Címke: ideológia

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 4. rész
Mennyire szabad a polgári „demokráciában” a választás?
Mi a fejlődés útja?
Hogyan változhatnak meg az embertelenség hívei?

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Mennyire szabad a polgári „demokráciában” a választás?
A polgári „demokrácia” „szabad” választásain a kapitalizmus képviselői azt ígérgetik, hogy „sokkal kékebbre festik az eget, és fű is zöldebb lesz”, mint a másik ugyancsak a kapitalizmus képviselője és „több méter utat építenek”, mint a másik, stb., de ez csak demagógia lehet, hiszen a kapitalizmusban az első a profit, a tőkések gazdagodása. A profit a proletároknak csak munkát jelent és minden a tőkések érdekében történhet. A tőkések, amikor ígérgetnek nem a sajátlyukat adják, hanem amit kizsákmányolással szereztek, a dolgozók által létrehozott javakat. Bármennyit hazudhatnak az úgynevezett polgári „demokrácia” pártjai, mert az agymosó-gépezet a totális hatalom birtokában tökéletesen működik, az ellenvélemény nem jelenhet meg érdemben – ez a klasszikus fasizmusra fokozottan jellemző -. A polgári „demokrácia” választásai a kapitalisták érdekeiről szólnak, nem a proletár többség hatalomra jutását és érdekeinek képviselését szolgálja. Tehát polgári „demokratikus” választás csak színház a proletárok megtévesztésére, mert végül is csak a kizsákmányolók közül lehet választani.

Mi a fejlődés útja?
A társadalmi haladás a fejlődés útja a társadalmi-gazdasági rendszerek változása a termelőerők fejlődésével utat tőr magának, az embertelentől az emberséges felé haladva. A változás azonban évezredek alatt megy végbe. A nyílt embervásártól a burkoltig, a rabszolgaságtól a bérrabszolgaságig, majd a dolgozók, a nép hatalmáig. De elképzelhető egy felsőbbrendű jobboldali erkölcsűtől, hogy ezt megértse? Aligha, hiszen az érdeke vagy csak a híve az embertelenségnek, amit jogosnak tart és nem is érti ezt. Az osztályharc ezért a végletekig elmérgesedik. A történelem folyamán az embertelen felsőbbrendű hívők voltak hatalmon, amit Szovjetunió tört meg. A Szovjetunió leverésével megint az embertelenség hívei, győzedelmeskedtek, de ez változni fog, és nem fogják megérteni a felsőbbrendű hívők, miért haragszanak a népi demokrácia hívei az embertelen kizsákmányoló élősködőkre. A jobboldaliak a felsőbbrendűség és a kizsákmányolás hívei természetesnek vélik az embereken való élősködés, nem is értik miért embertelen ez, hiszen ők jó emberek. A társadalmi forma változik az emberiség történelme folyamán, de néha visszalép és gyakran a haladó és elhaló társadalmi formák együtt élnek. A rabszolgatartó mellet a feudalizmus, a feudalizmus mellett a kapitalizmus és az amerikai kapitalizmus még a rabszolgatartó rendszerrel is együtt élt. Az angol kapitalizmus mellett a francia feudalizmus a „Nagy Francia Forradalomig” együtt élt, de Franciaországban mégis visszajött a császárság. A szocializmussal is ez a helyzet, vissza fog jönni, az ellenforradalom és a forradalom váltakozva fennáll, de hosszabb távon a társadalmi haladásnak kell győznie, amit jelenleg a szocializmus képvisel.

Hogyan változhatnak meg az embertelenség hívei?
Az embertelenség az embertársaink méltóságának és emberi jogainak megsértése erkölcsének elfogadását jelenti. Társadalmi szinten ez azt jelenti, hogy a jobboldaliság, aminek legfontosabb jellemzője a felsőbbrendű erkölcsre alapozott kizsákmányolás az élősködésért, amit a kapitalista társadalom erkölcse nem haladhat meg. A kizsákmányoló társadalmak működési modelljébe beletartozik az embertelen felsőbbrendű élősködő erkölcs, ami az uralkodó osztályuk érdeke. A kizsákmányolók erkölcsét a kizsákmányoltak is elfogadják a megfelelő erőszak és agymosás módszerével. Tehát csak az osztályharc változtathatja meg az embertelen hívők erkölcsét, úgy hogy az emberségesek hívei megszerzik a hatalmat és elnyomják az embertelen erkölcsöt. Ez azonban kegyetlen háború és néha visszarendeződés is van, de a történelem kerekét nem lehet hosszútávon megállítani, csak fékezni. Most ez van, fékezünk az embertelenségbe, az emberi méltóság és az emberi jogok korlátozása felé halad a történelem kereke. Lehet törvényesen megint kizsákmányolni, élősködni. Mert a kapitalizmus az embertelen világ, ahol törvény az embertelenség, az élősködés lehetősége.

***
Marxista fogalomlexikon: Kizsákmányolás: idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

Marxista fogalomlexikon – Szocialista Állam: a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren

SaLa

 

A parasztküldöttek I. összoroszországi kongresszusa

1917. május 4—28 (május 17—június 10)

Az agrárkérdésről szóló határozati javaslat

1. Minden földesúri és magántulajdonban levő földnek, valamint koronabirtoknak, egyházi stb. földnek minden megváltás nélkül, azonnal a nép kezébe kell átmennie.

2. A parasztságnak szervezetten, Parasztküldött Szovjetjei útján, mindenütt azonnal kézbe kell vennie az egész földet abból a célból, hogy gazdasági tekintetben rendelkezzék vele, anélkül hogy ezzel már előre eldöntené az agrárviszonyok rendezését, amelynek módozatait véglegesen az Alkotmányozó Gyűlés vagy a Szovjetek Összoroszországi Szovjetje fogja majd megállapítani, ha a nép a központi államhatalmat ilyen Szovjetek Szovjetjének a kezébe adja.

3. A föld magántulajdonát általában meg kell szüntetni, azaz az egész föld tulajdonjoga csakis az egész népé legyen; a földdel rendelkezni viszont a helyi demokratikus intézményeknek kell.

4. A parasztoknak el kell utasítaniok a kapitalisták, a földbirtokosok és Ideiglenes Kormányuk tanácsát, hogy a helybeli földbirtokosokkal „egyezzenek meg” a földdel való azonnali rendelkezés kérdésében; a földdel való rendelkezést a helybeli parasztság többségének szervezett döntése alapján kell szabályozni, nem pedig a többségnek, vagyis a parasztoknak a kisebbséggel, mégpedig az elenyésző kisebbséggel, tudniillik a földbirtokosokkal való megegyezése alapján.

5. Az ellen, hogy minden földesúri föld megváltás nélkül a parasztok kezébe menjen át, nemcsak a földbirtokosok harcolnak és fognak harcolni minden eszközzel, hanem a tőkések is, akik igen nagy erővel rendelkeznek, mégpedig nemcsak a pénz erejével, hanem a még felvilágosulatlan tömegekre az újságokon, a tőke uralmához hozzászokott sok állami hivatalnokon, alkalmazotton stb. keresztül gyakorolt befolyásuk erejével is. Ezért azt, hogy minden földesúri föld megváltás nélkül a parasztság kezébe menjen át, sem teljesen végrehajtani, sem véglegessé tenni nem lehet, ha nem döntjük meg a paraszttömegeknek a tőkések iránt érzett bizalmát, ha nem valósul meg a parasztságnak a városi munkássággal való szoros szövetsége, ha az egész államhatalom nem megy át teljes egészében a Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeinek kezébe. A fent ismertetett és az egész parasztság által követelt agrárátalakulást csak az az államhatalom tudja biztosítani, amely az ilyen Szovjetek kezében van, s amely az államot nem rendőrséggel, nem bürokratákkal, nem a néptől elszakadt állandó hadsereggel, hanem az egész népet egy szálig felölelő felfegyverzett munkás- és paraszt-milíciával kormányozza.

6. A mezőgazdasági bérmunkásoknak és szegényparasztoknak, vagyis azoknak, akik a létfenntartási eszközöket részben bérmunkával szerzik meg, mert nincs elegendő földjük, jószáguk és felszerelésük — minden erejükkel arra kell törekedniök, hogy külön Szovjetekben vagy az általános Parasztszovjeteken belül külön csoportokban önállóan szervezkedjenek, hogy megvédhessék érdekeiket a gazdag parasztokkal szemben, akik szükségképpen a tőkésekkel és földbirtokosokkal való szövetségre törekednek.

7. Oroszországot — mint minden hadviselő, de sok semleges (nem hadviselő) országot is — a háború következtében gazdasági bomlás, katasztrófa, éhínség fenyegeti, mivel nincs elég munkáskéz, szén, vas stb. Az országot csak az mentheti meg, ha a munkások és parasztok küldöttei átveszik a felügyeletet és a vezetést az egész termelés és a termékek elosztása fölött. Ezért elengedhetetlen, hogy a Parasztküldöttek Szovjetjei már most előkészítsék a megállapodást a Munkásküldöttek Szovjetjeivel, amelynek értelmében a gabonát és egyéb falusi termékeket szerszámokra, lábbelire, ruhára és egyebekre cserélik majd ki, a tőkések közvetítése nélkül és a tőkéseknek a gyárak vezetéséből való eltávolításával. Ugyanebből a célból elő kell mozdítani a földesúri jószágnak és felszerelésnek a parasztbizottságok kezébe való átadását, hogy a parasztság ezt a felszerelést és ezt a jószágot közösen használhassa. Ugyancsak elő kell mozdítani azt, hogy minden egyes földesúri nagybirtokból mintagazdaságot szervezzenek, amelyben a földet a legjobb felszereléssel, szakképzett agronómusok vezetésével és a Mezőgazdasági Munkás Küldöttek Szovjetjeinek határozatai alapján, közösen művelik majd meg.

A megírás ideje; 1917. május 17. (30.) előtt.
Először 1917-ben, az „Anyag az agrárkérdéshez”
c. brosúrában, a „Priboj” kiadásában jelent meg.
Lenin Művei. 24. köt. 505—507. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt VII. („áprilisi”) Összoroszországi konferenciája

1917. április 24—29 (május 7—12)
A konferencia határozati javaslata az agrárkérdésről
április. 28 (május 11)

A földesúri földbirtoklás Oroszországban a feudális földesurak uralmának anyagi támasza és a monarchia esetleges visszaállításának záloga. Ez a földbirtoklás Oroszország lakosságának túlnyomó tömegét, a parasztságot, elkerülhetetlenül koldussorsra, szolgaságra és megfélemlítettségre, az egész országot pedig elmaradottságra kárhoztatja az élet minden területén.

Oroszországban a paraszti földbirtoklást, mind a „juttatott” földet (az obscsinán belül vagy kívül), mind pedig a magánbirtokot (bérelt és vásárolt föld) keresztül-kasul, széltében- hosszában behálózzák a régi, félfeudális kapcsolatok és viszonyok, a parasztoknak a jobbágyrendszer idejéből örökölt osztályozódása, a parcellák össze-visszasága stb. stb. Mindezeknek az elavult és káros korlátoknak összetörése, a föld felosztása, a földbirtoklás és a földművelés terén uralkodó viszonyok újjászervezése az oroszországi és a világgazdaság új körülményeinek megfelelően — szükségesség, és ez az anyagi alapja annak, hogy a parasztság az ország minden földjének nacionalizálására törekszik.

Bármilyen kispolgári utópiákkal ferdítik is el a narodnyik pártok és csoportok a paraszttömegek harcát, amely a feudális földesúri földbirtoklás ellen és általában az egész oroszországi földbirtoklási és földhasználati rendszer minden feudális béklyója ellen irányul — maga ez a harc teljes mértékben burzsoá-demokratikus, feltétlenül progresszív és gazdaságilag szükségszerű törekvést fejez ki s mindezeknek a béklyóknak elszánt összetörésére.

A föld nacionalizálása, ez a burzsoá rendszabály, az osztályharcnak a tőkés társadalomban elképzelhető legnagyobb lehetőségét és legnagyobb szabadságát jelenti, valamint azt, hogy a földhasználat megszabadul minden nem-burzsoá kölönctől. Azonkívül, a föld nacionalizálása, mint a földmagántulajdon eltörlése, a gyakorlatban olyan hatalmas csapás volna a termelési eszközök magántulajdonára általában, hogy a proletariátus pártjának az ilyen átalakulást mindenképpen támogatnia kell.

Másrészt, Oroszország jómódú parasztsága már régen létrehozta a parasztburzsoázia elemeit és a Sztolipin-féle agrárreform ezeket az elemeket kétségkívül megerősítette, megszaporította, megszilárdította. A falu másik pólusán viszont ugyanúgy megerősödtek, megszaporodtak a mezőgazdasági bérmunkások, a proletárok és a hozzájuk közelálló félproletár parasztság tömegei.

Minél határozottabb és következetesebb lesz a földesúri földbirtoklás összetörése és kiküszöbölése, minél határozottabb és következetesebb lesz Oroszországban a burzsoá-demokratikus agrárátalakulás általában, annál nagyobb erővel és gyorsasággal fog kibontakozni a mezőgazdasági proletariátus osztályharca a jómódú parasztság (a parasztburzsoázia) ellen.

Aszerint, hogy sikerül-e a városi proletariátusnak maga mögé sorakoztatnia a falusi proletariátust és csatlakozásra bírnia a falu félproletárjainak tömegeit, vagy pedig ezek a tömegek a parasztburzsoáziát fogják követni, amely Gucskovval, Miljukovval, a kapitalistákkal és a földesurakkal való szövetség s általában az ellenforradalom felé hajlik — aszerint alakul majd az orosz forradalom sorsa és kimenetele, hacsak a meginduló európai proletárforradalom nem gyakorol majd közvetlen és nagyarányú befolyást országunkra.

Az osztályoknak ebből a helyzetéből, ezekből az erőviszonyokból kiindulva, a konferencia határozatilag kimondja:

1) A proletariátus pártja minden erejével harcol Oroszország minden földesúri földjének (valamint a hitbizományoknak, az egyházi és koronabirtokoknak stb. stb.) azonnali és teljes elkobzásáért.

2) A párt határozottan síkraszáll amellett, hogy minden föld azonnal a Parasztküldöttek Szovjetjeiben vagy más, valóban teljesen demokratikus úton választott s a földesuraktól és bürokratáktól teljesen független helyi önkormányzati szervekben tömörült parasztság kezébe menjen át.

3) A proletariátus pártja követeli az ország minden földjének nacionalizálását; a nacionalizálás, amely minden föld tulajdonjogának az állam kezébe adását jelenti, a földdel való rendelkezés jogát a helyi demokratikus intézmények kezébe adja.

4) A pártnak elszánt harcot kell folytatnia az Ideiglenes Kormány ellen, amely mind Singarjov szavai, mind kollektív megnyilatkozásai szerint a „földesurakkal való önkéntes megegyezést”, vagyis ténylegesen földesúri jellegű reformot igyekszik a parasztokra ráerőszakolni, és a parasztokat az „önhatalmú cselekményekért” megtorlással, vagyis azzal fenyegeti, hogy a lakosság kisebbsége (a földbirtokosok és kapitalisták) a többség ellen erőszak alkalmazására fog áttérni, — s egyúttal harcolnia kell a narodnyikok és mensevik szociáldemokraták többségének kispolgári ingadozásai ellen is, akik azt tanácsolják a parasztoknak, hogy az Alkotmányozó Gyűlésig ne vegyék el az egész földet.

5) A párt azt tanácsolja a parasztoknak, hogy szervezetten vegyék el a földet, egyáltalán nem engedve meg a birtok felszerelésének legcsekélyebb megrongálását sem, és gondoskodjanak a termelés fokozásáról.

6) Általában minden agrárátalakulás csakis az egész állam teljes demokratizálása mellett lehet sikeres és tartós, vagyis egyrészt a rendőrség, az állandó hadsereg és a ténylegesen kiváltságos helyzetben levő hivatalnoki kar megszüntetése, másrészt a legszélesebbkörű, minden felülről jövő felügyelettől és gyámkodástól teljesen mentes helyi önkormányzat esetén.

7) Azonnal és mindenütt hozzá kell fogni a mezőgazdasági proletariátus külön és önálló megszervezéséhez, a mezőgazdasági munkások Szovjetjeinek (valamint a félproletár parasztság külön Szovjetjeinek) formájában, továbbá olymódon, hogy a Parasztküldöttek közös Szovjetjeiben, a helyi és városi igazgatás minden szervében stb. stb. proletár csoportokat vagy frakciókat szervezünk.

8) A pártnak támogatnia kell azoknak a parasztbizottságoknak a kezdeményezését, amelyek Oroszország számos vidékén a földesúri birtokok élő és holt felszerelését az egész föld megmunkálása céljából az e bizottságokba szervezett parasztságnak adják át, a közösség által szabályozott használatra.

9) A proletariátus pártjának azt kell a falu proletárjainak és félproletárjainak tanácsolnia, hogy igyekezzenek minden földesúri birtokon lehetőleg nagyméretű mintagazdaságot alakítani, amelyet a mezőgazdasági munkások Szovjetjei vezetnének a közösség számlájára, szakképzett gazdászok irányításával és a legjobb technikai eszközök alkalmazásával.

Megjelent: „Pravda” 45. sz.
1917. május 13. (április 30.)
Lenin Művei. 24. köt. 293—296. old.
 (idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
Az áprilisi konferencia határozati javaslata a nemzeti kérdésről

Április. 29 (május 12)

A nemzeti elnyomás politikáját, mely az önkényuralom és a monarchia hagyatéka, osztálykiváltságaik megőrzése és a különböző nemzetiségű munkások egymástól való elszakítása érdekében támogatják a földbirtokosok, a tőkések és a kispolgárság. Korunk imperializmusa, azzal hogy erősíti a gyenge népek alávetésére irányuló törekvéseket, új tényezője a nemzeti elnyomás kiélesedésének.

A nemzeti elnyomás megszüntetése, amennyire az a kapitalista társadalomban elérhető, csakis az állam következetesen demokratikus köztársasági berendezése és igazgatása mellett lehetséges, ami biztosítja minden nemzet és nyelv teljes egyenjogúságát.

Oroszország minden nemzete számára el kell ismerni a szabad különválásnak és önálló állam alakításának jogát. E jog megtagadása és a gyakorlati megvalósítását biztosító rendszabályok elmulasztása egyértelmű a hódítások vagy annexiók politikájának támogatásával. A különböző nemzetiségű munkások teljes szolidaritását és a nemzetek valóban demokratikus közeledését csakis az mozdítja elő, ha a proletariátus elismeri a nemzetek különválási jogát.

A jelenleg Finnország és az orosz Ideiglenes Kormány között kitört konfliktus különösen világosan mutatja, hogy a szabad különválás jogának megtagadása a cárizmus politikájának egyenes folytatására vezet.

A nemzetek szabad különválási jogának kérdését nem szabad összetéveszteni azzal a kérdéssel, hogy célszerű-e valamely adott pillanatban ennek vagy annak a nemzetnek a különválása. Ez utóbbi kérdést a proletariátus pártjának minden egyes adott esetben teljesen önállóan kell eldöntenie, az egész társadalmi fejlődés érdekei és a szocializmusért folyó proletár osztályharc érdekei szempontjából.

A párt széleskörű területi önkormányzatot követel, követeli a felülről gyakorolt ellenőrzés megszüntetését, a kötelező államnyelv eltörlését, és követeli, hogy az önkormányzattal bíró és autonóm területek határainak megállapításánál maga a helyi lakosság vegye figyelembe a gazdasági viszonyokat, az életfeltételeket, a lakosság nemzeti összetételét stb.

A proletariátus pártja határozottan elveti az úgynevezett „kulturális nemzeti autonómiát”, amely abban áll, hogy az iskolaügyet stb. kiveszik az állam irányítása alól és sajátszerű nemzeti képviselőtestületekre bízzák. A kulturális nemzeti autonómia az egyhelyben lakó munkásokat, sőt az egy és ugyanazon üzemben dolgozó munkásokat is, mesterségesen elválasztja egymástól az ehhez vagy ahhoz a „nemzeti kultúrához” való tartozás szerint, vagyis erősíti a munkásoknak az egyes nemzetek burzsoá kultúrájával való kapcsolatát, holott a szociáldemokrácia feladata a világproletariátus nemzetközi kultúrájának fejlesztése.

A párt követeli, hogy az alkotmányba iktassanak be egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvánít mindenféle olyan kiváltságot, melyben csak egy nemzetnek van része, és megszünteti a nemzeti kisebbségek jogainak bármi néven nevezendő csorbítását.

A munkásosztály érdekei megkövetelik, hogy Oroszország valamennyi nemzetiségének munkásai egységes proletár szervezetekben, politikai, szakmai, szövetkezeti, kulturális stb. szervezetekben egyesüljenek. Csakis a különböző nemzetiségű munkásoknak ilyen egységes szervezetekben való egyesülése teszi lehetővé a proletariátus számára, hogy győzelmes harcot folytasson a nemzetközi tőke és a burzsoá nacionalizmus ellen.

Melléklet a „Szoldatszkaja Pravda”
1917. május 16-i (3-i), 13. számához.

Lenin Művei. 24. köt. 306—307. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A proletariátus feladatai forradalmunkban

A proletárpárt platformjának tervezete

A jelenlegi történelmi helyzetet Oroszországban a következő alapvonások jellemzik:

A lezajlott forradalom osztályjellege

1. A régi cári hatalom, amely csak maroknyi feudális földesurat képviselt, akik az egész államgépezetet (a hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki kart) irányították, össze van törve és félre van állítva, de nincs megsemmisítve. A monarchiát forma szerint nem szüntették meg. A Romanov- banda folytatja monarchista cselszövéseit. A feudális földesurak óriási földbirtokait nem számolták fel.

2. Az államhatalom Oroszországban egy új osztály kezébe, nevezetesen a burzsoázia és az elburzsoásodott földbirtokosok osztályának kezébe ment át. Ennyiben a burzsoá-demokratikus forradalom Oroszországban befejeződött.

A hatalomra került burzsoázia blokkot (szövetséget) kötött a nyíltan monarchista elemekkel, akik hallatlan igyekezettel támogatták 1906 —1914-ben Véres Miklóst és Akasztó Sztolipint (Gucskov és más, a kadetoknál jobboldalibb politikusok). Lvovnak és Társainak új burzsoá kormánya tárgyalni igyekezett és tárgyalásokba is bocsátkozott a Romanovokkal a monarchia helyreállításáról Oroszországban. Ez a kormány, hangzatos forradalmi frázisok kíséretében, a régi rend híveit nevezi ki a vezető tisztségekre. Ez a kormány azon van, hogy az államgépezet egész apparátusát (a hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki kart) minél kevésbé reformálja meg és a burzsoázia kezére játssza. A tömegakciók forradalmi kezdeményezését és a hatalomnak a nép által alulról való megragadását — a forradalom valódi sikereinek ezt az egyetlen biztosítékát — az új kormány máris kezdi mindenképpen akadályozni.

Ez a kormány mindeddig még csak ki sem tűzte az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának időpontját. A földesúri földbirtokhoz, a feudális cárizmusnak ehhez az anyagi alapjához, nem nyúl hozzá. Ennek a kormánynak eszeágában sincs, hogy a monopolista pénzügyi szervezetek, a nagybankok, a kapitalista szindikátusok és kartellek stb. működésének kivizsgálásához, a működés adatainak közzétételéhez és e szervezetek ellenőrzéséhez hozzáfogjon.

Az új kormányban a legfőbb, a döntő miniszteri tárcák (a belügyminisztérium és a hadügyminisztérium, vagyis a hadsereg és a rendőrség, a hivatalnoki kar, a tömegek elnyomását szolgáló egész gépezet fölötti parancsnoklás) közismert monarchisták és a földesúri nagybirtok híveinek kezében vannak. A kadetok, az újsütetű republikánusok, a botcsinálta republikánusok másodrendű tárcákat kaptak, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a nép fölötti parancsnoklással és az államhatalom gépezetével. A. Kerenszkij, a trudovikok képviselője és „szintén-szocialista”, egyáltalán semmiféle szerepet sem játszik, az ő dolga csak annyi, hogy hangzatos frázisokkal elaltassa a nép éberségét és figyelmét.

Mindezeknél az okoknál fogva az új polgári kormány még a belpolitika terén sem érdemli meg a proletariátus legcsekélyebb bizalmát sem, és nem engedhető meg, hogy a proletariátus ennek a kormánynak bármiféle támogatást nyújtson.

Az új kormány külpolitikája

3. A külpolitikában, amelyet az objektív körülmények most előtérbe állítanak, az új kormány az imperialista háború folytatásának, az imperialista hatalmakkal, Angliával, Franciaországgal stb. szövetségben, a tőkés zsákmány felosztásáért, a kis és gyenge népek elnyomásáért viselt háború folytatásának a kormánya.

Az új kormány, amely az orosz tőke, és az orosz tőke hatalmas pártfogója és gazdája, az egész világon a leggazdagabb angol-francia imperialista tőke érdekeinek van alávetve — ellentétben azokkal a kívánságokkal, amelyeket Oroszország népeinek kétségtelen többsége a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjei útján a leghatározottabb formában kinyilvánított —, nem tett semmiféle reális lépést a kapitalisták érdekeiért folyó népmészárlás beszüntetésére. Még azokat a nyilvánvalóan rablásra irányuló titkos szerződéseket sem hozta nyilvánosságra (Perzsia felosztásáról, Kína megrablásáról, Törökország megrablásáról, Ausztria felosztásáról, Kelet-Poroszország elvételéről, a német gyarmatok elvételéről stb.), amelyek Oroszországot tudvalevőleg az angol-francia imperialista rablótőkéhez kötik. Ez a kormány megerősítette ezeket a szerződéseket, amelyeket a cárizmus kötött — a cárizmus, amely az évszázadok folyamán más zsarnokoknál és kényuraknál is több népet rabolt ki és nyomott el, a cárizmus, amely nemcsak hogy elnyomta, de meg is gyalázta és meg is rontotta a nagyorosz népet azzal, hogy más népek hóhérává tette.

Az új kormány, miután megerősítette ezeket a gyalázatos és rabló szerződéseket, nem javasolt azonnali fegyverszünetet valamennyi hadviselő népnek, annak ellenére, hogy Oroszország népeinek többsége a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei útján világosan kifejezte ezt a követelését. A kormány ezt a kérdést ünnepélyes, hangzatos, hivalkodó, de teljesen üres nyilatkozatokkal és frázisokkal ütötte el, amelyek a burzsoá diplomaták szájában mindig arra szolgáltak és szolgálnak, hogy az elnyomott nép hiszékeny és naiv tömegeit becsapják.

4. Ezért az új kormány a külpolitika terén a legcsekélyebb bizalmat sem érdemli, sőt, ha valaki még mindig olyan követeléseket támasztana vele szemben, hogy nyilvánítsa ki Oroszország népeinek békeakaratát, hogy mondjon le az annexiókról stb. stb., ez a valóságban nem jelentene mást, mint azt, hogy becsapja a népet, megvalósíthatatlan reményeket kelt benne, késlelteti öntudatának tisztulását, közvetve megbékíti a háború folytatásával, amelynek igazi társadalmi jellegét nem jámbor óhajok határozzák meg, hanem a háborút viselő kormány osztályjellege, a kormány által képviselt osztálynak Oroszország, Anglia, Franciaország stb. imperialista finánctőkéjével való kapcsolata, az a reális, valóságos politika, amelyet ez az osztály folytat.

A sajátos kettőshatalom és osztályjelentősége

5. Forradalmunk legfőbb sajátossága, mely a legsürgetőbben követeli, hogy figyelmesen megvizsgálják — az a kettőshatalom, mely mindjárt a forradalom győzelme utáni első napokban kialakult.

Ez a kettőshatalom abban nyilvánul meg, hogy két kormány van: a burzsoázia fő, igazi, valóságos kormánya, Lvov és Társai „Ideiglenes Kormánya”, amelynek kezében van a hatalom valamennyi szerve, és egy kiegészítő kormány, mellékkormány, „ellenőrző” kormány, a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje formájában, amelynek kezében nincsenek államhatalmi szervek, de közvetlenül a nép nyilvánvaló és feltétlen többségére, a felfegyverzett munkásokra és katonákra támaszkodik.

Ennek a kettőshatalomnak osztályeredete azzal magyarázható, és osztályjelentősége abban áll, hogy az 1917-es márciusi orosz forradalom nemcsak elsöpörte az egész cári monarchiát és nemcsak átadta az egész hatalmat a burzsoáziának, hanem egyben közvetlen közel jutott a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájához. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje és más, helyi Szovjetjei éppen ezt a diktatúrát (vagyis olyan hatalmat, amely nem törvényre, hanem a lakosság felfegyverzett tömegeinek közvetlen erejére támaszkodik) és éppen az említett osztályok diktatúráját jelentik.

6. Az orosz forradalom következő, a legnagyobb mértékben fontos sajátossága az, hogy a Katona- és Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje, amely minden jel szerint a helyi Szovjetek többségének a bizalmát bírja, önként átadja az államhatalmat a burzsoáziának és a burzsoázia Ideiglenes Kormányának, önként lemond az elsőbbségről annak javára azzal, hogy egyességet köt vele a kormány támogatásáról, maga pedig beéri a megfigyelő, az Alkotmányozó Gyűlés összehívására ügyelő ellenőr szerepével (az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának határidejét az Ideiglenes Kormány mindeddig még csak nyilvánosságra sem hozta).

Ez a rendkívül sajátságos, a történelemben ilyen formában nem tapasztalt körülmény két diktatúrának össze- és egybefonódását hozta létre: az egyik a burzsoázia diktatúrája (mert Lvov és Társainak kormánya diktatúra, vagyis olyan hatalom, amely nem törvényre és nem a népakarat előzetes megnyilvánulására támaszkodik, hanem a hatalomnak erőszak útján való megragadására, és a hatalmat egy meghatározott osztály, mégpedig a burzsoázia ragadja meg), a másik a proletariátus és a parasztság diktatúrája (a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje).

A legkisebb kétség sem férhet ahhoz, hogy az ilyen „összefonódás” sokáig nem állhat fenn. Két hatalom nem lehet az államban. Egyiküknek meg kell semmisülnie és az egész orosz burzsoázia már minden erejével, minden módon, mindenütt azon fáradozik, hogy eltávolítsa az útból, megfossza erejétől, a semmivel tegye egyenlővé a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjeit, hogy megteremtse a burzsoázia egyeduralmát.

A forradalom fejlődésében a kettőshatalom csak átmenetet fejez ki, amikor a forradalom már túlhaladt a szokásos polgári-demokratikus forradalmon, de még nem ért el a proletariátus és a parasztság „tiszta” diktatúrájáig.

Ennek az átmeneti ingatag helyzetnek osztályjelentősége (és osztály szempontból való magyarázata) a következő: mint minden forradalom, a mi forradalmunk is a tömegek legnagyobb hősiességét és önfeláldozását követelte meg a cárizmus elleni harcban és ugyanakkor egy csapással rengeteg kispolgárt vont be a mozgalomba.

Minden valóságos forradalomnak egyik fő, tudományos és gyakorlati-politikai ismertetőjele az, hogy szokatlanul gyorsan, hirtelen és ugrásszerűen emelkedik a politikai életben, az állam berendezésében való aktív, önálló, tényleges részvételre áttérő „nyárspolgárok” száma.

Így van ez Oroszországban is. Oroszország most forrong. Milliók és tízmilliók, akik politikailag egy évtizeden át szunnyadtak, akiket a rettenetes cári iga, a földesurak és gyárosok számára végzett kényszermunka teljes politikai tétlenségre kárhoztatott, most felébredtek és belesodródtak a politikába. Ámde kik ezek a milliók és tízmilliók? Többnyire kistulajdonosok, kispolgárok, olyan emberek, akik a tőkések és a bérmunkások között a középen állnak. Oroszország valamennyi európai ország között a legkispolgáribb ország.

A hatalmas kispolgári hullám mindent elárasztott, nemcsak számbeli súlyával, de eszmeileg is ránehezedett az öntudatos proletariátusra, azaz igen széles munkásköröket fertőzött meg, árasztott el kispolgári politikai nézetekkel.

A kispolgárság az életben a burzsoáziától függ, maga is tulajdonos módjára, nem pedig proletármódra él (ha a társadalmi termelésben elfoglalt helyét tekintjük), gondolkozásmódjában pedig a burzsoáziát követi.

Hiszékeny és nem öntudatos magatartás a kapitalisták, a béke és a szocializmus legádázabb ellenségei iránt — ez az, ami Oroszországban a tömegek mai politikáját jellemzi, ez az, ami forradalmi gyorsasággal nőtt ki ennek a valamennyi európai ország között legkispolgáribb országnak társadalmi és gazdasági talaján. Ez az osztályalapja annak az „egyességnek” (hangsúlyozom, hogy nem annyira szabályszerű egyességre, mint inkább a tényleges támogatásra, hallgatólagos egyességre, a hatalom iránti hiszékeny, nem öntudatos engedékenységre gondolok), amely az Ideiglenes Kormány és a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje között létrejött. Ez az egyesség Gucskovnak zsíros falatot, valóságos hatalmat juttatott, a Szovjetnek pedig ígéreteket, tiszteletet (ideig-óráig), hízelgést, frázisokat, fogadkozásokat, hajbókolást a Kerenszkijek részéről.

Az oroszországi proletariátus számbeli gyengesége, öntudatosságának és szervezettségének elégtelensége — ugyanannak az éremnek a másik oldala.

Valamennyi narodnyik párt, az eszereket is beleértve, mindig kispolgári párt volt, a Szervező Bizottság pártja (Csheidze, Cereteli stb.) szintén; a pártonkívüli forradalmárokat (Sztyeklov és mások) hasonlóképpen elragadta az ár, vagy pedig nem lettek úrrá, nem tudtak úrrá lenni az áron.

A taktikának az eddigi fejtegetésekből következő sajátszerűsége

7. A valóságos helyzet fentemlített sajátszerűségéből következik a jelenlegi pillanat taktikájának az a sajátszerűsége, amelynek figyelembevétele a marxistára nézve kötelező, minthogy a marxistának az objektív tényekkel, a tömegekkel és osztályokkal, nem pedig egyes személyekkel stb. kell számolnia.

Ez a sajátszerűség mindenekelőtt azt követeli meg, hogy „ecetet és epét öntsünk a forradalmi-demokratikus frázisok cukros vizébe” (mint Tyeodorovics elvtárs, pártunk Központi Bizottságának tagja, a vasúti alkalmazottak és munkások petrográdi összoroszországi kongresszusának tegnapi ülésén — nagyon találóan — mondotta). Megköveteli a bíráló tevékenységet, az eszerek és a szociáldemokrata kispolgári pártok hibáinak megmagyarázását, az öntudatos-proletár, a kommunista párt elemeinek előkészítését és összefogását, a proletariátus kiszabadítását az „általános” kispolgári őrület karmaiból.

Ez „csak” propaganda-munkának látszik. A valóságban ez a leggyakorlatibb forradalmi munka, mert nem lehet előrelendíteni az olyan forradalmat, amely megtorpant, frázisokba fulladt, „egyhelyben topog”, de nem külső akadályok következtében, nem azért, mert a burzsoázia erőszakot alkalmaz ellene (Gucskov egyelőre még csak fenyegetőzik azzal, hogy erőszakot fog alkalmazni a katonatömegekkel szemben), hanem azért, mert a tömegek hiszékenyen öntudatlanok.

Csak ha harcolunk ez ellen a hiszékeny öntudatlanság ellen (és ez ellen kizárólag eszmei harcot lehet és kell folytatni, elvtársias meggyőzés és az élet tapasztalataira való hivatkozás útján), csakis akkor szabadulhatunk fel a forradalmi frázisok mostani tobzódásának uralma alól és adhatunk valóban előrelendítő lökést a proletárok öntudatosodásának, s ugyanúgy a tömegek öntudatosodásának és a tömegek bátor, elszánt helyi kezdeményezésének, csakis akkor segíthetjük elő azt, hogy a tömegek maguk váltsák valóra, fejlesszék tovább és szilárdítsák meg a szabadságjogokat, a demokráciát, és azt az elvet, amely szerint az egész földnek az egész nép birtokában kell lennie.

8. A burzsoá és földbirtokos kormányok világszerte szerzett tapasztalataik alapján két módszert dolgoztak ki arra, hogyan tartsák a népet elnyomatásban. Az első: az erőszak. I. Romanov Miklós — Deres Miklós, és II. Miklós — Véres Miklós megmutatták az orosz népnek az ilyen hóhérmódszerek alkalmazásának minden lehető és lehetetlen változatát. De van egy másik módszer is, amelyet a nagy forradalmak és forradalmi tömegmozgalmak egész során „okult” angol és francia burzsoázia dolgozott ki a legjobban. Ez a módszer: az ámításnak, a hízelgésnek, a frázisoknak, a milliónyi ígéretnek, a garasos borravalóknak, a lényegtelen engedményeknek és a lényeghez való ragaszkodásnak a módszere.

A jelenlegi pillanat sajátossága Oroszországban: szédítően gyors átmenet az első módszerről a másodikra, a nép elleni erőszakról a népnek való hízelgésre, a népnek ígéretekkel való áltatására. Vaszka kandúr csak hallgatja és eszik tovább. Miljukov és Gucskov kezükben tartják a hatalmat, őrzik a tőke profitját, folytatják az imperialista háborút az orosz és az angol-francia tőke érdekében — és közben ígéretekkel, szavalatokkal, hatásvadászó nyilatkozatokkal felelgetnek az olyan „szakácsok” beszédeire, mint Csheidze, Cereteli, Sztyeklov, akik fenyegetőznek, intenek, átkozódnak, könyörögnek, követelnek, kinyilatkoztatnak . . . Vaszka kandúr csak hallgatja — és eszik tovább.

S a hiszékeny öntudatlanság és az öntudatlan hiszékenység napról napra csökkenni fog, különösen a proletárok és a szegényparasztok között, akiket az élet (társadalmi és gazdasági helyzetük) arra tanít, hogy ne higgyenek a kapitalistáknak.

A kispolgárság vezéreinek a burzsoázia iránti bizalomra „kell” oktatniok a népet. A proletároknak bizalmatlanságra kell a népet oktatniok.

A forradalmi „honvédelem” és osztályjelentősége

9. A „majdnem mindent” elöntő kispolgári áradat legnagyobb, legkirívóbb megnyilvánulása kétségtelenül a forradalmi „honvédelem”. Ez az orosz forradalom további fejlődésének és sikerének legádázabb ellensége.

Aki ebben a kérdésben lépre ment és nem tudott kiszabadulni, az elveszett a forradalom számára. De a tömegek másképpen kerülnek csapdába, mint a vezérek és másképpen, a fejlődés más útján, más módon szabadulnak ki.

A forradalmi „honvédelem” egyrészt annak gyümölcse, hogy a burzsoázia becsapja a tömegeket, annak gyümölcse, hogy a parasztság, valamint a munkások egy része is, hiszékenyen öntudatlan, másrészt pedig a kistulajdonos érdekeit és szempontjait fejezi ki, aki bizonyos fokig maga is érdekelt az annexiókban és a bankprofitban, aki „szentül” őrzi a cárizmus hagyományait, amely a nagyoroszokat megrontotta a más népeken való hóhérkodással.

A burzsoázia becsapja a népet, a népnek a forradalommal kapcsolatban érzett nemes büszkeségére spekulál és úgy tünteti fel a dolgot, hogy a forradalomnak ez a jelenlegi szakasza, amikor a cári monarchiát a Gucskov—Miljukov-féle majdnem-köztársaság váltotta fel, megváltoztatta az Oroszország által viselt háború társadalmi és politikai jellegét. És a nép ezt — egy időre — elhitte, nagymértékben a régi idők előítélete következtében, amely arra készteti, hogy a nagyoroszon kívül Oroszország más népeiben olyasvalamit lásson, ami a nagyoroszok tulajdona vagy ősi birtoka. A nagyorosz nép gálád megrontása a cárizmus által, mely a nagyorosz népet arra nevelte, hogy más népekben valami alsóbbrendűt, valami „jogosan” Nagy-Oroszországhoz tartozót lásson, nem tűnhetett el egycsapásra.

Nekünk értenünk kell ahhoz, hogy megmagyarázzuk a tömegeknek, hogy a háború társadalmi és politikai jellegét nem egyes személyek és csoportok, sőt nem is az egyes népek „jóakarata” határozza meg, hanem: a háborút viselő osztály helyzete, az osztály politikája, melynek a háború folytatása, a tőkének mint a modern társadalom uralkodó gazdasági erejének kapcsolatai, a nemzetközi tőke imperialista jellege, Oroszországnak Angliától és Franciaországtól való függése a pénzügyek, a bankok, a diplomácia terén stb. Mindezt ügyesen, a tömegek számára érthetően megmagyarázni nem könnyű dolog, senki közülünk nem tudná ezt egyszerre hibátlanul elvégezni.

De propagandánk irányának, helyesebben tartalmának, ilyennek és csakis ilyennek kell lennie. A forradalmi „honvédelemnek” tett legcsekélyebb engedmény — árulás a szocializmussal szemben, a nemzetköziség teljes megtagadása, akármilyen szép frázisokkal, akármilyen „gyakorlati” meggondolásokkal igyekeznek is azt igazolni.

A „le a háborúval” jelszó, természetesen, helyes, de nem számol a jelenlegi feladatok sajátosságaival, nem számol azzal, hogy másképpen kell megközelíteni a széles tömegeket. Ez a jelszó, szerintem, hasonlít a „le a cárral” jelszóra, amellyel a „régi jó idők” ügyetlen agitátora minden teketória nélkül a falura ment és — ott jól elverték. A forradalmi „honvédelemnek” a tömegekből való hívei jóhiszeműek — nem egyéni, hanem osztályértelemben —, vagyis olyan osztályokhoz tartoznak (munkások és szegény parasztok), amelyeknek az annexiókból és az idegen népek elnyomásából valóban semmi hasznuk nincs. Ezeket nem szabad egy kalap alá venni a burzsoákkal és az „intellektuel” urakkal, akik nagyon jól tudják, hogy nem lehet lemondani az annexiókról, ha nem mondanak le a tőke uralmáról, és akik szép frázisokkal, szertelen ígéretekkel, számtalan biztatással, lelkiismeretlenül becsapják a tömegeket.

A „honvédelemnek” a tömegekből való híve egyszerűen, nyárspolgári szemmel nézi a dolgot: „Én nem akarok annexiót, a német «szorítja» az én torkomat, tehát igaz ügyet védelmezek, és egyáltalán nem holmi imperialista érdekeket.” Az ilyen embernek újra és újra meg kell magyarázni, hogy nem az ő személyes óhajairól, hanem a tömegek, az osztály viszonyairól és feltételeiről, politikai viszonyokról és feltételekről, a háborúnak a tőke érdekeivel és a bankok nemzetközi hálózatával való összefüggéséről stb. van szó. Csak a „honvédelem” ellen folytatott ilyen harc komoly harc és biztat — talán nem nagyon gyors, de biztos és maradandó — sikerrel.

Hogyan lehet befejezni a háborút?

10. A háborút nem lehet „tetszés szerint” befejezni. Nem lehet az egyik fél határozatával befejezni. Nem lehet befejezni azzal, hogy — egy „honvédő” katona szavaival élve — „földbe döfjük a szuronyt”.

A háborút nem lehet befejezni a különböző országok szocialistáinak „megegyezésével”, a világ proletárjainak „akciójával”, a népek „akaratával” stb. — minden ilyenfajta frázis, amellyel a „honvédő” és félig „honvédő”, félig internacionalista újságok cikkei tele vannak, valamint a számtalan határozat, felhívás, kiáltvány, a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjének határozatai — mindezek a frázisok nem egyebek, mint kispolgárok üres, ártatlan, jámbor óhajai. Mi sem ártalmasabb ezeknél a „népek békeakaratának kinyilatkoztatásával”, a proletariátus forradalmi akcióinak sorrendjével (az orosz proletariátus után a németen „van a sor”) stb. kapcsolatban hangoztatott frázisoknál. Mindez luiblanizmus, édes álmodozás, „politikai kampányokkal” való játék, lényegében csak a Vaszka kandúrról szóló mese ismételgetése.

A háborút nem a rabló kapitalisták rosszakarata idézte elő, bár kétségtelenül csakis az ő érdekükben folyik, csakis őket gazdagítja. A háborút a világtőke félévszázados fejlődése, a világtőke milliárd meg milliárd szálai és kapcsolatai hozták létre. Nem lehet kiugrani az imperialista háborúból, nem lehet demokratikus, erőszak nélküli békét elérni, ha nem döntjük meg a tőke uralmát, ha az államhatalom nem megy át egy másik osztály, a proletariátus kezébe.

Az 1917-es február—márciusi orosz forradalom az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának kezdete volt. Ez a forradalom megtette az első lépést a háború befejezése felé. Csak a második lépés biztosíthatja a háború befejezését, nevezetesen az, ha az államhatalom átmegy a proletariátus kezébe. Ez lesz a kezdete az egész világra kiterjedő „frontáttörésnek” — a tőkés érdekek frontja áttörésének, és csakis ennek a frontnak áttörése után szabadíthatja meg a proletariátus az emberiséget a háború borzalmaitól és ajándékozhatja meg a tartós béke áldásaival.

És az orosz forradalom a tőke „frontjának” ilyen „áttöréséhez” máris egészen közel vitte Oroszország proletariátusát azzal, hogy megteremtette a Munkásküldöttek Szovjetjeit.

A forradalmunkból kinövő új államtípus

11. A Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeit nemcsak abban a tekintetben nem értik meg, hogy a többség nem látja világosan osztályjelentőségüket, szerepüket az orosz forradalomban. Nem értik meg a Szovjeteket abban a tekintetben sem, hogy új államformát, helyesebben, új államtípust képviselnek.

A burzsoá államok legtökéletesebb, legelőrehaladottabb formája a parlamentáris demokratikus köztársaság: a hatalom a parlament kezében van; az államgépezet, a kormányzás gépezete és szervei a szokásosak: állandó hadsereg, rendőrség és hivatalnoki kar, amely a valóságban le nem váltható, kiváltságokkal rendelkezik és a nép fölött áll.

De a forradalmi korszakok a XIX. század végétől a demokratikus állam legfelsőbb típusát hozzák létre, az olyan államot, amely bizonyos vonatkozásban, Engels kifejezése szerint, már megszűnik állam lenni, „már nem is . . . állam a szó szoros értelmében”. Ez — a Párizsi Kommün típusú állam, amely a néptől elkülönült hadsereget és rendőrséget magának a népnek egyenes és közvetlen felfegyverzésével váltja fel. Ez a Kommün lényege, a Kommüné, melyet hazugságokkal és rágalmakkal árasztottak el a burzsoá írók, és amelyről tévesen állították többek között azt, hogy azonnal „be akarta vezetni” a szocializmust.

1905-ben és 1917-ben az orosz forradalom kimondottan ilyen típusú állam megteremtéséhez kezdett hozzá. A nép képviselőiből álló Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlés, vagy a Szovjetek Szovjetje stb. által egyesített Munkás-, Katona- és Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeinek Köztársasága — ez az, ami az életben nálunk már megvalósulóban van, most, ezidőszerint, a sokmilliónyi nép kezdeményezésére, mely önhatalmúan, a maga módja szerint teremt demokráciát, nem várva be sem azt, hogy a kadet-professzor urak megírják törvénytervezeteiket a parlamentáris burzsoá köztársaság számára, sem pedig azt, hogy a kispolgári „szociáldemokrácia” Plehanov vagy Kautsky fajtájából való pedáns és maradi hősei lemondjanak a marxizmus államelméletének elferdítéséről.

A marxizmus abban különbözik az anarchizmustól, hogy elismeri az állam és az államhatalom szükségességét a forradalmi korszakban általában, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakában különösen.

A marxizmus abban különbözik Plehanov meg Kautsky úrék és társaik kispolgári, opportunista „szociáldemokratizmusától”, hogy az említett korszakok számára nem olyan államot tart szükségesnek, mint amilyen a közönséges parlamentáris burzsoá köztársaság, hanem olyan államot, mint a Párizsi Kommün.

Ez az utóbbi államtípus a régitől főleg a következőkben különbözik:

A parlamentáris burzsoá köztársaságtól a monarchiához való visszatérés egészen könnyű (ahogy a történelem be is bizonyította), mert érintetlen marad az egész elnyomó gépezet: a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnoki kar. A Kommün és a Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjei összetörik és kiküszöbölik ezt a gépezetet.

A parlamentáris burzsoá köztársaság korlátozza, fojtogatja a tömegek önálló politikai életét, közvetlen részvételét az egész állami élet demokratikus építésében, a legalsó foktól a legfelsőig. A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei ennek az ellenkezőjét teszik.

Ez utóbbiak azt az államtípust újítják fel, amelyet a Párizsi Kommün alakított ki, és amelyet Marx annak „a végre felfedezett politikai formának” nevezett, „amely mellett a munka gazdasági felszabadítása végbemehet”.

Rendszerint azt az ellenvetést szokták tenni, hogy az orosz nép nincs felkészülve a Kommün „bevezetésére”. Ez feudális urak érve, akik azt mondták, hogy a parasztok nem értek még meg a szabadságra. A Kommün, vagyis a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei nem „vezetnek be”, nem szándékoznak „bevezetni” és ne is vezessenek be semmiféle olyan újítást, amely nem érett meg teljesen mind a gazdasági valóságban, mind a nép túlnyomó többségének tudatában. Minél súlyosabb a gazdasági csőd és a háborúszülte válság, annál égetőbben van szükség a legtökéletesebb politikai formára, amely megkönnyíti azoknak a rettenetes sebeknek a begyógyítását, amelyeket a háború ütött az emberiségen. Minél kevesebb szervezeti tapasztalattal rendelkezik az orosz nép, annál határozottabban kell hozzáfognia a szervezeti felépítéshez magának a népnek, nem pedig csak a burzsoázia elvtelen politikusainak és „jövedelmező állásocskákban” ülő hivatalnokainak.

Minél előbb vetkőzzük le a Plehanov meg Kautsky úrék és társaik által eltorzított marxizmusnak, ennek az álmarxizmusnak régi előítéleteit, minél buzgóbban segítünk a népnek abban, hogy azonnal és mindenütt kiépítse a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, hogy ezek kezükbe vegyék az egész életet, minél tovább húzzák-halasztják Lvov úrék és társaik az Alkotmányozó Gyűlés egybehívását, annál könnyebb lesz majd a népnek (akár az Alkotmányozó Gyűlés útján, akár anélkül, ha Lvov nagyon sokáig nem hívja egybe) a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága javára döntenie. A nép új szervezeti építőmunkájában a hibák eleinte elkerülhetetlenek, de jobb hibákat elkövetni és haladni előre, mint várni, amíg a Lvov úr által összehívott jogász-professzorok megírják majd az Alkotmányozó Gyűlés egybehívásáról és a parlamentáris burzsoá köztársaság megörökítéséről, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megfojtásáról szóló törvényeket.

Ha szervezkedünk és okosan folytatjuk propagandánkat, nemcsak a proletárok, de a parasztság kilenctized része is ellene lesz a rendőrség visszaállításának, a le nem váltható és kiváltságos hivatalnoki karnak, a néptől elkülönített hadseregnek. Márpedig kizárólag ez az új államtípus lényege.

12. A rendőrségnek népi milíciával való felváltása olyan újítás, amely a forradalom egész menetéből következik s amely most Oroszország legtöbb helyén megvalósul. Meg kell magyaráznunk a tömegeknek, hogy a szokásos típusú burzsoá forradalmak többségében az ilyen újítás mindig igen rövidéletű volt és hogy még a legdemokratikusabb és legrepublikánusabb burzsoázia is mindig visszaállította a régi, cári típusú, a néptől elkülönített rendőrséget, amely burzsoá parancsnokság alatt áll és alkalmas arra, hogy mindenképpen elnyomja a népet.

Annak, hogy ne hagyjuk a rendőrséget visszaállítani, csak egy módja van: általános népi milícia létesítése, ennek egybeolvasztása a hadsereggel (az állandó hadsereg felváltása a nép általános felfegyverzésével). Ebben a milíciában részt kell vennie kivétel nélkül minden egyes férfi és női állampolgárnak 15 évtől 65 évig, ha szabad ezekkel a hozzávetőleges korhatárokkal meghatározni a serdülőkorban levők és az öregek részvételét. A tőkések kötelesek megfizetni a bérmunkásoknak, háztartási alkalmazottaknak stb. azokat a napokat, amelyeket a milíciában végzett közszolgálatnak szentelnek. Ha nem vonják be a nőket nemcsak általában a politikai életben való önálló részvételbe, de az állandó, mindenkire kiterjedő közszolgálatba is, nem lehet szó szocializmusról, de még teljes és szilárd demokráciáról sem. Az olyan „rendészeti” feladatok, mint a betegekről, a hajléktalan gyermekekről, az élelmiszer-ellenőrzésről stb. való gondoskodás, egyáltalán nem valósíthatók meg kielégítő módon a nők tényleges és nemcsak papíron meglevő egyenjogúsága nélkül.

Nem szabad megengedni a rendőrség visszaállítását, be kell vonni az egész nép szervező erőit a mindenkire kiterjedő milícia megteremtésébe — ezeket a feladatokat kell a proletariátusnak a tömegek között hirdetnie a forradalom megvédése, megszilárdítása és továbbfejlesztése érdekében.

Agrárprogram és nemzetiségi program

13. Ebben a pillanatban nem tudhatjuk határozottan, vajon kifejlődik-e a közeljövőben egy hatalmas agrárforradalom az orosz faluban. Nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen mélyreható a parasztságnak az utóbbi időben kétségtelenül előrehaladó osztálytagozódása, egyrészt béresekre, bérmunkásokra és szegényparasztokra („félproletárokra”), másrészt jómódú parasztokra és középparasztokra (tőkésekre és kistőkésekre) való tagozódása. Az ilyen kérdéseket csak a tapasztalat dönti és döntheti el.

De mi, mint a proletariátus pártja, feltétlenül kötelesek vagyunk nemcsak arra, hogy haladéktalanul agrár- (föld) programmal lépjünk a nyilvánosság elé, hanem arra is, hogy hirdessük az oroszországi paraszti agrárforradalom érdekeit szolgáló, azonnal megvalósítható gyakorlati rendszabályokat.

Követelnünk kell az egész föld nacionalizálását, vagyis azt, hogy minden, az állam területén levő föld a központi államhatalom tulajdonába menjen át. Ennek a hatalomnak meg kell állapítania a telepítési földalap nagyságát stb., törvényeket kell hoznia az erdők védelméről, a talajjavításról stb., feltétlenül meg kell tiltania bármilyen közvetítést a föld tulajdonosa, az állam, és a föld bérlője, a gazda között (meg kell tiltania a földnek bármilyen formában történő továbbadását). De a földdel való minden rendelkezés, a földbirtoklás és földhasználat helyi feltételeinek minden esetben való meghatározása egyáltalán ne a bürokrácia, a hivatalnoki kar, hanem teljesen és kizárólag a területi és helyi Parasztküldöttek Szovjetjeinek kezében legyen.

A gabonatermelés technikájának javítása, a termelés növelése, valamint az ésszerű nagyüzemű gazdaság kifejlesztése és társadalmi ellenőrzése érdekében arra kell törekednünk a Parasztbizottságokban, hogy minden elkobzott földesúri birtokon nagy mintagazdaságot létesítsenek a Béresküldöttek Szovjetjeinek ellenőrzésével.

Az eszereknél uralkodó kispolgári frázis és kispolgári politika ellensúlyozására, amely különösen a „fogyasztói” vagy „munka”-normáról, a „föld szocializálásáról” stb. szóló üres fecsegésekben nyilvánul meg, a proletariátus pártjának meg kell magyaráznia, hogy a kisgazdaság rendszere árutermelés mellett képtelen megszabadítani az emberiséget a tömegek nyomorától és elnyomásától.

A proletariátus pártjának — anélkül, hogy azonnal és feltétlenül szakadást idézne elő a Parasztküldöttek Szovjetjeiben — meg kell magyaráznia, hogy szükség van a Béresküldöttek külön Szovjetjeire és a Szegényparaszt- (félproletár) küldöttek külön Szovjetjeire, vagy legalábbis az ilyen osztályhelyzetű küldöttek állandó jellegű külön tanácskozásaira, mint külön frakciókra vagy pártokra a Parasztküldöttek általános Szovjetjein belül. Enélkül minden, általában a parasztságról szóló mézes-mázos kispolgári narodnyik frázis csak takaróul fog szolgálni ahhoz, hogy a jómódú parasztság becsapja velük a nincstelen tömegeket, holott a jómódú parasztság nem egyéb, mint a tőkések egyik válfaja.

Annak a burzsoá-liberális vagy tisztára bürokratikus prédikációnak az ellensúlyozására, amelyet sok szociálforradalmár, valamint a Munkás- és Katonaküldöttek sok Szovjetje hirdet, amikor azt tanácsolják a parasztoknak, hogy ne vegyék el a földesúri földeket és ne fogjanak hozzá az agrárátalakításhoz az Alkotmányozó Gyűlés egybehívása előtt, a proletariátus pártjának arra kell felhívnia a parasztokat, hogy az agrárátalakítást azonnal, önhatalmúlag valósítsák meg és a helyi Parasztküldöttek határozatai alapján azonnal kobozzák el a földesúri birtokokat.

Emellett különösen fontos síkraszállni azért, hogy a fronton levő katonák és a városok számára fokozni kell az élelmiszerek termelését — és semmi körülmények között sem szabad megengedni a jószágállománynak, a felszerelésnek, a gépeknek, épületeknek stb. stb. bárminemű rongálását vagy pusztítását.

14. A nemzeti kérdésben a proletárpártnak mindenekelőtt amellett kell síkraszállnia, hogy hirdessék ki és egyben haladéktalanul valósítsák is meg valamennyi, a cárizmus által elnyomott, erőszakos úton Oroszországhoz csatolt, vagy az állam határai között erőszakkal visszatartott, azaz annektált nemzet és nemzetiség Oroszországtól való különválásának teljes szabadságát.

Az annexiókról való lemondást hangoztató minden olyan kijelentés, nyilatkozat és kiáltvány, amelyet nem kísér a különválás szabadságának tényleges megvalósítása, végeredményben nem egyéb, mint a népek burzsoá módra való becsapása vagy kispolgári jámbor óhaj.

A proletárpárt minél nagyobb kiterjedésű állam megteremtésére törekszik, mert az előnyös a dolgozóknak; arra törekszik, hogy a nemzeteket közelebb hozza egymáshoz és idővel egybeolvassza, de ezt a célját nem erőszak, hanem kizárólag valamennyi nemzet munkásainak és egész dolgozó tömegének szabad testvéri szövetsége útján akarja elérni.

Minél demokratikusabb lesz az oroszországi köztársaság, minél sikeresebben építi ki szervezetét, mint a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek köztársasága, annál hatalmasabb lesz minden nemzet dolgozó tömegeiben az ilyen köztársasághoz való önkéntes vonzódás ereje.

A különválás teljes szabadsága, a legszélesebbkörű helyi (és nemzeti) önkormányzat, a nemzeti kisebbségek jogainak részletesen kidolgozott biztosítékai — ez a forradalmi proletariátus programja.

A bankok és a kapitalista szindikátusok államosítása

15. A proletariátus pártja semmiesetre sem tűzheti ki céljául kisparaszti országban a szocializmus „bevezetését”, amíg a lakosság túlnyomó része nem ismerte fel a szocialista forradalom szükségességét.

De csak a „majdnem-marxista” szólamok mögé rejtőző burzsoá szofisták vezethetik le ebből az igazságból az olyan politika igazolását, amely elodázná a gyakorlatilag már teljesen megérett, sürgős forradalmi rendszabályokat, amilyeneket a háború folyamán számos burzsoá állam gyakorta megvalósított, és amelyek a közeledő teljes gazdasági bomlás és éhínség elleni harc érdekében halaszthatatlanul szükségesek.

Az olyan rendszabályokért, mint a föld nacionalizálása, bankok és kapitalista szindikátusok államosítása, vagy legalábbis haladéktalanul a Munkásküldöttek Szovjetjeinek ellenőrzése alá helyezése stb., bár egyáltalán nem jelentik a szocializmus „bevezetését”, feltétlenül síkra kell szállni, és azokat, a lehetőséghez képest, forradalmi úton meg kell valósítani. Ezek nélkül a rendszabályok nélkül, amelyek csak lépések a szocializmus felé, és amelyek gazdaságilag teljes mértékben megvalósíthatók, nem lehet begyógyítani a háborúütötte sebeket, nem lehet megelőzni a fenyegető összeomlást, és a forradalmi proletariátus pártja sohasem fog visszariadni attól, hogy hozzányúljon éppen a „háborún” különösen felháborító módon meggazdagodott kapitalisták és bankárok hihetetlenül magas profitjaihoz.

A helyzet a szocialista internacionáléban

16. Oroszország munkásosztályának nemzetközi kötelességei éppen most különös erővel lépnek előtérbe.

Manapság boldog-boldogtalan a nemzetköziségre esküszik, még a „honvédő” soviniszták, még Plehanov és Potreszov úr is, sőt Kerenszkij is internacionalistának nevezi magát. Annál sürgősebb kötelessége a proletárpártnak, hogy a maga valódi nemzetköziségét teljesen világosan, pontosan és határozottan szembeállítsa a csak szavakban megnyilvánuló nemzetköziséggel.

Semmitmondó felhívások a világ munkásaihoz, üres fogadkozások a nemzetköziséghez való odaadó hűséget illetően, kísérletek, hogy közvetve vagy közvetlenül megállapítsák a forradalmi proletariátus akcióinak „sorrendjét” a különböző hadviselő országokban, görcsös erőfeszítések, hogy a hadviselő országok szocialistái közt „megegyezéseket” hozzanak létre a forradalmi harcra vonatkozóan, buzgólkodás a békeakciók érdekében szervezendő szocialista kongresszusok körül stb. stb., akármennyire őszinték is az ilyen ötletek, az ilyen kísérletek vagy az ilyen tervek szerzői, mindez, objektív jelentőségét tekintve, nem egyéb, mint puszta szócséplés, a legjobb esetben ártatlan, jámbor óhaj, amely csak arra alkalmas, hogy leplezze, hogyan ámítják a soviniszták a tömegeket. A parlamenti szélhámosság fogásaiban legügyesebb, legagyafúrtabb francia szociálsoviniszták már réges-régen rekordot értek el az olyan hihetetlenül nagyhangú és hangzatos pacifista és internacionalista frázisok hirdetésében, amelyek á szocializmus és az Internacionálé hallatlanul arcátlan elárulásával, az imperialista háborút folytató kormányokba való belépésükkel, a hadihitelek vagy hadikölcsönök megszavazásával (példa Oroszországban az utóbbi napokban Csheidze, Szkobelev, Cereteli és Sztyeklov), a forradalmi harc ellen saját országukban kifejtett munkával stb. stb. párosulnak.

Jámbor emberek gyakran megfeledkeznek arról, hogy milyen kegyetlen, szörnyű helyzetet teremtett az imperialista világháború. Ez a helyzet nem tűri a frázisokat, csúfot űz az émelyítő jámbor óhajokból.

Valódi nemzetköziség csak egyetlenegy van: önfeláldozó munka a forradalmi mozgalom és a forradalmi harc fejlesztése érdekében saját országunkban, és ugyanennek a harcnak, ugyanennek az irányvonalnak és csakis ennek a támogatása (propagandával, együttérzéssel, anyagi eszközökkel) kivétel nélkül minden országban.

Minden egyéb ámítás és manyilovoskodás.

A több mint két éve tartó háború folyamán a nemzetközi szocialista munkásmozgalom minden országban három áramlatot hozott létre, és aki letér arról a reális talajról, hogy ezt a három áramlatot elismerje, elemezze, aki lemond a valóban internacionalista áramlatért folytatott következetes harcról, az tehetetlenségre, gyámoltalanságra és hibákra kárhoztatja magát.

A három áramlat a következő:

1) A szociálsoviniszták, vagyis azok, akik szavakban szocialisták, tettekben soviniszták — olyan emberek, akik elismerik a „haza védelmét” az imperialista (és elsősorban a mostani imperialista) háborúban.

Ezek az emberek osztályellenségeink. Ezek átálltak a burzsoázia oldalára.

Ilyen a hivatalos szociáldemokrácia hivatalos vezéreinek többsége minden országban. Plehanov úr és Társai Oroszországban, Scheidemannék Németországban, Renaudel, Guesde és Sembat Franciaországban, Bissolati és Társai Olaszországban, Hyndman, a fábiánusok és a „labouristák” (a „munkáspárt” vezérei) Angliában, Branting és Társai Svédországban, Troelstra és pártja Hollandiában, Stauning és pártja Dániában, Victor Berger és a többi „honvédő” Amerikában stb.

2) A második áramlat — az úgynevezett „centrum” — olyan emberekből áll, akik ingadoznak a szociálsoviniszták és a valóságos internacionalisták között.

Az egész „centrum” égre-földre esküdözik, hogy ők marxisták, internacionalisták, hogy ők a béke mellett vannak, amellett vannak, hogy a kormányokra mindenképpen „nyomást” kell gyakorolni, hogy mindenképpen „követelik” saját kormányuktól „a nép békeakaratának kinyilatkoztatását”, hogy minden elképzelhető békeakció, az annexiók nélküli béke stb. stb. — és a szociálsovinisztákkal való béke mellett vannak. A „centrum” — az „egység” mellett van, a centrum — ellenzi a szakadást.

A „centrum” — a jámbor kispolgári frázisok, a csak szavakban megnyilvánuló nemzetköziség, a tényleges gyáva opportunizmus és a szociálsoviniszták előtti hajbókolás birodalma.

A kérdés lényege az, hogy a „centrum” nincs meggyőződve a saját kormánya ellen irányuló forradalom szükségességéről, nem hirdeti ezt a forradalmat, nem folytat önfeláldozó forradalmi harcot, a leghitványabb — és szerfölött „marxista” hangzású — kifogásokat agyalja ki e harc ellen.

A szociálsoviniszták — osztályellenségeink, burzsoák a munkásmozgalom soraiban. A munkásoknak azt a rétegét, azokat a csoportjait, töredékeit képviselik, amelyeket a burzsoázia ténylegesen megvesztegetett (jobb fizetéssel, megtisztelő állásokkal stb.), és amelyek segítenek saját burzsoáziájuknak a kis és gyenge népek kifosztásában és elnyomásában, abban a harcban, mely a kapitalista zsákmány felosztása miatt folyik.

A „centrum” megcsontosodott emberekből áll, akiket teljesen megfertőzött a rothadt legalitás, akiket megrontott a parlamentarizmus légköre stb., bürokratákból, akik megszokták a kényelmes állásokat és a „nyugodalmas” munkát. Történelmi és gazdasági szempontból nem jelentenek külön réteget; csupán az átmenetet képviselik a munkásmozgalom túlhaladott, különösen a proletariátus számára szükséges, lassú, kitartó, rendszeres, nagy és hatalmas méretű szervezési munka művészete terén sok becseset létrehozó szakasza, az 1871 —1914-es szakasz és az első imperialista háború óta objektíve szükségessé vált új szakasz között, amely megnyitotta a szociális forradalom korszakát.

A „centrum” fő vezére és fő képviselője — Karl Kautsky, a II. Internacionálé (1889—1914) legkimagaslóbb tekintélye, 1914 augusztus óta a teljesen csődbejutott marxista, a páratlan gerinctelenség, a legszánalmasabb ingadozások és árulások mintaképe. A „centrista” áramlat — Kautsky, Haase, Ledebour, az úgynevezett „Munkaközösség” a Reichstagban; Franciaországban — Longuet, Pressemane és az úgynevezett „minoritairek” (kisebbségiek) általában; Angliában — Philipp Snowden, Ramsay MacDonald és a „Független Munkáspárt” sok más vezére, valamint a Brit Szocialista Párt egy részének vezetői; Morris Hillquit és sokan mások Amerikában; Turati, Treves, Modigliani stb. Olaszországban; Róbert Grimm stb. Svájcban; Viktor Adler és Társai Ausztriában; a Szervező Bizottság pártja, Akszelrod, Martov, Csheidze, Cereteli és mások Oroszországban stb.

Érthető, hogy egyesek olykor, anélkül hogy ezt maguk észrevennék — a szociálsovinizmus álláspontjáról a „centrum” álláspontjára mennek át és viszont. Minden marxista tudja, hogy az osztályok különböznek egymástól, tekintet nélkül egyesek szabad átmenetére az egyik osztályból a másikba; ugyanígy különböznek egymástól a politikai életben az egyes áramlatok is, tekintet nélkül egyesek szabad átmenetére az egyikből a másikba, és tekintet nélkül az áramlatok egybeolvasztására irányuló kísérletekre és erőfeszítésekre.

3) A harmadik áramlatot a valódi internacionalisták képviselik, akiknek álláspontját legpontosabban a „Zimmerwaldi Baloldal” fejezi ki (a függelékben közöljük e csoport 1915 szeptemberi kiáltványát, hogy az olvasó eredetiben ismerkedhessen meg ennek az áramlatnak a keletkezésével).

A fő megkülönböztető jel: teljes szakítás mind a szociálsovinizmussal, mind a „centrummal”. Önfeláldozó forradalmi harc saját imperialista kormányuk és saját imperialista burzsoáziájuk ellen. Elvük: „a fő ellenség a saját országunkban van”. Kérlelhetetlen harc a mézes-mázos szociálpacifista frázisok (a szociálpacifista — szavakban szocialista, tettekben burzsoá pacifista; a burzsoá pacifisták a tőkés iga és a tőke uralmának megdöntése nélküli örök békéről ábrándoznak) és minden mellébeszélés ellen, amelynek célja tagadni, hogy a proletariátus forradalmi harca és a proletárforradalom, a szocialista forradalom, a jelenlegi háborúval kapcsolatban lehetséges, azaz helyénvaló, azaz időszerű.

Ennek az áramlatnak legkimagaslóbb képviselői: Németországban — a „Spartakus csoport” vagy az „Internacionálé csoport”, melynek egyik tagja Karl Liebknecht. Karl Liebknecht ennek az áramlatnak és az új, igazi, a proletár Internacionálénak legkiválóbb képviselője.

Karl Liebknecht felszólította Németország munkásait és katonáit, hogy fordítsák a fegyvert saját kormányuk ellen. Karl Liebknecht ezt nyíltan a parlament (a Reichstag) szószékéről tette. Utána pedig a Potsdami térre, Berlin egyik legnagyobb terére ment, és az ott rendezett tüntetésen illegálisan nyomtatott kiáltványokat terjesztett, „le a kormánnyal!” jelszóval. Liebknechtet letartóztatták és fegyházra ítélték. Most fegyházban ül Németországban, mint ahogy általában százak, ha ugyan nem ezrek ülnek börtönben Németország igazi szocialistái közül, mert harcoltak a háború ellen.

Karl Liebknecht beszédeiben és leveleiben kérlelhetetlen harcot folytatott nemcsak a saját Plehanovjai, Potreszovjai (Scheidemannék, Legienék, Davidék és társaik), hanem a saját centristái, a saját Csheidzéi, Ceretelijei (Kautsky, Haase, Ledebour és társaik) ellen is.

Karl Liebknecht barátjával, Ottó Rühlével együtt — száztíz képviselő közül ketten — megszegte a fegyelmet, felborította a „centrummal” és a sovinisztákkal való „egységet”, mindenkivel szembeszállt. Egyedül Liebknecht képviseli a szocializmust, a proletár ügyet, a proletárforradalmat. A német szociáldemokrácia többi része teljes egészében — mint Rosa Luxemburg (aki szintén a „Spartakus csoport” tagja és egyik vezére) helyesen mondta — bűzlő hulla.

A valódi internacionalisták másik németországi csoportját az „Arbeiterpolitik” című brémai újság képviseli.

Franciaországban a valódi internacionalistákhoz legközelebb állanak Loriot és barátai (Bourderon és Merrheim a szociálpacifizmushoz süllyedtek le), továbbá a francia Henri Guilbeaux, aki Genfben a „Demain” című folyóiratot adja ki, Angliában a „Trade Unionist” című lap, továbbá a Brit Szocialista Párt és a Független Munkáspárt tagjainak egy része (például William Russel, aki nyíltan a szocializmust eláruló vezetőkkel való szakításra hívott fel), MacLean skót szocialista néptanító, akit Anglia burzsoá kormánya fegyházra ítélt a háború elleni forradalmi harcért; Angliában a szocialisták százai ülnek börtönben ugyanilyen bűncselekményekért, ők és csakis ők valódi internacionalisták; Amerikában — a „Szocialista Munkáspárt”, valamint az opportunista „Szocialista Párton” belül azok az elemek, akik 1917 januárjától az „Internationalist” c. lapot adták ki; Hollandiában — a „tribunisták” pártja, akik a „Tribüné” c. lapot adják ki (Pannekoek, Hermann Gorter, Wynkoop és Henriette Roland-Holst, akik Zimmerwaldban a „centrumhoz” tartoztak és most hozzánk jöttek át); Svédországban — a fiatalok vagy baloldaliak pártja, melynek vezérei például Lindhagen, Ture Nerman, Karlson, Ström, Z. Höglund, aki személyesen részt vett Zimmerwaldban a „Zimmerwaldi Baloldal” megalapításában, s akit most börtönre ítéltek a háború ellen folytatott forradalmi harca miatt; Dániában — Trier és barátai, akik otthagyták a teljesen polgárivá vált dán „szociáldemokrata” pártot, amelynek élén Stauning miniszter áll; Bulgáriában — a „tyesznyakok”; Olaszországban — legközelebb áll hozzájuk Constantino Lazzari, a párt titkára és Serrati, a párt központi lapja, az „Avanti” szerkesztője; Lengyelországban — Radek, Hanecki és az „Országos Vezetőség” által egyesített szociáldemokrácia más vezérei; Rosa Luxemburg, Tyszka és a „Központi Vezetőség” által egyesített szociáldemokrácia más vezérei; Svájcban — azok a baloldaliak, akik a saját országuk szociálsovinisztái és „centruma” elleni harc érdekében szervezett „referendum” (1917 január) indokolását összeállították és akik 1917 február 11-én a Tössben megtartott Zürich-kantoni szocialista kongresszuson elvi alapon álló forradalmi határozati javaslatot terjesztettek elő a háború ellen; Ausztriában — Friedrich Adler fiatal baloldali barátai, akik részben a bécsi „Karl Marx”-klubban működtek — ezt a klubot most bezárta a szélső reakciós osztrák kormány, amely ki akarja végeztetni Friedrich Adlert egy miniszter ellen elkövetett hősies, bár kevéssé meggondolt revolveres merénylete miatt stb. stb.

Nem az árnyalatokról van szó; árnyalatok a baloldaliak között is vannak. Az áramlatról van szó. A lényeg az, hogy nem könnyű dolog egy szörnyű imperialista háború idején valóban internacionalistának lenni. Kevés ilyen ember van, de csakis ők a szocializmus jövőjének hordozói, csakis ők a tömegek vezérei, és nem a tömegek megrontói.

A reformisták és a forradalmárok közti különbségnek a szociáldemokraták és általában a szocialisták soraiban az imperialista háború körülményei közt meg kellett változnia — ez objektíve elkerülhetetlen volt. Aki beéri azzal, hogy a polgári kormánytól a békekötést, vagy „a nép békeakaratának kinyilatkoztatását” stb. „követeli”, az a gyakorlatban a reformok lejtőjére jut, mert a háború kérdése objektív szempontból csak forradalmi módon vethető fel.

A háborúból a demokratikus, nem-erőszakos békéhez, a népek felszabadításához, a „háborún” meggazdagodott kapitalista uraknak fizetett milliárdos kamatok igája alól való felszabaduláshoz nincs más kivezető út, mint a proletariátus forradalma.

A burzsoá kormányoktól a legkülönfélébb reformokat lehet és kell követelni, de ha nem akarunk manyilovoskodni, ha nem akarunk reformizmusba esni, lehetetlen ezektől az imperialista tőke ezernyi szálával behálózott emberektől és osztályoktól azt követelni, hogy szakítsák szét ezeket a szálakat, márpedig ezeknek a szálaknak a szétszakítása nélkül minden háborúellenes beszéd — üres ámító frázis.

A „kautskysták”, a „centrum” — szavakban forradalmárok, tettekben reformisták — szavakban internacionalisták, tettekben a szociálsovinizmus szekértolói.

A Zimmerwaldi Internacionálé csődje.
Meg kell alapítani a III. Internacionálét

17. A Zimmerwaldi Internacionálé mindjárt kezdettől fogva ingadozó, „kautskysta”, „centrista” álláspontra helyezkedett, ami azután a Zimmerwaldi Baloldalt arra kényszerítette, hogy nyomban elhatárolja magát, elkülönüljön, saját kiáltvánnyal lépjen fel (a kiáltvány Svájcban jelent meg oroszul, németül és franciául).

A Zimmerwaldi Internacionálé fő fogyatékossága — csődjének oka (mert ideológiailag és politikailag már csődbe jutott) — az ingadozás, a határozatlanság abban a legfontosabb, gyakorlatilag sorsdöntő kérdésben, hogy kell-e teljesen szakítani a szociálsovinizmussal és a Hágában (Hollandiában) székelő, Vandervelde és Huysmans vezetése alatt álló szociálsoviniszta, régi Internacionáléval stb.

Nálunk még nem tudják, hogy a zimmerwaldi többséget éppen a kautskysták alkotják. Pedig ez igen fontos tény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amely Nyugat-Európában ma köztudomású. Még a soviniszta, a szélsőséges német soviniszta Heilmann, az ízig-vérig soviniszta „Chemnitzer Volks-stimme” szerkesztője, és a Parvus-féle szélsőséges soviniszta „Die Glocke” munkatársa is — (aki természetesen „szociáldemokrata” és a szociáldemokrácia „egységének” lelkes híve) — kénytelen volt a sajtóban elismerni, hogy a centrum vagy „kautskyzmus” és a zimmerwaldi többség egy és ugyanaz.

1916 vége és 1917 eleje pedig véglegesen megerősítette ezt a tényt. Bár a kientali kiáltvány elítélte a szociálpacifizmust, az egész zimmerwaldi jobboldal, az egész zimmerwaldi többség szociálpacifizmusba süllyedt: Kautsky és Társai 1917 januárjában és februárjában tett számos nyilatkozatukban; Bourderon és Merrheim Franciaországban, amikor a szociálsovinisztákkal egyetértve megszavazták azokat a pacifista határozati javaslatokat, amelyeket a szocialista párt (1916 decemberében) és az „Általános Szakszervezeti Szövetség” (azaz a francia szakszervezetek országos szervezete, szintén 1916 decemberében) terjesztett be; Turati és Társai Olaszországban, ahol az egész párt szociálpacifista álláspontot foglalt el, maga Turati pedig (persze nem véletlenül) 1916 december 17-i beszédében egészen az imperialista háborút szépítgető nacionalista frázisokig „csúszott le”.

Róbert Grimm, Zimmerwald és Kiental elnöke, 1917 januárjában szövetségre lépett saját pártjának szociálsovinisztáival (Greulich, Pflüger, Gustav Müller stb.) a valódi internacionalisták ellen.

A különböző országok zimmerwaldistáinak két tanácskozásán, 1917 januárjában és februárjában, a zimmerwaldi többségnek ezt a felemás és kétszínű viselkedését formálisan is megbélyegezték több ország baloldali internacionalistái: Münzenberg, az Ifjúmunkások Nemzetközi Szervezetének titkára és az „Ifjúsági Internacionálé” c. kitűnő nemzetközi újság szerkesztője; Zinovjev, pártunk Központi Bizottságának képviselője; K. Radek, a lengyel szociáldemokrata párt („Országos Vezetőség”) részéről; Hartstein német szociáldemokrata, a „Spartakus csoport” tagja.

Az orosz proletariátusnak sok adatott; sehol a világon munkásosztálynak még nem sikerült olyan forradalmi energiát kifejtenie, mint Oroszországban. De akinek sok adatott, attól sokat is követelnek.

Nem szabad tovább tűrni a zimmerwaldi mocsárt. Nem szabad a zimmerwaldi „kautskysták” miatt továbbra is félig-meddig összeköttetésben maradni a Plehanovok és Scheidemannok soviniszta Internacionáléjával. Azonnal szakítani kell ezzel az Internacionáléval. Csak információszerzés céljából kell Zimmerwaldban maradni.

Igenis, nekünk kell megalapítani, éppen most, késedelmeskedés nélkül az új, forradalmi, proletár Internacionálét, illetve helyesebben: nem kell visszariadnunk attól, hogy ország-világ előtt elismerjük, hogy ez az Internacionálé már meg van alapítva és működik.

Ez azoknak a „valódi internacionalistáknak” az Internacionáléja, akiket fentebb pontosan felsoroltam. Ők, csakis ők azok, akik a forradalmi internacionalista tömegek képviselői, nem pedig a tömegek megrontói.

Ha kevés az ilyen szocialista, ám kérdezze meg önmagától minden Orosz munkás, vajon sok volt-e az öntudatos forradalmár Oroszországban az 1917-es február-márciusi forradalom előestéjén?

Nem az a fontos, hogy hányan vannak, hanem hogy helyesen fejezzék ki a valóban forradalmi proletariátus eszméit és politikáját. Nem az internacionalizmus „proklamálása” a lényeg, hanem az, hogy még a legnehezebb időben is tudjunk a gyakorlatban internacionalisták lenni.

Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy megegyezésekbe és nemzetközi kongresszusokba vetjük a reményünket. Amíg az imperialista háború tart, a nemzetközi kapcsolatokat a burzsoá és imperialista katonai diktatúra vasfogókba szorítja. Ha még a „republikánus” Miljukov, aki pedig kénytelen eltűrni a mellékkormányt, a Munkásküldöttek Szovjetjét, sem engedte be Oroszországba 1917 áprilisában Fritz Platten svájci szocialistát, a párt titkárát és internacionalistát, Zimmerwald és Kiental részvevőjét, bár orosz felesége van és a felesége rokonaihoz utazott, bár Platten részt vett az 1905-ös forradalomban Rigában, ezért orosz börtönben ült, a cári kormány kaució ellenében bocsátotta szabadon és ő ezt a kauciót akarta most visszakapni, — ha a „republikánus” Miljukov megtehette ezt Oroszországban, 1917 áprilisában, ebből megítélhetjük, hogy mit érnek a burzsoázia részéről az annexiók nélküli békéről stb. szóló ígéretek és biztatások, frázisok és nyilatkozatok.

Hát Trockijt miért tartóztatta le az angol kormány? Hát Martovot miért nem engedték ki Svájcból, hát azok a remények, hogy Martovot elcsalják Angliába, ahol Trockij sorsa vár rá?

Ne tápláljunk illúziókat. Nincs szükség önámításra.

Nemzetközi kongresszusokra vagy tanácskozásokra „várni” — az internacionalizmus elárulását jelenti, mert már bebizonyosodott, hogy még Stockholmból sem engedik hozzánk az internacionalizmushoz hű szocialistákat, sőt még leveleiket sem, annak ellenére, hogy a katonai cenzúra teljesen lehetséges és ez a cenzúra teljesen könyörtelen.

Pártunknak nem „várnia” kell, hanem azonnal meg kell alapítania a harmadik Internacionálét — és megkönnyebbülve fognak fellélegzeni Németország és Anglia börtöneiben a szocialisták százai, a német munkások ezrei, akik ma sztrájkokat és tüntetéseket rendeznek, halálra rémítik a semmirekellő, rabló Vilmost, elolvassák majd illegális röpiratokban határozatunkat arról, hogy testvéri bizalommal viseltetünk Karl Liebknecht iránt és csakis ő iránta, a mi határozatunkat arról, hogy már most is harcolni akarunk a „forradalmi honvédelem” ellen — olvasni fogják ezt és forradalmi internacionalizmusuk megszilárdul.

Akinek sok adatott, attól sokat is követelnek. Nincs a világon még egy ország, ahol most olyan szabadság volna, mint Oroszországban. Használjuk ki ezt a szabadságot, de ne arra, hogy a burzsoázia vagy a burzsoá „forradalmi honvédelem” támogatását hirdessük, hanem arra, hogy bátran és becsületesen, proletármódra, Liebknecht módjára, megalapítsuk a harmadik Internacionálét, azt az Internacionálét, mely hajthatatlan ellensége lesz mind az áruló szociálsovinisztáknak, mind az ingadozó „centristáknak”.

18. A fentebb elmondottak után nem szükséges sok szót vesztegetnünk arra, hogy Oroszországban a szociáldemokraták egyesüléséről szó sem lehet.

Jobb másodmagunkkal maradni, mint Liebknecht — és ez annyit jelent, hogy a forradalmi proletariátussal maradunk —, semmint akár csak egy pillanatra is arra gondolni, hogy egyesüljünk a „Szervező Bizottság” pártjával, Csheidzével és Ceretelivel, olyanokkal, akik a „Rabocsaja Gazeta” c. lapban tűrik a blokkot Potreszovval, akik a Munkásküldöttek Szovjetje Végrehajtó Bizottságában a hadikölcsön mellett szavaznak, s akik a „honvédelemig” süllyedtek le.

Hadd temessék el a holtak az ő halottaikat.

Aki segíteni akar az ingadozókon, annak azzal kell kezdenie, hogy ő maga abbahagyja az ingadozást.

Milyen legyen pártunk elnevezése, hogy tudományos szempontból helyes legyen és politikailag elősegítse a proletariátus öntudatának tisztulását?

19. Áttérek az utolsó pontra, pártunk elnevezésének kérdésére. Kommunista Pártnak kell neveznünk pártunkat — ahogy Marx és Engels nevezték pártjukat.

Ismételten ki kell jelentenünk, hogy mi marxisták vagyunk és alapul a „Kommunista Kiáltványt” vesszük, amelyet a szociáldemokrácia két fő pontjában kiforgatott és elárult; 1) a munkásoknak nincs hazájuk: a „haza védelme” az imperialista háborúban nem egyéb, mint a szocializmus elárulása; 2) a marxizmusnak az államról szóló tanítását a II. Internacionálé meghamisította.

A „szociáldemokrácia” elnevezés tudományos szempontból helytelen, mint azt Marx nem egyszer, így többek között 1875- ben „A gothai program kritikájá”-ban kimutatta, és Engels 1894-ben népszerűbb formában megismételte. A kapitalizmusból az emberiség közvetlenül csak a szocializmusba mehet át, vagyis olyan rendszerbe, amelyben a termelési eszközök köztulajdonban vannak és a termékeket az egyesek munkateljesítménye szerint osztják el. A mi pártunk ennél tovább néz: a szocializmusnak elkerülhetetlenül át kell nőnie fokozatosan a kommunizmusba, melynek zászlaján ez áll: „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

Ez az én első érvem.

A második: tudományos szempontból helytelen pártunk elnevezésének második része is (szociál-demokrácia). A demokrácia az állam egyik formája. Ezzel szemben mi, marxisták, ellene vagyunk minden államnak.

A II. Internacionálé (1889 — 1914) vezérei, Plehanov és Kautsky úr, valamint a hasonszőrűek elsekélyesítették és meghamisították a marxizmust.

A marxizmus abban különbözik az anarchizmustól, hogy az állam szükségességét a szocializmusba való átmenet időszakára nézve elismeri —, de (és ebben különbözik Kautskytól és Társaitól) nem olyan államét, mint a szokásos parlamentáris burzsoá-demokratikus köztársaság, hanem olyanét, mint az 1871-es Párizsi Kommün, mint az 1905-ös és 1917-es Munkásküldöttek Szovjetjei.

Harmadik érvem: nálunk az élet megteremtette, a forradalom megteremtette már a valóságban, bár gyenge, kezdetleges formában, éppen ezt az új „államot”, amely nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam.

Ez immár a tömegek gyakorlatának kérdése, nem pedig csupán a vezérek elmélete.

A szó tulajdonképpeni értelmében vett állam lényege az, hogy a néptől elkülönített, felfegyverzett emberek osztagai parancsnokolnak a tömegek fölött.

A mi születőfélben levő új államunk szintén állam, minthogy szükségünk van a felfegyverzett emberek osztagaira, szükségünk van a legszigorúbb rendre, szükségünk van arra, hogy erőszakkal, kíméletlenül elnyomjuk mind a cári, mind a gucskovista-burzsoá ellenforradalom mindenféle kísérletét.

De a mi születőfélben levő új államunk már nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam, mert Oroszország számos vidékén a felfegyverzett embereknek ezek az osztagai magát a tömeget, az egész népet testesítik meg, nem pedig olyanokból állanak, akiket a nép fölé állítottak, elkülönítettek a néptől, kiváltságokkal ruháztak fel, és akiket gyakorlatilag nem lehet leváltani.

Nem visszafelé kell nézni, hanem előre; nem arra a megszokott polgári típusú demokráciára kell nézni, amely a régi monarchikus kormányzati szervekkel, a rendőrséggel, a hadsereggel és a hivatalnoki karral a burzsoázia uralmát erősítette meg.

Előre kell nézni a születőfélben levő új demokráciára, amely már nem is lesz többé demokrácia, hiszen a demokrácia a nép uralma, márpedig maga a felfegyverzett nép nem uralkodhat önmaga fölött.

A demokrácia szó, kommunista pártra vonatkoztatva, nemcsak tudományos értelemben helytelen. Ez a szó, most, 1917 márciusa után, szemellenző, amelyet a forradalmi nép szemére tettek, és amely akadályozza abban, hogy szabadon, bátran, önhatalmúlag építse az újat: a Munkás-, Paraszt- és mindenféle más Küldöttek Szovjetjeit, mint egyetlen hatalmat az „államban”, mint mindenfajta állam „elhalásának” előhírnökét.

Negyedik érvem: számolni kell a szocialista mozgalom objektív világhelyzetével.

Ez a helyzet nem olyan, mint amilyen az 1871—1914-es években volt, amikor Marx és Engels tudatosan beletörődtek a helytelen, opportunista „szociáldemokrácia” megjelölésbe. Mert akkor, a Párizsi Kommün veresége után, a történelem a lassú szervező és felvilágosító munkát tűzte napirendre. Egyéb munka nem volt. Az anarchistáknak nemcsak elméleti szempontból nem volt (és nincs ma sem) egyáltalán igazuk, hanem gazdasági és politikai szempontból sem. Az anarchisták helytelenül ítélték meg a pillanatot, mert nem értették meg a világhelyzetet, amelyre az imperialista profit által korrumpált angol munkás, a Párizsi Kommün veresége, az éppen akkor (1871-ben) győzelemre jutott németországi polgári nemzeti mozgalom, az évszázados álmát alvó félfeudális Oroszország nyomta rá bélyegét.

Marx és Engels helyesen ítélték meg a pillanatot, megértették a nemzetközi helyzetet, megértették a szociális forradalom kitörése felé való lassú közeledés feladatait.

Értsük meg mi is az új korszak feladatait és sajátosságait. Ne utánozzuk azokat a gyászmarxistákat, akikről Marx azt mondta: „sárkányfogakat vetettem és bolhákat arattam”.

Az imperializmusba átnőtt kapitalizmus objektív szükségszerűsége megszülte az imperialista háborút. A háború az egész emberiséget a szakadék szélére juttatta és azzal fenyeget, hogy pusztulásba dönti az egész kultúrát, hogy az emberek újabb millióit, számtalan millióit vadítja el és kergeti halálba.

Nincs más megoldás, mint a proletariátus forradalma.

És abban a pillanatban, amikor ez a forradalom megkezdődik, amikor első, félénk, bizonytalan, öntudatlan, a burzsoáziával szemben túlságosan hiszékeny lépéseit teszi, ebben a pillanatban a „szociáldemokrata” vezérek többsége, a „szociáldemokrata” parlamenti képviselőknek a többsége, a „szociáldemokrata” újságoknak — márpedig éppen ezek a tömegek befolyásolásának szervei — a többsége (ez igaz, ez tény), elárulta a szocializmust, eladta a szocializmust, átállt „saját” nemzeti burzsoáziája oldalára.

Ezek a vezérek megzavarták, félrevezették, becsapták a tömegeket.

És mi csak elősegítjük és megkönnyítjük a tömegek becsapását, ha ragaszkodunk ahhoz a régi és elavult elnevezéshez, amely ugyanúgy elrothadt, mint ahogy elrothadt a II. Internacionálé!

„Sok” munkás bizonyára becsületesen értelmezi a szociáldemokrácia elnevezést. Ideje már, hogy megtanuljunk különbséget tenni a szubjektív és az objektív között.

Szubjektív értelemben ezek a szociáldemokrata munkások a proletártömegek leghívebb vezérei.

Az objektív helyzet, a világhelyzet azonban olyan, hogy pártunk régi elnevezése megkönnyíti a tömegek becsapását, fékezi az előrehaladást, mert a tömeg lépten-nyomon, minden újságban, minden parlamenti frakcióban a vezéreket, vagyis azokat az embereket látja, akiknek a szava messzebb hallatszik, akiknek működése messzebbre látszik — és ezek mind „szintén szociáldemokraták”, ezek mind a szocializmus árulóival, a szociálsovinisztákkal való „egység mellett” vannak, ezek mind azokat a régi váltókat mutatják be leszámítolásra, amelyeket a „szociáldemokrácia” bocsátott ki. . .

És mik az ellenérvek? „.. . Összetévesztenek bennünket az anarcho-kommunistákkal…”

Miért nem félünk attól, hogy összetévesztenek bennünket a szociálnacionalistákkal, a szociálliberálisokkal, a radikálszocialistákkal, a francia köztársaságban a leghaladóbb és a tömegek burzsoá becsapása terén legügyesebb polgári párttal? „.. . A tömegek megszokták, a munkások «megszerették» a maguk szociáldemokrata pártját…”

Ez az egyetlen érv, ez azonban olyan érv, amely figyelmen kívül hagyja mind a marxizmus tudományát, mind a forradalom holnapi feladatait, mind a világszocializmus objektív helyzetét, mind a II. Internacionálé szégyenletes összeomlását, mind pedig azt, hogy a proletárokat körülrajzó „szintén-szociáldemokraták” a gyakorlati munkát tönkreteszik.

Ez az érv a maradiság, a tunyaság, a régihez való csökönyös ragaszkodás érve.

Márpedig mi át akarjuk alakítani a világot. Be akarjuk fejezni az imperialista világháborút, amelybe az emberek százmilliói sodródtak bele, amellyel sok százmilliárdnyi tőke érdekei szövődtek össze — a világháborút, amelyet az emberiség történelmének legnagyobb forradalma, a proletárforradalom nélkül, nem lehet igazán demokratikus békével befejezni.

És mi félünk saját magunktól. Ragaszkodunk a „megszokott”, a „kedves”, a szennyes inghez . . .
Ideje már ledobni a szennyes inget, itt az ideje, hogy tiszta fehérneműt vegyünk magunkra.

Petrográd, 1917. április 10.
N. Lenin
Először 1917 szeptemberében,
külön brosúra formájában, a
„Priboj” kiadásában jelent meg.

Lenin Művei. 24. köt. 39—74. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kettős hatalomról

Minden forradalom alapvető kérdése az államhatalom kérdése. Ennek a kérdésnek tisztázása nélkül szó sem lehet semmiféle öntudatos részvételről a forradalomban, nem is szólva a forradalom vezetéséről.

A mi forradalmunknak a legnagyobb mértékben figyelemreméltó sajátossága az, hogy kettőshatalmat teremtett. Mindenekelőtt ezzel a ténnyel kell tisztába jönnünk; ha ezt nem értjük meg, egyetlen lépést sem tehetünk előre. A bolsevizmus régi „formuláit” például helyesen ki kell egészíteni és módosítani kell, minthogy azok, mint kitűnt, általában helyesek voltak, de a konkrét megvalósulás másnak bizonyult. Senki sem gondolt és nem is gondolhatott ezelőtt kettőshatalomra.

Miben áll a kettőshatalom? Abban, hogy az Ideiglenes Kormány, a burzsoázia kormánya mellett alakult egy még gyenge, még csak csírában levő, de mégis kétségtelenül ténylegesen létező és erősödő másik kormány: a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei.

Milyen az osztály összetétele ennek a másik kormánynak? Proletariátus és (katonaruhába bujtatott) parasztság. Milyen a politikai jellege ennek a kormánynak? Forradalmi diktatúra, vagyis olyan hatalom, amely közvetlenül a forradalmi hódításra, a néptömegek alulról jövő közvetlen kezdeményezésére, nem a központosított államhatalom által kiadott törvényre támaszkodik. Ez egyáltalán nem olyanfajta hatalom, mint amilyen általában szokásos az Európa és Amerika haladottabb országaiban uralkodó, eddig megszokott típusú parlamentáris polgári-demokratikus köztársaságokban. Gyakran megfeledkeznek erről a körülményről, gyakran nem gondolkoznak rajta, pedig ez a dolog lényege. Ez a hatalom ugyanolyan típusú hatalom, mint amilyen az 187l-es Párizsi Kommün volt. Ennek a típusnak fő ismertetőjelei: 1) a hatalom forrása nem a parlament által előzetesen megtárgyalt és elfogadott törvény, hanem a néptömegek alulról jövő, közvetlen és helyi kezdeményezése, a hatalom közvetlen „megragadása” — hogy a közhasználatú kifejezéssel éljünk; 2) a rendőrségnek és a hadseregnek, mint a néptől elkülönített és a néppel szembeállított intézményeknek felváltása az egész nép közvetlen felfegyverzésével; az állam rendjét ilyen hatalom esetén maguk a felfegyverzett munkások és parasztok, maga a felfegyverzett nép védi; 3) a hivatalnokokat, a bürokráciát vagy megint csak magának a népnek közvetlen hatalma váltja fel, vagy legalábbis külön ellenőrzés alá helyezik őket; a hivatalnokokat nemcsak választják, de a nép első követelésére le is válthatják őket, vagyis a hivatalnokok egyszerű megbízottakká válnak; kiváltságos rétegből, amely magas, burzsoá fizetéssel járó „jó állásokat” tölt be, különleges „fegyvernemhez” tartozó munkásokká válnak, akiknek fizetése nem magasabb a jó munkás szokásos bérénél.

Ez és csakis ez a Párizsi Kommünnek, mint az állam különleges típusának a lényege. Ezt a lényeget felejtették és ferdítették el Plehanov úrék (a nyílt soviniszták, akik elárulták a marxizmust), Kautsky úrék (a „centrum” emberei, vagyis akik a sovinizmus és a marxizmus között ingadoznak), s általában a most uralkodó szociáldemokraták, eszerek és a hozzájuk hasonlók valamennyien.

Frázisokkal intézik el a dolgot, hallgatásba burkolóznak, köntörfalaznak, ezerszer üdvözlik egymást a forradalom alkalmából, de nem akarnak gondolkozni azon, hogy mit is jelentenek a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei. Nem akarják látni a nyilvánvaló igazságot, hogy amennyiben ezek a Szovjetek fennállanak, amennyiben hatalmat képviselnek, annyiban Oroszországban Párizsi Kommün típusú állam van.

Hangsúlyoztam: „amennyiben”. Mert ez még csak csírájában levő hatalom. Maga ez a hatalom, részben a burzsoá Ideiglenes Kormánnyal kötött közvetlen megegyezés alapján, részben egész sor tényleges engedmény formájában hadállásokat engedett és enged át a burzsoáziának.

Miért? Talán azért, mert Csheidze, Cereteli, Sztyeklov és társaik „hibát” követnek el? Badarság. így csak nyárspolgár gondolkodhat, de nem marxista. Azért, mert a proletárok és a parasztok nem eléggé öntudatosak és szervezettek. Az említett vezérek „hibája” kispolgári álláspontjukban rejlik, abban, hogy a munkások tudatát elhomályosítják, ahelyett, hogy megvilágosítanák, kispolgári illúziókat sugalmaznak, ahelyett, hogy eloszlatnák azokat, erősítik a burzsoázia befolyását a tömegekre, ahelyett, hogy felszabadítanák a tömegeket ez alól a befolyás alól.

Ebből már annak is világosnak kell lennie, miért követnek el a mi elvtársaink is oly sok hibát, mikor csak úgy „egyszerűen” felteszik a kérdést: meg kell-e azonnal dönteni az Ideiglenes Kormányt?

Válaszolok: 1) meg kell dönteni, mivel oligarchikus, polgári kormány, nem pedig népi kormány; nem adhat sem békét, sem kenyeret, sem teljes szabadságot; 2) nem lehet azonnal megdönteni, mert a Munkásküldöttek Szovjetjeivel és mindenekelőtt a legfontosabb Szovjettel, a petrográdival kötött közvetlen és közvetett, formális és tényleges egyességre támaszkodik; 3) egyáltalán nem lehet a szokásos módon „megdönteni”, mivel ez a kormány arra támaszkodik, hogy a másik kormány, a Munkásküldöttek Szovjetje „támogatja” a burzsoáziát, márpedig ez a másik kormány az egyetlen lehetséges forradalmi kormány, amely közvetlenül juttatja kifejezésre a munkások és parasztok többségének tudatát és akaratát. Az olyanfajta kormánynál, amilyen a Munkás-, Béres-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjei, magasabbrendűt, jobbat az emberiség még nem hozott létre és eddig még nem ismerünk.

Az öntudatos munkásoknak ahhoz, hogy hatalommá váljanak, meg kell hódítaniok a többséget: amíg a tömegekkel szemben nem alkalmaznak erőszakot, nincs más út a hatalomhoz. Mi nem vagyunk blanquisták, nem vagyunk hívei annak, hogy egy kisebbség ragadja meg a hatalmat. Mi — marxisták, a proletár osztályharc hívei vagyunk, akik a kispolgári kábulat, a soviniszta „honvédelem”, a frázisok és a burzsoáziától való függés ellen küzdünk.

Teremtsünk proletár kommunista pártot; e párt elemeit a bolsevizmus híveinek legjobbjai már megteremtették; tömörüljünk proletár osztálytevékenységre, s a proletárok soraiból, a szegényparasztok soraiból egyre többen és többen állnak majd a mi oldalunkra. Mert az élet nap nap után egyre inkább megsemmisíti majd a „szociáldemokraták”, a Csheidzék, a Ceretelik, a Sztyeklovok és a többiek, az „eszerek” és a még „tisztább” kispolgárok stb. stb. kispolgári illúzióit.

A burzsoázia — a burzsoázia egyeduralma mellett van.

Az öntudatos munkások a Munkás-, Béres-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjei egyeduralma mellett vannak, amelyet a proletáröntudat megvilágosítása, a burzsoázia befolyása alól való felszabadítása, nem pedig kalandos vállalkozások készítenek elő.

A kispolgárság — a „szociáldemokraták”, eszerek stb. stb. — ingadozik és gátolja ezt a megvilágosítást, ezt a felszabadítást.

Ezek azok a tényleges osztályerőviszonyok, amelyek feladatainkat meghatározzák.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 28. sz.
1917. április 9.
Lenin Művei. 24. köt. 20—23. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kommunista párt — Szervezeti Szabályzata

A kommunisták legfontosabb feladata az emberséges társadalom megteremtésén dolgoznia. Bármilyen fejletséget is elérhet egy társadalom, de nem lehet emberséges, ha az emberek egyik csoportja a másik csoport kizsákmányolásából élősködik. A kizsákmányolás embertelen alacsony civilizáltsági társadalmi formában valósul meg. A kizsákmányoló társadalmakban nem lehetséges szabadság és demokrácia, csak a kizsákmányolás szabadsága és a kizsákmányolók diktatúrája. A kommunisták nem szeretik az élősködőket, ezért harcolnak a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” nemes gondolatainak megvalósításáért, a valódi, az egész emberiségre kiterjedő szabadság és demokrácia társadalmáért, a kommunizmusért.

… a Szovjetunió Kommunista Pártjának legfőbb feladata az «volt», hogy a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet útján felépítse a kommunista társadalmat, szüntelenül emelje a társadalom anyagi és kulturális színvonalát, a világ dolgozóival való nemzetközi szolidaritás szellemében nevelje a társadalom tagjait, és minden módon erősítse a Szovjet Haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív cselekményeivel szemben.
… Szervezeti Szabályzat kimondja: „A Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja lehet minden dolgozó, más munkáját ki nem zsákmányoló szovjet állampolgár, aki elismeri a párt programját és Szervezeti Szabályzatát, tevékenyen részt vesz ezek megvalósításában, dolgozik a párt valamelyik szervezetében, s végrehajtja a párt minden határozatát.”
… Ebben a megfogalmazásban kifejezésre jut az a tény, hogy a Szovjetunióban győzött a szocializmus és nincsenek többé kizsákmányoló osztályok, megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása.
… A Szovjetunióban osztatlanul uralkodik a kommunista erkölcs. Ez az erkölcs irányítja a munkások, a parasztok és az értelmiségiek magatartását, akár tagjai a pártnak, akár pártonkívüliek. Ezért helytelen volna azt gondolni, hogy a párttagok erkölcse más, mint a pártonkívülieké. A Kommunista Párt annak az erkölcsnek a szellemében neveli a dolgozó tömegeket, amelynek letéteményese a történelem leghaladóbb osztálya, a munkásosztály. Ez azt jelenti, hogy ez a nevelés a kommunizmus, a haza, a nép iránti határtalan odaadás szellemében, a dolgozók nemzetközi szolidaritása szellemében folyik. „Pártunk erkölcse — mondotta Kalinyin — népünk erkölcse is.”
… A párttag nem tanúsíthat formális, passzív magatartást a Szervezeti Szabályzat követelményeivel szemben. A párt mindig harcolt a párthatározatok formális kezelése ellen, mert ez aláássa a párt harcképességét, és ezért összeférhetetlen a párthoz tartozással. A Szervezeti Szabályzat követeléseit a párt tagjainak „nem félelemből, hanem lelkiismeretükre hallgatva” kell végrehajtaniok, vagyis a közös ügy iránti végtelen odaadással, amely a pártnak mint az azonos elveket valló kommunisták önkéntes harci szövetségének a természetéből fakad.
… A szovjet állampolgárnak a Kommunista Pártba való belépése nemcsak politikai, hanem erkölcsi vonatkozásban is fontos és felelősségteljes pillanat. A pártba belépő szovjet állampolgár nem számít semmiféle előjogra. Ellenkezőleg, önként komoly kötelezettségeket vállal magára, tudja, hogy példát kell mutatnia másoknak öntudatban, odaadásban, kitartásban és fegyelemben, a nép javát szolgáló egész tevékenységében.
… A párt Szervezeti Szabályzatában foglalt kötelességek teljesítése azt jelenti, hogy a kommunista az élcsapat tagjához méltóan viselkedik a kommunizmus építésének valamennyi frontszakaszán, és példát mutat a dolgozó tömegeknek a párt, a haza, a kommunizmus ügyének szolgálatában.
… A kommunista igen fontos kötelessége a pártegység erősítése, a pártfegyelem betartása.
… A Kommunista Párt a munkásosztály szervezetének legmagasabb formája, a dolgozók élcsapata. A párt irányítja a dolgozók valamennyi szervezetét, tevékenységüket egy célra összpontosítja, s a dolgozók millióit felzárkóztatja zászlaja alá. A párt sorainak egysége, a vasfegyelem a Kommunista Pártnak mint új típusú pártnak a legfontosabb szervezeti alapja. A párt egysége, a pártfegyelem erősítése biztosítja a párt összeforrottságát és szervezettségét, azt az akcióegységet, amely nélkül a Kommunista Párt nem vezethetné rohamra a tömegeket a kapitalizmus ellen, és nem mozgósíthatná őket az új, szocialista társadalom építésére. Ezért a pártegység erősítéséről való gondoskodás és a legszigorúbb pártfegyelem betartása minden kommunista fontos kötelezettsége és erkölcsi kötelessége.
… A Kommunista Párt fennállásától kezdve mindig éberen őrködött sorai egységén, mert ebben látta a párt erejének és hatalmának legfőbb feltételét, s erélyes harcot folytatott azok ellen, akik meg akarták ingatni a párt sziklaszilárd egységét.
… A X. pártkongresszusnak „A pártegységről” hozott ismert határozata, melyet a kongresszus Lenin javaslatára fogadott el, hangsúlyozza a párt egységének és összeforrottságának, a proletárdiktatúra eme alapvető feltételének szükségességét, s megengedhetetlennek tartja, hogy külön platformmal és saját csoportfegyelemmel frakciók és csoportok alakuljanak. Lenin a legszigorúbb, egészen a pártból való kizárásig terjedő pártbüntetések alkalmazását követelte a frakciózásért. A Kommunista Párt, a X. pártkongresszusnak erre a határozatára és a lenini útmutatásokra támaszkodva, Sztálinnal, valamint Lenin más tanítványaival és harcostársaival az élén, szétverte és ízzé-porrá zúzta a trockista-buharinista árulóknak a sziklaszilárd pártegység megingatására irányuló kísérleteit. A párt egységének döntő szerepe volt abban, hogy a szovjet nép győzelmet aratott a német fasiszta betolakodók elleni háborúban. A párt sorainak egysége a Kommunista Párt erejének és legyőzhetetlenségének alapja.
… A szigorú pártfegyelem feltételezi a párton belüli bírálatot és a vélemények harcát, de megköveteli, hogy a párttagok egységesen cselekedjenek és kötelezően végrehajtsák a párthatározatokat akkor, amikor a vélemények harca véget ért, és a határozatot már elfogadták.
… Lenin azt tanította, hogy a pártfegyelem megbontása, megingatása egyértelmű a munkásosztálynak a burzsoázia érdekében történő lefegyverzésével. „Aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen”
… A párt- és az állami fegyelem megsértésének egyik legveszedelmesebb és legsúlyosabb megnyilvánulása a szűk körű hivatali és helyi érdekek szembeállítása az általános állami érdekekkel (amikor a vezetők eltitkolják az állam előtt az igazságot a vezetésük alatt álló szervezetek és intézmények való helyzetéről, szépítgetik munkájuk eredményeit, vagyis félrevezetik a pártot és az államot).
… A pártfegyelem a párt minden tagját, érdemeitől és tisztségétől függetlenül egyformán kötelezi, hogy tartsa be a valamennyi kommunista számára egységes követelményeket. A kommunistának becsületesnek és igazságosnak kell lennie, tevékenyen kell harcolnia a párthatározatok végrehajtásáért, példát kell mutatnia a párt- és kormányhatározatok gyakorlati megvalósításáért vívott harcban az élet minden területén.
… A párt megköveteli, hogy a párt tagja előbbre valónak tartsa az általános állami érdekeket a szűkkörű hivatali vagy helyi érdekeknél, saját egyéni érdekeinél.
… A párt törvényként írja elő Szervezeti Szabályzatában, hogy a párt- és az állami fegyelem egyformán kötelező a párt valamennyi tagja, mind az egyszerű párttagok, mind pedig a vezetők számára, a párt- és az állami fegyelem megszegését nagy bűnnek nyilvánítja, amely kárt okoz a pártnak, s ezért összeférhetetlen a párthoz tartozással.
… Nem küzdhetünk hatékonyan a párthatározatok végrehajtásáért, ha elfojtjuk az alulról jövő bírálatot, ha eltűrjük a becstelenséget és a párt félrevezetését, ha eltitkoljuk munkánk fogyatékosságait.
… Lenin arra tanít bennünket, hogy egy párt akkor nevezhető valóban komoly pártnak, akkor teljesíti kötelességét a néppel szemben, akkor tudja megfelelően nevelni és képezni a dolgozó tömegeket, ha fejleszti a bírálatot és az önbírálatot, ha becsületesen kijavítja hibáit és fogyatékosságait.
… A bírálatnak nemcsak a hibák leküzdését kell elősegítenie, hanem hozzá kell járulnia ahhoz is, hogy a szocialista gazdaság dolgozóinak, a szocialista kultúra művelőinek élenjáró tapasztalatai közkinccsé váljanak.
… Amikor a párt serkenti a bírálatot és az önbírálatot, mindig a becsületes és forradalmi bírálatra gondol, amely a társadalom, az állam érdekeit tartja szem előtt. Csak az ilyen bírálat áll összhangban a kommunista erkölcs követelményeivel.
… A párttagnak az SZKP Szervezeti Szabályzatában foglalt kötelességei a párttörvény erejével bírnak, s egyszersmind a pártmagatartás, a pártetika szabályainak kódexét alkotják, melynek szigorú betartása a tömegek hivatott vezetőjévé teszi a párttagot.
… A párt mindig arra nevelte tagjait, hogy harcoljanak a vallási előítéletek ellen, s azt tanította, hogy a vallás a párton belül nem magánügy. A vallási szertartásokon, a vallási ünnepségeken stb. való részvétel összeférhetetlen a párthoz tartozással.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Szervezeti Szabályzata
a pártélet törvénye és a pártetika alapvető követelményeinek kifejezője

Jelenleg a Szovjetunió Kommunista Pártjának legfőbb feladata az, hogy a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet útján felépítse a kommunista társadalmat, szüntelenül emelje a társadalom anyagi és kulturális színvonalát, a világ dolgozóival való nemzetközi szolidaritás szellemében nevelje a társadalom tagjait, és minden módon erősítse a Szovjet Haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív cselekményeivel szemben. A Szovjetunió Kommunista Pártja mindent megtesz, hogy biztosítsa a szovjet nép számára a békés munka lehetőségét és hogy megakadályozza a háborút, de — minden eshetőséggel számolva — gondoskodik a honvédelem minden eszközzel való erősítéséről. A Szovjetunió Kommunista Pártja ugyanakkor elsőrendű kötelességének tekinti a béke, a demokrácia és a szocializmus hatalmas táborának erősítését, az ehhez a táborhoz tartozó népek barátságának elmélyítését.

Minden kommunistának és minden szovjet dolgozónak szent kötelessége, hogy szívvel-lélekkel harcoljon e feladatok végrehajtásáért.

A párt a gazdasági és a kulturális építőmunka bonyolult feladatainak megoldása és a világ békéjéért vívott harca során fáradhatatlanul gondoskodik arról, hogy még jobban kidomborítsa azt a szerepet, amely a kommunistákra mint az élcsapat tagjaira hárul. Ez kifejezésre jutott a Szovjetunió Kommunista Pártjának az SZKP XIX. kongresszusán elfogadott új Szervezeti Szabályzatában.

Az új Szervezeti Szabályzat kimondja: „A Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja lehet minden dolgozó, más munkáját ki nem zsákmányoló szovjet állampolgár, aki elismeri a párt programját és Szervezeti Szabályzatát, tevékenyen részt vesz ezek megvalósításában, dolgozik a párt valamelyik szervezetében, s végrehajtja a párt minden határozatát.”

Ebben a megfogalmazásban kifejezésre jut az a tény, hogy a Szovjetunióban győzött a szocializmus és nincsenek többé kizsákmányoló osztályok, megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása. Ezzel a Szervezeti Szabályzat lerögzíti a párt és a nép által kiharcolt nagy vívmányokat. Ugyanakkor a párttagságról szóló pont hangsúlyozza, hogy a párt tagja az, aki nemcsak elismeri a párt programját és Szervezeti Szabályzatát, hanem tevékenyen részt is vesz ezek megvalósításában, és végrehajt minden párthatározatot. Ez a követelés a pártról szóló marxista—leninista tanítás lényegéből fakad, és arra hivatott, hogy az új körülmények között még magasabbra emelje a párttagnak, a kommunizmus tevékeny és önfeláldozó harcosának címét és jelentőségét. E követelés erkölcsi jelentősége abban rejlik, hogy olyan emberré neveli a párttagot, akinek tettei nem térnek el szavaitól, nem térnek el kommunista meggyőződésétől.

Rendkívül nagy jelentőségű az a tény, hogy a párt új Szervezeti Szabályzata minden eddig érvényben levő Szervezeti Szabályzatnál pontosabban határozza meg a párttag kötelességeit.

Ezekben a kötelességekben a párttagokkal szemben támasztott követelmények jutnak kifejezésre, melyeknek célja annak biztosítása, hogy a kommunisták az élcsapat tagjaihoz méltó módon vegyenek részt a bonyolult gazdasági és kulturális feladatok megoldásában, a nehézségek és az akadályok leküzdésében. E kötelességek teljesítésében a kommunista példát mutat mindenki számára. A munkához, az állami fegyelemhez való viszonya, a párt- és kormányhatározatok végrehajtásáért vívott harcban tanúsított aktivitása, a hibákkal szembeni kérlelhetetlensége óriási erkölcsi erővel hat a környezetre. A Szervezeti Szabályzat szerint a kommunista kötelessége, hogy tevékenyen harcoljon a párthatározatok végrehajtásáért, példát mutasson a munkában, szilárdítsa a szocialista társadalmi tulajdont, állandóan erősítse kapcsolatát a tömegekkel, fejlessze öntudatát, tartsa be az állami fegyelmet, fejlessze az önbírálatot és az alulról jövő bírálatot, legyen őszinte és becsületes a párthoz, őrizze meg az államtitkot, legyen politikailag éber minden területen, következetesen hajtsa végre a pártnak a káderek helyes — politikai és szakmai képzettségük szerinti — kiválasztására vonatkozó utasításait. Minden öntudatos szovjet ember a hazával, a szocialista társadalommal, a szovjet állammal szembeni állampolgári és erkölcsi kötelességének tekinti a kommunistáknak ezeket az új Szervezeti Szabályzatban megfogalmazott kötelességeit.

A Szovjetunióban osztatlanul uralkodik a kommunista erkölcs. Ez az erkölcs irányítja a munkások, a parasztok és az értelmiségiek magatartását, akár tagjai a pártnak, akár pártonkívüliek. Ezért helytelen volna azt gondolni, hogy a párttagok erkölcse más, mint a pártonkívülieké. A Kommunista Párt annak az erkölcsnek a szellemében neveli a dolgozó tömegeket, amelynek letéteményese a történelem leghaladóbb osztálya, a munkásosztály. Ez azt jelenti, hogy ez a nevelés a kommunizmus, a haza, a nép iránti határtalan odaadás szellemében, a dolgozók nemzetközi szolidaritása szellemében folyik. „Pártunk erkölcse — mondotta Kalinyin — népünk erkölcse is.” A pártszerű magatartásnak a Szervezeti Szabályzatban megfogalmazott elveit, mint már mondottuk, a szovjet emberek többsége önmagára nézve is kötelezőnek tekinti. Mindazonáltal a pártba való belépés azt jelenti, hogy 1) ezeket az elveket nemcsak mint erkölcsi követelményeket, hanem mint párt-törvényt is el kell fogadni, melynek betartásáért a párttag közvetlen felelősséggel tartozik a pártnak, és melynek megsértése pártbüntetést von maga után, egészen a pártból való kizárásig; 2) számos olyan további kötelezettséget kell vállalni, amely csak a pártnak mint külön szervezetnek tagjaira vonatkozik (pártfegyelem, a párt egységének szilárdítása stb.).

A párt II. kongresszusán a Szervezeti Szabályzat 1. pontja (a párttagság) körül kialakult vita során különböző álláspontok ütköztek meg egymással arra vonatkozóan, hogy mi a kölcsönös viszony a párttag „szabad akarata” (vagy erkölcsi kötelessége) és a párttörvény között. Az opportunisták, abból a tételből kiindulva, hogy a párt, akárcsak a munkásosztály bármely más szervezete (a szakszervezetek, a szövetkezetek stb.), önkéntes egyesülés, a kongresszuson tiltakoztak az ellen, hogy a pártba való belépéskor önként vállalt kötelességek ilyen törvénnyé váljanak. Márpedig ha a párton belüli kapcsolatok kizárólag a „szabad akaratra”, „bizalomra” stb. épülnének, ez frakciózásra, szétforgácsolódásra, szervezetlenségre vezetne. Az ilyen törekvés azt jelentené, hogy az anarchista elemek szabadon szétzúzhatják a pártot, a pártfegyelmet, megtagadhatják a párthatározatok végrehajtását, megtehetik, hogy nem vetik alá magukat a többségnek, frakciókat és csoportosulásokat hozhatnak létre a párton belül stb. Nem véletlen, hogy a II. pártkongresszust követően a különböző rendű és rangú opportunista áramlatok nyíltan vagy titokban, de valamennyien harcoltak a párt Szervezeti Szabályzata ellen, s rendszeresen megsértették azt. A párt Lenin vezetésével végleg meghiúsította a mensevikeknek, trockistáknak, buharinistáknak és a marxizmus—leninizmus más ellenségeinek a párt szétzúzására, a pártélet elveinek és szabályainak megingatására irányuló kísérleteit. A párt abból a lenini útmutatásból indult ki, hogy a párttagok és a pártszervezetek közötti kapcsolatoknak nem a párttagok szabad akaratán, nem a feltétlen bizalmon, hanem a Szervezeti Szabályzaton kell alapulniok, melynek szigorú betartására okvetlenül szükség van a szektások, a frakciózók és más hasonló elemek elleni harcban.

A párttag nem tanúsíthat formális, passzív magatartást a Szervezeti Szabályzat követelményeivel szemben. A párt mindig harcolt a párthatározatok formális kezelése ellen, mert ez aláássa a párt harcképességét, és ezért összeférhetetlen a párthoz tartozással. A Szervezeti Szabályzat követeléseit a párt tagjainak „nem félelemből, hanem lelkiismeretükre hallgatva” kell végrehajtaniok, vagyis a közös ügy iránti végtelen odaadással, amely a pártnak mint az azonos elveket valló kommunisták önkéntes harci szövetségének a természetéből fakad. A pártmunka, amint azt Kalinyin megállapítja, bizonyos fokig önfeláldozó munkát jelent, és csak az lelhet boldogságot és örömet ebben a munkában, aki mélységesen meg van győződve az ügy igazáról. A kommunista, amikor belép a pártba, késznek nyilatkozik az ilyen munkára, magáévá teszi a párt célkitűzéseit, alárendeli életét a párt és a nép ügyéért vívott harc nagyszerű feladatainak.

A szovjet állampolgárnak a Kommunista Pártba való belépése nemcsak politikai, hanem erkölcsi vonatkozásban is fontos és felelősségteljes pillanat. A pártba belépő szovjet állampolgár nem számít semmiféle előjogra. Ellenkezőleg, önként komoly kötelezettségeket vállal magára, tudja, hogy példát kell mutatnia másoknak öntudatban, odaadásban, kitartásban és fegyelemben, a nép javát szolgáló egész tevékenységében. Ha a párttag megfeledkezik ezekről a kötelességekről vagy semmibe veszi azokat, ha megfeledkezik arról, hogy a dolgozók élcsapatának a tagja, ha nem mutat példát a munkában, a tanulásban, magatartásában, akkor a párt figyelmezteti, felelősségre vonja, s követeli a pártélet szabályainak — a Szervezeti Szabályzatnak, a pártetika követelményeinek feltétlen betartását.

A párt Szervezeti Szabályzatában foglalt kötelességek teljesítése azt jelenti, hogy a kommunista az élcsapat tagjához méltóan viselkedik a kommunizmus építésének valamennyi frontszakaszán, és példát mutat a dolgozó tömegeknek a párt, a haza, a kommunizmus ügyének szolgálatában.

A kommunista igen fontos kötelessége a pártegység erősítése, a pártfegyelem betartása.

A Kommunista Párt a munkásosztály szervezetének legmagasabb formája, a dolgozók élcsapata. A párt irányítja a dolgozók valamennyi szervezetét, tevékenységüket egy célra összpontosítja, s a dolgozók millióit felzárkóztatja zászlaja alá. A párt sorainak egysége, a vasfegyelem a Kommunista Pártnak mint új típusú pártnak a legfontosabb szervezeti alapja. A párt egysége, a pártfegyelem erősítése biztosítja a párt összeforrottságát és szervezettségét, azt az akcióegységet, amely nélkül a Kommunista Párt nem vezethetné rohamra a tömegeket a kapitalizmus ellen, és nem mozgósíthatná őket az új, szocialista társadalom építésére. Ezért a pártegység erősítéséről való gondoskodás és a legszigorúbb pártfegyelem betartása minden kommunista fontos kötelezettsége és erkölcsi kötelessége.

A Kommunista Párt fennállásától kezdve mindig éberen őrködött sorai egységén, mert ebben látta a párt erejének és hatalmának legfőbb feltételét, s erélyes harcot folytatott azok ellen, akik meg akarták ingatni a párt sziklaszilárd egységét.

A X. pártkongresszusnak „A pártegységről” hozott ismert határozata, melyet a kongresszus Lenin javaslatára fogadott el, hangsúlyozza a párt egységének és összeforrottságának, a proletárdiktatúra eme alapvető feltételének szükségességét, s megengedhetetlennek tartja, hogy külön platformmal és saját csoportfegyelemmel frakciók és csoportok alakuljanak. Lenin a legszigorúbb, egészen a pártból való kizárásig terjedő pártbüntetések alkalmazását követelte a frakciózásért. A Kommunista Párt, a X. pártkongresszusnak erre a határozatára és a lenini útmutatásokra támaszkodva, Sztálinnal, valamint Lenin más tanítványaival és harcostársaival az élén, szétverte és ízzé-porrá zúzta a trockista-buharinista árulóknak a sziklaszilárd pártegység megingatására irányuló kísérleteit. A párt egységének döntő szerepe volt abban, hogy a szovjet nép győzelmet aratott a német fasiszta betolakodók elleni háborúban. A párt sorainak egysége a Kommunista Párt erejének és legyőzhetetlenségének alapja. Ma a Szovjetunió Kommunista Pártja egységesebb, szilárdabb és összeforrottabb, mint valaha. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pártnak most már nem kell gondot fordítania sorainak egységére. Noha az országban nincsenek többé kizsákmányoló osztályok, s következésképpen a párt soraiban nincs talaja a burzsoá ideológiának és elhajlásnak, nem szabad megfeledkezni a kapitalista környezetről, az ország határain kívüli ellenségről, az országon belül szétvert ellenséges csoportok maradványairól, a magántulajdonosokra jellemző beállítottság és erkölcs csökevényeiről, melyek még ott élnek a szovjet emberek egy részének tudatában. Ez azt jelenti, hogy a burzsoá ideológia és erkölcs még felütheti fejét a párt soraiban, és befolyással lehet a párt egyes ingatag tagjaira. Ebből az következik, hogy a kommunisták egy pillanatra sem feledkezhetnek meg kötelességükről: a pártegység erősítéséről. Minden kommunista elsőrendű fontosságú pártkötelessége, hogy úgy őrizze ezt az egységet, mint a szeme világát, hogy ne tűrje a frakciózást és az ingadozásokat a párt irányvonalának megvalósításában, s harcoljon a pártegység megbontására irányuló mindennemű kísérlet ellen.

Ezzel a kötelességgel elválaszthatatlanul összefügg a legszigorúbb pártfegyelem betartásának kötelezettsége. A Szovjetunió Kommunista Pártja a legszigorúbb fegyelmet alakította ki soraiban annak a harcnak folyamán, amelyet a mensevikek és más opportunisták burzsoá individualizmusa ellen vívott, akik frakciószabadságot követeltek és a szervezeti kötetlenség mellett törtek lándzsát. A marxista—leninista párt fegyelme megköveteli a párt valamennyi tagjának akarategységét, és ez nem egyeztethető össze a frakciózással. Ez a fegyelem nem tűri, hogy egyes párttagok vagy egyes csoportok szembe szegezzék akaratukat a párt akaratával, a párt többségének akaratával. Ez a fegyelem arra kötelezi a kisebbséget, hogy vesse alá magát a többségnek, s arra kötelez minden párttagot, hogy a felsőbb szervek határozatait tartsa feltétlenül kötelezőnek az alsóbb szervekre nézve. Egységes fegyelem nélkül nincs pártegység, márpedig ez a legfőbb feltétele a párt erejének és hatalmának. Lenin azt írta, hogy „az egység alapja az osztályfegyelem, a többség akaratának elismerése, s a közös munka e többség soraiban”¹².
¹² Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1955. 233. old.

A szigorú pártfegyelem feltételezi a párton belüli bírálatot és a vélemények harcát, de megköveteli, hogy a párttagok egységesen cselekedjenek és kötelezően végrehajtsák a párthatározatokat akkor, amikor a vélemények harca véget ért, és a határozatot már elfogadták. A további bírálatnak nem az elfogadott határozat körül, hanem annak alapján kell kibontakoznia, és biztosítania kell a hozott határozat feltétlen végrehajtását. A pártfegyelem tudatos betartása vasfegyelemmé teszi a pártfegyelmet.

Lenin azt tanította, hogy a pártfegyelem megbontása, megingatása egyértelmű a munkásosztálynak a burzsoázia érdekében történő lefegyverzésével. „Aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen”¹³.
¹³ Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 31. old.

Ez a tétel ma sem vesztette el jelentőségét, amikor a párt a kommunizmus építésével járó gigászi feladatok megoldásán munkálkodik, s a tömegek élén erélyes harcot folytat a régi társadalomnak az építőmunkát akadályozó erői és hagyományai ellen.

A XIX. pártkongresszus a pártmunka egyik súlyos fogyatékosságaként jelölte meg azt a tényt, hogy a pártfunkcionáriusok, szovjetfunkcionáriusok, gazdasági vezetők és egyéb funkcionáriusok egy részénél gyenge lábon áll a párt- és az állami fegyelem. Ez a fogyatékosság abban jut kifejezésre, hogy egyes funkcionáriusok passzívan és formálisan kezelik a párthatározatokat, nem harcolnak aktívan és kitartóan azok megvalósításáért. A párt- és az állami fegyelem megsértésének egyik legveszedelmesebb és legsúlyosabb megnyilvánulása a szűk körű hivatali és helyi érdekek szembeállítása az általános állami érdekekkel (amikor a vezetők eltitkolják az állam előtt az igazságot a vezetésük alatt álló szervezetek és intézmények való helyzetéről, szépítgetik munkájuk eredményeit, vagyis félrevezetik a pártot és az államot). Egyes kommunisták tetteikben abból indulnak ki, hogy a pártban kétféle fegyelem lehetséges: egy az egyszerű párttagok számára és egy másik (kevésbé szigorú és kisebb igényekkel fellépő) a vezető funkcionáriusok számára. A párt erélyesen követelte az említett fogyatékosságok felszámolását. A pártfegyelem a párt minden tagját, érdemeitől és tisztségétől függetlenül egyformán kötelezi, hogy tartsa be a valamennyi kommunista számára egységes követelményeket. A kommunistának becsületesnek és igazságosnak kell lennie, tevékenyen kell harcolnia a párthatározatok végrehajtásáért, példát kell mutatnia a párt- és kormányhatározatok gyakorlati megvalósításáért vívott harcban az élet minden területén.

A párt megköveteli, hogy a párt tagja előbbre valónak tartsa az általános állami érdekeket a szűkkörű hivatali vagy helyi érdekeknél, saját egyéni érdekeinél.

„A pártnak nem begyepesedett és közömbös hivatalnokokra van szüksége, akik egyéni nyugalmukat előbbre valónak tartják az ügy érdekeinél, hanem olyan harcosokra, akik lankadatlanul és önfeláldozóan küzdenek a párt és a kormány utasításainak végrehajtásáért, akik mindennél előbbre valónak tartják az állam érdekeit”¹⁴.
¹⁴ Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. Szikra 1953.102. old.

A párt törvényként írja elő Szervezeti Szabályzatában, hogy a párt- és az állami fegyelem egyformán kötelező a párt valamennyi tagja, mind az egyszerű párttagok, mind pedig a vezetők számára, a párt- és az állami fegyelem megszegését nagy bűnnek nyilvánítja, amely kárt okoz a pártnak, s ezért összeférhetetlen a párthoz tartozással.

Lenin a Kommunista Párton belüli fegyelem kérdését a proletár-élcsapat tudatosságával, a forradalom iránti odaadásával, a tömegekkel való kapcsolatával, a helyes politikai vezetéssel kapcsolta össze. Hangsúlyozta, hogy mindezeknek a párt vasfegyelmét biztosító feltételeknek a kidolgozását megkönnyíti a marxista elmélet. Következésképpen a párt fegyelmét nem lehet elszakítani a párt eszmei összeforrottságától, eszmei egységétől, a párttagok marxista—leninista tudatosságának növekedésétől, a pártnak a tömegekkel való kapcsolatától. Ez azt jelenti, hogy a pártfegyelem kérdései elválaszthatatlanok a pártélet többi szabályától, a párttag egyéb kötelességeitől. A párt tagjainak a Szervezeti Szabályzatban meghatározott kötelességei szerves egységet alkotnak. Nem lehet az egyik kötelességet teljesíteni, a másikat pedig nem. Nem küzdhetünk hatékonyan a párthatározatok végrehajtásáért, ha nem őrködünk a párt egysége fölött, ha megszegjük a párt és az állami fegyelmet, ha nem emeljük marxista—leninista képzettségünket és így tovább. Nem küzdhetünk hatékonyan a párthatározatok végrehajtásáért, ha elfojtjuk az alulról jövő bírálatot, ha eltűrjük a becstelenséget és a párt félrevezetését, ha eltitkoljuk munkánk fogyatékosságait.

Lenin arra tanít bennünket, hogy egy párt akkor nevezhető valóban komoly pártnak, akkor teljesíti kötelességét a néppel szemben, akkor tudja megfelelően nevelni és képezni a dolgozó tömegeket, ha fejleszti a bírálatot és az önbírálatot, ha becsületesen kijavítja hibáit és fogyatékosságait. A párt mindig szem előtt tartotta ezt a lenini útmutatást. Az SZKP Központi Bizottságának 1953 szeptemberi plénuma és az azt követő plénumok példát szolgáltattak a mezőgazdaság terén elkövetett hibák becsületes és bátor feltárására, s megmutatták, hogy ezeket a hibákat ki lehet és ki is kell javítani a kolhozrendszer nyújtotta lehetőségek felhasználásával. A párt arra tanítja az üzemekben, kolhozokban, intézményekben működő szervezeteit, hogy a bírálat és az önbírálat segítségével tárják fel a munkában észlelt fogyatékosságokat és hibákat, s mozgósítsák a tömegeket azok leküzdésére. A bírálatnak nemcsak a hibák leküzdését kell elősegítenie, hanem hozzá kell járulnia ahhoz is, hogy a szocialista gazdaság dolgozóinak, a szocialista kultúra művelőinek élenjáró tapasztalatai közkinccsé váljanak.

A bírálat és az önbírálat feltárja, hogyan teljesítik az egyes állampolgárok a szovjet társadalommal és állammal szemben fennálló kötelességüket, hogyan gondoskodnak a társadalom, az állam érdekeiről, a nép javáról. A szovjet polgár akkor teljesíti a párttal és a néppel szemben vállalt kötelességét, ha küzd a munka fogyatékosságai ellen, ha a bírálat és az önbírálat segítségével megszüntetni igyekszik azokat, s ha támogatja a fejlett munkamódszereket. Ebben az értelemben a bírálathoz való helyes viszony, a hibákkal szembeni kérlelhetetlenség megmutatja, milyen állampolgári és erkölcsi felelősséget érez a szovjet ember a társadalom sorsáért.

A XIX. pártkongresszus, amikor azt követelte, hogy fejleszteni kell az önbírálatot és az alulról jövő bírálatot, a párt és a szovjet állam életében mutatkozó hibák és fogyatékosságok leküzdésének fő módszerét, egyszersmind azt is hangoztatta, hogy ez a követelés nem teljesül önmagától. A párt arra kötelezi tagjait, hogy teremtsék meg a szükséges feltételeket az észlelt hiányosságok bátor bírálatához, harcoljanak a kritika elfojtása ellen, törődjenek a dolgozók javaslataival, figyelmesén vizsgálják meg panaszaikat és bejelentéseiket. A párt, amely súlyos vétségnek tekinti a bírálat elfojtását, a kommunisták kötelességévé tette, hogy fejlesszék az önbírálatot és az alulról jövő bírálatot, tárják fel és igyekezzenek kiküszöbölni a munkában mutatkozó hibákat, harcoljanak a hivalkodó „minden rendben van” hangulat és a munkasikerektől való megrészegedés ellen, közöljék személyekre való tekintet nélkül a munkában észlelt fogyatékosságokat a párt vezető szerveivel, egészen a Központi Bizottságig.

A marxista—leninista párt mindig különleges jelentőséget tulajdonított az alulról jövő bírálatnak. E bírálat szerepe megnövekedett a szocializmus építése során, s különösen megnövekedett a jelenlegi szakaszban. A párt arra tanít bennünket, hogy a tömegek alulról jövő bírálatának a fejlesztése nem egyéb, mint azoknak a tapasztalatoknak a figyelembevétele és az életben való felhasználása, amelyeket a dolgozók milliói a gyakorlati építőmunka során napról napra felhalmoznak. Ez azt jelenti, hogy a marxista—leninista párt az alulról jövő bírálat fejlesztésével erősíti kapcsolatát a tömegekkel, elevenné és elismertté teszi vezetését, s ezáltal a dolgozó tömegek körében élvezett erkölcsi tekintélyét is erősíti. Éppen ezért buzdított bennünket Sztálin arra, hogy fogyatékosságaink bírálata során „megszervezzük a párt széleskörű közvéleményét, a munkásosztály széleskörű közvéleményét, mint eleven és éber erkölcsi ellenőrzést, amelynek szavára a legtekintélyesebb vezéreknek is figyelmesen kell hallgatniok, ha nem akarják elveszíteni a párt bizalmát, a munkásosztály bizalmát”¹⁵.
¹⁵ Sztálin Művei. 11. köt. Szikra 1950. 35. old.

A párt mindig arra tanított bennünket, hogy a szocializmus építésének minden területén tárjuk fel és javítsuk ki hibáinkat. A párt mindig hangsúlyozta, hogy a bírálatnak és az önbírálatnak igen nagy jelentősége van a politikai éberség fokozása, az állami és a társadalmi szervezetek apparátusában tapasztalható aktatologatás és más bürokratikus jelenségek elleni harc sikere szempontjából. Ezek az egészségtelen jelenségek azért nem terjedtek el széles körben, mert a párt a bírálat és az önbírálat módszerével idejekorán feltárta ezeket a jelenségeket — a bürokratizmust, az apparátus egyes láncszemeinek rothadását. A bírálat és az önbírálat nem egy olyan embert mentett meg, aki közel állt ahhoz, hogy bürokratává váljék, hogy megsértse az állami fegyelmet, aki megfeledkezett az állammal és a párttal szemben fennálló kötelességéről.

A párt kíméletlenül harcol azok ellen, akik arra vetemednek, hogy a bírálókat üldözik és hajszát indítanak ellenük, akik bürokratikus szokásokat honosítanak meg, akik az önteltség, a „minden rendben van” hangulat, az önelégültség légkörében élnek, akiknek a siker a fejükbe száll. Ha az ilyesfajta szokások és hangulatok behatolnak a hivatalokba és a szervezetekbe, akkor ott eltompul a politikai éberség, s az emberek megfeledkeznek arról, hogy kapitalista környezetben élnek, hogy a Szovjetunió ellenségei a szovjet társadalom ingatag elemeit aljas céljaik szolgálatába állítják.

Amikor a párt serkenti a bírálatot és az önbírálatot, mindig a becsületes és forradalmi bírálatra gondol, amely a társadalom, az állam érdekeit tartja szem előtt. Csak az ilyen bírálat áll összhangban a kommunista erkölcs követelményeivel.

Az olyan „bírálat”, melynek célja, hogy aláássa az állami és a pártfegyelmet, gyengítse a pártvezetést, lefegyverezze a pártot és a szovjethatalmat — ellenséges, rágalmazó „bírálat”, amely nem méltó a párt tagjaihoz, a szovjet állampolgárokhoz. Nem egyeztethető össze a kommunista erkölcs követelményeivel a kollektíva háta mögött gyakorolt felelőtlen „bírálat” sem, nem is szólva arról a „bírálatról”, amely a kérdés elvi oldalának taglalása helyett személyeskedéssé fajul. Az ilyen bírálati módszerek a burzsoá individualizmus, a magántulajdonosokra jellemző beállítottság és erkölcs megnyilvánulásai. A Kommunista Párt erélyes harcot folytatott az opportunisták ilyen „bírálati” módszerei ellen, akik attól való félelmükben, hogy őket leplezik le, a kérdés elvi megvilágítása helyett a pártfunkcionáriusok megrágalmazásának, a pletykának, a személyeskedésnek az útjára léptek. A párt elvi bírálatot követel, s nem tűri a rágalmazást, a pletykát, a személyeskedést. A szovjet sajtó nem egy olyan intrikust és rágalmazót leplezett már le, aki egyedüli célját abban látta, hogy minél több becsületes embert feketítsen be. Az ilyen intrikusoknak és rágalmazóknak nincs helyük a párt soraiban.

A párttagnak az SZKP Szervezeti Szabályzatában foglalt kötelességei a párttörvény erejével bírnak, s egyszersmind a pártmagatartás, a pártetika szabályainak kódexét alkotják, melynek szigorú betartása a tömegek hivatott vezetőjévé teszi a párttagot.

A kommunistának sohasem szabad megfeledkeznie arról, hogy ő az élcsapat tagja; mindig és mindenütt, a nép érdekeit szolgáló munka és harc valamennyi szakaszán példát kell mutatnia tudatosságban, aktivitásban, odaadásban, fegyelemben, kitartásban és áldozatkészségben, őszintének és becsületesnek kell lennie pártjával és népével szemben, harcolnia kell a munka fogyatékosságai ellen, figyelmesnek kell lennie az emberekhez, s kíméletlen harcot kell folytatnia a bürokrácia ellen.

A párt mindig arra nevelte tagjait, hogy harcoljanak a vallási előítéletek ellen, s azt tanította, hogy a vallás a párton belül nem magánügy. A vallási szertartásokon, a vallási ünnepségeken stb. való részvétel összeférhetetlen a párthoz tartozással.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja tevékenyen harcol az előítéletek és a babonák ellen, az emberek tudatában élő és magatartásukban megnyilatkozó csökevények, a vallási előítéletek és a valláserkölcs ellen. Aki kommunista, az magánéletében, családjához, gyermekeihez, szomszédaihoz való viszonyában is kommunista. Nem lehet kommunista az, akinek szavai és tettei között, nézetei és magatartása között eltérés van. Nem lehet kommunista az, akinek két ábrázata van: egy hivatalos, szolgálati és egy nem hivatalos, „házi használatra való”, nyárspolgári ábrázat, aki a közéletben a hivatalos ábrázatot hordja, de nyomban leveti ezt az álarcot, ha családja körében, barátai között van. Az ilyen ember nem kommunista, hanem alakoskodó, kétszínű fráter, akit nem tűrhetünk meg a párt soraiban, aki nem méltó a párttag megtisztelő címére.

A párt felelősségre vonja azokat a kommunistákat, akik vétenek a párt programja és Szervezeti Szabályzata, a párt és állami fegyelem ellen, akik félrevezetik a pártot, nem becsületesek és nem őszinték a párthoz, akik rágalmaznak, bürokraták, magánéletükben laza erkölcsűek és így tovább. A pártélet szabályainak megsértéséért a kommunista nemcsak erkölcsileg felelős. A vétség súlyosságától függően a párt különböző pártbüntetésekkel sújthatja a párttagot, egészen a pártból való kizárásig. A párt megköveteli a kommunistáktól, hogy amikor valamely párttagnak a pártból való kizárásáról döntenek, alaposan és figyelmesen vizsgálják meg az elkövetett vétkeket, a lehető legnagyobb körültekintéssel és elvtársi gondossággal járjanak el, tartsák szem előtt, hogy a becsületes kommunista számára életbevágóan fontos kérdés az, hogy tagja-e a pártnak vagy sem.

A Kommunista Párt úgy gondoskodik sorainak tisztaságáról, hogy szigorúan egyéni elbírálás alapján a társadalom legjobbjait veszi fel tagjai közé, s eltávolítja soraiból azokat, akik méltatlannak bizonyultak a párttagságra: az ellenséges, idegen és oda nem való elemeket, a becsteleneket és gyenge jelleműeket. Ezzel a párt erősíti önmagát, emeli politikai és erkölcsi tekintélyét, növeli a tömegeknek a pártba vetett bizalmát.

A Szovjetunió Kommunista Pártja fennállásának fél évszázada alatt kialakította a párt ügyéért, a nép ügyéért aktívan és önzetlenül küzdő harcos nagyszerű típusát. A Szovjetunió Kommunista Pártjának a nép önfeláldozó harcosai nevelése terén szerzett tapasztalatai példaképül szolgálnak a kapitalista országok kommunista testvérpártjai számára a tőke elleni harcukban, s a népi demokratikus országok testvérpártjai számára az új, szabad élet építésében.

A külföldi országok kommunista és munkáspártjai a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért folytatott harc irányításával járó bonyolult feladatok megoldása közben soraik tisztaságáért és szilárdságáért is küzdenek, azoknak a „különös vágású embereknek” a kineveléséért, akiknek számára nincs nagyobb tisztesség, mint kommunistának lenni, mint az emberiség ragyogó jövőjéért harcoló nagy hadsereg soraiban küzdeni.
***

SaLa

 

A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban

Minthogy csak április 3-án éjjel érkeztem meg Petrográdba, az április 4-i gyűlésen a forradalmi proletariátus feladatairól szóló előadásomat magától értetődően csupán a magam nevében tarthattam meg, és előre kellett bocsátanom, hogy felkészültségem hiányos.

Az egyetlen dolog, amit a magam — és jóhiszemű ellenfeleim — munkájának megkönnyítésére tehettem, az volt, hogy írásba foglalt téziseket készítettem. A téziseket felolvastam és a szövegüket átadtam Cereteli elvtársnak. Nagyon lassan és kétízben olvastam fel a téziseket: először a bolsevikok gyűlésén, majd egy másik gyűlésen, amelyen a bolsevikokon kívül mensevikek is részt vettek.

Közzéteszem ezeket az én, egyéni téziseimet és csak igen rövid magyarázó megjegyzéseket fűzök hozzájuk, amelyeket előadásomban sokkal részletesebben fejtettem ki.

Tézisek

1. A háború tekintetében az az álláspontunk, hogy mivel a háború Oroszország részéről Lvov és Társai új kormánya alatt is feltétlenül imperialista rablóháború marad, mégpedig e kormány kapitalista jellegénél fogva — a legcsekélyebb engedmény sem tehető a „forradalmi honvédelem” javára.

Forradalmi háborúhoz, amely valóban igazolja a forradalmi honvédelmet, az öntudatos proletariátus csak a következő feltételekkel járulhat hozzá: a) ha a hatalom a proletariátus és a hozzá csatlakozó szegényparaszt rétegek kezébe megy át; b) ha valóban, nem pedig csak szavakban, lemondanak minden annexióról; c) ha valóban teljesen szakítanak minden tőkés érdekkel.

Tekintettel arra, hogy a forradalmi honvédelem tömegekből való híveinek széles rétegei kétségtelenül jóhiszeműek, a háborút csak szükségszerűségből, nem pedig hódítások kedvéért ismerik el, és tekintettel arra, hogy a burzsoázia félrevezeti őket — különösen alaposan, kitartóan és türelmesen kell nekik megmagyarázni tévedésüket, meg kell magyarázni a tőke és az imperialista háború közötti elválaszthatatlan összefüggést, be kell bizonyítani, hogy lehetetlen a háborút igazán demokratikus, nemerőszakos békével befejezni a tőke megdöntése nélkül.

Meg kell szervezni ennek a nézetnek legszélesebbkörű propagandáját a harcoló hadsereg körében.

Lövészárok-barátkozás.

2. A mai oroszországi helyzet sajátszerűsége az, hogy átmenet a forradalom első szakaszából, amely a proletariátus kellő tudatosságának és szervezettségének hiánya miatt a burzsoázia kezébe adta a hatalmat, annak második szakaszába, amely a proletariátusnak és a parasztság legszegényebb rétegeinek kezébe kell hogy adja a hatalmat.

Ezt az átmenetet egyrészt a legteljesebb legalitás (Oroszország ezidőszerint a világon valamennyi hadviselő ország között a legszabadabb ország), másrészt az jellemzi, hogy a tömegekkel szemben nem alkalmaznak erőszakot, és végül, hogy ezek a tömegek a kapitalistáknak, a béke és a szocializmus legádázabb ellenségeinek kormányával szemben hiszékeny és nem öntudatos magatartást tanúsítanak.

Ez a sajátszerűség azt követeli tőlünk, hogy alkalmazkodni tudjunk a pártmunka különleges feltételeihez, amelyet a proletariátus hallatlanul nagy, politikai életre éppen hogy felébredt tömegeinek körében kell végeznünk.

3. Semmiféle támogatást az Ideiglenes Kormánynak; meg kell magyarázni, hogy az Ideiglenes Kormány minden ígérete, különösen az az ígérete, hogy lemond az annexiókról, teljesen hazug. Az Ideiglenes Kormány leleplezése, a helyett a megengedhetetlen, illúziókat keltő „követelés” helyett, hogy ez a kormány, a tőkések kormánya, ne legyen többé imperialista kormány.

4. Annak a ténynek elismerése, hogy pártunk a Munkásküldöttek Szovjetjeiben legtöbbnyire kisebbségben, mégpedig egyelőre gyenge kisebbségben van a burzsoázia befolyása alatt álló és ezt a befolyást a proletariátusra átvivő valamennyi kispolgári opportunista elem blokkjával szemben, amely a népi szocialistáktól és szociálforradalmároktól egészen a Szervező Bizottságig (Csheidze, Cereteli és mások), Sztyeklovig stb. stb. terjed.

A tömegek felvilágosítása arról, hogy a Munkásküldöttek Szovjetje a forradalmi kormány egyetlen lehetséges formája s ezért mindaddig, amíg ez a kormány enged a burzsoázia befolyásának, a mi feladatunk csakis a Szovjetek taktikai tévedéseinek türelmes, rendszeres, kitartó és különösen a tömegek gyakorlati szükségleteihez alkalmazkodó megmagyarázása lehet.

Amíg kisebbségben vagyunk, a hibák bírálatának és megvilágításának munkáját végezzük, de ugyanakkor hirdetjük, hogy az egész államhatalomnak a Munkásküldöttek Szovjetjei kezébe kell átmennie, hogy a tömegek a tapasztalat útján szabaduljanak meg tévedéseiktől.

5. Nem parlamentáris köztársaság — a Munkásküldöttek Szovjetjeitől ehhez visszatérni visszafelé tett lépés volna —, hanem a Munkás-, Béres- és Parasztküldöttek országszerte alulról fölfelé felépített Szovjetjeinek köztársasága.

A rendőrség, a hadsereg és a hivatalnoki kar megszüntetése.

Valamennyi hivatalnok választható és bármikor leváltható; fizetésük nem lehet magasabb egy jó munkás átlagos bérénél.

6. Az agrárprogramban a súlypontot a Béresküldöttek Szovjetjeire kell helyezni.

Minden földesúri föld elkobzása.

Minden földet nacionalizálni kell az országban, a földdel való rendelkezés joga a Béres- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjeit illeti meg. A Szegényparasztküldöttek Szovjetjeinek különválasztása. Mintagazdaság létesítése minden nagybirtokból (a helyi és egyéb viszonyoknak, valamint a helyi hatóságok határozatainak megfelelően, körülbelül 100-tól 300 gyeszjatyináig terjedő nagyságban), a Béresküldöttek ellenőrzésével és a köz számlájára.

7. Az ország valamennyi bankjának haladéktalan egybeolvasztása egyetlen nemzeti bankká, amely fölött a Munkásküldöttek Szovjetje gyakorolja az ellenőrzést.

8. Közvetlen feladatunk nem a szocializmus „bevezetése”, hanem csak a javak társadalmi termelésének és elosztásának a Munkásküldöttek Szovjetjei által történő ellenőrzésére való azonnali áttérés.

9. Pártfeladatok:

a) Azonnali pártkongresszus;
b) a pártprogram megváltoztatása, a legfontosabb:

1) az imperializmusról és az imperialista háborúról,
2) az államhoz való viszonyról és a mi követelésünk: a „kommün-állam”,
3) az elavult minimális program módosítása;

c) a párt nevének megváltoztatása.
10. Az Internacionálé megújítása.

Forradalmi Internacionálé, a szociálsoviniszták és a „centrum” ellen irányuló Internacionálé alapításának kezdeményezése.

Hogy az olvasó megértse, miért kellett ritka kivételként külön hangsúlyoznom a jóhiszemű ellenfelek „esetét”, kérem, hasonlítsa össze ezekkel a tézisekkel Goldenberg úr következő ellenvetését: Lenin „kitűzte a polgárháború zászlaját a forradalmi demokrácián belül” (idézve Plehanov úr „Jegyinsztvó”- jának 5. számában).

Nemde, valóságos gyöngyszem?

Én írásban és élőszóval váltig hangoztatom: „tekintettel arra, hogy a forradalmi honvédelem tömegekből való híveinek széles rétegei kétségtelenül jóhiszeműek . . . tekintettel arra, hogy a burzsoázia félrevezeti őket, különösen alaposan, kitartóan és türelmesen kell nekik megmagyarázni tévedésüket. . .”

Ezzel szemben egyes burzsoá urak, akik szociáldemokratáknak nevezik magukat, de akik nem tartoznak sem a széles rétegekhez, sem a „honvédelemnek” a tömegekből való híveihez, nem átallják úgy adni tovább és értelmezni nézeteimet, hogy „kitűzte (!) a polgárháború zászlaját (!)” (polgárháborúról a tézisekben egyetlen szó sincs, előadásomban sem volt egyetlen szó sem!) „a forradalmi demokrácián belül (!!) …”

Mi ez? Miben különbözik ez a pogromagitációtól? a „Russzkaja Voljá”-tól?

Én írásban és élőszóval váltig hangoztatom: „A Munkásküldöttek Szovjetje a forradalmi kormány egyetlen lehetséges formája s ezért a mi feladatunk csakis a Szovjetek taktikai tévedéseinek türelmes, rendszeres, kitartó és különösen a tömegek gyakorlati szükségleteihez alkalmazkodó megmagyarázása lehet…”

Ezzel szemben bizonyos fajtájú ellenfeleim úgy tüntetik fel nézeteimet, mint felhívást „polgárháborúra a forradalmi demokrácián belül”!!

Én azért támadtam az Ideiglenes Kormányt, mert nem tűzött ki sem közeli, sem általában semminemű határidőt az Alkotmányozó Gyűlés összehívására, hanem ígéretekkel intézte el a dolgot. En bebizonyítottam, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei nélkül az Alkotmányozó Gyűlés összehívása nincs biztosítva, sikere lehetetlen.

Olyan nézetet tulajdonítanak nekem, hogy ellene vagyok az Alkotmányozó Gyűlés mielőbbi összehívásának!!!

Mindezt „félrebeszélésnek” nevezném, ha a politikai harc évtizedei nem tanítottak volna meg arra, hogy az ellenfelek jóhiszeműségét ritka kivételnek tartsam.

Plehanov úr lapjában „félrebeszélésnek” nevezte beszédemet. Rendben van, Plehanov úr! De nézze csak, milyen esetlen, milyen ügyetlen és milyen kevéssé leleményes ön, amikor vitatkozik. Ha én két óra hosszat félrebeszéltem, hogyan tűrhették a hallgatók százai ezt a „félrebeszélést”? Továbbá. Miért szentel az ön lapja egész hasábot e „félrebeszélés” ismertetésének? Hát bizony, ami a logikát illeti, ön nagyon gyenge lábon áll.

Persze sokkal könnyebb kiabálni, szitkozódni, jajgatni, mint megkísérelni elmondani, megmagyarázni, felidézni az emlékezetben, hogyan vélekedett Marx és Engels 1871-ben, 1872-ben és 1875-ben a Párizsi Kommün tapasztalatairól és arról, hogy milyen államra van szüksége a proletariátusnak.

Plehanov úr, az egykori marxista, valószínűleg nem szívesen emlékezik vissza a marxizmusra.

Idéztem Rosa Luxemburg szavait, aki 1914. augusztus 4-én „bűzlő hullának” nevezte a német szociáldemokráciát. Plehanov úrék, Goldenberg úrék és társaik pedig „megsértődnek” . . . ugyan ki miatt? — A német soviniszták miatt, akiket sovinisztáknak neveztek!

Kátyúba jutottak ezek a szegény orosz szociálsoviniszták — ezek a szavakban szocialisták, tettekben soviniszták.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 26. sz.
1917. április 7.

Lenin Művei. 24. köt. 1—8. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa