Címke: ideológia

A kommunista párt — tevékenysége

A kommunista párt a dolgozó népre támaszkodva és érdekében irányítja a marxizmus-leninizmus elvei szerint az új emberibb társadalom megteremtését. A szocialista állam szervezi a dolgozó nép munkáját az emberséges társadalom felépítésére a kommunista párt irányításával, mert nincs más út az osztálynélküli társadalom megvalósítására. „Világ Proletárjai Egyesüljetek!” a lehetőség az emberiség megmaradására.

… A tömegek alkotó erejébe, forradalmi képességeibe vetett hit a Kommunista Párt jellemző sajátossága.
… A Szovjetunió Kommunista Pártja a néptömegekben — a munkásosztályban és a dolgozó parasztságban — látja a történelem igazi alkotóit, az élet minden javának létrehozóit, ezért tevékenységében mindig azt a lenini tételt tartotta szem előtt, hogy csak az győzhet, és csak az tarthatja meg a hatalmat, aki hisz a népben, aki a nép alkotó erejének éltető forrásából merít.
… Azokat az egységes nézeteket (a programmal, a taktikával, a szervezeti kérdésekkel összefüggő nézeteket), amelyek a pártot azonos elveket valló emberek szövetségévé teszik, a párt programja és Szervezni Szabályzata határozza meg.
… A Kommunista Párt nemcsak egyszerűen az azonos elveket valló emberek szövetsége (ilyen lehet például valamely filozófiai iskola is), hanem az azonos elveket valló emberek harci szövetsége, amelyen belül a történelmi fejlődés napirendre került szükségleteit kifejező nézetek egysége az akarat és a cselekedetek egységében, a dolgozók érdekeinek nem szavakkal, hanem tettekkel való odaadó szolgálatában ölt testet.
… A Kommunista Pártban a nép legjobb szellemi és erkölcsi tulajdonságai öltenek testet: a hazaszeretet, a szabadságra és függetlenségre való törekvés, az elnyomás gyűlölete, a nehézségek állhatatos és szívós leküzdése, a bátorság és a hősiesség.
… A közvélemény, a történelemben először, a győztes munkások és parasztok országában vált valóban közvéleménnyé, azaz az egész nép véleményévé, és megszűnt álközvélemény lenni, melyet a kizsákmányoló társadalom uralkodó osztályai alakítottak és alakítanak ki abbeli törekvésükben, hogy saját osztályérdekeiket az egész nép érdekének tüntessék fel.
… A szocializmusért vívott harc előrehaladásával, a szocialista átalakulások kibontakozásával mind gazdagabbá válik a kommunisták szellemi és erkölcsi világa, a kommunisták mind jobban betöltik a nép érdekeiért küzdő élharcosoknak, a nép eszmei és erkölcsi vezetőinek szerepét.
… Nincs nagyobb dicsőség, mint ahhoz a párthoz tartozni, amely a nép legjobb fiait egyesíti soraiban, és amely élén áll annak a harcnak, melyet a néptömegek a legnagyszerűbb és legnemesebb történelmi feladat megvalósításáért, a kommunista társadalom felépítéséért vívnak.
… A pártnak a néptömegek körében élvezett tekintélye nem szűkíthető le az egyén, a vezető vagy vezér tekintélyére. Ellenkezőleg, az egyénnek csak annyiban van tekintélye a tömegek között, amennyiben helyesen fejezi ki a nép érdekeit és teljes erejével küzd értük, s amennyiben nem különül el a nép élcsapatától.
… A párt azzal, hogy ellenőrzést gyakorol az összes szervezetek és hivatalok, az összes vezetők tevékenysége fölött, a nép érdekeit védelmezi, s az ellenőrzés során gondoskodik a vezetés megjavításáról ott, ahol a vezetők megfeledkeznek a nép iránti kötelességükről, ahol a funkcionáriusok burzsoá szokásokat vesznek fel.
… a Kommunista Párt Központi Bizottsága Lenin halála alkalmából intézett a dolgozókhoz, a következőket olvashatjuk:
„Marx halála, óta nem volt még a proletariátus nagy felszabadító mozgalmának történetében olyan gigászi egyéniség, mint elhunyt vezérünk, tanítónk, barátunk. Mindaz, ami a proletariátusban valóban magasztos és hősies — a rettenthetetlen elme, a hajthatatlan, szívós, mindent legyőző vasakarat, a szent gyűlölet, a rabság és az elnyomatás elleni halálos gyűlölet, a hegyeket megmozgató forradalmi szenvedély, a tömegek alkotó erejébe vetett határtalan hit, a hatalmas szervező tehetség — mindez nagyszerűen testesült meg Leninben, akinek neve az új világ szimbólumává vált nyugattól keletig, déltől északig az egész földkerekségen”.
… Lenin egész életével és tevékenységével, melyet utolsó leheletéig a tőke igájában sínylődő dolgozók felszabadításának, a párt ügyének szentelt, példát mutatott arra, milyennek kell lennie korunk élenjáró emberének.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A Kommunista Párt tevékenysége
a nép érdekeit szolgáló bátor és önfeláldozó harc példaképe

A Szovjetunió Kommunista Pártja, melyet a nagy Lenin teremtett meg és kovácsolt ki, győzelemre vezette a népet a tőkések és a földesurak ellen folytatott harcban, létrehozta a világ első szocialista munkás-paraszt államát, biztosította a Szovjetunióban a szocialista társadalom felépítését, és most biztos kézzel vezeti a népet a kommunizmushoz. A Kommunista Párt a nép érdekeiért folytatott önfeláldozó harcával rászolgált a dolgozó tömegek határtalan szeretetére és bizalmára.

A Kommunista Párt azért erős és legyőzhetetlen, mert szoros kapcsolata van a tömegekkel, amelyeket maga köré tömörített és alkalmassá tett az önálló történelemalkotásra. A tömegek alkotó erejébe, forradalmi képességeibe vetett hit a Kommunista Párt jellemző sajátossága. A Kommunista Párt sohasem félt a tömegektől, miként a burzsoá és opportunista pártok. Mindig határozottan elvetette azt a felfogást, amely a népet a történelmi egyéniségek akarata által mozgatható passzív erőnek tekintette, és küzdött a személyi kultusz idealista elmélete ellen.

A Szovjetunió Kommunista Pártja a néptömegekben — a munkásosztályban és a dolgozó parasztságban — látja a történelem igazi alkotóit, az élet minden javának létrehozóit, ezért tevékenységében mindig azt a lenini tételt tartotta szem előtt, hogy csak az győzhet, és csak az tarthatja meg a hatalmat, aki hisz a népben, aki a nép alkotó erejének éltető forrásából merít. A pártnak, a néptömegek vezetőjének és szervezőjének a tevékenysége szorosan összekapcsolódik a munkásosztály nevelésével, tömörítésével és szervezésével, hiszen a munkásosztály vezeti a nagy dolgozó tömegeket a kizsákmányolás és az elnyomás ellen folytatott harcban.

A Kommunista Párt csakis a nézetek, a fegyelem egysége és az akcióegység által összekovácsolt, azonos elveket valló emberek harci szövetségeként válhatott a néptömegek vezetőjévé és szervezőjévé. Azokat az egységes nézeteket (a programmal, a taktikával, a szervezeti kérdésekkel összefüggő nézeteket), amelyek a pártot azonos elveket valló emberek szövetségévé teszik, a párt programja és Szervezni Szabályzata határozza meg. E nézetek tudományos alapja a marxista—leninista elmélet, amely helyesen tükrözi a társadalmi fejlődés objektív törvényeit, a társadalom anyagi életének fejlődése során napirendre került szükségleteket, a néptömegek létfontosságú érdekeit. Erre az elméletre támaszkodik a Kommunista Párt egész gyakorlati tevékenysége, amely a társadalomnak a nép érdekében történő átalakítására, a nép anyagi jólétének növelésére és kulturális színvonalának emelésére irányul. Lenin a párt tudományosan megalapozott politikájában látta a párt eredményes tevékenységének biztosítékát, a néptömegek megnyerésének feltételét.

A marxista elmélettel felvértezett pártban, a párt tudományosan megalapozott politikájában a nép bölcsessége, a nép esze ölt testet. Miként arra Lenin rámutatott, a párt helyesen fejezi ki azt, amit a nép felismer. Mivel a néptömegek élete, gyakorlati tevékenysége állandó fejlődésben van, az elmélet sem topoghat egy helyben. A marxista—leninista elmélettől távol áll a dogmatizmus, hiszen alapja az élettel való kapcsolata, annak a harcnak történelmi tapasztalata, melyet a munkásosztály és az egész nép a boldogabb jövőért folytat.

A Szovjetunió Kommunista Pártja fennállásától kezdve mindig óvta a marxista elméletet a ferdítésektől és a vulgarizálástól, harcolt az ellen, hogy ezt az elméletet holt dogmává változtassák, küzdött a marxizmus ellenségei ellen, s gondot fordított arra, hogy az elmélet ne maradjon el az élettől, hanem állandóan fejlődjék és gazdagodjék. A marxista—leninista elmélet fejlődése, az a tény, hogy ez az elmélet a munkásosztály harcának az imperializmus és a proletárforradalmak kora által életre hívott új feltételei között magasabb fokra emelkedett, a párt gazdag forradalmi tapasztalatainak és kollektív bölcsességének, Leninnek, Lenin nagy harcostársának, Sztálinnak, továbbá Lenin más tanítványainak és harcostársainak köszönhető. Az oroszországi Októberi Forradalom győzelme, a világ első szocialista államának és szocialista társadalmának létrejötte, a népi demokratikus rendnek számos európai és ázsiai országban aratott győzelme, a kommunizmus világszerte megnövekedett befolyása — mindez a marxista—leninista elmélet nagy diadala, legyőzhetetlen erejének bizonyítéka.

A marxista elmélet ereje igazságában, a tömegekre gyakorolt óriási hatásában rejlik. A Kommunista Párt fáradhatatlanul gondoskodik arról, hogy a marxista—leninista eszmék meghódítsák a dolgozó tömegeket, s arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb mértékben felhasználja ezeknek az eszméknek nagy szervező, mozgósító és átalakító erejét.

A Kommunista Párt, amikor lelkesíti, tömöríti, s a harccal és az építőmunkával összefüggő gyakorlati feladatok megoldására szervezi a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket, saját tapasztalataik alapján győzi meg őket politikai irányításának, stratégiájának és taktikájának helyességéről, a marxista— leninista eszmék hatalmas életerejéről. A párt nemcsak tanítja és neveli a tömegeket, hanem maga is tanul tőlük, támogatja és a történelmi fejlődést előmozdító hatalmas erővé változtatja kezdeményezésüket. Tudatosságával, bátorságával, hősiességével, a harcban tanúsított rettenthetetlenségével felzárkóztatja maga mögé a tömegeket, akik híven követik, hiszen a párt minden áldozatra kész a nép, a haza, az emberi haladás érdekében. A Kommunista Párt nemcsak egyszerűen az azonos elveket valló emberek szövetsége (ilyen lehet például valamely filozófiai iskola is), hanem az azonos elveket valló emberek harci szövetsége, amelyen belül a történelmi fejlődés napirendre került szükségleteit kifejező nézetek egysége az akarat és a cselekedetek egységében, a dolgozók érdekeinek nem szavakkal, hanem tettekkel való odaadó szolgálatában ölt testet. Az ország dolgozó tömegei sok olyan párttól és csoporttól fordultak el, amely népinek, munkásnak, demokratikusnak, szocialistának stb. nevezte magát, mert a dolgozók saját tapasztalatuk alapján győződtek meg arról, hogy ezek a pártok (mensevikek, eszerek, kadetok, opportunista csoportosulások a párt soraiban) csak szavakban „védelmezték” a nép érdekeit, a valóságban azonban arra törekedtek, hogy a népet alávessék a tőkések és a földesurak hatalmának. A nép nem bocsátotta meg árulásukat, és elfordult tőlük. A néptömegek a Kommunista Pártot ismerték el saját pártjuknak, mert ez a párt becsületesen harcolt és harcol ma is a nép érdekeiért.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának egész tevékenysége a nép érdekében folytatott becsületes és önfeláldozó harc példaképe. A Kommunista Párt, melyet tudatossága, összeforrottsága, fegyelme, a néppel való kapcsolata és győzni akarása tesz erőssé, mindig a nép élén állt: az önkényuralom és a kapitalizmus elleni forradalmi harcban, a fehérgárdisták és az intervenciósok elleni csatákban, az ország szocialista átszervezéséért folytatott gigászi munkában, a német fasiszta banditák ellen vívott ütközetekben, a háborút követő időszak bonyolult feladatainak megoldásában egyaránt.

A néptömegek harcát vezető Kommunista Párt kineveli soraiból a nép ügyéért küzdő öntudatos és odaadó harcosokat. A párt fáradhatatlanul fejleszti a dolgozó tömegek öntudatát, minden történelmi helyzetben meghatározza a harc feladatait és eszközeit, és sohasem az elmaradottakhoz igazodik, hanem ellenkezőleg, a párt tudatosságának színvonalára emeli a dolgozók széles rétegeit. A Kommunista Pártban a nép legjobb szellemi és erkölcsi tulajdonságai öltenek testet: a hazaszeretet, a szabadságra és függetlenségre való törekvés, az elnyomás gyűlölete, a nehézségek állhatatos és szívós leküzdése, a bátorság és a hősiesség. A párt, amely állandóan fejleszti a tömegekben ezeket a harcos tulajdonságokat, ártalmatlanná tette a különböző rendű és rangú opportunistákat, akik a kizsákmányoló rend ocsmányságaihoz való alkalmazkodás szolgai hirdetésével demoralizálni akarták a tömegeket.

A párt egész nevelőmunkáját, így a tömegek kommunista nevelését is szorosan összekapcsolja a politikai feladatokkal. Mindazonáltal sohasem keverte össze a politikát a „pedagógiával”, a mindennapi nevelőmunkával. A politikának és a pedagógiának a párt gyakorlati tevékenységében való kapcsolatát Lenin világította meg elméletileg „A politika és a pedagógia összekeveréséről” című befejezetlen cikkében. Az ebben kifejtett lenini tételek szellemében kell megoldani azt a kérdést is, hogy milyen kapcsolatban legyen a politika az erkölccsel a párt tevékenységében. Lenin azt mondotta, hogy a párt politikai tevékenységében mindig megvolt és meg is lesz a pedagógia bizonyos eleme, hiszen az egész munkásosztályt elő kell készíteni arra a szerepre, hogy megszabadítsa az emberiséget mindenfajta elnyomástól, fejleszteni kell a munkásosztály öntudatát, s egyre újabb és újabb erőket kell bevonni a harcba. Aki megfeledkezik erről az igazságról, az nem marxista többé. De a politika feladatai nem merülnek ki ebben. Ugyancsak nem nevezhető marxistának az sem, aki a párt nevelőtevékenységét (a „pedagógiát”, az erkölcsi befolyásolást stb.) külön jelszóvá változtatja, szembe állítja a politikával, s ezen az alapon valamiféle külön irányzatot akar létesíteni. A párt nevelőtevékenysége elválaszthatatlan politikai feladataitól. A meggyőződés kialakítása, a politikai és erkölcsi tulajdonságok kinevelése szerves része a politikai tevékenységnek, de nem pótolhatja, nem helyettesítheti azt, nem merítheti ki a munkásosztály valamennyi harci feladatát. A párt egész politikai tevékenységében ezekre a lenini tételekre támaszkodik.

A párt, miközben az önkényuralom és a tőke elleni harcra mozgósította a tömegeket, sokat tett annak érdekében, hogy kinevelje az új típusú embereket, a nemes erkölcsi tulajdonságokkal rendelkező proletárforradalmárokat, akikben a munkásosztály, a nép legjobb erkölcsi vonásai öltenek testet. Lenin Babuskin jellemzése során hangsúlyozta, hogy ez a hivatásos forradalmár igazi népi hős, aki szoros kapcsolatban van a tömegekkel, s egész életével a munkások osztálytudatának, szervezettségének, forradalmi öntevékenységének fejlesztését szolgálta. A tömegekből kikerült és a velük szoros kapcsolatban levő új hősöknek, a tömegek eszmei és erkölcsi vezetőinek vonásait nagy művészi erővel ábrázolja Gorkij „Az anya” című regényében, Pavel Vlaszov és társai személyében.

A szocializmusért folytatott harc éveiben, az ország elmaradottságával, a belső és külső osztályellenség eszeveszett ellenállásával kapcsolatos hihetetlen nehézségek leküzdése során a párt óriási mértékben tudta fejleszteni a dolgozó tömegek öntudatát. A párt egy célra irányítja az összes tömegszervezetek — a szovjetek, a szakszervezetek, a Komszomol, a szövetkezetek stb. szervező és nevelőtevékenységét. E szervezeteknek a dolgozók kommunista nevelésében betöltött szerepe különösen megnő a kommunizmusba való fokozatos átmenet időszakában. Ezek a tömegszervezetek arra hivatottak, hogy aktívan küzdjenek a párt politikájának valóra váltásáért, hogy az állami és a munkafegyelem szigorú betartására, a szocialista tulajdon gondos megóvására, a szocialista haza határtalan szeretetére és szocialista internacionalizmusra neveljék a tömegeket. Arra hivatottak, hogy harcoljanak az emberek tudatában és magatartásában még meglevő kapitalista csökevények ellen. A párt állandó segítséget nyújt, hogy tökéletesebbé váljék a kommunista nevelés eszközeinek: az iskolának, a sajtónak, a rádiónak, az irodalomnak és a művészetnek a tevékenysége. Ezzel egyszersmind óriási hatást gyakorol a szovjet emberek társadalmi tudatának fejlesztésére, a közvélemény kialakítására. A közvélemény, a történelemben először, a győztes munkások és parasztok országában vált valóban közvéleménnyé, azaz az egész nép véleményévé, és megszűnt álközvélemény lenni, melyet a kizsákmányoló társadalom uralkodó osztályai alakítottak és alakítanak ki abbeli törekvésükben, hogy saját osztályérdekeiket az egész nép érdekének tüntessék fel. A szocializmus országának közvéleménye az egész nép érdekeit, a kizsákmányolástól mentes embermilliók akaratát fejezi ki. Ezzel magyarázható az az óriási erkölcsi befolyás, melyet a közvélemény gyakorol az emberek tudatára és magatartására. A munkások, a parasztok és az értelmiségiek közül már nagy tömegek elérték — öntudatukat, párthűségüket és erkölcsi tulajdonságaikat tekintve — a párttagok színvonalát. Az egész szovjet nép felsorakozott a párt mögé. A pártonkívüliek és a kommunisták a szovjet emberek nagy kollektívájában egyesültek. Kénytelen volt erről meggyőződni az ellenség is abban a háborúban, amelyet a fasiszta fenevadak kényszerítettek a szovjet népre. Az ellenség minden számítása ellenére sem tudott támaszt találni a szocializmus országában. Ellenkezőleg, mindenütt beleütközött a nép egységének acélfalába, amelyről visszapattantak az „Oroszország meghódítására” irányuló kísérletei. Bubennov egy igen jellemző epizódot ír le „Fehér nyírfa” című regényében. A németek egy falu elfoglalása után megkérdezik Oszip Mihajlovics pártonkívüli kolhozparasztot, hogy tagja-e a pártnak. „Bolsevik vagyok én réges-régen” — válaszolja büszkén a kolhozparaszt. A falu bírája kijelenti, hogy Oszip hazudik, hiszen nem is volt tagja a pártnak. Erre Oszip Mihajlovics kolhozparaszt, aki minden idegszálával a párthoz tartozik, így válaszol: „Nyíltan nem voltam . . . csak titokban . . .”

A szovjet irodalom híven ábrázolja a szovjethatalomért, a szocializmusért folytatott harc különböző történelmi időszakaiban élt kommunistákat. Megmutatja a polgárháború kommunista hőseinek tipikus jellemvonásait Kozsuh (Szerafimovics: „Vasáradat”), Csapajev és Klicskov (Furmanov: „Csapajev”), Levinszon (Fagyejev: „Tizenkilencen”) alakjában. Ezek az emberek önzetlen odaadással szolgálják népüket, törhetetlen akarattal, energiával, hősiesen küzdenek a dolgozók ellenségei ellen, buzdító szavukkal és személyes példamutatásukkal emelik a tömegek öntudatát és harci szellemét, hivatott vezetői és nevelői a tömegeknek. A népgazdaság helyreállításáért küzdő kommunisták művészi ábrázolását nyújtja Gladkov „Cement” című regényében. A regény hőse, Gleb Csumalov, aki annak idején részt vett a polgárháborúban, társaival egy lerombolt üzem helyreállításán munkálkodik, s közben erélyesen harcol a szovjethatalom ellenségeinek szabotázsakciói ellen, leküzdi a bürokraták tehetetlenségét és közönyét, ostorozza a munkások egy részének a kistulajdonosokra jellemző beállítottságát (csak legyintenek, ha a termelésről van szó, és kisiparral foglalkoznak), lángra gyújtja a munkások szocialista lelkesedését. A falusi munkára küldött huszonötezer kommunista funkcionárius egyikének, Davidovnak (Solohov: „Új barázdát szánt az eke”) az alakján keresztül azok a kommunisták rajzolódnak ki előttünk, akik a kolhozmozgalmat megszervezték, bátran leküzdötték a kulákok dühödt ellenállását és a paraszttömegek kistulajdonosi előítéleteit. A szovjet irodalom nagyszerű, művészi ábrázolását nyújtotta a Nagy Honvédő Háború kommunista hőseinek is. Ilyenek például Vorobjov komisszár (Polevoj: „Egy igaz ember”), Voroncov politikai munkatárs és Brjanszkij parancsnok (Goncsar: „Zászlóvivők”) stb. Batmanov, Beridze és Zalkind személyében Azsajev („Távol Moszkvától”) azoknak a kommunistáknak állít méltó emléket, akik a távoli építkezéseken szervezték és önfeláldozó munkára lelkesítették a munkásokat s az alkalmazottakat a háborús idők hihetetlen nehézségei közepette. Voropajev alakján keresztül Pavlenko („Boldogság”) azt akarta megmutatni, hogy a Kommunista Párt tagjai számára igazi boldogságot csak az aktív közéleti tevékenység, a közösségben végzett munka, az új emberek nevelése, képességeik fejlesztése nyújt.

A szocializmusért vívott harc előrehaladásával, a szocialista átalakulások kibontakozásával mind gazdagabbá válik a kommunisták szellemi és erkölcsi világa, a kommunisták mind jobban betöltik a nép érdekeiért küzdő élharcosoknak, a nép eszmei és erkölcsi vezetőinek szerepét. A Kommunista Párt és a nép szoros kapcsolata különösen világosan megmutatkozik napjainkban, amikor a párt mögött ott áll az egész sokmilliós szovjet nép, amely a párt vezetésével a kommunizmusba való fokozatos átmenet grandiózus feladatainak megoldásán fáradozik.

A pártszervezetek vezetik azt a harcot, amely a XIX. pártkongresszus történelmi jelentőségű határozatainak, valamint az azt követő párt- és kormányhatározatoknak a végrehajtásáért folyik. Ezek a határozatok az ipar és a mezőgazdaság valamennyi ágának a további fellendítését szolgálják, mégpedig a nehézipar fokozott ütemű fejlesztése alapján, mivel a nehézipar a népgazdaság vezető ereje, a népjólét növekedésének, az ország egyre növekvő hatalmának forrása. A pártszervezetek vezetik a harcot a munka magas termelékenységéért, az önköltség csökkentéséért, az ipari termékek minőségének javításáért, a gabonatermelés növeléséért, az állattenyésztés hozamának emeléséért, a szovjet kereskedelem munkájának megjavításáért, az államapparátus olcsóbbá tételéért és a bürokratikus kinövésektől való megszabadításáért. A párt magas fokú kötelességérzetre neveli a kommunistákat, megköveteli tőlük, hogy a legszigorúbban betartsák a párt- és az állami fegyelmet, harcoljanak a hibák ellen, bátran kezdeményezzenek, vezessék be a legjobb munkamódszereket és a tudományos vívmányokat a gazdasági élet és a kultúra minden területén.

Hadd említsünk ezzel kapcsolatban néhány példát az üzemi és a kolhoz-pártszervezetek munkájából. A moszkvai „Felszabadított munka” gyár pártszervezete a közszükségleti cikkek termelésének fokozására vonatkozó párt- és kormányhatározatok végrehajtásáért vívott harc során minden munkást bevont a szocialista munkaversenybe. A pártszervezet igyekezett minden egyes munkással külön-külön foglalkozni, gondosan megvizsgálta igényeiket és szükségleteiket, s munkája során az egész kollektíva támogatását igénybe vette. A gyár dolgozói 1953-ban jelentősen fokozták a jó minőségű szövetek gyártását, a gyár az országos munkaversenyben az első helyre került, és elnyerte a „kiváló minőséget gyártó üzem” címet. Mindezt komoly műszaki előkészítés előzte meg (a régi szerszámgépek leszerelése és új, tökéletesebb gépekkel való kicserélése), ez pedig természetesen időbe telt, ami veszélyeztette a tervteljesítést. A pártszervezet a munkásokhoz fordult segítségért. „A szövőüzem kommunistái, mérnökei és technikusai — írja Goncsarova elvtársnő, a pártszervezet titkára — felkeresték a brigádokat, megmagyarázták a munkásoknak, hogy feltétlenül emelniök kell a termelékenységet. A munkások megértették a feladatot, támogattak bennünket, valamennyien erejük megfeszítésével, lelkiismeretesen dolgoztak. Különösen dicséretre méltó munkát végeztek a szerelők, akikre lelkesítően hatott Scserbakov, Balovnyev, Novozsilov és más kommunisták példája. A szerelés minősége kiváló volt. Az összeszerelt gépeket késedelem nélkül munkába lehetett állítani, s a gépek kifogástalanul működtek”¹.
¹ T. Goncsarova. A kollektíva támogatásával. Partyijnaja zsizny. 1954. 1. sz. 64. old. (oroszul).

A gyár pártszervezete komoly figyelmet fordított a legjobb munkamódszerek közkinccsé tételére, s az elmaradó munkásokat az élenjárók színvonalára emelte.

A leningrádi Finomposztó- és Ipari Textil-Kombinát pártszervezete — a munka termelékenységének emelését célzó munka verseny vezető ereje — állandóan gondot fordít a kommunisták aktivitásának növelésére, társadalmi kötelességtudatuk erősítésére, és szüntelenül harcol a hibák ellen. A kommunisták lelkesítik a munkásokat, s példát mutatnak a termelékenység emelése terén. „A kommunista Natalja Laptyeva egyszerre három gépen dolgozik, és kiváló minőségű gyapjúszövetet gyárt. Kitűnően elsajátította a szövés technikáját, s így rendszeresen 20—30 százalékkal túlteljesíti normáját, kizárólag elsőrendű minőségű szövetet gyárt, és közben nyersanyagot is megtakarít. Laptyeva csupán 1953 első kilenc hónapjában több mint háromezer méter szövetet gyártott terven felül, amiből mintegy ezer öltöny és kosztüm készült. Laptyeva elvtársnő több ízben elnyerte «a kombinát és Leningrád legjobb szövőnője» címet. Egyes brigádok rendszeresen túlteljesítik termelési előirányzatukat és kiváló minőségű szövetet gyártanak, így a kommunista Ivan Artamobov helyettes művezető vezetése alatt álló szövőbrigád, a kommunista Ivan Poszpelov vezette fonóbrigád, a kommunista Vaszilij Bogdanov festőbrigádja és sok más brigád is”².
² M. Blohina. A pártszervezet harca az üzem rejtett tartalékainak kihasználásáért. Kommunyiszt. 1954. 2. sz. 70—71. old. (oroszul).

A kolhozok, a szovhozok, a gép- és traktorállomások pártszervezetei a falu dolgozóit a mezőgazdaság további fellendítését célzó párt- és kormányhatározatok végrehajtására mozgósítják. A kommunisták a szocialista munka első vonalában harcolnak, s példájukkal lelkesítik a többieket. Itt van például Kuricin, a Gorkij területi „Tyimirjazev” kolhoz növényápolási brigádvezetője. „A kommunista Kuricin egyike azoknak az ügyes kolhozparasztoknak, akik termővé tudták változtatni a kolhoz sovány talaját. Neki és a többi kiváló kolhoztag szívós munkájának köszönhető, hogy az itteni föld, amelyen azelőtt hektáronként csak 20—25 púd gabona termett, most százpudos termést is hoz. De Kuricin nemcsak a szakma mestere, hanem egyszersmind a tömegek szervezője is. Önmagával és másokkal szemben egyaránt igényes, arra törekszik, hogy brigádjának minden egyes tagja túlteljesítse a munkaegység-előírásokat. Fáradhatatlanul és türelmesen foglalkozik a kolhozparasztokkal, megmagyarázza nekik a párt feladatait. A parasztok ezért nemcsak termelési vezetőt, hanem szívós és rendszeres politikai munkát végző pártagitátort is látnak benne”³.
³ I. A. Jemeljanov, V. M. Abaturov és A. A. Kalasnyikov, A „Tyimirjazev” kolhoz. Moszkva 1954, 64. old. (oroszul).

A „Tyimirjazev” kolhozban példamutató munkát végeznek más kommunisták is, így J. K. Konigina, „A Szocialista Munka Hőse” címmel kitüntetett növényápolási brigádvezető, F. I. Szergejev, N. P. Babakov és mások. A háború utáni időszakban a kolhoz huszonkét kommunista tagját tüntették ki érdemrendekkel és érdemérmekkel.

A „Tyimirjazev” kolhoz élén több mint húsz esztendeje a kommunista Jemeljanov, a Szocialista Munka Hőse áll. Jemeljanov a kolhoz vezetéséről szólva elmondotta, hogy bármilyen nehézséggel került is szembe munkája során, mindig igyekezett mindent „megtanácskozni a néppel”, és így megtalálta a helyes megoldást. Mindennapi tapasztalatai alapján győződött meg arról, hogy a párt ereje a néppel való kapcsolatában rejlik, a nép ereje pedig abban, hogy felsorakozik a párt mögé.

A néptömegek bölcsességük, becsületük és lelkiismeretük megtestesülését látják a Kommunista Pártban. A Szovjetunió Kommunista Pártjában testet ölt a nép becsülete, mert a párt kibontakoztatta a szovjet nép alkotó erejét, a népet a kommunizmusért, a haza ellenségei elleni harcra szervezte, világtörténelmi jelentőségű győzelmekre lelkesítette, és biztosította számára, hogy a haladó emberiség vezető ereje legyen.

Nincs nagyobb dicsőség, mint ahhoz a párthoz tartozni, amely a nép legjobb fiait egyesíti soraiban, és amely élén áll annak a harcnak, melyet a néptömegek a legnagyszerűbb és legnemesebb történelmi feladat megvalósításáért, a kommunista társadalom felépítéséért vívnak.

A Szovjetunió Kommunista Pártja a nép lelkiismerete, mert azt fejezi ki, amit a nép igazságosnak tart, mert nincs eltérés szavai és tettei között, mert a népet sohasem vezeti félre, hanem híven és igazul szolgálja. Nincs még egy párt, amely olyannyira érezné erkölcsi felelősségét népe, hazája, az egész emberiség sorsáért, mint a Kommunista Párt. Éppen ezért nem véletlen, hogy a legjobbak vonzódnak a párthoz, igyekeznek minél közelebb kerülni hozzá, s a kommunizmus élharcosainak táborába kerülni.

A Kommunista Pártnak a dolgozó tömegek között kivívott erkölcsi és politikai tekintélyét meggyőzően bizonyítja a párt sorainak növekedése. 1939-ben a pártnak 2 477 666 tagja volt, 1952-ben pedig (október 1-én) már 6 882 145 (a tagok és a tagjelöltek együttvéve); a hallatlanul súlyos háborús megpróbáltatások éveiben a párt tagjainak száma 1 600 000-rel gyarapodott.

Ugyancsak a párt és a szovjet állam megnövekedett tekintélyét mutatják a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjének választásai. 1931 óta a választásokban részt vevők százalékaránya a következőképpen növekedett:

1931	72,00
1934	85,00
1937	96,80
1946	99,70
1954	* 99,98

* Megjegyzés. Az 1931-es és 1934-es adatok a Szovjetunió szovjetjeibe való választásokra, 1937-től kezdve a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjébe való választásokra vonatkoznak.

A szavazásban részt vevő választók a kommunisták és a pártonkívüliek blokkjára adták szavazatukat. Ezzel kifejezték a párt iránt érzett mélységes bizalmukat, hiszen, mint Lenin mondotta, a nép „nem személyekre szavaz, hanem pártokra”⁴.
⁴ Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 349. old.

A nép csak azokban az emberekben bízik (akár tagjai a pártnak, akár pártonkívüliek), akik becsületesen és bátran tudnak harcolni a párt és a nép közös ügyéért. A párt, a kormány és a szovjet nép nagyszerű egysége a Szovjetunió győzelmeinek kiapadhatatlan forrása, a kommunizmushoz való előretörésének biztos alapja.

Az Októberi Forradalmat követően a szovjetország Kommunista Pártja nemzeti erőből nemzetközi erővé, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom rohambrigádjává vált. Az SZKP tapasztalataiból tanulják meg a kommunista testvérpártok, hogyan kell cselekedni és győzni, hogyan kell erősíteni kapcsolatukat a néptömegekkel és magukkal ragadni őket. Növekszik és erősödik a kommunista és munkáspártok tekintélye a népi demokratikus országokban, ahol ezek a pártok a szocialista építés vezető és irányító erejét alkotják. A tapasztalat azt mutatja, hogy a háború utáni időszakban jelentősen megnövekedett a kommunista pártok tekintélye a tőkés országokban is, ahol ezek a pártok a kíméletlen üldözés ellenére önfeláldozóan küzdenek a békéért, a demokráciáért, a reakció és a háború erői ellen. Amint arra Sztálin rámutatott, nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az európai tőkés országokban megnőtt a kommunista pártok befolyása. Ez annak köszönhető, hogy a kommunisták az európai fasiszta rémuralom keserves éveiben az antifasiszta, népfelszabadító küzdelem megbízható, bátor, önfeláldozó harcosainak bizonyultak.

A pártnak a néptömegek körében élvezett tekintélye nem szűkíthető le az egyén, a vezető vagy vezér tekintélyére. Ellenkezőleg, az egyénnek csak annyiban van tekintélye a tömegek között, amennyiben helyesen fejezi ki a nép érdekeit és teljes erejével küzd értük, s amennyiben nem különül el a nép élcsapatától. Más szóval, a vezető egyén az azonos elveket valló emberekből és harcosokból álló nagyszerű közösség tekintélyének, a marxista párt tekintélyének a letéteményese. A marxista pártnak azok a vezérei, akik elfordultak a marxizmustól, a marxista párttól — elvesztettek tekintélyüket a nép előtt. Csupán azok a pártvezetők őrizték meg tekintélyüket, akik mindig a népnek és élcsapatának, a Kommunista Pártnak kollektív tapasztalataira támaszkodtak. Ez azt jelenti, hogy a párt tekintélye, a kollektív pártvezetés tekintélye magasabban áll az egyén tekintélyénél.

Lenin hangsúlyozta, hogy „a munkásosztálynak, amely világszerte nehéz és szívós harcot folytat a teljes szabadságért, szüksége van tekintélyekre — de természetesen csak olyan értelemben, amilyen értelemben a fiatal munkásoknak szükségük van az elnyomás és a kizsákmányolás ellen küzdő öreg harcosok tapasztalataira, azoknak a tapasztalataira, akik sok sztrájkot hajtottak végre, akik több forradalomban vettek részt, és akiket bölcsekké tesznek a forradalmi hagyományok és széles politikai látókörük”⁵.
⁵ Lenin Művei. 11. köt. Szikra 1954, 424. old.

Ennek a tekintélynek, tanította Lenin, semmi köze sincs ahhoz a hivatalos tekintélyhez, melyet a burzsoázia teremt tudósai és politikusai számára. A forradalmi harc vezetésének kérdéseiben „minden egyes ország közvetlen harcot vívó élenjáró öntudatos munkásainak kollektív szelleme lesz a legnagyobb tekintély”⁶.
⁶ Ugyanott.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának félévszázados története a pártvezetés e vezérelvének sokszorosan igazolt helyességéről, a személyi kultusszal összeegyeztethetetlen kollektív vezetés óriási jelentőségéről tanúskodik. Az SZKP-tól mindig távol állt a személyiség babonás tisztelete, amelyre az eszerek és a narodnyikok annyira hajlamosak voltak. Semmiféle személyes tapasztalat sem helyettesítheti a történelmet alkotó tömegek tapasztalatait, a pártnak és Központi Bizottságának kollektív tapasztalatát. Erkölcsi vonatkozásban a személyi kultusz káros hatása abban rejlik, hogy nem a párt és a nép, hanem egyes személyek iránti hűségre nevel, s kedvező légkört teremt az önhittség, a talpnyalás, a bürokratizmus stb. számára.

A párt mindig az élenjáró elméletre és a tömegek gyakorlati tapasztalataira támaszkodó kollektív vezetésben látta a legfontosabb feltételét annak, hogy helyes határozatokat hozzon, és sikeresen harcoljon azok végrehajtásáért. Másfelől, a kollektív vezetésben látta a legfontosabb feltételét annak, hogy kialakítsa tagjaiban a kommunista harcosok számára elengedhetetlen erkölcsi tulajdonságokat és jellemvonásokat. A párt éppen azért tudott a nép ügyéért bátran és önfeláldozóan küzdő harcosokat nevelni, mert arra tanította tagjait, hogy kollektíven cselekedjenek és akaratukat alárendeljék a közösség akaratának, s mert harcolt a kispolgári individualizmus, a karrierizmus ellen, a fegyelem lenézése s a mensevikekre, a trockistákra és más opportunista elemekre jellemző egyéb jelenségek ellen.

Ebből korántsem következik az, hogy tagadjuk a kimagasló pártfunkcionáriusoknak és a pártvezéreknek a mozgalom irányításában betöltött szerepét. Lenin rámutatott arra, hogy a tömegmozgalmat vezető pártnak tekintélyes, befolyásos és tapasztalt vezetőkre van szüksége, akiknek ereje a pártukkal, népükkel való elszakíthatatlan kapcsolatukban, továbbá abban rejlik, hogy jól ismerik a nép életének történelmileg megérlelődött szükségleteit. Ezeket a vezetőket az jellemzi, hogy messzebbre tekintenek, mint a többiek, és nagy éleslátásról tesznek tanúságot a harc vagy az építőmunka feladatainak megoldása során. Ezek a vezetők, akikben a nép legjobb szellemi és erkölcsi vonásai öltenek testet, erkölcsi tekintélyüket — amint arra Lenin rávilágított—„nem holmi elvont erkölcsből, hanem a forradalom harcosának erkölcséből, a forradalmi tömegek sorainak és seregeinek erkölcséből”⁷ merítik.
⁷ Lenin Művei. 29. köt. Szikra 1953. 81. old.

A nép érdekeiért folytatott hősies harcban kivívott tekintélynek óriási jelentősége van a kommunizmusért folyó harcban, a szovjet dolgozók és a kommunizmusért világszerte küzdő harcosok kommunista szellemű nevelésében.

A párt és a szovjet állam arra tanítja a párt- és állami funkcionáriusokat, hogy becsüljék meg a nép bizalmát, s őrizzék meg erkölcsi tekintélyüket. „Gazdasági vezetőnek lenni szovjet viszonyok között — mondotta Sztálin — nagy tisztességet és bizalmat jelent a nép részéről. . . Vezetők jönnek és mennek, de a nép marad. Csak a nép halhatatlan. Minden más — múlandó. Ezért meg kell becsülni a nép bizalmát”⁸.
⁸ Lenin—Sztálin. A munkáról. Szikra 1950. 405, old.

Minden vezető párt- és állami funkcionáriusnak erősítenie kell kapcsolatát a tömegekkel, ismernie kell a tömegek igényeit és szükségleteit, értenie kell a szervező munkához, hogy a tömegeket a párt és a kormány által kitűzött feladatok megvalósítására mozgósíthassa.

A szovjet rendben a vezető tekintélyét nem csupán az határozza meg, hogy milyen magas tisztséget tölt be. Ez a tekintély egyszersmind az illető vezető személyének társadalmi elismerésén, a dolgozók iránta tanúsított bizalmán alapul. Más szóval, a tisztséggel járó tekintélyt alátámasztja az erkölcsi tekintély, amely megszilárdítja a vezető helyzetét, bármely munkaterületen dolgozzék is. Ez azt követeli a vezető funkcionáriustól, hogy nagyfokú felelősségtudattal végezze el a rá bízott feladatot, s hogy nagy hozzáértésével, helyes vezetési módszereivel és a nép, a szocialista állam iránti példamutató odaadásával kiérdemelje a nép bizalmát.

A párt kinevelte azokat a kommunizmushoz hű, nagyszerű, tapasztalt gazdasági és kulturális vezetőket, akiket Lenin kívánt a szovjet apparátus élén látni, „akikért kezeskedni lehet, hogy nem hisznek a puszta szónak, és egyetlen szót sem ejtenek ki lelkiismeretükkel ellentétben”, akik nem riadnak vissza attól, „hogy bármilyen nehézséget beismerjenek, sem pedig attól, hogy minden eszközzel harcoljanak a komolyan maguk elé tűzött cél eléréséért”⁹.
⁹ Lenin Művei. 33. köt. Szikra 1953. 490., 491. old.

A párt szigorúan rendreutasít ja azokat a vezetőket és funkcionáriusokat, akikből kiveszett a néppel szembeni kötelességérzet, akik nincsenek tudatában a rájuk bízott feladatért viselt felelősségnek, akik nem törekednek kellő aktivitással és állhatatossággal a párt- és kormányhatározatok végrehajtására, akik könnyen belenyugodnak az üzemek, intézmények, kolhozok lemaradásába, s az ezek munkájában észlelhető lazaságokba, fegyelmezetlenségbe, akik megtűrik a hibákat, akik vég nélküli ülésezésekkel, íróasztal mellőli vezetéssel helyettesítik a tömegek tapasztalatainak tanulmányozását, az operatív vezetést. A párt megköveteli, hogy a vezetők szeretettel és hozzáértéssel foglalkozzanak beosztottjaikkal, hogy meg tudják látni a tömegben az egyes embert, s az élenjárók színvonalára tudják emelni az elmaradókat. A párt arra tanít, hogy ne tűrjük a maradiságot, a formalizmust és a bürokratizmust, s az alulról jövő bírálat kipróbált fegyverével harcol e jelenségek ellen. A párt arra tanít, hogy támogassuk mindazt az újat, haladót, amit a nép alkotó munkája hív életre, hiszen a párt az újítók pártja, a haladásért, az embermilliók boldog életéért küzdő harcosok pártja.

A szovjet állami funkcionáriusok és pártvezetők jellemző vonása, hogy felelősséget éreznek munkájukért, s tudatában vannak a párttal, a néppel, hazájukkal szemben vállalt kötelességüknek. Az a funkcionárius, akiből kivész ez a felelősségérzet, aki saját érdekében visszaél hivatali helyzetével, akit hatalomvágy, karrierizmus stb. fűt, az magatartásában múlhatatlanul burzsoává válik. A párt és a nép nem tűri a haszonlesőket és a karrieristákat. A párt azzal, hogy ellenőrzést gyakorol az összes szervezetek és hivatalok, az összes vezetők tevékenysége fölött, a nép érdekeit védelmezi, s az ellenőrzés során gondoskodik a vezetés megjavításáról ott, ahol a vezetők megfeledkeznek a nép iránti kötelességükről, ahol a funkcionáriusok burzsoá szokásokat vesznek fel.

A szabadságmozgalom minden korszakának megvannak a maga kimagasló alakjai, akik a nép ügyét szolgáló önfeláldozó harcukkal példát mutatnak minden becsületes embernek. A nép becsületes és önzetlen szolgálata terén a Marx előtti időszak Oroszországának szabadságmozgalmában példaképnek tekinthetjük Ragyiscsevet, a dekabristákat, Herzent, Belinszkijt, Csernisevszkijt, Dobroljubovot. A szabadságmozgalom Marx utáni korszakában a nép szolgálatának gyönyörű példája Leninnek, a Kommunista Párt lángeszű vezérének, Lenin nagy harcostársának és tanítványának — Sztálinnak, továbbá Lenin más tanítványainak és harcostársainak —, az SZKP és a más országokban működő kommunista és munkáspártok vezetőinek élete és tevékenysége. A párt vezetőinek életében, tevékenységében, erkölcsi arculatában az előző forradalmár-nemzedékek legjobb vonásai öltöttek testet. Ezek a vonások tovább fejlődtek, hiszen a proletárpárt vezérei azt az egyetlen mindvégig következetes forradalmi osztályt képviselik, amely a társadalom gyökeres átalakítására irányuló, minden eddiginél nagyobb arányú és mélyrehatóbb népi szabadságmozgalomnak a vezető ereje.

Vlagyimir Iljics Leninben összpontosulnak a nép, a forradalmi osztály szellemi és erkölcsi arculatának legjobb vonásai, ezért méltán mondhatjuk, hogy Lenin korunk legnagyobb embere. Életének példája arra lelkesíti az embereket szerte a világon, hogy határtalan odaadással szolgálják az emberi haladás ügyét, s hősiesen harcoljanak a kommunizmus diadaláért. Abban a felhívásban, melyet a Kommunista Párt Központi Bizottsága Lenin halála alkalmából intézett a dolgozókhoz, a következőket olvashatjuk:

„Marx halála, óta nem volt még a proletariátus nagy felszabadító mozgalmának történetében olyan gigászi egyéniség, mint elhunyt vezérünk, tanítónk, barátunk. Mindaz, ami a proletariátusban valóban magasztos és hősies — a rettenthetetlen elme, a hajthatatlan, szívós, mindent legyőző vasakarat, a szent gyűlölet, a rabság és az elnyomatás elleni halálos gyűlölet, a hegyeket megmozgató forradalmi szenvedély, a tömegek alkotó erejébe vetett határtalan hit, a hatalmas szervező tehetség — mindez nagyszerűen testesült meg Leninben, akinek neve az új világ szimbólumává vált nyugattól keletig, déltől északig az egész földkerekségen”¹⁰.
¹⁰ A Szovjetunió Kommunista Pártja kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai. 1. rész. Szikra 1954. 937—938. old.

Lenin neve elválaszthatatlan a Kommunista Párttól, a forradalmi osztálytól, a forradalmi néptől. Ezt a pártot ő teremtette meg, ő kovácsolta össze eszmeileg és szervezetileg, ő edzette meg a nép nyílt és leplezett ellenségei ellen folytatott harcokban, ő vezette világtörténelmi jelentőségű győzelmekre. Elismert vezére, teoretikusa és gyakorlati vezetője volt a kommunista világmozgalomnak. Ő, aki milliók harcát vezette s milliókat tömörített a demokráciáért és a szocializmusért vívott harc zászlaja alá, mindenki másnál jobban tudta becsülni az egységbe tömörült kollektíva erejét, a kollektív vezetés erejét. Szeretett „tanácskozni” Marxszal, de állandóan szem előtt tartotta a tömegek és a vezető pártkáderek gyakorlati tapasztalatait is, ezekből levonta a következtetéseket és a tanulságokat. Vezére s ugyanakkor egyszerű és szerény funkcionáriusa volt a pártnak, aki nem idegenkedett az aprómunkától, és sohasem éreztette különleges szerepét. Tetteiben nem volt semmi hivalkodás, semmi mesterkéltség. „Egyszerű mint az igazság” — mondotta róla egy szormovói munkás Gorkijjal folytatott beszélgetése során, és ezzel rendkívül találóan fejezte ki Lenin egyik legjellemzőbb vonását.

Vlagyimir Majakovszkij „Vlagyimir Iljics Lenin” című költeményében így jellemezte Lenint:

Egészen olyan, mint én, te, ő –
csak talán a szeménél gondolataitól sűrűbb a redő,
és ajka a miénknél gúnyosabb kemény él.
Kemény, de nem mint keleti zsarnok,
aki eltipor diadalszekérrel.
Ő társához emberi-kedvesen hajlott.
Ő az ellenséghez vasnál keményebben ért el.
Nézzétek a szobrokat — mennyi pompás ősötök!
Ha netán Gogol, eléje babért teríts.
Másfélét — nehéz testi munkás hőstettet vállalt a vállára Iljics.

(Radó György fordítása)

Az emberi egyszerűség és szerénység, a néppel és a párttal elválaszthatatlanul összeforrott harcos napról napra megismétlődő hősiessége — Lenin jellemző vonása.

Lenin egész életével és tevékenységével, melyet utolsó leheletéig a tőke igájában sínylődő dolgozók felszabadításának, a párt ügyének szentelt, példát mutatott arra, milyennek kell lennie korunk élenjáró emberének.

Lenin a haza és az emberiség boldogságáért vívott harcot tekintette élete céljának, s ettől a céltól sohasem tért el: biztos léptekkel és következetesen haladt feléje az élharcosok seregében, maga mellé állította a tömegeket, mind újabb és újabb dolgozó rétegeket vont be a harcba, s felvilágosító és szervező munkájával az általa életre hívott, általa kikovácsolt marxista párt zászlaja alá sorakoztatta fel őket. Forradalmi meggyőződéséhez híven arra tanította a forradalmárokat, hogy egész forradalmi szenvedélyességükkel álljanak ki meggyőződésükért, ne térjenek el se jobbra, se balra a marxista párt elvi irányvonalától, s kíméletlenül üldözzenek a marxizmustól és a marxi állásponttól való mindennemű eltérést „íme, ez az én sorsom — írta Lenin egyik levelében. — Egyik harci kampány a másik után — a politikai ostobaságok, a banalitás, az opportunizmus stb. ellen.

Így megy ez 1893 óta. S a bárgyúak emiatt gyűlölnek. Nos, mégsem cserélném fel ezt a sorsot a bárgyúakkal való «békére»”¹¹.
¹¹ Lenin Művei. 35. köt. 209. old. (oroszul).

Nincs ember, aki hívebben teljesítette volna forradalmi kötelességét, aki becsületesebben szolgálta volna hazáját és a szocialista internacionalizmust, mint Lenin. Nincs ember, akit jobban áthatott volna a nép, az ember határtalan szeretetétől, a dolgozók ellenségeinek gyűlöletétől fűtött igazi humanizmus, mint Lenint.

Ő, aki a végletekig szerény volt a saját személyét illetően, aki a megfeszített munka közben nemegyszer elfelejtett önmagára gondolni, és nem törődött egészségével, pihenésével — rendkívül nagy gondot fordított munkatársainak szükségleteire, egészségi állapotára. Ellentmondást nem tűrően követelte a munka abbahagyását, amikor látta, hogy valamelyik funkcionáriusnak pihenésre van szüksége, megkívánta, hogy megfelelő körülményeket teremtsenek az illető funkcionárius számára stb. Ugyanilyen figyelmes gondoskodás jellemezte magatartását, bármelyik szovjet emberről volt is szó. Amikor munkásokkal vagy parasztokkal nagyfontosságú államügyekről beszélgetett, mindig kifaggatta őket életük sok apró részletéről is. N. A. Szemasko Leninre való visszaemlékezéseiben említést tesz Lenin feljegyzéseiről, melyekben hol azt kéri, hogy segítsenek valamilyen kis árvalányon, hol azt, hogy elégítsék ki valamelyik kórház alkalmazottainak igényeit, hol azt, hogy küldjenek jó szemüveget valamelyik parasztnak, és így tovább. Lenin ugyanakkor szenvedélyesen tudta gyűlölni a dolgozók ellenségeit és a kizsákmányolók uralma által életre hívott visszataszító jelenségeket. Kérlelhetetlen ellensége volt a nyárspolgáriasságnak, a szolgalelkűségnek, az álszenteskedésnek, a banalitásnak, az élet förtelmes jelenségeivel való megalkuvásnak.

„Csodálattal töltött el Lenin világosan megmutatkozó életszeretete és az élet szörnyűségével szemben táplált engesztelhetetlen gyűlölete. Gyönyörködtem abban a fiatalos vakmerőségben, mellyel minden tette tele volt. Bámultam emberfeletti munkabírását…” — írta Gorkij Leninről.

Minden szovjet ember, minden szovjet vezető számára követendő példa Lenin sokoldalú és erőteljes egyénisége, egyenes és határozott jelleme. Követendő példa bámulatos munkaszeretete, mely lehetővé tette számára, hogy két kézzel merítsen az egyetemes emberi kultúra kincsestárából, s létrehozza a forradalmi gondolat halhatatlan alkotásait; követendő példa a párt és a néptömegek forradalmi tapasztalatai alapján, fejlődő élenjáró elmélet erejébe vetett megingathatatlan hite, a harc és az építőmunka hihetetlenül bonyolult problémáinak megoldásában tanúsított bölcsessége, töretlen győzni akarása, amely nem rettent vissza a nehézségektől, nem esett pánikba a vereségeknél és nem kérkedett a győzelmekkel; minden kommunista számára követendő példa Lenin rettenthetetlensége a harcban, igazságossága és becsületessége, egyszerűsége és szerénysége, meggyőződésének és hajlamainak, szavainak és tetteinek csodálatos harmóniája.

Lenin a legnagyszerűbb megtestesítője annak a magasztos emberi életideálnak, amelyet az emberiség boldogságáért való lángolás, önfeláldozó hősiesség jellemez.

„Minden cselekedetünkben Lenin hatalmas egyénisége irányítson bennünket” — figyelmeztette a szovjet embereket Sztálin, a nagy Lenin tanítványa és munkatársa, akinek élete, akárcsak Leniné, a nép önfeláldozó szolgálatának példaképé volt.

A szovjet emberek, a szovjet ifjúság és a Lenin nevét viselő ifjúsági harci szövetség követi ezt a felhívást. „A komszomolista — állapítja meg a Komszomol Szervezeti Szabályzata — a legnagyobb tisztességnek tartja, hogy tagja lehessen a Szovjetunió Kommunista Pártjának, s egész tevékenységével, tanulásával felkészül arra, hogy a párt soraiba léphessen.” A Komszomol, a párt hűséges segítőtársa, nagyszerű embereket nevelt ki soraiból, akik munkájukkal és harci tetteikkel bebizonyították, hogy Lenin képét szívükben hordozzák, és mindenben követik nagy tanítójukat.
***

SaLa

 

Így élt Lenin

„MERÉSZEN ÉS JÓZANUL”

A vérrozsdával borított hatalmas, toprongyos, korgó gyomrú nép a szovjethez áll,vagy akárcsak hajdan, a burzsujnak kaparja ki a tűzből a gesztenyét?

„…Forradalmat nem lehet »csinálni«, a forradalmak az objektíve (pártok és osztályok akaratától függetlenül) megérett válságokból és történelmi fordulatokból fejlődnek ki” – fejtette ki a világtörténelem alighanem legmerészebb, egyszersmind legjózanabb politikusa, Lenin.

Az 1917-es esztendő története: a forradalomérlelő válságok és fordulatok története Oroszországban. Az év elején a háborútól elkínzott, éhes és egyre dühösebb nép elégedetlensége elérte a kritikus pontot. Február közepe táján hatalmas sztrájkhullám söpört végig az országon. Szaporodtak a hadseregben a parancsmegtagadások, a lázadások. Felkísértett 1905 emléke. A robbanás viharos – és váratlan – gyorsasággal következett be. Február 23-án Pétervárott mindössze kilencvenezren sztrájkoltak; főleg munkásasszonyok tüntettek: kenyeret követeltek. 24-én és 25-én a sztrájk általánossá vált, s mind gyakoribbakká a politikai jelszavak: „Le a háborúval!” „Vesszen az önkényuralom!”

A cár és kormánya nem tudta fölmérni, mi történik tulajdonképpen. 24-én a cárné még azt írta a főhadiszálláson tartózkodó férjének: „…Ez, ami folyik, a söpredék mozgalma. A suhancok és lányok futkosnak és kiabálnak, hogy nincs kenyerük, egyszerűen azért, hogy zavart keltsenek, a munkások pedig azért, hogy zavarják a többiek munkáját. Ha jó kemény hideg lenne, bizonyára valamennyien otthon ülnének.” 25-én pedig a cár naiv parancsot táviratozott a pétervári városparancsnoknak: „Megparancsolom, hogy a fővárosban holnapra vessen véget a zavargásoknak…” Február 27-én (március 8-án) azonban a pétervári helyőrség átállt a felkelőkhöz. Megalakult a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje. A cárizmust gyakorlatilag megdöntötték. Pétervárott a polgárság részéről a hatalmat a városi közigazgatás vette át. Március 2-án (15-én) a cár lemondásra kényszerült, és megalakult az Ideiglenes Kormány.

Pétervárott közben utcai harcok folytak a rendőrséggel és a cárhű csapatokkal. Itt a februári forradalomnak mintegy 1300 halottja és sebesültje volt. (Kevesebb tehát, mint az egyetlenegy véres vasárnapnak.) Más helységekben a fordulat csaknem vértelenül zajlott le; ebben döntő szerepe volt annak, hogy a katonáknak elegük volt a háborúból, nagy többségük szembefordult a cárizmussal, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsított a felkelők iránt.

A forradalomról Lenin Zürichben csak a cár lemondásának napján értesült. Épp megebédeltek, ő a könyvtárba készült, Krupszkaja meg mosogatott, amikor egyik emigránstársuk berohant hozzájuk a hírrel: „Ti nem tudtok semmit?! Oroszországban forradalom van!”

Ettől kezdve Leninnek nem volt se éjjele, se nappala. Iszonyúan szenvedett amiatt, hogy olyan távol van a forradalmi Oroszországtól. „Egyszerűen magamon kívül vagyok, hogy nem utazhatom Skandináviába” – írta még aznap, amikor a hírt megtudta, Inyessza Armandnak. „A forradalom híre óta Iljics szemét elkerülte az álom” – emlékezik vissza Krupszkaja. Szüntelenül a hazatérés lehetőségein töprengett. Egykettőre kiderült: Oroszország háborús szövetségesei – Anglia és Franciaország – nem engedik keresztül területükön a háborúellenes bolsevikokat. (A „honvédő” mensevikeket engedték, sőt segítették. Plehanovot és negyven társát angol hadihajó vitte Oroszországba.) Álmatlan éjszakáin fantasztikus hazatérési módok ötlöttek Lenin eszébe. Hogy talán haza lehetne jutni repülőgépen. Ez azonban a repülés akkori állapota mellett nyilvánvaló képtelenség volt. Aztán azt találta ki, hogy elváltoztatott külsővel, hamis svéd útlevéllel utazik. Útlevelet a svéd szociáldemokraták valószínűleg tudtak volna szerezni, a tervet az tette irreálissá, hogy Lenin nem beszélt svédül. „És mi lenne, ha az útlevélbe beíratnánk, hogy néma?” – kérdezte. Krupszkaja azonban kinevette: „Az ember könnyen elszólhatja magát. Elalszol, mensevikekről álmodsz, szidni kezded őket: »bitangok! bitangok!« – és fuccs az egész konspirációnak.”

Végül is egy mindezeknél fantasztikusabb terv valósult meg. Lenin, Krupszkaja és néhány társuk az Oroszországgal háborúban álló német császárság területén át jutott el Svédországba. Óriási kockázatot vállaltak. Lenin első perctől számolt azzal, hogy otthon hazaárulással vádolhatják, hadbíróság elé állíthatják. Meg is tett minden óvintézkedést. Lezárt vasúti kocsiban utaztak, s annyira őrizték „területenkívüliségét”, hogy még az őket felkereső német szociáldemokratákkal sem álltak szóba. Ennek ellenére életveszélyes vállalkozás volt. De Lenin egyszerűen nem tehetett mást. Ami most Oroszországban kezdődött – minden addigi munkájának, egész életének az értelmét jelentette.

Azt sem tudták, mire mennek haza. Lenin az úti előkészületek idején megfeszített erővel igyekezett tájékozódni, s – mint ez a Pravdának küldött híres „Leveleiből” (Levelek a távolból című cikksorozatából) kiderül – már ekkor világosan látta a forradalom jellegét és irányát. A pillanatnyi helyzetről azonban nem volt tiszta képe. Az orosz határon az elébük utazó bolsevikoktól meg is kérdezte: mit gondolnak, vajon letartóztatják-e őt Pétervárott? A hazaiak ezen jóízűt nevettek.

Nevethettek is. Lenin fogadtatása a fővárosban szabályos diadalmenet volt. „Köröskörül hullámzott, kavargott a tömeg… Vörös lobogók, kronstadti tengerészekből álló díszőrség, a Péter-Pál-erőd reflektorai, amelyek megvilágítják a Finn pályaudvartól a Ksesinszkaja-palotához vezető utat, páncélautók, az út két oldalán őrt álló munkások és munkásnők lánca…” – így írja le Krupszkaja a vonatról leszálltukkor elébük táruló képet. A pályaudvaron a mensevik vezetők is fogadták őket – a háború alatt Szentpétervárról Petrográdnak átkeresztelt főváros szovjetjeinek hivatalos képviselői. A bolsevikok főhadiszállásán – Ksesinszkaja táncosnőnek, cárok és nagyhercegek hajdani kegyencnőjének egykori palotájában – újabb ünnepség következett. Lenin több ízben is rövid beszédet tartott a pályaudvaron, a palota előtt az összegyűlt sokaságnak.

Diadalmas nap volt. Embertelenül nehéz napok, hetek, hónapok követték.

Oroszországban, 1917 áprilisában fölöttébb tisztázatlan volt a helyzet. A cárizmust a munkások és katonák elemi erejű felháborodása söpörte el. A polgári politikusok, akiknek valósággal ölükbe pottyant a hatalom, nem tudtak mit kezdeni vele. Tehetetlenkedtek, egy forradalmi helyzet kellős közepén vég nélküli ügyrendi vitákba kezdtek.(Hosszasan vitatták például, hogy a Téli Palotának melyik termében tartsa az Ideiglenes Kormány az üléseit.) Igen gyorsan nyilvánvalóvá vált az is, hogy a tömegek egyetlen követelését sem képesek – vagy nem akarják – kielégíteni. Tovább folytatták a háborút. A legcsekélyebb intézkedést sem tették sem a nagybirtok, sem a spekuláns tőke ellen. A földet követelő parasztoknak csak homályosan ígérgettek valami meghatározatlan, a bizonytalanul távoli jövőben végrehajtandó földreformot. Az éhséggel, a fűtőanyaghiánnyal sem tudtak megküzdeni. Ellenkezőleg: a nyomor soha nem látott mértékben növekedett. S amikor a petrográdiak mindezek láttán újból elégedetlenkedni kezdtek, nem jutott eszükbe semmi okosabb, mint a régi, cári recept: letartóztatások, katonaság. Csakhogy 1917-ben már hiányzott az ehhez szükséges erő…

A felkelés folyamán létrejött másik hatalom – a szovjetek – is csak alapszervezeteikben voltak többnyire forradalmiak. A csúcsszervezetekben (így a legfontosabban: a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjében is) a mensevikek kezébe került a vezetés, akik, alaposan félreértve a helyzetet, polgári-demokratikus illúziókba ringatták magukat, a lojális parlamenti ellenzék szerepét akarták játszani az Ideiglenes Kormány mellett.

A spontán népfelháborodás szervezésében és irányításában fontos szerepet töltöttek be a bolsevikok. De kevés harcedzett, tapasztalt vezetőjük volt. Legtöbben – mint Lenin, Zinovjev, Kollontaj asszony és mások – emigrációból vagy – Szverdlov, Kamenyev, Sztálin, Rikov, Dzerzsinszkij, Ordzsonikidze, Saumjan meg a többiek – börtönből, száműzetésből tértek vissza 1917 tavaszán.

Sokan közülük úgy ítélték meg a forradalom jellegét, hogy most kizárólag polgári-demokratikus átalakulás van napirenden. A munkásosztálynak és pártjának az a dolga, hogy ezt támogassa és ösztönözze. Némelyek úgy vélték, hogy Oroszországban nem érett a helyzet a proletárforradalomra; a szocialista forradalomnak a fejlett tőkés országokban kell megkezdődnie. Mások türelmetlenségükben veszélyes kalandba hajszolták volna a pártot: követelték, hogy a munkásosztály most, rögtön ragadja magához a teljes hatalmat.

Leninnek hát megint nemcsak az ellenséggel, hanem legközvetlenebb munkatársaival és elvbarátaival is vitatkoznia kellett. A petrográdi pártbizottság április elején tartott értekezletén előadta híres Áprilisi téziseit, melyekben megállapította, hogy a burzsoázia immár képtelen bármiféle progresszív átalakulás vezetésére, s hogy a demokratikus forradalommal párhuzamosan Oroszországban napirendre került a szocialista forradalom. A februári forradalomban két hatalom jött létre – egyfelől az Ideiglenes Kormány, másfelől a szovjetek hatalma s ily módon felvillant egy merőben új történelmi lehetőség: az, hogy a munkásosztály a szovjeteken keresztül békés úton, fegyveres erőszak nélkül szerezze meg a hatalmat. Ehhez azonban az kell, hogy a forradalmi munkásság minden szinten átvegye a szovjetek vezetését, és a munkások többsége meggyőződjék a szocialista forradalom szükségességéről.

Lenint a petrográdi pártbizottság ülésén leszavazták. Elképzeléseit legtöbben az oroszországi helyzet nem ismeretéből fakadó illúziónak vélték. Április végén azonban, a rohamosan növekvő párt összoroszországi konferenciáján, programja teljes diadalt aratott. Hogy történhetett ez? Minden bizonnyal hozzájárult Lenin világos logikájú, fáradhatatlan agitációja, roppant meggyőző ereje. De legfőképpen azért történt így, mert a forradalmi tömegekkel szoros kapcsolatban álló küldöttek megérezték, hogy a lenini program forradalmi szükségszerűséget fejez ki.

Sok nehéz vitája volt még ezután Leninnek. Júliusban a türelmetlenekkel. Ekkor ugyanis a polgári vezetők és a tábornokok közös ellenforradalmi akciói következtében a békés fejlődés oly vonzó lehetősége megszűnt. Voltak, akik azonnali fegyveres felkelést követeltek. Lenin úgy vélte: korai még, a dolgozók többsége még nem lát tisztán, s kétséges, hogy támogatná-e a proletariátus harcát. „Kalandorvállalkozásokkal, lázadásokkal, szórványos ellenállással, a reakcióval való reménytelen, szórványos próbálkozásokkal most nem segíthetünk a dolgon, hanem csakis azzal, ha teljesen tisztában vagyunk a helyzettel, ha a munkásélcsapat állhatatos és kitart, s előkészítjük az erőket a fegyveres felkelésre” – írta ekkor. Szeptember végén, októberben pedig azokkal kellett megbirkóznia, akik nem vették észre, hogy a helyzet időközben megérett, s halogatni akarták az újabb felkelést: „Ha most nem vesszük kézbe a hatalmat, ha »várunk«, fecsegünk a Központi Végrehajtó Bizottságban, ha kielégít minket a »harc a szervért« (a szovjetért), a »harc a kongresszusért«, az annyit jelent, hogy romlásba döntjük a forradalmat.” „A szovjetkongresszusra »várni« kész idiotizmus, mert ez azt jelenti, hogy heteket veszítünk, márpedig most hetek, sőt napok döntenek el mindent” – írta a Központi Bizottságnak küldött leveleiben.

Februártól októberig legalább tízszer leszavazták, javaslatait számtalanszor elvetették. S ő, aki igazán nem volt haragtartó – egyetértett azzal, hogy visszavegyék a pártba az „internacionalista mensevikeket” (köztük Trockijt is, akivel annyi konfliktusa volt), hajlandó volt már másnap a legőszintébben együttműködni azzal, akivel előzőleg hevesen vitatkozott -, két ízben is szakításra gondolt, felajánlotta lemondását is központi bizottsági tagságáról. Miért volt ilyen makacs és határozott? Honnan volt ereje a naponta meg-megújuló harchoz? És miképp lehetséges, hogy végül minden lényeges kérdésben neki lett igaza?

Személyiségéről sokféle mítosz és ellenmítosz, legenda és ellenlegenda szövődött. Nem tartozik e könyv feladatai közé, hogy vitatkozzék velük, vagy éppen igazságot tegyen. Lenin életrajzának ismeretében azonban tényként fogadhatjuk el, hogy alkata: a tudós és a gyakorlati politikus ritka szerencsés ötvözete volt. Roppant műveltségű, hajlékony elme; sohasem hitte azt, hogy már mindent tud, hogy eljutott az egyszer s mindenkorra érvényes igazsághoz. Nem véletlen, hogy tőle származik a mondás: a marxizmus élő lelke a konkrét helyzet konkrét elemzése. Tudományos munkán iskolázott agya 1917 viharos hónapjaiban szélsebesen gyűjtötte és mindenkinél gyorsabban dolgozta fel az információkat. Különleges képessége volt arra, hogy észrevegye, mi az új, mi a fontos. Nem habozott saját, régebbi elképzeléseit módosítani, ha úgy látta, hogy a valóság új körülményeket teremtett – kisebbségben vagy akár egyedül maradva is kitartott mellettük azonban, ha meggyőződött róla, hogy megfelelnek a forradalom követelményeinek.

Egész életében a forradalomra készült. Nem csoda, hogy elemében volt 1917 forradalmas hónapjaiban. Pedig betegeskedett, s ráadásul újabb üldöztetésben volt része.

A júliusi fordulat után a Kerenszkij-kormány elhatározta: leszámol Leninnel és a bolsevikok néhány más vezetőjével. Hazatérésének módjába most, hónapok múltán belekapaszkodva elterjesztették róla, hogy a német császári kormány ügynöke. Kémkedés és hazaárulás vádjával bíróság elé akarták állítani.

Szégyenletes vádak egy politikusra, egy forradalmárra nézve… Lenin kezdetben jelentkezni akart, hogy bíróság előtt, nyilvános tárgyaláson tisztázza magát a képtelen vádak alól. Nem voltak pedig illúziói a bírósági eljárás törvényességét illetőleg. Feleségétől így búcsúzott: „Lehet, hogy nem látjuk többé egymást.” Kamenyevnek pedig átadott egy kis kék füzetet, azzal a kéréssel: okvetlenül hozza nyilvánosságra, ha őt „elteszik láb alól”. (A kék füzet az Állam és forradalom vázlatát, első fogalmazványát tartalmazta.)

A petrográdi bolsevikok eleinte nem tudtak dönteni: kell-e jelentkeznie Leninnek vagy sem? Akik a jelentkezés mellett voltak, nyilvános tárgyalásra, nagy hatású tisztázásra (és nagy agitációs lehetőségre) számítottak. Akik ellenezték, azzal érveltek, hogy Lenin és társai el sem jutnak a bíróságig, a reakciós rendőrök, katonatisztek már előbb megölik őket. (Alighanem az utóbbiak ítéltek helyesen. Polovcev tábornok, a Pétervári Katonai Kerület akkori parancsnoka – aki a júliusi napokban békés tüntetőkre lövetett – később, Párizsban közzétett emlékirataiban ezt írta: „A tiszt, akit Teriokiba azzal a reménnyel küldtem, hogy ráteszi a kezét Leninre, azt kérdezte tőlem, sértetlenül vagy holtan akarom-e, azt az urat megkapni… Mosolyogva válaszoltam, hogy a letartóztatottak nagyon gyakran szökést kísérelnek meg…”)

A bolsevikok Központi Bizottsága mindenesetre megbízottakat küldött a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságához: vállaljanak felelősséget azért, hogy Leninnek és Zinovjevnak nem esik bántódása, ha jelentkeznek. Ordzsonikidze, az egyik megbízott az asztalt verte: „Tudják, mit csinálunk magukkal, ha Leninnek baja esik? Elvágjuk a torkukat!” A Végrehajtó Bizottság képviselője őszintén bevallotta, hogy nem tudnak felelősségei vállalni Lenin életéért. Ezek után a bolsevik KB-tagok úgy döntöttek: Leninnek és Zinovjevnak illegalitásban kell maradnia.

Jemeljanov fegyvergyári munkás családjának védelme alatt, Razliv állomás közelében, egy tóparti kunyhóban éltek. Szűkösen, kényelmetlenül laktak; a biztonság sem volt valami nagy, a környéken sok nyaraló, vadász, kiránduló mászkált. Lenin Jemeljanov segítségével a bokrok sűrűjében „zöld dolgozószobát” rendezett be magának, s miközben türelmetlenül várta a Petrográdból érkező újságokat, fogadta és útnak indította az illegális futárokat, intenzív elméleti munkát is végzett: jórészt itt írta meg A fenyegető katasztrófa, és hogyan harcoljunk ellene, Állam és forradalom, Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat ? című munkáit.

Ezekben a tanulmányokban Lenin már azzal foglalkozott: mi történik azután, hogy a proletariátus a győztes forradalomban kezébe veszi az államhatalmat? Összefoglalta (és az opportunistákkal szemben megvédte), az újabb történelmi tapasztalatok alapján kibővítette, konkretizálta és elmélyítette a marxizmus államelméletét, kidolgozta a proletárdiktatúra államhatalmának alapelveit.

Leninnek ezek a munkái – és különösen az Állam és forradalom – a marxizmusnak ma ugyanolyan alapművei, mint (mondjuk) a Kommunista Kiáltvány.

Augusztus végén – elváltoztatott külsővel, hamis útlevéllel, egy bolsevik mozdonyvezető fűtőjeként – Finnországba ment. Ezután jó egy hónapig innen küldte helyzetelemző, tanácsokat adó és vitatkozó cikkeit az újságoknak, leveleit a petrográdi és moszkvai bolsevikoknak.

Nincs pontos adat arról, mikor tért vissza Petrográdba. A kortársak közül némelyek úgy emlékeznek, hogy szeptember végén, mások szerint október első napjaiban. Érthető: hiszen illegalitásban élt, hollétéről alig néhányan tudtak. Bizonyosra vehető azonban, hogy október 8-án már Petrográdban írta Egy kívülálló tanácsai című híres cikkét, melyben a fegyveres felkelés elveit és taktikáját tisztázta. Ősz parókában, borotvált arccal részt vett a párt Központi Bizottságának október 10-i és 16-i ülésén is, melyen – hosszú és éles vita után – a fegyveres felkelés előkészítéséről döntöttek.

Időközben ugyanis nagyot változott a helyzet. Kornyilov tábornok kora őszi ellenforradalmi kísérlete felnyitotta a munkások és a katonák szemét. A cári rendszer visszaállítására törekvő tábornokkal szemben Petrográd egész munkássága megmozdult. A bolsevikok kezdeményezésére a munkások felfegyverkeztek. Kornyilov csapataihoz agitátorokat küldtek, akik megmagyarázták, a jórészt kaukázusi katonáknak: mit akar a tábornok, és mit a forradalom. Az ellenforradalmárok nem is jutottak el Petrográdig; a Kornyilov-féle összeesküvés széthullott. A munkások és katonák öntudata, tisztánlátása viszont nagyot nőtt. Ősszel már a legtöbb helyen bolsevik többségű szovjeteket választottak. A petrográdi és a moszkvai szovjetben is a bolsevikok szereztek többséget. „A többség most mögöttünk van. Politikailag a helyzet megérett a hatalom átvételére” – mondta a Központi Bizottság ülésén Lenin.

A hangsúly a felkelés technikai előkészítésére – harci osztagok alakítására, fegyverek szerzésére, a taktikai tervek kidolgozására – tolódott át. Ezt a siker érdekében szigorú titokban kellett tartani. Zinovjev és Kamenyev azonban azt hitte, hogy a fegyveres felkelés megszervezése is nyilvános vita témája lehet. Példátlan indiszkréciót követtek el: sajtónyilatkozatban határolták el magukat a fegyveres felkelés lenini tervétől.

Kerenszkij a veszély láttán cselekvésre határozta el magát. Október 23-áról 24-ére (november 5-éről 6-ára) virradó éjjel le akarta záratni a Néva hídjait, hogy a külvárosokat elszigetelje. A bolsevik pártot pedig törvényen kívül akarta helyeztetni.

Október 24-én (november 6-án) reggel tisztiiskolások megtámadták és megszállták a bolsevik párt központi nyomdáját. Támadást terveztek a Szmolnij ellen is. (Az úri kisasszonyok hajdani nevelőintézete akkor már a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának, a Petrográdi Szovjetnek és a bolsevik párt Központi Bizottságának székhelye volt.)

A Központi Bizottság megbízta a Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy azonnal tisztítsa meg a nyomdát a katonaiskolásoktól. Megkezdődött a fegyveres harc a hatalomért.

Lenin ezt a napot még illegális lakásán töltötte. Este azonban – amikor a Központi Bizottság összekötője révén értesült róla, hogy mi a helyzet a városban – álruhában, parókásan, s mintha a foga fájna, bekötött arccal a forrongó városon át a Szmolnijba ment.

Szállásadójának, Fofanovának – aki a többiekkel együtt napközben még úgy vélte: túlságosan bizonytalan a helyzet, Leninnek egyelőre nem szabad a Szmolnijba mennie – egy cédulát hagyott: „Oda mentem, ahova nem akarták, hogy elmenjek. Viszontlátásra! Iljics. ”

„Amikor megláttam, hogy Vlagyimir Iljics nem a fedőnevét használta, hanem a lakonikus Iljicset, hirtelen megnyugodtam. Már nem féltettem őt. Iljics tudja, mit csinál – mondtam magamnak. Mégis elhatároztam, hogy utána megyek a Szmolnijba. Ott éppen akkor pillantottam meg, amikor levette a kabátját és a kabátjával együtt a parókáját” – így emlékezik vissza Fofanova arra a pillanatra, amikor Lenin végérvényesen kilépett az illegalitásból.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

A kommunista erkölcs elvei és normái – a kommunizmusért

Az emberiség túlnyomó többségét kitevő dolgozók érdeke a kommunista társadalom elérése, még akkor is, ha ezt kevesen értik meg.

Mit adhat az emberiségnek a kommunista jövő?
A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósulását, az emberséges társadalomban való élet lehetőségét. A felsőbbrendűség, az élősködés, a szolgaság megszüntetését, az igazi emberi méltóságot az egész emberiségnek. A mindenki számára a valóságos demokráciát, ami nem csak a gazdagok, hanem az egyenlő emberek érdekeinek érvényesítését teszi lehetővé. Ahol a pénz az úr és az embert is pénzel mérik ott nem lehet demokrácia. Az igazi valóságos demokrácia csak az osztálynélküli társadalomban lehetséges, ahol nincs úr és nincs szolga. Az a társadalom, amelyben az emberek túlnyomó többsége kénytelen eladni magát – munkaerejét – a létért cserébe, ami másnak hoz hasznot, az embertelen diktatúra, amely zsákutcába viszi az emberiséget, és akár a pusztulásba is.

… A kommunizmusért küzdő harcosokat, a kommunista társadalom építőit jellemző magatartásbeli elvek és szabályok a kommunista ember erkölcsi nézeteit és meggyőződését juttatják kifejezésre.
… Az erkölcsi nézetek, vagyis az embernek a magatartási elvekről alkotott elképzelései és fogalmai csak úgy ölthetnek testet az ember cselekedeteiben, ha az erkölcsi meggyőződés egyszersmind az ember erkölcsi érzésévé válik.
… A marxizmus, amikor tudományosan megfogalmazza az erkölcsi magatartásnak a tömegek harcából születő, egyedül igaz, objektív elveit és szabályait, egyáltalán nem állítja szembe azokat az emberek érzéseivel és vágyaival, hanem hangsúlyozza az erkölcsi meggyőződés és az erkölcsi érzés egységének szükségességét, mert ez az egység egyik igen fontos feltétele annak, hogy az erkölcsi elvek és szabályok testet ölthessenek az emberi magatartásban.
… A hazafiság és a nemzetköziség, a humanizmus, a kollektivizmus nemcsak szocialista ideológiai és erkölcsi elvek, hanem a kommunizmusért küzdő szovjet emberek magasztos erkölcséből fakadó érzések is.
… az erkölcsi érzések nem választhatók el az emberi magatartást irányító nézetektől. Az az ember, aki csupán érzéseire hallgat, s ezeket az érzéseket nem támasztja alá tudás (amely lehetővé teszi az erkölcsi elveknek a konkrét viszonyokra való helyes alkalmazását), „jó szándékai” ellenére is sok rosszat követhet el.
… Az erkölcsi érzést a társadalmi és a magánéletben egyaránt mindig és mindenütt a helyes eszmék, a helyes elvek kell hogy irányítsák. Csak ebben az esetben válik az ember magatartása tudatossá, erkölcsileg szilárddá.
… A szovjet ember erkölcsi értékének kritériuma: a szocialista haza odaadó szolgálata, az emberiség ragyogó jövőjéért, a kommunizmusért világszerte küzdő dolgozókkal vállalt szolidaritás. A nép és a haladó emberiség iránti kötelesség tudata, a hazaszeretet, a haza ellenségeivel szemben érzett gyűlölet, a közös ügyért vívott harcban tanúsított önzetlenség és önfeláldozás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az emberről való gondoskodás, a munka és a tudás szeretete, a fegyelmezett magatartás, a társadalmi tulajdon védelme, a családról való gondoskodás
… Az erkölcsi nevelésnek éppen az a feladata, hogy a kommunista erkölcsi elveket szokássá és hagyománnyá, a kommunista társadalom harcosainak és építőinek erkölcsi tulajdonságaivá tegye.
… a történelem színpadára lépett a munkásosztály, amely arra hivatott, hogy a haszonlesésen és a kapzsiságon alapuló társadalmat megsemmisítse, és a kizsákmányolástól mentes emberek kölcsönös segítségnyújtásán és elvtársi együttműködésén alapuló társadalmat felépítse.
… A legnagyobb szervező erő, amely a tőke elleni harcra mozgósítja a tömegeket, a marxizmus—leninizmus ideológiája.
… A munkásosztály ideológiája pontos, hű tükörképét adja a valóságnak, ezért ettől az ideológiától távol áll a valóság mindennemű szépítgetése.
… A társadalmi kötelesség becsületes teljesítése nélkül, igaz és őszinte személyi kapcsolatok nélkül nincs igazi barátság, nincs igazi család sem.
… A társadalom, az állam, a párt iránti kötelesség lelkiismeretes és becsületes teljesítése, az igaz és őszinte személyi kapcsolat — a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye.
… Az emberi akarat csupán akkor nyer erkölcsi jelentőséget, ha magasztos célnak — a nép szolgálatának van alárendelve. Csakis ebben az esetben válik az akarat az ember pozitív erkölcsi tulajdonságává.
… Az új társadalom megteremtésének feladata hasonlíthatatlanul nehezebb, mint a burzsoázia megdöntésének feladata, és ez a feladat „nem oldható meg egyetlen hősies fellángolással, hanem a tömegek közt végzett hétköznapi munkához szükséges legtürelmesebb, legállhatatosabb, legnagyobb hősiességet követeli meg”
… A munkának, a hétköznapoknak … a hősiessége csak ott bontakozhat ki igazán, ahol a dolgozók milliói tudatosan vesznek részt az új társadalom építésében, ahol az ember alárendeli akaratát a közösség akaratának, s ahol a dolgozó a társadalom érdekeit a maga legszemélyesebb ügyének, elsőrendű egyéni érdekének tekinti.
… Kommunista eszmeiség nélkül, vagyis az ügyünk igazába vetett szilárd hit és a győzelemhez vezető utak ismerete nélkül nincs kommunista nevelés.
… Ha nincs kommunista eszmeiség, amely megadja a harc tudományosan megalapozott, világos célját, akkor nem lehet szó a nép boldogságáért küzdő harcosokat jellemző forradalmi optimizmusról.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A kommunizmusért küzdő harcosok erkölcsi tulajdonságai és jellemvonásai

A kommunizmusért küzdő harcosokat, a kommunista társadalom építőit jellemző magatartásbeli elvek és szabályok a kommunista ember erkölcsi nézeteit és meggyőződését juttatják kifejezésre. Azzal persze még senkit sem nevelhetünk erkölcsös magatartásra, ha megismertetjük vele a kommunista erkölcs nézeteit és szabályait. Ha ez így volna, akkor ahhoz, hogy valaki erkölcsös emberré váljék, elég volna áttanulmányoznia egy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó jó marxista tankönyvet. Ám az életben ez nem elég: az igazi kommunista erkölcsi nevelést az emberek a munka során, a kommunizmusért vívott gyakorlati harc közben kapják, amikor a nemes eszmék valóra válnak, amikor a szó tetté, az erkölcsi meggyőződéi pedig erkölcsös cselekedetté válik. Csak ebben az esetben olvad össze szervesen az erkölcsi meggyőződés az erkölcsös magatartással, csak ebben az esetben formálódik ki az ember nemes erkölcsi arculata.

Az erkölcsi nézetek, vagyis az embernek a magatartási elvekről alkotott elképzelései és fogalmai csak úgy ölthetnek testet az ember cselekedeteiben, ha az erkölcsi meggyőződés egyszersmind az ember erkölcsi érzésévé válik.

A marxizmus, amikor tudományosan megfogalmazza az erkölcsi magatartásnak a tömegek harcából születő, egyedül igaz, objektív elveit és szabályait, egyáltalán nem állítja szembe azokat az emberek érzéseivel és vágyaival, hanem hangsúlyozza az erkölcsi meggyőződés és az erkölcsi érzés egységének szükségességét, mert ez az egység egyik igen fontos feltétele annak, hogy az erkölcsi elvek és szabályok testet ölthessenek az emberi magatartásban. „«Emberi emóciók» nélkül az ember számára nem volt, nincs és nem is lehet igazságkeresés”⁸², — írta Lenin.
⁸² Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1955. 261. old.

Ugyanez vonatkozik az erkölcsre is: a jó, a társadalmi igazságosság forró szeretete nélkül, a rossz gyűlölete nélkül nincs igazi erkölcs. Ezért az emberek erkölcsi nevelésében óriási jelentősége van nemcsak az erkölcsi magatartási elvek és szabályok elméleti megvilágításának, hanem az erkölcsi érzés kinevelésének is. A hazafiság és a nemzetköziség, a humanizmus, a kollektivizmus nemcsak szocialista ideológiai és erkölcsi elvek, hanem a kommunizmusért küzdő szovjet emberek magasztos erkölcséből fakadó érzések is. A társadalmi, hazafias kötelességtudat egyben kötelességérzet, a becsületről alkotott fogalom pedig egyben becsületérzés is kell hogy legyen.

Ugyanakkor az erkölcsi érzések nem választhatók el az emberi magatartást irányító nézetektől. Az az ember, aki csupán érzéseire hallgat, s ezeket az érzéseket nem támasztja alá tudás (amely lehetővé teszi az erkölcsi elveknek a konkrét viszonyokra való helyes alkalmazását), „jó szándékai” ellenére is sok rosszat követhet el. Ha például valakit áthat az emberiesség érzése, de az illető nem ismeri az osztályharc törvényeit, előfordulhat, hogy ez a humanitás ott fog megnyilvánulni, ahol az a nép érdekei szempontjából káros, vagyis éppen nem humanista cselekedetre fog vezetni. A nagylelkűség, az igazságszeretet stb. ugyancsak a maga ellentétévé változhat, ha megfeledkezünk az osztályharc törvényeiről, az ellenség álnok mesterkedéseiről, az éberségről. Az erkölcsi érzést a társadalmi és a magánéletben egyaránt mindig és mindenütt a helyes eszmék, a helyes elvek kell hogy irányítsák. Csak ebben az esetben válik az ember magatartása tudatossá, erkölcsileg szilárddá.

Az ember erkölcsi nézetei és érzései, melyek a gyakorlati magatartásban, az erkölcsi elvek önkéntes betartásában öltenek testet (a megszokás, a hagyomány, a belső szükséglet alapján, hogy így cselekedjünk és ne másként), az ember erkölcsi tulajdonságaivá válnak. Amikor azt mondják egy emberről, hogy a kötelességteljesítés mintaképe, ezzel azt akarják kifejezésre juttatni, hogy a kötelességérzet az illető erkölcsi nézeteinek, érzéseinek és cselekedeteinek jellemző vonása, vagyis az illető erkölcsi tulajdonsága.

A burzsoá erkölcs, amint arra Gorkij rámutatott, aszerint osztotta fel az emberi tulajdonságokat pozitív és negatív tulajdonságokra, ahogy azt a kispolgárok önvédelmének érdekei, vagyis a magántulajdon és az uralkodó osztály által élvezett kiváltságok megőrzésének érdekei követelték. Pozitív tulajdonságnak minősítette a rabszolgai tűrést, az alázatosságot, a jámborságot, a vallásosságot, az engedelmességet, a béketűrést, a felebaráti (vagyis a tulajdonosok, a burzsoázia iránti) szeretetet. Ezeket a tulajdonságokat (az úgynevezett „erényeket”) hirdetik a népnek a különböző valláserkölcsi prédikációkban. A burzsoázia számára ezek az „erények” csupán rabló politikájának álszent takargatására szolgálnak. A mai burzsoázia a gyakorlatban éppen azokkal a tulajdonságokkal tündöklik, amelyeket a hagyományos burzsoá erkölcs hibáknak, vagy „negatív” (amorális) tulajdonságoknak nevezett. Ezek: a kapzsiság, a fösvénység, a haszonlesés, a ravaszság, a kegyetlenség, az irigység, a falánkság, a gyönyörhajhászás, az önhittség, az árulás, a lustaság, a hazugság, a képmutatás stb. Ezek a tulajdonságok jellemzik a tőkés társadalomban az uralkodó osztály képviselőinek „erkölcsi” arculatát, hiszen mindezek a burzsoá egoizmusnak, a magántulajdon bálványozásának különböző megnyilvánulásai. Nem véletlen, hogy a mai burzsoá moralisták különösen hajlanak arra, hogy örök emberi vonásoknak nyilvánítsák ezeket a tulajdonságokat, melyeket — úgymond — még az állatvilágtól örököltünk, s amelyek éppen ezért megváltoztathatatlanok. Az imperialista burzsoáziát leplezetlenül dicsőítő ideológusok nem a „negatív”, hanem a „pozitív” tulajdonságok közé sorolják ezeket a vonásokat, és cinikusan kijelentik, hogy szükség van rájuk a létért, a hatalomért vívott harcban.

A szovjet emberektől távol áll a burzsoá erkölcs, mely az emberek közötti kapcsolatokban a cinizmust és az embergyűlöletet igyekszik igazolni. A szovjet ember erkölcsi értékének kritériuma: a szocialista haza odaadó szolgálata, az emberiség ragyogó jövőjéért, a kommunizmusért világszerte küzdő dolgozókkal vállalt szolidaritás. A nép és a haladó emberiség iránti kötelesség tudata, a hazaszeretet, a haza ellenségeivel szemben érzett gyűlölet, a közös ügyért vívott harcban tanúsított önzetlenség és önfeláldozás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az emberről való gondoskodás, a munka és a tudás szeretete, a fegyelmezett magatartás, a társadalmi tulajdon védelme, a családról való gondoskodás — a kommunista erkölcsnek ezek a fontos követelményei mély gyökeret vertek a szovjet emberek millióinak tudatában és magatartásában, erkölcsi arculatuk elválaszthatatlan vonásaivá, erkölcsi tulajdonságokká váltak. Az erkölcsi nevelésnek éppen az a feladata, hogy a kommunista erkölcsi elveket szokássá és hagyománnyá, a kommunista társadalom harcosainak és építőinek erkölcsi tulajdonságaivá tegye.

A kommunista erkölcsnek egyik legfontosabb s a fentebb megvizsgált erkölcsi elvekkel és szabályokkal szervesen összefüggő követelménye, hogy helyes és becsületes magatartást tanúsítsunk osztályunkkal, a néppel, a hazával, a Kommunista Párttal szemben. Ez a követelmény, akárcsak a kommunista erkölcs többi követelménye, nem az emberről alkotott elvont elképzelésből indul ki. A múlt erkölcsi parancsolataiban és etikai rendszereiben is gyakran találkozunk az igazságosság és becsületesség követelményével az emberek közötti kapcsolatok terén. Ezt a követelményt mint örök absztrakt törvényt fogalmazták meg, amelynek mindenki engedelmeskedni tartozik. Ám a gyakorlatban ez a követelés a kizsákmányoló társadalom uralkodó osztályai számára éppoly keveset jelentett, mint az ember iránti tisztelet követelése.

Az igazságos és becsületes emberi kapcsolatok követelménye megszűnt elvont követelés lenni akkor, amikor a történelem színpadára lépett a munkásosztály, amely arra hivatott, hogy a haszonlesésen és a kapzsiságon alapuló társadalmat megsemmisítse, és a kizsákmányolástól mentes emberek kölcsönös segítségnyújtásán és elvtársi együttműködésén alapuló társadalmat felépítse.

Az új, a kommunista társadalomért vívott harchoz, s e társadalom felépítéséhez szervezett munkásosztályra van szükség, amely felzárkóztatja maga mögé a nagy néptömegeket. A legnagyobb szervező erő, amely a tőke elleni harcra mozgósítja a tömegeket, a marxizmus—leninizmus ideológiája. Ezt az ideológiát igazsága teszi erőssé. A munkásosztály ideológiája pontos, hű tükörképét adja a valóságnak, ezért ettől az ideológiától távol áll a valóság mindennemű szépítgetése. A hazug burzsoá ideológiával és politikával a munkásosztály és pártja a marxista—leninista tanítás nagy igazságát állítja szembe, azt az igazságot, amely e tanítás legyőzhetetlen erejének forrása. Az igazság követelménye — a társadalmi élet megismerése és az emberek közötti kapcsolatok terén egyaránt — a munkásosztály vezetésével szebb jövőjüket építő néptömegek legmélyebb létalapjaiból fakad. Éppen ezért ez a marxista, kommunista etika természetes követelménye.

A szovjet ember igaz, becsületes magatartást tanúsít a társadalom iránt: megengedhetetlennek tartja az állam félrevezetését saját érdekei vagy valamely kisebb közösség — intézmény, szervezet, hivatal stb. — érdekei kedvéért. Az a vállalat- vagy hivatalvezető, aki félrevezeti az államot, eltitkolja a valóságos helyzetet (akár sötétebb, akár rózsásabb képet fest a valóságnál), nem méltó arra a megtiszteltetésre, hogy vezető tisztséget viseljen. Megsérti a kommunista erkölcs szabályait az a vezető is, aki „becsületesen” elismeri hibáit, ígéretet tesz azok kijavítására, ám a valóságban semmit sem tesz ennek érdekében. Ez a „becsületes fecsegő” típusa, akire soha és semmiben sem lehet számítani, és akit a szovjet társadalom nem tűrhet meg vezető pozícióban. Megengedhetetlen az a magatartás is, amikor valaki, ha üzemében vagy hivatalában súlyos fogyatékosságokat vagy visszaéléseket tapasztal, szemet huny fölöttük, közömbösen megy el mellettük, mert nem akarja elrontani kapcsolatát a vezetőkkel, nem akarja megzavarni saját nyugalmát.

A szovjet embernek a társadalom, az állam iránt tanúsított igaz, becsületes magatartása elválaszthatatlan a szocializmus ügyének odaadó szolgálatától. Ez a magatartás ugyanakkor alapvető feltétele annak, hogy a szovjet ember megnyerje a nép bizalmát. A társadalmi kötelesség becsületes teljesítése nélkül, igaz és őszinte személyi kapcsolatok nélkül nincs igazi barátság, nincs igazi család sem. A társadalom, az állam, a párt iránti kötelesség lelkiismeretes és becsületes teljesítése, az igaz és őszinte személyi kapcsolat — a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye.

A szovjet ember jellemző vonása az egyszerűség és a szerénység. Ezek az erkölcsi tulajdonságok, akárcsak az igazságra való törekvés és a becsületesség, mindig a dolgozó tömegek sajátjai voltak. Lenin arra tanított, hogy az Októberi Forradalom által önálló történelemalkotásra ébresztett népben kell látnunk a forrását mindannak, ami eszmei, becsületes, önfeláldozó. A nép jellemző vonása az egyszerűség és a szerénység is, ezek a nagyszerű tulajdonságok, amelyeket nem találhatunk meg a néptől idegen és a néppel ellenségesen szemben álló osztályoknál. Ezek a tulajdonságok a néppel szoros kapcsolatban álló, a nép haladásáért küzdő embereket, elsősorban a Kommunista Párt legjobbjait, vezéreit és kiváló vezetőit jellemzik. A Kommunista Párt nagyra értékeli ezeket a tulajdonságokat, és nevelőmunkája arra irányul, hogy minden párttag, minden dolgozó magáévá tegye azokat.

Pavlov, a nagy orosz tudós a szovjet ifjúsághoz intézett levelében azt írta, hogy a tudós egyik legfőbb vonása a szerénység kell hogy legyen. „Sohase gondolják, hogy önök már mindent tudnak — írta Pavlov. — És bármilyen sokra értékelik önöket, mindig legyen bátorságuk bevallani önmaguknak: tudatlan vagyok.

Ne engedjék, hogy úrrá legyen önökön a gőg, mert akkor makacsul fognak ragaszkodni álláspontjukhoz akkor is, ha mások igazának elismerésére volna szükség, vissza fogják utasítani a hasznos tanácsot és a baráti segítséget, és elveszítik az objektivitás mércéjét.”

A szerény ember nem igyekszik előtérbe helyezni a saját személyét, nem hordja fenn az orrát, nem szédül meg a sikerektől, és nem kérkedik eredményeivel. A szerény ember bíráló szemmel nézi önmagát, elsősorban önmagával szemben szigorú, józanul ítéli meg saját sikereit, s nem elégszik meg az elért eredményekkel, hanem mindig újabbak elérésére törekszik. A szerény ember sokra becsüli a tömegekkel, a közösséggel való kapcsolatot, s a közösségben keres támaszt további eredményes munkájához. A szerény ember sohasem gondolja azt, hogy elért sikereit csupán önmagának köszönheti; tudja, hogy a sikerek mindenekelőtt az egész kollektíva sikerei, azé a kollektíváé, mellyel őt a közös munka összefűzi. Tiszteli, a közösséget, és sohasem tekinti a közösség tagjait egyéni sikerei eszközének. Távol áll tőle a karrierizmus és a kicsinyes hiúság, amely arra sarkallja az embereket, hogy társadalmi szerepüket és jelentőségüket felnagyítsák, és nemlétező eredményeket könyveljenek el maguknak, hogy az „egyszerű” emberekre felülről lefelé nézzenek, és saját személyüket felmagasztalják. A dolgozók könnyen felismerik azt, aki így akar „tekintélyt” szerezni magának. A közösség nem annak alapján alkot véleményt valakiről, hogy az illető mint vélekedik önmagáról, hanem tettei, magatartása alapján. A szovjet emberek igen sokra becsülik az egyszerűséget és a szerénységet.

Az egyszerűség és a szerénység elválaszthatatlan az igazságra törekvéstől és a becsületességtől. „Az igazság egyszerűséget követel” — írta Makszim Gorkij. Az egyszerűség és a szerénység a néptömegek jellemző vonása, és távol áll a nép nyakán élősködő kizsákmányoló osztályoktól. A polgári képeslapok gyakran közölnek olyan fényképeket, amelyeken valamelyik milliárdos „fesztelenül” beszélget egy munkással. Az ilyen fényképekkel azt akarják bebizonyítani, hogy a polgári társadalomban egyenlőség uralkodik, és az emberek közötti kapcsolatokat a fesztelenség jellemzi. Ez azonban nem egyéb átlátszó burzsoá hazugságnál, amely a felszínen mozgó jelenségeket tünteti fel a dolgok lényegének. A milliárdos „szerénysége”, csakúgy mint „becsületessége”, nem lehet egyéb, mint a legszennyesebb eszközöket is szentesítő pénzsóvárságának, az „alacsonyabbrendű” emberek iránti megvetésének képmutató leplezése. A kapzsiság és az irigység, a karrierizmus és az ember megvetése, a hazugság és a képmutatás — a burzsoázia társadalmi és gazdasági természetének ezek a visszataszító megnyilvánulásai a polgári társadalomban a dolgozó emberek egy részét is megfertőzik. Különösen vonatkozik ez a kisvállalkozókra. A Szovjetunió tapasztalatai azt mutatják, hogy nagy erőfeszítésekre van szükség, míg a munkás-paraszt hatalom és a népgazdaság szocialista átszervezése alapján az emberek megszabadulnak a múltnak ezektől a súlyos csökevényeitől, a burzsoá önzés és haszonlesés megnyilvánulásaitól.

Ha az ember szellemi arculatát jellemezzük, a fentebb említett erkölcsi tulajdonságok mellett szólnunk kell olyan vonásokról is, mint az akarat, az állhatatosság, a kitartás, a szívósság, a bátorság stb. Jóllehet ezek a vonások szoros kapcsolatban vannak az ember magatartásának erkölcsi oldalával, önmagukban véve még egyáltalán nem bizonyítják az ember erkölcsi értékét. Az akarat azt jelenti, hogy az ember leküzdi a nehézségeket és az akadályokat a kitűzött célhoz vezető úton. De az akarat erkölcsi értéke attól függ, milyen célt szolgál ez az akarat. Vannak olyan esetek, amikor az akarat alantas, mechanikus, értelmetlen célt szolgál, tehát amorális. Helyesen mutatta ezt meg Leszkov, a neves orosz író „Vasakarat” című elbeszélésében. Ha az akarat a vagyonszerzési szenvedélyt, a karrierizmust, mások elnyomását és leigázását szolgálja, akkor semmi köze sincs a valóban emberi erkölcshöz.

Amikor Jack London egyes elbeszéléseiben olyan emberekről olvasunk, akik az arany utáni hajszában legyőzik a távoli észak kemény megpróbáltatásait és nehézségeit, csodálattal tölt el bennünket a legnagyobb akadályokat is leküzdő emberi akaraterő, de ugyanakkor elszomorít, hogy ez az akarat ilyen alantas, önző célt szolgál.

Az emberi akarat csupán akkor nyer erkölcsi jelentőséget, ha magasztos célnak — a nép szolgálatának van alárendelve. Csakis ebben az esetben válik az akarat az ember pozitív erkölcsi tulajdonságává. Milyen mélységesen emberi Osztrovszkij „Az acélt megedzik” című regénye főhősének, Pavel Korcsaginnak vagy Polevoj „Egy igaz ember” című regénye főhősének, Mereszjevnek élni- és küzdeni akarása! Vu Jun-to kínai katona, aki nyomorékká vált a japán hódítók és a kuomintangista árulók ellen folytatott harcokban, kijelentette, hogy Osztrovszkij könyvében találta meg a választ arra, hogyan éljen tovább. „Ezekben a nehéz napokban barátom, Pavel Korcsagin mentett meg a szellemi és a fizikai haláltól. Nyikolaj Osztrovszkij könyve visszavezetett engem — a béna és nyomorék embert — a harcosok soraiba . . . Azelőtt különösen azok a fejezetek ragadtak meg, melyek Pavel gyermekkoráról szólnak, hiszen ez a gyermekkor oly sokban hasonlít az enyémhez; lelkesedéssel töltött el az a bátorság, melyet a fiú a forradalom ellenségei ellen folytatott harcokban tanúsított. Most azok a fejezetek a legértékesebbek számomra, amelyek azt mutatják meg, hogy milyen erős lelkű Pavel Korcsagin, milyen bátran viseli el a nehézségeket és a csapásokat. Jelmondattá váltak számomra Pavel szavai: folytatni kell a harcot szívünk utolsó dobbanásáig.”

Az akarat azt jelenti, hogy a magasztos cél érdekében leküzdjük a nehézségeket. Az akarat elválaszthatatlan a néppel, a hazával szembeni magas fokú kötelességtudattól, kötelességérzettől. Csakis az ilyen akaratot nevezhetjük a szó igazi értelmében erkölcsösnek.

A materialista filozófusok a természettudomány adataira támaszkodva már régen bebizonyították azoknak az idealista elméleteknek a tarthatatlanságát, amelyek az ember lelki alkatát, akaratát és tudatát elszakítják az agyműködéstől, az agyban végbemenő objektív fiziológiai folyamatoktól. A történelmi materializmus azt is bebizonyította, hogy az ember tudatának tartalma és akaratának iránya az anyagi létfeltételektől, az ember társadalmi lététől függ. A társadalom története azt mutatja, hogy az önfeláldozó harcra irányuló akarat csak a felfelé törekvő, történelmileg haladó társadalmi osztályokra jellemző. Nagy energiát és hajthatatlan akaratot csak nemes célok szülnek. Amikor a hűbériség elleni harc lekerült a színről, és a szokványos burzsoá nyerészkedés került előtérbe, az uralkodó osztály életéből fokozatosan eltűnt a hősiesség, a bátorság és a vitézség, pedig ezeket a honpolgári és erkölcsi kategóriákat valamikor az égig magasztalták a felfelé törekvő burzsoázia ideológusai. Az erős egyéniség és a „hatalomra törő” „felsőbbrendű ember” dicsőítése a burzsoázia mai ideológusainál nem az életerős akarat kifejezése, hanem csak kétségbeesett kísérlet arra, hogy kivezető utat találjanak a bizonytalanságból, a pesszimizmusból, megszabaduljanak attól a rettegéstől, melyet a burzsoá társadalom sírásója, az új, kommunista társadalom építője, a fejlődő és erősödő proletariátus kelt bennük.

A polgári irodalomban sokat olvashatunk a bátorságról, a vitézségről és a rettenthetetlenségről — azokról a tulajdonságokról, melyeket állítólag az egyéni érdek alakít ki az emberben. De a polgári filozófusok és moralisták már régen nem látnak különbséget a rettenthetetlenség és az arcátlanság, a bátorság és az embertelenség, a merészség és a kalandorság között. Amikor a polgári ideológusok a rablóháborúk, köztük a mostani imperialista háborúk cinikus dicsőítése során kijelentik, hogy ezek a háborúk a bátorság, a hősiesség, a merészség és a vitézség forrásai, ezzel azt a tényt igyekeznek palástolni, hogy az igazságtalan háborúk nem hősöket, hanem csupán rablókat és agresszorokat szülnek. Erről tanúskodik például az amerikaiak dicstelen koreai intervenciója, a koreai nép és az egész emberiség ellen elkövetett szörnyű imperialista gaztettek egész láncolata. Csak a népek igazságos háborúiban, a szabadságért, a függetlenségért, a kizsákmányolás megszüntetéséért folytatott háborúkban nyilvánulnak meg és erősödnek a harcosok nemes erkölcsi vonásai — a bátorság és a hősiesség, a merészség és a vitézség, a törhetetlen harci akarat. Erről tanúskodik a szovjet népnek a fasiszta rablók ellen viselt Nagy Honvédő Háborúja, s erről tanúskodik más országok népeinek felszabadító harca is, így a koreai népnek az amerikai betolakodók ellen vívott harca is.

A magánvállalkozó, a nagyiparos vagy a bankár „merészségét” nem nevezhetjük a szó igazi értelmében vett merészségnek. A hazárd játékos vakmerősége ez, aki a profit kedvéért kockázatos ügyletekbe bocsátkozik. Az ilyen „merészség” szükségszerű velejárója a balsikertől és a tönkremenéstől való félelem. Ez a „merészség” a „legjobb” esetben is csak a vadállat merészsége, amely a zsákmányért kétségbeesett összecsapásokra kész a többi ragadozóval. Az ilyen „merészség” azonban társadalomellenes, tehát semmi köze sincs az igazi erkölcshöz. A történelem arról tanúskodik, hogy igazi merészség csak ott van, ahol az emberek hadat üzennek a társadalmi igazságtalanságnak, és harcolnak a haladásért.

A szovjet emberek sokra becsülik a harcban, a mindennapi munkában, a nehézségek ellen folytatott küzdelemben, a munka fogyatékosságainak bírálatában megnyilvánuló merészséget és bátorságot. A kommunista etika arra tanít, hogy vessük meg a gyávákat, akik elrejtőznek a nehézségek elől, akik mindig és mindenütt a legkisebb ellenállás vonalán haladnak, akik a „világ hatalmasaihoz” törleszkednek, akik nem mernek becsületes és bátor kritikával előállni. A gyáva ember mindig és mindenütt félti a bőrét, és saját nyugalmáért hajlandó feláldozni a közös ügy érdekeit. Ugyancsak gyávák azok is, akik minden eshetőségre „bebiztosítják” magukat, akik igyekeznek kibújni a felmerülő kérdések eldöntése alól, mondván, hogy „így nem származhat rájuk nézve semmi baj”. A harcban vagy az élet teremtette konfliktusokban a gyáva ember magatartását az jellemzi, hogy vagy egyszerűen elhagyja a harc mezejét, vagy pedig a harc közömbös szemlélőjének szerepét játssza. Mindkét eset az ember erkölcsi gyengeségére vall.

Makszim Gorkij, a harci bátorság és vitézség dalnoka, nagy művészi erővel mutatja meg a gyáva embernek ezt az erkölcsi romlását:

Nem győzték le, nem esett el,
Ki bátran halt, hol állt a harc.
Ki megfutott gyáva mellel —
Azé, azé a rút kudarc.
Kudarcot vall az is, ki fél
Parázs tusák izgalmától,
S ködös bölcselettel ítél
Sebet osztó hős csatákról. . .

A bátorsághoz nemcsak az kell, hogy az ember maga mögött érezze a közösség támogatását, hanem az is, hogy a kollektivitás követelményeinek megfelelően tudjon cselekedni, vagyis alá tudja rendelni egyéni érdekeit a közösség érdekeinek, egyéni akaratát a közösség akaratának. Ebben rejlik a kommunizmusért küzdő harcos igazi bátorsága. „Ilyen bátorság nélkül — írta Sztálin 1930-ban —, anélkül, hogy ha kell, le tudnánk küzdeni önimádatunkat és alá tudnánk rendelni akaratunkat a közösség akaratának — ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nincs kollektíva, nincs kollektív vezetés, nincs kommunizmus.”

A bátorság legmagasabbrendű megnyilvánulása az a hősiesség, melynek véghezvitelében a kollektivitás elve vezérel.

A hősiesség burzsoá fogalma csupán az egyén cselekedeteit foglalja magában, aki bizonyos nehéz körülmények között (különösen ha vagyona, élete stb. forog kockán) különösen nagy elszántságról tesz tanúbizonyságot és sikert ér el. Ez azt jelenti, hogy a burzsoázia szemében hős a szerencsés üzletember, aki sikerrel játszik a tőzsdén, hős a gengszter, a bandita, a bűnöző, aki nem jár pórul. Ezek egyébként a mai amerikai film legkedveltebb hősei is. A reakciós burzsoázia nem értékeli a hősiességet ott, ahol az valóban megnyilvánul. Nem lát hősiességet abban, ha az ember leküzdi a természet vak erőit, harcol a tudomány fejlődéséért, az emberiség szebb jövőjéért.

Helyesen jegyzi meg Makarenko, hogy a régi társadalomban az emberek hősies felfedezéseit egyedüllét, bánat és tragikum kísérte nyomon. Példának említi meg Scott kapitányt, az angol sarkutazót, akinek — miután társaival együtt elvergődött a Déli Sarkig — borzalmas csalódást jelentett, amikor megtudta, hogy a norvég Amundsen megelőzte. Halála előtt írt napló jegyzetei és feleségéhez írott levelei mélységes aggodalmat árulnak el felesége és fia sorsa miatt, mert nem volt biztos abban, hogy az állam támogatni fogja-e őket. Mindez arról tanúskodik, mutat rá Makarenko, hogy a tőkés társadalom erkölcsi atmoszférája — a konkurencia, az árfolyam-spekuláció, az egyén és a társadalom közti konfliktus nem teremthet kedvező légkört a hősiesség számára. A tőke uralma „az emberek hősi cselekedeteit mindenekelőtt a legközpontibb eszmében, a cél eszméjében mérgezi meg”⁸³.
⁸³ Makarenko Művei. 7. köt. 21. old. (oroszul).

A hős a tőkés társadalomban mindig egyedül áll, nincs meg benne a társadalommal való kapcsolatának tudata, nem hatja át az a meggyőződés, hogy ügye társadalmi jelentőségű. A szovjet hősök ezzel szemben mindig maguk mögött érzik a nép támogatását, s az a tudat lelkesíti őket, hogy a cél, melyért tettüket véghez viszik, az egész nép szempontjából jelentős. A szovjet haza, a párt és a kormány a legnagyobb figyelemben és támogatásban részesíti a nép hős fiait és leányait, s mindent megtesz, hogy veszély esetén segédkezet nyújtson nekik. Az egész világ tudja, milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a szovjet kormány, hogy megszervezze a „Cseljuszkin” jégtörő hajó legénységének megmentését, a „Rogyina” repülőgép személyzetének felkutatását stb.

A proletárforradalom és a szocializmus korszaka tömeges hősiességet szül. Ez a hősiesség a helyzettől függően más és más formában nyilvánul meg. A marxizmus—leninizmus megalapítói nagyra becsülték a forradalmi felkelések részvevőinek hősiességét. De Lenin még ennél is jobban becsülte „az egész államra kiterjedő türelmes és szívós szervező munka hősiességét”. Az új társadalom megteremtésének feladata hasonlíthatatlanul nehezebb, mint a burzsoázia megdöntésének feladata, és ez a feladat „nem oldható meg egyetlen hősies fellángolással, hanem a tömegek közt végzett hétköznapi munkához szükséges legtürelmesebb, legállhatatosabb, legnagyobb hősiességet követeli meg”⁸⁴.
⁸⁴ Lenin Művei 29. köt. 431. old.

Ezt a hősiességet hívta életre és tűzte zászlajára a győztes szocializmus országa. Ez a hősiesség nemcsak rendkívüli körülmények között nyilvánul meg, ez a hősiesség — a hétköznapok hősiessége. Mindenütt találkozhatunk vele, a munka bármely szakaszán. A mindennapi munka hősei — a termelés legjobbjai, az újítók — sokszor nincsenek is tudatában tetteik nagyszerűségének. Csodálkoznak, ha ezzel kapcsolatban kérdéseket tesznek fel nekik. Nincs itt szó semmiféle hőstettről, válaszolják, csupán arról van szó, hogy igyekeztünk a lehető legjobban eleget tenni a társadalom iránti kötelességünknek. A munkának, a hétköznapoknak ez a hősiessége csak ott bontakozhat ki igazán, ahol a dolgozók milliói tudatosan vesznek részt az új társadalom építésében, ahol az ember alárendeli akaratát a közösség akaratának, s ahol a dolgozó a társadalom érdekeit a maga legszemélyesebb ügyének, elsőrendű egyéni érdekének tekinti.

A szovjet ember hősiessége az önfeláldozástól sem riad vissza, ha a körülmények úgy kívánják. De ez az önfeláldozás nem végzetszerű mártíromság, miként a múlt egyedülálló hőseinél. Az önfeláldozás hőstettét, amely a tömegek hazafias lelkesedéséből ered és arra támaszkodik, életöröm, optimizmus, az élet határtalan szeretete és a halál megvetése hatja át. Ilyen hőstetteket vittek véghez a szovjet haza legjobb fiai és leányai, akik életüket adták a nép szabadságáért és boldogságáért, a szocialista haza becsületéért és függetlenségéért, a kommunizmus nagy ügyéért.

A Szovjetunió Kommunista Pártja az ideológiai munkával foglalkozó határozataiban különös nyomatékkal hangsúlyozza, hogy jó kedélyű, életörömtől duzzadó, hazájukhoz hű ifjakat kell nevelni, akik hisznek ügyük győzelmében, akik nem riadnak vissza az akadályoktól, és készek legyőzni bármilyen nehézséget. Az SZKP Központi Bizottsága a Komszomol XII. kongresszusához intézett üdvözletében rávilágított arra, hogy a Komszomol egyre jelentősebb szerepet tölt be az ifjúság kommunista nevelésében, s felhívta a Komszomolt, oltsa bele az ifjúságba a szovjet emberekre jellemző legjobb tulajdonságokat— a munka szeretetét, a jókedélyt, a bátorságot, a győzelembe vetett hitet, és a nehézségek, az akadályok elhárítására irányuló elszánt akaratot. A szovjet embereknek ezek az erkölcsi tulajdonságai különösen nagy erővel mutatkoztak meg a Nagy Honvédő Háborúban, amelynek hallatlan nehézségei megedzették a szovjet nép akaratát és bátorságát. A háború megmutatta, hogy ezek a vonások nemcsak egyes emberekre, hanem a szovjet emberek millióira jellemzők.

A győzni akarás, az optimizmus, a rettenthetetlenség, a kitartás, a nehézségek legyőzésének képessége — a szovjet emberek erkölcsi arculatának ezek a nagyszerű vonásai ma a mindennapi békés alkotó munkában: az ipari és a mezőgazdasági munka termelékenységének fokozására, a szűz- és parlagföldek termővé tételére, az államapparátus tökéletesítésére stb. irányuló törekvésben mutatkoznak meg. E nagyszerű tulajdonságok tápláló forrása a szovjet embereknek a kommunizmus győzelmébe vetett mélységes hite és a nagy ügy odaadó szolgálata. A szovjet ember erkölcsi tulajdonságainak és jellemvonásainak közös alapja a kommunista eszmeiség, amely irányt szab gondolatainak és cselekedeteinek, s a kommunizmus diadalra juttatása érdekében nagy tettekre mozgósítja akaratát.

Éppen ezért a Kommunista Párt rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a szovjet emberek, különösen pedig a vezető párt- és állami funkcionáriusok eszmei nevelésének. Ha a káderek marxista—leninista nevelésének ügye ellankad, s a káderek emiatt szűklátókörű hivatalnokokká válnak, akkor az egész állami és pártmunka is lanyhulni kezd.

Hasonlóképpen, a káderek eszmei felvértezése nélkül kárt szenved a dolgozó tömegek kommunista nevelése is, kárt szenved a párt egész felvilágosító munkája, amely az emberek tudatát megbénító vallási és egyéb kapitalista csökevények elleni harcra irányul. Kommunista eszmeiség nélkül, vagyis az ügyünk igazába vetett szilárd hit és a győzelemhez vezető utak ismerete nélkül nincs kommunista nevelés. Menthetetlenül elkispolgáriasodik az a funkcionárius, aki egyszerű hivatalnok módjára nem tesz egyebet, mint hogy gépiesen végrehajtja az utasításokat. Az ilyen funkcionáriusból hiányzik a társadalmi kötelességtudat, az elszánt győzni akarás, az akadályok mindenáron való leküzdésének vágya. Visszariad a nehézségektől, meghátrál előlük, kész feladni állásait. Nehéz helyzetben könnyen elveszíti a fejét, pánikba esik, sopánkodik és fűhöz-fához kapkod. A nehézségek demoralizálják, és maga is demoralizál másokat. A Kommunista Párt szívós harcot folytat a soraiban előforduló ingatagság megnyilvánulásai ellen, s arra neveli tagjait és az egész népet, hogy harcolni tudjon a nehézségek ellen és le tudja küzdeni azokat. „Mi nem hasonulhatunk azokhoz az elpuhult emberekhez, akik menekülnek a nehézségek elől és a könnyű munkát keresik. A nehézségek éppen azért vannak, hogy harcba szálljunk velük és leküzdjük őket. A bolsevikok minden bizonnyal elpusztultak volna a kapitalizmus elleni harcukban, ha nem tanulták volna meg leküzdeni a nehézségeket”⁸⁵.
⁸⁵ Sztálin Művei. 7. köt. Szikra 1951. 263—264. old.

Ha nincs kommunista eszmeiség, amely megadja a harc tudományosan megalapozott, világos célját, akkor nem lehet szó a nép boldogságáért küzdő harcosokat jellemző forradalmi optimizmusról. Kommunista eszmeiség nélkül nincs következetes és határozott magatartás, amelyet oly sokra becsülnek a szovjet emberek legjobbjai és a kommunizmusért küzdő harcosok az egész világon. Az amolyan „se hús, se hal” ember nem kelthet rokonszenvet. Az ilyen ember többnyire nyárspolgár, aki igyekszik távol maradni a társadalmi harctól, szánalmas és gyáva alak, aki csak a maga bőrét félti, és képtelen arra, hogy szívvel-lélekkel támogassa a jót, s küzdjön a rossz ellen. Az ilyen ember nem él, csak vegetál, sőt rothad. „Csak két életforma van — írta Gorkij egyik korai elbeszélésében —, a rothadás és a lobogás. A gyáva és kapzsi emberek az elsőt, a bátrak és bőkezűek a másodikat választják; mindenki számára, aki szereti a szépséget, világos, hol van a nagyszerű.”

Az emberi boldogságért, az új társadalomért küzdő meggyőződéses és szenvedélyes harcosok nemes lobogásában rejlik az emberi élet igazi szépsége és erkölcsi magasztossága.
***

SaLa

 

Levelek a távolból – második levél

Az új kormány és a proletariátus

A legfontosabb dokumentum, mellyel mostanáig (március 8/21-én) rendelkezem, a „Times” című, igen konzervatív és polgári beállítottságú angol lap március 16-i száma, amely összegezi az oroszországi forradalomról szóló híreket. Világos, hogy nem könnyen találni a Gucskov és Miljukov kormány irányában — enyhén szólva — kedvezőbben hangolt forrást.

Ennek a lapnak tudósítója március 1 (14)-én, szerdán, amikor még csak az első ideiglenes kormány, azaz a duma 13 tagú Végrehajtó Bizottsága volt meg, Rodzjankóval az élén, és két, az újság kifejezésével élve, „szocialista” taggal, Kerenszkijjel és Csheidzével — Pétervárról a következőket jelenti:

„Az államtanács 22 választott tagjából álló csoport, Gucskov, Sztahovics, Trubeckoj, Vasziljev professzor, Grimm, Vernadszkij stb., tegnap táviratot intézett a cárhoz”, amelyben könyörög neki, hogy a „dinasztia” megmentése stb. stb. érdekében hívja össze a dumát és nevezzen ki olyan kormányelnököt, aki „a nemzet bizalmát” élvezi. „Hogy mi lesz az uralkodó döntése, akinek ma kell megérkeznie, pillanatnyilag még nem ismeretes — írja a tudósító -, de egy dolog egészen kétségtelen. Ha őfelsége nem tesz eleget haladéktalanul a lojális alattvalói közül kikerülő legmérsékeltebb elemek kívánságainak, akkor az a befolyás, amellyel jelenleg az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága rendelkezik, teljes egészében átmegy a szocialisták kezébe, akik köztársaságot akarnak, de akik semmiféle rendes kormányt sem képesek alakítani és az országot elkerülhetetlenül belső anarchiába és külső katasztrófába döntenék …”

Ugye milyen államférfiúi bölcsességre vall és milyen világos ez? Milyen jól megérti Gucskovék és Miljukovék angol elvbarátja (ha ugyan nem irányítója) az osztályerőviszonyokat és az osztályérdekek egymáshoz való viszonyát! „A lojális alattvalók közül kikerülő legmérsékeltebb elemek”, vagyis a monarchista földbirtokosok és tőkések meg akarják kaparintani a hatalmat, mivel nagyon jól tudják, hogy ellenkező esetben a „befolyás” átmegy a „szocialisták” kezébe. Miért éppen a „szocialisták”, nem pedig valaki más kezébe? Azért, mert az angol gucskovista kitűnően látja, hogy a politikai küzdőtéren nincs és nem is lehet semmiféle más társadalmi erő. A forradalmat a proletariátus hajtotta végre, a proletariátus küzdött hősiesen, a proletariátus ontotta vérét, a proletariátus ragadta magával a dolgozó és legszegényebb lakosság igen nagy tömegeit, a proletariátus kenyeret, békét és szabadságot követel, köztársaságot követel, rokonszenvez a szocializmussal. Ezzel szemben néhány földbirtokos és tőkés, élükön Gucskovékkal és Miljukovékkal, ki akarja játszani a hatalmas többség akaratát, illetve törekvését, egyességre akar lépni az összeomló monarchiával, támogatni akarja, meg akarja menteni: felség, nevezze ki Lvovot és Gucskovot, s mi a monarchiával leszünk, a nép ellen. Ez az értelme, ez a lényege az új kormány politikájának!

De hogyan igazolják a népámítást, a nép elbolondítását, azt, hogy megsértik a lakosság óriási többségének akaratát?

Ebből a célból meg kell a népet rágalmazni — ez a burzsoázia régi, de örökké új módszere. És az angol gucskovista rágalmaz, szitkozódik, köpköd és tajtékzik: „belső anarchia, külső katasztrófa”, egyáltalán nincs „rendes kormány”!!

Nem igaz, tisztelt gucskovista uram! A munkások köztársaságot akarnak, a köztársaság pedig sokkal inkább „rendes” kormány, mint a monarchia. Mi biztosítja a népet arról, hogy a második Romanov nem szerez be magának egy második Raszputyint? A katasztrófát éppen a háború folytatása, vagyis éppen az új kormány idézi elő. Csak a mezőgazdasági munkások, a szegényparasztok és a városi szegények által támogatott proletár köztársaság képes biztosítani a békét, kenyeret adni, rendet teremteni és megvalósítani a szabadságot.

Az anarchia elleni lárma csupán a kapitalisták önző érdekeit leplezi, akik meg akarnak gazdagodni a háborún és a hadikölcsönökön, és vissza akarják állítani a monarchiát a nép ellen.

„… Tegnap — folytatja a tudósító — a szociáldemokrata párt egy féktelenül lázító tartalmú felhívást bocsátott ki, s ezt a felhívást városszerte terjesztette. Ezek” (vagyis a szociáldemokrata párt) „tiszta doktrinerek, de olyan időkben, mint a mostani, igen nagy bajt okozhatnak. Kerenszkij úr és Csheidze úr, akik megértik, hogy a tisztek és a nép mérsékeltebb elemeinek támogatása nélkül nem remélhetik az anarchia elkerülését, kénytelenek számolni kevésbé okos elvtársaikkal és ezek észrevétlenül olyan álláspont elfoglalására ösztökélik őket, amely megnehezíti az Ideiglenes Bizottság feladatát…”

Ó, nagy angol gucskovista diplomata! Milyen „oktalanul” kifecsegted az igazságot!

A „szociáldemokrata párt” és a „kevésbé okos elvtársak”, akikkel „Kerenszkij és Csheidze kénytelen számolni”, nyilvánvalóan az 1912.-es januári konferencián helyreállított pártunk központi vagy Pétervári Bizottsága, azok a „bolsevikok”, akiket a burzsoák mindig „doktrinereknek” szidalmaznak, amiért hűek maradnak a „doktrínához”, azaz a szocializmus alapjaihoz, elveihez, tanításához és céljaihoz. Világos dolog, hogy az angol gucskovista azért mondja lázítónak és doktrinernek pártunk felhívását és magatartását, mert az harcba szólít a köztársaságért, a békéért, a cári monarchia teljes megsemmisítéséért és azért, hogy adjanak kenyeret a népnek.

Kenyeret és békét a népnek — ez lázítás, ezzel szemben miniszteri tárcát Gucskovnak és Miljukovnak —„rend”. Régi, jól ismert beszédek!

Milyen hát Kerenszkij és Csheidze taktikája, az angol gucskovista leírása szerint?

Ingadozó taktika: egyfelől, a gucskovista dicséri őket: ők, úgymond, „megértik” (jó kisfiúk! okos gyerekek!), hogy a tisztek és a mérsékeltebb elemek „támogatása” nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát (mi pedig eddig azt hittük és továbbra is azt hisszük, doktrínánknak, szocialista tanunknak megfelelően, hogy éppen a tőkések azok, akik anarchiát és háborúkat visznek be az emberi társadalomba, hogy csakis az szabadíthat meg bennünket a háborúktól, az anarchiától és az éhínségtől, ha az egész politikai hatalom a proletariátus és a szegények kezébe megy át!). — Másfelől, ők, úgymond, „kénytelenek számolni” „kevésbé okos elvtársaikkal”, vagyis a bolsevikokkal, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárttal, amelyet a Központi Bizottság helyreállított és egyesített.

De hát miféle erő „kényszeríti” Kerenszkijt és Csheidzét arra, hogy „számoljanak” a bolsevik párttal, amelyhez soha nem tartoztak, amelyet ők maguk vagy irodalmi képviselőik (a „szociálforradalmárok”, a „népi szocialisták”, a „mensevik szervezőbizottságiak” stb.) mindig szidalmaztak, elítéltek, jelentéktelen illegális körnek, doktrinerek szektájának stb. nyilvánítottak? Ki látott már olyat, hogy forradalmi időben, amikor túlnyomórészt a tömegek lépnek akcióba, a politikusok, hacsak nem őrültek meg, a „doktrinerekkel” „számoljanak”??

Szegény angol gucskovistánk alaposan belegabalyodott a dologba, sehogy sem tudott benne eligazodni, sem hazudni nem tudott úgy, ahogyan kellett volna, sem a teljes igazságot nem tudta megmondani, és csak leleplezte magát.

Kerenszkij és Csheidze azért volt kénytelen számolni a Központi Bizottság szociáldemokrata pártjával, mert ennek a pártnak befolyása van a proletariátusra, a tömegekre. Pártunk mögött ott vannak a tömegek, ott van a forradalmi proletariátus, annak ellenére, hogy képviselőinket már 1914-ben letartóztatták és Szibériába száműzték, annak ellenére, hogy a Pétervári Bizottság ádáz üldözéseknek és letartóztatásoknak volt kitéve azért, mert a háború idején illegális tevékenységet folytatott a háború ellen és a cárizmus ellen.

„A tények — makacs dolgok”, mondja az angol közmondás. Engedje meg, hogy emlékeztessük erre, igen tisztelt angol gucskovista uram! Azt a tényt, hogy pártunk a pétervári munkásokat a forradalom nagy napjaiban vezette, vagy legalábbis önfeláldozóan segítette, „maga” az angol gucskovista is kénytelen volt beismerni. Azt a tényt, hogy Kerenszkij és Csheidze ingadozott a burzsoázia és a proletariátus között, hasonlóképpen be kellett ismernie. A gvozgyevisták, a „honvédők”, azaz a szociálsoviniszták, vagyis az imperialista háború, a rablóháború védői, most mindenben a burzsoáziát követik; Kerenszkij azzal, hogy belépett a kormányba, tudniillik a második Ideiglenes Kormányba, ugyancsak teljesen a burzsoáziához pártolt; Csheidze nem lépett be, ő továbbra is ingadozik a burzsoázia Ideiglenes Kormánya, Gucskovék és Miljukovék, és a proletariátus meg a legszegényebb néptömegek „ideiglenes kormánya”, a Munkásküldöttek Szovjetje és a Központi Bizottság által egyesített Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt között.

A forradalom tehát igazolta azt, ami mellett mi különösen síkra szálltunk, amikor arra szólítottuk fel a munkásokat, hogy pontosan tisztázzák a fő pártok, valamint a munkásmozgalom és a kispolgárság fő irányzatai közötti osztálykülönbséget — azt, amit például a genfi „Szocial-Demokrat” 47. számában, csaknem másfél évvel ezelőtt, 1915. október 13-án írtunk:

„Most is, mint régebben, az a véleményünk, hogy az Ideiglenes Forradalmi Kormányban a szociáldemokraták részt vehetnek a demokratikus kispolgársággal együtt, de nem a forradalmi sovinisztákkal együtt. Forradalmi soviniszták azok, akik azért akarják legyőzni a cárizmust, hogy legyőzhessék Németországot, hogy más országokat fosztogathassanak, hogy megszilárdítsák a nagyoroszok uralmát Oroszország más népei fölött stb. A forradalmi sovinizmus alapja — a kispolgárság osztályhelyzete. A kispolgárság mindig a burzsoázia és a proletariátus között ingadozik. Most a sovinizmus között (amely akadályozza abban, hogy akár a demokratikus forradalom szempontjából következetesen forradalmi legyen) és a proletár internacionalizmus között ingadozik. Oroszországban ennek a kispolgárságnak mai politikai kifejezői: a trudovikok, a szociálforradalmárok, a «Nasa Zarja» (jelenleg „Gyelo”), a Csheidze-frakció, a Szervező Bizottság, Plehanov úr és a hasonszőrűek. Ha Oroszországban győznének a forradalmi soviniszták, mi a mostani háborúban az ő «hazájuk» védelme ellen volnánk. Jelszavunk — a soviniszták ellen, még akkor is, ha forradalmárok és köztársaságpártiak, ellenük és a nemzetközi proletariátus szövetsége mellett a szocialista forradalom érdekében”.
——
De térjünk vissza az angol gucskovistához.

„… Az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága — folytatja —, felmérve az előtte álló veszélyt, szándékosan tartózkodott attól, hogy megvalósítsa eredeti tervét, a miniszterek letartóztatását, noha ezt tegnap könnyűszerrel megtehette volna. Ily módon nyitva állt az ajtó a tárgyalások előtt, s ennek következtében mi” („mi” = az angol finánctőke és imperializmus) „hozzájuthatunk az új rendszer minden előnyéhez, anélkül hogy keresztül kellene esnünk a Kommün szörnyű megpróbáltatásain és a polgárháború anarchiáján …”

A gucskovisták az ő javukat szolgáló polgárháború mellett voltak, ellene vannak a nép, vagyis a dolgozók tényleges többségének javát szolgáló polgárháborúnak.

„… A viszony az egész nemzetet képviselő Ideiglenes Duma-bizottság” (a földesúri és tőkés negyedik duma bizottsága!) „és a Munkásküldöttek Szovjetje között, amely ugyan tisztán osztályérdekeket képvisel” (ezt egy olyan diplomata mondja, aki fél füllel tudós szavakat hallott és el akarja titkolni, hogy a Munkásküldöttek Szovjetje a proletariátust és a szegénységet, azaz a lakosság ⁹/₁₀ részét képviseli), „de amelynek az olyan válság idején, mint a mostani, óriási hatalma van, komoly aggodalmat váltott ki a józan ítélőképességű emberekből, akik előre látják a kettő közötti összeütközés lehetőségét, amelynek következményei igen borzalmasak lehetnek.

Szerencsére, ezt a veszélyt — legalábbis pillanatnyilag” (jól jegyezzék meg: „legalábbis”!) — „elhárították, és ez Kerenszkij úr, egy fiatal, nagy szónoki képességekkel rendelkező ügyvéd befolyásának köszönhető, aki világosan megérti” (Csheidzétől eltérően, aki ugyan szintén „megértette”, de, a gucskovista véleménye szerint, nyilván kevésbé világosan?), „hogy együtt kell működnie a Bizottsággal, a munkásosztályból kikerülő választói érdekében” (azaz, hogy megszerezzék a munkások szavazatait, kacérkodjanak velük). „Ma (március 1 [14]-én szerdán) kielégítő megegyezés jött létre, aminek következtében minden fölösleges súrlódás elkerülhető lesz.”

Hogy milyen volt ez a megegyezés, az egész Munkásküldöttek Szovjetjével kötötték-e, melyek a feltételei — nem tudjuk. A legfontosabbról az angol gucskovista ezúttal teljesen hallgatott. Hát persze! A burzsoáziának nem előnyös, ha ezek a feltételek világosak, pontosak, közismertek — hiszen akkor nehezebb lesz megszegnie azokat!
——
Az előbbi sorokat már megírtam, amikor két igen fontos hírt olvastam. Először, az igen konzervatív és igen polgári beállítottságú, „Le Temps” („Az Idő”) c. párizsi lap március 20-i számában a Munkásküldöttek Szovjetjének az új kormány „támogatásáról” szóló felhívását, másodszor, kivonatokat Szkobelevnek március 1 (14)-én az Állami Dumában mondott beszédéből, amelyeket az egyik zürichi lap („Neue Zürcher Zeitung”, 1 Mittagsblatt, március 21) egy berlini újság („National-Zeitung” szövege alapján közölt.

A Munkásküldöttek Szovjetjének felhívása, ha ugyan a francia imperialisták nem forgatták ki szövegét, igen figyelemreméltó dokumentum, amely azt mutatja, hogy a pétervári proletariátus, legalábbis a felhívás kibocsátása pillanatában, túlnyomórészt kispolgári politikusok befolyása alatt volt. Emlékeztetek arra, hogy a politikusoknak ehhez a fajtájához, mint fentebb már megjegyeztem, a Kerenszkij- és Csheidze-féle embereket sorolom.

A felhívásban két politikai eszmét és ennek megfelelően két jelszót találunk:

Először. A felhívás azt mondja, hogy a kormány (az új kormány) „mérsékelt elemekből” áll. Furcsa meghatározás, egyáltalán nem teljes, tisztán liberális, nem marxista jellegű. Én is hajlandó vagyok elismerni, hogy bizonyos értelemben — a legközelebbi levelemben majd kimutatom, hogy milyen értelemben —, most, a forradalom első szakaszának befejezése után, minden kormánynak „mérsékeltnek” kell lennie. De teljességgel megengedhetetlen eltitkolni sajátmagunk és a nép elől, hogy ez a kormány az imperialista háború folytatását akarja, hogy ez a kormány az angol tőke ügynöke, hogy a monarchia visszaállítását, s a földbirtokosok és tőkések uralmának megszilárdítását akarja.

A felhívás kijelenti, hogy minden demokratának „támogatnia” kell az új kormányt, s hogy a Munkásküldöttek Szovjetje kéri és felhatalmazza Kerenszkijt, hogy vegyen részt az Ideiglenes Kormányban. A feltételek: a megígért reformok végrehajtása még a háború folyamán, biztosíték a nemzetiségek „szabad kulturális” (csak??) fejlődésére (tisztán kadet, liberálisokra vallóan nyomorúságos program), továbbá a Munkásküldöttek Szovjetjének tagjaiból és „katonákból” álló külön bizottság alakítása, az Ideiglenes Kormány tevékenységének felügyelete céljából.

Erről a Felügyelő Bizottságról, amely a gondolatok és jelszavak második fajtájával függ össze, alább külön lesz szó.

Az orosz Louis Blanc, Kerenszkij, kinevezése és az új kormány támogatásáról szóló felhívás, mondhatjuk, klasszikus példája a forradalom és a proletariátus elárulásának, pontosan az árulás ama fajtájának, amely a XIX. század annyi forradalmát pusztulásba vitte, függetlenül attól, mennyire őszintén és odaadóan szolgálják a szocializmust az ilyen politika irányítói és hívei.

A proletariátus nem támogathatja és nem szabad, hogy támogassa a háború kormányát, a restauráció kormányát. A reakció elleni harc érdekében, a Romanovok és barátaik arra irányuló lehetséges és valószínű kísérleteinek visszaverése érdekében, hogy visszaállítsák a monarchiát és ellenforradalmi csapatokat gyűjtsenek össze, egyáltalán nem Gucskov és Társai támogatására van szükség, hanem a proletár-milícia megszervezésére, kiszélesítésére és erősítésére, a nép felfegyverzésére a munkások vezetésével. Enélkül a legfontosabb, legfőbb, alapvető lépés nélkül sem arról nem lehet szó, hogy komoly ellenállást tanúsítsunk a monarchia visszaállítására és a megígért szabadságjogok visszavételére vagy megnyirbálására irányuló kísérletekkel szemben, sem pedig arról, hogy szilárdan rálépjünk a kenyérhez, a békéhez és a szabadsághoz vezető útra.

Ha Csheidze, aki Kerenszkijjel együtt tagja volt az első Ideiglenes Kormánynak (a tizenhárom tagú dumabizottságnak), valóban a fentebb említett vagy ehhez hasonló jellegű elvi meggondolásokból kiindulva nem lépett be a második Ideiglenes Kormányba, akkor ez becsületére válik. Ezt nyíltan meg kell mondani. Sajnos, a dolog ilyen értelmezése ellentmond más tényeknek, mindenekelőtt pedig Szkobelev beszédének, aki mindig kéz a kézben haladt Csheidzével.

Szkobelev, ha a fent megnevezett forrásnak hinni lehet, azt mondta, hogy „a szociális (? nyilvánvalóan — szociáldemokrata) csoportnak és munkásoknak csak laza kapcsolatuk (laza kontaktusuk) van az Ideiglenes Kormány céljaival”, hogy a munkások békét követelnek, és hogyha a háború tovább tart, tavasszal mindenképpen bekövetkezik a katasztrófa, hogy „a munkások a társadalommal (a liberális társadalommal) ideiglenes egyezményt (eine vorlaufige Waffenfreundschaft) kötöttek, jóllehet politikai céljaik olyan távol vannak a társadalom céljaitól, mint ég a földtől”, hogy a „liberálisoknak le kell mondaniok az értelmetlen (unsinnige) háborús célokról” stb.

Ez a beszéd iskolapéldája annak, amit fentebb, a ”Szocial-Demokrat”-ból közölt idézetben, a burzsoázia és a proletariátus közötti „ingadozásnak” neveztünk. A liberálisok, amíg liberálisok, nem tehetik meg azt, hogy „lemondjanak” az „értelmetlen” háborús célokról, amelyeket, mellesleg szólva, nem ők maguk szabnak meg, hanem egy világhatalom, az angol-francia finánctőke, amelynek ereje százmilliárdokkal mérhető. Nem a liberálisokat kell „rábeszélni”, hanem a munkásoknak kell megmagyarázni, miért jutottak a liberálisok zsákutcába, miért van kezük lábuk béklyóba verve, miért titkolják mind a cárizmusnak távolból Angliával stb. kötött szerződéseit, mind az orosz tőkének az angol-francia stb. stb. tőkével kötött megegyezéseit.

Ha Szkobelev azt mondja, hogy a munkások valamiféle megegyezést kötöttek a liberális társadalommal és ugyanakkor nem tiltakozik ellene, nem magyarázza meg a munkásoknak a duma szószékéről, hogy ez mennyire káros dolog, akkor ezzel helyesli a megegyezést, Márpedig ezt semmiképpen sem lett volna szabad tennie.

Az, hogy Szkobelev közvetlenül vagy közvetve, nyíltan vagy hallgatólagosan helyesli a Munkásküldöttek Szovjetjének megegyezését az Ideiglenes Kormánnyal, Szkobelevnek a burzsoázia irányában való ingadozását jelenti. Szkobelevnek az a kijelentése, hogy a munkások békét követelnek, hogy céljaik olyan távol vannak a liberálisok céljaitól, mint ég a földtől, Szkobelevnek a proletariátus irányában való ingadozását jelenti.

Tisztán proletár, őszintén forradalmi és igen helyes szándék hatja át a Munkásküldöttek Szovjetjének általunk tanulmányozott felhívásában található második politikai eszmét, nevezetesen egy „Felügyelő Bizottság” (nem tudom, így nevezik-e oroszul; én franciáról fordítom így, szabadon) létrehozásának, az Ideiglenes Kormány fölötti proletár és katona felügyelet megteremtésének eszméjét.

Ez igen! Ez méltó a munkásokhoz, akik vérüket ontották a szabadságért, a békéért, azért, hogy kenyeret adjanak a népnek! Ez reális lépés a reális biztosítékok útján — mind a cárizmus, mind a monarchia, mind pedig a monarchista Gucskov—Lvov és társaik ellen! Ez annak a jele, hogy az orosz proletariátus mégiscsak tovább ment, mint a Louis Blanc-t „felhatalmazó” 1848-as francia proletariátus! Ez annak a bizonyítéka, hogy a proletártömegek ösztönét és értelmét nem elégítik ki a szónoklatok, az éljenzések, a reform- és szabadságígéretek, a „munkások felhatalmazásából miniszter” cím és más efféle csillogó cafrangok, hanem csakis arra. támaszkodik, amire valóban lehet, a felfegyverzett néptömegekre, amelyeket a proletariátus, az öntudatos munkásság szervez és vezet.

Ez egy lépés a helyes úton, de csak az első lépés.

Ha ez a „Felügyelő Bizottság” tisztán parlamenti, csupán politikai jellegű intézmény marad, vagyis olyan bizottság, amely „kérdéseket tesz majd fel” az Ideiglenes Kormánynak és válaszokat kap majd tőle, akkor ez mégis csak játék lesz, akkor semmit sem fog érni.

Ha azonban azt eredményezi, hogy ha törik, ha szakad, haladéktalanul megteremtik a valóban népi, valóban minden férfit és minden nőt felölelő munkás-milíciát, vagy munkás-népfelkelést, amely nemcsak helyettesítené a szétvert és eltávolított rendőrséget, nemcsak lehetetlenné tenné, hogy azt bármilyen alkotmányos monarchista, vagy köztársasági-demokrata kormány, akár Pétervárott, akár bárhol Oroszországban visszaállítsa — akkor Oroszország élenjáró munkásai valóban rálépnek az új és nagy győzelmek útjára, arra az útra, amelyen haladva diadalmaskodnak a háborún, valóra váltják azt a jelszót, amely, mint az újságok írják, a Pétervárott az Állami Duma előtti téren tüntető lovassági csapatok zászlóin díszelgett:

„Éljen a szocialista világköztársaság!”

Erről a munkás-népfelkelésről gondolataimat a legközelebbi levélben fogom kifejteni.

Ott igyekszem majd kimutatni egyrészt azt, hogy éppen az egész népre kiterjedő és a munkások vezetése alatt álló milícia megteremtése az a napirenden levő helyes jelszó, amely megfelel az orosz forradalomban (és a világforradalomban) jelenleg fennálló sajátos átmeneti helyzet taktikai feladatainak, másrészt pedig azt, hogy ahhoz, hogy ez a munkás-milícia sikert érjen el, először, az egész népre kiterjedőnek, egészen az általánosságig tömegjellegűnek kell lennie, fel kell ölelnie valóban az egész munkaképes férfi és női lakosságot; másodszor, át kell térnie arra, hogy a katonai funkciókkal, valamint a társadalmi termelés és a termékelosztás ellenőrzésével ne csak tisztán rendőri, hanem általános állami funkciókat egyesítsen.

N. Lenin

Zürich, 1917. március 22. (9.)

P. S.* Elfelejtettem keltezni előző, március 20-i (7-i) levelemet.

Először 1924-ben, a „Bolsevik”
című folyóirat 3—4. számúban jelent meg

(idézet: – Lenin Művei 23. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kommunista erkölcs elvei és normái – A barátság, a házasság és a család

Az emberi természet alapvetően a saját érdekét, a létérdekének elsődlegességét tarja előtérben. Az ember azonban a létfeltételeit a társadalomban az összefogással teremti meg. A társadalmi érdek így tulajdonképpen az ember saját érdekei közé tartozik. A társadalom összefogása nélkül az ember csak egy magányos állat, aki az állatokhoz hasonlóan tud csak életben maradni. Minél nagyobb az összefogásra való lehetőség, annál emberségesebb lesz az ember, ehhez a társadalmi osztályokat meg kell szüntetni, csak ez teszi lehetővé a valós érdekeken alapuló összefogást. Az osztálytársadalmakban az összefogást nem az egész emberiség, hanem kevés kizsákmányoló érdekében valamilyen kényszer alatt valósulhat csak meg, mert a társadalmi osztályok között kibékíthetetlen az ellentétes érdekeltség, az élősködők és a dolgozók érdekellentéte valósul meg, még akkor is, ha ezt a többség nem érti. Ehhez a kizsákmányolásban érdekelteknek és a kizsákmányoltaknak is a tudatát, erkölcsét meg kell módosítani, nem működik másként, az erkölcsnek az élősködést természetesnek kell elfogadnia. Amint tudatára –öntudatra- ébred az emberiség a kizsákmányolás, élősködés embertelenségének, ez változást fog kierőszakolni.

… A kommunista etika abból indul ki, hogy a közérdek előbbre való az egyéni érdeknél. Ezért a kommunista etika az embereket arra neveli, hogy híven szolgálják a társadalom érdekeit, hogy a közösség érdekeit saját érdeküknek, legfőbb, legéletbevágóbb érdeküknek tartsák.
… A burzsoá nem ismer el más egyéniséget, mint a tőkés egyéniségét, más szabadságot, mint a kizsákmányolás szabadságát.
… Nincs az az aljasság, amire a burzsoá ne lenne kapható a vagyon kedvéért.
… A társadalmi életben tanúsított erkölcsi magatartás megfelelő magatartást kíván a magánéletben is. A valóban erkölcsös magatartás pedig mind a társadalmi, mind a magánéletben az olyan magatartás, melynek fő motívuma a nép felszabadítására, a kommunizmus ügyének szolgálatára való törekvés.
… A család élete szervesen összefügg a társadalom egészének életével, a család sorsa elválaszthatatlan a társadalom sorsától.
… A kommunista nevelés egyik legfontosabb feladata, hogy a dolgozókat, különösen pedig a szovjet ifjúságot az igazi bajtársiasság és barátság szellemében nevelje, hogy harcoljon az embertelen önzésnek az emberek közötti kapcsolatokban megnyilvánuló csökevényei ellen, az ellen a burzsoá felfogás ellen, amely a barátságot és a bajtársiasságot szembe állítja a társadalmi érdekekkel.
… A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, miután megdöntötte a tőkések és a földbirtokosok uralmát, megsemmisítette a nők megalázó társadalmi és családi helyzetét szentesítő törvényeket, s megkezdte a házasság és a család régi pilléreinek teljes átépítését.
… Az a harc, amelyet a szocializmus építését irányító Kommunista Párt és szovjet állam vívott a társadalmi és állami élet minden területén a nők tényleges egyenjogúságáért, a dolgozók kulturális színvonalának emeléséért, elősegítette a házasság és a család új erkölcsi alapjainak kialakulását.
… A szocialista társadalom az első olyan társadalom, amelyben az a tétel, hogy a házasság erkölcsi alapja a szerelem, nem frázis, hanem valóság.
… Amióta a szovjet társadalomban megszűnt a kizsákmányolás, s a nő a szocialista társadalom szabad és teljes jogú tagjaként bekapcsolódott a termelésbe, a házasság nem ügylet (kereskedelmi, politikai stb. ügylet) többé, mint a kizsákmányoló osztályok körében.
… A „szabadszerelem” követelése teljesen elfogadhatatlan a szocialista társadalomban.
… A szovjet emberek elítélik az olyan házasságot, amely nem a szerelemre épül. De ugyanígy elítélik a tiszavirág-életű szerelmet is, melynek állandóan újabb és újabb szerelmi partnerre van szüksége. A szovjet ember mindkettőt elveti, és helyébe a proletár „szerelmi házasságot” (Lenin), vagyis a házasfelek közötti kapcsolatok erkölcsi tisztaságán alapuló, törvényesített, tartós szovjet házasságot állítja.
… A kommunista erkölcs nagyra becsüli és követendő példának tekinti az egész életen át tartó hitvesi szerelmet.
… A szovjet házasság és család erkölcsi alapját alkotó szerelem, amely mentes az önző számítástól és a vallásos illúzióktól, feltételezi, hogy a házastársak jó barátok, hogy gondoskodnak egymásról, s mindegyikük a másik fél boldogságában látja saját boldogságát; ez a szerelem feltételezi, hogy a házasfelek gyermekeiket a szocialista haza hű fiaivá és leányaivá nevelik, s mindketten szívvel-lélekkel részt vesznek a kommunista társadalom építésében. Az ilyen szerelem magasztos szerelem, mert nemesíti az embereket, tartóssá teszi hitvesi szövetségüket, felelőssé teszi őket egymásért, családjukért, a kommunista társadalom jövendő építőinek neveléséért.
… A szerelem és a társadalmi kötelességtudat — a szovjet házasság és család legfőbb erkölcsi alapja.
… A szovjet társadalomban a család a nagy szocialista közösség része; ez a család nem állítja szembe a „családi érdekeket” a közérdekekkel, hanem alárendeli az előbbiekét az utóbbiaknak. A családi érdekek és a társadalmi érdekek összhangja a szovjet család jellemző vonása.
… A szovjet közvélemény élesen elítéli azokat a házastársakat, akik könnyen váltogatják érzelmeiket, s közben nem gondolnak gyermekeik sorsára.
… A szovjet közvélemény éberen őrködik a családi élet szilárdságán, megköveteli a nők jogainak tiszteletben tartását, küzd a házasélet könnyelmű felfogása ellen. A szovjet társadalomra a kiegyensúlyozott, szilárd alapokon nyugvó, munkaszerető család jellemző, mely az őszinte, kölcsönös vonzalomra és a családtagok egymás iránti gondoskodására épül, s amely becsületes, munkaszerető embereket, hazaszerető állampolgárokat nevel.
… A szovjet törvényhozás megengedi a válást, de mindent elkövet, hogy megakadályozza a könnyelmű, indokolatlan válásokat, amelyek szétzüllesztik a családot, és károsan hatnak a gyermekekre.
… A szocialista humanizmus szelleme, a nőről és a gyermekről való gondoskodás szelleme hatja át a magzatelhajtás eltiltásáról, a terhes asszonyok, a sokgyermekes és az egyedülálló anyák állami támogatásban való részesítéséről, az anya- és csecsemővédelemről, az anyasági érdemrendek és érdemérmek megalapításáról szóló szovjet törvényeket.
… A szovjet társadalomban, ahol nincs kizsákmányolás, nyomor és munkanélküliség, ahol emberi munkafeltételek vannak, ahol a párt és a kormány minden igyekezetével azért küzd, hogy megszabadítsa a nőt a háztartás gondjaitól, a család az az egység, amelyen belül szabadon fejlődik mind a férfi, mind pedig a nő emberi méltósága, szabadon fejlődnek a házastársak közötti, a szülők és a gyermekek közötti igazi emberi kapcsolatok.
… A család arra hivatott, hogy a haza, a nép szeretetére nevelje a gyermekeket, arra nevelje őket, hogy egyéni érdekeiket alá tudják rendelni a közösség érdekeinek, hogy az élet minden területén harcolni tudjanak a nehézségek ellen, és le tudják küzdeni azokat.
… A szülőknek mindent el kell követniük, hogy gyermekeik tiszteletben tartsák a társadalom érdekeit, a szocialista együttélés szabályait. Ez a szülők legfontosabb állampolgári és erkölcsi kötelessége a társadalommal, gyermekeikkel szemben.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A barátság, a házasság és a család erkölcsi alapjai

a) A társadalom és a magánélet

A kommunista etika abból indul ki, hogy a közérdek előbbre való az egyéni érdeknél. Ezért a kommunista etika az embereket arra neveli, hogy híven szolgálják a társadalom érdekeit, hogy a közösség érdekeit saját érdeküknek, legfőbb, legéletbevágóbb érdeküknek tartsák. Ebből következik, hogy az ember magánéletét, életmódját nem tekinthetjük elszigetelt területnek, amely nem függ össze vagy — mi több — szemben áll a társadalmi tevékenységgel. Az ilyen szemlélet csak arra a társadalomra jellemző, melynek alapja a kizsákmányolás és az ebből eredő kibékíthetetlen ellentét az egyéni érdek és a közérdek között.

A polgári etika a magánéletet a közösséggel való mindennemű kapcsolattól elvonatkoztatva vizsgálja. A burzsoá nem ismer el más egyéniséget, mint a tőkés egyéniségét, más szabadságot, mint a kizsákmányolás szabadságát. „Annál kevesebb a gondom másokra, minél nagyobb az a távolság, amely másoktól elválaszt” — ez a polgári erkölcs parancsolata. A burzsoá, akinek ilyenfajta parancsolatokkal tömik tele a fejét, teljesítettnek véli „társadalmi kötelességét”, ha biztosítja családjának, gyermekeinek „tisztességes” eltartását. Mit sem törődik azokkal a kisemmizett tízezrekkel, akiknek véréből és verejtékéből jóléte megszületett. Szívesen prédikál arról, hogy mit ír elő a keresztényi erkölcs a szülők és a gyermekek kapcsolatát illetően, de közömbösen szemléli a gyermekmunka kizsákmányolását. Szajkózza a „Ne ölj!” parancsolatot, de helyesli a rablóháborút és a gyarmatok kifosztását; hirdeti a „Ne paráználkodj!” parancsolatot, de megtűri a prostitúciót. A burzsoá mindig kész magasztalni a puritán erényeket, a takarékosságot és a munkaszeretetet, de ő maga nem ismer nagyobb boldogságot, mint a vagyon boldogságát, amely lehetővé teszi számára, hogy munka nélkül megéljen. Nincs az az aljasság, amire a burzsoá ne lenne kapható a vagyon kedvéért. Nem veszi észre, mennyire szűk és ferde a látóköre, mennyire banálisak és kicsinyesek az elgondolásai, mennyire képmutató és szánalmas az „egyénisége”. Szó sem lehet az emberi ész, az emberi tehetség, az erkölcsi energia igazi fejlődéséről ott, ahol nincs nemes cél, amely egyesíti az embereket és előmozdítja szellemi képességeik kibontakozását.

A kommunista etika visszautasít minden olyan kísérletet, amely a kommunizmusért küzdő harcos magánéletét társadalmi tevékenységétől, munkájától elvonatkoztatva akarja vizsgálni. Nem harcolhatunk igazán a faji előítéletek ellen a társadalmi küzdőtéren, ha ugyanakkor magánéletünkben többé-kevésbé egyetértünk ezekkel az előítéletekkel. Nem szónokolhatunk a nők egyenjogúságáról, ha a feleségünket rabszolgasorban tartjuk. A társadalmi életben tanúsított erkölcsi magatartás megfelelő magatartást kíván a magánéletben is. A valóban erkölcsös magatartás pedig mind a társadalmi, mind a magánéletben az olyan magatartás, melynek fő motívuma a nép felszabadítására, a kommunizmus ügyének szolgálatára való törekvés.

A szovjet társadalom megteremtette a valóban emberi kapcsolatok kialakulásának alapját az élet és az emberi tevékenység valamennyi területén. A szovjet emberek élete és társadalmi tevékenysége harmonikus egységet kell hogy alkosson. A szovjet közvélemény joggal ítéli el a társadalom mindazon tagjait, akik magánéletükben, életmódjukkal megsértik a kommunista erkölcs szabályait. Erre szükség van mind a társadalom, mind pedig az erkölcssértő személy érdekében. Az erkölcsi ingatagság, ha nem figyelünk fel rá idejében, könnyen politikai ingatagsággá fajulhat, és így kárt okozhat a társadalom érdekeinek.

Az öntudatos szovjet ember magánélete szervesen összefügg munkájával, társadalmi, politikai tevékenységével, olyannyira, hogy az öntudatos szovjet ember el sem tudja képzelni életét függetlenül a szélesebb körű társadalmi érdekektől, a közös céltól — az osztály nélküli kommunista társadalom felépítésétől. Mennyire igazak Vlagyimir Majakovszkij szavai:

A kommunizmus nem csupán
földben, verejtékben, gyárban van,
de otthon is, étkezés után,
életmódban, családi szálakban.

De éppen az emberek életmódjában, magánéletében maradnak meg a legtovább a régi társadalom csökevényei, melyek az együttélés legelemibb szabályainak megsértésében, az iszákosságban, a duhajkodásban, a feleséggel, a gyermekekkel, a családdal szembeni megengedhetetlen viselkedésben stb. jutnak kifejezésre. A szovjet közvéleménynek feltétlenül foglalkoznia kell a szovjet embereknek a mindennapi életben tanúsított magatartásával, harcolnia kell a magánéletben megnyilvánuló kapitalista csökevények ellen, hiszen ezek a csökevények komoly kárt okoznak a társadalom érdekeinek.

Különösen nagy jelentőségű kérdés a szovjet ember családi életének a kérdése. A család élete szervesen összefügg a társadalom egészének életével, a család sorsa elválaszthatatlan a társadalom sorsától. A család neveli a társadalom jövendő tagjait, és igen nagy hatással van az ember egész további életére, a társadalmi életben tanúsítandó egész magatartására. Az iskolai nevelőmunka sikere sok tekintetben attól függ, milyen nevelést kapott a gyermek kiskorában, a családban, hiszen — amint arra Makarenko helyesen rámutatott — a család által félrenevelt gyermeket átnevelni sokkal nehezebb feladat, mint legelső életéveitől kezdve helyes nevelésben részesíteni. A helyes nevelés megköveteli, hogy a szovjet család helyesen rendezze be életét, hogy a családtagok helyes viszonyt alakítsanak ki egymás között, hogy a szülők felelősséget érezzenek a szovjetország jövendő polgárainak neveléséért, s példás magatartást tanúsítsanak mind társadalmi, mind pedig a magánéletükben. Ez az oka annak, hogy a Szovjet ember családi életét nem tekinthetjük csupán magánügynek.

A család és a házasság problémáival nemcsak a kommunista erkölcs foglalkozik. A családi és házastársi kapcsolatokat a szovjet jog szabályozza, amely az egészséges és szilárd alapokon nyugvó szovjet család őre. De bizonyos jogszabályok alkalmazásánál a szovjet társadalom erkölcsi szempontból is mérlegeli a családi élet bizonyos jelenségeit. Nem lehet például eldönteni a válás kérdését, ha nem mérlegeljük a kommunista erkölcs szemszögéből azokat az indítóokokat, amelyek a házastársak valamelyikét válásra késztetik. Emellett a családi élet számos kérdése kizárólag erkölcsi kérdés. A szovjet házasság és család erkölcsi alapjainak erősítése éppen ezért óriási jelentőségű a család élete, szilárdsága szempontjából.

Kizárólag az erkölcs területéhez (vagyis a jog által nem szabályozható területhez) tartoznak a barátság kérdései, melyek nagy szerepet játszanak az emberek termelőtevékenységében és magánéletében egyaránt.

b) A barátság

Az elvtársi és baráti kapcsolatok rendszerint az emberek közös tevékenysége során, a békés munka közben vagy az ellenség ellen folytatott harcban alakulnak ki, és kiterjednek a szovjet emberek magánéletére, a pihenésre vagy kulturális igényeik kielégítésére fordított szabad időre is. Olyan emberek között is létrejöhet barátság, akiket nem fűz össze közös szakma, valamely üzemben, hivatalban, katonai alakulatnál vagy másutt végzett közös munka. Az igazi elvtársi viszony, az igazi barátság ilyen esetben is, mint minden esetben, feltételezi a társadalmi jelentőségű érdekek közösségét.

Igazi, tartós barátság nem is alakulhat ki ott, ahol nincsenek közös, társadalmi jelentőségű feladatok. Ezért a magántulajdon uralmán és a konkurencián alapuló társadalom — melyben az uralkodó osztály által szentesített legmagasabbrendű cél a nyerészkedés — nem kedvez az elvtársi és baráti kapcsolatoknak. Nem lehet szó komoly barátságról rablók között, akik a zsákmányért készek akár egymás torkát is át- harapni. Nem lehet tartós az a barátság sem, amelynek alapja, Scsedrin szavaival élve, „a has szeretete”, vagyis a „barátoknak” a jó bor, az ínyencfalatok, a kártyaasztal stb. iránt táplált közös szenvedélye. A „barátságnak” ez a formája nagyon elterjedt a kizsákmányoló társadalom parazita rétegei körében. A barátság alapjául itt kicsinyes érdekek szolgálnak, ezért a barátság megszakításához is elegendő valami egészen jelentéktelen ok, mint amilyen miatt például örökre megszakadt a barátság Gogol hősei, Ivan Ivanovics és Ivan Nyikiforovics között. Nem lehet igazi barátság az sem, amelyben az emberek menedéket keresnek a társadalmi élet „megrázkódtatásai” elől, amelybe az emberi boldogságért folyó gyakorlati harc elől, a művészetben, a filozófiában és egyebekben való „tiszta gyönyörködés” kedvéért menekülnek. Igazi elvtársi kapcsolat, igazi barátság ott szövődik, ahol az embereket közös, nagy cél egyesíti — közös harc a társadalom szociális, politikai és kulturális fejlődéséért, azért, hogy a nép megszabaduljon a kizsákmányolástól és az elnyomástól, az idegen beavatkozástól, az előítéletektől, babonáktól stb. A kizsákmányoló társadalomban az igazi baráti és elvtársi kapcsolatok az elnyomott tömegek körében, a társadalmi haladásért küzdő legjobb harcosok körében alakulnak ki.

A barátság az elvtársiasság magasabb fokát jelenti, vagyis nemcsak a társadalmi érdekek szolgálata jegyében való együttműködést és kölcsönös segítséget feltételezi, hanem az egymás iránti kölcsönös vonzalmat is. „Bajban ismerni meg a barátot” — tartja a régi közmondás. Az igaz barát mindig kész segíteni, és barátjáért a legnagyobb egyéni áldozattól sem riad vissza. A barátság, melyet a nagy cél érdekében tett közös erőfeszítés, a kölcsönös megbecsülés és vonzalom, a kölcsönös gondoskodás és figyelmesség pecsétel meg, felemeli és nemesebbé teszi az embert, elősegíti öntudatosodását és képességeinek fejlődését.

A forradalmi mozgalom történetében bőven találunk példát a mozgalom legjobbjainak nagyszerű barátságára. Ilyen volt Herzen és Ogarjov, Csernisevszkij és Dobroljubov barátsága. Az eszmei barátság kimagasló példája az emberiség lángelméinek, a forradalmi világmozgalom vezéreinek, Marxnak és Engelsnek élete és tevékenysége. „Régi legendák a barátság különféle megható példáit beszélik el. Az európai proletariátus elmondhatja, hogy tudományát két olyan tudós és harcos teremtette meg, akiknek viszonya az ókoriaknak az emberi barátságról szóló legmeghatóbb mondáit is felülmúlja”⁷⁴— írta Lenin Marxnak és Engelsnek, a marxista elmélet megalkotóinak barátságáról.
⁷⁴ Lenin Művei. 2. köt. Szikra 1951. 12. old.

Ez a barátság, amelynek alapja a munkás-felszabadítás ügyének szolgálata volt, s amely az egymás iránti fáradhatatlan gondoskodásban és figyelemben nyilvánult meg, a marxizmus nagyjainak egész magánéletét betöltötte. Amikor Marx és családja a legnagyobb nyomor és nélkülözések közepette élt, Engels önfeláldozó anyagi segítsége tette lehetővé, hogy Marx dolgozzék „A tőké”-n, a haladó emberi gondolat e nagyszerű alkotásán.

Az ideális eszmei barátság, elvtársiasság, áldozatkész segítségnyújtás számos nagyszerű példáját szolgáltatta az oroszországi és a nemzetközi munkásosztály forradalmi mozgalmának története, a Szovjetunió Kommunista Pártjának és más országok kommunista testvérpártjainak története.

Az elvtársi és baráti kapcsolatok a győztes szocializmus országában bontakoztak ki igazán, ahol az emberek között az elvtársi együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás viszonyai uralkodnak. A szovjet emberek közötti elvtársi és baráti kapcsolatok eszmei alapja a kommunizmus ügyének, a népnek, a szocialista hazának odaadó szolgálata. A kommunizmus ügye iránti odaadás összekovácsolja, tartóssá és szilárddá teszi a barátságot, olyanná, melyet nem ingat meg semmiféle eshetőség, mely kiáll minden próbát és megpróbáltatást, ami a barátokat érheti.

A szovjet társadalomban nemcsak az azonos nemzethez, társadalmi csoporthoz vagy foglalkozási ághoz tartozó emberek között alakulnak ki elvtársi és baráti kapcsolatok. A Szovjetunióban a különböző nemzetiségű emberek elvtársi és baráti kapcsolatai épp oly szilárdak, mint az ugyanazon nemzethez tartozó emberek kapcsolatai. A város és a falu, a szellemi és a fizikai munka közötti ellentét felszámolásával megszűnt az az ok, amely ellenséges érzelmeket keltett a faluban a várossal, a „városi emberekkel” szemben, s a fizikai munkásokban a szellemi munkát végzőkkel szemben. A haza anyagi és kulturális javainak gyarapításában egyformán érdekelt munkások, parasztok és értelmiségiek baráti együttműködése következtében megszokott jelenséggé vált a munkás és a kolhozparaszt, a munkás és a mérnök, a tudós és a munkás vagy kolhozparaszt stb. barátsága. Míg a múltban az egyszerű emberek féltek a „fegyveres emberektől”, ma már nyoma sincs ennek a félelemnek. A nép a Szovjet Hadsereget — amely hús a húsából, vér a véréből — olyan gondoskodásban, figyelemben, szeretetben és tiszteletben részesíti, aminőben a történelem során még soha, sehol, semmilyen hadseregnek sem volt része. A hadseregről való gondoskodásnak, a hadsereg megbecsülésének forrása az, hogy a Szovjet Hadsereg a népet, a béke, a demokrácia és a szocializmus védelmének humánus feladatát, a népek testvériségét, az emberi haladás ügyét szolgálja. Ebben a magasztos hivatásban, a néppel való egységben rejlik a Szovjet Hadsereg hatalmas ereje. A Nagy Honvédő Háború története meggyőző tanúbizonysága volt a harcosok és a hátország dolgozói között kialakult megbonthatatlan barátságnak. Nem egy nagyszerű példáját láthattuk a bajtársiasságnak, a nemes harci barátságnak, az önfeláldozó elvtársi segítségnek. A haza iránti határtalan odaadáson alapuló bajtársiasság és barátság lényeges eleme volt a háború kimenetelét eldöntő legfontosabb tényezők egyikének: a Szovjet Hadseregben szolgáló harcosok és parancsnokok kiváló harci szellemének.

A régi társadalomban mindig megoldhatatlan problémát jelentett az „apák” és a „fiúk”, vagyis az idősebb és a fiatalabb nemzedék problémája. A kizsákmányolók körében e két nemzedék tagjai között csak ritkán alakult ki barátság. A magántulajdon itt is, akárcsak az emberek közti kapcsolatok minden más területén, szétválasztotta a nemzedékeket, gyűlölködést szított közöttük. Ha a „fiúk” — „apáikhoz” hasonlóan— vagyongyűjtésre adták fejüket, az „apák”, életük bizonyos szakaszában akadállyá váltak számukra, mert korlátozták önállóságukat. Az „apák” viszont állandóan attól rettegtek, hogy a „fiúk” kezében szétforgácsolódik az általuk felhalmozott vagyon. Előfordult az is, hogy a kiváltságos rétegekből származó „fiúk” a felszabadító eszmék hatására teljesen szakítottak az „apákkal”.

A szovjet társadalom, amely a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapszik, és amely a kommunizmusért vívott harc nagy célja érdekében egyesíti az embereket, nem ismeri az „apák” és a „fiúk”, az idősebb és a fiatalabb nemzedék közötti gyűlölködés és ellenségeskedés problémáját. A szovjet fiatalok a népüket odaadóan szolgáló apák nagyszerű példáját követik. A szovjet társadalom megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy az idősebb és a fiatalabb nemzedék tagjai között a munkában, a családban és a mindennapi életben egyaránt baráti kapcsolatok alakuljanak ki. A két nemzedék közötti baráti és elvtársi kapcsolatok fejlődését és erősödését elősegíti a Kommunista Párt következetes irányvonala, amely előírja, hogy a közös munkában régi és új káderek együtt dolgozzanak.

A szovjet életben lépten-nyomon találunk példákat a kommunizmus nagy eszméitől lelkesített emberek igaz barátságára. A szovjet emberek igaz barátságát, nagyszerű erkölcsi vonásait örökítik meg az olyan szépirodalmi alkotások, mint Fagyejev „Az ifjú gárda”, Osztrovszkij „Az acélt megedzik” című regénye és még sok más mű. Micsoda barát tudott lenni Pavel Korcsagin, Oleg Kosevoj, Zója Koszmogyemjanszkaja, Liza Csajkina! Milyen nagyra becsülték az őszinte, önfeláldozó barátságot, és milyen szigorúak, igényesek tudtak lenni önmagukkal szemben! Nem tűrték a képmutatást, az önzést, nem tűrték a legcsekélyebb eltávolodást sem a barátságukat megalapozó nagy eszméktől.

Zója Koszmogyemjanszkaja édesanyja elmondotta, menynyire nyugtalanította őt, hogy Zója túlságosan szigorú volt másokhoz, túlságosan magas követelményeket támasztott osztálytársaival szemben. Zója tanárnője eloszlatta az anya kétségeit: „Zója nagyon egyenes, nagyon becsületes kislány . . . Mindig nyíltan a gyerekek szemébe mondja az igazságot. Először aggódtam, vajon nem haragítja-e így magára osztálytársait … De nem, Zóját szeretik … És nemcsak szeretik, hanem tisztelik is, amit pedig nem sokan mondhatnak el magukról az ő korában … És a gyermekek megértik: Zója mindenkihez szigorú, de szigorú önmagához is; igényes velük szemben, de önmagával szemben is. Ezért persze a vele való barátkozás nem könnyű dolog.”

Éppen ez az önmagunkkal és másokkal szemben támasztott igényesség az, amit népünk megbecsül. Az ilyen alapokon nyugvó barátság nem ismeri az áradozást, az ömlengést, az érzelmek hangoztatását, a túlzott szentimentalizmust. Az ilyen barátság bátor, igényes, önfeláldozó, amely lelkiismereti kérdésekben nem alkuszik, amely nem ismeri a színlelést, a szó és a tett közötti eltérést.

Az ilyen barátság kitartó munkára, a nehézségek leküzdésére, kezdeményezésre és eredmények elérésére lelkesíti az embereket a haza és a nép érdekében.

A kommunista etika harcol a barátság régi, burzsoá értelmezésének a csökevényei ellen. Küzd azok ellen, akik a magánéletet független területnek tekintik, szembe állítják a társadalmi tevékenységgel, és azt hiszik, hogy csak a magánéletben lehet szó barátságról. A kommunista etika nem tartja igazi barátságnak azt a barátságot, amelynek forrása a nagy társadalmi feladatoktól elvonatkoztatott szűk körű egyéni érdek. Megengedhetetlen és megvetésre méltó az a barátság, amely ellentétben áll a nép érdekeivel.

Az elvtelen barátság, mely a „baráti” kapcsolatokra hivatkozva szemet huny a társadalomellenes cselekedetek, az állampolgári kötelesség megsértése stb. fölött, nem egyeztethető össze a kommunista erkölcs követelményeivel. A barátság megszűnik barátság lenni, ha a „barátok” idegenkednek a közösségtől, ha nem törődnek a közösség érdekeivel, sőt szembehelyezkednek a szocialista közösséggel, annak feladataival. Az igazi barátság nem lehet akadály a társadalmi feladatok teljesítésének útjában, hanem ellenkezőleg, elő kell hogy segítse e feladatok végrehajtását.

A barátság korántsem azt jelenti, hogy a barátok kölcsönösen elnézik, megbocsátják egymás hibáit. Akkor nyújtunk igazi segítséget a barátunknak, ha becsületesen és nyíltan feltárjuk hibáit és fogyatékosságait, s ezzel megakadályozzuk a hibák megismétlődését. A barátok kötelessége, hogy elsőnek vegyék észre egymás hibáit, és törekedjenek azok kijavítására. Csak az ilyen barátság felel meg a szovjet társadalmi rend jellegének, csak az ilyen barátság segíti a szovjet emberek nemes erkölcsi vonásainak kialakulását. Az egészséges szovjet környezet új kapcsolatokat teremtett az emberek között, mégis még mindig előfordulnak a szovjet életben olyan esetek, amikor a „barátság” és a „bajtársiasság” csupán a sógorság- komaságnak, a „kéz kezet mos” gondolkodásmódnak, a hibák eltussolásának a leplezésére szolgál stb., és így nemcsak hogy nem segíti elő, hanem egyenesen gátolja a társadalmi feladatok végrehajtását. Előfordul, hogy egyik vagy másik szovjet közösségben a „barátok” nagyhangúan kiállnak egymásért a „ne áruld el barátodat” elv alapján. Így például ha valamelyik „barát” társadalomellenes cselekedetet követ el, ha megsérti a fegyelmet, előfordul, hogy a többiek igyekeznek ezt elpalástolni. A hibák takargatása és a kollektíva közös munkájától, a társadalmi szervezetektől való elkülönülés szokása igen súlyos következményeket vonhat maga után a „baráti körre” nézve. Tegyük fel, hogy a „kör” egyik tagja bűncselekményt követ el. A többiek „a barátság jegyében” nem akarják kiadni, az ügy kivizsgálásakor mentegetik, hazudnak és így tovább. Kell-e szót vesztegetni arra, hogy az ilyen „baráti” kör ezzel bűnpártolók bandájává fajul, amely szigorú büntetést érdemel? A közösség és a társadalmi szervezetek feladata megakadályozni annak a lehetőségét, hogy a közösség életében ilyen veszedelmes jelenségek üssék fel a fejüket.

Igazi elvtársi és baráti kapcsolatok csakis a közösségben és a közösség révén alakulhatnak ki. Igazi jóbarát és jó elvtárs csak az lehet, aki szoros kapcsolatban van a közösséggel, s odaadóan szolgálja a társadalom érdekeit. A mindennapi élet igazolja ennek a megállapításnak a helyességét.

A lelkesítő példák egész sora bizonyítja, hogy az igazi szovjet emberek életük kockáztatásával is készek, megmenteni elvtársukat, barátjukat. Ilyen eset az, amelyről a Komszomolszkaja Pravda beszámolt. Egy expedíció két fiatal tagja nagy magasságban, egy szakadék szélén tanulmányozta a hegyi kőzeteket. Egyikük, Krivenkov, a munka hevében megbotlott, és egy kiálló sziklába kapaszkodva ott lebegett a mélység fölött. Társa, Umrkolov valamivel lejjebb dolgozott egy kis szikla-kiszögellésen. Mikor meglátta, hogy barátja veszélyben van, odakiáltott neki: „Ugorj rám!” Emberfeletti erőfeszítés árán sikerült neki a ránehezedő testsúly ellenére is megkapaszkodnia a kis kiszögellésen, s így élete kockáztatásával megmentenie barátja életét.

Az önző és haszonleső emberek nem lehetnek sem jó barátok, sem jó elvtársak. Ugyancsak a Komszomolszkaja Pravda hasábjain olvashattunk két ilyen önző emberről, akik bajba sodorták társukat. Egy hideg őszi napon három fiatalember ment a tajgában. Amikor egy megduzzadt folyón kellett átkelniök, egyikük megcsúszott, és a víz elsodorta batyuba kötött ruháját és cipőjét. Mi történt? Két „bajtársa” nem osztotta meg vele ruházatát, és így egy szál ingben, mezítláb volt kénytelen folytatni útját a havon, a csikorgó hidegben. Amikor a didergő, elerőtlenedett fiú nem tudott már tovább menni, társai nem készítettek számára védett helyet, nem hagytak nála puskát és töltényt, s így kitették a biztos pusztulásnak. Amikor lakott helyre értek, mindenekelőtt önmagukkal törődtek, és csak később értesítették a hatóságokat a tajgában hagyott társukról. A szerencsétlent egy keresésére indult expedíció lelte meg; ekkor már keze-lába összefagyott, alig pislákolt benne az élet. A fiúnak a szovjet emberek segítséget nyújtottak, gondoskodtak a jövőjéről. Nem szükséges külön hangoztatni, hogy ez a lélektelen, gyáva viselkedés, a közösségi érzésnek ez a teljes hiánya tűrhetetlen a szovjet társadalomban.

A kommunista nevelés egyik legfontosabb feladata, hogy a dolgozókat, különösen pedig a szovjet ifjúságot az igazi bajtársiasság és barátság szellemében nevelje, hogy harcoljon az embertelen önzésnek az emberek közötti kapcsolatokban megnyilvánuló csökevényei ellen, az ellen a burzsoá felfogás ellen, amely a barátságot és a bajtársiasságot szembe állítja a társadalmi érdekekkel.

c) A házasság és a család

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, miután megdöntötte a tőkések és a földbirtokosok uralmát, megsemmisítette a nők megalázó társadalmi és családi helyzetét szentesítő törvényeket, s megkezdte a házasság és a család régi pilléreinek teljes átépítését. A szocializmus győzelme, a kizsákmányoló osztályok, a nyomor és a munkanélküliség megszüntetése, a nők nagyarányú bevonása a termelésbe (ami véget vetett a férfiaktól való anyagi függőségnek) lehetővé tette, hogy kialakuljanak és tovább fejlődjenek a házasság és a család új erkölcsi alapjai.

Az a harc, amelyet a szocializmus építését irányító Kommunista Párt és szovjet állam vívott a társadalmi és állami élet minden területén a nők tényleges egyenjogúságáért, a dolgozók kulturális színvonalának emeléséért, elősegítette a házasság és a család új erkölcsi alapjainak kialakulását. A házasságról és a családról vallott új nézetek, köztük a családi életben és a házasságban érvényesülő új erkölcsi elvek, szerves részét alkotják a szocializmus országában osztatlanul uralkodó marxista—leninista ideológiának.

A kizsákmányoló osztályok létével együtt jár, hogy a férfi a nőt leigázza, hogy a házastársak különféle gazdasági és politikai számítások, vallási előítéletek kedvéért, a szülői beleegyezés megtagadása esetén vagy egyéb okok miatt lemondanak a természetes hitvesi érzésen, a kölcsönös vonzalmon alapuló házasságról. „Az uralkodó osztályok gyakorlatában — írta Engels — kezdettől fogva elképzelhetetlen volt, hogy az érdekeltek kölcsönös vonzalma lehessen a minden másnál fontosabb szempont a házasságkötésnél; ilyesmi legfeljebb a romantikában fordul elő, vagy — az elnyomott osztályoknál, ezek pedig nem számítottak”⁷⁵.
⁷⁵ Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. 232. old.

Köztudomású, hogy a burzsoázia a feudalizmus ellen folytatott harca idején erkölcstelennek tartotta azt a házasságot, amely nem a kölcsönös szerelemre épült s nem a házasfelek szabad választása alapján jött létre. De a szerelmi házasságnak, az ember eme elidegeníthetetlen jogának a követelésével a kapitalizmusban ugyanaz történt, mint minden egyéb emberi joggal. A házastársak szabad választásán nyugvó szerelmi házasságnak a burzsoázia által meghirdetett követelése csak papíron maradt meg. S ennek a követelésnek még kisebb eshetősége volt a megvalósulásra, mint a többi úgynevezett emberi jognak. Engels rámutatott arra, hogy míg a többi jognak (szabadság, egyenlőség stb.) volt bizonyos jelentősége az uralkodó osztály számára, és jóformán semmi jelentősége sem volt az elnyomott osztály számára, a szabad választáson alapuló szerelmi házasság éppen a termelőeszközök magántulajdonától megfosztott, elnyomott osztály körében volt lehetséges. Az uralkodó osztály, a burzsoázia körében a házasság a vagyonon, a tőkén, az egyéni nyerészkedésen alapuló ügylet volt. A burzsoá házasság tipikus vonása, hogy nem a szerelem, hanem „a fásultság és a pénz” tartja össze a házastársakat.

Az uralkodó, kizsákmányoló osztályokra jellemző házassággal együtt jár a házasságtörés és a prostitúció. A tőkés társadalomban az „élő áruval” való kereskedés a kereskedelem egyik törvényesített ága. Az Egyesült Államokban ezt a kereskedelmet a tőkés monopóliumok mintájára létrehozott gengszter-szervezetek bonyolítják le, amelyek nemzetközi méretekben fejtik ki tevékenységüket. Ezt a kereskedelmet „a nő iránti kereslet” hívta életre, hiszen a nőben a burzsoá csak élvezete kielégítésének eszközét látja. „Abban, hogy a nőt mint zsákmányt és mint a közös élvezet szolgálóleányát kezelik, az ember végtelen degradációja jut kifejezésre . . .”^76
76 Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 3. köt. 113. old.

A mai imperialista burzsoázia a végsőkig fokozta ezt a degradációt. A kegyetlenség és a szadizmus kultuszának — amellyel az imperialisták az ifjúság tudatát mérgezik — szerves része az emberek szexuális demoralizálása, a gyönyörhajhászás, a nemi kicsapongás hirdetése a tömegpropaganda minden eszközével — televízió, rádió, sajtó, mozi, pornográf irodalom stb. útján. Koreában az imperialista rablók erőszakkal nyilvános házakba hurcolták a koreai asszonyokat és leányokat, s odadobták őket katonáiknak. Ez újabb bizonyítéka volt annak a visszataszító képmutatásnak, amely a civilizáció, az ember, az egyén védelméről stb. hangoztatott burzsoá frázisokat jellemzi.

A kapitalizmus fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá válik a burzsoá házasság erkölcstelensége. A monopoltőkés körökben a házasságkötés nemegyszer a társadalomban már régen meghonosodott legelemibb egészségügyi követelményeknek a megsértésével történik. A tőke növelése érdekében, a monopóliumok rabló érdekeinek szolgálatában házasságra lépnek egymással közeli rokonok, házaséletre eleve alkalmatlan emberek, és így tovább. A mai tőkés társadalom uralkodó osztályának nemi kicsapongása felülmúlja mindazt, amit a múltból a pusztuló kizsákmányoló osztályokról tudunk. Nem csoda, hogy a mai polgári társadalomban a házasság rendkívül ingatag, hogy a válás egyes kapitalista országokban tömegjelenség, amely kiegészíti a burzsoá család általános bomlásának képét⁷⁷.
⁷⁷ Williams amerikai burzsoá szociológus szavai szerint az amerikai társadalmat a válások nagy száma és a család bomlásának más tünetei jellemzik. Sok a gyermektelen házasság. A rokoni kötelezettségeket nem teljesítik. A válások száma (az előző évtized átlagos évi házasságkötéseihez viszonyítva) az 1890. évi 6 százalékról 1947-ig 40 százalékra emelkedett.

A szocialista társadalom az első olyan társadalom, amelyben az a tétel, hogy a házasság erkölcsi alapja a szerelem, nem frázis, hanem valóság. A szovjet társadalomban mindinkább valóra válik Engelsnek az a jóslata, hogy a szabad párválasztáson és szerelmen alapuló házasságkötés csupán akkor válik majd lehetségessé a lakosság valamennyi rétege számára, amikor eltűnnek azok a gazdasági mellékszempontok, melyek a burzsoá társadalomban döntő befolyással vannak a házasságra.

Amióta a szovjet társadalomban megszűnt a kizsákmányolás, s a nő a szocialista társadalom szabad és teljes jogú tagjaként bekapcsolódott a termelésbe, a házasság nem ügylet (kereskedelmi, politikai stb. ügylet) többé, mint a kizsákmányoló osztályok körében. Eltűntek az ügylet-házasság elmaradhatatlan velejárói is — a hetérizmus és a prostitúció. Valóra vált Engelsnek az a jövendölése, hogy abban a társadalomban, ahol a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülnek, teljesen és a szó valódi értelmében megvalósul majd a monogámia, felnő egy új nemzedék, „olyan férfiak nemzedéke, akik életük folyamán sohasem vásárolták meg a nő odaadását sem pénzért, sem más társadalmi hatalmi eszközökkel — és olyan nők nemzedéke, akik sohasem kénytelenek magukat más okból odaadni, mint igazi szerelemből”⁷⁸.
⁷⁸ Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. 236. old.

Bár a különböző (anyagi és egyéb) mellékszempontok még nem tűntek el teljesen a szovjet társadalomból, hiszen a szocializmusban még van bizonyos különbség az emberek anyagi ellátottsága terén, s az emberek tudatában még élnek a kapitalizmus vallási és egyéb csökevényei, mégis elmondhatjuk, hogy a kizsákmányolásnak, a nyomornak és a munkanélküliségnek a szocialista termelési mód alapján történő megszüntetése, továbbá a nőknek a termelésbe és a közéleti tevékenységbe való bevonása gyökerében aláásta ezeknek a szempontoknak az érvényesülését, és a házasság erkölcsi alapjaként (az esetek többségében egyedüli tényezőként) a szerelmet helyezte előtérbe. A szocialista társadalom további fejlődésével, a szocializmusból a kommunizmusba való átmenettel ez az, erkölcsi alap még szilárdabbá válik, és végleg kiszorítja az összes mellékszempontokat.

„Ha csak a szerelemre alapozott házasság erkölcsös, akkor csak az a házasság erkölcsös, amelyben a szerelem nem múlt el”⁷⁹ — írja Engels.
⁷⁹ Ugyanott, 235. old.

Ezt a tételt egyes gyászmarxisták úgy értelmezték, hogy Engels a minden fegyelem nélküli „szabad”, vagyis könnyen ide-oda csapongó szerelmet hirdeti. Pedig Engels a szerelemről beszélve arra a mély és komoly érzelemre gondolt, melynek semmi köze sincs a kizsákmányoló osztályok élősdi tagjai által annyira sóvárgott futó gyönyörhöz. Engels nyíltan megmondja, hogy ha valakinek minden két évben új szerelemre van szüksége, akkor „az ilyen természetet meg kell fékezni”, nehogy „vég nélküli tragikus konfliktusokba” keverje önmagát és másokat. A szocialista társadalom új emberei fejlett intellektusú, erős akaratú és mélyen érző emberek. Ezek az emberek tudnak szeretni, és értékelni tudják a szerelmi hűséget. Ezért a mindig új partnert kereső „szenvedélyes” szerelem viszonylag ritka jelenség körükben.

Csernisevszkij a „Mit tegyünk?” című regényében ábrázolt új emberek példáján lelkesülten jellemzi az igazi szerelem örömmel teli érzését. Ez a szerelem nem múló jelenség az ember életében, amely — az átlagemberek szerint — csak a házasság előtti időszakban lehetséges. Ez az érzés végigkíséri a házastársakat egész életükön, egyre fokozódik, s a gyermekekről való gondoskodás nyújtotta új örömben teljesedik ki, amely magasabbrendű a tisztán egyéni örömnél. Ilyen az új emberek szerelme, a tiszta szívű, egyenes és becsületes embereké, akiktől távol áll a hazugság és a csalás, akik tisztelik az emberi szabadságot és az emberi méltóságot. Az ilyen szerelem az ember szellemi és erkölcsi erejének forrása.

Lenin 1915-ben levelet intézett Inessza Armandhoz, aki a házassággal kapcsolatos kérdésekről brosúrát szándékozott írni. A levélben tanácsokkal látta el a szerzőt, s azt javasolta, hagyja ki a „szabadszerelem” követelését, mert az burzsoá és nem proletár követelés. Ha a „szabadszerelmen” az anyagi meggondolásoktól, a vallási előítéletektől, a szülői tilalomtól, a társadalmi előítéletektől stb. mentes szabad párválasztást értjük, mondotta Lenin, akkor a „szabadszerelem” terminus nem alkalmas e gondolatok kifejezésére. Ha viszont a komoly szerelemtől és a gyermekszüléstől való mentességet, a házasságtörés „szabadságát” stb. értjük rajta, akkor a „szabadszerelem” igenis burzsoá követelés. A szabad szerelem követelését az osztálytársadalom viszonyai között ebben az utóbbi értelemben kell felfogni. Nem az a lényeg, hogy szubjektíve ki mit ért „szabadszerelmen”. „A lényeg: az osztályviszonyok objektív logikája a szerelmi dolgokban”⁸⁰ — írta Lenin.
⁸⁰ Lenin Művei. 35. köt. 138. old. (oroszul).

A „szabadszerelem” követelése teljesen elfogadhatatlan a szocialista társadalomban. A szovjet társadalomban még megvannak a szerelemmel kapcsolatos kérdések régi, könnyelmű felfogásának csökevényei, melyeket a kapitalista környezet, a züllött burzsoá erkölcs hatása táplál. A szovjet állam, a Kommunista Párt fáradhatatlan harcot vív ezek ellen a csökevények ellen.

A szovjet emberek elítélik az olyan házasságot, amely nem a szerelemre épül. De ugyanígy elítélik a tiszavirág-életű szerelmet is, melynek állandóan újabb és újabb szerelmi partnerre van szüksége. A szovjet ember mindkettőt elveti, és helyébe a proletár „szerelmi házasságot” (Lenin), vagyis a házasfelek közötti kapcsolatok erkölcsi tisztaságán alapuló, törvényesített, tartós szovjet házasságot állítja.

A kommunista erkölcs nagyra becsüli és követendő példának tekinti az egész életen át tartó hitvesi szerelmet. Ez a kapcsolat nem az „idő meghozza a szerelmet” elvére épül, amely a szerelmet a házassággal azonosítja, még akkor is, ha érdekházasságról vagy kényszerházasságról stb. van szó. Ez a szerelem nem felelőtlen szerelem, és nem is a „holtomiglan- holtodiglan” tartó szerelem vallásos istenítése.

A szovjet házasság és család erkölcsi alapját alkotó szerelem, amely mentes az önző számítástól és a vallásos illúzióktól, feltételezi, hogy a házastársak jó barátok, hogy gondoskodnak egymásról, s mindegyikük a másik fél boldogságában látja saját boldogságát; ez a szerelem feltételezi, hogy a házasfelek gyermekeiket a szocialista haza hű fiaivá és leányaivá nevelik, s mindketten szívvel-lélekkel részt vesznek a kommunista társadalom építésében. Az ilyen szerelem magasztos szerelem, mert nemesíti az embereket, tartóssá teszi hitvesi szövetségüket, felelőssé teszi őket egymásért, családjukért, a kommunista társadalom jövendő építőinek neveléséért. Azok a szülők, akik az igaz és tiszta szerelmen alapuló házasságkötést ellenzik, vagy szükségtelen beavatkozásukkal éppenséggel meghiúsítják, a múlt visszataszító hagyományainak szellemében járnak el.

A szerelem elválaszthatatlan a felelősségtudattól. A szovjet ember felelősséggel tartozik a társadalomnak, tudja, hogy tartós családi életet kell megalapoznia, hogy gyermekeiből a társadalmi érdekeket híven szolgáló teljes értékű állampolgárokat kell nevelnie. A szerelem elválaszthatatlan a közösség, a haza, a nép érdekeiért, a kommunizmusért folyó harctól.

A szerelem és a társadalmi kötelességtudat — a szovjet házasság és család legfőbb erkölcsi alapja.

Az a szerelem, amelynek semmi köze sincs a közösség érdekeihez, amely elvonja az embert társadalmi kötelességének teljesítésétől, lényegében véve erkölcstelen. Ma is teljes mértékben érvényes Belinszkij megállapítása: sivár az az élet, amelynek a szerelmen kívül nincs más tartalma. „Ha életünk célja csupán egyéni boldogságunk volna — írja Belinszkij —, egyéni boldogságunkat pedig kizárólag a szerelem jelentené, akkor az élet sírokkal és összetört szívekkel teleszórt sötét pusztaság lenne, pokol, melynek borzalmai elhomályosítanák a szigorú Dante géniusza által életre hívott földi pokol költői képeit. . .” De az ember számára, folytatja Belinszkij, „a szív belső világán kívül” ott van még „az élet nagyszerű világa is . . . az a világ, ahol a gondolat tetté válik, a nemes érzelem pedig hőstetté … A szakadatlan munkának, a szüntelen keletkezésnek és létesülésnek, a jövő és a múlt örök harcának világa ez.”

Az ember magánélete, szerelme igaz örömmel telik meg, ha kapcsolatban van a közösség érdekeivel, a népnek a szabad, boldog életért vívott harcával. A szocialista forradalomnak, a szocializmus és a kommunizmus felépítésének kora ilyen szerelmet hív életre. Ez a szerelem szervesen összefonódik a nép iránt érzett szeretettel. Joggal mondotta Vlagyimir Majakovszkij a szocializmus építőinek szívében lángoló szeretetről, hogy az „lenyűgözőbb az anyegini szerelemnél”.

A szovjet társadalomban a család a nagy szocialista közösség része; ez a család nem állítja szembe a „családi érdekeket” a közérdekekkel, hanem alárendeli az előbbiekét az utóbbiaknak. A családi érdekek és a társadalmi érdekek összhangja a szovjet család jellemző vonása.

A társadalommal szembehelyezkedő családi egoizmus ugyanolyan erkölcstelen, mint minden más egoizmus. Ez a családról alkotott burzsoá nézetek csökevénye, a burzsoá erkölcs maradványa. Ezek a csökevények még megtalálhatók a szovjet társadalomban. Előfordul, hogy egyesek családi érdekeiket szembe állítják a közérdekkel, családi ügyeik vagy a szerelem kedvéért megfeledkeznek társadalmi kötelességükről, és az állam érdekeinek megkárosításától sem riadnak vissza. Az ilyen emberek egyéni érzelmeik rabszolgái, egoisták, akik lábbal tiporják a szovjet erkölcs alapjait.

A kommunista erkölcs, mint már mondottuk, elítéli azt a nézetet, amely szerint a szerelem a fegyelem kategóriáján kívül eső és egyre újabb örömöket hajhászó ösztönös érzés. Lenin a szerelemben megnyilvánuló fegyelem kérdését összekapcsolja az egész társadalmat érintő feladatokkal. Ez azt jelenti, hogy a féktelen és fegyelmezetlen szerelem nemcsak a család, a gyermeknevelés szempontjából káros, hanem a társadalomnak is kárt okoz, zülleszti, szegényíti az embert, meggátolja abban, hogy erőfeszítéseit a társadalmi feladatokra összpontosítsa. „Azok az emberek, akik ide-oda csaponganak, minduntalan váltogatják érzelmeiket, véleményem szerint végső soron nyomorultnak kell hogy érezzék magukat” — mondja Goncsar „Zászlóvivők” című regényének egyik hőse; és ez mélységesen igaz.

A szovjet közvélemény élesen elítéli azokat a házastársakat, akik könnyen váltogatják érzelmeiket, s közben nem gondolnak gyermekeik sorsára. Méltán rótta meg a Pravda a szovjet igazságszolgáltatási szerveket, amiért nem jártak el kellő eréllyel egy „apával” szemben, aki — noha felesége és négy gyermeke volt — minden új munkahelyén új asszonyt szerzett magának, s gyermekeit minden anyagi segítség nélkül hagyta. Az ilyen „apa” csak megvetést érdemel.

A szovjet sajtó gyakran számol be olyan esetekről is, amikor fiatal emberek egymáshoz kötik sorsukat anélkül, hogy előzőleg jól megismerték volna egymást, meggyőződtek volna egymás érzelmeiről. Később kiderül, hogy az, akivel a fiú vagy a leány összekötötte sorsát, nem méltó házastársa szerelmére. Az ilyen házasság a lelki megrázkódtatások egész sorát hozza magával, s előbb-utóbb felbomlik.

Lássunk egy példát. Egy leány, egyik fővárosi főiskola utolsó évfolyamának hallgatója, férjhez megy egy úgynevezett „szolid” emberhez. Még csak meg sem próbálta alaposabban megismerni jövendő élettársát, mert csak az lebegett a szeme előtt, hogy minél előbb férjhez menjen, a fővárosban maradhasson, megfelelő lakáshoz jusson, és így tovább. A házasságnak ezt a tisztán burzsoá felfogását méltán ítélik el a szovjet emberek.

Számos esetben előfordul, hogy fiatal emberek aktívan részt vesznek a közösség életében, a közösség munkájában mindaddig, mig meg nem házasodnak. A házasságkötés után azonban eltávolodnak a közösségtől, abbahagyják társadalmi munkájukat, teljesen begubóznak otthoni életükbe, és csupán az érdekli őket, hogy előnyös munkafeltételekhez jussanak, s keresetük mellett még mellékkeresetre is szert tegyenek. A társadalmi érdekek iránt közömbös emberek megállnak a fejlődésben, ellaposodott nyárspolgárokká válnak. Nem egy férfi a termelőmunkában való részvételt és a közügyekkel való foglalkozást a férj kizárólagos jogának tartja, s úgy gondolkodik, hogy az asszony törődjék csak a háztartással, még ha van is valamilyen képesítése és szakmája. Ha a férj nem akar számolni feleségének azzal a jogos törekvésével, hogy társadalmilag hasznos munkát végezzen, az asszonynak komoly hiányérzete lesz, és ez feldúlja a családi életet.

A szovjet közvélemény éberen őrködik a családi élet szilárdságán, megköveteli a nők jogainak tiszteletben tartását, küzd a házasélet könnyelmű felfogása ellen. A szovjet társadalomra a kiegyensúlyozott, szilárd alapokon nyugvó, munkaszerető család jellemző, mely az őszinte, kölcsönös vonzalomra és a családtagok egymás iránti gondoskodására épül, s amely becsületes, munkaszerető embereket, hazaszerető állampolgárokat nevel. Számtalan példával bizonyíthatnánk, hogy a szovjet társadalomban ez a tipikus családi élet. Kocsetov „A Zsurbin-család” című regényében e munkáscsalád példáján a szovjet család típusát ábrázolja. Összetartó, munkaszerető, becsületes, vendégszerető család a Zsurbinoké, tagjainak szellemi érdeklődési köre sokrétű. A család bármely tagjának sikerével vagy balsikerével az egész család együtt érez; a kölcsönös ragaszkodás azonban nem zárja ki egymás fogyatékosságainak éles bírálatát. A Zsurbinok tudásukkal, tapasztalataikkal, egész életükkel hazájukat és a haladó emberiség ügyét szolgálják. Ennek valamennyien tudatában vannak, s ezért munkájukat alkotó módon végzik, munka közben gyarapítják tudásukat, nem félnek beismerni hibáikat, s kitartóan harcolnak e hibák leküzdéséért.

Ilyen családban, a munkaszeretet és a kölcsönös megbecsülés légkörében, arra nevelődik az ifjúság, hogy komolyan fogja fel az életet, a házasság és a család kérdéseit. Az ilyen légkörben nevelkedett fiataloktól távol áll a felelőtlenség, a burzsoá erkölcsnek ez a csökevénye.

A szovjet törvényhozás megengedi a válást, de mindent elkövet, hogy megakadályozza a könnyelmű, indokolatlan válásokat, amelyek szétzüllesztik a családot, és károsan hatnak a gyermekekre. Aki azt gondolja, hogy a bíróság a kommunista erkölccsel ellentétben cselekszik, amikor a bontóper folyamán a házastársak közötti tényleges viszony kiderítésére és a házasság fenntartására törekszik, az megfeledkezik arról, hogy a kommunista erkölcs a társadalmi érdekeket védi, tehát a család erősítését és a gyermekek neveléséről való gondoskodást tartja szem előtt, nem pedig a házastársak önző érdekeit és szeszélyeit. Ugyanakkor a szovjet törvényhozás a nő érdekeit védelmezi azzal, hogy igyekszik megakadályozni a férj által kezdeményezett indokolatlan válást, mert ilyen esetben rendszerint a nő a szenvedő fél. Amikor a szovjet bíróság azt javasolja a házasfeleknek, hogy állítsák helyre a családi egyensúlyt, s különösen, amikor azt javasolja a férjnek, hogy vegye alaposan fontolóra a válás következményeit a feleség és a gyermekek szempontjából, eljárása a legteljesebb összhangban van a kommunista erkölcs humánus követelményeivel.

Ebből azonban nem következik az, hogy semmilyen válás sem lehet erkölcsileg indokolt. Az OSZFSZK-nak a házasságról, a családról és a gyámságról szóló törvénykönyvéhez fűzött megjegyzések hangsúlyozzák, hogy a bíróság csak akkor bonthatja fel a házasságot, ha arra a meggyőződésre jut, hogy „a válást mélyen átgondolt és alapos indokok teszik szükségessé, s hogy a házasság további fenntartása ellentmond a kommunista erkölcs elveinek és nem teremthet normális feltételeket az együttélés és a gyermekek nevelése számára”. Ez azt jelenti, hogy a házasság felbontásának vagy fenntartásának kérdését a bíróság minden esetben a konkrét tényállásból, a kommunista erkölcs elveiből kiindulva köteles eldönteni. Formalizmusnak itt ugyanúgy nincs helye, mint bárhol másutt.

A szocialista humanizmus szelleme, a nőről és a gyermekről való gondoskodás szelleme hatja át a magzatelhajtás eltiltásáról, a terhes asszonyok, a sokgyermekes és az egyedülálló anyák állami támogatásban való részesítéséről, az anya- és csecsemővédelemről, az anyasági érdemrendek és érdemérmek megalapításáról szóló szovjet törvényeket. A Szovjetunióban olyan megbecsülés és tisztelet övezi az anyákat, különösen a többgyermekes anyákat, mint sehol a világon, nem is szólva arról a tekintélyes anyagi támogatásról, melyet a szovjet állam a sokgyermekes és az egyedülálló anyáknak nyújt. Az említett törvények mind arra hivatottak, hogy erősítsék a szovjet családot, amelynek igen fontos társadalmi funkciója, hogy életet adjon a következő nemzedéknek, és a gyermekeket kommunista szellemben nevelje.

A szovjet törvényhozás védelmezi a szovjet család erkölcsi pilléreit, és erélyesen harcol a burzsoá erkölcsnek ezen a területen jelentkező csökevényei ellen. Míg a burzsoá házasságkötés általában nélkülözi az erkölcsi alapot, és tisztán jogi intézmény (lerögzíti a házasságra lépő személyek gazdasági egyezségét), a szovjet családi és házassági kapcsolatok szemléltetően mutatják a jog és az erkölcs egységét. A szovjet családban nincs helye az ellenségeskedésnek szülők és gyermekek között. Annál gyakoribb az ilyen ellenségeskedés a burzsoá családban, ahol a gyermekek nemegyszer szüleik halálára spekulálnak, és az örökségen marakodnak. A szovjet közvélemény élesen elítéli azt a férjet, aki durván bánik feleségével, azokat a szülőket, akik rideg bánásmódot tanúsítanak gyermekeikkel szemben, s ugyanígy elítéli a szüleikkel lelketlenül bánó gyermekeket is. Az ilyen szégyenletes magatartást a szovjet sajtó megbélyegzi, a társadalmi szervezetek megvitatják, illetve — az eset súlyosságától függően — a bíróság is megtárgyalja. A családi életnek azokat a durva kinövéseit, amelyeket azelőtt „családi ügynek” tekintettek és a tőkés országokban ma is annak tekintenek (a feleség „móresre tanítása”, a megfélemlítéssel történő gyermeknevelés stb.), s amelyek iránt a törvény és a közvélemény a múltban teljesen közömbös volt, a szovjet törvény és a szovjet erkölcs társadalomellenes és a kommunista erkölcs elveivel ellenkező cselekedetnek nyilvánítja. Gorkij 1934-ben, a szovjet írók I. Országos Kongresszusán csodálatosan egyszerű és világos szavakkal beszélt arról a szó nemes értelmében vett igazi emberi kapcsolatról, amely a szovjetországban a szülők és a gyermekek között kialakult. „Azt hiszem, nem tévedek, ha megállapítom, hogy a szülők egyre gondosabban és gyengédebben bánnak gyermekeikkel. Szerintem ez teljesen természetes, hiszen ezek a gyerekek az elsők az emberiség egész történetében, akiknek igazi öröksége nem a szülőktől rájuk hagyott pénz, ház és bútor, hanem akik igazi, hatalmas értéket örökölnek: a szocialista államot, melyet apjuk és anyjuk munkája teremtett meg.”

A Szovjetunióban egyszer s mindenkorra eltűntek a régi rend átkos viszonyai, amelyek sokszor megfosztották a munkást a családalapítás lehetőségétől, kereskedelem tárgyává tették a munkások gyermekeit. Egyszer s mindenkorra megszűnt az az idő, amikor gyakori jelenség volt, hogy a nőnek a termelésbe való bevonása következtében az erős fizikumú férfi elvesztette kenyerét és a háztartással volt kénytelen foglalkozni, míg a gyönge asszony az egész családot eltartotta. „Ez az állapot, mely a férfit elférfiatlanítja és a nőt megfosztja nőiességétől anélkül, hogy a férfinak igazi nőiességet és a nőnek igazi férfiasságot kölcsönözne, amely mindkét nemet és bennük az emberiséget a leggyalázatosabban megalázza, ez az állapot sokat magasztalt civilizációnk végső következménye . . .”⁸¹ — írta Engels.
⁸¹ Engels. A munkásosztály helyzete Angliában. Szikra 1954,185. old.

A szovjet társadalomban, ahol nincs kizsákmányolás, nyomor és munkanélküliség, ahol emberi munkafeltételek vannak, ahol a párt és a kormány minden igyekezetével azért küzd, hogy megszabadítsa a nőt a háztartás gondjaitól, a család az az egység, amelyen belül szabadon fejlődik mind a férfi, mind pedig a nő emberi méltósága, szabadon fejlődnek a házastársak közötti, a szülők és a gyermekek közötti igazi emberi kapcsolatok. A szovjet család a szülők iránti tisztelet és kötelességtudat, a szülőkről való gondoskodás szellemében neveli a gyermekeket.

A munkaképtelen szülők segítése a gyermekek állampolgári és erkölcsi kötelessége. Aki e kötelességét elmulasztja, azt szigorúan elítéli a szovjet közvélemény, elítélik a szovjet törvények. A szovjet emberek megbélyegzik azokat, akik figyelmetlenek szüleikkel szemben, vagy ami még rosszabb, lelketlenül és durván bánnak velük. Ilyen jelenségek sajnos még előfordulnak a szovjet életben. A sajtóban olvashattuk az alábbi esetet: I. kolhozparaszt gyermekei az apa halála után eladták apjuk házát, felosztották ingóságait, de arra „elfelejtettek” gondolni, hogy vajon hol fog élni az édesanyjuk. Az öregasszony kénytelen volt hol egyik, hol másik gyermekénél lakni, de mindegyikük rosszul bánt vele, s kiüldözte a házból. Végül is a kórházban jutott pihenőhöz, csak itt részesült figyelmes bánásmódban. Felgyógyulása után azonban egyik gyermeke sem akarta többé befogadni a házába. A szovjet emberekből természetesen mélységes felháborodást váltott ki, hogy a gyermekek ilyen aljas módon viselkedtek édesanyjukkal szemben, aki szülte és felnevelte őket.

A szovjet emberek hasonló felháborodással olvasták azt a levelet, melyet egy anya intézett a Komszomolszkaja Pravda szerkesztőségéhez: „Anya vagyok, őt gyermeket neveltem fel a hazának, öt kommunistát, becsületes és tiszta embert. De a hatodik megmérgezte öreg napjaimat. Tizenhét esztendős, goromba velem, nemegyszer félrevezet, nem akar osztozni a munkámban és gondjaimban. Nemrég életem legnehezebb napját éltem át: a fiam megfenyegetett öklével, és kijelentette, hogy még nem ismerem az erejét.” A szülőkkel szembeni ilyen magatartás szégyenletes és tűrhetetlen a szovjet társadalomban.

A család arra hivatott, hogy a haza, a nép szeretetére nevelje a gyermekeket, arra nevelje őket, hogy egyéni érdekeiket alá tudják rendelni a közösség érdekeinek, hogy az élet minden területén harcolni tudjanak a nehézségek ellen, és le tudják küzdeni azokat. A család nem nézheti ölbe tett kézzel, ha a gyermek magatartása társadalomellenes, ha ellentétbe kerül a közösség érdekeivel. A szülőknek mindent el kell követniük, hogy gyermekeik tiszteletben tartsák a társadalom érdekeit, a szocialista együttélés szabályait. Ez a szülők legfontosabb állampolgári és erkölcsi kötelessége a társadalommal, gyermekeikkel szemben.

Ha a hitvesi szeretet, a szülők és a gyermekek egymásiránti szeretete csak a szűk családi körben érezteti hatását és nélkülöz minden társadalmi tartalmat, akkor ez a szeretet nem lehet igazán emberi, humánus szeretet. Már Scsedrin kigúnyolta egyik művében a „baba”-anyát, aki fiát is babának, elkényeztetett úrfinak nevelte, s gyermekkorától kezdve arra szoktatta, hogy önmagát tekintse a világ közepének. Ez a régi társadalom kiváltságos rétegeire jellemző káros nevelési módszer a kapitalizmus csökevényeként egyes szovjet családokban is megmaradt. Az ilyen szeretet nem egyéb, mint majomszeretet. Ha a szülők mindenáron igyekeznek gyermekeik kedvében járni, kielégíteni minden szeszélyüket, ha nem ellenőrzik őket és elnézik legsúlyosabb cselekedeteiket is, az így teremtett légkör nem segítheti elő a szilárd erkölcsi alapelvek kialakulását. Az ilyen légkör csupán arra alkalmas, hogy egoistákká, erkölcsi nyomorékokká tegye a gyermekeket.

Hasonlóképpen az a nevelés, amelynek alapja a büntetéssel való fenyegetés, a fenyítés és a verés, szintén csak arra alkalmas, hogy megnyomorítsa a gyermekeket, és vagy „javíthatatlanokká”, vagy pedig gyáva, képmutató emberekké, talpnyalókká tegye őket. A Makarenko által kidolgozott elv, amely megköveteli, hogy „minél igényesebbek legyünk az emberrel szemben, és minél nagyobb megbecsülést tanúsítsunk irányában”, a helyes erkölcsi nevelés egyik legfontosabb elve. De ennek az elvnek megvalósítására, vagyis a helyes kommunista nevelés biztosítására csak azok a szülők képesek, akik maguk is a kommunista erkölcs követelményeinek szellemében nevelkedtek, s akik nem sajnálják a fáradságot, ha gyermekeik neveléséről van szó. Sok szülő nem kíséri kellő figyelemmel gyermeke fejlődését. Előfordul, hogy a gyermekek úgyszólván különálló életet élnek a családban, mert a szülői gondoskodás teljes egészében a gyermekek anyagi ellátásában merül ki. A „nevelés” ösztönösen folyik, ezért egyes véletlen barátságok, ismeretségek végzetes következményekkel járhatnak (és nemegyszer járnak is) a gyermekekre nézve. Az is előfordul, hogy a szülők saját kényelmüknek megfelelően oldják meg gyermekeik nevelésének problémáját, s megfeledkeznek a társadalommal szemben fennálló szülői kötelességükről. A sajtó beszámolt egy esetről, amikor a szülők az apa új munkahelyéhez közelebb eső lakásba költöztek, de régi lakásukat is fenn akarták tartani, ezért kiskorú leányukat otthagyták, s nevelését idegenekre bízták. A szülői gondoskodást és figyelmet nélkülöző nevelés káros következményei hamarosan megmutatkoztak. A leányka rosszul tanult, hozzászokott a henye életmódhoz, hazudott tanárainak és barátainak. Ki mint vet, úgy arat. Ezért amikor a szülők csodálkoznak gyermekeik visszataszító viselkedésén, mindenekelőtt őket magukat kell megkérdezni, hogyan nevelték gyermekeiket.

A példa ereje, a szülők erkölcsi tekintélye, a szülők közötti kapcsolatok tisztasága, a család egész életének — magánéletének és társadalmi életének — helyes megszervezése óriási, mondhatnánk döntő jelentőségű a gyermekek nevelése szempontjából. A szülőknek egy percig sem szabad szem elől téveszteniük, hogy mérhetetlen felelősséggel tartoznak a társadalomnak: hazaszerető, bátor, elszánt, minden akadály elhárítására kész, becsületes és tiszta lelkű szovjet honpolgárokat kell nevelniök. Az ilyen nevelésért hálás lesz a szülőknek az ország, hálásak lesznek maguk a gyermekek is. Ivan Vazov, a nagy bolgár hazafi egyik versében a hálás fiút szólaltatja meg, aki megköszöni anyjának, hogy jó honpolgárrá, a nép szabadságáért és boldogságáért küzdő harcossá nevelte:

Szavaddal mindig a jó felé tereltél
Hogy hűn szolgálhassam hazám,
S mert jó honpolgárrá s emberré neveltél,
Ezért vagy kétszer is anyám.

A család keretén belül történő erkölcsi nevelés problémájának taglalása nem könyvünk feladata, ezért e kérdéssel itt külön nem foglalkozunk.

***

SaLa

 

Levelek a távolból – első levél

Az első forradalom első szakasza

Az első forradalom, melyet az imperialista világháború szült, kitört. Ez az első forradalom minden bizonnyal nem lesz az utolsó.

Ennek az első forradalomnak, az 1917. március 1-i orosz forradalomnak első szakasza, a Svájcba eljutott gyér adatokból ítélve, véget ért. Ez az első szakasz, minden bizonnyal, nem lesz forradalmunk utolsó szakasza.

Hogyan történhetett meg az a „csoda”, hogy mindössze nyolc nap alatt — ennyi időről beszél Miljukov úr Oroszország külföldi képviselőihez intézett kérkedő táviratában — összeomlott az a monarchia, amely évszázadokon át fennállott és az 1905—1907-es évek hatalmas, az egész népet átfogó osztályütközeteinek három esztendeje alatt mindenek ellenére megmaradt?

Csodák a természetben és a történelemben nincsenek, de a történelem minden éles fordulata, így minden forradalom is, a tartalom olyan gazdagságát mutatja, a harci formáknak és a harcolók közti erőviszonyoknak olyan váratlanul sajátságos kombinációit tárja fel, hogy a nyárspolgári észjárás számára sok mindennek csodaszámba kell mennie.

Ahhoz, hogy a cári monarchia néhány nap alatt összeomolhasson, egész sereg világtörténelmi fontosságú körülménynek kellett közrejátszania. Rámutatunk ezek legfontosabbjaira.

Ha az orosz proletariátus három éven át, 1905—1907-ben, nem vívott volna olyan óriási osztály ütközeteket, és nem fejtett volna ki olyan óriási forradalmi energiát, lehetetlen lett volna ilyen gyors második forradalom, gyors abban az értelemben, hogy kezdeti szakasza néhány nap alatt befejeződött. Az első (az 1905-ös) forradalom mélyen felszántotta a talajt, évszázados előítéleteket tépett ki gyökerestül, a munkások millióit és a parasztok tízmillióit ébresztette politikai életre és politikai harcra, az orosz társadalom valamennyi osztályát (és valamennyi főbb pártját) igazi mivoltukban, érdekeik, erőik, akciómódszereik, közelebbi és távolabbi céljaik igazi kölcsönös viszonyában mutatta be egymásnak és az egész világnak. Az első forradalom és a rákövetkező ellenforradalmi korszak (1907 — 1914) feltárta a cári monarchia legbensőbb lényegét, ,,dögrovásra” juttatta, leleplezte egész rothadtságát és förtelmességét, a szörnyeteg Raszputyin- vezette cári banda egész cinizmusát és romlottságát, a Romanovoknak, ezeknek az Oroszországot zsidók, munkások és forradalmárok vérével elárasztó pogromrendezőknek, ezeknek a millió meg millió gyeszjatyina földdel rendelkező, s a maguk és osztályuk „szent tulajdonának” megtartása érdekében minden kegyetlenségre, minden gaztettre, a polgárok bármekkora tömegének tönkretételére és megfojtására hajlandó, „egyenlők között első” földesuraknak egész brutalitását.

Az 1905—1907-es forradalom és az 1907-1914-es ellenforradalom nélkül lehetetlen lett volna az orosz nép és az Oroszországban lakó népek valamennyi osztályának olyan pontos „önmeghatározása”, ez osztályok egymáshoz és a cári monarchiához való viszonyának olyan meghatározása, mint amely az 1917 február—márciusi forradalom nyolc napján kifejezésre jutott. Ez a nyolcnapos forradalom, ha szabad ilyen képletes kifejezéssel élnünk, úgy „játszódott le”, mintha egy tucat próba és főpróba előzte volna meg; a „színészek” ismerték egymást, szerepüket, helyüket, ismerték a helyzetet keresztül-kasul, töviről hegyire, a politikai irányzatok és akciómódszerek minden valamennyire is fontos árnyalatáig.

De ha az első, az 1905-ös nagy forradalom, amelyet Gucskov és Miljukov úrék és csatlósaik mint „nagy lázadást” elítéltek, 12 esztendővel később az 1917-es „fényes”, „dicső” forradalomhoz vezetett, amelyet Gucskovék és Miljukovék „dicsőnek” nyilvánítanak, mert (egyelőre) hatalomra juttatta őket — akkor ehhez egy nagy, óriási erejű hatalmas „rendezőre” is szükség volt, aki egyfelől óriási arányokban meg tudta gyorsítani a világtörténelem folyását, másfelől pedig példátlan erejű gazdasági, politikai, nemzeti és nemzetközi világválságokat tudott előidézni. A világtörténelem rendkívüli meggyorsításán kívül a világtörténelem különösen éles fordulataira is szükség volt ahhoz, hogy az egyik ilyen fordulatnál a vérrel és szennyel borított Romanov-monarchia szekere egyszerre felborulhasson.

Ez a hatalmas „rendező”, a világtörténelemnek ez az óriási erejű meggyorsítója az imperialista világháború volt.

Most már vitathatatlan, hogy ez a háború világháború, mivel az Egyesült Államok és Kína félig már ma belesodródtak és holnap egészen belesodródnak.

Most már vitathatatlan, hogy ez a háború mindkét részről imperialista háború. Csak a kapitalisták és uszályhordozóik, a szociálpatrióták és a szociálsoviniszták — vagy, ugyanezt az általános kritikai megjegyzések helyett ismert oroszországi nevekkel elmondva —, csak egyrészt Gucskovék és Lvovék, Miljukovék és Singarjovék, másrészt Gvozgyevék, Potreszovék, Cshenkeliék, Kerenszkijék és Csheidzéék tagadhatják le vagy homályosíthatják el ezt a tényt. Mind a német, mind az angol-francia burzsoázia idegen országok kifosztásáért, a kis népek megfojtásáért, a világ fölötti pénzügyi uralomért, a gyarmatok felosztásáért és újrafelosztásáért, a pusztuló tőkésrend megmentéséért folytatja a háborút, a különböző országok munkásainak félrevezetése és a munkások egységének megbontása útján.

Az imperialista háborúnak objektíve elkerülhetetlenül rendkívül meg kellett gyorsítania és példátlanul ki kellett éleznie a proletariátus osztályharcát a burzsoázia ellen, át kellett változnia az ellenséges osztályok közötti polgárháborúvá.

Ez az átváltozás az 1917 február—márciusi forradalommal kezdődött, amelynek első szakaszában elsősorban két erő mért a cárizmusra közös csapást: egyrészt az egész burzsoá és földesúri Oroszország, valamennyi öntudatlan csatlósával és az angol-francia követek és kapitalisták által képviselt valamennyi tudatos vezetőjével együtt, másrészt a Munkásküldöttek Szovjetje, amely a maga oldalára kezdte vonni a katona- és parasztküldötteket.

Három politikai tábor, három fő politikai erő: 1) a cári monarchia, a feudális nagybirtokosok feje, a régi hivatalnoki és tábornoki kar feje; 2) a burzsoá és földesúri októbrista-kadet Oroszország, amelynek uszályába kapaszkodott a kispolgárság (ez utóbbinak képviselői: Kerenszkij és Csheidze); 3) a Munkásküldöttek Szovjetje, amely az egész proletariátusban és a legszegényebb lakosság egész tömegében keres magának szövetségeseket — ez a három fő politikai erő teljes mivoltában mutatkozott meg, még az „első szakasz” nyolc napja folyamán is, még az eseményektől annyira távollevő megfigyelő számára is, mint e sorok írója, aki kénytelen beérni a külföldi újságok szűkszavú távirataival.

Mielőtt azonban részletesen beszélnénk erről, vissza kell térnem levelemnek arra a részére, amelyben a legeslegfontosabb tényezővel, az imperialista világháborúval foglalkoztam.

A háború vasláncokkal kapcsolta egymáshoz a hadviselő államokat, a kapitalisták hadviselő csoportjait, a tőkésrend „gazdáit”, a kapitalista rabság rabszolgatartóit. A jelenlegi történelmi pillanatban a társadalmi és politikai élet — egyetlen véres gomolyag.

Azok a szocialisták, akik a háború elején átpártoltak a burzsoázia oldalára, mindezek a Dávidok és Scheidemannok Németországban, Plehanovok és Potreszovok, Gvozgyevek és társaik Oroszországban, hosszú időn át, teli torokkal ordítoztak a forradalmárok „illúziói” ellen, a Bázeli Kiáltvány „illúziói” ellen, az imperialista háború polgárháborúvá változtatásának „ábrándos hóbortja” ellen. Minden hangnemben magasztalták a kapitalizmusban állítólag megnyilvánuló erőt, életrevalóságot és alkalmazkodó képességet — ők, akik segítettek a kapitalistáknak abban, hogy „alkalmazkodásra” vegyék rá, kezessé tegyék, félrevezessék a különböző országok munkásosztályait és megbontsák egységét!

De „az nevet a legjobban, aki utoljára nevet”. A burzsoáziának nem sikerült hosszú időre kitolni a háború szülte forradalmi válságot. Ez a válság feltartóztathatatlan erővel növekszik minden országban, kezdve Németországon, amely egy nemrég ott járt megfigyelő szavai szerint „zseniálisan megszervezett éhínséget” él át, egészen Angliáig és Franciaországig, ahol szintén közeledik az éhínség, és ahol a szervezés sokkal kevésbé „zseniális”.

Természetes, hogy a cári Oroszországban, ahol a legszörnyűbb volt a dezorganizáció, és ahol a proletariátus a legforradalmibb (nem különleges jó tulajdonságai, hanem az „ötös év” eleven hagyományai következtében) — a leghamarabb tört ki a forradalmi válság. Ezt a válságot meggyorsította az Oroszországot és szövetségeseit ért számos rendkívül súlyos vereség. A vereségek megrendítették az egész régi kormánygépezetet és az egész régi rendszert, felbőszítették ellene a lakosság minden osztályát, elkeserítették a hadsereget, óriási arányokban irtották és fiatal, friss, túlnyomórészt polgári, vegyes rendű és kispolgári tisztikarral váltották fel a hadsereg régi, maradi nemesi és különösen rothadt bürokratikus tisztikarát. Azok a burzsoázia előtt nyíltan lakájkodó vagy egyszerűen jellemtelen emberek, akik annyit lármáztak és óbégattak a „vereségtaktika” miatt, most a legelmaradottabb és legbarbárabb cári monarchia veresége és a forradalmi tűzvész kezdete közötti történelmi összefüggés ténye elé kerültek.

Míg azonban a háború elején elszenvedett vereségeknek a kirobbanást meggyorsító tényező negatív szerepe jutott, addig az angol-francia finánctőke, az angol-francia imperializmus kapcsolata az oroszországi októbrista-kadet tőkével olyan tényező volt, amely ezt a válságot közvetlenül egy Romanov Miklós elleni összeesküvés szervezése útján gyorsította meg.

A kérdésnek ezt a rendkívül fontos oldalát az angol-francia sajtó érthető okokból elhallgatja, a német sajtó pedig kárörvendezve hangsúlyozza. Nekünk, marxistáknak, józanul szembe kell néznünk az igazsággal, anélkül, hogy megzavarna bennünket akár az egyik hadviselő imperialista csoport diplomatáinak és minisztereinek hivatalos, mézes-mázos diplomatikus hazudozása, akár a másik hadviselő csoporthoz tartozó pénzügyi és katonai konkurenseik kacsingatása és vihogása. A február—márciusi forradalom eseményeinek egész menete világosan mutatja, hogy az angol és francia követség, ügynökeikkel és „összeköttetéseikkel” egyetemben, miután sokáig a legkétségbeesettebb erőfeszítéseket tették, hogy megakadályozzák II. (és reméljük — utolsó, s törekedni fogunk arra, hogy utolsó legyen) Miklós „külön” egyességeit és különbékéjét II. Vilmossal — közvetlenül összeesküvést szerveztek, az októbristákkal és a kadetokkal együtt, a hadsereg és a pétervári helyőrség tábornoki és tisztikarával együtt, Romanov Miklós elmozdítása céljából.

Nem táplálunk illúziókat. Nem esünk azok hibájába, akik most a gvozgyevizmus-potreszovizmus és az internacionalizmus között ingadozó és túlontúl a kispolgári pacifizmus útjára tévedő egyes „szervezőbizottságiakhoz” és „mensevikekhez” hasonlóan hajlandók arra, hogy magasztalják a munkáspártnak a kadetokkal való „megegyezését”, a kadetoknak a munkáspárt részéről történő támogatását stb. Ezek az emberek régen bemagolt (és egyáltalán nem marxista) doktrínájuk kedvéért fátylat borítanak arra az összeesküvésre, amelyet az angol-francia imperialisták Gucskovékkal és Miljukovékkal azért szőttek, hogy elmozdítsák a „fő vitézt”, Romanov Miklóst és erélyesebb, frissebb, tehetségesebb vitézekkel váltsák fel.

A forradalom csak azért győzött olyan gyorsan és — látszólag, első felületes pillantásra — olyan radikálisan, mert egy rendkívül eredeti történelmi helyzet következtében teljesen különböző áramlatok, teljesen különböző fajtájú osztályérdekek, teljesen ellentétes politikai és társadalmi törekvések egyesültek, mégpedig rendkívüli „egyetértésben” egyesültek. Nevezetesen: az angol-francia imperialisták összeesküvése, akik Miljukovot, Gucskovot és társaikat a hatalom megragadására ösztökélték az imperialista háború folytatása érdekében, e háború még hevesebb és kitartóbb folytatása érdekében, az oroszországi munkások és parasztok újabb millióinak lemészárlása érdekében, azért, hogy Konstantinápolyt megkapják . .. Gucskovék, Szíriát.. . a francia, Mezopotámiát… az angol kapitalisták stb. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala pedig — egy mélyreható proletár és az egész népet (a városok és falvak egész szegény lakosságát) átfogó forradalmi jellegű tömegmozgalom a kenyérért, a békéért, az igazi szabadságért.

Nyilván ostobaság volna azt mondani, hogy Oroszország forradalmi proletariátusa „támogassa” az angol pénzzel „megkenegetett”, a cári imperializmusnál nem kevésbé undorító kadet-októbrista imperializmust. A forradalmi munkások lerombolták, jelentős mértékben máris lerombolták és alapjáig le fogják rombolni a gálád cári monarchiát, s nem lelkesíti és nem is zavarja őket az, hogy bizonyos rövid, a helyzet alakulása szempontjából kivételes jelentőségű történelmi pillanatokban segítségükre jön Buchanan, Gucskov, Miljukov és társaik harca az egyik uralkodónak egy másikkal, mégpedig lehetőleg megint egy Romanovval való felcseréléséért!

Így és csakis így történt. Így és csakis így foghatja fel ezt az olyan politikus, aki nem fél az igazságtól és józanul mérlegeli a társadalmi erőviszonyokat a forradalomban, aki minden „pillanatnyi helyzetet” nemcsak adott, mai sajátossága szempontjából értékel, hanem a mélyebben fekvő rúgók, a proletariátus és a burzsoázia érdekei közötti mélyebb viszony szempontjából is, mind Oroszországban, mind az egész világon.

A pétervári munkások és katonák éppúgy, mint egész Oroszország munkásai és katonái, önfeláldozóan harcoltak a cári monarchia ellen a szabadságért, azért, hogy a paraszt földet kapjon, a békéért, az imperialista mészárlás ellen. Az angol-francia imperialista tőke e mészárlás folytatása és fokozása érdekében udvari intrikákat szőtt, összeesküvést szervezett a testőrtisztekkel, biztatgatta és bátorította Gucskovékat és Miljukovékat, teljesen kész új kormányt állított össze, amely a proletárharc során a cárizmusra mért legelső csapások után meg is ragadta a hatalmat. Ez az új kormány, amelyben az októbristák és a „békés megújhodás” hívei, Akasztó Sztolipin tegnapi cinkosai, Lvov és Gucskov, valóban fontos őrhelyeket, harci őrhelyeket, döntő őrhelyeket tartanak kezükben — a hadsereget és a hivatalnoksereget —, ez a kormány, amelyben Miljukov és más kadetok inkább dísznek, cégérnek, azért vannak bent, hogy édeskés professzoros beszédeket tartsanak, a „trudovik” Kerenszkij pedig a balalajka szerepét játssza a munkások és parasztok félrevezetése érdekében — ez a kormány nem véletlenül összeverődött emberekből áll.

Ezek egy Oroszországban politikai hatalomra emelkedett új osztálynak, a kapitalista földbirtokosok és a burzsoázia osztályának képviselői, amely osztály gazdasági tekintetben már régen kormányozza országunkat, és amely mind az 1905—1907-es forradalom, mind az 1907—1914-es ellenforradalom idején, végül — mégpedig különös gyorsasággal — az 1914—1917-es háború idején politikailag rendkívül gyorsan szervezkedett, és kezébe ragadta a helyi önkormányzatot, a közoktatást, a különböző kongresszusokat, a dumát, a hadiipari bizottságokat stb. Ez az új osztály 1917-ben „már majdnem egészen” hatalmon volt; ezért voltak a cárizmusra mért legelső csapások is elegendők, hogy az összeomoljon és helyet adjon a burzsoáziának. Az imperialista háború, amely hihetetlen erőfeszítést követelt, annyira meggyorsította az elmaradott Oroszország fejlődésének menetét, hogy „egycsapásra” (valójában csak látszólag egycsapásra) utolértük Olaszországot, Angliát, majdnem Franciaországot is, hogy „koalíciós”, „nemzeti” (vagyis az imperialista mészárlás folytatására és a nép rászedésére alkalmas) „parlamenti” kormányt kaptunk.

E kormány mellett, amely lényegében, a jelenlegi háború szempontjából, az „Anglia és Franciaország” nevű milliárdos „cég” közönséges ügynöke — megszületett az, ami a legfontosabb, egy nem hivatalos, még fejletlen, viszonylag még gyenge munkáskormány, amely a proletariátus, továbbá a városi és falusi lakosság egész legszegényebb részének érdekeit juttatja kifejezésre. Ez a kormány: a Munkásküldöttek Szovjetje Pétervárott, amely kapcsolatokat keres a katonákkal és a parasztokkal, valamint a mezőgazdasági munkásokkal, s persze különösen, elsősorban az utóbbiakkal, jobban, mint a parasztokkal.

Ilyen a valóságos politikai helyzet, amelyet igyekeznünk kell mindenekelőtt a lehető legnagyobb objektív pontossággal tisztázni, hogy a marxista taktikát arra az egyetlen szilárd alapra építsük fel, amelyen nyugodnia kell — a tények alapjára.

A cári monarchia meg van döntve, de még nincs megsemmisítve.

Az októbrista-kadet burzsoá kormány, amely „mindvégig” folytatni akarja az imperialista háborút és valójában az „Anglia és Franciaország” nevű pénzügyi cég ügynöke, kénytelen megígérni a népnek mindazoknak a jogoknak és alamizsnáknak a maximumát, amelyek összeegyeztethetők azzal, hogy ez a kormány megtarthassa a nép fölötti hatalmát és folytathassa az imperialista mészárlást.

A Munkásküldöttek Szovjetje, a munkások szervezete, a munkáskormány csírája, a lakosság legszegényebb tömegeinek, vagyis a lakosság kilenctized részének érdekeit képviseli, amikor békéért, kenyérért és szabadságért harcol.

E három erő harca határozza meg a most kialakult helyzetet, amely — átmenet a forradalom első szakaszából annak második szakaszába.

Az első és a második erő közötti ellentét nem mély, ideiglenes, és csak a pillanatnyi helyzet, az imperialista háború eseményeinek éles fordulata idézte elő. Az egész új kormány monarchistákból áll, hiszen Kerenszkij szavakban vallott republikanizmusa egyszerűen komolytalan, politikushoz méltatlan, objektíve nézve zugpolitizálás. Az új kormány még meg sem semmisítette a cári monarchiát, amikor már megkezdte az egyezkedést a földbirtokos Romanovok dinasztiájával. Az októbrista-kadet típusú burzsoáziának szüksége van a monarchiára, mint a hivatalnoki kar és a hadsereg fejére, azért, hogy a dolgozókkal szemben megvédelmezhesse a tőke előjogait.

Aki azt mondja, hogy a munkásoknak a cári reakció elleni harc érdekében támogatniok kell az új kormányt (márpedig Potreszovék, Gvozgyevék, Cshenkeliék — továbbá, minden engedékenysége ellenére, Csheidze is — nyilvánvalóan ezt mondják), az munkásáruló, a proletariátus ügyének, a béke és a szabadság ügyének árulója. Hiszen valójában éppen ezt az új kormányt már kezén-lábán béklyóba verte az imperialista tőke, az imperialista háborús rablópolitika, ez az új kormány már megkezdte az egyezkedést a dinasztiával (a nép megkérdezése nélkül!), már a cári monarchia visszaállításán dolgozik, már meghívja az új cárjelöltet, Romanov Mihályt, már gondoskodik trónjának megszilárdításáról, a legitim (törvényes, a régi törvény alapján fennálló) monarchiának bonapartista, népszavazáson alapuló (a meghamisított népszavazás alapján fennálló) monarchiával való felváltásáról.

Nem! Ha azt akarjuk, hogy a cári monarchia ellen valóságos harc folyjon, hogy a szabadságot valóban ne csupán szavak, ne az ékesszóló Miljukov és Kerenszkij ígéretei biztosítsák — akkor nem a munkásoknak kell támogatniok az új kormányt, hanem ennek a kormánynak kell „támogatnia” a munkásokat! Mert a szabadságnak és a cárizmus teljes megsemmisítésének egyetlen biztosítéka a proletariátus felfegyverzése a Munkásküldöttek Szovjetjének megszilárdítása, kiterjesztése, szerepének, jelentőségének, erejének növelése.

Minden egyéb frázis és hazugság, a liberális és radikális tábor politikusainak önámítása, szélhámoskodás.

Segítsetek felfegyverezni a munkásokat, vagy legalábbis ne gördítsetek akadályokat ennek útjába — és Oroszországban a szabadság legyőzhetetlen lesz, a monarchiát nem lehet visszaállítani, a köztársaság biztosítva lesz.

Ellenkező esetben Gucskovék és Miljukovék visszaállítják a monarchiát és semmit, az égvilágon semmit sem váltanak valóra az általuk megígért „szabadságjogokból”. Ígéretekkel „lakatta jól” a népet és bolondította a munkásokat minden burzsoá politikus minden polgári forradalomban.

A mi forradalmunk polgári forradalom — ezért a munkásoknak támogatniok kell a burzsoáziát, mondják Potreszovék, Gvozgyevék, Csheidzéék, akárcsak tegnap Plehanov.

A mi forradalmunk polgári forradalom — mondjuk mi marxisták —, ezért a munkásoknak fel kell világosítaniok a népet a polgári politikusok csalásáról, meg kell tanítaniok a népet arra, hogy ne higgyen a szavaknak, hogy csak a saját erejére, saját szervezetére, saját egyesülésére, saját felfegyverzésére támaszkodjék.

Az októbristák és a kadetok, a Gucskovok és Miljukovok kormánya, még ha őszintén akarná is (Gucskov és Miljukov őszinteségében csak csecsemők hihetnek), akkor sem adhat a népnek sem békét, sem kenyeret, sem szabadságot.

Békét azért nem adhat, mert ez a kormány a háború kormánya, az imperialista mészárlás folytatásának kormánya, a rablás kormánya, amely ki akarja rabolni Örményországot, Galíciát és Törökországot, el akarja venni Konstantinápolyt, vissza akarja hódítani Lengyelországot, Kurlandot, Litvániát stb. Ezt a kormányt kezén-lábán béklyóba verte az angol-francia imperialista tőke. Az orosz tőke csupán fiókja annak a „világcégnek”, amely sokszázmilliárd rubellel rendelkezik, s amlynek neve: „Anglia és Franciaország”. Kenyeret azért nem adhat, mert ez a kormány burzsoá kormány. Legjobb esetben azt adja a népnek, amit Németország adott: „zseniálisan megszervezett éhínséget”. A nép azonban nem akar éhezni. A nép megtudja, és valószínűleg hamarosan megtudja, hogy van kenyér és megszerezhető, de kizárólag olyan intézkedések útján, amelyek nem tartják tiszteletben a
tőke és a földtulajdon szentségét.

Szabadságot azért nem adhat, mert ez a kormány a földbirtokosok és kapitalisták kormánya, mely fél a néptől, s már megkezdte az egyezkedést a Romanov-dinasztiával.

Arról, hogy melyek a taktikai feladataink ezzel a kormánnyal szemben legközelebbi akcióink során, majd egy másik cikkben fogunk beszélni. Ott majd kimutatjuk, hogy mi a jelenlegi helyzetnek, a forradalom első szakaszából a másodikba való átmenetnek a sajátossága, kimutatjuk, hogy ebben a pillanatban a jelszó, a „napirenden levő feladat” szükségszerűen csak ez lehet: munkások, a cárizmus elleni polgárháborúban a proletár hősiesség, a népi hősiesség csodáit műveltétek, most csodákat kell művelnetek a proletariátus és az egész nép megszervezése terén, hogy előkészítsétek győzelmeteket a forradalom második szakaszában.

Most beérjük az osztályharcnak és az osztályerőviszonyoknak a forradalom jelenlegi szakaszára vonatkozó elemzésével, de fel kell még tennünk azt a kérdést, hogy melyek a proletariátus szövetségesei a jelenlegi forradalomban?

A proletariátusnak két szövetségese van: először, Oroszország félproletár népességének és kisparasztsága egy részének sok tízmilliót számláló, a lakosság óriási többségét kitevő tömege. Ennek a tömegnek béke, kenyér, szabadság és föld kell. Ez a tömeg bizonyos mértékben elkerülhetetlenül a burzsoázia és különösen a kispolgárság befolyása alatt fog állni, mert életviszonyai tekintetében ehhez áll a legközelebb, és ingadozni fog a burzsoázia és a proletariátus között. A háború kemény tanulságai, amelyek annál keményebbek lesznek, minél erélyesebben fogják majd Gucskov, Lvov, Miljukov és társaik folytatni a háborút, szükségképpen a proletariátushoz fogják taszítani ezt a tömeget, kényszeríteni fogják, hogy a proletariátust kövesse. Ezt a tömeget kell most igyekeznünk mindenekelőtt és leginkább felvilágosítani és megszervezni, kihasználva az új rendszer által biztosított viszonylagos szabadságot és a Munkásküldöttek Szovjetjeit. Parasztküldöttek Szovjetjei, Mezőgazdasági munkások Szovjetjei: ez a legfontosabb feladatok egyike. Ugyanakkor nemcsak arra fogunk törekedni, hogy a mezőgazdasági munkások megalakítsák a maguk külön Szovjetjeit, hanem arra is, hogy a vagyontalan és szegény parasztok a jómódú parasztoktól különállóan szervezkedjenek. A jelenleg égetően szükséges szervezés különleges feladatairól és különleges formáiról a következő levélben lesz szó.

Másodszor, az orosz proletariátus szövetségese minden hadviselő ország és általában minden ország proletariátusa. A proletariátust most erősen nyomja a háború és túl gyakran beszélnek nevében a szociálsoviniszták, akik Európában, ugyanúgy, mint Plehanov, Gvozgyev és Potreszov Oroszországban, a burzsoázia oldalára pártoltak át. De a proletariátus felszabadulását a szociálsoviniszták befolyása alól az imperialista háború minden egyes hónapja előrevitte, az orosz forradalom pedig elkerülhetetlenül óriási méretekben meg fogja gyorsítani ezt a folyamatot.

A proletariátus ezzel a két szövetségessel — a jelenlegi átmeneti helyzet sajátosságait kihasználva — hozzáfoghat és hozzá is fog, először a Gucskov—Miljukov-féle félmonarchia helyett a demokratikus köztársaság kivívásához, és ahhoz, hogy elérje a parasztság teljes győzelmét a földesurakon, azután pedig a szocializmus megvalósításához, mert csakis az ad majd a háború által agyongyötört népeknek békét, kenyeret és szabadságot.

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. március 7. (20.)

„Pravda” 14. és 15. sz.
1917. március 21. és 22.

Lenin Művei. 23. köt. 323—336. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kommunista erkölcs elvei és normái – A szocialista humanizmus

A polgári „demokrácia” kapitalizmusa a bérrabszolgaságot alkalmazza, így proletár ember emberi értéke az rabszolga emberi méltósága lesz. Manapság a kapitalista állam derűsen hirdeti a médiákban, hogy milyen sokat tesz a gazda a proletár érdekében. Mosolygó bemondói istenítik a kapitalista rendszer humánus voltát, de egy szó sem esik, hogy valójában kizsákmányolják a proletár népet, és bármit ad azt a dolgozók termelték meg. A tőkés gazdagodás oka a proletárok kizsákmányolása, ami embertelen és civilizálatlan barbarizmus. Tehát a világkapitalizmus embertelen antihumánus társadalom, ahol az emberiség csak a profit megteremtéséhez kell. Mi szüksége van az emberiségnek a dologtalan élősködő kapitalistákra? Bármilyen érték létrehozásához csak munkára és dolgozókra van szükség, az élősködők nem tartoznak a munkafolyamatokba, károsak. Élősködő tőkésre nincs szüksége az emberiségnek, csak dolgozókra. A vállalkozás is munka, úgy kell értékelni, mint értékeset, de nem mint az élősködésre való jogosultságot. A kapitalizmusban a vállalkozó képességű ember kis szerencsével haszontalan kizsákmányolóvá, élősködővé válik. A kapitalizmusban a dolgozó ember áru lesz, ami embertelen. A kapitalizmus nem tud embervásár nélkül működni, tehát antihumánus.

Wikipédia „A humanizmus az érett európai középkor egyik nagy hatású filozófiai irányzata, egyben a reneszánsz korstílus eszmei háttere volt. Lényege körülbelül úgy foglalható össze, hogy mindennek mértéke az ember, ami nagy fordulat volt a korábbi istenközpontúsághoz képest.”

… A szocialista humanizmus a legmagasabbrendű humanizmus
… A szocialista humanizmus mint a kommunista erkölcs elve az emberi méltóság tiszteletben tartását, az emberről való gondoskodást, az emberek mindenfajta elnyomásának és megalázásának gyűlöletét juttatja kifejezésre.
… A más osztályok munkáját kisajátító kizsákmányoló osztályok nem ismerik és nem is ismerhetik az igazi humanizmust. A rabszolgatartónak a rabszolgához, a hűbérúrnak a jobbágyhoz, a tőkésnek a munkáshoz való viszonyával kapcsolatban értelmetlen volna humanizmusról beszélni. Marx „A tőké”-ben, amikor a munkásnak a munkanappal kapcsolatos követeléseit fejti ki, nagy erővel leplezi le a burzsoá társadalmi viszonyok antihumanista jellegét, amelyek között az ember áru, egy másik ember meggazdagodásának eszköze
… A keresztényi erkölcs jogosnak ismerte el az ókori rabszolgaságot és a középkori hűbériséget, isten nevében megáldotta a máglyákat és a kínpadokat, melyeket az egyház felhasznált arra, hogy leszámoljon a tudomány haladásáért és a társadalmi igazságosságért küzdő harcosokkal. Ma a keresztényi erkölcs a dolgozó tömegek tőkés elnyomását szentesíti.
… Nincs olyan aljasság, amelyet a mai imperialista burzsoázia az emberre való hivatkozással ne ismerne el jogosnak. A mai polgári ideológusok az ember megbecsüléséről hangoztatott frázisaikkal leplezni akarják azt a tényt, hogy az imperialisták megvetik a dolgozókat, nem törődnek sorsukkal, sem az elnyomott és leigázott népek sorsával.
… A mai imperialisták ideológiájában és egész gyakorlati tevékenységében megnyilvánuló antihumanizmussal szemben áll a munkásosztály szocialista humanizmusa, mely az elmúlt korok humanizmusának legjobb hagyományaira támaszkodik.
… A múlt forradalmi humanista hagyományainak folytatója és továbbfejlesztője a marxista párt, amely a modern társadalom leghaladóbb osztálya mozgalmának élére állt. Ez az osztály azt a célt tűzte maga elé, hogy megszabadítja az emberiséget mindennemű kizsákmányolástól, a nyomortól, a szenvedésektől és betegségektől.
… a burzsoá társadalomban az egyenlőség elve, akárcsak a szabadság elve, tisztára formális elv, bárhogy is igyekszik a burzsoázia ezeket az elveket az örök erkölcsi és politikai követelmények színvonalára emelni. Nem szabad és nem is lehet szabad az az ember, aki éhségre, nyomorúságra, kényszermunkára és munkanélküliségre van kárhoztatva. Nincs és nem is lehet egyenlőség a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között.
… Az egyenlőség elvének igazi humanista tartalma csak akkor van, ha az egyenlőség proletár, marxista értelmezését vesszük alapul, amely szerint az egyenlőség elve az osztályok megsemmisítését, vagyis a termelőeszközök magántulajdonának és az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetését jelenti.
… A kapitalizmus nem kíméli az emberi életet; milliókat kárhoztat éhhalálra, milliókat pusztít el a háborúk véres mészárlásaiban.
… A szocializmus országa az ember nevében fejleszti a termelőerőket, az ember nevében törekszik az emberi munka megkönnyítésére és az ember növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítésére.
… A szocialista humanizmus cselekvő jellegű, harcos humanizmus, amely azért küzd, hogy az egész társadalmat felszabadítsa a tőke igája alól, hogy megszüntesse a háborúkat, véget vessen a népek leigázásának, s megteremtse az emberek és népek testvériségét az egész világon.
… A humanizmus mint a kommunista erkölcs alapelve mindenekelőtt az emberi méltóság tiszteletben tartását jelenti.
… A marxizmus arra tanít, hogy a kizsákmányoláson alapuló rendszer körülményei között az elnyomott ember méltósága a kizsákmányolás ellen vívott harcában, a kizsákmányolókkal szemben érzett gyűlöletében mutatkozik meg.
… Lenin ezt írta: „Az a rabszolga, aki tudatában van rabszolga mivoltának és harcol ellene — forradalmár. Az a rabszolga, aki nincsen tudatában rabságának és némán, öntudatlanul, szótlanul tengeti rabszolgaéletét — az egyszerűen rabszolga. Az a rabszolga, akinek csurog a nyála, amikor önelégülten ecseteli a rabszolgaélet gyönyörűségeit, és aki el van ragadtatva derék és jóságos urától — lakáj, szolgalélek”
… Nem lehet önérzetes szovjet ember az, aki lélek nélkül dolgozik, aki megsérti az állami fegyelmet, aki nem védi a népi tulajdont a tolvajoktól, a nép javainak fosztogatóitól — a nép ellenségeitől.
… A dolgozókról való gondoskodás törvény, irányadó szabály valamennyi szovjet intézmény és szervezet számára.
… Az emberről való gondoskodás azt is jelenti, hogy nagy figyelmet és gondot kell fordítani a káderek nevelésére, minden egyes tehetséges dolgozó nevelésére.
… A polgári világban nem ismerik az emberről való gondoskodást. Ott mindenki gyűlöli és irigyli a másikat, fél a másiktól, és igyekszik tőle távol tartani magát.
… A Szovjetunió megalakulásának első napjától kezdve harcol a háborúk ellen, amelyeket a kapitalizmus zúdít az emberiségre.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A szocialista humanizmus

a) A szocialista humanizmus a legmagasabbrendű humanizmus

A szocialista humanizmus mint a kommunista erkölcs elve az emberi méltóság tiszteletben tartását, az emberről való gondoskodást, az emberek mindenfajta elnyomásának és megalázásának gyűlöletét juttatja kifejezésre.

A szocialista humanizmus elve, amely a szovjet társadalmi és államrend természetéből következik, természetszerűleg a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

A más osztályok munkáját kisajátító kizsákmányoló osztályok nem ismerik és nem is ismerhetik az igazi humanizmust. A rabszolgatartónak a rabszolgához, a hűbérúrnak a jobbágyhoz, a tőkésnek a munkáshoz való viszonyával kapcsolatban értelmetlen volna humanizmusról beszélni. Marx „A tőké”-ben, amikor a munkásnak a munkanappal kapcsolatos követeléseit fejti ki, nagy erővel leplezi le a burzsoá társadalmi viszonyok antihumanista jellegét, amelyek között az ember áru, egy másik ember meggazdagodásának eszköze: „Egy napi munkaerőt fizetsz meg nekem — mondja a munkás a tőkésnek —, holott három napit használsz el . . . Én tehát normális hosszúságú munkanapot kívánok, és ezt nem szívedhez fellebbezve kívánom, mert pénzdolgokban vége a kedélyességnek. Meglehet, mintapolgár vagy, talán tagja az Állatkínzás Megszüntetéséért Küzdő Egyesületnek, és a tetejében még szent ember hírében is állsz, de annak a dolognak, amit te velem szemben képviselsz, nem ver szív a kebelében”⁶².
⁶² Marx. A tőke. 1. köt. 3. kiad. Szikra 1955. 220. old.

Marx kimutatta, hogy a tőke a többletmunka iránti farkasétvágyában a munkanapnak nemcsak erkölcsi, hanem tisztára fizikai maximális határait is elveti. A tőke „tehát nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen”⁶³.
⁶³ Ugyanott, 254. old.

A polgári társadalom az individualizmusával szervesen összefüggő antihumanizmusát „humanista” lepellel takargatja, melyet különféle erkölcsi tanokból, különösen a közülük legelterjedtebb tanból — a valláserkölcsből sző. A képmutató keresztényi erkölcs az emberről mint „isten kisugárzásáról”, a felebaráti szeretetről stb. szóló frázisokkal igyekszik leplezni és igazolni a kizsákmányolást s az elnyomást. A keresztényi erkölcs jogosnak ismerte el az ókori rabszolgaságot és a középkori hűbériséget, isten nevében megáldotta a máglyákat és a kínpadokat, melyeket az egyház felhasznált arra, hogy leszámoljon a tudomány haladásáért és a társadalmi igazságosságért küzdő harcosokkal. Ma a keresztényi erkölcs a dolgozó tömegek tőkés elnyomását szentesíti. A tömegeket a kizsákmányolók iránti szeretetre inti, a szolgai tűrést és a földi uralkodóknak való engedelmességet hirdeti, az embereket arra buzdítja, hogy ismerjék el velük született bűnösségüket és romlottságukat, a földi szükségletek megvetésére tanít, a „lélek megmentéséért” aggódik és örök mennyei üdvösséget ígér. A mai imperialista burzsoáziának — akárcsak az előző kizsákmányoló osztályoknak — rendkívül előnyös a keresztény „humanisták” prédikációja, mert elvonja a dolgozókat a kizsákmányolás és az elnyomás elleni forradalmi, harctól, s az imperialista politika engedelmes eszközeivé teszi őket. Másfelől, a reakció üldözi azokat az egyházi személyeket, akik aktívan harcolnak a népek békéjéért.

A mai burzsoázia messzemenően kihasználja „az emberről mint célról” szóló kanti formulát is, és úgy igyekszik a dolgot beállítani, mintha éppen a bérrabszolgaságon alapuló társadalomban lenne az ember a legfőbb érték. Kant formuláját, mely az emberről mint célról és nem mint eszközről beszél, s amely elvont formában a filozófusnak az emberi méltóság emelésére irányuló humanista törekvését fejezi ki, a reakciósok arra használják fel, hogy leplezzék az imperializmusnak az emberre, az egyénre gyakorolt romboló hatását. Nincs olyan aljasság, amelyet a mai imperialista burzsoázia az emberre való hivatkozással ne ismerne el jogosnak. A mai polgári ideológusok az ember megbecsüléséről hangoztatott frázisaikkal leplezni akarják azt a tényt, hogy az imperialisták megvetik a dolgozókat, nem törődnek sorsukkal, sem az elnyomott és leigázott népek sorsával. Ma már számos polgári ideológus lemond a képmutatásról, eldobja a humanizmus fügefalevelét, s cinikusan, nyíltan dicsőíti a háborút és az emberirtás legmodernebb eszközeit, melyek az imperialista rablóknak a maximális profitért való hajszáját segítik. Így például Speakman amerikai szociológus nyíltan az emberek és a népek közötti gyűlöletet dicsőíti, és az erkölcs helyébe az erőt helyezi. „Az erő — mondja az amerikai pénzeszsákoknak ez az alázatos bérence — azt jelenti, hogy akaratunkat másokra rá tudjuk kényszeríteni, hogy diktálhatunk azoknak, akiknek nincs erejük, és engedményekre kényszeríthetjük azokat, akik kevésbé erősek, mint mi. Ott, ahol a konfliktus végső formája a háború, az erőért folyó harc a katonai hatalomért folyó harccá, a háború előkészítésévé válik.” Kieffer amerikai szociológus hasonló cinizmussal azt javasolja az amerikai imperialistáknak, hogy a népek közötti kapcsolatok terén az erőpolitikát alkalmazzák: „Szükségem van rá, akarom, viszem.” Ez a formula tökéletesen kifejezi azt a politikát, amely a szabadságszerető népek ellen irányul, és elvet a humanizmusra vonatkozó mindennemű elképzelést. Melyik becsületes ember nem szörnyedt el az amerikai intervenciósok véres koreai gaztetteinek hallatára, kit nem töltött el iszonyattal a koreai városok és falvak barbár megsemmisítése, a napalmbombák, a vegyi és a baktériumfegyverek alkalmazása, a békés lakossággal szemben elkövetett erőszak, a hadifoglyoknak a haláltáborokban való legyilkolása. „Rugdossátok a foglyokat, üssétek ököllel, puskatussal, döfjétek szuronnyal őket. Ha közéjük lőtök, szeretném, ha éles töltést használnátok” — adta ki a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó utasítást 1952 májusában Boatner tábornok, a kocsedói tábor parancsnoka a fogolyőrségnek. A kocsedói kannibálok a majdaneki és auschwitzi fasiszta kannibálok méltó utódainak bizonyultak. Lábbal tiporták az emberiességnek a nemzetközi kapcsolatok terén régóta érvényben levő legelemibb követelményeit is.

A mai imperialisták ideológiájában és egész gyakorlati tevékenységében megnyilvánuló antihumanizmussal szemben áll a munkásosztály szocialista humanizmusa, mely az elmúlt korok humanizmusának legjobb hagyományaira támaszkodik.

A múlt legfejlettebb filozófiai és etikai elméleteiben megtalálható humanizmusnak volt bizonyos progresszív jelentősége: tiltakozott az egyéniség gúzsbakötése ellen, védte az egyén jogait és emberi méltóságát, s az egyénnek a keresztény-aszkétikus dogmák alóli felszabadítására törekedett. Minél szorosabb volt a kapcsolat ezeknek az elméleteknek a megalkotói és a nép között, annál világosabban és határozottabban mutatkozott meg ezeknek az elméleteknek a humanizmusa, s annál nagyobb volt e humanizmus gyakorlati jelentősége a tömegek életére nézve. A francia felvilágosítók etikája, amely tiltakozás volt a feudális elnyomás ellen, a népet sötétségben és tudatlanságban tartó feudális politikai intézmények ellen, s a tudatlanságot szentesítő vallás és egyház ellen, sokkal több humanizmust tartalmazott (a felvilágosítók etikai alaptételeinek absztrakt jellege ellenére), mint az „ember istenítésének” és a mindennel megbékítő „felebaráti szeretet” prédikálásának különböző formái.

A Marx előtti filozófiában a forradalmi humanizmus az orosz forradalmi demokraták — Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij és Dobroljubov etikai elméleteiben emelkedett a legmagasabb fokra. Az orosz forradalmi demokraták, akik mélységesen hittek a nép forradalmi erejében és jövőjében, a dolgozó ember megbecsülését követelték, azt tanították, hogy a népet igazán szeretni kell, hogy meg kell látni a nép egyszerű embereinek azokat a nemes szellemi és erkölcsi vonásait, amelyek arról tanúskodtak, hogy népükben megvan a nagyfokú civilizálódáshoz szükséges képesség, s nem hiányzik belőle a kellő bátorság és hősiesség sem. Művelt kortársaikban felkeltették a szégyenkezés érzését a fennálló állapotok miatt, amikor is az egyén csak a néptömegek rovására fejlődhet:

Kiknek nyers keze végzi a munkát.
Így lehetővé téve nekünk
A művészetet és a tanulmányt,
És hogy álmodozók lehetünk.

A XIX. század nagy orosz demokratái felkeltették az elnyomott néptömegek önérzetét, a parasztforradalom szükségességét hirdették, s a nép leg jobbjaiban kifejlesztették a néptömegek iránti forradalmi kötelesség tudatát. Ebben rejlik forradalmi humanizmusuk.

A múlt forradalmi humanista hagyományainak folytatója és továbbfejlesztője a marxista párt, amely a modern társadalom leghaladóbb osztálya mozgalmának élére állt. Ez az osztály azt a célt tűzte maga elé, hogy megszabadítja az emberiséget mindennemű kizsákmányolástól, a nyomortól, a szenvedésektől és betegségektől. Ez az osztály, ennek az osztálynak a kollektív harca a humanizmus bővizű forrása, hiszen a kommunizmus, vagyis a proletármozgalom célja — miként Marx mondja — egyet jelent a humanizmussal. Ez a cél megszűnt puszta ábránd lenni, amikor a kapitalizmus létrehozta a megvalósításához szükséges anyagi feltételeket, amikor megjelent az a forradalmi osztály, melynek érdekei — a történelem során első ízben — objektíven egybeesnek a dolgozó, kizsákmányolt tömegek érdekeivel. Ezért írt Marx és Engels a munkásmozgalom fennkölt humanizmusáról. A győztes szocializmus országában megvalósult Marx és Engels jövendölése: létrejött az a társadalom, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.

A szocialista humanizmus elutasítja a „felebaráti szeretet” elvont hirdetését, amely az osztálytársadalomban mindig vagy illúziónak vagy tudatos képmutatásnak bizonyult. Az első esetben Scsedrin kárász-idealistájának „humanizmusáról” van szó, aki a csukának hirdette az erényt, s a csuka felfalta. A második esetben a humanizmus a rabló álarca. Lenin 1907-ben kíméletlenül ostorozta az olyan „szocialistákat”, akik a sajtóban (nekrológokban és cikkekben) nagy hangon dicsőítették az akkor elhunyt Heyden grófnak, ennek a reakciós nagybirtokosnak a „humanizmusát”. Lenin megállapította, hogy ennek a nagybirtokosnak a „humanizmusa” vékony máz, mely mögött meg kell látnunk az osztályával életre-halálra összeforrott, a népet mélységesen gyűlölő ragadozót. A hóhéroktól és pogromlovagoktól ezt a nagybirtokost csak a „fellengzős” frázisok sallangjai és a felszínes műveltség máza különböztette meg. A mai burzsoázia gyakorlati politikusainak és ideológusainak hangzatos szólamai és felszínes műveltsége mögött szintén észre kell vennünk a reakciós osztály képviselőit, akikre a legkevésbé sem jellemző a jóság és az emberiesség.

A burzsoá ideológusok szerint a humanizmus a burzsoázia által hangoztatott egyenlőség elvében jut kifejezésre, amely — úgymond — „egyenlő lehetőségeket” biztosít a kapitalizmusban minden egyes ember fejlődése számára. De a burzsoá társadalomban az egyenlőség elve, akárcsak a szabadság elve, tisztára formális elv, bárhogy is igyekszik a burzsoázia ezeket az elveket az örök erkölcsi és politikai követelmények színvonalára emelni. Nem szabad és nem is lehet szabad az az ember, aki éhségre, nyomorúságra, kényszermunkára és munkanélküliségre van kárhoztatva. Nincs és nem is lehet egyenlőség a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között. Az egyenlőség elvének igazi humanista tartalma csak akkor van, ha az egyenlőség proletár, marxista értelmezését vesszük alapul, amely szerint az egyenlőség elve az osztályok megsemmisítését, vagyis a termelőeszközök magántulajdonának és az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetését jelenti. Csakis a termelőeszközök társadalmi tulajdona teremt egyenlő lehetőségeket ahhoz, hogy minden dolgozó kifejleszthesse egyéniségét, s ne mások rovására, hanem az emberek közötti igazán emberi és magából a szocializmus lényegéből fakadó kapcsolat alapján fejlődjék.

A kapitalizmus nem hozott és nem is hozhatott létre ilyen kapcsolatot az emberek között. A kapitalizmus nem kíméli az emberi életet; milliókat kárhoztat éhhalálra, milliókat pusztít el a háborúk véres mészárlásaiban. Az Egyesült Államok reakciós sajtója állandóan a háborút és a bűnözést dicsőíti, ami rendkívül demoralizáló hatással van az emberekre. E hatás mértékének a megítéléséhez elég figyelembe venni az úgynevezett „comics” regények népszerűségét. A „comics” füzetek „szórakoztató” regények gyermekek részére. Az amerikai gyermekek több mint 98 százaléka rendszeresen olvassa ezt a szennyirodalmat, s legnagyobb részük lelkesedik a „felsőbbrendű emberért”, a vérszomjas kalandorért és gyilkosért, aki az erőszakot joggá avatja, aki megveti a tudományt és a kultúrát. 1952-ben 92 „comics” füzetet megvizsgáltak, s ezekben 218 súlyos bűntényt, 86 szadista cselekményt, 309 kisebb bűntényt, 287 társadalomellenes cselekedetet, 186 pornográf jelenetet, 522 fizikai erőszakot és 14 részletesen leírt gyilkosságot számoltak össze. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1952-ben havonta több mint 100 millió (azaz egész évben több mint egy milliárd) „comics” füzetet adtak el, akkor láthatjuk, hogy a tőke milyen tömegméretekben hajtja végre „az ember elleni támadását” (ahogyan az egyik angol haladó újságíró, Derek Kartun találóan kifejezte).

A szocializmus megmenti az embert attól a szellemi és erkölcsi megnyomorodástól, amely a kapitalista rendszerben elkerülhetetlen osztályrésze.

A szocializmus országa az ember nevében fejleszti a termelőerőket, az ember nevében törekszik az emberi munka megkönnyítésére és az ember növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítésére. A szovjet tudósok az ember nevében munkálkodnak az élet meghosszabbításának problémáján. A szocializmus olyan feltételeket teremtett a kultúrának és magának az embernek a fejlődéséhez, amilyeneket a kapitalizmus sohasem hozhatott létre. A szocializmus erkölcsi értelemben vett érdeme, hogy megteremti az egyén igazi emberi megnyilvánulásainak, minden igazi emberi érzés kibontakozásának feltételeit. A szocializmus országában beigazolódnak Marx szavai: a magántulajdon megszüntetése minden emberi érzés és tulajdonság teljes felszabadulását jelenti, ezek az érzések mind szubjektív, mind pedig objektív értelemben emberi érzésekké válnak⁶⁴.
⁶⁴ Lásd Marx—Engels. Művészet, irodalom. Lukács György elő szavával. Szikra 1946. 95. old.

Objektív értelemben azért, mert az emberi érzések tárgya — a társadalmi lét — itt igazi emberi lét, azoknak a dolgozóknak elvtársi együttműködése és kölcsönös segítsége, akik mentesek a kizsákmányolástól és a természetet saját szükségleteiknek megfelelően átalakítják. Szubjektív értelemben azért, mert az anyagi szükség és a nyerészkedési vágy jármától megszabadult emberek számára lehetővé válik, hogy érzéseiket — beleértve esztétikai érzéküket és erkölcsi érzéseiket is — minden irányban kifejlesszék. A szocializmus országa a gyakorlatban bizonyította be, milyen jelentős fejlődésen mennek át a kizsákmányolás és ínség által el nem nyomott érzelmek és tulajdonságok.

A szocialista humanizmusban nincs helye az ember, az emberi képességek stb. „isteni lényegéről” szóló hangzatos, fellengzős frázisoknak, melyek a múlt absztrakt humanizmusát annyira jellemzik. Ez a humanizmus nem a mindent megbocsátás, a nyomorúságba való belenyugvás, az emberek iránti passzív részvét hamis humanizmusa, melyet Gorkij Luka alakjában testesít meg. Luka az embereket a jobb életről szóló „magasztos” hazugsággal vigasztalja, hogy megbékítse őket a való élet nyomorúságával. A szocialista humanizmus cselekvő jellegű, harcos humanizmus, amely azért küzd, hogy az egész társadalmat felszabadítsa a tőke igája alól, hogy megszüntesse a háborúkat, véget vessen a népek leigázásának, s megteremtse az emberek és népek testvériségét az egész világon. A szocialista humanizmus a szocialista társadalom tagjainak, a társadalom javáért, valamennyi ember anyagi és kulturális szükségleteinek legteljesebb kielégítéséért dolgozó embereknek a humanizmusa. Ez a humanizmus megköveteli, hogy szent gyűlölettel gyűlöljük azokat az erőket, amelyek hátráltatják a társadalmi fejlődést, amelyek a népelnyomók gazdagodása és hatalma érdekében a háború s a fasiszta terror rémségeit zúdítják az emberek millióira, s nyomorra és szenvedésre kárhoztatják őket.

b) Az emberi méltóság tiszteletben tartása és az emberről valógondoskodás

A humanizmus mint a kommunista erkölcs alapelve mindenekelőtt az emberi méltóság tiszteletben tartását jelenti. Már Marx rámutatott arra, amikor az embernek a kommunista társadalomban való minden irányú fejlődéséről beszélt, hogy maga ez a fejlődés hatalmas termelőerő, s hogy a legfőbb tőke maga az ember. Ebből kiindulva, a marxizmus követeli mindazoknak a feltételeknek és kapcsolatoknak a megszüntetését, amelyek leigázzák és megalázzák az embert. A győztes szocializmus országában a párt és az állam egész tevékenysége az ember felemelésére irányul, mert a pártot és az államot az a marxista tétel vezérli, hogy „a világ minden becses tőkéje közül a legbecsesebb és legdöntőbb jelentőségű tőke — az ember, a káder”⁶⁵.
⁶⁵ Sztálin. A leninizmus kérdései. 7. kiad. Szikra 1953. 693. old.

Az embernek a világ legfőbb értékeként való elismerése maga után vonja az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelményét. A marxizmus—leninizmus az emberi méltóságot nem úgy fogja fel, mint a nyárspolgár, aki arra törekszik, hogy mások elnyomása és leigázása árán embertársai fölé kerekedjék. Az emberi méltóságot nem gazdagsággal, pénzzel, karrierrel mérik. Az emberi méltóságot nem adja meg a magába zárkózott egyén gőgös magánya, sem az egyén idealista és vallásos misztifikálása, de még az embernek istenhez való hasonlítása sem, ami valójában az embernek „a földi istenektől” való szolgai függőségét szentesíti.

A marxizmus arra tanít, hogy a kizsákmányoláson alapuló rendszer körülményei között az elnyomott ember méltósága a kizsákmányolás ellen vívott harcában, a kizsákmányolókkal szemben érzett gyűlöletében mutatkozik meg. Fentebb már rámutattunk arra, hogy Marx és Engels megállapítása szerint a munkások akkor őrizhetik meg emberi méltóságukat, ha kifejlődik bennük a gyűlölet a kizsákmányolókkal szemben. Lenin ezt írta: „Az a rabszolga, aki tudatában van rabszolga mivoltának és harcol ellene — forradalmár. Az a rabszolga, aki nincsen tudatában rabságának és némán, öntudatlanul, szótlanul tengeti rabszolgaéletét — az egyszerűen rabszolga. Az a rabszolga, akinek csurog a nyála, amikor önelégülten ecseteli a rabszolgaélet gyönyörűségeit, és aki el van ragadtatva derék és jóságos urától — lakáj, szolgalélek”⁶⁶.
⁶⁶ Lenin Művei. 13. köt. Szikra 1964. 41. old.

Lenin megállapításai kifejezik, hogy a kapitalista társadalomban az emberi méltóság közvetlenül az ember öntudatosságának fokától és a felszabadulásért vívott harcban elfoglalt helyétől függ. Igazi emberi méltósággal nem azok rendelkeznek és nem azok érdemelnek megbecsülést, akik a kizsákmányoláson alapuló társadalom gazdái, sem az ő lakájaik (még ha „szocialistáknak” nevezik is magukat), hanem a munka emberei, a nép felszabadításáért küzdő harcosok.

A szocializmusban, ahol nincsenek többé kizsákmányoló osztályok, az emberi méltóság mértéke a szocializmusért, a szocialista hazáért végzett munka. A párt és a kormány nagyra becsüli a szovjet emberek önfeláldozó munkáját, a haza javát szolgáló harci tetteit, a nép belső és külső ellenségeivel szemben tanúsított éberségét. A szovjet ember féltve őrzi állampolgári és hazafiúi méltóságát, amely abból a tudatból fakad, hogy ő a társadalommal, a néppel, a hazával, a párttal és az állammal szervesen összetartozó szabad ember. Az emberi méltóság tudata annál magasztosabb, minél erősebb szálak fűzik az egyént a néphez, minél inkább szívén viseli a nép érdekeit, s minél kitartóbban harcol a nép ügyéért.

A szovjet társadalomban az „ember” szó a maga fennkölt jelentésében egyformán vonatkozik férfira és nőre, a kis és nagy nemzetek tagjaira, egyformán vonatkozik minden egyes emberre, bármilyen színű is a bőre, bármi is a foglalkozása. Mindezt a kizsákmányoláson alapuló régi társadalomról nem lehet elmondani. Fourier, az utópikus szocializmus ismert képviselője ostorozza a kapitalista rendszert a nők elnyomott helyzetéért, s azt írja, hogy „a női emancipáció foka az általános emancipáció természetes fokmérője”, hogy a nők felszabadulása s a férfi és a nő közötti új viszony, melyet a jövő harmonikus berendezkedése teremt majd meg, „az emberi természetnek az állatiasság feletti győzelmét” fogja jelenteni. A szocializmus országa megvalósította Fourier álmát: felszabadította a nőt, s alkotó erejét és tehetségét a társadalmi élet minden területén igénybe veszi és fejleszti. A szocializmus országa ugyanakkor a gyermekek számára boldog gyermekkort biztosít, a gyermeket féltő gonddal veszi körül, vigyáz egészségére, és gondoskodik alkotó erőinek kifejlesztéséről. A győztes szocializmus országában reális tartalmat kaptak Makszim Gorkijnak, a nagy proletárírónak a szavai: „Ember — mily büszkén hangzik e szó.” A szovjet emberek alkotó erőinek az emberi tevékenység minden területén — az iparban, a mezőgazdaságban, a tudományban, az irodalomban és a művészetben — való teljes kibontakozása szemléltetően bizonyítja azt a tényt, hogy az ország munkásságában, parasztságában és értelmiségében az emberi méltóság tudata olyan színvonalra emelkedett, amilyen a múltban teljesen elképzelhetetlen volt.

Vegyük példaként a Szovjetunió sok kolhozának egyiké t— a Gorkij területi „Tyimirjazev” kolhozt, amely 36 falut egyesít. Ezekben a falvakban régen, akárcsak a cári Oroszország valamennyi falvában, nyomor, kulturálatlanság, sötétség uralkodott, elnyomás volt a parasztság, különösen pedig a nők osztályrésze. Ma a kolhoz területén négy iskola, klub, könyvtár, rádió, több óvoda, poliklinika, szülőotthon, szanatórium működik. Minden faluba bevezették a villanyt, a földeken gépek dolgoznak, gépesítik a sok fáradsággal járó munkákat az állattenyésztésben. A régi parasztot, kézművest és kisiparost felváltotta a bonyolult gépek kezeléséhez értő, írni és olvasni tudó, gyakran hétosztályos és tízosztályos általános iskolát végzett kolhozparaszt. A termelésben elért kiváló eredményeikért a kolhoz három tagja elnyerte „A Szocialista Munka Hőse” megtisztelő címet, több mint száz kolhozparasztot érdemrenddel, illetve érdeméremmel tüntettek ki. A kolhozban végzett lelkiismeretes munkája mellett számos kolhoztag tanul agro- és zootechnikai tanfolyamokon, politikai tanulókörökben, részt vesz a klub színjátszó csoportjában, sportol. 1952-ben a kolhoz két sportolója a vidéki sífutó versenyben elnyerte az OSZFSZK bajnoka címet. Ez a „Tyimirjazev” kolhoz tagjairól szóló rövid kimutatás ékesszólóan bizonyítja a szovjet embernek, a győztes szocializmus nagy országa polgárának növekvő alkotó erejét és öntudatát.

A szovjet irodalom nagy erővel ábrázolja a szovjet polgár büszke önérzetét. Gyönyörű művészi kifejezése ennek az érzésnek Vlagyimir Majakovszkij verse a szovjet útlevélről:

Olvassátok, irigyeljetek: én a Szovjetunió polgára vagyok.

Ezekből a szavakból kitűnik, milyen büszke a szovjet ember szocialista hazájára, hazája vívmányaira, arra a magas színvonalra, amelyre a szovjet állam emelte az embert.

Nem lehet önérzetes szovjet ember az, aki lélek nélkül dolgozik, aki megsérti az állami fegyelmet, aki nem védi a népi tulajdont a tolvajoktól, a nép javainak fosztogatóitól — a nép ellenségeitől.

Az önérzetes szovjet ember tiszteletben tartja mások önérzetét. Ezért köteles harcolni a szovjet életben még mindig tapasztalható káros jelenségek (bürokrácia, talpnyalás, naplopás stb.) ellen. A szovjet embernek harcolnia kell a basáskodás, az emberek kigúnyolása, a női méltóság megsértése ellen, a nacionalizmus, a faji gőg, a köpönyegforgatás, a képmutatás, a feslettség, a duhajkodás ellen, s általában a szovjet emberhez méltatlan minden jelenség ellen. A kapitalizmusnak ezek a csökevényei összeegyeztethetetlenek a szovjet ember önérzetével, emberi méltóságával, ezeket a csökevényeket ki kell gyomlálni a szovjet emberek közösségéből.

A szovjet közvélemény erélyesen harcol az iszákosság ellen, amely a kizsákmányoláson, a dolgozók társadalmi egyenlőtlenségén, nyomorán és jogfosztottságán alapuló rendszer egyik legsúlyosabb maradványa. Ez a csökevény bizonyos mértékben még fellelhető a szovjet emberek körében, így az ifjúság körében is. Az iszákos emberek dezorganizálják a termelőmunkát, megsértik a munkafegyelmet és a szocialista együttélés szabályait, botrányosan viselkednek, duhajkodnak, verekednek stb. Az iszákosság a családnak óriási anyagi és erkölcsi kárt okoz, akadályozza a helyes gyermeknevelést. Az ivás tönkreteszi az ember szervezetét, ezenkívül számos erkölcstelen tettnek és bűncselekménynek a forrása. Ezért nem lehetünk elnézőek ezzel a jelenséggel szemben, nem tehetünk engedményeket ennek az „emberi gyengeségnek”, nem helyezkedhetünk a „be nem avatkozás” álláspontjára. Következetes harcot kell folytatni az iszákosság ellen. Nem elég adminisztratív rendszabályokat hozni, felvilágosító munkát is kell végezni, gondoskodni kell a dolgozók szórakozási lehetőségeiről is, s a közvéleményt arra kell nevelni, hogy ne tűrje meg a szovjet társadalom testén a régi társadalom anyajegyét — az iszákosságot és a duhajkodást, mert ezek lealázzák a szovjet ember méltóságát.

***

A szovjet ember méltóságának tiszteletben tartása elválaszthatatlan az emberről való gondoskodástól. Az emberről való gondoskodás a kommunista erkölcs elengedhetetlen követelménye, a szovjet ember egyik legfontosabb kötelessége. Mit jelent az emberről való gondoskodás követelménye? A kizsákmányoló társadalomban, az uralkodó osztályok erkölcsi prédikációiban ez a követelmény kizárólag az úgynevezett jótékonykodásra vonatkozott. A keresztényi erkölcs, amely szentesíti a magántulajdont és az embernek ember által való kizsákmányolását, egyidejűleg arra tanít, hogy a gazdagoknak „feleslegeikből” segíteniök kell a szegényeket. Ezáltal jogosnak ismeri el a kizsákmányolást, s a kizsákmányolók számára lehetővé teszi, hogy filléres jótékonykodásuk megnyissa előttük a mennyország kapuját. De ez a filléres jótékonykodás, melyet a polgári ideológusok erényként dicsőítenek, s mely csak a polgárok hiúságát táplálja, mindig megalázta a munkást, és sosem volt egyéb, mint a burzsoá rablás képmutató leplezése. Sőt mi több, a kapitalista társadalomban a jótékonykodás mindenkor a közvélemény félrevezetésére, az adózás alól való kibúvásra szolgált, tehát maguknak a „jótékonykodóknak” a további gazdagodását segítette elő.

Az egyéniség burzsoá „védelmezői”, akik ezt a képmutató jótékonykodást erénynek tüntetik fel, egyidejűleg azt állítják, hogy az ember erkölcsi fejlődése szempontjából az anyagi jólét kérdésének egyáltalán semmiféle jelentősége sincs. Az erkölcs a lélek dolga és nem a testé, az örökkévalóság kérdése és nem a múlandóságé — mondogatják. Sőt a marxistáknak bűnül róják fel, hogy törődnek az anyagi szükségletekkel, ami szerintük elvonja a figyelmet az „örökkévalóságtól”. Maga a burzsoázia azonban egyáltalában nem korlátozza az „örökkévalóság” miatt anyagi szükségleteit. Ennek az „örökkévalóságnak” az apostolai, Heine szavaival élve, buzgón isszák a bort, míg másoknak csak vizet kínálnak. A marxizmus teljesen leleplezte e burzsoá képmutatást, s feltárta, hogy ennek társadalmi gyökere — a tőke uralma, melynek szülötte és velejárója a tömegnyomor. A burzsoázia igazolni és szépítgetni igyekszik ezt a nyomort, hogy megbékítse vele a dolgozókat, s elvonja őket a harctól.

A marxizmus rávilágított arra, hogy a tömegek erkölcsi fejlődése összefügg az anyagi helyzetük megjavításáért vívott harcukkal. Lenin azt írta, hogy a kapitalizmus feltételei között „miközben a munkásosztály életkörülményeinek javításáért küzd, morálisan is, szellemileg is, politikailag is fejlődik, képesebbé válik nagy felszabadító céljainak megvalósítására”⁶⁷.
⁶⁷ Lenin Művei, 18. köt. Szikra 1955. 73. old.

A munkások anyagi helyzetének gyökeres meg javulása csak gazdasági felszabadulásuk következménye lehet. Ezt a felszabadulást a munkásosztály a politikai hatalom kiharcolása és egy új társadalom létrehozása útján éri el.

Az emberről való gondoskodás a Szovjetunióban arra irányul, hogy kielégítse a világ legértékesebb tőkéjének, a dolgozó embernek állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteit. A szovjet állam és a párt a termelés és különösen a legmunkaigényesebb termelési ágak gépesítése révén gondoskodik a munkások munkafeltételeinek javításáról. Elég, ha összehasonlítjuk a bányászok forradalom előtti és mai munkafeltételeit, hogy lássuk a szovjet társadalmi rendszer mélységes humanizmusát, amely a bányász régi kényszermunkáját a korszerű technika kihasználásán alapuló emberi munkává változtatta. A szovjet állam és a párt gondoskodik továbbá a lakosság iparcikkekkel és élelmiszerekkel való ellátásáról, a lakásviszonyok megjavításáról, a városok és a munkás-települések közművekkel való ellátásáról, a reál-munkabér emeléséről, az egészségvédelemről, a szakképzettség növeléséről, a kultúra fejlesztéséről. A szovjet állam és a párt lelkiismeretes munkát követel a dolgozóktól, és ugyanakkor minden tekintetben gondoskodik róluk. Gondoskodik a dolgozók munkakörülményeinek és létfeltételeinek javításáról, jólétük és kulturális színvonaluk emeléséről, és megköveteli, hogy minden szovjet intézmény, minden társadalmi szervezet, minden vezető állandóan figyelmes magatartást tanúsítson az ember iránt. Sztálin 1931-ben a gazdasági vezetők tanácskozásán ezzel a követelménnyel kapcsolatban a következőket mondta: „Meg kell érteni, hogy a munkások életviszonyai nálunk gyökeresen megváltoztak. Ma a munkás nem az, aki azelőtt volt. A mai munkás, a mi szovjet munkásunk, úgy akar élni, hogy minden anyagi és kulturális szükségletét kielégíthesse, az élelemmel való ellátás terén is, a lakás terén is, kulturális és minden egyéb különféle szükségleteinek biztosítása terén is. Joga van erre, mi pedig kötelesek vagyunk biztosítani számára ezeket a feltételeket”⁶⁸.
⁶⁸ Sztálin Művei, 13. köt, Szikra 1951. 62. old.

A dolgozókról való gondoskodás törvény, irányadó szabály valamennyi szovjet intézmény és szervezet számára. A dolgozókról való gondoskodás azok közé a követelmények közé tartozik, amelyeknek a jelentősége napjainkban óriási mértékben megnőtt, és a kommunizmus további építése során még tovább fog növekedni. A kommunista társadalomban e követelmény teljesítése a társadalom minden tagjának természetes szokásává, magatartásbeli szabályává válik.

Az emberről való gondoskodás azt is jelenti, hogy nagy figyelmet és gondot kell fordítani a káderek nevelésére, minden egyes tehetséges dolgozó nevelésére. Tehát az emberről való gondoskodás nem merül ki a tömegekről való kollektív gondoskodásban. A párt megköveteli, hogy minden egyes dolgozó iránt figyelmet tanúsítsunk, gondoskodjunk fejlődéséről, neveléséről. A párt arra tanít, hogy a kádereket, a párt és az állam aranyalapját tisztelni és becsülni kell. Tanulmányozni kell minden egyes dolgozó erényeit és hibáit, a dolgozót segíteni kell fejlődésében, felemelkedésében, nem szabad sajnálni az időt a vele való türelmes „vesződéstől”, bátran kell a fiatal kádereket vezető munkára kiemelni, s minden dolgozót olyan helyre kell állítani, ahol képességeinek maximumát nyújthatja. Ez a szovjet társadalom egyik legnagyszerűbb humanista követelményének tartalma. Ez a követelmény a társadalom kulturális továbbfejlődésével kapcsolatos feladatok megvalósítása arányában mind nagyobb jelentőségűvé válik. A Kommunista Párt állandóan hangsúlyozza, hogy az emberekről, a káderekről való gondoskodástól elválaszthatatlan a velük szemben támasztott igények növelése. Makarenko a pártnak erre a megállapítására támaszkodva megfogalmazta az ember nevelésének legfontosabb alapelvét: minél igényesebbek legyünk az emberrel szemben, minél nagyobb megbecsülést tanúsítsunk irányában. A magas fokú igényesség és a megbecsülés alapja az ember erejébe és képességeibe vetett hit, az igazi emberszeretet.

Az ember elválaszthatatlan a társadalomtól, a munkától, melynek révén átalakítja a természetet és önmagát. A szovjet nép humanizmusának, a szocialista humanizmusnak jellemző vonása az ember alkotó erejébe vetett mélységes hit. Ez a humanizmus mélységes emberszeretetről tanúskodik, kifejezésre juttatja, hogy a szovjet társadalom büszke az emberre, megbecsüli az embert, s bízik abban a képességében, hogy a világot és önmagát jobbá teszi. „Az embernek szeretni kell az embereket — mondotta Kalinyin. — Ha szereti az embereket, könnyebben, vidámabban él; senki sem él oly nehezen, mint a mizantróp, az embergyűlölő”⁶⁹.
⁶⁹ Kalinyin. A kommunista nevelésről. Szikra 1949. 49. old.

Az ember iránti szeretet, az ember erejébe és képességeibe vetett hit azt jelenti, hogy az emberről való gondoskodásunk során nem vagyunk elnézőek az emberi gyengeségekkel és hibákkal szemben, nem vagyunk érzelgősek, hanem bírálunk és harcolunk a hibák ellen, magas igényeket támasztunk, s a kommunizmus ügye iránt odaadó, a közös ügyért minden erejét és képességét áldozni kész, mély eszmeiségtől áthatott, fegyelmezett és bátor embereket nevelünk. Az igazi igényesség, melynek alapja az ember erejébe vetett hit, nem egyeztethető össze sem az adminisztratív ledorongolással, sem az üres moralizálással. Mind az egyik, mind a másik az emberben való bizalom, az ember iránti megbecsülés hiányáról tanúskodik.

A polgári világ, amely az embert árunak tekinti, az emberben való hitet sem ismeri. Csak az a társadalom tud hinni az emberben, csak az a társadalom képes ezt a hitet erősíteni, amelynek érdeke, hogy az embert előre vigye. Ez a társadalom arra tanít, hogy az embert ne annak az álszent erkölcsnek a szemszögéből nézzük, amely az embert „bűnös léleknek” tekinti, hanem igyekezzünk megtalálni benne azt, ami értékes, ami az embert felemeli, amit támogatni és fejleszteni kell, s ugyanakkor igyekezzünk kijavítani az ember hibáit is. Az álszenteskedés, még ha azt a „legerkölcsösebb” elképzelések leplébe is burkolják, összeegyeztethetetlen a humanizmussal. Azt az embert, aki erkölcsbe ütköző cselekedetet követett el, az álszent reménytelenül romlott embernek tekinti, és megvetően elfordul tőle. Nem akarja az egész embert látni, nem veszi észre az illető erkölcsi arculatára jellemző pozitív vonást, amely a hibák megszüntetésének záloga. Fagyejev „Tizenkilencen” című regénye egyik hősének, Morozko partizánnak sok hibája van: a magánéletében sincs minden rendben, olykor többet is iszik a kelleténél, durván káromkodik stb. Mégis olyan emberré fejlődik, aki híven teljesíti forradalmi kötelességét, és leküzdi a régi világ által bele oltott hibákat. Amikor osztaga veszélybe kerül, az osztag megmentéséért habozás nélkül kész életét áldozni. Fagyejev ugyanakkor a csapatba került szociálforradalmár Mecsik alakjában megmutatja, hogy ennek a hősének külső „erkölcsössége” mögött (nem káromkodik, nem iszik stb.) „palástolt egoizmus, a munkásosztály ügye iránti odaadás hiánya, a maga rendkívül kicsinyes individualizmusa” rejlik. Az álszent az első hős „erkölcstelenségét” és a második „erkölcsösségét” venné észre. A szerző azonban, amikor ezt a két alakot egymás mellé állítja, a „neveletlen” Morozko minden kétségen felül álló erkölcsi fölényét mutatja meg a „jól nevelt”, de lélekben üres és hamis Mecsikkel szemben.

A szovjet társadalom arra tanít, hogy az emberben megbecsüljük és fejlesszük mindazt, ami igazán emberi, s hogy ugyanakkor elnyomjuk azokat a durva szokásokat és érzéseket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok sok évszázados uralma hagyott ránk örökül. A szovjet társadalom hisz az emberben és megbecsüli az embert, de ugyanakkor a legszigorúbban megköveteli tőle, hogy emberhez méltó magatartást tanúsítson, számon kéri cselekedeteit, bírálja hibáit, hogy segítsen neki ezek leküzdésében. Ebben rejlik a kritika és az önkritika humánus feladata, amely, Mao Ce-tung szavaival élve, megegyezik az orvos feladatával, aki, mikor a beteget gyógyítja, arra törekszik, hogy megmentse annak életét.

Az emberről való gondoskodás a szovjet társadalom törvénye és erkölcsi parancsa, az emberrel szembeni közömbösség viszont az emberek tudatában és magatartásában visszamaradt tűrhetetlen kapitalista csökevény, melyet a szovjet emberek a legszigorúbban elítélnek.

A polgári világban nem ismerik az emberről való gondoskodást. Ott mindenki gyűlöli és irigyli a másikat, fél a másiktól, és igyekszik tőle távol tartani magát. „Minél magasabb a kerítés, annál jobb a szomszédság” — tartja egy angol közmondás, amelyben a burzsoá individualizmusnak és az emberek egymástól való elszigetelődésének elve jut kifejezésre. Hadd pusztuljanak az emberek a kerítés mögött, mi közöm hozzá. Ha pedig a szomszéd pusztulásából még valami hasznom is származhatik, akkor csak örülhetek halálának. Ez az embertelen elv irányítja a polgári társadalomban az emberek egymás közti viszonyát.

A szovjet társadalom szakított ezzel a burzsoá elvvel, és harcol az ennek örökségeként ránk maradt jelenségek ellen. Ezek egyike az emberrel szemben tanúsított közöny. Ez a közöny sokféle formában jelentkezik a mindennapi életben és az egyes állami intézmények munkájában egyaránt.

Az utóbbi esetben az ember a bürokráciával találja magát szemben. A bürokrata az akták mögül nem látja az embert, nem hajlandó foglalkozni a dolgozók panaszaival, ürügyet keres, hogy a panaszok kivizsgálása alól kibújjon és másokra háríthassa azt stb. A szovjet sajtóban nem egy példát találhatunk arra, hogy milyen lélektelenül bánnak egyes intézmények a dolgozókkal. Egyesek, akik adminisztratív megtorlások áldozatai lettek (bírálat, a vezetőséggel való szembekerülés stb. miatt), gyakran hónapokon át kilincselnek a különböző intézményeknél, mégsem tudják elérni, hogy visszahelyezzék őket állásukba. Nem tudják elérni, mert ezt akadályozza a munkahelyről adott „jellemzés”, amelyet a vezetőség saját önkényeskedésének igazolására állított ki a munkásról. Pedig a panasz figyelmes kivizsgálása nemcsak hogy helyreállíthatta volna a jogtalanul megsértett és megszégyenített munkás becsületét, de feltárhatta volna azt is, hogy a vezetők súlyosan visszaéltek hivatali beosztásukkal, súlyosan megsértették a szovjet törvényeket és a szovjet erkölcsöt. A szocialista humanizmus elve a szovjet embert arra kötelezi, hogy mindenütt, ahol az emberrel szemben igazságtalanságot tapasztal, nyíltan álljon ki az igazságért, és ne helyezkedjék a „ne szólj szám, nem fáj fejem” álláspontjára. Olykor éppen a „be nem avatkozás” álláspontja teszi lehetővé, hogy a bürokrata törvénysértést kövessen el és önkényeskedjék a becsületes szovjet emberekkel szemben.

A párt és a szovjet közvélemény az önkritika kipróbált fegyverével, s főként az alulról kiinduló kritikával harcol a bürokrácia ellen. A párt arra tanítja a vezetőket, hogy törődjenek az emberek szükségleteivel, figyelmesen vizsgálják meg panaszaikat. A párt minden szovjet vezetőtől megkívánja, hogy a népet szolgálja, mert aki nem törődik a néppel, az érdemtelenné válik arra a megtiszteltetésre, hogy egy szovjet intézmény vezetője legyen.

Lenin azt követelte, hogy a betűrágásért és az aktatologatásért ne csak magukat a bürokratákat büntessék meg szigorúan, hanem azokat a lélektelen vezetőket is, akikről bebizonyosodott, hogy képtelenek harcolni az aktatologatás és a hanyagság ellen, melyek miatt „nemcsak a magánszemélyek szenvednek, hanem az egész igazgatás is látszólagos, illuzórikus jellegűvé válik”. Lenin azt követelte, hogy az apparátus „pontosan, becsületesen, gyorsan”⁷⁰ dolgozzék, idejében hozzon döntést a dolgozók panaszait és beadványait illetően, s ne tenyéssze az aktatologatást.
⁷⁰ Leninszkij Szbornyik. 34. köt. 429. old.

Követelte, hogy az apparátus legyen gazdaságos, álljon szoros kapcsolatban a nagy tömegekkel, ösztönözze alkotó kezdeményezésüket, hatoljon az ügyek mélyére, s ne cserélje fel az eleven szervező munkát az íróasztal mellőli „vezetéssel”. A szovjet emberek, a dolgozók tömegei jól látják, kik azok a vezetők, akik az aktahalmaztól, a határozatoktól, a számadatoktól nem látják meg az embert, s közömbösek iránta, és kik az igazi vezetők, akik számára mindenkor első az ember, akik igazi szeretetet tanúsítanak iránta, s megbecsülik alkotó erőit.

Az emberrel való tapintatos bánásmód, szükségleteinek és igényeinek figyelembevétele — olyan követelmény, amely minden szovjet intézményre, minden társadalmi szervezetre — párt-, Komszomol- és szakszervezetre egyaránt vonatkozik.

Előfordul, hogy egyes intézmények és szervezetek, amelyeknek az emberek nagy tömegeivel van dolguk, a tömegtől nem látják meg az egyes embert, s amikor az élet arra kényszeríti őket, hogy az egyes emberrel, az egyes ember egyéni követelményeivel nézzenek szembe, akkor tehetetleneknek bizonyulnak, és igyekeznek kivonni magukat e követelmények teljesítése alól. A Pravdá-ban olvashattuk, hogy egy munkás Szahalinból az egyik kaukázusi gyógyüdülőbe, önhibáján kívül, lejárt beutalóval érkezett. És mi történt? A gyógyüdülő vezetői, akikhez a munkás fordult, egyáltalán nem törődtek azzal, hogy a beutalt Szahalinból érkezett, s hogy kezelésre szorul. Nem az embert látták maguk előtt, hanem a lejárt beutalót. A gyógyintézetek központi igazgatási szerveiben a munkás ugyanezt a magatartást tapasztalta. Csak a Pravda beavatkozása után vált lehetővé számára, hogy az üdülőben kezeltesse magát. Akkor bebizonyosodott, hogy a munkás gyógyüdültetésének kérdése nem is olyan nehéz ügy, hogy azt csak az ember iránt tanúsított lélektelen magatartás akadályozta.

Előfordul az is, hogy egyes intézmények és szervezetek, illetve azok vezetői csak a hibákat látják meg a dolgozóban, s nem találnak tevékenységében, magatartásában semmi figyelemre méltót, semmi biztatót. Követelményeket támasztanak vele szemben, bírálják, de nem ösztönzik. Ez helytelen, egyoldalú bánásmód, akár kezdő, akár tapasztalt dolgozóról van szó. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az igényesség és a hibák bírálata nem elég, törődni is kell az emberrel, figyelmesen, tapintatosan kell vele bánni, mert ez növeli energiáját, munkakedvét, s felkelti benne a törekvést, hogy jobban dolgozzék, és ne valljon szégyent a kollektíva előtt.

A szovjet közvélemény szigorúan elítéli a nemtörődömségnek azokat az eseteit, amikor azonnal elfeledkeznek az emberről, amint betegség, munkaképtelenség, öregség stb. következtében kikerül a dolgozók soraiból. Ez a magatartás egyáltalán nem menthető azzal, hogy a szovjet állam ilyen esetben magára vállalja az ember anyagi ellátásáról való gondoskodást. A kollektíva minden körülmények között érdeklődjék dolgozója sorsa felől, semmi esetre se feledkezzék meg róla, szükség esetén nyújtson neki segítséget: bátorítsa, buzdítsa, s gondoskodjék számára erejének megfelelő munkáról. A szovjet embernek — bárhogyan fordul is sorsa — semmi sem okoz olyan jóleső érzést, mint a kollektíva figyelmessége és támogatása. Erkölcstelen dolog megtagadni az embertől ezt a támogatást. A kommunista erkölcs megköveteli, hogy minden erőnkkel harcoljunk az érzéketlenség, a közöny ellen, az ellen a burzsoá felfogás ellen, amely az embert a technikai vagy adminisztrációs gépezet valamiféle járulékának vagy csavarjának, könnyűszerrel kivehető és kicserélhető alkatrésznek tekinti, amelynek további sorsa közömbös számára.

A kommunista erkölcs, a burzsoá erkölcstől eltérően, a dolgozóban az embert látja, és ezért megköveteli, hogy emberi magatartást tanúsítsunk iránta és gondoskodjunk sorsáról.

c) Az ellenséggel szembeni gyűlölet és az éberség a szocialista humanizmus elválaszthatatlan alkotóelemei

A szovjet nép és a szocialista haza ellenségeivel, az emberi haladás ellenségeivel szemben érzett gyűlölet a szocialista humanizmus elválaszthatatlan alkotóeleme. Amíg van ilyen ellenség, amíg titokban vagy nyíltan tevékenykedik, addig a vele szemben érzett gyűlölet erejével mérjük a dolgozó emberek, a nép boldogságáért küzdő harcosok iránti szeretetet és megbecsülést.

Az, aki nyugodt közönnyel és nemtörődömséggel nézi az ellenség ármánykodásait, aki nem tudja gyűlölni az ellenséget, az nem szereti népét, az nem ismeri az igazi hazaszeretetet.

A szovjetország népe a cárizmus és a burzsoázia, a fehérgárdisták és az intervenciósok ellen vívott csatákban, az országon belüli kizsákmányoló osztályok s ezeknek a pártba és az államapparátusba befurakodott ügynökei ellen folytatott harcokban, a német és a japán fasiszták ellen vívott ütközetekben kijárta a gyűlölet iskoláját. A gyűlölet volt a harc hatalmas mozgatóereje és a győzelem egyik tényezője. „Nem lehet legyőzni az ellenséget, ha nem tanulták meg lelkűk legmélyéből gyűlölni őket”⁷¹ — mondotta Sztálin.
⁷¹ Sztálin. A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. 51. old.

Ma a szovjet nép szent gyűlöletet érez az imperialista reakció és fasizmus erői ellen, amelyek az emberiséget új világháborúba akarják sodorni.

A szovjet nép gyűlöli azokat az erőket, amelyek a reakció szolgálatában minden úton-módon megpróbálják gyengíteni a hatalmas szocialista tábor pozícióit, a Szovjetunió pozícióit, összeesküvéseket, kártevő és szabotázscselekményeket szerveznek, kémkednek stb., igyekeznek aláásni a nép erkölcsi és politikai egységét, meggyöngíteni a Szovjetunió népeinek barátságát, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok barátságát. A szovjet nép gyűlöli mindazokat, akik az embergyűlölet, a faji és a nemzeti uszítás, a háború konkolyát igyekeznek elhinteni. A szovjet népnek a háborús gyújtogatók elleni harcát támogatják, az imperializmus ideológusai elleni gyűlöletben osztoznak a szocialista táborhoz tartozó országok népei, valamint a békének, a demokráciának és a szocializmusnak a kapitalista országokban élő igaz barátai.

Az a gyűlölet, amely a szovjet nép szívében izzik — az emberiség ragyogó jövőjéért küzdő harcosok nemes gyűlölete. Ezt a gyűlöletet az a törekvés diktálja, amelynek nagy és igazságos célja a világ békéjének fenntartása, a demokrácia megvédése, a dolgozóknak a kizsákmányolás és mindenfajta — gazdasági, társadalmi, nemzeti, faji stb. — elnyomás alóli felszabadítása. Az ilyen gyűlölet felemeli az embert, növeli emberi méltóságát.

Az ellenségnek a Szovjetunió ellen táplált gyűlöletét az a törekvés diktálja, hogy fenntartsa és állandósítsa az embernek ember által való kizsákmányolásán, a nők rabszolgahelyzetén, a faji és nemzeti elnyomáson, az egyik népnek a másik által való leigázásán alapuló társadalmat. Az ellenségnek ebben a gyűlöletében nincs és nem is lehet bátorság, önfeláldozás és hősiesség, csupán állati félelem, annak az osztálynak a félelme, amely gazdagságának és hatalmának elvesztésétől remeg. A burzsoázia gyűlöli a szocializmus és a kommunizmus eszméit, a dolgozó népet, s ez a gyűlölet a kizsákmányolókat esztelen kegyetlenkedésre sarkallja, ami a kapzsiság velejárója.

„A kegyetlenség az olyan törvényeket jellemzi, melyeket a gyávaság diktál, mert a gyávaság csak a kegyetlenség révén lehet energikus”⁷².
⁷² Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1. köt. 1. félköt. 278. old.

Marxnak ezek a szavai utolérhetetlen tömörséggel jellemzik az imperializmus egész reakciós bel- és külpolitikáját, reakciós, népellenes törvényeit (lásd Taft— Hartley-, McCarran- stb. törvényeket az Egyesült Államokban), a kommunistákkal, a béke és a demokrácia harcosaival szemben alkalmazott megtorló intézkedéseit, a koreai nép ellen viselt háború kegyetlenségét, amelynek során az imperializmus a baktériumfegyver alkalmazásától és a hadifoglyok legyilkolásától sem riadt vissza. A Szovjetunió megalakulásának első napjától kezdve harcol a háborúk ellen, amelyeket a kapitalizmus zúdít az emberiségre. Ugyanakkor harcol a hadviselés embertelen eszközeinek — a mérges gázoknak, a baktérium- és atomfegyvernek s az egyéb tömegpusztító eszközöknek — az alkalmazása ellen, követeli a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódot, a betegek, a sebesültek orvosi ápolását és gyógykezelését stb.

A reakció táborának keresztény „humanistái” azt prédikálják, hogy idegenkedni kell mindenfajta gyűlölettől, így a kizsákmányolás, az elnyomás és a hódító háborúk ellen küzdő harcosok szívében égő szent gyűlölettől is. Meg akarják szüntetni a gyűlöletet, anélkül hogy a gyűlölet forrását — a tőke uralmát — megszüntetnék. A „mindenki iránti szeretet” hirdetésével azt juttatják kifejezésre, hogy minden törekvésük az embergyűlöleten, az ember megalázásán és leigázásán alapuló rendszer fenntartására irányul. Ők maguk nem is leplezik, hogy gyűlölik a kommunizmust. A kommunista erkölcs ezért a keresztényi erkölcs képmutató követelményével — a „szeresd ellenségeidet” jelszavával — az ellenség elleni gyűlölet követelményét állítja szembe. Az első követelmény mindig és mindenütt a nép ellenségeinek, a nép elnyomóinak és kizsákmányolóinak az érdekeit szolgálja, a másodikat a nép, a dolgozó ember iránt érzett igaz szeretet diktálja.

***

A kommunista erkölcs, amikor az ellenség gyűlöletére nevel, arra kötelez, hogy ez a gyűlölet ne csupán szavakban, hanem tettekben, az ellenség fondorlataival szemben tanúsított mindennapi éberségben öltsön testet.

A Szovjetunióban nincsenek kizsákmányoló osztályok. A szovjet nép politikailag és erkölcsileg egységes. Az osztályharc egész éle áthelyeződött a nemzetközi küzdőtérre, ahol két tábor harcol egymással: egyfelől az imperialista reakció és a háború gyengülő tábora, másfelől a béke, a demokrácia és szocializmus növekvő s erősödő tábora. A reakciós tábornak a háború kirobbantására irányuló törekvéseit csak úgy hiúsíthatjuk meg, a háborús gyújtogatókat csak úgy fékezhetjük meg, ha a népek a legnagyobb éberséget tanúsítják, ha készek részt venni a háború ellen irányuló aktív tömegakciókban. A tények azt mutatják, hogy a kapitalista tábor reakciós erői, amelyek igyekeznek meghiúsítani a Szovjetuniónak a vitás kérdések békés rendezésére és a nemzetközi feszültség enyhítésére irányuló törekvéseit, fokozzák kémszervezeteiknek a Szovjetunió és a békeszerető országok ellen irányuló aknamunkáját. Minthogy az imperialisták a szocialista tábor országaiban nem találnak romboló tevékenységük számára megfelelő társadalmi támaszt (s különösen nem találnak ilyen támaszt a Szovjetunióban, ahol már nincsenek kizsákmányoló osztályok) — a Szovjetunióba és a népi demokratikus országokba küldött kémekre és szabotőrökre, a különféle renegátokra, a politikailag és erkölcsileg züllött elemekre teszik fel kártyájukat. Ezért számunkra mind a mai napig megőrizték jelentőségüket Makszim Gorkij következő szavai: „Úgy látszik, a mi környezetünkben még megbújnak gazfickók, akik készek magukat eladni, hajlandók az árulásra, gyilkolásra. Az ilyen gazemberek létezése megengedhetetlen. Létük lehetetlen volna, ha mindennapi hősi munkánkban nem feledkeznénk meg arról, hogy az ellenség még él, hogy minden zugból leselkedik ránk, és kész minden baklövésünket, hibánkat és nyelvbotlásunkat kihasználni. Az ellenség bebizonyította, hogy állandóan résen kell lennünk vele szemben. Meg kell éreznünk még akkor is, ha hallgat és barátságosan mosolyog, meg kell hallanunk mézesmázos szavai mögött hangjának jezsuita hamisságát. Az ellenséget könyörtelenül és kíméletlenül el kell pusztítanunk . . .”^73
73 Idézet I. Anyiszimov „Gorkij végakarata” című cikke alapján. Lityeraturnaja Gazeta. 1953 március 28. (oroszul).

Az igazi humanizmus nevében, a népnek újabb áldozatoktól való megóvása érdekében a legnagyobb éberségre van szükség az ellenség cselszövéseivel szemben.

Az éberség azt is megköveteli, hogy kíméletlenül harcoljunk a saját sorainkban megnyilvánuló szájtátiság és nemtörődömség ellen, a „minden rendben van” hangulat és a gerinctelenség ellen, mert ezek a jelenségek mindig kedveznek az ellenségnek. A szovjet emberek törvénye és erkölcse nem tűri az ilyen magatartást, mert az ellenségnek bármilyen támogatása egyet jelent a haza érdekeinek elárulásával, függetlenül attól, hogy szándékosság, vagy szájtátiság és nemtörődömség esetével állunk-e szemben.

Az éberség megköveteli az emberek politikai nézeteinek és ezek gyakorlati megnyilvánulásainak ellenőrzését, a párt- és az államtitok szigorú megőrzését. A szovjet ember, bármilyen tisztséget tölt is be, köteles ismerni azokat az embereket, akikkel együtt dolgozik, köteles megőrizni a párt- és az államtitkot, köteles féltve őrizni párttagsági igazolványát, az állami fontosságú okmányokat, hogy ne okozzon kárt a nép ügyének. A szovjet életben mégis előfordulnak még a szájtátiság és a nemtörődömség esetei, többek között a munkásfelvétel során is. A Pravda hírt adott arról, hogy egy kalandornő mindig más és más néven egyik állásból a másikba vándorolt, s minden kilépés alkalmával jelentős összegeket lopott, sőt állami nyomtatványokat is eltulajdonított, melyeket bűnös célokra használt fel. Az intézmények vezetői, akik ezt a kalandornőt minden ellenőrzés nélkül munkába állították, bűnös könnyelműségről és nemtörődömségről tettek tanúbizonyságot.

A politikai éberségre való nevelés elválaszthatatlan a szovjet ember más erkölcsi tulajdonságainak és jellemvonásainak — a szerénységnek, a bátorságnak, a kitartásnak, a fegyelmezettségnek a fejlesztésétől. Régóta tudjuk, hogy az ellenség igyekszik kihasználni egyes állampolgárok hiúságát, gyenge jellemét stb., hogy hálójába keríthesse őket. A politikai éberségre való nevelés elválaszthatatlan a szovjet hazafiságra való neveléstől, a szovjet embernek a marxizmus—leninizmus eszméivel való felvértezésétől, a párt és az állam tapasztalatainak — az ellenséggel vívott harcban szerzett tapasztalatoknak — tanulmányozásától. Ez a tapasztalat arról tanúskodik, hogy az ellenség szüntelenül álcázza magát, és olykor rendkívül felelős párt- és állami pozíciókba is befurakodik. A mi feltételeink között a politikai éberség azt jelenti, hogy — bármilyen álarcban, bármilyen területen és bármilyen körülmények között — fel kell ismernünk a nép ellenségeit, meg kell tudnunk előzni kémtevékenységét és szabotázsakcióit, le kell tudnunk leplezni provokatív jellegű híreszteléseit és rágalmait.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Szervezeti Szabályzata arra kötelezi a kommunistát, hogy „őrizze meg a párt- és államtitkot, legyen politikailag éber, szem előtt tartva, hogy a kommunisták éberségére szükség van minden területen és minden körülmények közt. A párt- és államtitok kifecsegése bűntett a párttal szemben, s összeférhetetlen a párthoz tartozással.”

A Szervezeti Szabályzatban lefektetett pártkövetelmény betartása minden szovjet polgárnak, a szocialista haza minden hű fiának állampolgári és erkölcsi kötelessége.
***

SaLa

 

A proletárforradalom katonai programja

Hollandiában, Skandináviában és Svájcban, azoknak a forradalmi szociáldemokratáknak a soraiból, akik harcolnak a szociálsovinisztáknak az ellen a hazugsága ellen, hogy a mostani imperialista háborúban a „haza védelméről” van szó, olyan hangok hallatszanak, hogy a szociáldemokrata minimális program „milíciát” vagy „népfelfegyverzést” követelő régi pontját egy új ponttal: a „lefegyverzésről” szóló ponttal kellene helyettesíteni. A „Jugend-Internacionale” vitát indított erről a kérdésről és a 3. számban szerkesztőségi cikket közölt a lefegyverzés mellett. R. Grimm legújabb téziseiben, sajnos, szintén találunk a „lefegyverzés” eszméjének tett engedményt. A „Neues Leben” és a „Vorbote” c. folyóiratokban megindult a vita.

Vegyük szemügyre a lefegyverzés híveinek álláspontját.

I

A fő érv az, hogy a lefegyverzés követelése a legvilágosabban, a leghatározottabban és a legkövetkezetesebben fejezi ki a mindenféle militarizmus és minden háború elleni harcot.

De éppen ebben a fő érvben van a lefegyverzés híveinek fő tévedése. A szocialisták, ha szocialisták maradnak, nem lehetnek minden háború ellen.

Először is, a szocialisták sohasem voltak és sohasem lehetnek a forradalmi háborúk ellenségei. A „nagy” imperialista hatalmak burzsoáziája minden ízében reakcióssá vált, és azt a háborút, amelyet most ez a burzsoázia folytat, reakciós, rabszolgatartó és bűnös háborúnak tartjuk. No, és mi a helyzet egy olyan háború esetében, amely ez ellen a burzsoázia ellen folyik? Például az olyan háború esetében, amelyet a burzsoázia által elnyomott és tőle függő vagy a gyarmati népek viselnek felszabadulásukért? Az „Internacionálé” csoport téziseinek 5. §-ában a következőket olvassuk: „Ennek a fékevesztett imperializmusnak a korszakában már semmiféle nemzeti háború nem lehetséges”, — ez nyilvánvalóan helytelen.

A XX. századnak, a „fékevesztett imperializmus” e századának története tele van gyarmati háborúkkal. De amit mi, európaiak, a világ legtöbb népének imperialista elnyomói, a ránk jellemző förtelmes európai sovinizmussal „gyarmati háborúnak” nevezünk, az gyakran ezeknek az elnyomott népeknek nemzeti háborúja, vagy nemzeti felkelése. Az imperializmus egyik leglényegesebb sajátossága éppen az, hogy meggyorsítja a kapitalizmus fejlődését a legelmaradottabb országokban, és ezzel kiszélesíti és kiélezi a nemzeti elnyomás elleni harcot. Ez tény. És ebből elkerülhetetlenül következik, hogy az imperializmus szükségszerűen gyakran idéz elő nemzeti háborúkat. Junius, aki brosúrájában az említett „tézisek” mellett száll síkra, azt mondja, hogy az imperialista korszakban minden olyan nemzeti háború, amely valamelyik imperialista nagyhatalom ellen folyik, egy másik, az előbbivel konkuráló, ugyancsak imperialista nagyhatalom beavatkozására vezet, és ilyenformán minden nemzeti háború imperialista háborúvá változik. De ez az érv is helytelen. Ez lehetséges, de nem mindig történik így. 1900 — 1914-ben sok gyarmati háború nem ezen az úton haladt. És egyszerűen nevetséges volna, ha kijelentenők, hogy például a mostani háború után, ha ez a háború a hadviselő országok végső kimerülésével végződik, „semmiféle” nemzeti, haladó jellegű, forradalmi háború „nem lehetséges”, mondjuk Kína részéről, Indiával, Perzsiával, Sziámmal stb. szövetségben, a nagyhatalmak ellen.

Azt állítani, hogy az imperializmus korában nemzeti háborúk lehetetlenek, elméleti szempontból helytelen, történelmi szempontból nyilvánvalóan hibás, gyakorlati szempontból pedig egyértelmű az európai sovinizmussal: mi, akik olyan nemzetekhez tartozunk, amelyek Európában, Afrikában, Ázsiában stb. az emberek százmillióit nyomják el, éppen mi legyünk azok, akik az elnyomott népeknek kijelentik, hogy az ő háborújuk a „mi” nemzeteink ellen „lehetetlen”!

Másodszor. A polgárháborúk — szintén háborúk. Aki az osztályok harcát elismeri, annak lehetetlen el nem ismernie a polgárháborúkat, amelyek minden osztálytársadalomban az osztályharc természetes, bizonyos körülmények között elkerülhetetlen folytatását, kibontakozását és kiéleződését jelentik. Valamennyi nagy forradalom megerősíti ezt. Ha tagadnánk polgárháborúkat vagy megfeledkeznénk róluk, az azt jelentené, hogy szélső opportunizmusba esünk és lemondunk a szocialista forradalomról.

Harmadszor, az egy országban győztes szocializmus egyáltalán nem tesz egyszerre lehetetlenné általában minden háborút. Ellenkezőleg, feltételezi a háborúkat. A kapitalizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez máskép nem is lehetséges. Ebből adódik az a megingathatatlan következtetés, hogy a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pedig bizonyos ideig burzsoá vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad. Ennek súrlódásokra kell vezetnie, sőt más országok burzsoáziájának azt a közvetlen törekvését is ki kell váltania, hogy szétzúzza a szocialista állam győzelmes proletariátusát. Ilyen esetekben a háború a mi részünkről jogos és igazságos lenne. Ez a szocializmusért, más népeknek a burzsoáziától való megszabadításáért folyó háború lenne. Engelsnek tökéletesen igaza volt, amikor 1882. szeptember 12-én Kautskyhoz írt levelében a már győztes szocializmus „védelmi háborúinak” lehetőségét határozottan elismerte. Engels szeme előtt ugyanis a győztes proletariátusnak más országok burzsoáziájával szemben való védekezése lebegett.

Csak miután a burzsoáziát az egész világon és nem csupán egy országban megdöntöttük, véglegesen legyőztük és kisajátítottuk, csak akkor válnak majd lehetetlenné a háborúk. S tudományos szempontból teljesen helytelen és egyáltalán nem forradalmi eljárás volna, ha éppen azt kerülnénk meg és hanyagolnánk el, ami a legfontosabb: a burzsoázia ellenállásának megtörését — azt, ami a legnehezebb, ami a legtöbb harcot követeli a szocializmusba való átmenet idején. „Szociális” papok és opportunisták mindig hajlandók álmodozni az eljövendő békés szocializmusról, de ezek éppen abban különböznek a forradalmi szociáldemokratáktól, hogy nem akarnak gondolni arra, nem akarnak gondolkodni azon, hogy ennek a szép jövendőnek megvalósítása érdekében könyörtelen osztályharcra és osztály háborúkra van szükség.

Nem szabad megengednünk, hogy szavakkal ámítsanak bennünket. Így például a „haza védelmének” fogalma sokak előtt gyűlöletes, mert a nyílt opportunisták és a kautskysták a jelenlegi rablóháborúban ezzel kendőzik és leplezik a burzsoázia hazugságát. Ez lény. Ebből azonban nem az következik, hogy elfelejtsünk gondolkodni a politikai jelszavak értelmén. A „haza védelmének” elismerése a mostani háborúban azt jelenti, hogy ezt a háborút a proletariátus érdekeinek megfelelő, „igazságos” háborúnak tartjuk — és az égvilágon semmi mást nem jelent, mert ellenséges betörés egyetlen háborúban sem kizárt dolog. Egyszerűen butaság volna, ha tagadnék a „haza védelmének” jogosultságát az elnyomott népek részéről az imperialista nagyhatalmak ellen folytatott háborújukban, vagy a győzelmes proletariátus részéről a burzsoá állam holmi Galliffet-je ellen viselt saját háborújában.

Elméletileg teljesen hibás volna megfeledkezni arról, hogy minden háború csak a politika folytatása más eszközökkel; a mostani imperialista háború két nagyhatalmi csoport imperialista politikájának folytatása, s ezt a politikát az imperialista korszak viszonyainak összessége szülte és táplálja. De ugyanennek a korszaknak szükségszerűen meg kell szülnie és táplálnia kell mind a nemzeti elnyomás elleni harcnak, mind a proletariátus részéről a burzsoázia ellen folytatott harcnak a politikáját, s ennél fogva, először, a forradalmi nemzeti felkelések és háborúk, másodszor, a proletariátus részéről a burzsoázia ellen folytatott háborúk és felkelések, harmadszor, e két fajta forradalmi háború stb. egybeolvadásának lehetőségét és elkerülhetetlenségét.

II

Ehhez járul még a következő általános megfontolás.

Az olyan elnyomott osztály, amely nem törekszik arra, hogy a fegyverforgatást megtanulja, hogy fegyverhez jusson, az ilyen elnyomott osztály csak azt érdemelné, hogy úgy bánjanak vele, mint rabszolgával. Ha nem akarunk burzsoá pacifistákká vagy opportunistákká válni, nem feledkezhetünk meg arról, hogy osztálytársadalomban élünk, s hogy ebből az osztálytársadalomból nincs és nem is lehet más kivezető út, mint az osztályharc. Az elnyomó osztály minden osztálytársadalomban — akár rabszolgaságon, akár jobbágyságon, vagy, mint most, bérmunkán alapszik ez a társadalom — fel van fegyverezve. Nemcsak a mai állandó hadsereg, hanem a mai milícia is — még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is, mint például Svájcban — a burzsoázia felfegyverkezését jelenti a proletariátus ellen. Ez olyan elemi igazság, hogy aligha szükséges bővebben foglalkozni vele. Elég emlékeztetni arra, hogy a katonaságot valamennyi kapitalista országban felhasználják a sztrájkolók ellen.

A burzsoázia felfegyverkezése a proletariátus ellen a modern tőkés társadalom egyik legjelentősebb, legsarkalatosabb, legfontosabb ténye. És e tény ellenére még azt javasolják a forradalmi szociáldemokratáknak, hogy állítsák fel a „lefegyverzés” „követelését”! Ez egyértelmű az osztályharc álláspontjának teljes feladásával, a forradalom gondolatának teljes megtagadásával. A mi jelszavunk: a proletariátus felfegyverzése, a burzsoázia legyőzése, kisajátítása és lefegyverzése érdekében. Ez a forradalmi osztály egyetlen lehetséges taktikája, amely a kapitalista militarizmus egész objektív fejlődéséből következik, s amelyet ez a fejlődés indokol és ír elő. A proletariátus, ha nem akarja elárulni világtörténelmi feladatát, csakis akkor dobhat sutba általában minden fegyvert, miután már lefegyverezte a burzsoáziát; akkor a proletariátus ezt kétségtelenül meg is teszi majd, de — csakis akkor, semmiképpen sem előbb.

És ha a mostani háború reakciós keresztényszocialistákban és siránkozó kispolgárokban csupán borzalmat és rémületet, minden fegyverhasználattal, vérrel, halállal és hasonlókkal szemben csupán undort kelt, akkor nekünk erre azt kell mondanunk: a tőkés társadalom mindig vég nélküli borzalom volt és az is marad. És ha ennek a társadalomnak a mostani háború, minden háborúk e legreakciósabbja, most borzalmas véget készít elő, akkor nekünk semmi okunk a kétségbeesésre. Márpedig a „lefegyverzés” „követelése” — helyesebben, a „lefegyverzésről” való álmodozás — objektív értelmét tekintve semmi más, mint a kétségbeesés megnyilvánulása olyan időben, amikor magának a burzsoáziának az erőivel készítik elő mindenki szemeláttára az egyetlen jogos és forradalmi háborút, nevezetesen az imperialista burzsoázia elleni polgárháborút.

Aki azt mondja majd, hogy ez — az élettől elszakadt elmélet, annak két világtörténelmi tényt juttatunk eszébe: egyrészt a trösztök és a nők gyári munkájának szerepét, másrészt az 1871-es Kommünt és az oroszországi 1905.-ös decemberi felkelést.

A burzsoázia dolga — a trösztöket fejleszteni, a gyermekeket meg a nőket gyárakba hajszolni és ott kínozni, megnyomorítani s a legnagyobb nyomorúságra kárhoztatni őket. Mi nem „követeljük” az ilyen fejlődést, nem „támogatjuk”, mi harcolunk ellene. De hogyan harcolunk? Tudjuk, hogy a nők gyári munkája és a trösztök haladást jelentenek. Mi nem akarunk visszatérni a kézművesiparhoz, a monopólium előtti kapitalizmushoz, a nők háztartási munkájához. Előre a trösztökön stb. keresztül és a trösztökön túl a szocializmus felé!

Ugyanez megfelelő változtatásokkal a nép mostani militarizálására is vonatkoztatható. Ma az imperialista burzsoázia nemcsak az egész népet militarizálja, hanem az ifjúságot is. Holnap talán hozzáfog a nők militarizálásához. Erre azt válaszoljuk: annál jobb! Csak előre, minél gyorsabban! Minél gyorsabban megyünk előre, annál közelebb jutunk a kapitalizmus elleni fegyveres felkeléshez. Hogyan is engedhetik szociáldemokraták megfélemlíteni vagy elbátortalanítani magukat az ifjúság stb. militarizálásával, ha nem felejtették el a Kommün példáját? Ez nem valami „élettől elszakadt elmélet”, nem vágyálom, hanem tény. És valóban, igen nagy baj lenne, ha a szociáldemokraták, minden gazdasági és politikai tény ellenére, kételkedni kezdenének abban, hogy az imperialista korszaknak és az imperialista háborúknak elkerülhetetlenül az ilyen tények megismétlődésére kell vezetniök.

A Kommün egyik polgári megfigyelője írta 1871 májusában, egy angol újságban: „Ha a francia nemzet csak nőkből állana, milyen szörnyű nemzet volna!” Nők és 13 éves gyerekek harcoltak a férfiak oldalán, a Kommün idején. Nem lehet ez másképp a burzsoázia megdöntéséért folyó eljövendő harcokban sem. A proletárnők nem fogják tétlenül nézni, hogyan mészárolja le a jól felfegyverzett burzsoázia a rosszul felfegyverzett vagy fegyvertelen munkásokat. Fegyvert fognak ragadni, éppúgy, mint 1871-ben, s a jelenlegi „megijedt” nemzetekből — helyesebben: a jelenlegi munkásmozgalomból, amelyet az opportunisták jobban dezorganizáltak, mint a kormányok — előbb vagy utóbb, de feltétlen bizonyossággal ki fog fejlődni a forradalmi proletariátus „szörnyű nemzeteinek” nemzetközi szövetsége.

A militarizálás most az egész társadalmi életet áthatja. Az imperializmus — a nagyhatalmak elkeseredett harca a világ felosztásáért és újrafelosztásáért, s ezért elkerülhetetlenül további militarizálásra kell vezetnie minden országban, még a semleges és a kis országokban is. Mit fognak tenni ez ellen a proletárnők?? Csak átkozni fognak minden háborút és mindent, ami a katonasággal kapcsolatban van, csak a lefegyverzést fogják követelni? Egy elnyomott és valóban forradalmi osztály női sohasem fognak beletörődni ilyen gyalázatos szerepbe. Azt fogják mondani fiaiknak: „Nemsokára nagy leszel. Fegyvert adnak kezedbe. Fogadd el és tanuld meg alaposan a hadimesterséget.” Erre a tudományra a proletároknak szükségük van — nem azért, hogy saját testvéreidre, más országok munkásaira lőj, mint ahogyan ez a mostani háborúban történik, és mint ahogy ezt neked a szocializmus árulói tanácsolják, — hanem azért, hogy saját országod burzsoáziája ellen harcolj, hogy véget vess a kizsákmányolásnak, a nyomornak és a háborúknak, nem jámbor óhajokkal, hanem a burzsoázia legyőzése és a burzsoázia lefegyverzése útján.”

Ha a mostani háborúval kapcsolatban lemondunk az ilyen, éppen az ilyen propagandáról, akkor jobb, ha egyáltalán nem hangoztatunk nagy szavakat a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciáról, szocialista forradalomról és a háború elleni háborúról.

III

A lefegyverzés hívei többek között azért is ellenzik a „nép felfegyverzését” követelő programpontot, mert ez a követelés állítólag könnyebben vezet arra, hogy engedményeket tegyünk az opportunizmusnak. Fentebb megvizsgáltuk a legfontosabbat: a lefegyverzés kapcsolatát az osztályharccal és a szociális forradalommal. Vizsgáljuk meg most a lefegyverzés követelése és az opportunizmus közötti kapcsolat kérdését. Az egyik legfontosabb ok, amiért ez a követelés elfogadhatatlan, éppen az, hogy ez a követelés és az általa keltett illúziók elkerülhetetlenül gyengítik és elerőtlenítik az opportunizmus ellen folytatott harcunkat.

Nem kétséges, hogy ez a harc az Internacionálé legfontosabb napirenden levő kérdése. Az imperializmus elleni harc, ha nem kapcsolódik egybe elválaszthatatlanul az opportunizmus elleni harccal — üres frázis vagy ámítás. Zimmerwald és Kiental egyik legfőbb fogyatékossága, a III. Internacionálé e csírái esetleges kudarcainak egyik legfőbb oka éppen abban rejlik, hogy az opportunizmus elleni harc kérdését nyíltan még csak fel sem vetették, nemhogy az opportunistákkal való szakítás szükségességének értelmében döntötték volna el. Az opportunizmus győzött — egy időre — az európai munkásmozgalomban. Minden nagyobb országban az opportunizmus két fő árnyalata alakult ki: először, Plehanov, Scheidemann, Legien, Albert Thomas és Sembat, Vandervelde, Hyndman, Henderson stb. úrék nyílt, cinikus és ezért kevésbé veszélyes szociálimperializmusa. Másodszor, a burkolt kautskysta opportunizmus: Kautsky — Haase és a „Szociáldemokrata Munkaközösség” Németországban; Longuet, Pressemane, Mayeras stb. Franciaországban; Ramsay MacDonald és a „Független Munkáspárt” más vezérei Angliában; Martov, Csheidze stb. Oroszországban; Treves és más úgynevezett baloldali reformisták Olaszországban.

A nyílt opportunizmus leplezetlenül és közvetlenül ellenzi a forradalmat, a kezdődő forradalmi mozgalmakat és kirobbanásokat, közvetlen szövetségben a kormányokkal, bármily különbözők is ennek a szövetségnek formái, kezdve a kormányban való részvételtől, egészen a hadiipari bizottságokba való részvételig (Oroszországban). A burkolt opportunisták, a kautskysták, sokkal ártalmasabbak és veszélyesebbek a munkásmozgalomra nézve, mert hangzatos, „marxista” szólamokkal és pacifista jelszavakkal álcázzák a kormányokkal kötött szövetségük védelmét. Az uralkodó opportunizmus e két formája ellen a proletárpolitika minden területén: a parlamentarizmus, a szakszervezetek, a sztrájkok, a katonai kérdések stb. terén egyaránt harcolni kell. Az uralkodó opportunizmus mindkét formájának legfőbb sajátossága az, hogy a mostani háború és a forradalom összefüggésének konkrét kérdését és a forradalom más konkrét kérdéseit elhallgatják, leplezgetik, vagy félszemüket a rendőri tilalmakon tartva tárgyalják. Mégpedig annak ellenére, hogy a háború előtt nem hivatalosan is, a Bázeli Kiáltványban pedig hivatalosan is számtalanszor utaltak éppen ennek a küszöbönálló háborúnak a proletárforradalommal való összefüggésére. A lefegyverzés követelésének legfőbb hiányossága pedig éppen az, hogy megkerüli a forradalom valamennyi konkrét kérdését. Vagy talán a lefegyverzés hívei a fegyvertelen forradalomnak valami teljesen új fajtája mellett vannak?

Továbbá. Mi semmiképpen sem vagyunk ellene a reformokért folytatott harcnak. Mi nem akarjuk figyelmen kívül hagyni azt a szomorú lehetőséget, hogy az emberiség — a legrosszabb esetben — még egy második imperialista háborút is át fog élni, ha a jelenlegi háború, a tömegerjedés meg a tömegelégedetlenség számtalan kirobbanása és a mi erőfeszítéseink ellenére sem vezet majd forradalomra. Mi olyan reformprogram hívei vagyunk, amelynek szintén az opportunisták ellen kell irányulnia. Az opportunisták csak örülnének annak, ha teljesen átengednők nekik a reformokért folytatott harcot, mi magunk pedig holmi „lefegyverzés” légvárába menekülnénk a rút valóságból. A „lefegyverzés” éppen azt jelenti, hogy elmenekülünk a rút valóságból, és egyáltalán nem azt, hogy harcolunk ellene.

Egy ilyen programban mi körülbelül a következőket mondanánk: „Az 1914—1916-os imperialista háborúban a haza védelmének jelszava és elismerése nem más, mint a munkásmozgalom korrumpálása egy burzsoá hazugsággal.” Az ilyen konkrét válasz a konkrét kérdésekre elméleti szempontból helyesebb, a proletariátusra nézve sokkal hasznosabb, az opportunistákra nézve elviselhetetlenebb volna, mint a lefegyverzés követelése és a haza „minden” védelmének elvetése. És még hozzáfűzhetnők a következőket: „Valamennyi imperialista nagyhatalom, Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria, Oroszország, Olaszország, Japán és az Egyesült Államok burzsoáziája annyira reakcióssá lett, annyira áthatja a világuralomra való törekvés, hogy minden olyan háború, amelyet ezeknek az országoknak burzsoáziája visel, csak reakciós háború lehet. A proletariátusnak nemcsak elleneznie kell minden ilyen háborút, hanem egyenesen «saját» kormánya vereségét kell kívánnia az ilyen háborúkban és ki kell használnia azt a forradalmi felkelés érdekében, ha a háború megakadályozását célzó felkelés nem sikerül.”

A milícia kérdésében a következőket kellene mondanunk: mi nem a burzsoá milícia, hanem csakis a proletár milícia hívei vagyunk. Ezért: „egyetlen garast sem, egyetlen embert sem” adunk nemcsak az állandó hadseregre, hanem a burzsoá milíciára sem, még olyan országokban sem, mint az Egyesült Államok vagy Svájc, Norvégia stb. Annál is inkább, mert még a legszabadabb köztársasági országokban (például Svájcban) is azt látjuk, hogy a milícia egyre jobban elporoszosodik; különösen 1907-ben és 1911-ben láttuk a milícia prostituálását, amikor a csapatokat a sztrájkolók ellen mozgósították. Követelhetjük: a tiszteknek a nép által való választását, mindenféle katonai bíráskodás eltörlését, a külföldi munkások és a belföldi munkások egyenjogúsítását (ez különösen fontos pont az olyan imperialista államokban, amelyek, mint Svájc, egyre nagyobb számban és egyre szemérmetlenebbül zsákmányolnak ki külföldi munkásokat, de jogokat nem adnak nekik), követelhetjük továbbá azt a jogot, hogy az egyes országokban, mondjuk, minden száz lakos szabad egyesületet alakíthasson a fegyverforgatás tanulására, a katonai kiképzők szabad választásával, akiknek munkáját az állam fizeti stb. A proletariátus csakis ilyen körülmények között tanulhatná meg a fegyverforgatást valóban saját maga, nem pedig rabszolgatartói számára, és a proletariátus érdekei feltétlenül meg is követelik ennek a mesterségnek elsajátítását. Az orosz forradalom bebizonyította, hogy a forradalmi mozgalom minden sikere, még ha csak részletsiker is — például valamely város vagy gyártelep, a hadsereg valamely részének meghódítása — a győzelmes proletariátust múlhatatlanul rákényszeríti az ilyen program megvalósítására.

Végül, magától értetődik, hogy az opportunizmus ellen nem lehet csak programokkal harcolni, hanem csakis úgy, ha fáradhatatlanul ügyelünk arra, hogy a programok ténylegesen meg is valósuljanak. A csődbejutott II. Internacionálé legnagyobb, végzetes hibája az volt, hogy szavai nem feleltek meg tetteinek, hogy meghonosította a képmutatást és a lelkiismeretlen forradalmi frázist (lásd Kautsky és társai jelenlegi magatartását a Bázeli Kiáltvánnyal szemben). A lefegyverzés gondolatát, mint társadalmi eszmét — vagyis olyan eszmét, amelyet bizonyos társadalmi körülmények hoznak létre, és amely befolyást gyakorolhat bizonyos társadalmi környezetre és nem marad egyéni különcködés — nyilvánvalóan egyes kis államok különleges, kivételesen „nyugodt” életviszonyai szülték, amely államok elég hosszú ideig távolestek a háborúk véres országútjától, és abban reménykednek, hogy továbbra is távol maradhatnak tőle. Hogy erről meggyőződjünk, elég belemélyednünk például a lefegyverzés norvég híveinek érvelésébe: „mi, úgymond, kis ország vagyunk, kicsi a haderőnk, úgysem tehetünk semmit a nagyhatalmakkal szemben” (s ugyanebből az okból nem állhatunk ellen akkor sem, ha erőszakkal bevonnak minket a nagyhatalmak egyik vagy másik csoportjával való imperialista szövetségbe) . . . „mi békében akarunk maradni a mi isten háta mögötti kis zugunkban, továbbra is zugpolitikát akarunk folytatni, leszerelést, kötelező döntőbíróságokat, állandó (talán a belgához hasonlóan „állandó”?) semlegességet akarunk követelni” stb.

A kis államoknak az a kicsinyes törekvése, hogy félreállhassanak, az a kispolgári óhaj, hogy a világtörténelem nagy csatáitól minél távolabb legyenek, és arra használják ki viszonylag monopolisztikus helyzetüket, hogy továbbra is önző passzivitásban maradjanak — ez az az objektív társadalmi helyzet, amely egyes kis államokban a lefegyverzés eszméjének bizonyos sikert és bizonyos elterjedést biztosíthat. Magától értetődik, hogy ez a törekvés reakciós és kizárólag illúziókon alapul, mert hiszen az imperializmus egy vagy más módon a kis államokat is belesodorja a világgazdaság és a világpolitika forgatagába.

Svájcban például az imperialista viszonyok a munkásmozgalomnak objektíve két irányvonalat szabnak meg: az opportunisták a burzsoáziával szövetségben arra törekednek, hogy Svájcból köztársasági és demokrata monopolszövetséget csináljanak, amely hasznot húz az imperialista burzsoázia turistáiból, és hogy ezt a „nyugodt” monopóliumos helyzetet minél előnyösebben, minél nyugalmasabban használhassák ki.

Svájc igazi szociáldemokratái arra törekednek, hogy Svájc viszonylagos szabadságát és „nemzetközi” helyzetét arra használják ki, hogy győzelemre segítsék az európai munkáspártok forradalmi elemeinek szoros szövetségét. Svájc hál istennek nem „saját önálló” nyelvén, hanem három világnyelven beszél, mégpedig éppen azokon a nyelveken, amelyeken a vele határos hadviselő országok beszélnek.

Ha a svájci párt 20 000 tagja „rendkívüli hadiadó” címén hetenként 2 centime-ot róna le, akkor évenként 20 000 frankot kapnánk, — ez pedig bőségesen elegendő volna arra, hogy a vezérkarok tilalma ellenére időközönként három nyelven kinyomassuk és a hadviselő országok munkásai és katonái között terjesszük mindazt, ami megmondaná az igazságot a munkások kezdődő felháborodásáról, a lövészárkokban folyó barátkozásukról, a munkásoknak azokról a kilátásairól, hogy a fegyvert forradalmi módon „saját” országuk imperialista burzsoáziája ellen használják majd fel stb.

Mindez nem újdonság. Éppen ezt teszik a legjobb újságok is, mint a „La Sentinelle”, a „Volksrecht”, a „Berner Tagwacht”, csakhogy, sajnos, nem kielégítő mértékben. Pedig csakis ilyen tevékenységgel érhető el, hogy az aaraui pártkongresszus kitűnő határozatából valamivel több is legyen, mint egyszerűen kitűnő határozat.

Bennünket most az a kérdés érdekel, hogy megfelel-e a lefegyverzés követelése a svájci szociáldemokraták körében mutatkozó forradalmi irányzatnak? Nyilvánvalóan nem. Objektíve a „lefegyverzés” a kis államok leginkább nemzeti, sajátosan nemzeti programja, nem pedig a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia nemzetközi programja.

A megírás ideje: 1916. szeptember.

Először megjelent: „Jugend-Internacionale” 9. és 10. sz.
1917. szeptember—október.

Lenin Művei. 23. köt. 75—87. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kapitalista világ fejlődése a nemzeti határokat átlépő monopóliumokkal, multinacionális óriás vállalatokkal, a tőkéseket a nemzetek, így a föld dolgozó proletárjai feletti uralomra jutatta. A dolgozó proletár népek így világméretű osztályellenséggel kerültek szembe. A több milliárdnyi proletár bérrabszolga néhány millió tőkés kizsákmányoló diktatúrájában él. A dolgozók internacionalizmusa, nemzetközi összefogása a tőke uralmának megszüntetésére, a demokrácia és a szabadság kivívására való összefogás. A világ proletárjainak gazdasági és politikai hatalma nincs, csak az összefogással a „Világ proletárjai egyesüljetek!” megvalósításával kerülhetik el a „mosolygó fasizmus” világuralmát, a totális diktatúrába változását, a klasszikus fasizmust. Ez hasonlatos a két világháború közötti Népfront harcához. Manapság a „mosolygó fasizmust” leginkább a liberális kapitalisták és a szociáldemokrácia jelenti, de a konzervatív irányzat sincs túl messze tőle, amelyik a klasszikus fasizmussal szimpatizál.

„ … A hazaszeretet magában foglalja a népnek, a nép történelmi felemelkedésének szívvel és lélekkel való szolgálatát.
… Az igazi hazafiságban nincs helye faji vagy nemzeti gyűlölködésnek, embergyűlöletnek és más népekkel szembeni ellenséges érzületnek. Az igazi hazaszeretet elképzelhetetlen más népek megbecsülése, jogaiknak, szabadságuknak és függetlenségüknek tiszteletben tartása nélkül. Az egyes népek sorsa szorosan összefügg egymással, ezért senki sem szeretheti igazán hazáját, ha nem törődik az egész emberiség jólétével, a népek közötti békével.
… A kommunisták igazán szeretik népüket, határtalanul bíznak erejében, történelemalkotó képességében.
… A hazafiság az olyan ember erkölcsi érzelme, aki méltó polgára akar lenni hazájának. Ez az érzés csak akkor fejlődhet korlátlanul, ha az egyén valóban teljes jogú polgára hazájának. Sem a rabszolga, sem a jobbágy, sem pedig a kapitalizmusban élő munkás (aki formálisan szabad, de ténylegesen a tőke rabszolgája) nem rendelkezett ezzel a feltétellel. Ezért a kizsákmányoló osztályok uralma idején a munkások és a parasztok hazafias érzelme nem fejlődhetett ki kellőképpen.
… A nép hazafias érzése csak akkor indulhatott teljes fejlődésnek, amikor a néptömegek a proletariátus vezetésével lerázták magukról a kizsákmányolók igáját, kezükbe vették sorsuk intézését, s teljes jogú polgáraivá váltak államuknak.
… a nacionalizmus a különböző nemzetek polgárai, a különböző népek közötti gyűlölködést és ellenségeskedést juttatja kifejezésre, az internacionalizmus igazi emberi kapcsolatokat követel mind az egyes emberek között, mind pedig valamennyi fajhoz és nemzethez tartozó nép között.
… A haza iránti hűség és a dolgozók nemzetközi testvérisége a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye
… A szocialista internacionalizmus a népek jogainak tiszteletben tartását, a népek önrendelkezési jogának, a szabad gazdasági, politikai és kulturális fejlődéshez való jogának elismerését, az imperializmus és a militarizmus ellen harcoló népek barátságát és együttműködését jelenti.
… a kommunizmus harcosa semmiféle formában sem tűri a faji és a nemzeti elnyomást, a faji és a nemzeti megkülönböztetést.
… Az internacionalista büszke népe társadalmi, politikai és kulturális eredményeire, büszke azokra az érdemekre, amelyeket hazája az emberi haladás szolgálatában szerzett. Az internacionalista nemzeti büszkesége így egyesíti magában a „haza” és az „emberiség” fogalmát.
… A kommunisták, a nemzeti munkásosztály élcsapatának tagjai azok, akik igazi őrzői a nemzet legértékesebb örökségének, mindannak, ami a népet a nemzeti büszkeség érzésével tölti el. A kommunisták testesítik meg a legteljesebben a nép hazaszeretetét, az anyanyelv, a demokratikus és szocialista tartalmú nemzeti kultúra megbecsülését, a nép szabadságvágyát és függetlenségi törekvéseit.
… A szovjet hazafiság, amelynek alapja a szocialista haza iránt tanúsított odaadás és a soknemzetiségű szovjet állam népeinek a barátsága, eggyé olvad az internacionalizmussal, és elképzelhetetlen internacionalizmus nélkül.
… Szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint minden eszközzel erősíteni a szovjet haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív tevékenységével szemben, éberen figyelni az ellenség cselszövéseit, megőrizni az államtitkot, felismerni és leleplezni az ellenséget minden helyzetben, háború esetén pedig rettenthetetlen bátorsággal harcolni az ellenség ellen, végső leheletünkig teljesíteni a szovjet állampolgár szent kötelességét.
… szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint internacionalistának lenni, aki szocialista hazája eredményeit az emberi haladás ügyéhez való hozzájárulásnak tekinti, aki valamennyi nép békéjére és barátságára törekszik. Az internacionalizmus megköveteli a nacionalizmus és a kozmopolitizmus züllött ideológiája elleni engesztelhetetlen harcot.
… A nacionalizmus és a kozmopolitizmus ideológiája az imperialista reakció fegyvere.
… A kozmopolitizmus reakciós ideológiájának (a burzsoá nacionalizmus visszájának) a csökevényei a nemzeti kultúra, a nemzeti érzés és a nemzeti hagyományok megtagadásában jut kifejezésre.
… A burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus jelenségei elleni harc nélkül a népi demokratikus országok nem haladhatnak előre a szocializmus útján, nem nevelhetik az embereket az igazi hazafiság és nemzetköziség szellemében.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

Hazafiság és nemzetköziség

a) A hazához való viszony mint erkölcsi probléma

„A hazafiság — írja Lenin — egyike a legmélyebb érzéseknek, mely elkülönült hazák évszázados és évezredes fennállása során gyökeresedett meg”⁵⁰.
⁵⁰ Lenin Művei. 28. köt. 184. old.

Ez az érzés a haza iránti odaadást, a haza sorsáért való aggódást fejezi ki. A haza sorsa mindenekelőtt a dolgozó nép sorsa, hiszen a dolgozó nép termelőtevékenysége a társadalom alapja, következésképpen a haza sorsának meghatározója. Minthogy az egyént a hazafiság érzése forrasztja egybe népe érdekeivel, a hazafiság lelkesíti harcra, hogy megvédje ezeket az érdekeket, hogy a haza zászlaja alatt hőstetteket vigyen véghez és akár életét is feláldozza — ezért ennek az érzésnek mély erkölcsi jellege van. Nem is beszélhetünk ott komolyan hazafiságról, ahol az egyén nincs szoros kapcsolatban népével, nem szereti a népet és nem viseli szívén annak sorsát. Nem szeretheti igazán népe nyelvét, kultúráját, legjobb hagyományait az, aki nem szereti magát a népet, e nyelvnek, kultúrának és hagyományoknak a megteremtőjét. Az olyan hazaszeretetből, amely pusztán a szülőföldhöz, „a családi tűzhely melegéhez” való ragaszkodásban stb. nyilvánul meg, hiányzik a társadalmi, tehát erkölcsi elem. Éppen így az anyai szeretet, ha nem emelkedik túl a szokásos ösztönön — erkölcsi szempontból szintén nem teljes értékű.

Nem beszélhetünk igazi hazaszeretetről akkor sem, ha az ember a hazája iránt csupán szemlélődő, passzív szeretetet tanúsít, ha óhajtja ugyan a nép javát, de a gyakorlatban belenyugszik hazájának gazdasági és politikai elmaradottságába, a kizsákmányolók igája alatt sínylődő nép nyomorába és jogfosztottságába. S még kevésbé lehetnek igazi hazafiak azok, akik a tömeg nyakán élősködnek, és semmibe se veszik a nép életbevágó érdekeit. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a kizsákmányoló osztályok saját önző osztályérdekeik kedvéért nemegyszer elárulják hazájuk érdekeit. A szovjet nép saját tapasztalata révén győződött meg arról, hogy a régi Oroszországot uralmuk alatt tartó földbirtokosok és kapitalisták „hazafisága” csak rablási vágyuk leplezésére szolgált. Nagyban és kicsinyben árulták a hazát a külföldi kapitalistáknak, önző céljaik érdekében véres háborúba, nemzeti katasztrófa felé sodorták. Ezt a katasztrófát csak a szocialista forradalom akadályozta meg, amely megdöntötte a népnyúzók hatalmát.

A hazaszeretet magában foglalja a népnek, a nép történelmi felemelkedésének szívvel és lélekkel való szolgálatát. A hazaszeretet, akárcsak a múltban, ma is a fejlődés hatalmas tényezője. A hazafias érzelmek fejlődése, a hűbéri elnyomás ellen küzdő népek nemzeti öntudatának növekedése különböző korokban és különböző történelmi feltételek között a nemzeti kultúra és művészet nagyszerű alkotásait hívta életre: Dante műveit Olaszországban, Shakespeare műveit Angliában, Goethe műveit Németországban, Puskin műveit Oroszországban. E nagy művészek alkotásaikban népük nemzeti géniuszát testesítették meg, azért váltak e művek az egész emberiség közkincsévé, azért gyakorolnak még ma is óriási eszmei, erkölcsi és esztétikai befolyást az emberekre.

A francia nép hazafias érzelmeinek fellángolása 1792—1793-ban, a belső és külső ellenforradalom ellen vívott harcban, a hazájukért küzdő tömegek vitézségének és hősiességének ragyogó példáit nyújtotta. Nagyszerű hőstetteket vittek véghez az olaszok, akik Garibaldi vezetésével hazájuk egyesítéséért küzdöttek, a szláv népek, amelyek a török iga ellen harcoltak. „A legnagyobb erény a világon a hazaszeretet” — mondotta Hriszto Botev, a bolgár nép nemzeti hőse, aki egész életét a hazája szabadságáért és függetlenségéért vívott harcnak áldozta. A hazafiság igazi hőstetteit jegyezte fel az orosz nép történelme. A szovjet nép sok-sok gyönyörű hősmondát alkotott legendás vitézeiről, a haza függetlenségét védelmező nagy hadvezérekről. A tisztelet és megbecsülés dicsfényével övezte a népi felkelések vezéreit, akik fegyvert ragadtak az önkényuralom és hűbéri elnyomás ellen, a kiváló gondolkodókat, tudósokat, költőket és művészeket, akik munkásságukkal, egész életükkel a nép felvilágosítását, a kizsákmányolás és elnyomás alóli felszabadítását szolgálták.

Az igazi hazafiságban nincs helye faji vagy nemzeti gyűlölködésnek, embergyűlöletnek és más népekkel szembeni ellenséges érzületnek. Az igazi hazaszeretet elképzelhetetlen más népek megbecsülése, jogaiknak, szabadságuknak és függetlenségüknek tiszteletben tartása nélkül. Az egyes népek sorsa szorosan összefügg egymással, ezért senki sem szeretheti igazán hazáját, ha nem törődik az egész emberiség jólétével, a népek közötti békével. Az igazi hazaszeretetet becsülték az orosz szabadságmozgalom nagy alakjai — a XIX. század forradalmi demokratái.

Csernisevszkij, a nagy orosz hazafi, abban látta a becsületes orosz ember legmagasztosabb kötelességét, hogy tevékenységével a haza dicsőségét és az emberiség javát szolgálja. Csernisevszkij és a többi forradalmi demokrata a haza dicsőségét nem választotta el a nép boldogulásától.

„A hazafiság jelentősége a nevelésben óriási: olyan iskola, amelyben az ember odáig fejlődik, hogy magáévá teszi az egész emberiség sorsára kiható eszméket”⁵¹ — írta Szaltikov-Scsedrin.
⁵¹ Szaltikov-Scsedrin Művei. 3. köt. „Pravda” kiadás. 219. old.(oroszul).

A világ nagyjai a hazafias megnyilvánulásokon mérték le, milyen érdemei vannak egy-egy embernek a haza és az emberiség szolgálatában.

Az igazi hazafiaktól éppen ezért távol áll az önhittség és az önteltség érzése, amely szembe fordítja a nemzetet más nemzetekkel s dicsőít mindent, ami idejétmúlt a nemzet életében. Az orosz értelmiség bizonyos része (a szlavofilok és epigonjaik) sokáig ilyen álláspontot képviselt. Ezt az álláspontot élesen bírálták az oroszországi forradalmi gondolat haladó képviselői, akik Oroszország elmaradottsága ellen harcoltak, és arra törekedtek, hogy Oroszországnak helyet biztosítsanak a világ leghaladottabb országai között. A forradalmi gondolat haladó képviselői sohasem értettek egyet azzal a „hazafisággal”, amely a „mit nekem jog vagy nem jog, ez az én országom” formulában jutott kifejezésre, s amely igazolni akarta a kizsákmányoló osztályoknak más népek elnyomására és kifosztására irányuló politikáját. Oroszország kiváló egyéniségei legfőbb hazafias kötelességüknek tekintették, hogy felszabadítsák hazájukat a kizsákmányolás igája alól. E kiváló egyéniségek hagyományait folytatták az orosz kommunisták, akik valóra váltották Oroszország legjobbjainak a haza dicsőséges jövőjébe vetett reményeit.

Oroszország legjobbjai ugyanakkor állandó harcot folytattak azok ellen, akik tagadták a hazafiságot, ezt a magasztos érzést, amely összekapcsolja az embert a hazával, a néppel, a nép nyelvével, kultúrájával, hagyományaival. Belinszkij helyesen mutatott rá arra, hogy a nemzeti érzés tagadása vagy lekicsinylése sértés a néppel szemben. Belinszkij mélyen megvetette a kozmopolitákat, akik nem ismerik a hazához való ragaszkodás érzését. „Az emberiség útlevél nélküli csavargóinak”, erkölcstelen, lélektelen lényeknek nevezte őket, akik nem érdemlik meg, hogy az ember szent nevét viseljék. Belinszkij és a XIX. század orosz forradalmi demokráciájának más képviselői megvetették azt a szolgalelkűséget, amely a régi Oroszországnak a néptől elszakadt kiváltságos rétegeit jellemezte, akik gerinctelenül hajbókoltak minden előtt, ami külföldi. Szaltikov-Scsedrin nagy szatirikus erővel ábrázolta a „Mesék”-ben egy, a külföld előtt hajbókoló orosz erkölcstelen jellemét.

„Oroszországban váltott lovakkal utazott (ez a külföldre távozott orosz. — A. S.), és majd kiverte a kocsisok fogát, a határon túl vonatra szállt és nem tudja, kinek öntse ki fennkölt érzelmeit. Tréfálkozik a kalauzzal, és majdhogy a nyakába borul (mert hiszen köztudomású, hogy mi nem ismerünk középutat: vagy felpofozunk valakit, vagy kézcsókkal tiszteljük). Beszélgetésbe elegyedve szemben ülő útitársaival, ki nem fogy a csodálkozásból, ah, ah, —álmélkodik mindenen. «Orosz vagyok, következésképpen ostoba, következésképpen ez megérzik rajtam» — mondja egész bocsánatkérő figurája”⁵².
⁵² Szaltikov-Scsedrin. Mesék. Új Magyar Könyvkiadó 1951. 20—21.old.

A kommunisták átvették annak a harcnak a hagyományait, melyet Oroszország legkiválóbb képviselői folytattak a kozmopolitizmus, a nemzeti érzés tagadása, a külföld előtti hajbókolás ellen. A kommunisták igazán szeretik népüket, határtalanul bíznak erejében, történelemalkotó képességében.

A hazafiság az olyan ember erkölcsi érzelme, aki méltó polgára akar lenni hazájának. Ez az érzés csak akkor fejlődhet korlátlanul, ha az egyén valóban teljes jogú polgára hazájának. Sem a rabszolga, sem a jobbágy, sem pedig a kapitalizmusban élő munkás (aki formálisan szabad, de ténylegesen a tőke rabszolgája) nem rendelkezett ezzel a feltétellel. Ezért a kizsákmányoló osztályok uralma idején a munkások és a parasztok hazafias érzelme nem fejlődhetett ki kellőképpen. A nagy néptömegekben a hazafias érzés főként a haza szabadságáért és függetlenségéért vívott harcok idején jelentkezett. Rendes „békeidőben” ez az érzés csak lappangott, mert a népet távol tartották az állami és a társadalmi életben való részvételtől. Emellett az uralkodó osztályok faji és nemzeti előítéletekkel mérgezték meg s önző célokra — uralmuk erősítésére, idegen területek meghódítására és idegen népek szabadságának az elfojtására — használták ki a hazafiság nemes érzését.

A nép hazafias érzése csak akkor indulhatott teljes fejlődésnek, amikor a néptömegek a proletariátus vezetésével lerázták magukról a kizsákmányolók igáját, kezükbe vették sorsuk intézését, s teljes jogú polgáraivá váltak államuknak. A szovjet hazafiságban a hazájuk szabadságáért és függetlenségéért harcoló oroszországi néptömegek legjobb hazafias hagyományai öltenek testet. A szovjet hazafiság azonban nem korlátozódik csupán ezekre a hagyományokra, ez a hazafiság azt is magában foglalja, hogy a szovjet nép hűségesen és odaadóan szolgálja szocialista hazáját, ahol a hatalom a népé, ahol az állam és a nép egyet jelent, ahol megvalósult a nép legjobbjainak régi álma — a népek barátsága. A hatalmas szocialista állam a népek szabadságának és függetlenségének támasza, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának védőbástyája a ragyogó jövőért vívott harcban.

A kommunizmusért világszerte küzdő harcosok hazafisága — akárcsak a szovjet emberek hazafisága — szervesen összefügg a szocialista proletár internacionalizmussal. A proletár internacionalizmus és a burzsoá nacionalizmus, miként Lenin tanítja, két ellentétes világnézet, két ellentétes politika a nemzeti kérdés terén. Ugyanakkor ez a két fogalom két ellentétes erkölcsi elv is, amelyek más és más kapcsolatot fejeznek ki a különböző nemzetek polgárai között és a különböző népek között. Míg a nacionalizmus a különböző nemzetek polgárai, a különböző népek közötti gyűlölködést és ellenségeskedést juttatja kifejezésre, az internacionalizmus igazi emberi kapcsolatokat követel mind az egyes emberek között, mind pedig valamennyi fajhoz és nemzethez tartozó nép között. Az előbbi elválaszthatatlan az elkorcsosuló burzsoá erkölcstől, az utóbbi szerves része az emberiség igazi erkölcsének — a kommunista erkölcsnek.

b) A haza iránti hűség és a dolgozók nemzetközi testvérisége
a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye

A szocialista nemzetköziség a munkásosztály politikája és ideológiája; a munkásosztályé, amely a munkástömegek élén a népek békéjéért és függetlenségéért harcol a nemzeti elnyomás és a népek leigázása ellen. A szocialista internacionalizmus a népek jogainak tiszteletben tartását, a népek önrendelkezési jogának, a szabad gazdasági, politikai és kulturális fejlődéshez való jogának elismerését, az imperializmus és a militarizmus ellen harcoló népek barátságát és együttműködését jelenti.

Minthogy a demokráciáért és a szocializmusért harcoló népek békéjének, függetlenségének és testvéri együttműködésének zászlóvivője a Szovjetunió, a győztes szocializmus országa, a nemzetköziség elvéhez ma hozzátartozik az is, hogy korunkban valamennyi ország munkásosztálya és dolgozó népe a Szovjetunió köré tömörüljön.

A szocialista internacionalizmus erkölcsi jelentősége abban áll, hogy a kommunizmus harcosa számára, bármely nemzethez tartozzék is, minden nép békéje, az egész emberiség sorsa drága, s azt szeretné, ha az emberi társadalom — miként a Szovjetunió — a szabad és egyenjogú népek barátságának és testvériségének elvein nyugodna. Ezért a kommunizmus harcosa semmiféle formában sem tűri a faji és a nemzeti elnyomást, a faji és a nemzeti megkülönböztetést. Magától értetődik, hogy a kommunizmus harcosa sem magánéletében, sem társadalmi tevékenységében nem ismeri a nacionalista gőgöt, az önteltséget, a türelmetlenséget stb. Az internacionalista tiszteletben tartja minden nép nemzeti hagyományait, s megbecsüli azt az értéket, amellyel az egyes népek hozzájárultak az emberiség fejlődéséhez. Az internacionalista rokonszenvvel kíséri az elnyomott népek szabadságharcát, és kész ezeket a népeket támogatni. A kapitalista országokban élő internacionalisták, ugyanakkor, amikor az elnyomott népek szabadságmozgalmát támogatják, legszentebb kötelességüknek tartják a Szovjetuniónak, a demokrácia és a szocializmus bástyájának megvédését az imperialista erők merényleteivel szemben.

„Internacionalista az, aki fenntartás nélkül, ingadozás nélkül, feltételek nélkül kész megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a forradalmi világmozgalom bázisa, ezt a forradalmi mozgalmat pedig lehetetlen védelmezni és előbbre lendíteni, ha nem védelmezzük a Szovjetuniót. Mert aki a világ forradalmi mozgalmát a Szovjetunió megkerülésével és a Szovjetunióval szemben szándékozik védelmezni, az a forradalommal kerül szembe, az okvetlenül a forradalom ellenségeinek táborában köt ki”53.
⁵³ Sztálin Művei. 10. köt. Szikra 1952. 56. old.

A kommunizmus harcosainak szellemi és erkölcsi alkatához szervesen hozzátartozik a szocialista internacionalizmus, amelynek különösen világos megnyilvánulása az a tény, hogy a győztes szocializmus országát a haladás bástyájának tekintik, őszintén szeretik, s készek minden erejükkel megvédeni az imperialisták agresszív tevékenységével szemben. A szovjet emberek az internacionalizmus magasztos érzésének nagyszerű megnyilvánulásait tapasztalták a kapitalista országok dolgozói részéről akkor, amikor a tizennégy állam intervenciós hadjáratot folytatott a Szovjetunió ellen.

Amikor Franciaország egyszerű munkásai megtagadják az agressziós célokra szánt amerikai fegyverszállítmánynak a hazai kikötőkben való kirakását, amikor egy francia nő, Raymonde Dien testével állja útját az amerikai fegyverekkel megrakott szerelvénynek, amikor a kapitalista országokban a különböző foglalkozású egyszerű emberek felháborodással vágják a reakciósok szemébe: „Sohasem fogunk harcolni a Szovjetunió ellen!” — akkor mélységes internacionalizmusukról tesznek tanúbizonyságot, internacionalista kötelességüket teljesítik.

A különböző országok internacionalistái önként mentek a spanyol frontra, hogy a spanyol néppel együtt harcoljanak a fasizmus ellen. Internacionalisták segítették a kínai népet a felszabadulásért vívott nehéz harcában. Az internacionalisták mindig harcoltak és mindig is harcolni fognak a rablóháborúk ellen, amelyeket az imperialisták új piacok megkaparintása és a népek leigázása céljából folytatnak.

Példaként állhat előttünk az internacionalizmus egyik közkatonájának, a Kanadai Haladó Munkáspárt tagjának, Norman Bethune orvosnak az élete. Bethune 1936-ban más országokból való társaival együtt Spanyolországban, a nemzetközi brigád soraiban harcolt a fasizmus ellen. Egy évvel később ismereteit és orvosi tudását a kínai nép szolgálatába állította, s Kínának a japán megszállóktól felszabadított területein dolgozott. Harci őrhelyén érte utói a halál, utolsó percéig a sebesült katonák — a Kína felszabadításáért küzdő harcosok — életét mentette. Mao Ce-tung így méltatta e hős internacionalista dicső tetteit:

„Ő, a külföldi, nem követett önző célokat, teljesen a kínai nép felszabadításának szentelte magát. Mi késztette erre? Internacionalizmusa, kommunista öntudata, amely példaképül szolgálhat minden kínai kommunista számára”⁵⁴.
⁵⁴ Mao Ce-tung Válogatott művei. 3. köt. Szikra 1954. 209. old.

Mélységes internacionalizmusról tettek tanúságot a szovjet emberek abban a harcban, amelyet Európa népeinek a fasiszta megszállás alóli felszabadításáért vívtak. A Szovjetunió polgárai élénk érdeklődéssel és elragadtatással figyelik az új élet építésének eredményeit a nagy Kínában, a demokratikus Koreában és az európai népi demokratikus országokban, s szívből helyeslik, hogy a szovjet állam önzetlen segítséget nyújt ezeknek az országoknak a gazdasági és kulturális építés terén. A Szovjetunió és a népi demokratikus országok között kialakult kapcsolat nagyszerű példája a teljes egyenjogúságnak, a kölcsönös segítségnek és együttműködésnek, a nemzeti függetlenség tiszteletben tartásának. Az ilyen kapcsolat a kapitalista országok történetében ismeretlen.

A Szovjetunió Kommunista Pártja, amelyet a nagy Lenin alapított, fennállása első napjától kezdve híven őrzi a proletár nemzetköziség zászlaját, fennállása első napjától kezdve harcol a nacionalizmus minden megnyilvánulási formája ellen, s a Szovjetunió valamennyi nemzetének munkásait és egész dolgozó népét a nemzetközi szolidaritás, a kölcsönös megbecsülés és barátság szellemében neveli. A párt az ország szabadságáért és függetlenségéért, a szocializmus győzelméért vívott harcát mindig szorosan összekapcsolta a nemzetközi munkásosztály feladataival. Az a hősies harc, amelyet a Kommunista Párt és a szovjet állam valamennyi nép érdekében e népek boldog jövőjéért folytatott, kivívta a népek elismerését, fokozta a marxista—leninista eszmék befolyását a dolgozó tömegek körében, elősegítette a kommunista és munkáspártok növekedését és erősödését valamennyi országban. A világ kommunista és munkáspártjai példaképüknek tekintik a Szovjetunió Kommunista Pártja egész tevékenységére jellemző proletár nemzetköziséget. A testvéri kommunista pártok küldötteinek az SZKP XIX. kongresszusán elhangzott üdvözleteiben és felszólalásaiban különösen nagy erővel jutott kifejezésre a népek testvéri szolidaritása, a szocializmus államába és a Szovjetunió Kommunista Pártjába vetett óriási bizalmuk, s arra irányuló készségük, hogy az SZKP-t támogassák a népek békéjéért és boldog jövőjéért vívott harcában. A Szovjetunió Kommunista Pártja és a testvéri kommunista pártok nemzetközi kapcsolatainak és kölcsönös támogatásának tapasztalatai bebizonyították, hogy az a támogatás, amelyet a testvéri kommunista pártok a Szovjetuniónak nyújtanak a népek békéjéért és függetlenségéért vívott harcában, egyben támogatást jelent saját népük számára is a békéért és a szabadságért vívott harcban. Ugyanakkor az a támogatás, amelyet a Szovjetunió a testvéri kommunista pártoknak nyújt, egyben támogatást jelent a kapitalista országok népei számára is a békéért és a demokráciáért folyó harcban. A Szovjetunió mögé felzárkózik számos olyan ország, amely népi demokratikus rendszert létesített, így a Szovjetunió a szocializmusnak már nem magános szigete a kapitalista országok óceánjában. Tehát a világkommunizmus harcosainak kölcsönös támogatása nemcsak internacionalista, hanem hazafias kötelesség is.

***

A szocialista internacionalizmus nemcsak hogy nem tagadja a nemzeti érzelmeket, hanem megköveteli a hazaszeretetet, megköveteli, hogy a szocialista internacionalista nemzeti büszkeséget érezzen azért, amivel nemzete — legyen az nagy vagy kicsi — hozzájárul az egyetemes kultúrának, a világ szabadságmozgalmának közös kincsestárához.

A tömegek hazafias szellemben való nevelése, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség nemes érzésének ápolása megkívánja, hogy helyesen, történelmileg konkrétan oldjuk még azt a kérdést: milyen legyen a munkásosztály viszonya a hazához, a haza védelméhez.

Lenin azt írta, hogy a haza (vagyis a proletariátus harcának társadalmi, politikai és kulturális feltételei) a leghatalmasabb tényező a proletariátus osztályharcában, ezért a proletariátus nem lehet közömbös hazája, a haza sorsa iránt. A proletariátus a dolgozók érdekében a társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatására, olyan társadalmi, politikai és kulturális feltételek megteremtésére törekszik, amelyek biztosítják a dolgozók szabadságát, anyagi jólétét, és mindenirányú fejlődését. A proletariátus hű marad a proletár internacionalizmus zászlajához, engesztelhetetlen ellensége a burzsoá sovinizmus minden fajtájának. A proletariátus nem védelmezheti a „hazát” olyan háborúkban, amelyet a burzsoázia a „haza védelmének” hamis jelszavával más országok kirablása és leigázása céljából folytat.

A munkásosztály nem azonosítja a haza fogalmát a burzsoá rendszer fogalmával. A burzsoá hazát csak akkor védelmezi, ha a demokráciáért, a haza szabadságáért, az idegen elnyomókkal szemben védelmezett függetlenségéért folyik a harc. A munkásosztály harcol a honvédelem polgári jelszava ellen, ha e mögött a jelszó mögött a burzsoá uralkodó osztály rabló érdekei húzódnak meg. Más szóval a hazához való viszony kérdését a proletariátus mindig és minden körülményék között a haladásért, a szabadságért és a szocializmusért vívott harc feladatainak szempontjából, vagyis a proletár internacionalizmus szempontjából dönti el. De ez sohasem jelentette és nem jelenti a nemzeti érzelmeknek, a hazaszeretetnek, a patriotizmusnak a tagadását. Ellenkezőleg, igazi hazaszeretetről csak akkor beszélhetünk, ha az szerves egységet alkot a proletár internacionalizmussal.

Ezt mutatja meg Lenin „A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről” című cikkében, melyet az első világháború idején írt, mikor a hazafiság és a nemzetköziség fogalma a reakciós sajtóban a legféktelenebb spekuláció tárgya volt, amikor a II. Internacionálé pártjai elárulták a proletár nemzetköziséget, és a hazafiságot a legszélsőségesebb burzsoá sovinizmussal azonosították. Emellett egyes „szocialisták” a burzsoá sovinizmus kedvéért teljesen lemondtak a proletariátus nemzetközi feladatairól, mások hazug módon azt állították, hogy a proletár internacionalizmus csak békeidőben alkalmazható stb. Ilyen körülmények között még a demokrata értelmiség legjobb képviselői is bizonytalanságban voltak a „haza” és az „emberiség” egymáshoz való viszonyának kérdését illetően, és arra a helytelen következtetésre jutottak, hogy nem lehet egyidejűleg a hazát is és az emberiséget is szolgálni, hogy választani kell a nemzeti és a társadalmi eszmény között, minthogy közöttük — úgymond — kibékíthetetlen ellentét van. A valóságban ezt a kibékíthetetlen ellentétet a reakciós burzsoázia hozza létre, amelynek „hazafisága” más nemzetek gyűlöletén alapszik. A proletariátus szempontjából nincs semmiféle antagonizmus a „haza” és az „emberiség” fogalma között. Lenin hangsúlyozta, hogy a nyelvüket, hazájukat, demokráciájukat és szocialista kultúrájukat szerető öntudatos, nagyorosz proletárok nemzeti büszkesége nemcsak hogy nem áll ellentétben, hanem egybeesik a nagyorosz és minden más munkás szocialista érdekével. A nemzeti büszkeség érzése, amely egybeesik a különböző országok proletárjainak szocialista érdekeivel, hatalmas ösztönző erő volt abban a harcban, amelyet a nagyorosz munkások vívtak a monarchia ellen, hazájuk, népük leggonoszabb ellenségei, a földesurak és a kapitalisták ellen. Ezt a harcot a nagyorosz munkások úgy tekintették, mint annak a harcnak a részét, amelyet a világ munkásai saját burzsoáziájuk ellen, a szocializmus győzelméért vívtak. „Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt”⁵⁵.
⁵⁵ Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 94—95. old.

Az internacionalista büszke népe társadalmi, politikai és kulturális eredményeire, büszke azokra az érdemekre, amelyeket hazája az emberi haladás szolgálatában szerzett. Az internacionalista nemzeti büszkesége így egyesíti magában a „haza” és az „emberiség” fogalmát.

Oroszország legjobbjai mindig büszkék voltak azokra az érdemekre, amelyeket az orosz nép történelme során a hazája becsületéért és függetlenségéért vívott harcban, a világ forradalmi mozgalmában, az egyetemes kultúra szolgálatában szerzett. Az orosz nép kiváló filozófusokat, tudósokat, írókat, művészeket, zeneszerzőket, hadvezéreket és politikai vezetőket adott a világnak. Plehanov és Lenin, Belinszkij és Csernisevszkij, Puskin és Tolsztoj, Glinka és Csajkovszkij, Gorkij és Csehov, Szecsenov és Pavlov, Repin és Szurikov, Szuvorov és Kutuzov neve a nemzeti büszkeség érzésével tölti el az orosz embert. De a haladó szellemű orosz ember mindig nagyra becsülte hazája többi népének kiváló képviselőit is: Ukrajna nagyszerű fiait — B. Hmelnyickijt és T. Sevcsenkót, az üzbég Navojit, a grúz Sota Rusztavelit, az azerbajdzsán Nizamit és másokat. Drágák ezek a nevek minden művelt ember számára, bármely országban éljen is. E kiváló személyiségek aranybetűkkel írták be nevüket az emberiség történetébe, az egyetemes kultúra és az emberi haladásért vívott harc történetébe. A szovjet nép és más országok haladó polgárai hasonlóképpen nagyra becsülik azokat a vívmányokat, amelyekkel a többi népek és kiváló képviselőik járultak hozzá az emberi haladás ügyéhez.

A kommunisták, a nemzeti munkásosztály élcsapatának tagjai azok, akik igazi őrzői a nemzet legértékesebb örökségének, mindannak, ami a népet a nemzeti büszkeség érzésével tölti el. A kommunisták testesítik meg a legteljesebben a nép hazaszeretetét, az anyanyelv, a demokratikus és szocialista tartalmú nemzeti kultúra megbecsülését, a nép szabadságvágyát és függetlenségi törekvéseit. Az 1871-es Párizsi Kommün megmentette Franciaország nemzeti becsületét, amikor szembeszállt a hazaáruló burzsoáziával, amely önző érdekből ellenséges katonaságot hívott be az országba a dicsőséges communard-ok ellen. Az oroszországi kommunisták megmentették Oroszország nemzeti becsületét, amikor harcba vitték a néptömegeket a földbirtokosok és kapitalisták uralmának megdöntéséért, amikor megvédték a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól a szocialista hazát. A fasizmus ellen vívott háború idején, a fasiszta megszállás körülményei között a kommunisták bebizonyították, hogy ők hazájuk, népük nemzeti létérdekeinek legáldozatkészebb, legbátrabb és legkövetkezetesebb védői. Napjainkban, amikor a reakciós burzsoázia eldobja a demokratikus szabadságjogok és a nemzeti függetlenség zászlaját, amikor az emberiség erkölcsi értékei közül törli a hazaszeretetet és a nemzeti becsületet, a kommunisták azok, akik felemelik a hazafiság zászlaját, és bátran harcolnak hazájuk nemzeti becsületéért, a békéért és a népek barátságáért. A kommunisták jól tudják, hogy harcuk szerves része annak a világméretű harcnak, melyet a népek a boldog jövőért vívnak, s melynek útját a győztes szocializmus nagy országa, a Szovjetunió mutatta meg.

A kommunistákat, a kapitalista országok haladó szellemű polgárait büszkeséggel tölti el minden egyes lépés, melyet népük az imperializmus alól való felszabadulás útján megtesz. A szovjet emberek leginkább arra büszkék, hogy országuk munkásosztálya elsőként szakította át az imperializmus láncát, elsőként mutatta meg a népeknek a harc útját, azt az utat, amely az imperializmus járma alóli felszabaduláshoz vezet.

„Joggal lehetünk büszkék és joggal tarthatjuk szerencsésnek magunkat azért — írta Lenin —, mert nekünk adatott elsőnek a földkerekség egyik darabján leteperni azt a vadállatot, a kapitalizmust, amely vérrel öntözte meg a földet, éhínségbe és elvadulásba kergette az emberiséget, s amely múlhatatlanul és hamarosan elpusztul, bármily szörnyen vadállatiasak is halál előtti őrjöngésének megnyilvánulásai”⁵⁶.
⁵⁶ Lenin Művei. 27. köt. 512. old.

A szovjet hazafiság, amely a szocialista társadalom fejlődésének hatalmas mozgatóerejévé vált, alapvetően különbözik a burzsoá hazafiságtól, mert szemernyi sincs benne azokból a faji vagy nemzeti előítéletekből, melyek a burzsoá „hazafiságot” annyira jellemzik. A burzsoá hazafiságtól eltérően a szovjet hazafiság nem szolgálhatja bizonyos osztály önző érdekeinek védelmét, nem tekintheti a nemzetet és a hazát olyan eszköznek, amely a kizsákmányolók rabló érdekeit szolgálja, s melyet, ha már nincs rá szükség, egyszerűen félredobnak.

„A szovjet hazafiság ereje abban áll, hogy nem faji vagy nacionalista előítéletekre, hanem a népeknek a Szovjet Haza iránti lelkes odaadására és hűségére, az országunkban élő valamennyi nemzet dolgozóinak baráti szövetségére támaszkodik. A szovjet hazafiságban harmonikusan olvadnak egybe a népek nemzeti hagyományai és a Szovjetunió minden dolgozójának közös érdekei. A szovjet hazafiság nem választja el, hanem ellenkezőleg, egységes testvéri családban tömöríti országunk valamennyi nemzetét és népét. Ebben kell látnunk a Szovjetunióban élő népek megbonthatatlan és egyre Szilárduló barátságának alapját. A Szovjetunió népei ugyanakkor tiszteletben tartják a külföldi országok népeinek jogait és függetlenségét, s mindig készek voltak békében és barátságban élni a szomszédos államokkal. Ebben kell látnunk államunk és a szabadságszerető népek növekvő és erősbödő kapcsolatainak alapját”⁵⁷.
⁵⁷ Sztálin. A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 154-155. old.

A cári Oroszország munkásainak nem volt hazájuk (a munkások nem voltak a saját, önerejükből létrehozott otthonuknak tulajdonosai), a földbirtokosokon és a kapitalistákon aratott győzelemmel azonban a munkások és parasztok otthont, hazát harcoltak ki maguknak.

A múltban, a cári Oroszországban (ma pedig a kapitalista országokban) az öntudatos dolgozók hazaszeretete a fennálló társadalmi és politikai rendszer gyűlöletében öltött testet (amit „A Kommunista Párt kiáltványa” így fejez ki —„a munkásnak nincs hazája”). Ma a Szovjetunióban a nép hazaszeretete azt jelenti, hogy odaadóan szolgálja a szocialista társadalmi rendet, ennek politikai intézményeit, magáévá teszi a szocialista ideológiát s a múlt demokratikus és szocialista hagyományait továbbfejlesztő szocialista kultúrát.

A szovjet emberek országuknak, államuknak igazi gazdái. Ezért hazaszeretetük az élet minden területén megnyilvánul, s a dolgozók új vívmányainak a megszilárdítását és megvédését szolgálja. Ezt a gondolatot rendkívül világosan és erőteljesen fejezte ki Kalinyin: „A szocialista államot nemcsak elvontan kell szeretni, hanem konkrétan, vagyis természeti szépségeivel, szántóföldjeivel, erdőivel, gyáraival, kolhozaival, szovhozaival együtt, sztahanovistáival, komszomolistáival együtt. Hazánkat úgy kell szeretni, hogy szeretjük mind azt az újat, amit a Szovjetunió teremtett . . .”^58
58 Kalinyin. Az irodalomról. Lenizdat 1949. 93. old. (oroszul).

A szovjet emberek odaadóan szolgálják szocialista hazájukat. Ennek az odaadásnak az előfeltétele a szovjet haza népei közötti barátság erősítése, az országban élő valamennyi nemzet tagjainak a testvéri barátság és együttműködés szellemében való nevelése. A népek barátságának hatalmas támasza az orosz nép, amellyel a soknemzetiségű szovjet haza valamennyi népe már régóta összekapcsolta érdekeinek védelmét mind az idegen hódítók, mind pedig a saját elnyomóik ellen vívott harcban. „A közös ellenségek — a cárizmus, a hűbérurak és a kapitalisták — ellen, valamint az idegen hódítók ellen vívott közös harcban nőtt és izmosodott Oroszország és Ukrajna dolgozóinak barátsága”⁵⁹ — hangzik az Ukrajna Oroszországgal való újraegyesítésének 300. évfordulója alkalmából kiadott tézisekben.
⁵⁹ Tézisek Ukrajna Oroszországgal való újraegyesítésének 300. évfordulója alkalmából. Szabad Nép. 1954 január 13. 3. old.

A szovjet hazafiság, amelynek alapja a szocialista haza iránt tanúsított odaadás és a soknemzetiségű szovjet állam népeinek a barátsága, eggyé olvad az internacionalizmussal, és elképzelhetetlen internacionalizmus nélkül. A szovjet hazafi egyaránt szívén viseli saját nemzetének és a Szovjetunióban élő többi nemzetnek az érdekeit. A szovjetország népei által létrehozott anyagi és kulturális javak az egész szovjet nép közös tulajdonát alkotják. A szovjet ember szereti nemzetét, megbecsüli nemzete haladó hagyományait, de ez a szeretet és megbecsülés harmonikus egységbe olvad az egész Szovjetunió közös érdekeinek az odaadó szolgálatával. A nemzeti érdekeknek és az egész szovjet nép (valamennyi szovjet nemzet) létfontosságú érdekeinek ebben a harmonikus egységében vezető szerepet töltenek be az egész Szovjetunió közös, állami érdekei.

A szovjet hazafiság és a szocialista internacionalizmus elszakíthatatlan kapcsolatáról tanúskodik az a tény, hogy a szovjet hazafiság megköveteli a más országokban élő népek jogainak tiszteletben tartását, megköveteli, hogy a szovjetország polgárai készek legyenek békében és barátságban élni minden néppel. A más népek megbecsülését, a békés egymás mellett élés akaratát bizonyítja a Szovjetunió egész külpolitikája, a szovjet állam megalakulásának első napjától kezdve.

Végül sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a szovjet hazafi érdekei egybeforrnak a nemzetközi munkásmozgalom érdekeivel, és ezektől elválaszthatatlanok. Minden szovjet hazafinak vannak kötelességei hazája — a Szovjetunió iránt, s ezek a kötelességek egyben a nemzetközi munkásosztállyal, a világ dolgozó népével szemben fennálló kötelességek is. A Szovjetunió gazdasági és kulturális eredményei erősítik az egész világ dolgozó népének hadállásait a kapitalizmus ellen vívott harcukban.

A történelemben példa nélkül áll az a hazafias lelkesedés, amellyel a Szovjetunió népei — a Szovjetunióhoz tartozó nemzetek munkásai, parasztjai és értelmiségi dolgozói — harcoltak a Nagy Honvédő Háború idején a német fasiszta rablók ellen. Lelkesedésüket állandóan táplálta az a tudat, hogy szocialista hazájuk védelméért és más népeknek a fasiszta járom alól való felszabadításáért harcolnak, erejüket megacélozta a munkások és parasztok államának és a kommunizmus ügyének legyőzhetetlenségébe vetett megingathatatlan hitük.

A német fasiszta területrablók ellen vívott háborúban különösen nagy meggyőző erővel igazolódtak be Engels szavai, aki azt mondotta, hogy ha a forradalmi Franciaország hadserege 1792—1793-ban, amikor vélt hazájáért harcolt (azaz olyan hazáért, amelyben a hatalom a nép új kizsákmányolóinak kezébe kerül), a katonai vitézség csodáit vitte végbe, akkor mennyivel nagyobb lelkesedéssel, bátorsággal és kitartással fognak harcolni a szocialista országok hadseregei, amelyek igazi hazájukat fogják védelmezni. Az új, szocialista haza védelmének igazságos jellegével magyarázható, hogy a szovjet harcosok az egész világot csodálatba ejtő hőstetteket vittek véghez. A fasiszta hordáktól megrohant európai kapitalista országok közül egyetlenegy sem dicsekedhet ahhoz fogható hőstettekkel, amilyeneket Leningrád és Sztálingrád hős védelmezői vittek véghez. Ezek a városok a szocialista hazájukért harcoló szovjet emberek dicsőségének és vitézségének szimbólumaivá váltak.

A szovjet haza és az egész haladó emberiség örökké emlékezni fog a hős hazafiaknak — Nyikolaj Gasztellónak, Alekszandr Matroszovnak, Oleg Kosevojnak, Zója Koszmogyemjanszkajának, Liza Csajkinának, Viktor Talalihinnek, a huszonnyolc panfilovistának, a Szovjetunió sok-sok nagyszerű fiának és lányának dicső tetteire. Ha a nép hazafias hőstetteiről beszélünk, nem csupán egyes közkatonák és parancsnokok harci bátorságára és rettenthetetlenségére gondolunk, s a hátországban végzett önfeláldozó munkának nemcsak egyes példái lebegnek szemünk előtt. A Nagy Honvédő Háború hazafias hőstettei a tömegek hőstettei. A háború éveiben sok millió szovjet embert tüntettek ki érdemrenddel és érdeméremmel, 11 420-an nyerték el „A Szovjetunió Hőse” megtisztelő címet. A háború megmutatta, hogy a szocialista haza érdeke egyformán drága a Szovjetunióhoz tartozó valamennyi nemzet munkássága, parasztsága és értelmisége számára.

A háború éveiben, különösen abban az időszakban, amikor a Szovjet Hadsereg kénytelen volt visszavonulni, a szovjet embereknek sokszor tulajdon kezükkel kellett a munkájukkal megteremtett értékeket elpusztítaniok, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére. A szovjet emberek fájó szívvel és keserűséggel tették meg ezt: nem volt könnyű elpusztítani két kezük munkájának eredményeit! Ámde itt is megmutatkozott a szovjet hazafiság felsőbbrendűsége a fasiszta Németország által megszállt kapitalista országok burzsoáziájának „hazafiságával” szemben. Franciaországban, Belgiumban, Dániában, Hollandiában és más országokban a vállalatok tulajdonosai nemcsak hogy nem rombolták le vállalataikat a német hadsereg bevonulása előtt, hanem a megszállás alatt átállították üzemeiket a német parancsnokság megrendeléseinek a teljesítésére. Ugyanakkor áruló magatartásukat a „nemzeti” iparról való „hazafias gondoskodásként” igyekeztek feltüntetni. A valóságban, mint mindig, az önző burzsoázia most is saját osztályérdekeit helyezte a haza érdekei fölé. A szovjet polgárokat, ezzel ellentétben, az az elv vezette, hogy a hazát fenyegető veszély pillanatában az igazi hazafinak hazája védelmében „késznek kell lennie arra, hogy feláldozzon mindent, ami egyéni, mindent, amit a társadalmi munka alkotott”⁶⁰.
⁶⁰ Kalinyin. Mindent a frontért! Mindent a győzelemért! Goszpolitizdat 1942. 60. old. (oroszul).

A szovjet emberek hazaszeretete a mindennapi békés munkában is hőstetteket szül. A szovjet hazafiság ebben különbözik a régi idők néptömegeinek hazafiságától. Már a háború előtt bámulatba ejtették a világot azok a hőstettek, melyeket a szocialista termelés újítói, a Donyec-medence munkásai, a szocialista verseny új szakaszának kezdeményezői vittek véghez a munka frontján. Ma már minden ütemnek, minden kolhoznak vannak élmunkásai, akiket hazafias kötelességük magasztos tudata, a nagy szocialista haza javáról való gondoskodás hőstettekre lelkesít.

V. A. Gyegtyarjov, a kiváló feltaláló, a Szocialista Munka Hőse ezt írta: „Nem a haszonért dolgozunk. Minket a szent hazaszeretet, a nép szeretető, az alkotás, a boldogság útjára vezető nagy bolsevik párt szeretete fűt.”

„Bármit csinálok — mondotta 1935-ben I. P. Pavlov, a híres tudós —, szüntelenül arra gondolok, hogy ezzel, erőmhöz mérten, elsősorban hazámat szolgálom.”

Az idézett kijelentések azoknak az érzelmeknek adnak hangot, amelyek a nagy szovjet haza valamennyi hű fiának szívét eltöltik.

A hazafiság a szovjet emberek erkölcsi arculatának jellegzetes vonása, s ez a szovjetország egyik legnagyobb vívmánya. Semmi sem nyújt nagyobb erkölcsi kielégülést a szovjet ember számára, mint a haza iránti kötelezettség teljesítése. Goncsar „Zászlóvivők” című regényében Brjanszkij tiszt helyesen mondja, hogy a legmagasabbrendű emberi szépség a haza iránti hűség szépsége. „Aki nem tapasztalta ezt a boldogságot, a hűségnek ezt a . . . szépségét, az nem is élt igazán.” A szovjet hazafi számára a hazaszeretet nem frázis, hanem tett, nem az elért eredmények szemlélése, hanem új eredmények felé való törekvés.

Szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint önzetlenül szolgálni a haza javát, példát mutatni a munkában, szemünk fényeként óvni a társadalmi tulajdont, a szovjet rend szent és sérthetetlen alapját, gyarapítani a haza gazdagságát és eredményeit, harcolni minden ellen, ami a haza gazdasági, politikai és kulturális fejlődését gátolja.

Szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint minden eszközzel erősíteni a szovjet haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív tevékenységével szemben, éberen figyelni az ellenség cselszövéseit, megőrizni az államtitkot, felismerni és leleplezni az ellenséget minden helyzetben, háború esetén pedig rettenthetetlen bátorsággal harcolni az ellenség ellen, végső leheletünkig teljesíteni a szovjet állampolgár szent kötelességét.

Végül, szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint internacionalistának lenni, aki szocialista hazája eredményeit az emberi haladás ügyéhez való hozzájárulásnak tekinti, aki valamennyi nép békéjére és barátságára törekszik. Az internacionalizmus megköveteli a nacionalizmus és a kozmopolitizmus züllött ideológiája elleni engesztelhetetlen harcot.

***

A nacionalizmus és a kozmopolitizmus ideológiája az imperialista reakció fegyvere. Ennek az ideológiának a hordozói a nép ellenségei, az imperialista burzsoázia ügynökei. S ha ennek az ellenséges ideológiának nincs is talaja a Szovjetunióban, a csökevényei még mindig élnek. Az emberek tudatában visszamaradt kapitalista csökevények közül a legvisszataszítóbb a burzsoá nacionalizmus és a kozmopolitizmus csökevénye. Ugyanakkor ezek a csökevények a legszívósabbak is. Főként ezekre igyekszik támaszkodni az imperialista burzsoázia a béke, a demokrácia és a szocializmus tábora ellen folytatott harcában, hogy ezáltal csökkentse a Szovjetunió tekintélyét a világ dolgozói előtt, aláássa a Szovjetunió népeinek barátságát, éket verjen a szocializmus erői közé, és új világháborút robbantson ki. Ezeket a csökevényeket próbálja kihasználni a burzsoázia arra is, hogy a szovjet népeket szellemileg és erkölcsileg megrontsa, s megfossza őket legjobb erkölcsi tulajdonságaiktól. Ezért a szovjet társadalom teljes erejével harcol a nacionalista és kozmopolita csökevényeknek a szovjet életben való megnyilvánulásai ellen.

A nacionalizmus csökevényei főként abban nyilvánulnak meg, hogy e csökevények hordozói a saját nemzetük „érdekeit” szembe állítják más nemzetek „érdekeivel”, s nem a nemzetek közeledésére, hanem elkülönülésére, a népek barátságának — a szovjet állam nagy és rendíthetetlen alapjának — aláásására törekednek. Ezért mindaddig, amíg hatnak a nacionalista csökevények, életbevágóan fontosak számunkra Lenin útmutatásai, és harcolnunk kell „a kis nemzetekre jellemző szűkkeblűség, elzárkózás, elkülönülés ellen, harcolni azért, hogy az egészet és általánosat vegyék figyelembe, azért, hogy a részletérdekeket alárendeljék az általános érdekeknek”⁶¹.
⁶¹ Lenin Művei. 22. köt. Szikra 1951. 363 — 364. old.

A kozmopolitizmus reakciós ideológiájának (a burzsoá nacionalizmus visszájának) a csökevényei a nemzeti kultúra, a nemzeti érzés és a nemzeti hagyományok megtagadásában jut kifejezésre. E csökevények hordozóiból hiányzik a szovjet nemzeti büszkeség érzése, ezért könnyen előfordulhat velük, hogy olyan útra lépnek, amely a szocialista haza érdekeinek elárulásához, a szovjet törvényeket és a kommunista erkölcsöt lábbal tipró legsúlyosabb bűncselekményhez vezet.

A burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus csökevényei elleni harc nélkül nem erősíthetjük a szovjetország népeinek, a szocialista tábor népeinek barátságát, a világ dolgozóinak testvéri összefogását az imperialista reakció elleni harcban. Következésképpen, e harc nélkül nem nevelhetjük az embereket a hazafiságnak és a nemzetköziségnek, e magasztos politikai és erkölcsi elveknek a szellemében.

A burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus jelenségei elleni harc nélkül a népi demokratikus országok nem haladhatnak előre a szocializmus útján, nem nevelhetik az embereket az igazi hazafiság és nemzetköziség szellemében. Az imperialisták a népi demokráciákban élő reakciós elemeket felhasználják a burzsoá nacionalizmus káros nézeteinek terjesztésére. Ezzel az a céljuk, hogy elszakítsák a baráti kötelékeket, amelyek a népi demokratikus országokat egymáshoz és a nagy Szovjetunióhoz fűzik, ahhoz az országhoz, amely tapasztalataival segíti és támogatja a népi demokráciákat a szocializmus építésében. Az imperialisták arra törekednek, hogy ezeket az országokat a kapitalizmus visszaállításának, a nemzeti függetlenség feladásának útjára sodorják, és az amerikai imperializmus gyarmatává tegyék. Ezért az említett országok csak úgy biztosíthatják békéjüket és függetlenségüket, ha harcolnak a nacionalista elemek ellen, ha harcolnak a Lengyelország, Bulgária, Csehszlovákia és más népi demokratikus országok munkáspártjainak soraiban mutatkozó nacionalista jelenségek ellen.

Érthető, hogy a népi demokratikus országokban élő burzsoá nacionalista réteg talált kincs az imperialisták számára. A népi demokratikus országokban leleplezett nacionalista csoportok valamennyien idegen imperialisták szolgálatában állottak, kémkedéssel, szabotázs- és terrorcselekményekkel foglalkoztak — eladták hazájukat a külföldi imperialistáknak.

A kozmopolitizmus éppen a szocialista és demokratikus tábor ellenségeinek soraiból toborozza híveit, azok közül, akik alázatosan hajbókolnak a rothadt, reakciós polgári ideológia és kultúra előtt, s népük nemzeti kultúrájának előrehaladását gátolni akarják. A kozmopolitizmus és a nacionalizmus jelenségei elleni harc a népi demokratikus országok dolgozóit politikai éberségre tanítja, a hazájuk és a proletár internacionalizmus iránti odaadásra neveli.

Franciaország, Olaszország és más kapitalista országok proletárjai és néptömegei a kommunisták vezetésével hősiesen harcolnak nemzeti függetlenségükért. E nemzetek haladó erői összefognak, s a nemzeti függetlenség és a népek közötti béke védelmére kelnek.

A kommunisták leleplezik a reakciós burzsoázia nemzetárulását, amelyet a kozmopolitizmus vagy az utóbbi időben divatossá lett „európai hazafiság” leplével takargatnak. (Az. „európai hazafiság” jelszava rendkívül „kényelmes” a nemzet árulás igazolására azok számára, akik az „európai védelmi közösség” kudarcba fúlt tervét szorgalmazták, melynek helyébe jelenleg új európai agresszív csoportosulás — a „Nyugat- Európai Szövetség” lépett.) Azokban az európai országokban, amelyekben amerikai katonák ütötték fel tanyájukat, népszerű jelszóvá vált a tömegek körében: „Amerikaiak, takarodjatok haza!” Az európai országokban egyre fokozódik a dolgozók tiltakozása a züllesztő amerikai „kultúra” térhódítása ellen.

A kommunisták az országaik nemzeti függetlenségéért vívott harcukkal, a nemzetárulás erkölcstelen ideológiájának leleplezésével felébresztik népeik nemzeti szellemét, harckészségét, s nemes érzelmű harcosokat nevelnek, akik készek küzdeni a nemzet becsületéért, a népek méltóságáért, barátságáért és együttműködéséért a reakció elleni harcban. A kommunisták újjáélesztik a tömegekben a haza iránti odaadás magasztos erkölcsi érzését, amely nélkül korunkban nincs igaz ember, az emberiség haladásáért küzdő igaz harcos.
***

SaLa

 

Az opportunizmus és a II. internacionálé csődje
I

Valóban megszűnt-e létezni a II. Internacionálé? Legtekintélyesebb képviselői, mint Kautsky és Vandervelde, csökönyösen tagadják ezt. Hiszen semmi sem történt, csak a kapcsolatok szakadtak meg; minden rendben van; ez az ő álláspontjuk.

Az igazság kiderítése céljából forduljunk az 1912-es Bázeli Kongresszus Kiáltványához, amely éppen a jelenlegi imperialista világháborúra vonatkozik, és amelyet a világ valamennyi szocialista pártja elfogadott. Meg kell jegyezni, hogy egyetlen szocialista sem merészeli elméletben tagadni, hogy minden háborút feltétlenül konkrét történelmi szempontból kell megítélni.

Most, hogy a háború kitört, sem a nyílt opportunisták, sem a kautskysták nem merik sem a Bázeli Kiáltványt megtagadni, sem pedig a szocialista pártoknak a háború alatt tanúsított magatartását a Kiáltvány követelményeivel egybevetni. Miért? Azért, mert a Kiáltvány ezeket is, amazokat is teljesen leleplezi.

A Kiáltványban egy árva szó sincs sem a haza védelméről, sem pedig a támadó és a védelmi háború közötti különbségről, egyetlen szó sincs mindarról, amit most Németország és a négyes antant opportunistái és kautskystái úton-útfélen világgá kürtölnek. A Kiáltvány nem is beszélhetett erről, minthogy az, amiről szól, teljesen kizárja ezeknek a fogalmaknak bárminemű alkalmazását. A Kiáltvány egészen konkrétan rámutat számos gazdasági és politikai konfliktusra, amelyek ezt a háborút évtizedek során előkészítették, amelyek 1912-ben teljesen világossá váltak és az 1914-es háborút előidézték. A Kiáltvány emlékeztet „a balkáni hegemónia” miatt keletkezett orosz-osztrák konfliktusra; az Anglia, Franciaország és Németország között (mindezen országok között!) „kisázsiai hódító politikájukkal” kapcsolatban kirobbant konfliktusra; az Albánia fölötti „uralomra irányuló törekvés” miatt kitört osztrák-olasz konfliktusra stb. A Kiáltvány mindezeket az összeütközéseket egy szóval „a kapitalista imperializmus” talaján bekövetkezett összeütközésekként határozza meg. Ilyképpen a Kiáltvány teljesen világosan elismeri a most folyó háború hódító, imperialista, reakciós, rabszolgatartó jellegét, vagyis olyan jellegét, amely azt az elgondolást, hogy a haza védelme megengedhető, elméleti szempontból értelmetlenséggé, gyakorlati szempontból pedig ostobasággá teszi. Nagy cápák harcolnak itt azért, hogy idegen „hazákat” elnyeljenek. A Kiáltvány a vitathatatlan történelmi tényekből elkerülhetetlen következtetéseket von le: ez a háború „a népérdek leghalványabb látszatával sem igazolható”; ezt a háborút „a tőkések profitja és a dinasztiák becsvágya” érdekében készítik elő. „Bűntett” volna, ha a munkások „egymásra lőnének”. Ezt mondja a Kiáltvány.

A kapitalista imperializmus korszaka az érett, sőt túlérett kapitalizmus korszaka, annak a kapitalizmusnak a korszaka, amely összeomlás előtt áll és megérett arra, hogy helyét átengedje a szocializmusnak. Az 1789-től 1871-ig terjedő időszak a haladó kapitalizmus kora volt, amikor a történelem napirendjén a feudalizmus, az abszolutizmus megdöntése, az idegen uralom alóli felszabadulás állott. Ezen és csakis ezen az alapon volt megengedhető a „haza védelme”, vagyis a védekezés az elnyomással szemben. Ezt a fogalmat most is lehetne alkalmazni az imperialista nagyhatalmak elleni háborúra, de képtelenség volna, ha az imperialista nagyhatalmak közötti háborúra alkalmaznók, amelyben arról van szó, hogy a Balkán országait, Kis-Ázsiát stb. ki tudja jobban kirabolni. Ezért semmi csodálni való sincs azon, hogy azok a „szocialisták”, akik a „honvédelmet” a mostani háborúban elismerik, a Bázeli Kiáltványt úgy kerülgetik, mint a tolvaj a tett színhelyét. Hiszen a Kiáltvány bebizonyítja, hogy ők szociálsoviniszták, vagyis szavakban szocialisták, a valóságban soviniszták, akik „saját” burzsoáziájuknak segédkeznek idegen országok kirablásában, más nemzetek leigázásában. A „sovinizmus” fogalmában éppen az a lényeges, hogy valaki „saját” hazáját még akkor is védelmezi, ha annak cselekedetei idegen hazák leigázására irányulnak.

Más taktikát kell folytatnunk, ha a háborút nemzeti felszabadító háborúnak ismerjük el, és mást, ha imperialista háborúnak tekintjük. A Kiáltvány világosan rámutat erre a másik taktikára. A háború „gazdasági és politikai válságot idéz elő”, amelyet „ki kell használni” — nem a válság enyhítésére, nem a haza védelmére, hanem éppen ellenkezőleg, a tömegek „felrázására”, a „tőkés uralom megszüntetésének meggyorsítására”. Nem lehet meggyorsítani azt, aminek történelmi feltételei még nem értek meg. A Kiáltvány elismerte, hogy a szociális forradalom lehetséges, hogy előfeltételei megértek, hogy ez a forradalom éppen a háborúval kapcsolatban fog bekövetkezni: „az uralkodó osztályok” félnek a „proletárforradalomtól”, hangoztatja a Kiáltvány, és a Párizsi Kommünre meg az oroszországi 1905-ös forradalom példájára, vagyis a tömegsztrájkok és a polgárháború példájára hivatkozik. Hazugság az, ha — mint ahogy Kautsky teszi — azt állítják, hogy a szocializmus álláspontját ezzel a háborúval kapcsolatban nem tisztázták. Ezt a kérdést nemcsak megvitatták, de el is döntötték Bázelben, ahol elfogadták a forradalmi proletár tömegharc taktikáját.

Felháborító képmutatás az, amikor a Bázeli Kiáltványt teljesen vagy annak leglényegesebb részeit megkerülik és ehelyett egyes pártok vezéreinek beszédeit vagy egyes pártok határozatait idézik, amelyek, először is, a bázeli kongresszus előtt hangzottak el, másodszor, nem az egész világ pártjainak voltak a határozatai, harmadszor, különféle lehetséges háborúkra, csak éppen nem erre a mostani háborúra vonatkoztak. A kérdés veleje az, hogy az európai nagyhatalmak közötti nemzeti háborúk korszakát a közöttük folyó imperialista háborúk korszaka váltotta fel, és hogy ezt a tényt a Bázeli Kiáltványnak kellett először hivatalosan leszegeznie.

Hiba volna, ha azt gondolnánk, hogy a Bázeli Kiáltvány üres szónoklat, hivatalos frázis, komolytalan fenyegetőzés. Így szeretnék kiforgatni a kérdést azok, akiket ez a Kiáltvány leleplez. Ez azonban nem igaz. A Kiáltvány nem egyéb, mint a II. Internacionálé egész korszakában kifejtett nagy propagandamunka eredménye, csak összefoglalása mindannak, amit a szocialisták száz- meg százezer beszédükben, cikkükben és felhívásukban a világ minden nyelvén a tömegek közé dobtak. A Kiáltvány csak azt ismétli, amit például Jules Guesde írt 1899-ben, amikor ostorozta azokat a szocialistákat, akik háború esetén hajlandók belépni a kormányba: arról a háborúról beszélt, amelyet a „kapitalista útonállók” idéznek elő („Engarde!”. 175. old.); csak azt ismétli meg, amit Kautsky írt 1909-ben „A hatalomhoz vezető út”-ban, ahol elismerte, hogy a „békés” korszak véget ért s kezdetét vette a háborúk és forradalmak korszaka. Ha valaki a Bázeli Kiáltványt frázisnak vagy hibának tünteti fel, az azt jelenti, hogy frázisnak vagy hibának minősíti a legutóbbi 25 év egész szocialista tevékenységét. A Kiáltvány tartalma és alkalmazásának mellőzése közötti ellentmondás az opportunisták és kautskysták számára éppen azért olyan elviselhetetlen, mert ez az ellentmondás feltárja a II. Internacionálé tevékenységében rejlő mélységes ellentmondást. Az 1871-től 1914-ig terjedő időszak aránylag „békés” jellege tápot adott az opportunizmusnak — kezdetben, mint hangulatnak, később, mint irányzatnak, végül, pedig mint munkásmozgalmi bürokraták és kispolgári törleszkedők csoportjának, illetve rétegének. Ezek az elemek a munkásmozgalmat csak azáltal tudták maguknak alávetni, hogy szóban elismerték a forradalmi célokat és a forradalmi taktikát. A tömegek bizalmát csak olyan ünnepélyes fogadkozásokkal tudták megnyerni, hogy az egész „békés” tevékenység csupán előkészítése a proletárforradalomnak. Ez az ellentmondás kelevény volt, amelynek valamikor fel kellett fakadnia, és fel is fakadt. Az a kérdés, meg kell-e kísérelni — mint Kautsky és társai teszik — ezt a gennyet az „egyesülés” (a gennyel való egyesülés) nevében újra a szervezetbe vinni, vagy pedig, a munkásmozgalom szervezete teljes gyógyulásának elősegítése érdekében minél gyorsabban és gondosabban el kell-e távolítani, még ha ez ideig-óráig égő fájdalommal is jár.

Nyilvánvaló, hogy azok, akik a hadihiteleket megszavazták, a kormányba beléptek és 1914—1915-ben a haza védelmének eszméje mellett kardoskodtak, elárulták a szocializmust. Ezt a tényt csak képmutatók tagadhatják. Ezt a tényt meg kell magyarázni.

II

Ostobaság volna az egész kérdést személyek kérdésének tekinteni. Milyen opportunizmusról lehet szó, amikor olyan emberek, mint Plehanov és Guesde stb.? — kérdezte Kautsky („Die Neue Zeit”. 1915. május 28). Milyen opportunizmusról lehet szó, amikor Kautsky stb.? — felelte Akszelrod a négyes antant opportunistáinak nevében („Die Krise der Sozialdemokratie”. Zürich 1915. 21. old.). Mindez komédia. Hogy az egész mozgalom válságát megmagyarázzuk, meg kell vizsgálni, először is, ennek a politikának gazdasági jelentőségét, másodszor, azokat az eszméket, amelyeken ez a politika alapszik, és harmadszor, összefüggését a szocialista irányzatok történetével.

Mi az 1914—1915-ös háború idején a „honvédő” irányzat gazdasági tartalma? Valamennyi nagyhatalom burzsoáziája a világ felosztása és kizsákmányolása, a népek elnyomása céljából visel háborút. A munkásmozgalmi bürokraták, a munkásarisztokrácia és a kispolgári törleszkedők nem valami nagy körének juthatnak olyan-amilyen morzsák a burzsoázia hatalmas profitjából. A szociálsovinizmus és az opportunizmus osztályháttere egy és ugyanaz: a kiváltságos munkások kis rétegének szövetsége „saját” nemzeti burzsoáziájával a munkásosztály tömegei ellen, a burzsoázia lakájainak szövetsége magával a burzsoáziával az ellen az osztály ellen, amelyet a burzsoázia kizsákmányol.

Az opportunizmus és a szociálsovinizmus politikai tartalma egy és ugyanaz: az osztályegyüttműködés, lemondás a proletariátus diktatúrájáról, lemondás a forradalmi akciókról, a burzsoá törvényesség feltétlen elismerése, bizalmatlanság a proletariátussal szemben, bizalom a burzsoázia iránt. A szociálsovinizmus — az angol liberális munkáspolitikának, a millerandizmusnak és a bernsteinizmusnak egyenes folytatása és betetőzése.

Az egész 1889—1914-es időszakot a munkásmozgalom két fő irányzatának, a forradalmi és az opportunista szocializmusnak a harca tölti be. És most is minden országban két fő áramlat van a háborúhoz való viszony kérdésében. Tegyük félre azt a burzsoá és opportunista szokást, hogy egyes személyekre hivatkoznak. Vegyük szemügyre több országban az irányzatokat. Tíz európai államot veszünk szemügyre: Németországot, Angliát, Oroszországot, Olaszországot, Hollandiát, Svédországot, Bulgáriát, Svájcot, Belgiumot és Franciaországot. Az első nyolc országban az opportunista és forradalmi irányzatra való megoszlás megfelel a szociálsovinisztákra és internacionalistákra való megoszlásnak. Németországban a szociálsovinizmus támaszpontja a „Sozialistische Monatshefte” meg Legien és társai; Angliában a fábiánusok és a Munkáspárt (az ILP mindig blokkot alkotott velük, támogatta lapjukat — és ebben a blokkban mindig gyengébb volt, mint a szociálsoviniszták, a BSP-ben viszont az internacionalisták a tagok háromhetedét teszik); Oroszországban ezt az áramlatot a „Nasa Zarja” (most „Nase Gyelo”), a Szervező Bizottság, a Csheidze vezetése alatt álló dumafrakció képviseli; Olaszországban — a reformisták Bissolatival az élükön; Hollandiában — Troelstra pártja; Svédországban — a pártnak Branting által vezetett többsége; Bulgáriában — a „nagylelkűek” pártja; Svájcban — Greulich és társai. Mindezeknek az országoknak forradalmi szociáldemokratái körében már többé-kevésbé éles tiltakozások hangzottak el a szociálsovinizmus ellen. Csak két ország kivétel ez alól: Franciaország és Belgium, ahol azonban szintén van valamelyes internacionalista irányzat, csakhogy nagyon gyenge.

A szociálsovinizmus az opportunizmus betetőzése. Megérett arra, hogy a burzsoáziával és a vezérkarokkal nyílt, gyakran közönséges szövetséget kössön. És éppen ez a szövetség ad a szociálsovinizmusnak nagy erőt, ez adja meg neki a legális nyomtatott szónak és a néptömegek megtévesztésének monopóliumát. Ostoba dolog az opportunizmust még most is párton belüli jelenségnek tekinteni. Ostoba dolog azt gondolni, hogy a bázeli határozatot végre lehet hajtani Daviddal, Legiennel, Hyndman-nel, Plehanovval és Webb-bel együtt. A szociálsovinisztákkal való egység — egység a más nemzeteket kizsákmányoló „saját” nemzeti burzsoáziával, a nemzetközi proletariátus kettészakítása. Ez nem azt jelenti, hogy az opportunistákkal való szakítás mindenütt azonnal lehetséges, ez csupán azt jelenti, hogy a szakítás történelmi szempontból megérett, hogy a proletariátus forradalmi harca érdekében ez a szakítás szükséges és elkerülhetetlen, hogy a történelem, amely a „békés” kapitalizmustól elvezetett az imperialista kapitalizmushoz, előkészítette ezt a szakítást. Volentem ducunt fata, nolentem trahunt.

III

A burzsoázia okos képviselői ezt nagyszerűen megértették. Ezért dicsérik annyira a mostani szocialista pártokat, amelyek élén a „haza védelmezői”, vagyis az imperialista rablás védelmezői állanak. Ezért is fizetik meg a kormányok a szocialista vezéreket, hol miniszteri állásokkal (Franciaországban és Angliában), hol az akadálytalan legális tevékenység monopóliumával (Németországban és Oroszországban). Ezért van az, hogy Németországban, ahol a szociáldemokrata párt a legerősebb volt, és ahol nemzeti-liberális ellenforradalmi munkáspárttá való átalakulása a legnyilvánvalóbb volt, már odáig fajult a dolog, hogy a „kisebbség” és a „többség” között folyó harcban az ügyészség „osztálygyűlöletre való izgatást” lát! Az okos opportunisták legfőbb gondja ezért az, hogy megőrizzék a korábbi „egységet” azok között a régi pártok között, amelyek 1914—1915-ben olyan nagy szolgálatot tettek a burzsoáziának. A német szociáldemokrácia egyik tagja, aki 1915 áprilisában a „Preussische Jahrbücher” c. reakciós folyóiratban „Monitor” álnéven cikket tett közzé, ezeknek a világ minden országában fellelhető opportunistáknak nézeteit köszönetet érdemlő őszinteséggel fejezi ki. Monitor szerint a burzsoáziára nézve igen veszélyes volna, ha a szociáldemokrácia még tovább jobbra tolódna: „A szociáldemokráciának olyan jellegű munkáspártnak kell maradnia, amelynek szocialista eszményei vannak. Azon a napon ugyanis, amikor erről lemondana, új párt támadna, amely a korábbi régi párt programját radikálisabb fogalmazásban tenné magáévá” („Preussische Jahrbücher”, 1915. 4. sz. 50-51. old.).

Monitor pontosan célba talált. Az angol liberálisok és a francia radikálisok mindig is éppen ezt akarták: forradalmian hangzó frázisokat, hogy félrevezessék a tömegeket, hogy azok bízzanak a Lloyd George-okban, Sembatokban, Renaudelekben, Legienekben és Kautskykban, vagyis az olyan emberekben, akik képesek rablóháború idején a „haza védelmét” prédikálni.

Monitor azonban az opportunizmusnak csak egyik válfaját: a nyílt, durva, cinikus opportunizmust képviseli. Mások leplezetten, finoman, „becsületesen” járnak el. Engels mondta egy alkalommal, hogy a „becsületes” opportunisták a legveszélyesebbek a munkásosztályra nézve . .. Íme egy példa:

Kautsky a „Neue Zeit”-ben (az 1915 november 26-i számban) a következőket írja: „A többséggel szemben az ellenzék egyre nő; a tömegek ellenzékiek.” „A háború után” (csak a háború után? — N. L.) „az osztályellentétek annyira kiéleződnek, hogy a tömegekben a radikalizmus kerekedik felül.” ”A háború után” (csak a háború után? — N. L.) „az a veszély
fenyeget majd bennünket, hogy a radikális elemek menekülni fognak a pártból és a parlamentellenes” (?? értsd: parlamenten kívüli) „tömegakciók pártjába fognak özönleni.” „Ily módon pártunk két szélsőséges táborra szakad, amelyeknek semmi közösségük sincs egymással.” Kautsky az egység megmentése érdekében a Reichstagban a többséget arra igyekszik rábeszélni, hogy engedjen meg a kisebbségnek néhány radikális parlamenti beszédet. Ez azt jelenti, hogy Kautsky néhány radikális parlamenti beszéddel akarja a forradalmi tömegeket kibékíteni azokkal az opportunistákkal, akiknek „semmi közösségük sincs” a forradalommal, akik már régen vezetik a szakszervezeteket, és most a burzsoáziával és a kormánnyal kötött szoros szövetségre támaszkodva, a párt vezetését is kezükbe kerítették. Miben különbözik ez lényegileg Monitor „programjától”? A marxizmust prostituáló édeskés frázisokon kívül semmiben sem.

1915 március 18-án a Reichstag-frakció ülésén a kautskysta Wurm „óva intette” a frakciót, hogy „ne feszítse túl a húrt; a munkástömegekben nő az ellenzék a frakciótöbbséggel szemben; ki kell tartani a marxista” (?! valószínűleg sajtóhiba, olvasd: „monitorista”) „centrum” álláspontja mellett („Klassen-kampf gegen den Krieg! Material zum «FaIl Liebknecht»”. Als Manuskript gedruckt. 67. old.). Látjuk tehát, hogy a tömegek forradalmiságának tényét valamennyi kautskysta (az úgynevezett „centrum”) nevében már 1915 márciusában elismerték!! Nyolc és fél hónappal később pedig Kautsky újból azzal a javaslattal áll elő, hogy „békítsék ki” azokat a tömegeket, amelyek az opportunista, az ellenforradalmi párt ellen küzdeni akarnak, méghozzá néhány forradalmian hangzó frázis segítségével!!

A háború gyakran azért hasznos, mert feltárja a rothadtságot és elsöpri az üressé vált formákat.

Hasonlítsuk össze az angol fábiánusokat a német kautskystákkal. Egy igazi marxista, Friedrich Engels, 1893 január 18-án a következőket írta a fábiánusokról: „…törtetők bandája, akiknek elég eszük van ahhoz, hogy belássák a szociális átalakulás elkerülhetetlenségét, de semmiképpen sem akarják rábízni ezt az óriási munkát magára a durva proletariátusra … Alapelvük a forradalomtól való rettegés…” (Levélváltás Sorgéval, 390. old.).

1893. november 11-én pedig a következőket írja: „Ezek a fennhéjázó burzsoák, akik kegyesen hajlandók leereszkedni a proletariátushoz, hogy felülről szabadítsák fel, feltéve, hogy a proletariátus hajlandó lesz megérteni, hogy egy ilyen durva, műveletlen tömeg nem képes önmagát felszabadítani, és nem érhet el semmit az efféle okos ügyvédek, irodalmárok és érzelgős fehérnépek jóindulata nélkül…” (ugyanott, 401. old.).

Elméletben Kautsky megvetéssel tekint a fábiánusokra, akárcsak a farizeus a szegény vámosra. Mert hiszen ő a „marxizmusra” esküszik. De mi különbség van köztük a gyakorlatban? Mind a ketten aláírták a Bázeli Kiáltványt és mind a ketten úgy bántak vele, mint II. Vilmos a belga semlegességgel. Marx ellenben egész életén át ostorozta azokat, akik a munkásosztály forradalmi szellemét elfojtani igyekeznek.

Kautsky a forradalmi marxistákkal egy új elméletet szegezett szembe, amely az „ultraimperializmus”-ról szól. „Ultraimperializmuson” azt érti, hogy a „nemzeti finánctőkék egymásközti harcát” kiszorítja és felváltja „a világ együttes kizsákmányolása a nemzetközi finánctőke által” („N. Z.” 1915. április 30). De hozzáteszi: „Hogy megvalósítható-e a kapitalizmusnak ez az új szakasza, kellő előfeltételek hiányában még nem dönthető el.” Tehát puszta feltevések, az „új szakaszról” alkotott feltevések alapján, anélkül, hogy merné határozottan kijelenteni, hogy ez az „új szakasz” „megvalósítható”, ennek a „szakasznak” a feltalálója elveti saját forradalmi kijelentéseit, elveti a proletariátus forradalmi feladatait és forradalmi taktikáját, most, a már megkezdődött válság, a háború, az osztályellentétek hallatlan kiéleződése „szakaszában”! Hát nem a leghitványabb fábiánizmus ez?

Az orosz kautskysták vezére, Akszelrod, szerint „a proletariátus szabadságmozgalmának nemzetközivé tétele terén a probléma súlypontja a mindennapi gyakorlat nemzetközivé tétele”: például, „a munkásvédelmi és a munkásbiztosítási törvényeknek a munkások nemzetközi akcióinak és szervezésének tárgyává kell válniok” (Akszelrod. „A szociáldemokrácia válsága”. Zürich 1915. 39—40. old.). Teljesen nyilvánvaló, hogy nem csupán Legien, Dávid és a Webb házaspár, hanem még maga Lloyd George, Naumann, Briand és Miljukov is teljesen egyetértenek az ilyen „nemzetköziséggel”. Éppúgy, mint 1912-ben, Akszelrod a távoli, nagyon távoli jövőre vonatkozóan hajlandó akár a legforradalmibb frázisokat hangoztatni, ha majd az eljövendő Internacionálé „szembeszáll” (a kormányokkal háború esetén) „és felkorbácsolja a forradalom viharát”. No lám, milyen bátrak vagyunk! De amikor arról van szó, hogy most támogassuk és fejlesszük a tömegekben kezdődő forradalmi erjedést, akkor Akszelrod azt feleli, hogy a forradalmi tömegakciók e taktikája „némileg talán még igazolható volna, ha közvetlenül a szociális forradalom küszöbén állnánk, mint ahogy ez például Oroszországban volt, az 1901-es diáktüntetések óta, amelyek az abszolutizmus elleni döntő harcok közelgésének előhírnökei voltak”. A jelen pillanatban azonban mindez csak „utópia”, „bakunizmus” stb., teljesen Kolb, Dávid, Südekum és Legien szellemében.

A drágalátos Akszelrod csupán azt felejti el, hogy Oroszországban 1901-ben senki sem tudta és nem is tudhatta, hogy az első „döntő harc” négy év múlva fog bekövetkezni — jól jegyezzük meg: négy év múlva —, és hogy „nem dől el”. És mégis csak nekünk, forradalmi marxistáknak, volt akkor igazunk: kinevettük a Kricsevszkijeket és Martinovokat, akik haladéktalan rohamra hívtak fel. Mi a munkásoknak csak azt tanácsoltuk, hogy mindenütt kergessék el az opportunistákat, és hogy minden erővel támogassák, élezzék és szélesítsék ki a tüntetéseket és más forradalmi tömegmegmozdulásokat. Teljesen hasonló a helyzet ma Európában: értelmetlenség volna „haladéktalan” rohamra hívni fel. De szégyen volna ránk nézve, ha szociáldemokratáknak neveznők magunkat és nem tanácsolnók a munkásoknak, hogy szakítsanak az opportunistákkal, és minden erejükkel erősítsék, mélyítsék, szélesítsék és élezzék ki a kezdődő forradalmi mozgalmat és tüntetéseket. A forradalom sohasem pottyan le készen az égből, és a forradalmi erjedés kezdetén soha nem tudhatja senki, elvezet-e ez az erjedés és mikor vezet el a „valóságos”, az „igazi” forradalomhoz. Kautsky és Akszelrod a munkásoknak régi, elkoptatott, ellenforradalmi tanácsokat adnak. Kautsky és Akszelrod azzal a reménnyel táplálják a tömegeket, hogy az eljövendő Internacionálé már egészen biztosan forradalmi lesz — csak hogy most megőrizzék, leplezzék és szépítgessék az ellenforradalmi elemek: a Legienek, Dávidok, Vanderveldék, Hyndmanek uralmát. Hát nem világos, hogy a Legiennel és kompániájával való „egység” a legjobb eszköz az „eljövendő” forradalmi Internacionálé előkészítésére?

„Őrület lett volna arra törekedni, hogy a világháborút polgárháborúvá változtassuk” — jelenti ki a német opportunisták vezére, Dávid („Die Sozialdemokratie und der Weltkrieg” — „A szociáldemokrácia és a világháború”. 1915. 172. old.), feleletül pártunk Központi Bizottságának 1914 november 1-én kibocsátott kiáltványára. Ez a kiáltvány többek között a következőket mondja:

„Bármilyen nagynak látszanak is ennek az átváltoztatásnak a nehézségei az egyik vagy másik pillanatban, a szocialisták — ha már a háború ténnyé lett — sohasem fognak lemondani arról, hogy ebben az irányban rendszeres, szívós, lankadatlan előkészítő munkát ne végezzenek”.

(Dávid is idézi, 171. old.) Egy hónappal Dávid könyvének megjelenése előtt pártunk nyilvánosságra hozta azokat a határozatokat, amelyekben a „rendszeres előkészítést” a következőképpen magyarázta meg: 1. Meg kell tagadni a hiteleket. 2. Szakítani kell az osztálybékével. 3. Illegális szervezeteket kell alakítani. 4. Elő kell segíteni a lövészárkokban megnyilvánuló szolidaritást. 5. Támogatni kell a proletariátus mindennemű forradalmi tömegmegmozdulását.

Dávid csaknem ugyanolyan hős, mint Akszelrod: 1912-ben nem tartotta „őrületnek”, hogy háború esetére a Párizsi Kommünre hivatkozzék.

Plehanov, az antant szociálsovinisztáinak tipikus képviselője, a forradalmi taktikát épp úgy ítéli meg, mint Dávid. „Ábrándos hóbortnak” nevezi. De hallgassuk meg Kolbot, a nyílt opportunistát, aki azt írta: „Liebknecht híveinek taktikája azt eredményezné, hogy a német nemzeten belül folyó harc forrpontig fokozódna.” („Die Sozialdemokratie am Scheidewege” — „A szociáldemokrácia válaszúton”. 50. old.)

De mi mást jelent a forrpontig fokozott harc, mint polgárháborút?

Ha Központi Bizottságunk taktikája, mely alapvonásaiban egybevág a Zimmerwaldi Baloldal taktikájával, „őrület”, „ábránd”, „kalandorság”, „bakunizmus” volna — mint Dávid, Plehanov, Akszelrod, Kautsky és mások állították —, akkor sohasem vezethetett volna el a „nemzeten belül folyó harchoz”, s még kevésbé a forrpontig fokozott harchoz. Anarchista frázisok sehol a világon nem vezettek a nemzeten belül folyó harcokra. Ellenben a tények amellett szólnak, hogy éppen 1915-ben, a háború szülte válság talaján nő a forradalmi erjedés a tömegekben, növekednek a sztrájkok és politikai tüntetések Oroszországban, a sztrájkok Olaszországban és Angliában, az éhségtüntetések és politikai tüntetések Németországban. Hát ez nem a forradalmi tömegmegmozdulások kezdete?

A forradalmi tömegakciók erősítése, fejlesztése, kiszélesítése, kiélezése, illegális szervezetek létesítése, amelyek nélkül még a „szabad” országokban sincs meg a lehetőség arra, hogy a néptömegeknek megmondjuk az igazságot: ez ebben a háborúban a szociáldemokrácia gyakorlati programja. Minden egyéb hazugság vagy frázis, akármilyen opportunista vagy pacifista elméletekkel díszítik is.

Amikor azt mondják nekünk, hogy ez az „orosz taktika” (Dávid kifejezése) Európában nem alkalmazható, akkor mi rendszerint azzal válaszolunk, hogy a tényekre utalunk. Október 30-án Berlinben a párt vezetőségénél megjelent a berlini elvtársnők egy küldöttsége és kijelentette, hogy „ma, amikor a szervezeti apparátus oly nagy, könnyebben lehet a cenzúra mellőzésével röplapokat és nyomtatványokat terjeszteni, «engedély nélkül gyűléseket» tartani, mint a szocialista törvény idején”. „Az eszközök és módok megvannak, de nyilvánvalóan nincs meg az akarat” („Berner Tagwacht”, 1915. 271. old.).

Talán ezeket a rossz elvtársnőket az orosz „szektások” stb. térítették le az igaz útról? Talán az igazi tömegeket nem ezek az elvtársnők, hanem Legien és Kautsky képviselik? Legien, aki 1915 január 27-én tartott előadásában az illegális szervezetek alakításának „anarchista” eszméje ellen mennydörgött; Kautsky, aki olyan mértékben vált ellenforradalmárrá, hogy november 26-án, négy nappal a tízezres berlini tüntetés előtt, „kalandnak” minősítette az utcai tüntetéseket!!

Elég a frázisokból, elég a prostituált Kautsky-féle „marxizmusból”! A II. Internacionálé 25 éves fennállása után, a Bázeli Kiáltvány után, a munkások nem hisznek többé a frázisokban. Az opportunizmus túlérett, véglegesen átment a burzsoázia táborába és szociálsovinizmussá vált: eszmeileg és politikailag szakított a szociáldemokráciával. Szakítani fog vele szervezetileg is. A munkások immár „nem cenzúrázott” sajtót és „nem engedélyezett” gyűléseket, vagyis illegális szervezeteket követelnek a tömegek forradalmi mozgalmának támogatására. Csakis ez a „háború a háború ellen” tekinthető szociáldemokrata tettnek, nem pedig a frázis. És ez a tett minden nehézség, átmeneti vereség, hiba, tévelygés, fennakadás ellenére elvezeti az emberiséget a győzelmes proletárforradalomhoz.

„Vorbote” 1. sz. 1916. január.
Lenin Művei. 22. köt. 106—119. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa