gyorsabban közeledünk az összeomláshoz, mert a háború nem vár, és a népélet minden területének háború okozta ziláltsága állandóan nő.

Márpedig csak egy kicsit kell figyelnünk és gondolkodnunk, s máris meggyőződünk arról, hogy a katasztrófa és az éhínség elleni harcnak megvannak az eszközei, hogy a harci rendszabályok teljesen világosak, egyszerűek, teljességgel megvalósíthatók, teljesen hozzáférhetők a népi erők számára, hogy e rendszabályokat csakis azért, kizárólag azért nem vezetik be, mert megvalósításuk veszélyeztetné maroknyi földesúr és tőkés óriási profitjait.

Valóban. Kezeskedhetünk, hogy egyik irányzat lapjában sem akad egyetlen olyan beszéd, egyetlen olyan cikk, és egyetlen gyűlés vagy intézmény sem hozott olyan határozatot, amely egészen világosan és határozottan meg ne jelölné, melyik az alapvető és legfőbb rendszabály a katasztrófa és az éhínség elleni harcban, a katasztrófa és az éhínség elhárítására. Ez a rendszabály: állami ellenőrzés, állami felügyelet, állami nyilvántartás, állami szabályozás, a munkaerő helyes elosztása a javak termelésében és elosztásában, takarékoskodás a nép erejével, minden erőpazarlás kiküszöbölése, az erőkkel való takarékoskodás. Ellenőrzés, felügyelet, nyilvántartás — ez az első teendő a katasztrófa és az éhínség elleni harcban. Ez az, ami elvitathatatlan és amit mindenki elismer. És éppen ez az, amit nem csinálnak, mert félnek hozzányúlni a földesurak és tőkések teljhatalmához, minden mértéken felüli, hallatlan arányú, botrányos profitjaihoz, azokhoz a profitokhoz, amelyeket a drágaságon, a hadiszállításokon zsebelnek be (és most, közvetlenül vagy közvetve, csaknem mindannyian a háború számára „dolgoznak”), azokhoz a profitokhoz, amelyekről mindenki tud, amelyeket mindenki megfigyel, amelyek láttára mindenki szörnyűködik.

És az állam az égvilágon semmit sem tesz a valamennyire is komoly ellenőrzés, nyilvántartás, felügyelet érdekében.

A kormány teljes tétlensége

Mindenütt, rendszeresen, állhatatosan szabotálnak minden ellenőrzést, felügyeletet és nyilvántartást, minden kísérletet arra, hogy az állam ezt bevezesse. És hihetetlen együgyűség kell ahhoz, hogy valaki ne értse, s még nagyobb képmutatás ahhoz, hogy úgy tüntesse fel, mintha nem értené, hogy honnan indul ki ez a szabotálás és milyen eszközökkel történik. Mert a bankároknak és a tőkéseknek ez a szabotázsa, mindenféle ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak ez a meghiúsítása alkalmazkodik a demokratikus köztársaság államkormányzati formáihoz, alkalmazkodik a „forradalmi-demokratikus” intézmények fennállásához. A tőkés urak nagyszerűen elsajátították azt az igazságot, amelyet szóban a tudományos szocializmus valamennyi híve elismer, de amelyet a mensevikek és eszerek igyekeztek azonnal elfelejteni, mihelyt barátaik miniszteri, miniszterhelyettesi stb. pozíciókba kerültek. És ez az igazság az, hogy a kapitalista kizsákmányolás gazdasági lényegét egyáltalán nem érinti, hogy a monarchista kormányzati formák helyébe köztársasági-demokratikus kormányzati formák léptek, és ebből másrészt az is következik, hogy csak a kapitalista profit sérthetetlenségéért és szentségéért folytatott harc formáját kell megváltoztatni, hogy éppoly sikeresen lehessen védeni ezt a profitot a demokratikus köztársaságban, mint amilyen sikeresen védték az önkényuralmi monarchiában.

Mindenféle ellenőrzés, nyilvántartás és felügyelet korszerű, legújabb, köztársasági-demokratikus szabotálása abban áll, hogy a tőkések (valamint — magától értetődik — minden mensevik és eszer is) szóban „lelkesen” elismerik az ellenőrzés „elvét” és az ellenőrzés szükségességét, csak éppen ragaszkodnak ennek az ellenőrzésnek „fokozatos”, tervszerű, „államilag rendezett” bevezetéséhez. A valóságban pedig e szép szavak mögött az ellenőrzés meghiúsítása, az ellenőrzés semmivé tétele, fikcióvá, ellenőrzési komédiává változtatása, minden célravezető és komoly gyakorlati lépés elodázása, rendkívül bonyolult, nehézkes, lélektelen bürokrata ellenőrző szervek megteremtése rejtőzik, amelyek teljesen a kapitalistáktól függenek és a világon semmit sem csinálnak és nem is csinálhatnak.

Állításunk alátámasztására mensevik és eszer tanúkra hivatkozunk, vagyis éppen azokra, akiknek többségük volt a Szovjetekben a forradalom első fél éve alatt, akik részt vettek a „koalíciós kormányban”, és akik ezért politikailag felelősséggel tartoznak az orosz munkásoknak és parasztoknak a kapitalistákkal szemben tanúsított engedékenységükért és azért, hogy minden ellenőrzést meghiúsítottak.

A „forradalmi” demokrácia úgynevezett „teljhatalmú” (ne nevessenek!) szervei közt is a legfőbb szerv (vagyis a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei Összoroszországi Kongresszusának Központi Végrehajtó Bizottsága) hivatalos lapjában, az „Izvesztyija CIK” 1917 szeptember 7-i, 164. számában egy különleges rendeltetésű intézmény rendeletét közlik, amely intézményt ugyancsak a mensevikek és eszerek alapítottak az ellenőrzés céljaira, és amely az ő kezükben van. Ez a különleges rendeltetésű intézmény a Központi Végrehajtó Bizottság „Gazdasági Osztálya”. Rendeletében hivatalosan, tényként elismeri, hogy „a gazdasági élet szabályozására a kormány mellett létesített központi szervek teljesen tétlenek”.

Hát csakugyan, vajon elképzelhető-e a mensevik és eszer politika csődjének ékesebb bizonyítéka, mint ez, amelyet a mensevikek és az eszerek sajátkezűleg írtak alá?

Már a cárizmus alatt elismerték a gazdasági élet szabályozásának szükségességét, és e célból különböző intézményeket hoztak létre. De a cárizmus alatt a gazdasági bomlás egyre nőtt és szörnyű méreteket öltött. Azonnal elismerték, hogy a köztársasági, forradalmi kormány feladata — komoly, határozott intézkedések foganatosítása a gazdasági bomlás felszámolására. Amikor a mensevikek és az eszerek részvételével megalakult a „koalíciós” kormány, május 6-án az egész néphez intézett ünnepélyes nyilatkozatában ígéretet tett és kötelezte magát arra, hogy bevezeti az állami ellenőrzést és szabályozást. Cereteliék is, Csernovék is, s ugyanúgy valamennyi mensevik és eszer vezér, égre-földre esküdöztek és fogadkoztak, hogy ők nemcsak felelősek a kormányért, hanem, hogy a „forradalmi demokráciának” az ő rendelkezésükre álló „teljhatalmú szervei” valóban figyelemmel kísérik és ellenőrzik a kormány munkáját.

Május 6-a óta négy hónap telt el, négy hosszú hónap, s ezalatt Oroszország a katonák százezreit áldozta fel az esztelen, imperialista „offenzíva” érdekében, ezalatt hétmérföldes léptekkel közeledett a gazdasági zűrzavar és a katasztrófa, ezalatt a nyári hónapok kivételes lehetőséget nyújtottak arra, hogy sok mindent megtegyenek mind a folyamhajózás, mind a mezőgazdaság, mind a bányászati kutatás stb. stb. terén — és íme négy hónap multán a mensevikek és eszerek hivatalosan kénytelenek beismerni, hogy a kormány mellett létesített ellenőrző intézmények „teljesen tétlenek”!!

És ezek a mensevikek és eszerek komoly államférfiúi képpel most (e sorokat éppen a szeptember 12-i Demokratikus Tanácskozás előestéjén írjuk) arról fecsegnek, hogy úgy lehetne segíteni a dolgon, ha a kadetokkal való koalíciót a kereskedelmi és ipari tőke Kit Kitics-féle képviselőivel: a Rjabusinszkijokkal, Bublikovokkal, Tyerescsenkókkal és társaikkal való koalícióval helyettesítenék!

Felmerül a kérdés: mivel magyarázható a mensevikeknek és eszereknek ez az elképesztő vaksága? Vajon politikai csecsemőknek tekintsük-e őket, akik nagyfokú értelmetlenségük és bárgyúságuk folytán nem tudják mit cselekszenek, és jóhiszeműen tévednek? Vagy a miniszteri, miniszterhelyettesi, főkormányzói, kormánybiztosi állások és más tisztségek tömegének az a sajátsága, hogy különleges „politikai” vakságot idéznek elő?

Az ellenőrzési rendszabályok közismertek és könnyen bevezethetők

Felmerülhet az a kérdés, hogy az ellenőrzési módszerek és rendszabályok talán rendkívül bonyolultak, nehezek, hogy talán nem próbálták ki, sőt nem is ismerik őket? Nem azzal magyarázható-e a huzavona, hogy a kadet párt, a kereskedő és iparos osztály, az eszer párt és a mensevik párt államférfiai arcuk verejtékében immár egy fél éve fáradoznak azon, hogy kikutassák, tanulmányozzák és felfedezzék az ellenőrzési rendszabályokat és módszereket, de ez a feladat hihetetlenül nehéz és még mindig nem találtak megoldást?

Dehogy is! A tudatlan, műveletlen és elgyötört parasztoknak, no meg a nyárspolgároknak, akik mindent elhisznek és sohasem hatolnak a dolgok mélyére, igyekeznek „port hinteni a szemükbe” és ilyen színben feltüntetni a dolgot. A valóságban azonban még a cárizmus, még a „régi rendszer” is, amikor megteremtette a hadiipari bizottságokat, tudta, hogy mi az ellenőrzés alapvető szabálya, fő módszere és útja: a népesség egyesítése különböző szakmák, a munka célja, a munkaág stb. szerint. De a cárizmus félt a lakosság egyesülésétől, és ezért mindenképpen korlátozta, mesterségesen gátolta az ellenőrzésnek e közismert, legkönnyebb, feltétlenül alkalmazható útját és módját.

Valamennyi hadviselő állam, amely szenved a háború rendkívüli terheitől és nehézségeitől, amely — ilyen vagy olyan mértékben — szenved a gazdasági bomlástól és az éhínségtől, már régen egész sereg ellenőrzési rendszabályt vett tervbe, szabott meg, léptetett életbe, próbált ki, s e rendszabályok majdnem mindig abban csúcsosodnak ki, hogy az állam képviselőinek részvételével, az állam felügyelete alatt stb. tömörítik a lakosságot, különféle egyesüléseket hoznak létre, illetve előmozdítják megalakulásukat. Mindezek az ellenőrzési rendszabályok közismertek, sokat beszéltek és sokat írtak róluk; azokat az ellenőrzésre vonatkozó törvényeket, amelyeket a haladó hadviselő hatalmak kiadtak, lefordították oroszra, vagy pedig részletesen ismertették az orosz sajtóban.

Ha államunk valóban gyakorlati módon és komolyan akarta volna megvalósítani az ellenőrzést, ha intézményei a tőkések irányában tanúsított szolgai alázatukkal nem kárhoztatták volna magukat „teljes tétlenségre”, akkor az államnak csak két kézzel kellett volna merítenie a már ismert, már alkalmazott ellenőrzési rendszabályok rendkívül gazdag tartalékából. Ennek egyetlen akadálya — melyet a kadetok, az eszerek és a mensevikek ellepleznek a nép előtt — az volt és maradt, hogy az ellenőrzés feltárná a tőkések szédítő profitjait és veszélyeztetné ezeket a profitokat.

Hogy szemléltetőbben megvilágítsuk ezt a rendkívül fontos kérdést (amely lényegében egyértelmű minden olyan valóban forradalmi kormány programjával, amely Oroszországot meg akarná menteni a háborútól és az éhínségtől), felsoroljuk e legfontosabb intézkedéseket az ellenőrzés terén és egyenként megvizsgáljuk őket.

Látni fogjuk, hogy elegendő lett volna, ha egy olyan kormány — amelyet nemcsak gúnyból neveznek forradalmi-demokratikus kormánynak — mindjárt megalakulásának első hetében dekretálta (elrendelte, megparancsolta) volna a legfontosabb ellenőrzési rendszabályok bevezetését, ha komoly és nem tréfába illő büntetéseket rótt volna ki a tőkésekre, akik csalárd úton ki akarják magukat vonni az ellenőrzés alól, s magát a lakosságot hívta volna fel arra, hogy vegye felügyelet alá a tőkéseket, őrködjék azon, hogy az ellenőrzésre vonatkozó rendeleteket lelkiismeretesen végrehajtsák — és így az ellenőrzés Oroszországban már régen megvalósult volna.

E legfontosabb rendszabályok a következők:

1) Valamennyi bank egyetlen bankká való egyesítése és e bank műveleteinek állami ellenőrzése, vagy pedig a bankok államosítása.
2) A szindikátusok, azaz a legnagyobb monopolista tőkés szövetségek (cukor-, ásványolaj-, szén-, fémipari szindikátusok) államosítása”.
3) Az üzleti titok megszüntetése.
4) A nagyiparosok, kereskedők és általában a vállalkozók kényszerszindikátusokban való egyesítése (vagyis kényszeregyesítése szövetségekben).
5) A lakosság kötelező egyesülése fogyasztási szövetkezetekben, illetve az ilyen egyesülés elősegítése és ellenőrzése.

Vizsgáljuk meg, milyen jelentősége lenne minden egyes ilyen rendszabálynak, feltéve hogy azt forradalmi-demokratikus módon valósítják meg.

A bankok államosítása

A bankok, mint ismeretes, a modern gazdasági élet központjai, a nemzetgazdaság egész kapitalista rendszerének ideggócai. Ha a „gazdasági élet szabályozásáról” beszélünk és megkerüljük a bankok államosításának kérdését, vagy a legnagyobb tudatlanságot áruljuk el, vagy pedig az „egyszerű népet” cikornyás szavakkal és hangzatos ígéretekkel félrevezetjük és már eleve sincs szándékunkban teljesíteni ezeket az ígéreteket.

A gabonaszállításnak vagy általában a termékek termelésének és elosztásának ellenőrzése és szabályozása badarság a bankműveletek ellenőrzése és szabályozása nélkül. Ez olyasvalami, mint amikor az ember a véletlenül eléje guruló „kopejkák” után kapkod és nem veszi észre a milliókat. A modern bankok annyira szorosan és elválaszthatatlanul összenőttek a kereskedelemmel (a gabonakereskedelemmel és a kereskedelem minden egyéb ágával) és az iparral, hogy ha „nem tesszük rá a kezünket” a bankokra, egyáltalán semmiféle komoly, semmiféle „forradalmi-demokratikus” lépést sem tehetünk.

De talán valami igen nehéz és bonyolult művelet az, hogy az állam „rátegye a kezét” a bankokra? A nyárspolgárokat többnyire éppen ilyen mesékkel igyekeznek ijesztgetni, — persze a tőkések és azok védelmezői, mert nekik ez előnyös.

A valóságban a bankok államosítása, amely egyetlen „tulajdonostól” egyetlen kopejkát sem vesz el, egyáltalán nem ütközik semmiféle nehézségbe, sem technikai, sem kulturális tekintetben, és ezt kizárólag csak a gazdagok maroknyi csoportjának szennyesen önző érdekei gátolják. A bankok államosítását igen gyakran összetévesztik a magánvagyonok elkobzásával, s e fogalomzavar terjesztésében a polgári sajtó a hibás, amelynek érdeke a közönség megtévesztése.

A bankok által felhasznált és a bankokban összpontosuló tőke tulajdonát nyomtatott és írásos elismervények igazolják, melyeket részvénynek, kötvénynek, váltónak, nyugtának stb. neveznek. Ezek közül az elismervények közül egyetlenegy sem vész el és nem változik, ha a bankokat államosítják, vagyis ha minden bankot egyetlen állami bankká olvasztunk össze. Aki takarékkönyve szerint 15 rubel tulajdonosa volt, az a bankok államosítása után is 15 rubel tulajdonosa marad, akinek pedig 15 milliója volt, annak a bankok államosítása után is megmarad a 15 milliója részvények, kötvények, váltók, árupapírok és más effélék formájában.

Mi tehát a bankok államosításának jelentősége?

Az, hogy az egyes bankokat és műveleteiket nem lehet semmiképpen ténylegesen ellenőrizni (még akkor sem, ha az üzleti titkot stb. meg is szüntetik), mert lehetetlen nyomon követni azokat a rendkívül bonyolult, rendkívül kuszált és körmönfont módszereket, melyeket a mérlegek összeállításánál, fiktív vállalatok és fiókok alapításánál, strómanok felhasználásánál stb. stb. alkalmaznak. Csak valamennyi banknak egy bankká való egyesítése — ami önmagában véve a legkisebb mértékben sem változtatná meg a tulajdonviszonyokat, ami, ismételjük, egyetlen tulajdonostól egyetlen kopejkát sem venne el — teszi lehetővé a tényleges ellenőrzést, természetesen azzal a feltétellel, hogy a többi fent megjelölt rendszabályt is alkalmazni fogják. Csak a bankok államosításával lehet elérni azt, hogy az állam tudja, hová és hogyan, honnan és milyen időben vándorolnak a milliók és milliárdok. És csakis a bankoknak, a kapitalista forgalom központjának, fő tengelyének és fő gépezetének ellenőrzése tenné lehetővé, hogy az egész gazdasági életnek, a legfontosabb termékek termelésének és elosztásának ellenőrzését a valóságban és nem szavakban szervezzük meg, hogy megszervezzük „a gazdasági élet szabályozását”, amely máskülönben múlhatatlanul arra van kárhoztatva, hogy a nép becsapására szolgáló miniszteri frázis maradjon. Csak a bankműveletek ellenőrzése — feltéve, hogy a bankok egyetlen állami bankban egyesülnek — teszi lehetővé, további könnyen megvalósítható intézkedések foganatosítása esetén, a jövedelmi adó tényleges behajtását, anélkül hogy a vagyont és a jövedelmet el lehetne titkolni, mert jelenleg a jövedelmi adó igen nagy mértékben fikció.

A bankok államosítását éppen csak elrendelni kell — s maguk az igazgatók és hivatalnokok hajtanák végre. Semmiféle különleges apparátusra, semmiféle különleges előkészítő lépésekre az állam részéről nincs szükség, ez a rendszabály egyetlenegy rendelettel, „egycsapásra” megvalósítható. Mert az ilyen rendszabály gazdasági lehetőségét éppen a kapitalizmus teremtette meg azzal, hogy a váltókig, a részvényekig, a kötvényekig stb. fejlődött. Itt csak a számvitel egyesítése marad hátra, és ha a forradalmi-demokratikus állam elrendelné, hogy minden városban azonnal, sürgönyileg egybe kell hívni gyűlésekre, a kormányzóságokban és az egész országban pedig kongresszusokra az igazgatókat és a tisztviselőket valamennyi banknak egy állami bankká való haladéktalan egyesítése céljából, akkor ez a reform néhány hét alatt megvalósulna. Természetesen éppen az igazgatók és magasabbrangú tisztviselők lennének azok, akik ellenállást fejtenének ki, akik igyekeznének az államot becsapni, a dolgot húzni-halasztani stb., mert ezek az urak elvesztenék különösen jól jövedelmező állásaikat, nem volna többé lehetőségük arra, hogy különösen jövedelmező, csalárd ügyleteket bonyolítsanak le; ez a dolog lényege. De a bankok egyesítése a legcsekélyebb technikai nehézséggel sem jár, és ha az államhatalom nemcsak szavakban forradalmi (vagyis nem fél szakítani a megcsontosodott nézetekkel és a maradisággal), nemcsak szavakban demokratikus (vagyis a nép többségének, nem pedig a maroknyi gazdagnak az érdekében cselekszik), akkor elegendő volna, ha rendeletet adna ki arra vonatkozólag, hogy a dolgok legcsekélyebb halogatásáért, okmányok és számlák eltitkolásának kísérletéért vagyonelkobzással és börtönnel büntetik az igazgatókat, az igazgatósági tagokat, a főrészvényeseket, elegendő volna például csak az, ha a szegény hivatalnokokat külön egyesítenék, és megjutalmaznák azokat, akik a gazdagok csalásait és huzavonáit felfedik — és a bankok államosítása a lehető legsimábban és leggyorsabban menne végbe.

A bankok államosításából óriási előnyei lennének az egész népnek, de legfőképpen nem a munkásoknak (hiszen a munkásoknak kevés dolguk akad a bankokkal), hanem a parasztok és kisiparosok tömegének. Roppant nagy lenne a munkamegtakarítás, s ha feltételezzük azt, hogy az állam nem csökkentené a banktisztviselők számát, akkor ez hatalmas lépés volna a bankok igénybevételének univerzalizálása (általánossá tétele), a bankfiókok számának növekedése, a bankműveletek hozzáférhetősége stb. stb. irányában. Éppen az önálló kistulajdonosok, a parasztok juthatnának sokkal egyszerűbben és könnyebben hitelhez. Az államnak pedig első ízben volna módja arra, hogy először is áttekintse a legfontosabb pénzműveleteket — ezek előtte nem maradhatnának titokban —, azután, hogy ellenőrizze azokat, továbbá, hogy szabályozza a gazdasági életet, végül pedig hogy milliókat és milliárdokat kapjon nagy állami műveletekre, anélkül hogy a kapitalista uraknak „szolgálataik” fejében szédületes „jutalékokat” fizetne. Ez, és csakis ez az oka annak, hogy a tőkések, a burzsoá professzorok, az egész burzsoázia, annak valamennyi szolgálatkész Plehanovja, Potreszovja és társaik tajtékzó szájjal készek a bankok államosítása ellen harcolni, ezer ellenvetést kieszelni e felette könnyű és égetően szükséges intézkedéssel szemben, noha ez a rendszabály még az ország „védelmének” szempontjából, vagyis katonai szempontból is óriási előnyt jelentene, roppant mértékben emelné az ország „katonai erejét”.

Itt talán ezt az ellenvetést tehetik: miért van az, hogy az olyan fejlett államok, mint Németország és az Amerikai Egyesült Államok, nagyszerűen „szabályozzák a gazdasági életet”, anélkül hogy akárcsak eszükbe is jutna a bankok államosítása?

Azért — feleljük —, mert ezek az államok, bár az egyik monarchia, a másik köztársaság, mindketten nemcsak kapitalista államok, hanem imperialista államok is. Mint ilyenek, a számukra szükséges átalakulásokat reakciós-bürokratikus úton valósítják meg, mi pedig itt a forradalmi-demokratikus útról beszélünk.

Ennek a „csekélyke különbségnek” igen komoly jelentősége van. Többnyire „nem szokás” erre gondolni. A „forradalmi demokrácia” kifejezés nálunk (különösen az eszereknél és mensevikeknél) szinte konvencionális frázissá lett, mint például a „hála istennek” kifejezés, melyet olyan emberek is használnak, akik nem olyan tudatlanok, hogy higgyenek istenben, vagy pedig az olyan kifejezés, mint az, hogy „tisztelt polgártárs”, amellyel néha még a „Gyeny” és a „Jegyinsztvo” munkatársait is tituláljuk, bár csaknem mindenki sejti, hogy ezeket az újságokat tőkések alapították és tőkések pénzelik a tőkések érdekében, és hogy éppen ezért az álszocialisták közreműködése bennük vajmi kevéssé „tiszteletreméltó”.

Ha a „forradalmi demokrácia” szavakat nem mint sablonos, ünnepélyes frázist, nem mint konvencionális fordulatot használjuk, hanem gondolkozunk e szavak jelentésén, akkor demokratán azt értjük, aki valóban a nép többségének, nem pedig kisebbségének érdekeit tartja szem előtt, forradalmáron pedig azt, aki a leghatározottabban, a legkíméletlenebbül szétzúz mindent, ami káros, ami idejét múlta.

Tudomásunk szerint sem Amerikában, sem Németországban sem a kormány, sem az uralkodó osztályok nem is tartanak igényt a „forradalmi demokrácia” címére, amelyre a mi eszereink és mensevikjeink igényt tartanak (és amelyet prostituálnak).

Németországban mindössze négy magánkézben levő, országos jelentőségű nagybank van, Amerikában mindössze kettő: e bankok pénzfejedelmei számára könnyebb, kényelmesebb, előnyösebb, ha magánúton, titokban, reakciós módon egyesülnek, nem pedig forradalmi módon, bürokratikusan, nem pedig demokratikusan, ha úgy egyesülnek, hogy megvesztegetik az állami tisztviselőket (ez általános szabály Amerikában is, Németországban is), hogy fenntartják a bankok magánjellegét, éppen azért, hogy megőrizzék a bankműveletek titkát, éppen azért, hogy az államtól milliókra és milliókra rúgó „extraprofitokat” csikarjanak ki, azért, hogy csalárd pénzügyi manipulációk lehetőségét biztosítsák.

Amerika is, Németország is úgy „szabályozza a gazdasági életet”, hogy a munkások (és részben a parasztok) számára katonai fegyházat, a bankárok és a tőkések számára paradicsomot teremtenek. Az ő szabályozásuk abban áll, hogy a munkásokat annyira „megszorítják”, hogy csaknem éheznek, a kapitalistáknak pedig (titokban, reakciós-bürokratikus módon) a háború előttinél is nagyobb profitot biztosítanak.

Ez az út teljességgel járható a köztársasági-imperialista Oroszország számára is; és éppen ezt akarják megvalósítani nemcsak Miljukov és Singarjov, hanem Kerenszkij is, Tyerescsenkóval, Nyekraszovval, Bernackijjal, Prokopovicscsal és társaikkal együtt, akik szintén reakciós-bürokratikus módon óvják a bankok „sérthetetlenségét”, a hallatlan profitokra való szent jogaikat. Valljuk csak be inkább az igazat: a köztársasági Oroszországban reakciós-bürokratikus módon akarják szabályozni a gazdasági életet, de „gyakran” nehézségekbe ütköznek, amikor ezt meg akarják valósítani, mert itt vannak a „Szovjetek”, amelyeket nem sikerült szétkergetni az 1. számú Kornyilovnak, de amelyeket igyekszik szétkergetni a 2. számú Kornyilov…

Ez lenne az igazság. És ez az egyszerű, jóllehet keserű igazság többet használ a nép felvilágosítása ügyének, mint az édeskés hazugság a „mi”, „nagy”, „forradalmi” demokráciánkról.

* * *

A bankok államosítása rendkívül megkönnyítené a biztosítás egyidejű államosítását, azaz valamennyi biztosító társaság egyesítését egyetlen biztosító társasággá, működésük központosítását és állami ellenőrzésüket. A biztosító társaságok alkalmazottainak kongresszusai itt is azonnal és minden fáradság nélkül valóra válthatnák ezt az egyesítést, ha a forradalmi-demokratikus kormány ezt elrendelné és előírná az igazgatósági tagoknak, a fő részvényeseknek, hogy szigorú egyéni felelősségük tudatában a legkisebb halogatás nélkül hajtsák végre az egyesítést. A tőkések a biztosításba százmilliókat fektettek be, az egész munkát az alkalmazottak végzik. A biztosító társaságok egyesítése csökkentené a biztosítási díjakat, rengeteg előnyt és könnyítést jelentene a biztosítottaknak, lehetővé tenné, hogy a meglevő személyzettel és az anyagi eszközök növelése nélkül a biztosítottak körét kiszélesítsék. A jövedelmező állások maroknyi birtokosának renyheségén, maradiságán és önző haszonlesésén kívül a világon semmi nem állja útját e reformnak, amely szintén csak növelné az ország „védelmi képességét” azáltal, hogy a nép munkájával takarékoskodhatnánk és számos komoly lehetőség nyílna arra, hogy a „gazdasági életet” ténylegesen és ne szavakban „szabályozzuk”.

A szindikátusok államosítása

A kapitalizmus abban különbözik a nemzetgazdaság régi, kapitalizmus előtti rendszereitől, hogy különböző ágai között egészen szoros kapcsolatot és kölcsönös összefüggést teremtett. Ha nem így volna, akkor — mellesleg szólva — technikailag lehetetlen volna akár egyetlen lépést is tenni a szocializmus felé. A modern kapitalizmus viszont, amelyben a bankok uralkodnak a termelésen, a különböző gazdasági ágaknak ezt a kölcsönös összefüggését rendkívüli módon kifejlesztette. A bankok, valamint az ipar és a kereskedelem legfontosabb ágai elválaszthatatlanul összenőttek. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem lehet a bankokat államosítani anélkül, hogy lépéseket ne tennénk a kereskedelmi és ipari szindikátusok (cukor-, kőszén-, vas-, ásványolaj- stb. szindikátusok) állami monopóliumának megteremtése felé, anélkül, hogy ezeket a szindikátusokat is ne államosítanék. Másrészt azt jelenti, hogy a gazdasági élet szabályozása, ha komolyan akarjuk megvalósítani, megköveteli a bankok és a szindikátusok egyidejű államosítását.

Vegyük például akár a cukorszindikátust. Ez a szindikátus még a cárizmus idején alakult és már akkor kitűnően berendezett gyárakból álló rendkívül hatalmas kapitalista egyesüléssé fejlődött, emellett azonban ezt az egyesülést persze teljesen szélsőséges reakciós és bürokratikus szellem hatotta át, botrányosan magas profitokat biztosított a tőkéseknek, az alkalmazottakat és munkásokat pedig teljes jogfosztottságban, megalázottságban, sötét tudatlanságban, rabszolgasorban tartotta. Az állam már akkor ellenőrizte, szabályozta a termelést — a mágnások, a gazdagok javára.

Itt csak az a teendő, hogy a reakciós-bürokratikus szabályozást forradalmi-demokratikus szabályozássá változtassuk át azáltal, hogy egyszerű rendeletek alapján összehívjuk az alkalmazottak, mérnökök, igazgatók, részvényesek kongresszusát, bevezetjük az egységes számvitelt, a munkásszakszervezetek által történő ellenőrzést stb. Ez a legegyszerűbb dolog — és éppen ez az, ami nem történik meg!! Demokratikus köztársaságban a valóságban továbbra is reakciós-bürokratikus módon szabályozzák a cukoripart, minden marad a régiben, a nép munkaerejével folytatott rablógazdálkodás, a maradiság és a tespedés, a Bobrinszkijok és a Tyerescsenkók gazdagodása. Önálló kezdeményezésre kellett volna felhívni a demokráciát, nem pedig a hivatalnoki kart — a munkásokat és az alkalmazottakat, nem pedig a „cukorkirályokat” —, ezt lehetett és ezt kellett volna megtenni, egycsapásra, néhány nap leforgása alatt, ha az eszerek és mensevikek nem homályosították volna el a nép öntudatát éppen a cukorkirályokkal kötendő „koalíció” terveivel, éppen azzal a gazdagokkal tervezett koalícióval, amelyből, amelynek eredményeként szükségszerűen következik a kormány „teljes tétlensége” a gazdasági élet szabályozása terén.

Nézzük meg például az ásványolajipart. Ezt már a kapitalizmus előző fejlődése gigászi méretekben „társadalmasította”. Néhány olajkirály az, aki forgatja a milliókat és százmilliókat, szelvényvagdosással foglalkozik, mesébe illő nyereségeket zsebel be abból az „üzletből”, amely ténylegesen, technikailag, társadalmilag máris meg van szervezve állami méretekben, amelyet máris az alkalmazottak, mérnökök stb. százai és ezrei vezetnek. Az ásványolajipar államosítása azonnal végrehajtható és forradalmi-demokratikus államra nézve kötelező, különösen akkor, amikor ez az állam súlyos válságot él át, amikor a nép munkájával mindenáron takarékoskodni és a fűtőanyagtermelést növelni kell. Világos, hogy bürokratikus ellenőrzéssel itt semmire sem megyünk, ez semmit sem változtat a dolgon, mert az „olajkirályok” éppoly könnyen elbánnak a Tyerescsenkókkal, a Kerenszkijekkel, az Avkszentyevekkel, a Szkobelevekkel, mint ahogy elbántak a cári miniszterekkel, elbánnak velük halogatásokkal, kifogásokkal, ígéretekkel, azután a polgári sajtó közvetlen és közvetett megvesztegetésével (ezt hívják „közvéleménynek”, és ezzel „számolnak” a Kerenszkijek és Avkszentyevek), a hivatalnokok megvesztegetésével (akiket Kerenszkij ék és Avkszentyevék meghagytak régi helyükön, a régi érintetlen államgépezetben).

Hogy valami komoly eredményt érjünk el, a bürokráciáról át kell térni, mégpedig valóban forradalmi módon kell áttérni a demokráciára, azaz hadat kell üzenni az olajkirályoknak és a részvényeseknek, rendeletet kell kiadni, amelynek-értelmében vagyonelkobzással és börtönbüntetéssel sújtják azokat, akik halogatják az ásványolajipar államosítását, eltitkolják jövedelmüket vagy a mérlegeket, szabotálják a termelést, nem tesznek semmit a termelés fokozására. A munkások és az alkalmazottak kezdeményező készségéhez kell fordulni, őket kell haladéktalanul tanácskozásokra és kongresszusokra összehívni, az ő kezükbe kell átadni a nyereség egy bizonyos részét azzal a feltétellel, hogy megszervezik a mindenre kiterjedő ellenőrzést és a termelés fokozását. Ha 1917 áprilisában azonnal, tétovázás nélkül megtették volna ezeket a forradalmi-demokratikus lépéseket, akkor Oroszország, amely a folyékony fűtőanyagkészletek tekintetében a világ egyik leggazdagabb országa, a víziutak felhasználásával nyáron rendkívül sokat tehetett volna annak érdekében, hogy ellássa a népet a szükséges mennyiségű fűtőanyaggal.

Sem a polgári, sem a koalíciós eszer—mensevik—kadet kormány az égvilágon semmit sem tett, csupán bürokratikus, reformosdi játékra szorítkozott. Egyetlen forradalmi-demokratikus lépést sem mertek tenni. A régi olajkirályok, a régi tespedés, a munkások és alkalmazottak régi gyűlölete a kizsákmányolókkal szemben, s ezen az alapon a régi züllés, ugyanaz a rablógazdálkodás a nép munkaerejével — minden úgy maradt, mint a cárizmus alatt volt, csak a kimenő és beérkező iratok címzései változtak meg a „köztársasági” hivatalokban!

Ami a szénipart illeti, amely technikai és kulturális szempontból éppoly „érett” az államosításra, amelyet éppoly arcátlanul igazgatnak a szénkirályok, a nép fosztogatói, több rendkívül szemléltető tény utal arra, hogy nyílt szabotázs történt, hogy a vállalkozók egyenesen rongálják a berendezést és leállítják a termelést. Ezeket a tényeket még a kormánypárti mensevik újság, a „Rabocsaja Gazeta” is beismerte. És mi történt? Nem történt semmi a világon, csak folytatták a régi „paritásos alapon” folyó reakciós-bürokratikus tanácskozásokat, ahol a munkások és a szénszindikátusban ülő rablók egyenlő számban vannak képviselve!! Egyetlen forradalmi-demokratikus lépést sem tettek, a legcsekélyebb kísérletet sem tették arra, hogy megszervezzék az egyetlen reális, az alulról jövő ellenőrzést, az alkalmazottak szövetsége útján, a munkások útján, terrort alkalmazva azokkal a szénbánya-tulajdonosokkal szemben, akik az országot romlásba viszik és leállítják a termelést! Hogyisne, hiszen mi „mindannyian” „koalíciót” akarunk, ha nem a kadetokkal, akkor a kereskedelmi és ipari körökkel, márpedig éppen ez a koalíció jelenti azt, hogy a hatalmat meghagyjuk a kapitalisták kezében, hagyjuk őket büntetlenül garázdálkodni, engedjük, hogy a munkát gátolják, hogy minden bajért a munkásokat okolják, hogy fokozzák a gazdasági zűrzavart és ilyenmódon egy új Kornyilov-lázadást készítsenek elő.

Az üzleti titkok megszüntetése

Az üzleti titok megszüntetése nélkül a termelés és az elosztás ellenőrzése vagy üres ígéret marad, amely csak arra jó, hogy a kadetok becsapják az eszereket és a mensevikeket, az eszerek és a mensevikek pedig — a dolgozó osztályokat, vagy pedig az ellenőrzés csak reakciós-bürokratikus módszerekkel és intézkedésekkel valósítható meg. Akármennyire nyilvánvaló is ez minden elfogulatlan ember számára, akármilyen állhatatosan követelte is az üzleti titok megszüntetését a „Pravda” (melyet nem utolsó sorban éppen ezért tiltott be a tőkét kiszolgáló Kerenszkij-kormány) — sem a mi köztársasági kormányunk, sem a „forradalmi demokrácia szuverén szervei” még csak nem is gondoltak a tényleges ellenőrzésnek erre az első feltételére.

Minden ellenőrzésnek éppen ez a nyitja. Ez a népet fosztogató és a termelést szabotáló tőke legérzékenyebb pontja. Ezért nem merik az eszerek és a mensevikek ezt a kérdést érinteni.

A kapitalisták szokásos érve, melyet a kispolgárság gondolkodás nélkül szajkóz, az, hogy a kapitalista gazdaság egyáltalán nem tűri el az üzleti titok megszüntetését, mert a termelési eszközök magántulajdona, az egyes vállalatok függése a piactól szükségessé teszi azt, hogy az üzleti könyvek és a kereskedelmi ügyletek, valamint természetesen a bankügyletek „szentek és sérthetetlenek” legyenek.

Azok, akik ezt és az ehhez hasonló érveket ilyen vagy olyan formában ismételgetik, engedik, hogy félrevezessék őket és maguk is félrevezetik a népet, mert nem veszik tudomásul a modern gazdasági élet két alapvető, nagyjelentőségű és közismert tényét. Az első tény: a nagykapitalizmus, vagyis a bankok, a szindikátusok, a nagy gyárak stb. gazdasági sajátosságai. A második tény: a háború.

Éppen a modern nagykapitalizmus, amely mindenütt monopolista kapitalizmussá válik, tünteti el az üzleti titkok észszerűségének még az árnyékát is, teszi az üzleti titkot képmutatássá és olyan eszközzé, amely kizárólag arra szolgál, hogy a nagytőke pénzügyi gazságait és hihetetlen arányú profitjait elleplezze. A kapitalista nagyüzem már technikai jellegénél fogva társadalmasított gazdaság, vagyis millió és millió ember számára dolgozik és műveleteivel közvetlenül és közvetve családok százait, ezreit és tízezreit egyesíti. Ez egészen más, mint a kisiparos vagy a középparaszt gazdasága, amelyek egyáltalán nem vezetnek üzleti könyveket, és amelyekre éppen azért nem is vonatkozik az üzleti titok megszüntetése!

Nagyüzemben az üzleti műveleteket úgyis száz meg száz ember ismeri. Az üzleti titkot védő törvény itt nem a termelés vagy a csere szükségleteit szolgálja, hanem a legdurvább formában megjelenő spekulációt és nyerészkedést, sőt éppenséggel a csalást védi, amely, mint ismeretes, a részvénytársaságoknál különösen el van terjedve és amelyet különösen ügyesen Lepleznek a jelentések és mérlegek, melyeket úgy állítanak össze, hogy félrevezessék a közönséget.

A kis árutermelő gazdaságban, vagyis a kisparasztoknál és kisiparosoknál, ahol maga a termelés nincs társadalmasítva, hanem szétforgácsolt, elaprózott, az üzleti titok elkerülhetetlen, a kapitalista nagyüzemű gazdaságban ellenben ennek a titoknak a védelme nem más, mint a szó szoros értelmében maroknyi ember előjogainak és profitjainak védelme az egész néppel szemben. Ezt maga a törvény is elismeri azzal, hogy bevezeti a részvénytársaságok üzleti jelentéseinek nyilvánosságra hozatalát, de ez az ellenőrzés — amely valamennyi fejlett országban, többek között Oroszországban is, már megvalósult — éppen reakciós-bürokratikus ellenőrzés, amely nem nyitja fel a nép szemét, amely nem teszi lehetővé, hogy a részvénytársaságok műveleteiről a teljes igazságot megtudják.

Ha forradalmi-demokratikus módon akarunk cselekedni, azonnal ki kellene adni egy másik törvényt, amely eltörli az üzleti titkot, a nagyvállalatoktól és a gazdagoktól kimerítő jelentéseket követel és feljogosítja az állampolgárok bármely komoly demokratikus számbeli erőt (mondjuk 1 000 vagy 10 000 választót) egyesítő csoportját arra, hogy bármely nagyvállalat összes okmányait átvizsgálja. Ez a rendszabály teljesen és könnyen megvalósítható egyszerű rendelettel; csak ez a rendszabály fejleszthetné ki a nép ellenőrzési kezdeményezését az alkalmazottak szervezetei, a munkások szervezetei, valamennyi politikai párt útján, csak ez a rendszabály tenné az ellenőrzést komollyá és demokratikussá.

Mindezen felül számításba kell venni, hogy háború van. A kereskedelmi és ipari vállalatok óriási többsége most nem a „szabad piac”, hanem a kincstár, a háború számára dolgozik. Ezért mondottam már a „Pravdá”-ban, hogy hazudnak és ismételten hazudnak azok az emberek, akik azzal érvelnek, hogy lehetetlen bevezetni a szocializmust, mert hiszen nem a szocializmus azonnali, közvetlen, máról holnapra való bevezetéséről van szó, hanem a kincstár meglopásának felderítéséről.”

A háborúra” termelő kapitalista vállalat (azaz a hadiszállításokkal közvetlenül vagy közvetve összekapcsolt vállalat) nem egyéb, mint a kincstár rendszeres, törvényesített meglopása, és a kadet urak a mensevikekkel és az eszerekkel együtt, akik ellenzik az üzleti titok megszüntetését, voltaképpen a kincstár fosztogatóinak cinkosai és rejtegetői.

A háború Oroszországnak most 50 millió rubeljébe kerül naponta. Ennek a napi 50 milliónak nagy része a hadiszállítók zsebébe vándorol. Ebből az 50 millióból legalább napi 5 millió, de valószínűbb, hogy 10 millió vagy még több, a kapitalisták és a velük valamilyen formában titokban összepaktáló tisztviselők sápja. Különösen a nagy cégek és a bankok, amelyek a hadiszállításokkal kapcsolatos műveletekhez pénzt előlegeznek, hihetetlen nyereségeket vágnak zsebre ezen, és éppen a kincstár fosztogatása által gazdagodnak, mert hiszen nem nevezhetjük másnak azt, amikor a népet a háború szörnyűségei „alkalmából”, százezer és millió ember pusztulása „alkalmából” így becsapják és kifosztják.

A hadiszállításokon szerzett botrányos nyereségekről, a bankok által titokban tartott „garancialevelekről”, arról, hogy ki gazdagodik meg a növekvő drágaságon — „mindenki” tud, mosolyogva beszélnek erről a „társaságban”, elég nagy számban jelennek meg erről egyes pontos adatok még a polgári sajtóban is, amely rendszerint elhallgatja a „kellemetlen” tényeket és kerüli a „kényes” kérdéseket. Mindenki tud erről — és mindenki hallgat, mindenki tűr, mindenki megbékül a kormánnyal, mely olyannyira ékesszólón beszél „ellenőrzésről” és „szabályozásról”!!

Forradalmi demokraták, ha valóban forradalmárok és demokraták lennének, azonnal kiadnának egy törvényt, amely megszünteti az üzleti titkot, számadásra kötelezi a hadiszállítókat és kereskedőket, megtiltja nekik, hogy hatósági engedély nélkül feladják üzleti tevékenységüket, vagyonelkobzással és főbelövéssel bünteti őket az eltitkolásért és a nép félrevezetéséért, megszervezi a felügyeletet és ellenőrzést alulról, demokratikusan, közvetlenül a nép, a hivatalnokok, a munkások, a fogyasztók stb. szervezetei részéről.

Eszereink és mensevikjeink teljes mértékben megérdemlik a begyulladt demokrata elnevezést, mert ebben a kérdésben azt ismételgetik, amit minden ijedt nyárspolgár mond, azt tudniillik, hogy a kapitalisták „szétszaladnak”, ha velük szemben „túlságosan kemény” rendszabályokat alkalmaznak, hogy a kapitalisták nélkül „mi” nem tudunk zöldágra vergődni, hogy alighanem az angol és francia milliomosok is „megsértődnének”, akik pedig „támogatnak” bennünket stb. Azt hinné az ember, hogy a bolsevikok olyasvalamit javasolnak, ami egyedülálló az emberiség történetében, amit még sohasem próbáltak ki, valami „utópikusat”, holott valójában Franciaországban már 125 évvel ezelőtt voltak emberek, akik valóban „forradalmi demokraták” voltak, akik valóban meg voltak győződve arról, hogy a háború részükről igazságos, védelmi háború, akik valóban a néptömegekre támaszkodtak, amelyek őszintén meg voltak győződve ugyanerről, — ezek az emberek meg tudták szervezni a gazdagok forradalmi ellenőrzését és olyan eredményeket értek el, amelyeknek az egész világ tisztelettel adózott. Az azóta eltelt ötnegyed század alatt pedig a kapitalizmus fejlődése, mely bankokat, szindikátusokat, vasutakat stb. stb. hozott létre, százszorosan megkönnyítette és egyszerűbbé tette azt, hogy a munkások és parasztok valóban demokratikus ellenőrzést gyakoroljanak a kizsákmányolók, a földesurak és a tőkések felett.

Az ellenőrzés kérdésének voltaképpen az a lényege, hogy ki kit ellenőriz, vagyis, hogy melyik osztály az ellenőrző és melyik az ellenőrzött. Nálunk, a köztársasági Oroszországban, az állítólagos forradalmi demokrácia „teljhatalmú szerveinek” részvételével, még ma is a földesurakat és kapitalistákat ismerik el és hagyják meg az ellenőrzők szerepében. Ennek elkerülhetetlen következménye az a fosztogatás a kapitalisták részéről, amely általános felháborodást vált ki a népből, és az a gazdasági bomlás, melyet a kapitalisták mesterségesen fenntartanak. Át kell térni határozottan, visszavonhatatlanul, merészen szakítva a régivel, merészen újat építve, arra, hogy a munkások és parasztok gyakoroljanak ellenőrzést a földesurak és kapitalisták felett. De ettől eszereink és mensevikjeink jobban félnek, mint a tűztől.

A vállalatok kényszeregyesítése szövetségekben

A kényszerszindikátusok alakítását, vagyis például a nagyiparosok kényszeregyesítését szövetségekben, Németországban már alkalmazták a gyakorlatban. És ebben semmi új nincsen. Az eszerek és a mensevikek hibájából e tekintetben teljesen egyhelyben topog a köztársasági Oroszország, amelyet ezek a nem túlságosan tiszteletreméltó pártok azzal „szórakoztatnak”, hogy a kadetokkal, vagy a Bublikovokkal, vagy Tyerescsenkóval és Kerenszkij jel francia négyest lejtenek.

A kényszerszindikátusok alakítása egyrészt azt jelenti, hogy az állam bizonyos tekintetben serkenti a kapitalista fejlődést, amely mindenütt az osztályharc szervezésére vezet, arra, hogy a szövetségek száma, különfélesége és jelentősége növekszik. Másrészt viszont ez a kényszer-,, szövetségesítés” elengedhetetlen előfeltétele minden valamelyest komoly ellenőrzésnek és annak, hogy a nép munkájában bármily megtakarítást érhessünk el.

A német törvény például arra kötelezi egy bizonyos helység vagy az egész ország bőrgyárosait, hogy szövetségbe tömörüljenek, s az állam képviselője az ellenőrzés biztosítására tagja a szövetség igazgatóságának. Az ilyen törvény közvetlenül, vagyis magában véve, egyáltalán nem érinti a tulajdonviszonyokat, egyetlen fillért sem vesz el egyetlen tulajdonostól sem és nem szabja meg eleve, hogy az ellenőrzés reakciós-bürokratikus vagy forradalmi-demokratikus formában, irányban, szellemben fog-e megvalósulni.

Ilyenfajta törvényeket nálunk haladéktalanul ki lehetne és ki kellene adni, nem vesztegetve egyetlen hetet sem a drága időből, és magukra a társadalmi körülményekre bízva, hogy a törvény megvalósításának konkrétabb formáit, megvalósításának ütemét, megvalósítása ellenőrzésének módszereit stb. meghatározzák. Az államnak itt nincsen szüksége sem különleges hivatali szervezetre, sem különleges kutatásokra, sem bármi néven nevezendő előzetes vizsgálatokra, csupán rá kell szánnia magát arra, hogy szakít a kapitalisták bizonyos magánérdekeivel, akik „nem szokták meg” az ilyen beavatkozást, nem óhajtják elveszíteni extraprofitjaikat, melyeket az ellenőrzés hiányán kívül a régi módon folyó gazdálkodás biztosít.

Semmiféle apparátusra és semmiféle „statisztikára” (mellyel Csernov helyettesíteni akarta a parasztság forradalmi kezdeményezését) nincsen szükség egy ilyen törvény kibocsátásához, mert a végrehajtást magukra a gyárosokra és nagyiparosokra, a meglevő társadalmi erőkre kell bízni, szintén meglevő társadalmi (azaz nem kormányzati, nem bürokratikus) erők ellenőrzése mellett; ezeket az erőket azonban feltétlenül az úgynevezett „alsóbb rétegekből” kell toborozni, vagyis az elnyomott, kizsákmányolt osztályok köréből, melyek a történelem folyamán hősiességre, önfeláldozásra, bajtársi fegyelemre való képesség dolgában mindig összehasonlíthatatlanul felette állottak a kizsákmányolóknak.

Tegyük fel, hogy nálunk valóban forradalmi-demokratikus kormány van és ez a kormány elrendeli, hogy minden termelési ágban a gyárosok és az iparosok, ha mondjuk legalább két munkást foglalkoztatnak, kötelesek azonnal kerületi és kormányzósági szövetségekben egyesülni. A törvény feltétlen végrehajtásáért a felelősség elsősorban a gyárosokat, az igazgatókat, az igazgatósági tagokat, a fő részvényeseket terheli (mert a modern iparnak ők az igazi vezérei, az igazi urai). Ha kivonják magukat a törvény haladéktalan megvalósításához szükséges munka alól, katonaszökevényeknek tekintendők és mint ilyeneket kell őket büntetni az egyetemleges felelősség alapján: valamennyi egyért, egy valamennyiért egész vagyonával felel. Továbbá felelősség terheli az alkalmazottakat is, akik szintén kötelesek lesznek egy szövetséget alakítani, valamint a munkásokat szakszervezetükkel együtt. A „szövetségesítés” célja a legteljesebb, legszigorúbb és legrészletesebb számadási kötelezettség bevezetése, és főképpen a nyersanyag vásárlására, a termékek eladására, a nép pénzével és munkaerejével való takarékosságra irányuló tevékenység egyesítése. Ez a megtakarítás a szétforgácsolt vállalatoknak egy szindikátusban való egyesülése esetén, mint ahogy a közgazdaságtan tanítja, mint ahogy azt valamennyi szindikátus, kartell és tröszt példája mutatja, óriási méreteket ölt. Emellett ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy önmagában ez a szindikátusokban való egyesülés szemernyit sem változtat a tulajdonviszonyokon, egyetlen fillért sem vesz el egyetlen tulajdonostól sem. Ezt a körülményt nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, mert a polgári sajtó állandóan azzal „rémíti” a kis- és középvállalatok tulajdonosait, hogy általában a szocialisták, különösen pedig a bolsevikok ki akarják őket „sajátítani”; ez tudatosan hazug állítás, mert a szocialisták még a teljes szocialista forradalom esetén sem akarják, nem is tudják és nem is fogják kisajátítani a kisparasztokat. Mi egész idő alatt csakis azokról a legközelebbi és égető rendszabályokról beszélünk, amelyeket Nyugat-Európában már megvalósítottak és amelyeket egy valamelyest következetes demokráciának a fenyegető és elkerülhetetlen katasztrófa elleni harc céljából nálunk azonnal be kellene vezetnie.

Mind technikai, mind kulturális szempontból komoly nehézségekbe ütközne a kis- és törpebirtokosoknak szövetségekben való egyesülése, üzemeink rendkívüli szétforgácsoltsága, a tulajdonosok kezdetleges technikája, írástudatlansága vagy műveletlensége miatt. De éppen ezeket az üzemeket zárhatná ki a törvény (ahogy az az általunk fentebb feltételezett példából látható), és ezek kimaradása az egyesülésből, későbbi időpontban végbemenő egyesülésükről nem is szólva, nem okozhatna komoly akadályt, mert az óriási számú kisüzem szerepe a termelés összességében és jelentősége a népgazdaság egészében elenyészően csekély, ezenkívül pedig a kisüzemek gyakran ilyen vagy olyan módon a nagyvállalatoktól függenek.

Csak a nagyvállalatoknak van döntő jelentőségük és itt adva is vannak a technikai és kulturális eszközök és erők a „szövetségesítésre”, csak a forradalmi hatalom kemény, határozott, a kizsákmányolókkal szemben kíméletlenül szigorú kezdeményezése hiányzik ahhoz, hogy ezeket az erőket és eszközöket működésbe hozzák.

Mennél szegényebb az ország műszakilag képzett és általában értelmiségi erőkben, annál égetőbb szükség van arra, hogy a lehető leggyorsabban és leghatározottabban elrendeljék a kényszeregyesülést, s ennek végrehajtását a nagy és legnagyobb vállalatoknál elkezdjék, mert éppen az egyesítés takarítja meg az értelmiségi erőket, teszi lehetővé teljes kihasználásukat és helyesebb elosztásukat. Ha még az orosz parasztság is, félreeső zugaiban, a cári kormány alatt, a kormány által támasztott ezernyi akadály ellen harcolva, 1905 után óriási lépést tudott tenni mindenféle szövetségek megteremtése terén, akkor magától értetődik, hogy a nagy- és középipar, valamint a kereskedelem egyesítését néhány hónap alatt vagy még gyorsabban meg lehet valósítani, feltéve, hogy ebben az irányban kényszert alkalmaz a valóban forradalmi-demokrata kormány, amely az „alsó rétegek”, a demokrácia, az alkalmazottak, a munkások támogatására, részvételére, érdekeltségére, előnyeire támaszkodik, s őket hívja fel ellenőrzésre.

A fogyasztás szabályozása

A háború minden hadviselő és sok semleges államot arra kényszerített, hogy áttérjenek a fogyasztás szabályozására. Megszületett a kenyérjegy, megszokott jelenséggé vált és maga után vonta a többi jegyet. Oroszország nem maradt el mögöttük és szintén bevezette a kenyérjegyet.

De éppen ezen a példán hasonlíthatjuk össze talán a legjobban a katasztrófa elleni harc reakciós-bürokratikus módszereit, melyeknek az a céljuk, hogy minimális reformokra szorítkozzanak, a forradalmi-demokratikus módszerekkel, melyeknek, hogy méltók legyenek nevükre, közvetlen feladatukul az idejétmúlt régivel való erőszakos szakítást és a fejlődés lehető legnagyobb meggyorsítását kell kitűzniök.

A kenyérjegy, a fogyasztás szabályozásának ez a legjellegzetesebb példája, a mai kapitalista államokban, egyet tűz ki feladatául és valósít meg (a legjobb esetben ezt az egyet megvalósítja), s ez az, hogy a meglevő kenyérkészletet úgy osztja fel, hogy mindenkinek jusson. Megállapítják, korántsem az összes, hanem csak a legfőbb „népélelmezési” cikkek fogyasztásának maximumát. És ez minden. Mással nem törődnek. Bürokratikusán összeszámolják a meglevő gabonakészleteket, elosztják lélekszám szerint, megállapítják a fejadagot, bevezetik és ezzel megelégszenek. A fényűzési cikkekhez nem nyúlnak, mert abból „úgyis” kevés van és „úgyis” olyan drágák, hogy a „nép” számára hozzáférhetetlenek. Ezért kivétel nélkül valamennyi hadviselő országban, még Németországban is, amelyet a fogyasztás legpontosabb, legpedánsabb, legszigorúbb szabályozása terén, azt hiszem, vitathatatlanul mintaképnek tekinthetünk, még Németországban is azt látjuk, hogy a gazdagok állandóan megkerülnek minden fogyasztási „fejadagot”. Ezt szintén „mindenki” tudja, erről szintén „mindenki” mosolyogva beszél és a német szocialista sajtóban — néha még a polgári sajtóban is —, a kaszárnyaszigorral dühöngő német cenzúra ellenére, állandóan találkozunk hírekkel és közlésekkel a gazdagok „menüjéről” arról, hogy ezen meg azon a fürdőhelyen (ahova betegség ürügyén mindenki elmegy… akinek sok pénze van) tetszésszerinti mennyiségben kapják a gazdagok a fehér kenyeret, hogy a gazdagok az egyszerű nép által fogyasztott élelmiszereket drága és ritka fényűzési cikkekkel helyettesítik.

A reakciós kapitalista államnak, amely fél attól, hogy aláássa a kapitalizmus alapjait, a bérrabszolgaság alapjait, a gazdagok gazdasági uralmának alapjait, fél attól, hogy kifejleszti a munkások és általában a dolgozók öntevékenységét, fél attól, hogy igényeiket „felsrófolja”, — az ilyen államnak kenyérjegyen kívül másra nincs szüksége. Az ilyen állam egy pillanatra sem, egyetlen lépésénél sem téveszti szem elől azt a reakciós célt, hogy erősítse a kapitalizmust, hogy ne engedje aláásni, hogy „a gazdasági élet szabályozását” általában, és különösen a fogyasztás szabályozását csupán olyan rendszabályokra korlátozza, amelyek feltétlenül szükségesek a nép élelmezése szempontjából, és egyáltalán nem meri bevezetni a fogyasztás tényleges szabályozását olyan értelemben, hogy ellenőrizze a gazdagokat, hogy rájuk, akik békeidőben jobb helyzetben élnek, kiváltságokat élveznek, jóllakottak és túltápláltak, nagyobb terheket rójon háborús időben.

Annak a feladatnak, mely elé a háború állította a népeket, reakciós-bürokratikus megoldása a kenyérjegyre, a feltétlenül szükséges „népélelmezési” cikkek egyforma elosztására szorítkozik, s hajszálnyira sem tér el a bürokratizmustól és reakciós szellemtől, vagyis attól a céltól, hogy ne fokozza a szegények, a proletariátus, a tömegek (a „démosz”) öntevékenységét, hogy ne engedje meg, hogy ők ellenőrizzék a gazdagokat, hogy minél több kibúvót hagyjon arra, hogy a gazdagok fényűzési cikkekkel kárpótolhassák magukat. És minden országban, ismételjük, még Németországban is — Oroszországról nem is szólva — temérdek sok a kibúvó, az „egyszerű nép” éhezik, a gazdagok pedig a fürdőhelyeket látogatják, a szűkös hivatalos adagot mindenféle más úton szerzett „pótlékkal” egészítik ki és nem hagyják, hogy őket ellenőrizzék.

Oroszországban, amely éppen most vívta meg a szabadság és egyenlőség nevében a cárizmus elleni forradalmat, Oroszországban, amely tényleges politikai intézményeit tekintve egycsapásra demokratikus köztársasággá vált, különösképpen szálka a nép szemében és különösen kiváltja a nép elégedetlenségét, ingerültségét, haragját és felháborodását az, hogy a gazdagok mindenki szemeláttára olyan könnyűszerrel megkerülik a „kenyérjegyet”. Ezt valóban könnyűszerrel megtehetik. „Feketén” és rendkívül magas áron, különösen „összeköttetéseik” révén (márpedig összeköttetéseik csak a gazdagoknak vannak) mindent megszereznek, jókora mennyiségben. A nép éhezik. A fogyasztás szabályozása a legszűkebb bürokratikus-reakciós keretek között mozog. A kormánynál nyomát sem látjuk valami elgondolásnak, nyomát sem látjuk annak a törekvésnek, hogy ezt a szabályozást valóban forradalmi-demokratikus alapokra helyezze.

A sorbanállástól „mindenki” szenved, de … de a gazdagok a cselédet küldik a sorba, sőt e célból külön cselédet fogadnak fel! Ez aztán „demokratizmus”!

A forradalmi-demokratikus politika, olyan időben, amikor az ország hihetetlen szenvedéseket él át a közeledő katasztrófa elleni harcban, nem szorítkoznék a kenyérjegyre, hanem ezenkívül elrendelné először azt, hogy az egész lakosság köteles fogyasztási szövetkezetekben egyesülni, mert enélkül nem valósítható meg teljesen a fogyasztás ellenőrzése; másodszor, munkára kötelezné a gazdagokat, úgy hogy ezek díjazás nélkül titkári és egyéb hasonló munkát végezzenek a fogyasztási szövetkezetekben; harmadszor, gondoskodnék arról, hogy valóban minden fogyasztási cikket egyformán osszanak el a lakosság között, hogy a háború terhei valóban egyformán oszoljanak meg; negyedszer, úgy szervezné meg az ellenőrzést, hogy éppen a gazdagok fogyasztását a lakosság szegény osztályai ellenőriznék.

Ha ezen a téren valódi demokratizmust hoznának létre, ha igazi forradalmisággal szerveznék meg azt, hogy éppen a nép leginkább szűkölködő osztályai gyakoroljanak ellenőrzést — ez óriási ösztönzés volna minden szellemi erő megfeszítésére, az egész nép valóban forradalmi erőinek kibontakozására. Mert most a köztársasági és forradalmi-demokratikus Oroszország miniszterei, pontosan ugyanúgy, mint kollégáik valamennyi többi imperialista országban, fellengős frázisokat hangoztatnak a „nép érdekeit szolgáló közös munkáról”, minden erő megfeszítéséről”, de éppen a nép látja, érzi és tapasztalja e szavak képmutató mivoltát.

Az eredmény: egyhelyben topogás, a gazdasági zűrzavar feltartóztathatatlan növekedése, a katasztrófa közeledése, mert a mi kormányunknak nincs módja arra, hogy Kornyilov módjára, Hindenburg módjára, általános imperialista mintára katonai kényszermunkát vezessen be a munkások számára: a népben még túlságosan elevenek a forradalom hagyományai, emlékei, nyomai, szokásai, intézményei; márpedig a mi kormányunk nem akar valóban komoly lépéseket tenni forradalmi-demokratikus irányban, mert teljesen átitatja, tetőtől talpig befonja a burzsoáziától való függőség, a burzsoáziával való „koalíció”, belerögződött a félelem attól, hogy valahogy hozzányúljon a burzsoázia tényleges kiváltságaihoz.

A kormány szétrombolja a demokratikus szervezetek munkáját

Megvizsgáltuk a katasztrófa és az éhínség elleni harc különböző eszközeit és módszereit. Mindenütt azt láttuk, hogy egyrészt a demokrácia, másrészt a kormány, valamint a kormányt támogató eszer és mensevik blokk között kibékíthetetlen ellentmondások vannak. Annak bizonyítására, hogy ezek az ellentmondások a valóságban és nemcsak a mi beállításunkban léteznek és hogy kibékíthetetlenségüket ténylegesen olyan összeütközések igazolják, amelyek az egész nép szempontjából jelentősek, elég, ha forradalmunk féléves történetének két különösen tipikus „eredményére” és tanulságára emlékeztetünk.

Az egyik tanulság — Palcsinszkij „uralkodásának” története. A másik — Pesehonov „uralkodásának” és bukásának története.

A katasztrófa és az éhínség elleni küzdelem fentebb ismertetett rendszabályainak lényege az, hogy mindenképpen előmozdítják (még a kényszertől sem riadva vissza) a lakosság és elsősorban a demokrácia, vagyis a lakosság többsége, tehát mindenekelőtt az elnyomott osztályok, a munkások és parasztok, különösen a legszegényebb parasztok „szövetségesedését”. S a lakosság maga ösztönösen tért erre az útra, hogy a háború okozta hallatlan nehézségek, terhek és nyomor ellen harcba szálljon.

A cárizmus mindenképpen gátolta a lakosság önálló és szabad „szövetségesedését”. A cári monarchia bukása után azonban egész Oroszországban kezdtek megalakulni és gyorsan nőttek a demokratikus szervezetek. A katasztrófa elleni harcot demokratikus társadalmi szervezetek vették fel, a különféle ellátási bizottságok, élelmezési bizottságok, fűtőanyag-tanácskozások stb. stb.

És forradalmunk egész féléves története alatt a szóbanforgó kérdésben a legfigyelemreméltóbb az, hogy a magát köztársaságinak és forradalminak nevező kormány, amelyet a mensevikek és az eszerek a „forradalmi demokrácia teljhatalmú szerveinek” nevében támogatnak, ez a kormány harcolt a demokratikus szervezetek ellen és legyőzte azokat!!

Palcsinszkij e harccal igen szomorú és igen nagy országos hírnevet szerzett magának. A kormány háta mögött tevékenykedett, a nép előtt nyíltan nem lépett fel (pontosan ugyanúgy, ahogy azt általában a kadetok szerették tenni, akik a „nép számára” szívesen előtérbe tolták Ceretelit, minden fontos dolgot pedig szép csendesen maguk intéztek el). Palcsinszkij gátolta és akadályozta a demokratikus társadalmi szervezetek minden komoly intézkedését, mert egyetlen komoly intézkedést sem lehetett tenni anélkül, hogy a Kit Kiticsek mértéktelen nyereségein és zsarnoki hatalmán „csorba” ne esett volna. És Palcsinszkij igenis a Kit Kiticseknek hűséges védelmezője és kiszolgálója volt. A dolog odáig fajult — s ezt a tényt az újságok is közölték —, hogy Palcsinszkij egyszerűen hatálytalanította a demokratikus társadalmi szervezetek intézkedéseit!!

Palcsinszkij „uralkodásának” egész története — márpedig ő hónapokon keresztül „uralkodott”, és történetesen ugyanakkor, amikor Cereteli, Csernov, Szkobelev „miniszter” volt — egyetlen szakadatlan, csúf botrány, a nép akaratának, a demokrácia döntéseinek megszegése a kapitalisták érdekében, szennyes haszonlesésük kedvéért. Az újságokban persze, Palcsinszkij „hőstetteinek” csak jelentéktelen része láthatott napvilágot, s azt, hogy miképpen gátolta Palcsinszkij az éhínség elleni harcot, majd csak a proletariátus valóban demokratikus kormánya tudja teljesen kivizsgálni, amikor a proletariátus megragadja a hatalmat és Palcsinszkij, valamint a hozzá hasonlók ügyét, anélkül hogy bármit is eltitkolna, átadja a nép törvényszékének.

Talán azt fogják erre válaszolni, hogy hiszen Palcsinszkij csak kivétel volt, és el is távolították … De éppen arról van szó, hogy Palcsinszkij — nem kivétel, hanem szabály, hogy Palcsinszkij eltávolításával egyáltalán nem állt be javulás, hogy helyét ugyanolyan, csupán más nevű Palcsinszkijok foglalták el, hogy a kapitalisták egész „befolyása”, egész politikájuk, amelynek az a célja, hogy az éhínség elleni harcot a kapitalisták érdekében meghiúsítsák, érintetlen maradt. Mert Kerenszkij és Társai — csak a kapitalisták érdekeinek védelmét rejtegető spanyolfal.

A legszemléltetőbb bizonyíték erre Pesehonov közélelmezési miniszter távozása a kormányból. Tudvalevő, hogy Pesehonov — a lehető legmérsékeltebb narodnyik. De a közélelmezés megszervezését lelkiismeretesen akarta elvégezni, a demokratikus szervezetekkel karöltve és rájuk támaszkodva. Pesehonov működésének tapasztalata és az ő távozása annál is érdekesebb, mert ez a felette mérsékelt narodnyik, a „népi szocialisták” pártjának tagja, aki hajlandó volt minden kompromisszumra a burzsoáziával, mégis kénytelen volt távozni! Mert Kerenszkij kormánya a kapitalisták, földesurak és kulákok kedvéért felemelte a gabona maximált árát!!

M. Szmit, a „Szvobodnaja Zsizny” című újság szeptember 2-i 1. számában így írja le ezt a „lépést” és annak jelentőségét:

”Néhány nappal az előtt, hogy a kormány rendeletet adott ki a maximált árak emeléséről, az állami Élelmezési Bizottságban a következő jelenet játszódott le: Rolovics, a jobboldal képviselője, a magánkereskedelem érdekeinek állhatatos védelmezője, s a gabonamonopólium és a gazdasági életbe való állami beavatkozás esküdt ellensége, mindenki hallatára önelégült mosollyal kijelentette, hogy tudomása szerint a legközelebbi jövőben felemelik a gabona maximált árát.

A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének képviselője viszont válaszában kijelentette, hogy neki semmi ilyesmiről nincs tudomása, hogy amíg Oroszországban tart a forradalom, ilyen rendszabály nem lehetséges, és hogy a kormány semmiképpen sem határozhatja el magát ilyen lépésre, amíg a demokrácia teljesjogú szerveivel — a Gazdasági Tanáccsal és az állami Élelmezési Bizottsággal nem tanácskozott. E nyilatkozathoz csatlakozott a Parasztküldöttek Szovjetjének képviselője is.

De jaj! A valóság igen kegyetlenül beavatkozott ebbe a vitába: nem a demokrácia képviselőinek, hanem a vagyonos elemek képviselőjének lett igaza. Kitűnően volt tájékozva arról a merényletről, amely a demokrácia jogai ellen készült, bár a demokrácia képviselői felháborodással utasították vissza egy ilyen merényletnek még a lehetőségét is.”

Tehát, a munkásság képviselője is, a parasztság képviselője is a nép óriási többségének nevében határozottan leszögezi álláspontját, Kerenszkij kormánya azonban éppen megfordítva, a kapitalisták érdekében jár el!

Rolovics, a tőkések képviselője, a demokrácia háta mögött nagyszerűen volt tájékozva — pontosan úgy, mint ahogy mindig megfigyeltük és most is megfigyelhetjük, hogy a polgári lapok, a „Recs” és a „Birzsovka” vannak a legjobban tájékozva arról, hogy mi megy végbe Kerenszkij kormányában.

Mire vall ez a kitűnő tájékozottság? Ez világos: arra, hogy a kapitalistáknak megvannak a maguk „titkos útjaik” és ténylegesen az ő kezükben van a hatalom. Kerenszkij — stróman, akit úgy és akkor tolnak előtérbe, ahogy és amikor erre szükségük van. A munkások és parasztok tízmillióinak érdekeit feláldozzák maroknyi gazdag profitjaiért.

Hogyan válaszolnak a nép e felháborító megcsúfolására eszereink és mensevikjeink? Talán a munkásokhoz és parasztokhoz fordulnak azzal a felhívással, hogy Kerenszkijnek és kollégáinak ezek után a börtönben a helye?

Isten ments! Az eszerek és a mensevikek az ő kezükben lévő „Gazdasági Osztály” nevében arra szorítkoztak, hogy a már említett fenyegető határozatot hozták! Ebben a határozatban kijelentik, hogy a gabonaáraknak a Kerenszkij-kormány által elrendelt felemelése „végzetes rendszabály, mely mind a közélelmezésre, mind az ország egész gazdasági életére súlyos csapást mér”, és hogy ezeket a végzetes rendszabályokat a törvény nyílt „megszegésével” hajtották végre!!

Ezek a paktáló politikának, a Kerenszkijjel való kacérkodás politikájának, és a Kerenszkijt „kímélni” akaró politikának az eredményei!

A kormány megszegi a törvényt, s a gazdagok, a földesurak és kapitalisták kedvéért olyan rendszabályt vezet be, amely teljesen meghiúsítja az ellenőrzést, az élelmezést és a végsőkig zilált pénzügyek rendezését — az eszerek és a mensevikek pedig tovább is a kereskedelmi és ipari körökkel való megegyezésről értekeznek, tovább is tanácskoznak Tyerescsenkóval, kímélik Kerenszkijt és egy tiltakozó papiros-határozatra szorítkoznak, melyet a kormány nyugodtan az íróasztalfiókba süllyeszt!!

Itt nyilvánul meg különös szemléletességgel az az igazság, hogy az eszerek és a mensevikek elárulták a népet és a forradalmat, és hogy a tömegek valódi vezérévé, még az eszer és a mensevik tömegek vezérévé is, a bolsevikok válnak.

Mert csakis azzal, hogy a proletariátus a bolsevikok pártjával az élén meghódítja a hatalmat, csakis ezzel lehetne véget vetni Kerenszkij és Társai botrányos üzelmeinek, és helyreállítani a demokratikus élelmezési, ellátási stb. szervezetek működését, — melyet Kerenszkij és kormánya meghiúsít.

A bolsevikok — a felhozott példán ez teljesen világosan látható — az egész nép érdekeinek képviselőiként, a közélelmezés és közellátás biztosításának érdekében, a munkások és a parasztok legégetőbb szükségletei kielégítésének érdekében lépnek fel az eszerek és a mensevikek ingadozó, határozatlan, valóban áruló politikájával szemben, amely az országra olyan gyalázatot hozott, mint a gabonaáraknak ez a felemelése!

A pénzügyi összeomlás és rendszabályok annak leküzdésére

A maximált gabonaárak emelésének van egy másik oldala is. Ez az áremelés a papírpénz-kibocsátás új, kaotikus növekedését jelenti, újabb lépés a drágaság növekedésének útján, fokozza a pénzügyek ziláltságát és közelebb hozza a pénzügyi összeomlást. Mindenki elismeri, hogy a papírpénz-kibocsátás a kényszerkölcsön legrosszabb fajtája, hogy leginkább éppen a munkások, a lakosság legszegényebb részének helyzetét rosszabbítja, hogy a pénzügyi zűrzavarnak ez a legfőbb rákfenéje.

S az eszerek és a mensevikek támogatta Kerenszkij-kormány éppen ehhez a rendszabályhoz folyamodik!

A pénzügyek ziláltsága és az elkerülhetetlen pénzügyi összeomlás elleni komoly harcnak nincs más útja, mint forradalmi szakítás a tőke érdekeivel és a valóban demokratikus, azaz „alulról” jövő ellenőrzés megszervezése, annak megszervezése, hogy a munkások és szegényparasztok ellenőrizzék a tőkéseket — az az út, amelyről egész korábbi fejtegetésünkben szó van.

A nyakló nélküli papírpénz-kibocsátás elősegíti a spekulációt, lehetővé teszi a kapitalistáknak, hogy a spekuláción milliókat zsebeljenek be, és óriási akadályokat gördít a termelés annyira szükséges kiterjesztése elé, mert a nyersanyag, a gépek stb. drágasága fokozódik és ugrásszerűen emelkedik. Hogyan segíthetünk ezen, ha eltitkolják, hogy a gazdagok milyen összegeket kerestek a spekulációval?

Be lehet vezetni egy olyan jövedelemadót, hogy a nagy és legnagyobb jövedelmekre progresszív és igen magas adókulcsot állapítanak meg. A többi imperialista kormányt követve, a mi kormányunk is bevezetett ilyen jövedelemadót. De ez az adó jelentős mértékben fikció, holt betű marad, mert először, a pénz értéke egyre gyorsabban esik; másodszor pedig, a jövedelmek eltitkolása annál nagyobb arányokat ölt, minél inkább spekulációs forrásból származik, és minél biztosabban védik az üzleti titkot.

Hogy az adó valóságos és ne csak fiktív adó legyen, valóságos ellenőrzésre van szükség, nem pedig olyanra, mely csak papíron van meg. A tőkések ellenőrzése pedig lehetetlen, ha az ellenőrzés bürokratikus marad, mert a bürokráciát, a hivatalnoksereget magát ezer szál fűzi és köti a burzsoáziához. Ezért a nyugateurópai imperialista államokban, akár monarchiák, akár köztársaságok, a pénzügyek rendezését csakis olyan „munkakötelezettség” bevezetése útján valósítják meg, amely katonai kényszermunkát vagy katonai rabszolgaságot teremt a munkások számára.

Reakciós-bürokratikus ellenőrzés — ez az egyetlen eszköz, amelyet az imperialista államok — s itt a demokratikus köztársasági Franciaország és Amerika sem kivétel — alkalmaznak abból a célból, hogy a háború terheit a proletariátusra és a dolgozó tömegekre hárítsák.

Kormányunk politikájának alapvető ellentmondása éppen az, hogy a kormánynak — hogy ne vesszen össze a burzsoáziával és ne bontsa fel a vele kötött „koalíciót” — reakciós-bürokratikus ellenőrzést kell bevezetnie, s ezt „forradalmi-demokratikus” ellenőrzésnek nevezi, lépten-nyomon becsapja a népet, ingerli és elkeseríti a tömegeket, amelyek csak imént döntötték meg a cárizmust.

Holott éppen a forradalmi-demokratikus rendszabályok tennék lehetővé a gazdagok leghatékonyabb ellenőrzését és a legsikeresebb harcot a jövedelmek eltitkolása ellen, mégpedig azzal, hogy éppen az elnyomott osztályokat, a munkásokat és a parasztokat, éppen a tömeget egyesítik szövetségekbe.

A túlságosan nagyméretű papírpénz-kibocsátás elleni harc céljából igyekeznek ösztökélni a csekkforgalmat. A szegényeket ez a rendszabály nem érinti, mert a szegényember úgyis egyik napról a másikra él, úgyis hetenként lezárja „gazdasági körforgását” és visszaadja a kapitalistáknak azokat a sovány garasokat, melyeket sikerült megkeresnie. A gazdagok számára a csekkforgalomnak óriási jelentősége lehetne, lehetővé tenné az államnak, különösen az olyan intézkedésekkel kapcsolatban, mint a bankok államosítása és az üzleti titok megszüntetése, azt, hogy a kapitalisták jövedelmét valóban ellenőrizze, hogy valóban megadóztassa őket, hogy a pénzügyet valóban „demokratizálja” (és egyszersmind rendbehozza).

Ennek azonban éppen az az akadálya, hogy nem mernek hozzányúlni a burzsoázia kiváltságaihoz, nem merik felbontani a burzsoáziával kötött „koalíciót”. Mert a kapitalisták valóban forradalmi rendszabályok nélkül, komoly kényszer nélkül semmiféle ellenőrzésnek nem vetik alá magukat, költségvetésüket nem tárják fel és papírpénz-tartalékaikat nem adják oda „elszámolásra” a demokratikus államnak.

Abban az esetben, ha a bankokat államosítanák, ha törvényt hoznának a gazdagokra nézve kötelező csekkforgalom bevezetéséről, ha az üzleti titkot megszüntetnék, ha a jövedelem eltitkolását vagyonelkobzással büntetnék stb., a szövetségekbe egyesített munkások és parasztok egészen könnyűszerrel hatékonnyá is, egyetemessé is tehetnék az ellenőrzést, a gazdagok feletti ellenőrzéssé tehetnék, olyan ellenőrzéssé amelynek, révén visszatérülne a kincstárba az általa kibocsátott papírpénz azoktól, akiknek van pénzük, azoktól, akik azt rejtegetik.

Ehhez a demokrácia forradalmi diktatúrája kell, melynek élén a forradalmi proletariátus áll, vagyis az kell, hogy ez a demokrácia valóban forradalmivá váljék. Ez a dolog veleje. Ez az, amit nem akarnak eszereink és mensevikjeink, akik a „forradalmi demokrácia” zászlajával becsapják a népet, s a valóságban a burzsoázia reakciós-bürokratikus politikáját támogatják, annak a burzsoáziának a politikáját, melyet mint mindig, most is az az elv vezérel: „aprés nous le déluge” — utánunk az özönvíz!

Rendszerint még csak észre sem vesszük, hogy milyen mélyen belénkrögződtek a polgári tulajdon „szentségére” vonatkozó antidemokratikus szokások és előítéletek. Amikor a mérnök vagy a bankár a munkás bevételeit és kiadásait közli, amikor adatokat közöl a munkások munkabéréről és munkájuk termelékenységéről, ez teljesen törvényes és igazságos eljárásnak számít. Senkinek eszébe sem jut ebben azt látni, hogy merényletet követnek el a munkás „magánélete” ellen, hogy a mérnök „spicli vagy besúgó”. A polgári társadalom a bérmunkások munkáját és bérét saját nyitott könyvének tekinti, amelybe minden burzsoának mindenkor joga van betekintenie, hogy a munkás életében bármikor valamiféle „fényűzést” vagy valamilyen állítólagos „lustaságot” stb. fedezzen fel.

Nos, és a megfordított ellenőrzés? Mi lenne, ha a demokratikus állam felszólítaná a hivatalnokok, az irodai alkalmazottak, a cselédek szakszervezeteit, hogy vizsgálják felül a kapitalisták bevételeit és kiadásait, hozzák nyilvánosságra az erre vonatkozó adatokat, segítsenek a kormánynak a jövedelem eltitkolása ellen folytatott harcában?

Micsoda vad üvöltést csapna a burzsoázia a „spicliskedés”, a „besúgás” miatt! Amikor az „uraságok” a cselédeket, a tőkések a munkásokat ellenőrzik — az emberek úgy vélik, hogy ez a dolog rendje, a dolgozók és kizsákmányoltak magánéletét nem tekintik sérthetetlennek, a burzsoáziának joga van minden „bérrabszolgájától” számadást követelni, bevételeit és kiadásait bármikor nyilvánosságra hozni. Ami viszont az elnyomottaknak azokat a próbálkozásait illeti, hogy ők ellenőrizzék az elnyomókat, az ő bevételeiket és kiadásaikat napvilágra hozzák, az ő fényűző életmódjukat feltárják, még háború idején is, amikor ez a fényűzés egyenesen éhínséget idéz elő és a fronton a hadseregek pusztulására vezet — óh nem, a burzsoázia nem tűr „spicliskedést” és „besúgást”!

A kérdés megintcsak ugyanarra lyukad ki: a burzsoázia uralma nem egyeztethető össze a valóban forradalmi valódi demokráciával. A XX. században, kapitalista országban, nem lehet forradalmi demokrata az, aki nem mer a szocializmus felé haladni.

Lehet-e előbbre jutni, ha nem merünk a szocializmus felé haladni?

Az eszerek és a mensevikek közkeletű opportunista eszméin nevelkedett olvasóban eddigi fejtegetéseink könnyen a következő ellenvetést válthatják ki: az itt vázolt rendszabályok nagy része lényegében nem demokratikus, hanem már szocialista rendszabály!

Ez a közkeletű ellenvetés, mellyel (ilyen vagy olyan formában) a polgári, az eszer és a mensevik sajtóban úton-útfélen találkozunk, nem más, mint a maradi kapitalizmus reakciós védelme, sztruvista mezbe öltöztetett védelme. Nem vagyunk elég érettek, úgymond, a szocializmusra, még korai a szocializmust „bevezetni”, forradalmunk polgári forradalom, ezért legyünk a burzsoázia szolgái (bár Franciaország nagy polgári forradalmárai 125 esztendővel ezelőtt azzal tették naggyá forradalmukat, hogy terrort alkalmaztak minden elnyomó ellen, a földesurak ellen is, a kapitalisták ellen isi).

A burzsoázia szolgálatában álló gyászmarxisták, akikhez az eszerek is átpártoltak, és akik így gondolkodnak, nem értik (ha felfogásuk elméleti alapjait vizsgáljuk), hogy mi is az imperializmus? mik is a kapitalista monopóliumok? mi az állam? mi a forradalmi demokrácia? Mert aki ezt megérti, annak okvetlenül el kell ismernie, hogy nem lehet előbbre jutni, ha nem a szocializmus felé haladunk.

Mindenki imperializmusról beszél. De az imperializmus nem más, mint monopolkapitalizmus.

Hogy a kapitalizmus Oroszországban szintén monopolkapitalizmussá vált, azt elég meggyőzően tanúsítja a „Produgol”, a „Prodamet”, a cukorszindikátus stb. Ugyanaz a cukorszindikátus szembetűnően mutatja, miként nő át a monopolkapitalizmus monopolista államkapitalizmusba.

És mi az állam? Az uralkodó osztály szervezete — például Németországban a junkereké és kapitalistáké. Ezért az, amit a német Plehanovok (Scheidemann, Lensch stb.) „hadiszocializmusnak” neveznek, a valóságban nem más, mint monopolista hadi államkapitalizmus vagy egyszerűbben és világosabban: katonai kényszermunka a munkások számára, a kapitalisták profitjainak katonai védelme.

Nos, próbáljanak csak a junker-kapitalista, a földesúri kapitalista állam helyébe forradalmi-demokratikus államot tenni, vagyis olyan államot, amely minden kiváltságot forradalmi módon megszüntet és nem fél attól, hogy forradalmi úton megvalósítsa a legteljesebb demokráciát. Meglátják, hogy a valóban forradalmi-demokratikus államban a monopolista államkapitalizmus feltétlenül, elkerülhetetlenül egy lépés, sőt több lépés a szocializmus felé!

Mert ha egy kapitalista óriásvállalat monopóliummá válik, ez azt jelenti, hogy az ilyen vállalat az egész népet kiszolgálja. Ha pedig állami monopóliummá vált, akkor ez azt jelenti, hogy az állam (vagyis — ha forradalmi demokrácia van — a lakosság, s elsősorban a munkások és parasztok felfegyverzett szervezete) vezeti az egész vállalatot — de kinek az érdekében?

— vagy a földesurak és a tőkések érdekében; akkor ez nem forradalmi-demokratikus állam, hanem reakciós-bürokratikus állam, imperialista köztársaság;

— vagy a forradalmi demokrácia érdekében; akkor ez éppen egy lépés a szocializmus felé.

Mert a szocializmus nem egyéb, mint az államkapitalista monopólium után következő lépés előre. Vagy másszóval: a szocializmus nem más, mint államkapitalista monopólium, mely az egész nép javát szolgálja és ennyiben már meg is szűnt kapitalista monopólium lenni.

Itt nincs középút. A fejlődés objektív menete az, hogy a monopóliumoktól (amelyek számát, szerepét és jelentőségét megtízszerezte a háború) nem lehet előremenni anélkül, hogy ne a szocializmus felé haladnánk.

Vagy valóban forradalmi demokraták vagyunk, s akkor nem szabad félnünk a szocializmushoz vezető lépésektől.

Vagy félünk a szocializmushoz vezető lépésektől, Plehanov módjára, Dan módjára, Csernov módjára elítéljük ezeket a lépéseket olyasféle érvekkel, hogy forradalmunk polgári forradalom, hogy a szocializmust nem lehet „bevezetni” stb. — és akkor feltartóztathatatlanul Kerenszkijhez, Miljukovhoz és Kornyilovhoz süllyedünk le, azaz a munkás- és paraszttömegek „forradalmi-demokratikus” törekvéseit reakciós-bürokratikus módon elnyomjuk.

Középút nincs.

És ez forradalmunk alapvető ellentmondása.

Egyhelyben állni nem lehet a történelemben általában, s különösen nem lehet háború idején. Vagy előre kell menni, vagy hátrafelé. A XX. század Oroszországában, amely forradalmi úton kivívta a köztársaságot és a demokráciát, lehetetlen előbbre jutni anélkül, hogy ne haladnánk a szocializmus felé, anélkül, hogy ne tennénk lépéseket a szocializmus felé (olyan lépéseket, amelyeket a technika és a kultúra színvonala szab meg és határoz meg: a parasztgazdaságban nem lehet „bevezetni” a gépesített nagyüzemű gazdaságot, a cukortermelésben viszont nem lehet azt megszüntetni).

Ha viszont nem merünk előrehaladni, ez azt jelenti, hogy visszafelé megyünk, mint ahogy azt a Kerenszkijek meg is teszik a Miljukovok és Plehanovok örömére és a Ceretelik és Csernovok ostoba segédletével.

A történelemnek éppen az a dialektikája, hogy a háború, amely rendkívül meggyorsította a monopolkapitalizmusnak monopolista államkapitalizmussá való átalakulását, éppen ezáltal rendkívül közel juttatta az emberiséget a szocializmushoz.

Az imperialista háború a szocialista forradalom előestéje. Mégpedig nemcsak azért, mert a háború szörnyűségei proletárfelkelést idéznek elő — semmiféle felkelés nem hozza meg a szocializmust, ha az gazdaságilag nem érett meg —, hanem azért, mert a monopolista államkapitalizmus a szocializmus legteljesebb anyagi előkészítése, a szocializmus előcsarnoka, az a történelmi lépcsőfok, amelyet a szocializmusnak nevezett foktól semmiféle közbülső lépcsőfokok nem választanak el.

* **

Eszereink és mensevikjeink doktrinér módon, egy bemagolt és rosszul megértett doktrína szempontjából vizsgálják a szocializmus kérdését. A szocializmust valami távoli, ismeretlen, homálybatűnő jövőnek látják.

Márpedig a szocializmus most a modern kapitalizmus valamennyi ablakán át ránktekint, a szocializmus körvonalai közvetlenül, a gyakorlatban bontakoznak ki minden olyan nagyméretű rendszabályban, amely ennek a legmodernebb kapitalizmusnak alapján egy lépést jelent előre.

Mi az általános munkakötelezettség?

Ez egy lépés előre a legmodernebb monopolkapitalizmus talaján, lépés az egész gazdasági élet bizonyos általános terv szerinti szabályozása felé, lépés a nép munkájával való takarékosság felé, a kapitalizmus által űzött esztelen munkaerőtékozlás megakadályozása felé.

Németországban a junkerek (földbirtokosok) és a tőkések bevezetik az általános munkakötelezettséget, s ez akkor elkerülhetetlenül katonai kényszermunkává válik a munkások számára.

De vegyük ugyanezt az intézményt és gondoljuk végig, mi a jelentősége egy forradalmi-demokratikus államban. A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei által bevezetett, szabályozott és irányított általános munkakötelezettség még nem szocializmus, de már nem kapitalizmus. Ez óriási lépés a szocializmus felé, olyan lépés, amelytől a teljes demokrácia fennmaradása esetén a tömegekkel szemben alkalmazott hallatlan erőszak nélkül már lehetetlen lenne visszafelé menni a kapitalizmushoz.

Harc a gazdasági bomlás ellen és a háború

A közeledő katasztrófa elleni harci rendszabályok kérdése egy másik, igen fontos kérdés megvilágításához vezet el bennünket: a bel- és külpolitika összefüggésének kérdéséhez, vagy másszóval: a hódító, imperialista háború és a forradalmi, proletár háború, a bűnös rablóháború és az igazságos demokratikus háború közötti viszony kérdéséhez.

A katasztrófa elleni harc fentebb leírt rendszabályai, mint már megállapítottuk, rendkívüli mértékben fokoznák az ország védelmi képességét vagy másszóval: katonai erejét. Egyrészt ez. Másrészt viszont, ezek a rendszabályok nem valósíthatók meg anélkül, hogy a hódító háborút ne változtatnék igazságos háborúvá, hogy a kapitalisták által, a kapitalizmus érdekében viselt háborút ne változtatnék a proletariátus által valamennyi dolgozó és kizsákmányolt érdekében viselt háborúvá.

Valóban. A bankok és szindikátusok államosítása, az üzleti titok megszüntetésével és a tőkések felett gyakorolt munkásellenőrzéssel együtt, nemcsak roppant megtakarítást jelentene a nép munkájában, nemcsak az erők és anyagi eszközök megtakarítását tenné lehetővé, hanem a lakosság dolgozó tömegeinek, a lakosság többségének helyzetét is megjavítaná. A modern háborúban, mint ismeretes, a gazdasági szervezetnek döntő jelentősége van. Oroszországnak van elég gabonája, szene, ásványolaja, vasa — e tekintetben a mi helyzetünk jobb, mint bármely más európai hadviselő országé. Ha pedig az említett eszközök felhasználásával harcot folytatnánk a gazdasági leromlás ellen, ha mozgósítanók e harcra a tömegek öntevékenységét, ha megjavítanók helyzetüket, ha államosítanók a bankokat és szindikátusokat, Oroszország a maga forradalmát és demokráciáját felhasználná arra, hogy az egész országot a gazdasági szervezettségnek az eddiginél mérhetetlenül magasabb fokára emelje.

Ha az eszerek és mensevikek áprilisban az ellenőrzési rendszabályokat akadályozó és a termelést szabotáló burzsoáziával való „koalíció” helyett megvalósították volna azt, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át, és erejüket nem a „miniszteri váltófutásra” fordították volna, nem arra, hogy a kadetok mellett bürokraták módjára a miniszteri, miniszterhelyettesi stb. stb. székeket koptassák, hanem arra, hogy vezessék a munkásokat és parasztokat az ellenőrzésben, amelyet ők gyakorolnak a kapitalisták felett, a kapitalisták ellen folytatott háborújukban, — akkor Oroszország ma olyan ország volna, amelyben teljes gazdasági átalakulás megy végbe, amelyben a föld a paraszté, a bankok államosítva vannak, vagyis Oroszország ennyiben (s ezek a mai élet rendkívül fontos gazdasági alapjai) felette állna valamennyi többi kapitalista országnak.

Egy olyan országnak, ahol a bankok államosítva vannak, védelmi képessége, katonai ereje nagyobb, mint az olyan országé, ahol a bankok magánkézben maradnak. Egy olyan paraszti ország katonai ereje, ahol a föld a parasztbizottságok kezén van, nagyobb, mint az olyan országé, ahol a föld a földesurak birtokában van.

Állandóan a franciák 1792-1793-as hősies hazafiasságára és katonai vitézségük csodáira hivatkoznak. De megfeledkeznek azokról az anyagi, történelmi és gazdasági előfeltételekről, melyek tulajdonképpen lehetségessé tették ezeket a csodákat. Valóban forradalmi leszámolás az idejétmúlt feudalizmussal, az egész ország áttérése — mégpedig igazán forradalmi-demokratikus gyorsasággal, határozottsággal, eréllyel és odaadással — fejlettebb termelési módra, a szabad paraszti földbirtoklásra — ezek azok az anyagi, gazdasági feltételek, amelyek „csodálatos” gyorsasággal megmentették Franciaországot, mert teljesen átalakították, újjáteremtették gazdasági alapját.

Franciaország példája egyről és csakis egyről tanúskodik: ahhoz, hogy Oroszországot képessé tegyük a védelemre, hogy Oroszországban is elérjük a tömeghősiesség „csodáit”, „jakobinus” könyörtelenséggel el kell söpörnünk mindent, ami régi, gazdasági tekintetben meg kell újítanunk, új életre kell keltenünk Oroszországot. Ezt pedig a XX. században nem tehetjük meg, ha csupán a cárizmust söpörjük el (Franciaország 125 évvel ezelőtt nem szorítkozott erre). Sőt, ehhez még az sem elegendő, ha forradalmi módon megsemmisítjük a földesúri földbirtoklást (mi még ezt sem tettük meg, mert az eszerek és mensevikek elárulták a parasztságot!), ha a földet átadjuk a parasztságnak. Hiszen a XX. században élünk, és ha uralkodunk a föld felett, de nem uralkodunk a bankok felett, nem tudunk teljes átalakulást, megújulást vinni a nép életébe.

Franciaország anyagi, termelési megújhodása a XVIII. század végén együttjárt a politikai és szellemi megújhodással, a forradalmi demokrácia és a forradalmi proletariátus diktatúrájával (a demokrácia még nem vált külön a proletariátustól és még majdnem egészen egybe volt vele forrva), együttjárt azzal, hogy könyörtelenül hadat üzentek mindennek, ami reakciós volt. Az egész népet és különösen a tömegeket, vagyis az elnyomott osztályokat, határtalan forradalmi lelkesedés töltötte el; a háborút mindenki igazságos, védelmi háborúnak tartotta, s valóban az is volt. A forradalmi Franciaország védekezett a reakciós és monarchista Európával szemben. Nem 1792—1793-ban változtak át a háborúk Franciaország részéről védelmi háborúkból hódító háborúkká, hanem sok évvel később, a reakciónak az országon belül aratott győzelme után, Napoleon ellenforradalmi diktatúrája változtatta őket azzá.

És Oroszországban? Mi továbbra is imperialista háborút folytatunk a kapitalisták érdekében, szövetségben az imperialistákkal, azoknak a titkos szerződéseknek értelmében, amelyeket a cár kötött Anglia és más országok tőkéseivel, s amelyekben az orosz kapitalistáknak megígérték, hogy kirabolhatnak idegen országokat, megígérték Konstantinápolyt, Lvovot, Örményországot stb.

A háború Oroszország részéről igazságtalan, reakciós, hódító háború marad mindaddig, amíg Oroszország igazságos békét nem javasol és nem szakít az imperializmussal. A háború szociális jellegét, igazi jelentőségét nem az határozza meg, hogy hol állnak az ellenséges csapatok (ahogy az eszerek és a mensevikek gondolják, akik olyan vulgárisan gondolkodnak, mint egy tudatlan paraszt). Ezt a jelleget az határozza meg, hogy milyen politika folytatása a háború („a háború a politika folytatása”), hogy melyik osztály és milyen céllal visel háborút.

Nem lehet a tömegeket titkos szerződések értelmében rablóháborúba vinni, s ugyanakkor lelkesedésükre számítani. A forradalmi Oroszország élenjáró osztálya, a proletariátus egyre világosabban felismeri a háború bűnös voltát, s a burzsoázia nemcsak hogy nem tudta a tömegeket ettől a meggyőződésüktől eltéríteni, hanem éppen ellenkezőleg, egyre erősödik annak a tudata, hogy ez a háború bűnös háború. Oroszország mindkét fővárosának proletariátusa végleg internacionalistává lett!

Hogy is beszélhetnénk itt arról, hogy a tömegek lelkesednek a háborúért!

Az egyik elválaszthatatlanul egybe van kapcsolva a másikkal, elválaszthatatlanul egybe van kapcsolva a belpolitika és a külpolitika. Nem lehet az országot védelemre képessé tenni nagy hősiességre képes nép nélkül, amely merészen, erélyesen hajtja végre a nagy gazdasági átalakításokat. És nem lehet a tömegeket hősiességre serkenteni, ha nem szakítunk az imperializmussal, ha nem ajánljuk fel minden népnek a demokratikus békét és nem változtatjuk át ilymódon a háborút hódító, rabló, bűnös háborúból igazságos, védelmi, forradalmi háborúvá.

Forradalmunkat és az imperializmus vasfogójába szorított országunkat csak úgy menthetjük meg, ha mind a belpolitikában, mind a külpolitikában eltökélten és következetesen szakítunk a tőkésekkel.

A forradalmi demokrácia és a forradalmi proletariátus

Ha a mai Oroszország demokráciája valóban forradalmi demokrácia akar lenni, akkor a proletariátussal a legszorosabb szövetségben kell haladnia, támogatnia kell a proletariátus, az egyetlen következetesen forradalmi osztály harcát.

Ehhez a következtetéshez vezetett el bennünket annak a kérdésnek vizsgálata, hogy milyen eszközökkel kell küzdenünk a hihetetlen méretű, elkerülhetetlen katasztrófa ellen.

A háború olyan felmérhetetlen válságot idézett elő, annyira túlfeszítette a nép anyagi és erkölcsi erőit, olyan súlyos csapásokat mért az egész mai társadalmi szervezetre, hogy az emberiségnek választania kellett: vagy elpusztul, vagy pedig a legforradalmibb osztályra bízza sorsát, hogy a leggyorsabb és legradikálisabb úton áttérhessen egy fejlettebb termelési módra.

Számos történelmi oknál fogva — Oroszország nagyobb elmaradottsága, különleges háborús nehézségei, a cárizmus rendkívüli korhadtsága, az 1905-ös év hagyományainak rendkívüli elevensége következtében — Oroszországban előbb tört ki a forradalom, mint más országokban. A forradalom eredménye az, hogy Oroszország politikai rendje tekintetében néhány hónap alatt utolérte az előrehaladott országokat.

De ez kevés. A háború könyörtelen, a háború kíméletlenül élesen veti fel a kérdést: vagy elpusztulunk, vagy gazdaságilag is utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat.

Ez lehetséges, mert számos előrehaladott ország kész tapasztalatai, technikájuk és kultúrájuk kész eredményei rendelkezésünkre állanak. Erkölcsi támaszunk az egyre növekvő tiltakozás a háború ellen Európában, az érlelődő munkás-világforradalom légköre. Ösztönöz és sarkal bennünket az imperialista háború idején rendkívül ritka forradalmi-demokratikus szabadság.

Elpusztulni, vagy teljes gőzzel előreiramodni. Így tette fel a kérdést a történelem.

S a proletariátusnak a parasztsághoz való viszonya az adott helyzetben megerősíti — megfelelő módosításokkal — a régi bolsevik álláspontot: ki kell ragadni a parasztságot a burzsoázia befolyása alól. Csakis ez lehet a forradalom megmentésének záloga.

A parasztság ugyanis az egész kispolgári tömegnek számbelileg legerősebb képviselője.

Eszereink és mensevikjeink reakciós szerepet vállaltak magukra: a parasztságot továbbra is a burzsoázia befolyása alatt akarják tartani, a parasztságot a burzsoáziával, nem pedig a proletariátussal való koalíció felé akarják vezetni.

A forradalom tapasztalatai gyorsan tanítják a tömegeket. S az eszerek és a mensevikek reakciós politikája hajótörést szenved: mindkét főváros Szovjetjeiben alulmaradtak. Mindkét kispolgári-demokrata pártban nő a „baloldali” ellenzék. Petrográdban 1917. szeptember 10-én az eszerek városi értekezletén a küldöttek kétharmada a baloldali eszerek mellett szavazott, akik a proletariátussal való szövetség felé hajlanak és visszautasítják a burzsoáziával való szövetséget (koalíciót).

Az eszerek és a mensevikek a burzsoázia kedvelt szembeállítását ismételgetik: burzsoázia és demokrácia. Ez a szembeállítás azonban lényegében éppoly értelmetlen, mintha a fontot a rőffel hasonlítanék össze.

Van demokratikus burzsoázia és van burzsoá demokrácia: ezt csak az tagadhatja, aki teljesen járatlan mind a történelem, mind a politikai gazdaságtan terén.

Az eszereknek és mensevikeknek azért volt szükségük erre a helytelen szembeállításra, hogy elleplezzék az elvitathatatlan tényt: a burzsoázia és a proletariátus között ott áll a kispolgárság. A kispolgárság, gazdasági osztályhelyzete folytán, elkerülhetetlenül a burzsoázia és a proletariátus között ingadozik.

Az eszerek és a mensevikek a kispolgárságot a burzsoáziával való szövetség felé vonják. Ez a lényege egész „koalíciójuknak”, egész koalíciós kormányuknak, Kerenszkij, e tipikus félkadet, egész politikájának. A forradalom fél esztendeje alatt ez a politika teljesen csődöt mondott.

A kadetok kárörvendnek: a forradalom, mondják, csődbe jutott, a forradalom nem birkózott meg sem a háborúval, sem a gazdasági zűrzavarral.

Nem igaz. A kadetok és az eszerek-mensevikek jutottak csődbe, mert ez a blokk (szövetség) egy fél évig kormányozta Oroszországot, és e fél év alatt fokozta a gazdasági zűrzavart, összekuszálta és súlyosbította a katonai helyzetet.

Minél teljesebben csődbe jutott a burzsoáziának az eszerekkel és a mensevikekkel kötött szövetsége, annál gyorsabban tanul a nép. Annál könnyebben találja meg a helyes kivezető utat: a szegényparasztságnak, vagyis a parasztság többségének szövetségét a proletariátussal.

1917. szeptember 10—14.

Megjelent 1917. október végén, külön brosúra
formájában, a „Priboj” kiadásában.

Lenin Művei. 25. köt. 343—393. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A forradalom tanulságai

Minden forradalom éles fordulat a nép óriási tömegeinek életében. Ha az ilyen fordulat még nem érett meg, nem mehet végbe igazi forradalom. És mint ahogy az életben minden fordulat sok mindenre megtanítja az embert, arra kényszeríti, hogy sok mindent átéljen és átérezzen, a forradalom is rövid idő alatt a legtartalmasabb és legértékesebb tanulságokat nyújtja az egész népnek.

Forradalom idején az emberek milliói és tízmilliói többet tanulnak egy hét alatt, mint a közönséges, álmos életnek egész esztendeje alatt. Mert az egész nép életének hirtelen fordulatánál különösen világosan látható, hogy a népnek mely osztályai milyen célokat akarnak elérni, milyen erővel rendelkeznek, milyen eszközöket alkalmaznak.

Minden öntudatos munkásnak, katonának, parasztnak jól át kell gondolnia az orosz forradalom tanulságait, különösen most, július végén, amikor már világosan látható, hogy forradalmunk első szakasza kudarccal végződött.

I

Valóban, nézzük csak meg, mit akartak elérni a munkások és a parasztok tömegei, amikor forradalmat hajtottak végre? Mit vártak a forradalomtól? Mindenki tudja, hogy szabadságot, békét, kenyeret, földet vártak tőle.

És mit látunk most?

Szabadság helyett kezdik helyreállítani a régi önkényt. A fronton a hadseregben bevezetik a halálbüntetést, bíróság elé állítják a parasztokat a földesúri földek önhatalmú elfoglalásáért. Szétrombolják a munkáslapok nyomdáit. Bírói ítélet nélkül betiltják a munkáslapokat. Letartóztatják a bolsevikokat, gyakran anélkül hogy bármilyen vádat emelnének ellenük, gyakran pedig nyilvánvaló rágalmak alapján.

Felmerülhetne talán az az ellenvetés, hogy a bolsevikok üldözése nem jelenti a szabadság megsértését, mert csak bizonyos személyeket üldöznek bizonyos vádak alapján. Ez az ellenvetés azonban tudatos és nyilvánvaló hazugság, mert hogyan lehet egyes személyek bűntettei miatt egy nyomdát szétrombolni és lapokat betiltani, még ha a vádak beigazolódtak is és a bíróság megállapította helyességüket. Egészen más volna a helyzet, ha a kormány törvény által üldözendőnek nyilvánítaná az egész bolsevik pártot, a bolsevik irányzatot, a bolsevik nézeteket. De mindenki tudja, hogy a szabad Oroszország kormánya semmi ehhez hasonlót nem tehetett és nem is tett.

Hogy a bolsevikok ellen emelt vádak rágalmak, azt a legjobban az mutatja, hogy a földbirtokosok és a tőkések újságai már akkor is veszettül szidták a bolsevikokat a háború ellen, a földesurak és a kapitalisták ellen vívott harcukért és már akkor is nyíltan követelték a bolsevikok letartóztatását és üldözését, amikor még egyetlen vádat sem agyaltak ki egyetlen bolsevik ellen sem.

A nép békét akar. A szabad Oroszország forradalmi kormánya azonban újra hódító háborúba kezdett, ugyanazoknak a titkos szerződéseknek alapján, amelyeket II. Miklós, a volt cár kötött az angol és a francia kapitalistákkal azért, hogy az orosz kapitalisták kifoszthassanak idegen népeket. Ezeket a titkos szerződéseket még mindig nem hozták nyilvánosságra. A szabad Oroszország kormánya kifogásokkal tért ki ez elől és nem ajánlott fel igazságos békét valamennyi népnek.

Nincs kenyér. Megint éhínség fenyeget. Mindenki látja, hogy a kapitalisták és a gazdagok lelkiismeretlenül becsapják a kincstárt a hadiszállításoknál (a háború most naponta 50 millió rubelbe kerül a népnek), hallatlan nyereségeket zsebelnek be a magas árak révén, de semmi sem történt annak érdekében, hogy az élelmiszertermelést komolyan nyilvántartsák és az élelmiszereket a munkások között szétosszák. A tőkések egyre arcátlanabbak lesznek, az utcára dobják a munkásokat — s mindez akkor történik, amikor a nép nyomorog, mert nincs áru.

A parasztság óriási többsége a kongresszusok hosszú során ország-világ előtt világosan kijelentette, hogy a földesúri földtulajdont igazságtalanságnak és rablásnak nyilvánítja. A kormány pedig, amely forradalmi és demokratikus kormánynak nevezi magát, hónapok óta orruknál fogva vezeti a parasztokat, és ígéretekkel és halogatásokkal ámítja őket. A kapitalisták hónapokig nem engedték meg Csernov miniszternek, hogy a föld adás-vételét tiltó törvényeket kibocsássa. És amikor ezt a törvényt végre kibocsátották, a kapitalisták aljas rágalomhadjáratot indítottak Csernov ellen, s ez a hajsza még ma is folyik. A kormány olyan arcátlanságra vetemedett a földesurak védelmében, hogy a parasztokat bíróság elé kezdi állítani a föld „önhatalmú” elfoglalása miatt.

A parasztokat orruknál fogva vezetik, amikor arra akarják őket rábírni, hogy várjanak az Alkotmányozó Gyűlésig. Ennek a gyűlésnek az összehívását viszont a kapitalisták folyton halogatják. Most, amikor a bolsevikok követelésének hatására ezt az összehívást szeptember 30-ra kitűzték, a kapitalisták jajgatnak, hogy ez „lehetetlenül” rövid idő, és az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának elhalasztását követelik … A kapitalisták és földesurak pártjának, a „kadetok” pártjának, vagy a „népszabadság” pártjának legbefolyásosabb tagjai, például Panyina, nyíltan azt hirdetik, hogy az Alkotmányozó Gyűlés összehívását el kell halasztani a háború befejezéséig.

A földdel várjatok az Alkotmányozó Gyűlésig. Az Alkotmányozó Gyűléssel várjatok a háború végéig. A háború végével várjatok a teljes győzelemig. Lám mi sül ki ebből. A tőkések és földesurak, akiknek többségük van a kormányban, valósággal csúfot űznek a parasztokból.

II

De hogyan történhetett meg ilyesmi egy szabad országban, a cári hatalom megdöntése után?

Egy szabadságától megfosztott országban a népet a cár és maroknyi földesúr, tőkés és hivatalnok kormányozza, akiket senki sem választott.

Szabad országban a népet csak azok kormányozzák, akiket a nép maga választott meg erre. A választásoknál a nép pártokra oszlik és rendszerint a lakosság minden osztálya külön pártot alakít, így például külön pártot alakítanak a földesurak, a tőkések, a parasztok, a munkások. Ezért a nép kormányzása szabad országokban a pártok nyílt harca és szabad megegyezése útján történik.

1917. február 27-e, a cári hatalom megdöntése után Oroszországot körülbelül négy hónapon át szabad országként kormányozták, vagyis Szabadon alakult pártok nyílt harca és szabad megegyezése útján. Ahhoz tehát, hogy megértsük az orosz forradalom fejlődését, mindenekelőtt azt kell tanulmányoznunk, hogy melyek voltak a fő pártok, mely osztályoknak az érdekeit védték és milyen volt ezeknek a pártoknak kölcsönös viszonya.

III

A cári hatalom megdöntése után az államhatalom az első Ideiglenes Kormány kezébe került. Ez a kormány a burzsoázia, vagyis a tőkések képviselőiből állott, akikhez a földesurak is csatlakoztak. Az első helyen a „kadet” párt, a tőkések legfőbb pártja állott, mint a burzsoázia uralkodó és kormányzó pártja.

A hatalom nem véletlenül került ennek a pártnak a kezébe, bár a cári csapatok ellen persze nem a tőkések harcoltak, a szabadságért nem ők ontották vérüket, hanem a munkások és a parasztok, a matrózok és a katonák. A hatalom azért került a tőkések pártjának kezébe, mert ennek az osztálynak a kezében volt a gazdagság, a szervezettség és a tudás ereje. Az 1905 utáni időben és különösen a háború folyamán Oroszországban a szervezkedés terén a legnagyobb eredményeket a tőkések és a hozzájuk csatlakozott földesurak osztálya érte el.

A kadetok pártja mindig monarchista párt volt, 1905-ben is, 1905-től 1917-ig is. Miután a nép legyőzte a cári zsarnokságot, ez a párt republikánus pártnak nyilvánította magát. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy valahányszor a nép legyőzte a monarchiát, a tőkések pártjai mindig hajlandók voltak republikánus pártokká válni, csak hogy fenntarthassák a kapitalisták kiváltságait és a nép feletti korlátlan uralmukat.

Szavakban a kadet párt a „népszabadság” híve. A valóságban a tőkések mellett van, és mindjárt ennek a pártnak az oldalára álltak a földesurak, a monarchisták, a feketeszázasok valamennyien. Ennek bizonyítéka — a sajtó és a választások. A forradalom után valamennyi polgári újság és az egész feketeszázas sajtó egy követ fújt a kadetokkal. A monarchista pártok, minthogy nem mertek nyíltan fellépni, a választásokon, például Petrográdban, a kadet pártot támogatták.

A kadetok, miután kezükbe vették a kormányhatalmat, minden erejükkel azon voltak, hogy folytassák azt a hódító rablóháborút, amelyet II. Miklós cár kezdett, aki titkos rablószerződéseket kötött az angol és francia tőkésekkel. Ezekben a szerződésekben az orosz tőkéseknek azt ígérték, hogy győzelem esetén birtokukba vehetik Konstantinápolyt is, Galíciát is, Örményországot is stb. A népet viszont a kadetok kormánya mindenféle üres kifogásokkal és ígéretekkel traktálta, s minden fontos, a munkások és a parasztok szempontjából nagyjelentőségű ügynek az eldöntését az Alkotmányozó Gyűlésig halasztotta, a Gyűlés összehívásának időpontját viszont nem határozta meg.

A nép, a szabadságot kihasználva, kezdett önállóan szervezkedni. A munkásoknak és parasztoknak, akik Oroszország népességének túlnyomó többségét alkotják, fő szervezetei a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei voltak. Ezek a Szovjetek már a februári forradalom idején kezdtek megalakulni, s néhány héttel a forradalom után Oroszország legtöbb nagyvárosában és számos kerületében a Szovjetek már a munkásosztály és a parasztság minden öntudatos haladó elemét egyesítették.

A Szovjeteket teljesen szabadon választották. A Szovjetek valóban a néptömegek, a munkások és a parasztok szervezetei voltak. A Szovjetek valóban a nép óriási többségének szervezetei voltak. A katonamundérba bujtatott munkások és parasztok fel voltak fegyverezve.

Magától értetődik, hogy a Szovjetek kezükbe vehették volna és kezükbe is kellett volna venniök az egész államhatalmat. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig a Szovjeteken kívül semmiféle más hatalomnak nem kellett volna lennie az államban. Csak ebben az esetben vált volna forradalmunk valóban népi, valóban demokratikus forradalommá. A dolgozó tömegek, amelyek valóban békére törekednek, amelyeknek valóban nem érdekük a hódító háború, csak ebben az esetben foghattak volna hozzá egy olyan politika határozott és következetes megvalósításához, amely a hódító háborúnak is véget vetett volna és a békéhez is elvezetett volna. Csak ebben az esetben tudták volna a munkások és a parasztok megzabolázni a tőkéseket, akik őrült összegeket kerestek a „háborún” és az országot gazdasági romlásba és ínségbe juttatták. A Szovjetekben azonban a küldöttek kisebb része állott a forradalmi munkások pártja, a bolsevik szociáldemokraták oldalán, akik azt követelték, hogy az egész államhatalmat a Szovjetek kezébe adják át. A Szovjetek küldötteinek nagyobb része a mensevik szociáldemokraták és az eszerek oldalán állott, akik ellenezték azt, hogy a hatalom átmenjen a Szovjetek kezébe. Ezek a pártok a burzsoázia kormányának eltávolítása és a Szovjetek kormányával való felváltása helyett a burzsoázia kormányának támogatása, a burzsoázia kormányával való megegyezés és a közös kormány alakítása mellett szálltak síkra. A forradalom egész fejlődésének fő tartalmát a forradalom kezdete óta eltelt 5 hónap folyamán a nép többségének bizalmát bíró eszer pártnak és mensevik pártnak ez a burzsoáziával folytatott paktáló politikája alkotja.

IV

Nézzük meg mindenekelőtt, hogyan folyt az eszereknek és a mensevikeknek ez a paktálása a burzsoáziával, s azután keressük meg a magyarázatát annak a körülménynek, hogy a nép többsége megbízott bennük.

V

A mensevikek és az eszerek az orosz forradalom minden szakaszában hol ilyen, hol amolyan formában paktáltak a tőkésekkel.

1917. február utolsó napjaiban, alighogy győzött a nép és megdőlt a cári hatalom, a tőkések Ideiglenes Kormánya bevette tagjai közé Kerenszkijt, mint „szocialistát”. A valóságban Kerenszkij soha nem volt szocialista, hanem csak trudovik volt; „szociálforradalmárnak” pedig csak 1917 márciusától vallotta magát, amikor ez már nem járt veszéllyel, sőt előnyös volt. Kerenszkij révén, aki a Petrográdi Szovjet elnökhelyettese volt, a tőkések Ideiglenes Kormánya mindjárt azon szorgoskodott, hogy a Szovjetet magához láncolja és megszelídítse. A Szovjet — illetve a Szovjet eszer és mensevik többsége — engedte magát megszelídíteni és a tőkések Ideiglenes Kormányának megalakulása után azonnal beleegyezett abba, hogy „támogatja” ezt a kormányt, „amennyiben” beváltja ígéreteit.

A Szovjet az Ideiglenes Kormány működését felülvizsgáló, ellenőrző szervnek tekintette magát. A Szovjet vezérei megalakították az úgynevezett „összekötő bizottságot”, vagyis a kormánnyal való összeköttetés, érintkezés fenntartására hivatott bizottságot. Ebben az összekötő bizottságban a Szovjet eszer és mensevik vezérei állandóan tárgyaltak a tőkések kormányával és tulajdonképpen nem is voltak egyebek, mint tárcanélküli vagy nemhivatalos miniszterek.

Egész március és majdnem egész április folyamán is ez volt a helyzet. A tőkések halogatáshoz és kibúvókhoz folyamodtak, s igyekeztek időt nyerni. A tőkések kormánya ez alatt az idő alatt egyetlenegy csak valamennyire is komoly lépést sem tett a forradalom továbbfejlesztése érdekében. Sőt, a kormány még a legközvetlenebb feladata, az Alkotmányozó Gyűlés összehívása érdekében sem tett semmit a világon, nem fordult ezzel a kérdéssel a vidékhez, sőt még csak központi bizottságot sem alakított a kérdés előkészítése céljából. A kormánynak csak egyre volt gondja, arra, hogy a nemzetközi rablószerződéseket, amelyeket a cár Anglia és Franciaország tőkéseivel kötött, titokban felújítsa, hogy a forradalmat minél óvatosabban és minél észrevétlenebbül fékezze, hogy mindent megígérjen, de semmit se teljesítsen. Az eszerek és a mensevikek az „összekötő bizottságban” a fajankók szerepét játszották, akiket hangzatos frázisokkal, ígéretekkel, „majd holnap”-okkal traktáltak. Az eszerek és a mensevikek, mint az ismert mesében a holló, felültek a hízelgésnek és élvezettel hallgatták a tőkéseket, akik bizonykodtak, hogy nagyrabecsülik a Szovjeteket és egyetlen lépést sem tesznek nélkülük.

A valóságban pedig telt, múlt az idő és a tőkések kormánya egyáltalán semmit sem tett a forradalom érdekében. Arra azonban volt ideje, hogy ezalatt a forradalom ellen felújítsa a titkos rablószerződéseket, helyesebben, hogy megerősítse és „felélessze” azokat az angol-francia imperializmus diplomatáival ugyancsak titokban folytatott további tárgyalások útján. Arra volt ideje, hogy ezalatt a forradalom ellen lerakja a működő hadsereg tábornokai és tisztjei ellenforradalmi szervezkedésének (vagy legalábbis egymáshoz való közeledésének) alapjait. Arra volt ideje, hogy a forradalom ellen hozzáfogjon a nagyiparosok, gyárosok megszervezéséhez, akik a munkások nyomására kénytelenek voltak egyik engedményt a másik után tenni, de ugyanakkor kezdték szabotálni (rontani) a termelést és előkészíteni leállítását, amire csak az alkalmas pillanatot várták.

Az élenjáró munkásoknak és parasztoknak a Szovjetekben való szervezése azonban szakadatlanul folyt. Az elnyomott osztályok legjobbjai érezték, hogy a kormány a Petrográdi Szovjettel kötött megegyezés ellenére, Kerenszkij ékesszólása ellenére, az „összekötő bizottság” ellenére, továbbra is a nép ellensége, a forradalom ellensége marad. A tömegek érezték, hogy ha nem törik meg a tőkések ellenállását, a béke ügye, a szabadság ügye, a forradalom ügye menthetetlenül elbukik. A tömegek türelmetlensége és elkeseredése fokozódott.

VI

Ez a türelmetlenség és elkeseredés április 20—21-én kirobbant. A mozgalom elemi erővel tört ki, anélkül hogy bárki is előkészítette volna. A mozgalom annyira élesen a kormány ellen irányult, hogy az egyik ezred fegyveresen kivonult és megjelent a Mária-palota előtt, hogy letartóztassa a minisztereket. Mindenki előtt teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy a kormány nem tarthatja magát. A Szovjetek kezükbe vehették volna a hatalmat, anélkül hogy bárki a legcsekélyebb ellenállást is tanúsította volna (és ezt meg is kellett volna tenniök). Ehelyett azonban az eszerek és a mensevikek a tőkések bukófélben levő kormányát támogatták, még jobban belegabalyodtak a velük való paktálásba és még végzetesebb lépéseket tettek, amelyek a forradalom pusztulásához vezettek.

A forradalom olyan gyors és alapos iskola valamennyi osztály számára, amilyenre a megszokott, békés időben nincsen példa. A tőkések, akik a legjobban vannak megszervezve, a legtöbb tapasztalattal rendelkeznek az osztályharc és a politika terén, a többieknél gyorsabban tanultak. Amikor látták, hogy a kormány helyzete tarthatatlan, ahhoz a módszerhez folyamodtak, amelyet más országok tőkései 1848 után több évtizeden át alkalmaztak a munkásság elbolondítására, megosztására és gyengítésére. Ez a módszer — az úgynevezett „koalíciós”, azaz a burzsoáziából és a szocializmus renegátjaiból alakított közös kormány.

Azokban az országokban, ahol a szabadság és a demokrácia a forradalmi munkásmozgalommal együtt a leghosszabb ideje fennáll, Angliában és Franciaországban, a tőkések sokszor és nagy sikerrel alkalmazták ezt a módszert. A „szocialista” vezérek, azzal hogy a burzsoázia kormányába beléptek, múlhatatlanul a tőkések dróton rángatott figuráivá, bábjaivá, cégérévé, a munkások becsapására szolgáló eszközzé váltak. Oroszország „demokrata és republikánus” tőkései ugyanezt a módszert alkalmazták. Az eszerek és a mensevikek azonnal hagyták magukat elbolondítani, és május 6-án a „koalíciós” kormány, Csernov, Cereteli és társai részvételével, ténnyé vált.

Az eszer és a mensevik párti tökfilkók ujjongtak s önelégülten sütkéreztek vezéreik miniszteri dicsfényének sugaraiban. A tőkések dörzsölték kezüket örömükben, hogy segítőtársakat kaptak a nép ellen „a Szovjetek vezéreinek” személyében, hogy ígéretet kaptak tőlük arra, hogy támogatni fogják a „támadó hadműveleteket a fronton”, vagyis a már félbeszakadt imperialista rablóháború felújítását. A tőkések ismerték ezeknek a vezéreknek egész felfújt tehetetlenségét, tudták, hogy a burzsoáziának a termelés ellenőrzésére, sőt megszervezésére, a békepolitikára stb. vonatkozó ígéretei sohasem fognak valóra válni.

Így is történt. A forradalom fejlődésének május 6-tól június 9-ig vagy 18-ig terjedő második szakasza teljes mértékben igazolta a kapitalistáknak azt a számítását, hogy az eszereket és a mensevikeket könnyűszerrel el lehet bolondítani.

Mialatt Pesehonov és Szkobelev olyan cikornyás frázisokkal ámították magukat és a népet, hogy a tőkésektől elveszik a haszon 100 százalékát, hogy a tőkések „ellenállása megtört” stb. — a tőkések tovább erősödtek. Valójában semmi, egyáltalán semmi sem történt ez alatt az idő alatt a tőkések megzabolázására. A szocializmus renegátjaiból lett miniszterek az elnyomott osztályok figyelmének elterelésére szolgáló beszélőgépek voltak, az államigazgatás egész gépezete pedig valójában a bürokrácia (a hivatalnoki kar) és a burzsoázia kezében maradt. Palcsinszkij, a hírhedt iparügyi miniszterhelyettes, tipikus képviselője volt ennek a gépezetnek, mely a tőkések ellen irányuló minden rendszabályt fékezett. A miniszterek fecsegtek — s minden maradt a régiben.

Cereteli minisztert különösen kihasználta a burzsoázia a forradalom elleni harcra. Őt küldték ki Kronstadt „lecsendesítésére”, amikor az ottani forradalmárok hihetetlen vakmerőségükben arra vetemedtek, hogy merészelték helyéről eltávolítani a kinevezett kormánybiztost. A burzsoázia rettentő lármás, dühös, vad hazugság-, rágalom- és uszító hadjáratot indított újságaiban Kronstadt ellen, s azzal vádolta Kronstadtot, hogy „el akar szakadni Oroszországtól”, ezerféleképpen ismételgette ezt és az ehhez hasonló sületlenségeket, rémítgette a kispolgárságot és a filisztereket. Cereteli a korlátolt, rémüldöző nyárspolgárok legjellegzetesebb képviselője, mindenkinél „alaposabban” esett bele a burzsoá hajsza csapdájába, mindenkinél buzgóbban „ostorozta és csendesítette” Kronstadtot, s nem értette meg, hogy az ellenforradalmi burzsoázia lakájának szerepét tölti be. Így történt, hogy Cereteli eszköze lett a forradalmi Kronstadttal kötött olyan „megegyezés” végrehajtásának, amelynek értelmében a kronstadti kormánybiztost nem egyszerűen a kormány nevezi ki, hanem ott helyben választják és a kormány megerősíti. Efféle szánalmas kompromisszumokra pocsékolták idejüket a szocializmustól a burzsoáziához átpártolt miniszterek.

Ott, ahol burzsoá miniszter nem jelenhetett volna meg a kormány védelmében a forradalmi munkások előtt vagy a Szovjetekben, ott megjelent egy „szocialista” miniszter (helyesebben: oda a burzsoázia kiküldött egy minisztert), Szkobelev, Cereteli, Csernov vagy más, és lelkiismeretesen elvégezte a burzsoázia dolgát, törte magát, csakhogy a kormányt megvédje, fehérre mosta a tőkéseket, ígéretek, ígéretek és ígéretek ismételgetésével bolondította a népet, azt tanácsolva, hogy várjanak, várjanak és várjanak.

Csernov miniszter főleg azzal volt elfoglalva, hogy burzsoá kollégáival alkudozott: egészen júliusig, az akkor, a július 3—4-i mozgalom után bekövetkezett újabb „kormányválságig”, amikor a kadetok kiléptek a kormányból, Csernov miniszter egész idő alatt azzal a hasznos, érdekes és a nép létérdekeit érintő munkával volt elfoglalva, hogy „rábeszélte” burzsoá kollégáit, lelkükre beszélt, hogy egyezzenek bele legalább a föld adás-vételének eltiltásába. Ezt a tilalmat a legünnepélyesebb formában meg is ígérték a parasztoknak a parasztküldöttek összoroszországi kongresszusán (tanácsán) Petrográdban. De az ígéret — ígéret maradt. Csernov nem tudta beváltani sem májusban, sem júniusban, mindaddig, amíg a július 3—4-i ösztönös forradalmi kirobbanás hulláma, amely egybeesett a kadetoknak a kormányból való távozásával, lehetővé nem tette e rendszabály megvalósítását. E rendszabály azonban még akkor is elszigetelt intézkedés maradt, és képtelen volt arra, hogy komolyan előbbre vigye azt a harcot, amelyet a parasztság a földesurak ellen a földért folytatott.

A fronton ezalatt az imperialista rablóháború felújításának ellenforradalmi, imperialista feladatát, azt a feladatot, amelyet a nép által gyűlölt Gucskov nem tudott végrehajtani, fényes sikerrel hajtotta végre a „forradalmi demokrata” Kerenszkij, a szociálforradalmárok pártjának újdonsült tagja. Kerenszkij megittasult a saját ékesszólásától, az imperialisták, akik úgy játszottak vele, mint egy bábbal, tömjénezték, hízelegtek neki, istenítették — mindezt azért, mert szívvel-lélekkel szolgálta a tőkéseket és igyekezett rábírni a „forradalmi csapatokat” arra, hogy egyezzenek bele a háborúnak a felújításába, amelyet azért viselnek, hogy II. Miklós cárnak Anglia és Franciaország tőkéseivel kötött szerződéseit teljesítsék, azért, hogy az orosz tőkések megkapják Konstantinápolyt és Lvovot, Erzerumot és Trapezuntot.

Így folyt le az orosz forradalom május 6-tól június 9-ig tartó második szakasza. Az ellenforradalmi burzsoázia a „szocialista” miniszterek fedezete és védelme alatt megerősödött, megszilárdult és felkészült arra, hogy támadást intézzen mind a külső, mind a belső ellenség, vagyis a forradalmi munkások ellen.

VII

Június 9-én a forradalmi munkások, a bolsevikok pártja, tüntetést készített elő Petrográdban, hogy szervezett formában kifejezésre juttassa a tömegek feltartóztathatatlanul növekvő elégedetlenségét és felháborodását. A burzsoáziával való paktálásba belegabalyodott, az offenzíva imperialista politikája által megkötött eszer és mensevik vezéreket elfogta a rémület, amikor megérezték, hogy a tömegek körében elvesztették befolyásukat, üvöltve tiltakoztak mind a tüntetés ellen, és ez a tiltakozás ezúttal egyesítette az ellenforradalmi kadetokat az eszerekkel és a mensevikekkel. Az ő vezetésükkel és a tőkésekkel folytatott paktáló politikájuk eredményeképpen teljesen világossá vált és meglepően szemléletes módon kidomborodott a kispolgári tömegek fordulata az ellenforradalmi burzsoáziával való szövetség felé. Ez a június 9-i válság történelmi jelentősége, ez az osztály értelme.

A bolsevikok lefújták a tüntetést, mert egyáltalán nem volt szándékukban, hogy a munkásokat az adott pillanatban reménytelen harcba vigyék az egyesült kadetok, eszerek és mensevikek ellen. Ez utóbbiak azonban, hogy a tömegek bizalmának legalább egy kis maradványát megtarthassák, kénytelenek voltak június 18-ra általános tüntetést kitűzni. A burzsoázia magánkívül volt dühében, mert joggal látta ebben azt, hogy a kispolgári demokrácia most a proletariátus felé ingadozik, és elhatározta, hogy a fronton megindítja az offenzívát s ezzel megbénítja a demokrácia akcióját.

Valóban, június 18-án a forradalmi proletariátus jelszavai, a bolsevizmus jelszavai igazán nagyszerű, impozáns győzelmet arattak a petrográdi tömegek között, június 19-én viszont a burzsoázia és a bonapartista Kerenszkij ünnepélyesen bejelentette, hogy éppen június 18-án megindult a fronton az offenzíva.

Az offenzíva ténylegesen azt jelentette, hogy a tőkések érdekében, a dolgozók óriási többségének akarata ellenére felújítják a háborút. Ezért ezzel az offenzívával elkerülhetetlenül együtt járt egyrészt az, hogy a sovinizmus óriási mértékben megerősödött és a katonai hatalom (s következésképpen az államhatalom is) egy bonapartista katonai banda kezébe került, másrészt pedig együtt járt vele az áttérés a tömegek elleni erőszakra, az internacionalisták üldözésére, az agitáció szabadságának eltörlésére, a háború ellenzőinek letartóztatására és agyonlövetésére.

Ha május 6-a az eszereket és a mensevikeket kötéllel kötözte a burzsoázia diadalszekeréhez, június 19-e lánccal bilincselte őket oda, mint a tőkések cselédeit.

VIII

A tömegek elkeseredése a felújított rablóháború következtében természetesen még gyorsabban és erősebben növekedett. Július 3—4-én bekövetkezett a tömegek felháborodásának kirobbanása, melyet a bolsevikok igyekeztek fékezni, és amelynek magától értetődően igyekeztek a lehető legszervezettebb formát adni.

Az eszerek és mensevikek, a burzsoázia rabszolgái, akiket uruk láncra vert, mindenbe beleegyeztek: abba is, hogy reakciós csapatokat vezényeljenek Petrográdba, abba is, hogy visszaállítsák a halálbüntetést, abba is, hogy lefegyverezzék a munkásokat és a forradalmi csapatokat, abba is, hogy bírói ítélet nélkül embereket letartóztassanak, üldözzenek, újságokat betiltsanak. A hatalom, melyet a burzsoázia a kormányban nem tudott teljesen kezébe keríteni, s amelyet a Szovjetek nem akartak a kezükbe venni, ez a hatalom a katonai klikk, a bonapartisták kezébe csúszott, akiket persze a kadetok és a feketeszázak, a földesurak és a tőkések teljes mértékben támogattak.

Fokról fokra. Az eszerek és a mensevikek, mihelyt egyszer a burzsoáziával való paktálás lejtőjére léptek, feltartóztathatatlanul csúsztak lefelé és teljesen lecsúsztak. Február 28-án a Petrográdi Szovjetben feltételes támogatást ígértek a burzsoá kormánynak. Május 6-án megmentették a kormányt a bukástól és hagyták magukat szolgáivá és védelmezőivé változtatni azáltal, hogy beleegyeztek az offenzívába. Június 9-én egyesültek az ellenforradalmi burzsoáziával a forradalmi proletariátus elleni veszett gyűlölet-, hazugság- és rágalomhadjáratra. Június 19-én jóváhagyták a rablóháború akkor már megkezdődött felújítását. Július 3-án beleegyeztek reakciós csapatok felrendelésébe: megkezdődött a hatalom végleges átadása a bonapartistáknak. Fokról fokra.

Az eszerek és a mensevikek pártjának ily szégyenletes fináléja nem véletlenség, hanem a kistulajdonosok, a kispolgárság gazdasági helyzetének következménye, amit az európai tapasztalatok sokszor igazoltak.

IX

Kétségtelenül mindenki megfigyelte, hogy mennyire megfeszítik erejüket a kistulajdonosok, mennyire igyekeznek, hogy „felküzdjék” magukat, hogy igazi tulajdonosokká váljanak, hogy felemelkedjenek a „gazdag” tulajdonos, a burzsoázia helyzetéig. Amíg a kapitalizmus van uralmon, a kistulajdonosok számára nincs más kivezető út: vagy maguk is kapitalistákká lesznek (ami száz kistulajdonos közül legjobb esetben is egynek ha sikerül), vagy pedig a tönkrement kistulajdonos, a félproletár, majd a proletár helyzetébe kerülnek. Így van ez a politikában is: a kispolgári demokrácia, különösen vezérei személyében, a burzsoáziához vonzódik. A kispolgári demokrácia vezérei ígéretekkel vigasztalják tömegeiket, és azzal biztatják őket, hogy a nagytőkésekkel meg lehet egyezni, holott a legjobb esetben is csupán apró engedményeket kapnak a tőkésektől a dolgozó tömegek kisszámú felső rétege számára, azt is csak igen rövid időre, minden döntő, minden fontos kérdésben ellenben a kispolgári demokrácia mindenkor a burzsoázia uszályába került, a burzsoázia erőtlen függvénye volt, engedelmes észköz a pénzkirályok kezében. Ezt Anglia és Franciaország tapasztalatai már sokszor bebizonyították.

Az orosz forradalomban, amelyben az események — különösen az imperialista háború és a háború okozta igen súlyos válság hatására — rendkívül gyorsan bontakoztak ki, az 1917. február és július között szerzett tapasztalatok különösen világosan és szemléltetően igazolták azt a régi marxista igazságot, hogy a kispolgárság helyzete ingatag.

Az orosz forradalom tanulsága a következő: a dolgozó tömegek csak akkor szabadulhatnak ki a háború, az éhínség, a földesúri és a tőkés rabság vasfogójából, ha teljesen szakítanak az eszerek és a mensevikek pártjával, ha világosan felismerik az eszerek és a mensevikek áruló szerepét, ha elvetnek minden néven nevezendő kompromisszumot a burzsoáziával, ha határozottan a forradalmi munkások oldalára állnak. Csakis a forradalmi munkások képesek — feltéve, hogy a szegényparasztok támogatják őket — megtörni a kapitalisták ellenállását, s a népet a föld megváltás nélküli megszerzéséhez, a teljes szabadsághoz, az éhínség legyőzéséhez, a háború legyőzéséhez, az igazságos és tartós békéhez elvezetni.

N. Lenin

Utószó

Ezt a cikket, mint a szövegből látható, július végén írtam.

A forradalom története augusztus folyamán teljes mértékben igazolta a cikkben elmondottakat. Augusztus végén azután a Kornyilov-lázadás új fordulatot adott a forradalomnak, s szemléltetően megmutatta az egész népnek, hogy a kadetok az ellenforradalmi tábornokokkal szövetségben szét akarják kergetni a Szovjeteket és vissza akarják állítani a monarchiát. Hogy milyen erős a forradalomnak ez az új fordulata, hogy sikerül-e véget vetnie a burzsoáziával való paktálás végzetes politikájának, — ezt a közeljövő fogja megmutatni. . .

1917. szeptember 6.

N. Lenin

A cikk megírásának ideje; 1917. július vége.
Az utószó megírásának ideje; 1917. szeptember 6. (19.)

Lenin Művei. 25. köt. 241—256. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A jelszavakról

Túlontúl gyakran előfordul, hogy amikor a történelem éles fordulatot tesz, hosszabb-rövidebb ideig még a haladó pártok sem tudnak beleilleszkedni az új helyzetbe, olyan jelszavakat ismételgetnek, amelyek tegnap helyesek voltak, de ma már minden értelmüket elvesztették, mégpedig éppoly „hirtelenül”, mint amilyen „hirtelenül” következett be a történelem éles fordulata.

Valami ehhez hasonló ismétlődik meg, úgylátszik, azzal a jelszóval is, amely azt követeli, hogy az egész államhatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez a jelszó helyes volt forradalmunknak már végérvényesen lezárult szakasza folyamán, mondjuk, február 27-től július 4-ig. Ma ez a jelszó már nyilvánvalóan nem helyes többé. Ha ezt nem értettük meg, semmit sem érthetünk meg napjaink égető kérdéseiből. Minden egyes jelszót valamely meghatározott politikai helyzet sajátosságainak összességéből kell levezetni. Oroszország politikai helyzete pedig most, július 4-e után, gyökeresen különbözik a február 27-e és július 4-e közötti helyzettől.

Akkor, a forradalomnak ebben a már lezárult szakaszában, az államban úgynevezett „kettőshatalom” uralkodott, amely mind anyagilag, mind formailag az államhatalom határozatlan átmeneti állapotát fejezte ki. Ne felejtsük el, hogy a hatalom kérdése minden forradalomnak alapvető kérdése.

Akkor a hatalom ingadozó volt. Az Ideiglenes Kormány és a Szovjetek osztoztak rajta, kölcsönös önkéntes megegyezés alapján. A Szovjetek a szabad, vagyis semmiféle külső erőszaknak alá nem vetett és felfegyverzett munkások és katonák tömegeinek küldöttségei voltak. A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját. A „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó a fejlődésnek e békés útján a legközelebbi lépésnek, a közvetlenül megvalósítandó lépésnek a jelszava volt. Ez a forradalom békés fejlődésének jelszava volt, azé a fejlődésé, amely február 27-től július 4-ig lehetséges és, természetesen, a legkívánatosabb volt, s amely jelenleg kétségtelenül lehetetlen.

Minden jel arra vall, hogy a „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszónak nem minden híve gondolta át kellőképpen azt, hogy ez a jelszó a forradalom békés fejlődésének jelszava volt. A békés fejlődésé nemcsak abban az értelemben, hogy akkor (február 27-től július 4-ig) senki, egyetlen osztály, egyetlen komoly erő sem tudott volna ellenszegülni annak, illetve nem tudta volna megakadályozni azt, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez még nem minden. A békés fejlődés akkor lehetséges lett volna, még abban a tekintetben is, hogyha az államhatalom a maga egészében idejekorán a Szovjetek kezébe került volna, az osztályok és a pártok harcát a Szovjeteken belül, a lehető legbékésebben és a lehető legkevesebb megrázkódtatással lehetett volna megvívni.

A dolognak erre az utóbbi oldalára szintén nem fordítottak még elegendő figyelmet. A Szovjetek, osztályösszetételüket tekintve, a munkások és parasztok mozgalmi szerveit, diktatúrájuk kész formáit alkották. Ha az egész hatalom kezükben lett volna, akkor a kispolgári rétegek legfőbb hibáját, legnagyobb bűnét, a kapitalisták iránti hiszékenységüket, a gyakorlat kiküszöbölte volna, saját intézkedéseik tapasztalatai bírálták volna. A hatalmon levő osztályok és pártok a Szovjeteken belül, a Szovjetek egyeduralmára és teljhatalmára támaszkodva békésen válthatták volna fel egymást; a Szovjetekben képviselt pártok továbbra is tartós és szilárd kapcsolatban maradhattak volna a tömegekkel. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csakis a Szovjetekben képviselt pártoknak és a tömegeknek ez a rendkívül szoros, szabadon terjedő és mélyülő kapcsolata segíthette volna elő a burzsoáziával való kispolgári paktálás illúzióinak békés leküzdését. Ha a hatalom a Szovjetek kezébe került volna, az egymagában még nem változtatta és nem is változtathatta volna meg az osztályok kölcsönös viszonyát; mitsem változtatott volna a parasztság kispolgári jellegén. De kellő időben hatalmas lépés lett volna abban az irányban, hogy a parasztok elszakadjanak a burzsoáziától, közeledjenek a munkásokhoz, majd pedig egyesüljenek is velük.

Így történhetett volna, ha a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerül. Így lett volna a legkönnyebb, a legelőnyösebb a nép számára. Ez az út lett volna a legkevésbé fájdalmas, s ezért keltett a legerélyesebben harcolni érte. Most azonban vége ennek a harcnak, amely azért folyt, hogy a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerüljön. A fejlődés békés útja lehetetlenné vált. Ráléptünk a nembékés, a legfájdalmasabb útra.

A július 4-én bekövetkezett fordulat éppen abban áll, hogy utána az objektív helyzet gyökeresen megváltozott. A hatalom ingadozása megszűnt, a hatalom a döntő ponton az ellenforradalom kezébe került. A pártok fejlődése az eszerek és a mensevikek kispolgári pártjának az ellenforradalmi kadetokkal való paktálása következtében arra vezetett, hogy ez a két kispolgári párt az ellenforradalmi hóhérok tényleges bűnrészesévé és segítőtársává vált. A kispolgároknak a tőkések irányában tanúsított öntudatlan hiszékenysége a pártharcok fejlődése folyamán odajuttatta őket, hogy most már tudatosan részt vesznek és segédkeznek az ellenforradalmárok hóhérmunkájában. A pártok közötti kapcsolatok fejlődésének ciklusa befejeződött. Február 27-én minden osztály egységben volt a monarchia ellen. Július 4-e után az ellenforradalmi burzsoázia a monarchistákkal és a feketeszázakkal karöltve magához láncolta a kispolgári eszereket és mensevikeket azáltal, hogy részben megfélemlítette őket, s a tényleges államhatalmat a Cavaignacok kezébe adta, egy katonai banda kezébe, amely a fronton agyonlöveti az engedelmességet megtagadó katonákat, Petrográdban pedig szétveri a bolsevikokat.

Az a jelszó, amely azt követeli, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át, most donquijoteizmusnak vagy gúnynak hangzanék. Ez a jelszó valójában a nép becsapása volna, azzal az illúzióval áltatná a népet, hogy a Szovjetek most is hatalomra juthatnak, mihelyt akarják, illetve határozatban kimondják a hatalom átvételét, hogy a Szovjetben még vannak pártok, amelyek nem szennyezték be magukat a hóhéroknak való segédkezéssel, hogy azt, ami megtörtént, megnemtörténtté lehet tenni.

Igen nagy tévedés volna, ha azt hinnők, hogy a forradalmi proletariátus, hogy úgy mondjuk, „bosszúból”, mert az eszerek és a mensevikek támogatták a bolsevikok szétverését, az agyonlövetéseket a fronton és a munkások lefegyverzését, képes „megtagadni” tőlük a támogatást az ellenforradalommal szemben. A kérdés ilyen felvetése, először is kispolgári erkölcsi felfogást tulajdonítana a proletariátusnak (mert ha az ügy érdeke úgy kívánja, a proletariátus mindig támogatni fogja nemcsak az ingadozó kispolgárságot, hanem még a nagyburzsoáziát is); másodszor pedig — és ez a legfontosabb —, kispolgári kísérlet volna a dolog politikai lényegének „moralizálással” való elhomályosítására.

A dolognak ez a lényege abban van, hogy a hatalmat most már nem lehet békés úton megszerezni. A hatalmat csak úgy kaphatjuk meg, ha erélyes harcban legyőzzük azokat, akik ma ténylegesen kezükben tartják a hatalmat, mégpedig a katonai bandát, a Cavaignacokat, akik a Petrográdba vezényelt reakciós csapatokra, a kadetokra és a monarchistákra támaszkodnak.

A dolog lényege az, hogy az államhatalomnak ezeket az új birtokosait csak a nép forradalmi tömegei győzhetik le, amelyek mozgalmának előfeltétele nemcsak az, hogy a proletariátus vezesse őket, hanem az is, hogy elforduljanak a forradalom ügyét eláruló eszer párttól és mensevik párttól.

Aki a politikába kispolgári erkölcsöt visz be, az így okoskodik: lehet, hogy az eszerek és a mensevikek „hibát” követtek el, amikor támogatták a Cavaignacokat, akik lefegyverezték a proletariátust és a forradalmi ezredeket; de lehetőséget kell nekik adnunk arra, hogy hibájukat „jóvátehessék”, nem szabad „megnehezítenünk” számukra „hibájuk” helyrehozását; meg kell könnyítenünk a kispolgárságnak, hogy ingadozásában a munkások felé hajoljon. Az ilyenfajta okoskodás gyerekes naivság vagy egyszerűen ostobaság volna, ha ugyan nem a munkásság újabb becsapása. Mert a kispolgári tömegeknek a munkásság felé való hajlása abban és csakis abban állhatna, hogy ezek a tömegek elfordulnak az eszerektől és a mensevikektől. Az eszer párt és a mensevik párt ma csakis azzal tehetné jóvá „hibáját”, hogy Ceretelit és Csernovot, Dant és Rakitnyikovot a hóhérok segédeinek nyilvánítja. Teljesen és feltétlenül helyeseljük a „hiba” ilyen „jóvátételét” . . .

Azt mondottuk, hogy a forradalom alapvető kérdése a hatalom kérdése. Hozzá kell tennünk: éppen forradalmak idején tapasztaljuk lépten-nyomon annak a kérdésnek elhomályosítását, hogy hol van az igazi hatalom, tapasztalhatjuk azt, hogy a formális és a reális hatalom nem fedi egymást. Éppen ebben van minden forradalmi korszak egyik fő sajátossága. 1917 márciusában és áprilisában nem lehetett tudni, vajon a kormány vagy pedig a Szovjet kezében van a reális hatalom.

Most azonban különösen fontos, hogy az öntudatos munkások józanul megvizsgálják a forradalom alapvető kérdését: kinek a kezében van a jelen pillanatban az államhatalom. Gondolkozzanak csak azon, hogy milyenek e hatalom anyagi megnyilvánulásai, ne tekintsék a frázisokat tetteknek, s akkor nem lesz nehéz megtalálniok a választ.

Az állam mindenekelőtt felfegyverzett emberek alakulatait jelenti, olyanfajta dologi tartozékokkal, mint például a börtönök — írta Engels Frigyes. Ezt a szerepet most a hadapródiskolások és a reakciós kozákok töltik be, akiket külön erre a célra vezényeltek Petrográdba; ők tartják börtönben Kamenyevet és másokat; ők tiltották be a „Pravdá”-t; ők fegyverezték le a munkásokat és a katonák egy részét; ők lövetik agyon a katonák egy bizonyos részét; ők lövetik agyon a hadseregben a csapatok egy bizonyos részét. Íme, ezek a hóhérok — a reális hatalom. A Ceretelik és Csernovok — hatalom nélküli miniszterek, bábminiszterek, a hóhérokat támogató pártok vezérei. Ez tény. És ezen a tényen nem változtat az, hogy személyesen valószínűleg sem Cereteli, sem Csernov ,,nem helyesli” a hóhéruralmat, hogy lapjaik félénken mentegetőznek miatta: a politikai jelmez ilyen változása nem változtat a dolgok lényegén.

Betiltották 150 000 petrográdi választó lapját, a hadapródiskolások meggyilkolták Voinov munkást (július 6), mert elhozta a nyomdából a „Lisztok Pravdi”-t — hát nem hóhérmunka ez? hát nem Cavaignac-munka ez? Sem a kormány, sem pedig a Szovjetek „nem bűnösök” ebben — mondják majd.

Annál rosszabb a kormányra és a Szovjetekre nézve — feleljük mi —, mert ezek szerint — nullák, bábok, a reális hatalom nem az ő kezükben van.

A népnek mindenekelőtt és elsősorban tudnia kell az igazságot — tudnia kell, hogy kinek a kezében van voltaképpen az államhatalom. Kereken meg kell mondani a népnek az igazságot: a hatalom a Cavaignacok (Kerenszkij, bizonyos tábornokok, tisztek stb.) katonai klikkjének kezében van, ezeket támogatja a burzsoázia mint osztály, élén a kadetok pártjával, és karöltve valamennyi monarchistával, akik valamennyi feketeszázas lap, a „Novoje Vremja”, a „Zsivoje Szlovo” stb. stb. útján fejtik ki működésüket.

Ezt a hatalmat meg kell dönteni. Enélkül minden szólam az ellenforradalom elleni harcról csak üres frázis, „önmagunk és a nép becsapása”.

Ezt a hatalmat támogatják most mind Cereteli és Csernov miniszterek, mind pártjaik: meg kell magyarázni a népnek hóhérszerepüket és azt, hogy elkerülhetetlen volt e pártok ilyen „fináléja” április 21-i, május 5-i, június 9-i, július 4-i „hibáik” után, az után, hogy jóváhagyták az offenzíva politikáját, azt a politikát, amely kilenctized részben eleve eldöntötte a Cavaignacok júliusi győzelmét.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy számbavegye éppen a mostani forradalom, különösképpen pedig a júliusi napok konkrét tapasztalatait, vagyis hogy világosan rámutasson a nép igazi ellenségére, a katonai klikkre, a kadetokra és a feketeszázakra, és hogy félreérthetetlenül leleplezze azokat a kispolgári pártokat, az eszerek pártját és a mensevikek pártját, amelyek a hóhéruralom cinkosainak szerepét játszották és játsszák.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy mindenki tisztán lássa, mennyire reménytelen, hogy a parasztok földet kapjanak mindaddig, amíg a katonai klikk uralmát meg nem döntötték, amíg az eszerek pártjáról és a mensevikek pártjáról le nem tépték az álarcot és e pártokat meg nem fosztották a nép bizalmától. A kapitalista fejlődés „normális” körülményei között ez igen hosszú és igen nehéz folyamat lenne, de mind a háború, mind a gazdasági bomlás óriási mértékben meggyorsítja a dolgot. Olyan „gyorsító” tényezők ezek, melyek egy hónapot, sőt még egy hetet is egyenlővé tudnak tenni egy évvel.

A fent elmondottakkal szemben valószínűleg két ellenvetést tennének: az első az, hogy döntő harcról beszélni most annyit jelent, mint szétforgácsolt akciókra serkenteni, amelyek éppen az ellenforradalomnak válnának hasznára; a második az, hogy az ellenforradalom megdöntése azt jelenti, hogy a hatalom mégis a Szovjetek kezébe megy át.

Az első ellenvetésre a következőket válaszoljuk: Oroszország munkásai már eléggé öntudatosak ahhoz, hogy számukra nyilvánvalóan kedvezőtlen időben ne üljenek fel provokációnak. Vitathatatlan, hogy ha most lépnének akcióba és ellenállást fejtenének ki, ezzel csak az ellenforradalomnak segítenének. Hogy a döntő harcot csak a legnagyobb tömegeket magával ragadó újabb forradalmi fellendülés teszi majd lehetségessé, az szintén vitathatatlan. Nem elég azonban, ha csak a forradalmi fellendülésről, a forradalom dagályáról, a nyugati munkások segítségéről stb. általában beszélünk; meghatározott következtetéseket kell levonni múltunkból, számba kell venni saját tapasztalatainkat. És ha ez meglesz, ez éppen a döntő harc jelszavát adja majd meg az ellenforradalom ellen, amely magához ragadta a hatalmat.

A második ellenvetés sem egyéb, mint a konkrét igazságok felcserélése túlságosan általános elmélkedésekkel. A burzsoá ellenforradalmat nem döntheti meg semmi más, semmiféle más erő, mint a forradalmi proletariátus. 1917 júliusának tapasztalatai után éppen a forradalmi proletariátusnak kell önállóan kezébe vennie az államhatalmat — enélkül a forradalom győzelme lehetetlen. Ha a hatalom a proletariátus kezében van, ha a proletariátust támogatják a szegényparasztok, vagyis a félproletárok — ez az egyetlen kivezető út, s fentebb már válaszoltunk is arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen körülmények azok, amelyek ezt rendkívül nagy mértékben meggyorsíthatják.

Szovjetek keletkezhetnek és kell is, hogy keletkezzenek ebben az új forradalomban, de nem olyanok, mint a mostani Szovjetek, nem a burzsoáziával való paktálás szervei, hanem a burzsoázia elleni forradalmi harc szervei. Hogy mi akkor is amellett leszünk, hogy az egész állam a Szovjetek mintájára épüljön fel, az bizonyos. Itt nem általában a Szovjetekről van szó, hanem a jelenlegi ellenforradalom ellen és a jelenlegi Szovjetek árulása ellen folyó harcról.

A forradalomban egyik legfőbb bűn, egyik legveszedelmesebb bűn az, ha konkrét kérdéseket elvont kérdésekkel cserélnek fel. A jelenlegi Szovjetek megbuktak, teljesen csődbe jutottak, mert az eszer és a mensevik párt volt bennük uralmon. Ezek a Szovjetek ma a vágóhídra terelt, leszúrásra váró és panaszosan bégető juhokra hasonlítanak. A Szovjetek most erőtlenek és tehetetlenek a győztes és győzedelmeskedő ellenforradalommal szemben. A hatalomnak a Szovjetek kezébe való átadását követelő jelszót úgy lehetne értelmezni, mintha ez „egyszerű” felhívás volna arra, hogy a hatalom éppen a jelenlegi Szovjetek kezébe menjen át, márpedig ezt mondani, erre felhívni, most egyet jelentene a nép becsapásával. Semmi sem veszedelmesebb a csalásnál.

Az oroszországi osztály- és pártharc fejlődésének február 27-től július 4-ig tartó ciklusa befejeződött. Új ciklus kezdődik, amelyben nem a régi osztályok, nem a régi pártok, nem a régi Szovjetek vesznek részt, hanem olyanok, amelyek a harc tüzében megújhodtak, a harc folyamán megedződtek, kitanultak, újjáalakultak. Nem hátrafelé kell nézni, hanem előre. Nem a régi, hanem az új, július utáni osztály- és pártkategóriákkal kell operálni. Az új ciklus kezdetén a győzelmes burzsoá ellenforradalomból kell kiindulni, amely győzelmét annak köszönheti, hogy az eszerek és a mensevikek lepaktáltak vele, s amelyet csak a forradalmi proletariátus győzhet le. Ebben az új ciklusban természetesen még sok különféle szakasz lesz mind az ellenforradalom végleges győzelméig, mind az eszerek és a mensevikek (harc nélküli) végleges vereségéig, mind az új forradalom új fellendüléséig. Erről azonban csak később lehet majd beszélni, amikor e szakaszok körvonalai egyenként kibontakoznak . . .

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. július közepe.

Megjelent 1917-ben külön brosúrában,
az OSzD(b)MP Kronstadti Bizottságának kiadásában.

Lenin Művei. 25. köt. 192—200. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A munkás- és katonaküldöttek I. összoroszországi szovjetkongresszusa

1917. június 3—24 (június 16—július 7)
Beszéd az Ideiglenes Kormányhoz való viszonyról
1917. Június 4 (17)

Elvtársak, rövid idő áll a rendelkezésemre, ezért csak a Végrehajtó Bizottság szónoka és a következő felszólalók által felvetett alapvető elvi kérdésekkel foglalkozhatom, s azt hiszem ez is lesz a legcélszerűbb.

Az első és legfontosabb kérdés, amely felvetődött, az a kérdés, hogy hol is vagyunk most tulajdonképpen, — mik azok a Szovjetek, amelyek most Összoroszországi Kongresszusra gyűltek össze, mi az a forradalmi demokrácia, amelyről itt oly mérhetetlenül sokat beszélnek, hogy annak teljes megnemértését és még teljesebb megtagadását leplezzék. Mert mégiscsak különös dolog, hogy az Összoroszországi Szovjetkongresszuson forradalmi demokráciáról beszélnek és közben elhomályosítják ennek az intézménynek jellegét, osztályösszetételét, a forradalomban betöltött szerepét, hogy mindezekről egyetlen szót sem szólnak, s ugyanakkor igényt tartanak a demokrata névre. Felvázolják előttünk egy olyan polgári parlamentáris köztársaság programját, amilyen Nyugat-Európában mindenütt fennáll, felvázolják előttünk azoknak a reformoknak a programját, amelyeket ma valamennyi polgári kormány elfogad, köztük a mienk is, s ugyanakkor forradalmi demokráciáról beszélnek nekünk! Hol beszélnek? A Szovjetkongresszuson. De kérdem önöktől: van-e Európában olyan ország, olyan burzsoá, demokratikus köztársaság, amelyben létezik valamilyen ezekhez a Szovjetekhez hasonló intézmény? Önök kénytelenek nemmel válaszolni. Sehol sincs hasonló intézmény és nem is lehet, mert csak két eset lehetséges: vagy polgári kormány, azokkal a reformtervekkel”, amelyeket itt előttünk felvázolnak, s amelyeket minden országban már jónéhányszor javasoltak, és amelyek papíron maradtak, vagy az az intézmény, amelyhez most fordulnak, az az újtípusú „kormány”, amelyet a forradalom hozott létre, amelyhez hasonlót csak a forradalmak legnagyobb fellendülésének történetében találunk, például 1792- ben Franciaországban, 1871-ben ugyanott, 1905-ben Oroszországban. A Szovjet — olyan intézmény, amilyen egyetlen szokásos burzsoá-parlamentáris államban sincs, és polgári kormány mellett nem is lehetséges. Ez az az új, demokratikusabb államtípus, amelyet mi párthatározatainkban paraszt-proletár demokratikus köztársaságnak neveztünk el, s amelyben minden hatalom a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek kezében volna. Hiába gondolják, hogy ez elméleti kérdés, hiába igyekeznek úgy feltüntetni a dolgot, mintha ezt a kérdést meg lehetne kerülni, hiába hozzák fel azt a kifogást, hogy ma ilyen vagy olyan intézmények éppen a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeivel párhuzamosan állanak fenn. Igen, párhuzamosan állanak fenn. De éppen ez szüli a hallatlan sok félreértést, összeütközést és súrlódást. Éppen ez idézi elő azt, hogy az orosz forradalom első fellendülése, kezdeti előnyomulása után tesped, visszaesik, amint ez most koalíciós kormányunkban, az egész bel- és külpolitikában a készülő imperialista offenzívával kapcsolatban tapasztalható.

Két eset lehetséges: vagy a szokásos burzsoá kormány — és akkor a paraszt-, munkás-, katona- és egyéb szovjetek feleslegesek, akkor vagy szétkergetik őket azok a tábornokok, azok az ellenforradalmi tábornokok, akik a hadsereget kezükben tartják, ügyet sem vetve Kerenszkij miniszter szónoklataira, vagy pedig dicstelen halállal múlnak ki. Más út nincs ez intézmények számára, amelyek sem visszafelé nem mehetnek, sem egyhelyben nem állhatnak, amelyek csak úgy maradhatnak fenn, ha előrehaladnak. Ilyen az az államtípus, amelyet nem oroszok találtak ki, amelyet a forradalom teremtett meg, mert másképpen a forradalom nem győzhet. Az Összoroszországi Szovjeten belül elkerülhetetlenek a súrlódások, elkerülhetetlen, hogy a pártok ne harcoljanak a hatalomért. De ezáltal kiküszöbölik majd az esetleges hibákat és illúziókat, mégpedig a tömegek közvetlen politikai tapasztalatai alapján (mozgolódás), s nem azoknak a szónoklatoknak az alapján, amelyeket a miniszterek tartanak, hivatkozva arra, amit tegnap mondtak, holnap megírnak és holnapután megígérnek. Nevetséges ez, elvtársak, amikor arról az intézményről van szó, amelyet az orosz forradalom hozott létre, s amely most ez előtt a kérdés előtt áll: lenni vagy nem lenni. A Szovjetek nem maradhatnak fenn tovább úgy, ahogy most fennállnak. Felnőtt embereknek, munkásoknak és parasztoknak össze kell gyűlniök, hogy határozatokat hozzanak és meghallgassanak olyan beszámolókat, amelyek semmiképpen nem ellenőrizhetők! Egy ilyen intézmény — átmenet ahhoz a köztársasághoz, amely szilárd hatalmat hoz létre, rendőrség nélkül, állandó hadsereg nélkül, nem szóban, hanem a valóságban, olyan hatalmat, amilyen Nyugat-Európában még nem lehetséges, olyan hatalmat, amely nélkül lehetetlen az orosz forradalom győzelme, mármint a földbirtokosok legyőzése, az imperializmus legyőzése.

E hatalom nélkül szó sem lehet arról, hogy mi magunk ilyen győzelmet arassunk, és minél alaposabban megvizsgáljuk azt a programot, amelyet nekünk itt javasolnak, és azokat a tényeket, amelyekkel szembenállunk, annál élesebben kiütközik a döntő ellentét. Azt mondják, amint az előadó és a többi szónok is mondotta, hogy az első Ideiglenes Kormány rossz volt! Bezzeg, amikor a bolsevikok, azok a szerencsétlen bolsevikok, azt mondták: „semmiféle támogatást, semmiféle bizalmat ennek a kormánynak”, hányszor vádoltak akkor bennünket „anarchizmussal”! Most mindannyian azt mondják, hogy az előbbi kormány rossz volt, de hát milyen ez a koalíciós kormány a maga majdnem-szocialista minisztereivel, miben különbözik az előbbitől? Még mindig nem beszéltek eleget programokról, tervekről, még mindig nem elég ebből, még mindig nem jött el a tettek ideje? Egy hónapja már, hogy május hatodikán megalakult a koalíciós kormány. Nézzék meg a tetteket, nézzék meg a gazdasági bomlást Oroszországban és mindazokban az országokban, amelyek belesodródtak az imperialista háborúba. Mivel magyarázható a gazdasági bomlás? A tőkések rablásaival. Ez az igazi anarchia. S ezt olyan beismerések alapján állapítjuk meg, amelyeket nem a mi lapunk, nem valami, isten őrizz, bolsevik lap, hanem a kormánypárti „Rabocsaja Gazeta” közölt: a „forradalmi” kormány felemelte az ipari célokra szállított szén árát!! S a koalíciós kormány e tekintetben semmit sem változott. Azt kérdezik: lehet-e Oroszországban bevezetni a szocializmust, lehet-e általában egycsapásra gyökeres változásokat végrehajtani — ez mind csak üres mellébeszélés, elvtársak. Marx és Engels tanítása, mint ahogy azt mindig magyarázták, ez volt: „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala”. Tiszta kapitalizmus, amely tiszta szocializmussá alakul át, sehol a világon nincs és nem is lehet háború idején, de van egy közbülső valami, valami új, hallatlan dolog, mert a kapitalisták között folyó bűnös háborúba belerántott emberek százmilliói pusztulnak el. Nem reformok ígérgetéséről van szó — ezek üres szavak, arról van szó, hogy megtegyük azt a lépést, amelyre most szükségünk van.

Ha önök a „forradalmi” demokráciára akarnak hivatkozni, akkor különböztessék meg ezt a fogalmat a kapitalista kormány idején érvényesülő reformista demokráciától, mert végre is ideje már, hogy a „forradalmi demokráciáról” szóló frázisokról, arról, hogy gratuláljunk egymásnak a „forradalmi demokráciához”, áttérjünk az osztályjellemzésre, amire a marxizmus és általában a tudományos szocializmus tanított bennünket. Amit nekünk javasolnak, az a reformista demokráciához való átmenet, kapitalista kormánnyal. Ez nagyszerű lehet a szokásos nyugateurópai minták szempontjából. Most azonban számos ország a tönk szélén áll, s azok a gyakorlati rendszabályok, amelyek állítólag oly bonyolultak, hogy nehéz őket életbeléptetni, hogy, mint az előttem szóló posta- és távíróügyi miniszter polgártárs mondotta, azokat előbb külön ki kell dolgozni — ezek a rendszabályok teljesen világosak. A miniszter polgártárs azt mondotta, hogy nincs Oroszországban politikai párt, amely kész volna arra, hogy a hatalmat teljes egészében egymaga átvegye. Én erre azt felelem: „van! Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat, és a mi pártunk sem utasítja vissza: minden percben kész a hatalmat teljes egészében átvenni.” (Taps, derültség.) Csak nevessenek, ha kedvük tartja, de ha a miniszter polgártárs minket a jobboldali párttal együtt ez elé a kérdés elé állít, akkor megfelelő választ fog kapni. Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat. És ebben a pillanatban, amikor még van szabadság, amikor csak fenyegetnek bennünket azzal, hogy letartóztatnak és Szibériába száműznek, amikor ezzel fenyegetnek bennünket az ellenforradalmárok, akikkel a mi majdnem-szocialista minisztereink egy kabinetben ülnek, — amíg ez csak fenyegetés, minden párt azt mondja: ajándékozzanak meg bennünket bizalmukkal, mi pedig programot adunk önöknek.

Április 29-i konferenciánk megadta ezt a programot. Sajnos, nem veszik figyelembe és nem tekintik irányadónak. Nyilván szükség van arra, hogy közérthetően megmagyarázzuk. Megpróbálom a posta- és távíróügyi miniszter polgártársnak közérthetően kifejteni határozatunkat, programunkat. A gazdasági válságra vonatkozó programunk abban áll, hogy azonnal követeljük — s ez nem tűr semmiféle halasztást — mindazoknak az 500—800 százalékra rúgó hallatlan profitoknak nyilvánosságra hozatalát, amelyeket a tőkések, nem mint tőkések a szabad piacon, a „tiszta” kapitalizmusban, hanem a hadiszállításokon zsebelnek be. Itt aztán valóban szükséges és lehetséges a munkásellenőrzés. Ez az a rendszabály, amelyet önöknek, ha „forradalmi” demokratáknak nevezik magukat, a Szovjetek nevében végre kell hajtaniok, és amelyet egyik napról a másikra végre is hajthatnak. Ez nem szocializmus. Ez csak azt jelenti, hogy felnyitjuk a nép szemét és megmutatjuk a népnek az igazi anarchiát és az igazi összejátszást az imperializmussal, a nép vagyonával, és annak a száz- meg százezer embernek életével űzött játékot, akik holnap elpusztulnak azért, mert mi tovább fojtogatjuk Görögországot. — Hozzák nyilvánosságra a kapitalista urak jövedelmét, tartóztassák le az 50 vagy 100 leggazdagabb milliomost. Elegendő néhány hétig fogvatartani őket, akár olyan kedvező körülmények között, amilyenek között Romanov Miklós él, egyszerűen abból a célból, hogy kénytelenek legyenek felfedni azokat a szálakat, azokat a csalárd üzelmeket, azt a szennyet és kapzsiságot, amelyek az új kormány alatt is naponta ezrekbe és milliókba kerülnek országunknak. Ez a fő oka az anarchiának és a gazdasági bomlásnak, és ezért mondjuk, hogy nálunk minden a régiben maradt, a koalíciós kormány semmit sem változtatott, csak egy csomó szónoklatot és hangzatos nyilatkozatot tett hozzá. Bármily őszinték is az emberek, bármily őszintén kívánják is a dolgozók javát, lényegében mi sem változott — ugyanaz az osztály maradt uralmon. Az a politika, amelyet most folytatnak, nem demokratikus politika.

„A központi és a helyi hatalom demokratizálásáról” beszélnek. Csakugyan nem tudják, hogy ezek a szavak csupán Oroszország számára újak? Hogy a többi országban tucatnyi majdnem-szocialista miniszter fordult már az országhoz efféle ígéretekkel? Mit jelentenek ezek az ígéretek, amikor egy eleven, konkrét tény áll előttünk: a helyi lakosság megválasztja a hatóságokat, a központ azonban megszegi a demokrácia legelemibb szabályait azzal, hogy igényt tart a helyi hatóságok kinevezésére vagy megerősítésére. A kapitalisták továbbra is lopják a nép vagyonát. Az imperialista háború folytatódik. Nekünk pedig reformokat, reformokat és reformokat ígérnek, amelyek e keretek között egyáltalán nem valósíthatók meg, mert a háború mindent elfojt, mindent megszab. Miért nem értenek önök egyet azokkal, akik azt mondják, hogy a háború nem a tőkések profitjáért folyik? Mi ennek a kritériuma? Mindenekelőtt az, hogy melyik osztály van hatalmon, melyik osztály az úr továbbra is, melyik osztály keres továbbra is százmilliárdokat bankügyleteken és pénzügyi műveleteken. A régi tőkésosztály — s ezért a háború továbbra is imperialista háború marad. Sem az első Ideiglenes Kormány, sem a majdnem-szocialista miniszterekből álló kormány nem hozott semmi változást: a titkos szerződések titkosak maradnak, Oroszország harcol a tengerszorosokért, azért hogy Perzsiában továbbra is a Ljahov-féle politikát folytassák stb.

Tudom, hogy önök ezt nem akarják, hogy önök közül a többség ezt nem akarja, és hogy a miniszterek sem akarják ezt, mert ezt nem lehet akarni, hiszen ez — az emberek százmillióinak lemészárlása. De vegyük azt az offenzívát, amelyről most a Miljukovok és a Maklakovok oly sokat beszélnek. Ok kitűnően tudják, miről van szó; tudják, hogy ez összefügg a hatalom kérdésével, a forradalom kérdésével. Azt mondják, hogy meg kell különböztetni a politikai kérdéseket a stratégiaiaktól. Nevetséges még csak fel is vetni egy ilyen kérdést. A kadetok nagyon jól megértik, hogy politikai kérdésről van szó.

Hogy a békéért alulról megindult forradalmi harc különbékéhez vezethetne — ez rágalom. Az első lépés, amelyet megtennénk, ha hatalmunk volna, az, hogy letartóztatnék a legnagyobb kapitalistákat, elvágnók cselszövéseik összes szálait. Enélkül az annexiók és hadisarc nélküli békéről szóló szavak csak üres frázisok. Második lépésünk az volna, hogy a kormányoktól függetlenül kijelentenők a népek előtt, hogy minden kapitalistát rablónak tartunk, Tyerescsenkót is, aki semmivel sem különb Miljukovnál, csak egy kicsit butább, a francia kapitalistákat is, az angolokat is, és valamennyit.

Még az önök „Izvesztyijá”-ja is összezavarodott és az annexiók és hadisarc nélküli béke helyett a status quo fenntartását javasolja. Nem, mi nem így értelmezzük az „annexiók nélküli” békét. S itt még a Parasztkongresszus is közelebb jár az igazsághoz, amikor „föderatív” köztársaságról beszél, és ezzel azt a gondolatot fejezi ki, hogy az orosz köztársaság sem új módon, sem a régi módon nem akar egyetlen népet sem elnyomni és egyetlen néppel sem akarja az együttélést erőszakra alapozni, sem Finnországgal, sem Ukrajnával, amelyekbe annyira belekötött a hadügyminiszter, és amelyekkel megengedhetetlen és tűrhetetlen összeütközéseket idéznek elő. Egységes és oszthatatlan oroszországi köztársaságot akarunk, szilárd hatalommal, de a szilárd hatalmat a népek önkéntes beleegyezése hozza létre. „Forradalmi demokrácia” — ezek nagy szavak, csakhogy arra a kormányra alkalmazzák, amely kicsinyes zaklatásaival bonyolulttá teszi Ukrajna és Finnország kérdését, holott ezek az országok még különválni sem óhajtanak, csak éppen azt mondják: ne odázzátok el az Alkotmányozó Gyűlésig a demokrácia legelemibb szabályának alkalmazását!

Annexiók és hadisarc nélküli békét nem lehet kötni mindaddig, amíg önök le nem mondanak saját annexióikról. Hiszen ez különben nevetséges dolog, játék, Európában minden munkás nevet ezen és azt mondja: szavakkal nem fukarkodnak, felszólítják a népeket, hogy döntsék meg a bankárok hatalmát, maguk pedig hazai bankárjaikat a kormányba küldik. Tartóztassák le őket, fedjék fel mesterkedéseiket, bogozzák ki cselszövéseik szálait — önök ezt nem teszik meg, bár hatalommal rendelkező szervezeteik vannak, amelyeknek senki sem tud ellenállni. Önök átélték 1905-öt és 1917-et, önök tudják, hogy a forradalmat nem lehet megrendelésre csinálni, hogy más országokban a forradalmak a felkelések véres, nehéz útját járták, Oroszországban pedig nincs olyan csoport, nincs olyan osztály, amely a Szovjetek hatalmának ellenállhatna. Oroszországban ez a forradalom, kivételképpen, békés forradalomként lehetséges. Ha ez a forradalom maholnap, a tőkések osztályaival szakítva, békét javasol valamennyi népnek, akkor a legrövidebb időn belül Franciaország népe is, Németország népe is beleegyezik majd ebbe, mert ezek az országok tönkremennek, mert Németország helyzete reménytelen, mert nincs menekvés számára, és mert Franciaország . . .

(Elnök: „Ideje lejárt.”)
Egy fél perc alatt befejezem … (Zaj, közbeszólások: „folytassa”, tiltakozások, taps.)
(Elnök: „Közlöm a kongresszussal, hogy az elnökség a szónok beszédidejének meghosszabbítását javasolja. Ki van ellene? A többség a meghosszabbítás mellett van.”)

Ott hagytam abba, hogy ha Oroszországban a forradalmi demokrácia nemcsak szavakban, hanem a valóságban demokrácia volna, akkor igyekezne előbbre vinni a forradalmat, s nem egyezkedne a tőkésekkel, nem fecsegne az annexió és hadisarc nélküli békéről, hanem véget vetne az oroszországi annexióknak és kereken kijelentené, hogy minden annexiót bűnnek és rablásnak tart. Akkor el lehetne kerülni azt az imperialista offenzívát, amely Perzsia és a Balkán felosztása kedvéért az emberek ezreinek és millióinak életét fenyegeti. Akkor megnyílnék a békéhez vezető út, amely nem egyszerű út — ezt nem állítjuk —, de nem zárja ki a valóban forradalmi háborút.

Mi nem úgy vetjük fel a kérdést, mint ahogy azt Bazarov ma a „Novaja Zsizny”-ben felveti; mi csak azt mondjuk, hogy Oroszország olyan viszonyok közé került, hogy az imperialista háború végén könnyebb feladatok előtt áll, mint esetleg gondolná az ember. És földrajzi helyzete olyan, hogy azok a hatalmak, amelyek megkockáztatnák, hogy a tőkére és annak rabló érdekeire támaszkodva felkeljenek az orosz munkásosztály és a hozzá csatlakozó félproletariátus, azaz a szegényparasztság ellen, — ha erre rászánnák magukat, rendkívül nehéz feladatuk lenne. Németország a tönk szélén áll, és miután belépett a háborúba Amerika, amely el akarja nyelni Mexikót és holnap valószínűleg Japánnal is hadba lép, Németország helyzete reménytelen, Németországot megsemmisítik. Franciaország, amelynek olyan a földrajzi helyzete, hogy minden más országnál többet szenved és a legnagyobb mértékben ki van merülve, ez az ország, amely kevesebbet éhezik, mint Németország, hasonlíthatatlanul több emberanyagot veszített, mint Németország. És ha önök mindjárt az első lépésnél azzal kezdték volna, hogy megnyirbálják az orosz tőkések profitját és megfosztják őket annak lehetőségétől, hogy százmilliókat harácsoljanak össze, ha minden népnek békét javasoltak volna az egész világ tőkéseivel szemben, s kereken kijelentették volna, hogy a német kapitalistákkal és azokkal, akik akár közvetlenül, akár közvetve támogatják őket, vagy akiknek bármi közük van hozzájuk, semmiféle tárgyalásba nem bocsátkoznak és semmiféle kapcsolatba nem lépnek, hogy nem hajlandók tárgyalni a francia és az angol tőkésekkel — akkor azért léptek volna fel, hogy vádat emeljenek ellenük a munkások előtt. Akkor önök nem tekintenék győzelemnek azt, hogy útlevelet adtak MacDonaldnak, aki a tőke ellen soha forradalmi harcot nem folytatott, s akit azért engednek ki, mert nem képviselte sem az eszméit, sem az elveit, sem a gyakorlatát, sem a tapasztalatait annak az angol tőkések ellen folytatott forradalmi harcnak, amely miatt MacLean elvtársunk más angol szocialisták százaival együtt börtönben ül, s amely miatt ül Liebknecht elvtársunk, akit azért börtönöztek be, mert azt mondotta: „német katonák, a saját császárotokra lőjetek!”

Nem volna-e helyesebb, ha az imperialistákat, a kapitalistákat ültetnék abba a fegyházba, amelyet nekünk az Ideiglenes Kormány tagjainak többsége a külön erre a célra visszaállított harmadik dumában — különben nem is tudom, szám szerint hányadik duma, harmadik-e vagy negyedik — állandóan készítget és ígérget, s amelyről az igazságügyminisztériumban már új törvényjavaslatokat fogalmaznak? MacLean és Liebknecht – ez a neve azoknak a szocialistáknak, akik valóra váltják az imperializmus elleni forradalmi harc eszméjét. Ez az, amit meg kell mondani minden kormánynak, ha a békéért akarunk harcolni, vádat kell emelni ellenük a népek előtt. Akkor önök kínos helyzetbe fogják hozni az imperialista kormányokat. Most azonban önök jutottak kínos helyzetbe azáltal, hogy március 14-én békekiáltvánnyal fordultak a néphez és azt mondták: „döntsétek meg cárjaitokat, királyaitokat és bankáraitokat”, miközben mi, kezünkben olyan példátlanul álló, létszámát, tapasztalatait és anyagi erejét tekintve roppant gazdag szervezettel, mint a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, blokkra lépünk bankárainkkal, koalíciós, majdnem-szocialista kormányt alakítunk, és olyan reformtervezeteket írunk, amilyeneket Európában évtizedeken át írogattak. Ott, Európában, kinevetik az ilyen békeharcot. Ott csak akkor értik majd meg, amikor a Szovjetek kezükbe fogják venni a hatalmat és forradalmi módon lépnek fel.

A világon csak egyetlen ország van, amely ma az imperialista háború befejezése érdekében a kapitalisták ellen véres forradalom nélkül, osztályméretekben lépéseket tehet, csak egyetlen ilyen ország van, s ez az ország — Oroszország. És Oroszország mindaddig megmarad ilyen országnak, amíg a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje fennáll. Sokáig ez a Szovjet a szokásos típusú Ideiglenes Kormány mellett nem állhat fenn. És csak addig fog megmaradni, amíg meg nem valósítják az offenzívára való áttérést. Az offenzívára való áttérés fordulat az orosz forradalom egész politikájában, vagyis áttérés a várakozásról, a békének alulról, forradalmi felkeléssel való előkészítéséről a háború felújítására. Áttérés az egy fronton való lövészárok-barátkozásról a valamennyi fronton való lövészárok-barátkozásra, az ösztönös barátkozásról, amikor az emberek egy darab kenyérhéjat tollkésre cseréltek el az éhes német proletárral, amiért fegyházzal fenyegetik őket, a tudatos barátkozásra —, ez az út nyílt meg előttünk.

Amikor kezünkbe vesszük majd a hatalmat, megfékezzük a tőkéseket s akkor ez nem olyan háború lesz, amilyen most folyik, mert a háborút az határozza meg, hogy melyik osztály viseli, és nem az, ami a papíron áll. Eltűri a papír, akármit írnak rá. De amíg a kapitalisták osztálya a kormányban többségben van, akármit írnak is, akármilyen szépeket beszélnek is, akármilyen majdnem-szocialista miniszterek ülnek is a kormányban, a háború imperialista háború marad. Ezt mindenki tudja és mindenki látja. Albánia esete, Görögország, Perzsia esete ezt olyan világosan és szemléltetően megmutatta, hogy csodálkozom, miért támadja mindenki az offenzívára vonatkozó írásbeli nyilatkozatunkat, és miért nem érinti senki egy szóval sem a konkrét eseteket! Könnyű terveket ígérgetni, a konkrét intézkedéseket azonban egyre halogatják. Könnyű nyilatkozatot írni az annexiók nélküli békéről, de hiszen Albánia, Görögország, Perzsia esete a koalíciós kormány megalakulása után történt. Hiszen erről a „Gyelo Naroda”, amely nem a mi pártunk lapja, hanem a kormány lapja, a miniszterek lapja, azt írta, hogy gúnyt űznek az orosz demokráciából, amikor fojtogatják Görögországot. És ugyanaz a Miljukov, akit önök isten tudja kinek tartanak — pedig egyszerű tagja pártjának, Tyerescsenko semmiben sem különbözik tőle —, azt írta, hogy a szövetségesek diplomáciája gyakorolt nyomást Görögországra. A háború imperialista háború marad és akármennyire akarják is önök a békét, akármilyen őszintén együttéreznek is a dolgozókkal, s akármilyen őszinte is békevágyuk — mély meggyőződésem, hogy a tömegek békevágya csak őszinte lehet —, önök tehetetlenek, mert a háború kizárólag a forradalom továbbfejlesztésével fejezhető be. Amikor Oroszországban megkezdődött a forradalom, megkezdődött az alulról jövő forradalmi békeharc is. Ha önök a hatalmat megragadták volna, ha a hatalom átment volna a forradalmi szervezetek kezébe, hogy az orosz kapitalisták ellen küzdjenek, akkor más országok dolgozói hinnének önöknek, akkor önök ajánlhatnának békét. Akkor a békénk biztosítva lenne legalábbis két oldalról, két nép részéről, amelyek elvéreznek, és amelyeknek ügye reménytelen: Németország és Franciaország részéről. Es ha akkor a körülmények forradalmi háborúba sodornának bennünket — ezt senki sem tudhatja, mi ezt a lehetőséget nem tagadjuk —, akkor azt mondanánk: „mi nem vagyunk pacifisták, nem vetjük el a háborút, feltéve, hogy a forradalmi osztály van hatalmon s ez a forradalmi osztály valóban teljesen megfosztotta a kapitalistákat annak lehetőségétől, hogy a dolgok menetét befolyásolják és növeljék azt a gazdasági bomlást, mely lehetővé teszi számukra, hogy százmilliókat harácsoljanak össze.” A forradalmi kormány minden népnek kivétel nélkül megmagyarázná és kijelentené, hogy minden népnek szabadnak kell lennie, hogy amint a német népnek nem szabad háborúskodnia azért, hogy megtartsa Elzász-Lotaringiát, éppúgy a francia népnek „sem szabad háborút viselni gyarmataiért. Mert ha Franciaország gyarmataiért háborúskodik, Oroszországnak van Khivája és Buharája, ezek szintén gyarmatfélék, és akkor megkezdődik a gyarmatok felosztása. De hogyan osszák fel őket, milyen mérték szerint? Az erőviszonyok szerint. Az erőviszonyok azonban megváltoztak, a kapitalisták helyzete olyan, hogy nincsen más kivezető út, mint a háború. Ha önök megragadják a forradalmi hatalmat, akkor meglesz a forradalmi út a békéhez: forradalmi felhívással fordulhatnak a népekhez, saját példájukon magyarázhatják meg a taktikát. Akkor megnyílik önök előtt az út a forradalommal kivívott békéhez, és meglesz minden valószínűsége annak, hogy elháríthatják újabb százezrek pusztulását. Akkor biztosak lehetnek abban, hogy a német és a francia nép önök mellett foglal majd állást. Az angol, az amerikai és a japán tőkések pedig, még ha akarnák is a háborút a forradalmi munkásosztály ellen — melynek ereje meg fog tízszereződni, mihelyt a kapitalistákat megfékezik, eltávolítják és a munkásosztály kezébe veszi az ellenőrzést —, még ha az amerikai, angol és japán kapitalisták akarnák is a háborút, 99 százalék a valószínűsége annak, hogy nem lesznek képesek háborút viselni. Elég lesz, ha önök kijelentik, hogy nem pacifisták, hogy köztársaságukat, munkás-, proletárdemokráciájukat védeni fogják a német, a francia és egyéb kapitalistákkal szemben — ez elég lesz a béke biztosítására.

Ezért tulajdonítottunk olyan döntő jelentőséget az offenzíváról szóló nyilatkozatunknak. Az orosz forradalom egész története fordulóponthoz ért. Az orosz forradalom azzal kezdődött, hogy Anglia imperialista burzsoáziája segítette, mert azt hitte, hogy Oroszország afféle Kína vagy India. Ehelyett párhuzamosan azzal a kormánnyal, melyben most a földbirtokosok és tőkések vannak többségben, létrejöttek a Szovjetek, — ez a példátlan, soha nem látott erejű képviseleti intézmény, melyet önök a burzsoázia koalíciós kormányában való részvételükkel megölnek. Ehelyett az orosz forradalom azt eredményezte, hogy a kapitalista kormány ellen alulról folytatott harcot ma mindenütt, minden országban háromszorta nagyobb rokonszenvvel fogadják. A kérdés ez, előre kell-e menni vagy hátra. Forradalmi időben egyhelyben állni nem lehet. Éppen ezért jelent az offenzíva fordulatot az egész orosz forradalomban, nem az offenzíva stratégiai jelentősége, hanem politikai, gazdasági jelentősége folytán. Objektíve, függetlenül ennek vagy annak a miniszternek akaratától és tudatától, ez a mostani offenzíva az imperialista mészárlásnak, százezrek és milliók elpusztításának folytatása Perzsia és más gyenge népek megfojtása érdekében. Amikor a hatalom átmegy a szegényparasztság által támogatott forradalmi proletariátus kezébe, ez átmenet lesz ahhoz, hogy forradalmi békeharcot vívjunk az emberiség történetében példátlanul biztos és sima formákban; átmenet lesz ahhoz, hogy a forradalmi munkások hatalmát és győzelmét biztosítsuk Oroszországban és az egész világon. (A gyűlés egy része tapsol.)

Megjelent: „Pravda” 82. és 83. sz.
1917. június 28. (15.) és 29. (16.)

Lenin Művei. 25. köt. 3—15. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa