A kommunista erkölcs elvei és normái – a kommunizmusért

A kommunista erkölcs elvei és normái – a kommunizmusért

Az emberiség túlnyomó többségét kitevő dolgozók érdeke a kommunista társadalom elérése, még akkor is, ha ezt kevesen értik meg.

Mit adhat az emberiségnek a kommunista jövő?
A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósulását, az emberséges társadalomban való élet lehetőségét. A felsőbbrendűség, az élősködés, a szolgaság megszüntetését, az igazi emberi méltóságot az egész emberiségnek. A mindenki számára a valóságos demokráciát, ami nem csak a gazdagok, hanem az egyenlő emberek érdekeinek érvényesítését teszi lehetővé. Ahol a pénz az úr és az embert is pénzel mérik ott nem lehet demokrácia. Az igazi valóságos demokrácia csak az osztálynélküli társadalomban lehetséges, ahol nincs úr és nincs szolga. Az a társadalom, amelyben az emberek túlnyomó többsége kénytelen eladni magát – munkaerejét – a létért cserébe, ami másnak hoz hasznot, az embertelen diktatúra, amely zsákutcába viszi az emberiséget, és akár a pusztulásba is.

… A kommunizmusért küzdő harcosokat, a kommunista társadalom építőit jellemző magatartásbeli elvek és szabályok a kommunista ember erkölcsi nézeteit és meggyőződését juttatják kifejezésre.
… Az erkölcsi nézetek, vagyis az embernek a magatartási elvekről alkotott elképzelései és fogalmai csak úgy ölthetnek testet az ember cselekedeteiben, ha az erkölcsi meggyőződés egyszersmind az ember erkölcsi érzésévé válik.
… A marxizmus, amikor tudományosan megfogalmazza az erkölcsi magatartásnak a tömegek harcából születő, egyedül igaz, objektív elveit és szabályait, egyáltalán nem állítja szembe azokat az emberek érzéseivel és vágyaival, hanem hangsúlyozza az erkölcsi meggyőződés és az erkölcsi érzés egységének szükségességét, mert ez az egység egyik igen fontos feltétele annak, hogy az erkölcsi elvek és szabályok testet ölthessenek az emberi magatartásban.
… A hazafiság és a nemzetköziség, a humanizmus, a kollektivizmus nemcsak szocialista ideológiai és erkölcsi elvek, hanem a kommunizmusért küzdő szovjet emberek magasztos erkölcséből fakadó érzések is.
… az erkölcsi érzések nem választhatók el az emberi magatartást irányító nézetektől. Az az ember, aki csupán érzéseire hallgat, s ezeket az érzéseket nem támasztja alá tudás (amely lehetővé teszi az erkölcsi elveknek a konkrét viszonyokra való helyes alkalmazását), „jó szándékai” ellenére is sok rosszat követhet el.
… Az erkölcsi érzést a társadalmi és a magánéletben egyaránt mindig és mindenütt a helyes eszmék, a helyes elvek kell hogy irányítsák. Csak ebben az esetben válik az ember magatartása tudatossá, erkölcsileg szilárddá.
… A szovjet ember erkölcsi értékének kritériuma: a szocialista haza odaadó szolgálata, az emberiség ragyogó jövőjéért, a kommunizmusért világszerte küzdő dolgozókkal vállalt szolidaritás. A nép és a haladó emberiség iránti kötelesség tudata, a hazaszeretet, a haza ellenségeivel szemben érzett gyűlölet, a közös ügyért vívott harcban tanúsított önzetlenség és önfeláldozás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az emberről való gondoskodás, a munka és a tudás szeretete, a fegyelmezett magatartás, a társadalmi tulajdon védelme, a családról való gondoskodás
… Az erkölcsi nevelésnek éppen az a feladata, hogy a kommunista erkölcsi elveket szokássá és hagyománnyá, a kommunista társadalom harcosainak és építőinek erkölcsi tulajdonságaivá tegye.
… a történelem színpadára lépett a munkásosztály, amely arra hivatott, hogy a haszonlesésen és a kapzsiságon alapuló társadalmat megsemmisítse, és a kizsákmányolástól mentes emberek kölcsönös segítségnyújtásán és elvtársi együttműködésén alapuló társadalmat felépítse.
… A legnagyobb szervező erő, amely a tőke elleni harcra mozgósítja a tömegeket, a marxizmus—leninizmus ideológiája.
… A munkásosztály ideológiája pontos, hű tükörképét adja a valóságnak, ezért ettől az ideológiától távol áll a valóság mindennemű szépítgetése.
… A társadalmi kötelesség becsületes teljesítése nélkül, igaz és őszinte személyi kapcsolatok nélkül nincs igazi barátság, nincs igazi család sem.
… A társadalom, az állam, a párt iránti kötelesség lelkiismeretes és becsületes teljesítése, az igaz és őszinte személyi kapcsolat — a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye.
… Az emberi akarat csupán akkor nyer erkölcsi jelentőséget, ha magasztos célnak — a nép szolgálatának van alárendelve. Csakis ebben az esetben válik az akarat az ember pozitív erkölcsi tulajdonságává.
… Az új társadalom megteremtésének feladata hasonlíthatatlanul nehezebb, mint a burzsoázia megdöntésének feladata, és ez a feladat „nem oldható meg egyetlen hősies fellángolással, hanem a tömegek közt végzett hétköznapi munkához szükséges legtürelmesebb, legállhatatosabb, legnagyobb hősiességet követeli meg”
… A munkának, a hétköznapoknak … a hősiessége csak ott bontakozhat ki igazán, ahol a dolgozók milliói tudatosan vesznek részt az új társadalom építésében, ahol az ember alárendeli akaratát a közösség akaratának, s ahol a dolgozó a társadalom érdekeit a maga legszemélyesebb ügyének, elsőrendű egyéni érdekének tekinti.
… Kommunista eszmeiség nélkül, vagyis az ügyünk igazába vetett szilárd hit és a győzelemhez vezető utak ismerete nélkül nincs kommunista nevelés.
… Ha nincs kommunista eszmeiség, amely megadja a harc tudományosan megalapozott, világos célját, akkor nem lehet szó a nép boldogságáért küzdő harcosokat jellemző forradalmi optimizmusról.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A kommunizmusért küzdő harcosok erkölcsi tulajdonságai és jellemvonásai

A kommunizmusért küzdő harcosokat, a kommunista társadalom építőit jellemző magatartásbeli elvek és szabályok a kommunista ember erkölcsi nézeteit és meggyőződését juttatják kifejezésre. Azzal persze még senkit sem nevelhetünk erkölcsös magatartásra, ha megismertetjük vele a kommunista erkölcs nézeteit és szabályait. Ha ez így volna, akkor ahhoz, hogy valaki erkölcsös emberré váljék, elég volna áttanulmányoznia egy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó jó marxista tankönyvet. Ám az életben ez nem elég: az igazi kommunista erkölcsi nevelést az emberek a munka során, a kommunizmusért vívott gyakorlati harc közben kapják, amikor a nemes eszmék valóra válnak, amikor a szó tetté, az erkölcsi meggyőződéi pedig erkölcsös cselekedetté válik. Csak ebben az esetben olvad össze szervesen az erkölcsi meggyőződés az erkölcsös magatartással, csak ebben az esetben formálódik ki az ember nemes erkölcsi arculata.

Az erkölcsi nézetek, vagyis az embernek a magatartási elvekről alkotott elképzelései és fogalmai csak úgy ölthetnek testet az ember cselekedeteiben, ha az erkölcsi meggyőződés egyszersmind az ember erkölcsi érzésévé válik.

A marxizmus, amikor tudományosan megfogalmazza az erkölcsi magatartásnak a tömegek harcából születő, egyedül igaz, objektív elveit és szabályait, egyáltalán nem állítja szembe azokat az emberek érzéseivel és vágyaival, hanem hangsúlyozza az erkölcsi meggyőződés és az erkölcsi érzés egységének szükségességét, mert ez az egység egyik igen fontos feltétele annak, hogy az erkölcsi elvek és szabályok testet ölthessenek az emberi magatartásban. „«Emberi emóciók» nélkül az ember számára nem volt, nincs és nem is lehet igazságkeresés”⁸², — írta Lenin.
⁸² Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1955. 261. old.

Ugyanez vonatkozik az erkölcsre is: a jó, a társadalmi igazságosság forró szeretete nélkül, a rossz gyűlölete nélkül nincs igazi erkölcs. Ezért az emberek erkölcsi nevelésében óriási jelentősége van nemcsak az erkölcsi magatartási elvek és szabályok elméleti megvilágításának, hanem az erkölcsi érzés kinevelésének is. A hazafiság és a nemzetköziség, a humanizmus, a kollektivizmus nemcsak szocialista ideológiai és erkölcsi elvek, hanem a kommunizmusért küzdő szovjet emberek magasztos erkölcséből fakadó érzések is. A társadalmi, hazafias kötelességtudat egyben kötelességérzet, a becsületről alkotott fogalom pedig egyben becsületérzés is kell hogy legyen.

Ugyanakkor az erkölcsi érzések nem választhatók el az emberi magatartást irányító nézetektől. Az az ember, aki csupán érzéseire hallgat, s ezeket az érzéseket nem támasztja alá tudás (amely lehetővé teszi az erkölcsi elveknek a konkrét viszonyokra való helyes alkalmazását), „jó szándékai” ellenére is sok rosszat követhet el. Ha például valakit áthat az emberiesség érzése, de az illető nem ismeri az osztályharc törvényeit, előfordulhat, hogy ez a humanitás ott fog megnyilvánulni, ahol az a nép érdekei szempontjából káros, vagyis éppen nem humanista cselekedetre fog vezetni. A nagylelkűség, az igazságszeretet stb. ugyancsak a maga ellentétévé változhat, ha megfeledkezünk az osztályharc törvényeiről, az ellenség álnok mesterkedéseiről, az éberségről. Az erkölcsi érzést a társadalmi és a magánéletben egyaránt mindig és mindenütt a helyes eszmék, a helyes elvek kell hogy irányítsák. Csak ebben az esetben válik az ember magatartása tudatossá, erkölcsileg szilárddá.

Az ember erkölcsi nézetei és érzései, melyek a gyakorlati magatartásban, az erkölcsi elvek önkéntes betartásában öltenek testet (a megszokás, a hagyomány, a belső szükséglet alapján, hogy így cselekedjünk és ne másként), az ember erkölcsi tulajdonságaivá válnak. Amikor azt mondják egy emberről, hogy a kötelességteljesítés mintaképe, ezzel azt akarják kifejezésre juttatni, hogy a kötelességérzet az illető erkölcsi nézeteinek, érzéseinek és cselekedeteinek jellemző vonása, vagyis az illető erkölcsi tulajdonsága.

A burzsoá erkölcs, amint arra Gorkij rámutatott, aszerint osztotta fel az emberi tulajdonságokat pozitív és negatív tulajdonságokra, ahogy azt a kispolgárok önvédelmének érdekei, vagyis a magántulajdon és az uralkodó osztály által élvezett kiváltságok megőrzésének érdekei követelték. Pozitív tulajdonságnak minősítette a rabszolgai tűrést, az alázatosságot, a jámborságot, a vallásosságot, az engedelmességet, a béketűrést, a felebaráti (vagyis a tulajdonosok, a burzsoázia iránti) szeretetet. Ezeket a tulajdonságokat (az úgynevezett „erényeket”) hirdetik a népnek a különböző valláserkölcsi prédikációkban. A burzsoázia számára ezek az „erények” csupán rabló politikájának álszent takargatására szolgálnak. A mai burzsoázia a gyakorlatban éppen azokkal a tulajdonságokkal tündöklik, amelyeket a hagyományos burzsoá erkölcs hibáknak, vagy „negatív” (amorális) tulajdonságoknak nevezett. Ezek: a kapzsiság, a fösvénység, a haszonlesés, a ravaszság, a kegyetlenség, az irigység, a falánkság, a gyönyörhajhászás, az önhittség, az árulás, a lustaság, a hazugság, a képmutatás stb. Ezek a tulajdonságok jellemzik a tőkés társadalomban az uralkodó osztály képviselőinek „erkölcsi” arculatát, hiszen mindezek a burzsoá egoizmusnak, a magántulajdon bálványozásának különböző megnyilvánulásai. Nem véletlen, hogy a mai burzsoá moralisták különösen hajlanak arra, hogy örök emberi vonásoknak nyilvánítsák ezeket a tulajdonságokat, melyeket — úgymond — még az állatvilágtól örököltünk, s amelyek éppen ezért megváltoztathatatlanok. Az imperialista burzsoáziát leplezetlenül dicsőítő ideológusok nem a „negatív”, hanem a „pozitív” tulajdonságok közé sorolják ezeket a vonásokat, és cinikusan kijelentik, hogy szükség van rájuk a létért, a hatalomért vívott harcban.

A szovjet emberektől távol áll a burzsoá erkölcs, mely az emberek közötti kapcsolatokban a cinizmust és az embergyűlöletet igyekszik igazolni. A szovjet ember erkölcsi értékének kritériuma: a szocialista haza odaadó szolgálata, az emberiség ragyogó jövőjéért, a kommunizmusért világszerte küzdő dolgozókkal vállalt szolidaritás. A nép és a haladó emberiség iránti kötelesség tudata, a hazaszeretet, a haza ellenségeivel szemben érzett gyűlölet, a közös ügyért vívott harcban tanúsított önzetlenség és önfeláldozás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az emberről való gondoskodás, a munka és a tudás szeretete, a fegyelmezett magatartás, a társadalmi tulajdon védelme, a családról való gondoskodás — a kommunista erkölcsnek ezek a fontos követelményei mély gyökeret vertek a szovjet emberek millióinak tudatában és magatartásában, erkölcsi arculatuk elválaszthatatlan vonásaivá, erkölcsi tulajdonságokká váltak. Az erkölcsi nevelésnek éppen az a feladata, hogy a kommunista erkölcsi elveket szokássá és hagyománnyá, a kommunista társadalom harcosainak és építőinek erkölcsi tulajdonságaivá tegye.

A kommunista erkölcsnek egyik legfontosabb s a fentebb megvizsgált erkölcsi elvekkel és szabályokkal szervesen összefüggő követelménye, hogy helyes és becsületes magatartást tanúsítsunk osztályunkkal, a néppel, a hazával, a Kommunista Párttal szemben. Ez a követelmény, akárcsak a kommunista erkölcs többi követelménye, nem az emberről alkotott elvont elképzelésből indul ki. A múlt erkölcsi parancsolataiban és etikai rendszereiben is gyakran találkozunk az igazságosság és becsületesség követelményével az emberek közötti kapcsolatok terén. Ezt a követelményt mint örök absztrakt törvényt fogalmazták meg, amelynek mindenki engedelmeskedni tartozik. Ám a gyakorlatban ez a követelés a kizsákmányoló társadalom uralkodó osztályai számára éppoly keveset jelentett, mint az ember iránti tisztelet követelése.

Az igazságos és becsületes emberi kapcsolatok követelménye megszűnt elvont követelés lenni akkor, amikor a történelem színpadára lépett a munkásosztály, amely arra hivatott, hogy a haszonlesésen és a kapzsiságon alapuló társadalmat megsemmisítse, és a kizsákmányolástól mentes emberek kölcsönös segítségnyújtásán és elvtársi együttműködésén alapuló társadalmat felépítse.

Az új, a kommunista társadalomért vívott harchoz, s e társadalom felépítéséhez szervezett munkásosztályra van szükség, amely felzárkóztatja maga mögé a nagy néptömegeket. A legnagyobb szervező erő, amely a tőke elleni harcra mozgósítja a tömegeket, a marxizmus—leninizmus ideológiája. Ezt az ideológiát igazsága teszi erőssé. A munkásosztály ideológiája pontos, hű tükörképét adja a valóságnak, ezért ettől az ideológiától távol áll a valóság mindennemű szépítgetése. A hazug burzsoá ideológiával és politikával a munkásosztály és pártja a marxista—leninista tanítás nagy igazságát állítja szembe, azt az igazságot, amely e tanítás legyőzhetetlen erejének forrása. Az igazság követelménye — a társadalmi élet megismerése és az emberek közötti kapcsolatok terén egyaránt — a munkásosztály vezetésével szebb jövőjüket építő néptömegek legmélyebb létalapjaiból fakad. Éppen ezért ez a marxista, kommunista etika természetes követelménye.

A szovjet ember igaz, becsületes magatartást tanúsít a társadalom iránt: megengedhetetlennek tartja az állam félrevezetését saját érdekei vagy valamely kisebb közösség — intézmény, szervezet, hivatal stb. — érdekei kedvéért. Az a vállalat- vagy hivatalvezető, aki félrevezeti az államot, eltitkolja a valóságos helyzetet (akár sötétebb, akár rózsásabb képet fest a valóságnál), nem méltó arra a megtiszteltetésre, hogy vezető tisztséget viseljen. Megsérti a kommunista erkölcs szabályait az a vezető is, aki „becsületesen” elismeri hibáit, ígéretet tesz azok kijavítására, ám a valóságban semmit sem tesz ennek érdekében. Ez a „becsületes fecsegő” típusa, akire soha és semmiben sem lehet számítani, és akit a szovjet társadalom nem tűrhet meg vezető pozícióban. Megengedhetetlen az a magatartás is, amikor valaki, ha üzemében vagy hivatalában súlyos fogyatékosságokat vagy visszaéléseket tapasztal, szemet huny fölöttük, közömbösen megy el mellettük, mert nem akarja elrontani kapcsolatát a vezetőkkel, nem akarja megzavarni saját nyugalmát.

A szovjet embernek a társadalom, az állam iránt tanúsított igaz, becsületes magatartása elválaszthatatlan a szocializmus ügyének odaadó szolgálatától. Ez a magatartás ugyanakkor alapvető feltétele annak, hogy a szovjet ember megnyerje a nép bizalmát. A társadalmi kötelesség becsületes teljesítése nélkül, igaz és őszinte személyi kapcsolatok nélkül nincs igazi barátság, nincs igazi család sem. A társadalom, az állam, a párt iránti kötelesség lelkiismeretes és becsületes teljesítése, az igaz és őszinte személyi kapcsolat — a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye.

A szovjet ember jellemző vonása az egyszerűség és a szerénység. Ezek az erkölcsi tulajdonságok, akárcsak az igazságra való törekvés és a becsületesség, mindig a dolgozó tömegek sajátjai voltak. Lenin arra tanított, hogy az Októberi Forradalom által önálló történelemalkotásra ébresztett népben kell látnunk a forrását mindannak, ami eszmei, becsületes, önfeláldozó. A nép jellemző vonása az egyszerűség és a szerénység is, ezek a nagyszerű tulajdonságok, amelyeket nem találhatunk meg a néptől idegen és a néppel ellenségesen szemben álló osztályoknál. Ezek a tulajdonságok a néppel szoros kapcsolatban álló, a nép haladásáért küzdő embereket, elsősorban a Kommunista Párt legjobbjait, vezéreit és kiváló vezetőit jellemzik. A Kommunista Párt nagyra értékeli ezeket a tulajdonságokat, és nevelőmunkája arra irányul, hogy minden párttag, minden dolgozó magáévá tegye azokat.

Pavlov, a nagy orosz tudós a szovjet ifjúsághoz intézett levelében azt írta, hogy a tudós egyik legfőbb vonása a szerénység kell hogy legyen. „Sohase gondolják, hogy önök már mindent tudnak — írta Pavlov. — És bármilyen sokra értékelik önöket, mindig legyen bátorságuk bevallani önmaguknak: tudatlan vagyok.

Ne engedjék, hogy úrrá legyen önökön a gőg, mert akkor makacsul fognak ragaszkodni álláspontjukhoz akkor is, ha mások igazának elismerésére volna szükség, vissza fogják utasítani a hasznos tanácsot és a baráti segítséget, és elveszítik az objektivitás mércéjét.”

A szerény ember nem igyekszik előtérbe helyezni a saját személyét, nem hordja fenn az orrát, nem szédül meg a sikerektől, és nem kérkedik eredményeivel. A szerény ember bíráló szemmel nézi önmagát, elsősorban önmagával szemben szigorú, józanul ítéli meg saját sikereit, s nem elégszik meg az elért eredményekkel, hanem mindig újabbak elérésére törekszik. A szerény ember sokra becsüli a tömegekkel, a közösséggel való kapcsolatot, s a közösségben keres támaszt további eredményes munkájához. A szerény ember sohasem gondolja azt, hogy elért sikereit csupán önmagának köszönheti; tudja, hogy a sikerek mindenekelőtt az egész kollektíva sikerei, azé a kollektíváé, mellyel őt a közös munka összefűzi. Tiszteli, a közösséget, és sohasem tekinti a közösség tagjait egyéni sikerei eszközének. Távol áll tőle a karrierizmus és a kicsinyes hiúság, amely arra sarkallja az embereket, hogy társadalmi szerepüket és jelentőségüket felnagyítsák, és nemlétező eredményeket könyveljenek el maguknak, hogy az „egyszerű” emberekre felülről lefelé nézzenek, és saját személyüket felmagasztalják. A dolgozók könnyen felismerik azt, aki így akar „tekintélyt” szerezni magának. A közösség nem annak alapján alkot véleményt valakiről, hogy az illető mint vélekedik önmagáról, hanem tettei, magatartása alapján. A szovjet emberek igen sokra becsülik az egyszerűséget és a szerénységet.

Az egyszerűség és a szerénység elválaszthatatlan az igazságra törekvéstől és a becsületességtől. „Az igazság egyszerűséget követel” — írta Makszim Gorkij. Az egyszerűség és a szerénység a néptömegek jellemző vonása, és távol áll a nép nyakán élősködő kizsákmányoló osztályoktól. A polgári képeslapok gyakran közölnek olyan fényképeket, amelyeken valamelyik milliárdos „fesztelenül” beszélget egy munkással. Az ilyen fényképekkel azt akarják bebizonyítani, hogy a polgári társadalomban egyenlőség uralkodik, és az emberek közötti kapcsolatokat a fesztelenség jellemzi. Ez azonban nem egyéb átlátszó burzsoá hazugságnál, amely a felszínen mozgó jelenségeket tünteti fel a dolgok lényegének. A milliárdos „szerénysége”, csakúgy mint „becsületessége”, nem lehet egyéb, mint a legszennyesebb eszközöket is szentesítő pénzsóvárságának, az „alacsonyabbrendű” emberek iránti megvetésének képmutató leplezése. A kapzsiság és az irigység, a karrierizmus és az ember megvetése, a hazugság és a képmutatás — a burzsoázia társadalmi és gazdasági természetének ezek a visszataszító megnyilvánulásai a polgári társadalomban a dolgozó emberek egy részét is megfertőzik. Különösen vonatkozik ez a kisvállalkozókra. A Szovjetunió tapasztalatai azt mutatják, hogy nagy erőfeszítésekre van szükség, míg a munkás-paraszt hatalom és a népgazdaság szocialista átszervezése alapján az emberek megszabadulnak a múltnak ezektől a súlyos csökevényeitől, a burzsoá önzés és haszonlesés megnyilvánulásaitól.

Ha az ember szellemi arculatát jellemezzük, a fentebb említett erkölcsi tulajdonságok mellett szólnunk kell olyan vonásokról is, mint az akarat, az állhatatosság, a kitartás, a szívósság, a bátorság stb. Jóllehet ezek a vonások szoros kapcsolatban vannak az ember magatartásának erkölcsi oldalával, önmagukban véve még egyáltalán nem bizonyítják az ember erkölcsi értékét. Az akarat azt jelenti, hogy az ember leküzdi a nehézségeket és az akadályokat a kitűzött célhoz vezető úton. De az akarat erkölcsi értéke attól függ, milyen célt szolgál ez az akarat. Vannak olyan esetek, amikor az akarat alantas, mechanikus, értelmetlen célt szolgál, tehát amorális. Helyesen mutatta ezt meg Leszkov, a neves orosz író „Vasakarat” című elbeszélésében. Ha az akarat a vagyonszerzési szenvedélyt, a karrierizmust, mások elnyomását és leigázását szolgálja, akkor semmi köze sincs a valóban emberi erkölcshöz.

Amikor Jack London egyes elbeszéléseiben olyan emberekről olvasunk, akik az arany utáni hajszában legyőzik a távoli észak kemény megpróbáltatásait és nehézségeit, csodálattal tölt el bennünket a legnagyobb akadályokat is leküzdő emberi akaraterő, de ugyanakkor elszomorít, hogy ez az akarat ilyen alantas, önző célt szolgál.

Az emberi akarat csupán akkor nyer erkölcsi jelentőséget, ha magasztos célnak — a nép szolgálatának van alárendelve. Csakis ebben az esetben válik az akarat az ember pozitív erkölcsi tulajdonságává. Milyen mélységesen emberi Osztrovszkij „Az acélt megedzik” című regénye főhősének, Pavel Korcsaginnak vagy Polevoj „Egy igaz ember” című regénye főhősének, Mereszjevnek élni- és küzdeni akarása! Vu Jun-to kínai katona, aki nyomorékká vált a japán hódítók és a kuomintangista árulók ellen folytatott harcokban, kijelentette, hogy Osztrovszkij könyvében találta meg a választ arra, hogyan éljen tovább. „Ezekben a nehéz napokban barátom, Pavel Korcsagin mentett meg a szellemi és a fizikai haláltól. Nyikolaj Osztrovszkij könyve visszavezetett engem — a béna és nyomorék embert — a harcosok soraiba . . . Azelőtt különösen azok a fejezetek ragadtak meg, melyek Pavel gyermekkoráról szólnak, hiszen ez a gyermekkor oly sokban hasonlít az enyémhez; lelkesedéssel töltött el az a bátorság, melyet a fiú a forradalom ellenségei ellen folytatott harcokban tanúsított. Most azok a fejezetek a legértékesebbek számomra, amelyek azt mutatják meg, hogy milyen erős lelkű Pavel Korcsagin, milyen bátran viseli el a nehézségeket és a csapásokat. Jelmondattá váltak számomra Pavel szavai: folytatni kell a harcot szívünk utolsó dobbanásáig.”

Az akarat azt jelenti, hogy a magasztos cél érdekében leküzdjük a nehézségeket. Az akarat elválaszthatatlan a néppel, a hazával szembeni magas fokú kötelességtudattól, kötelességérzettől. Csakis az ilyen akaratot nevezhetjük a szó igazi értelmében erkölcsösnek.

A materialista filozófusok a természettudomány adataira támaszkodva már régen bebizonyították azoknak az idealista elméleteknek a tarthatatlanságát, amelyek az ember lelki alkatát, akaratát és tudatát elszakítják az agyműködéstől, az agyban végbemenő objektív fiziológiai folyamatoktól. A történelmi materializmus azt is bebizonyította, hogy az ember tudatának tartalma és akaratának iránya az anyagi létfeltételektől, az ember társadalmi lététől függ. A társadalom története azt mutatja, hogy az önfeláldozó harcra irányuló akarat csak a felfelé törekvő, történelmileg haladó társadalmi osztályokra jellemző. Nagy energiát és hajthatatlan akaratot csak nemes célok szülnek. Amikor a hűbériség elleni harc lekerült a színről, és a szokványos burzsoá nyerészkedés került előtérbe, az uralkodó osztály életéből fokozatosan eltűnt a hősiesség, a bátorság és a vitézség, pedig ezeket a honpolgári és erkölcsi kategóriákat valamikor az égig magasztalták a felfelé törekvő burzsoázia ideológusai. Az erős egyéniség és a „hatalomra törő” „felsőbbrendű ember” dicsőítése a burzsoázia mai ideológusainál nem az életerős akarat kifejezése, hanem csak kétségbeesett kísérlet arra, hogy kivezető utat találjanak a bizonytalanságból, a pesszimizmusból, megszabaduljanak attól a rettegéstől, melyet a burzsoá társadalom sírásója, az új, kommunista társadalom építője, a fejlődő és erősödő proletariátus kelt bennük.

A polgári irodalomban sokat olvashatunk a bátorságról, a vitézségről és a rettenthetetlenségről — azokról a tulajdonságokról, melyeket állítólag az egyéni érdek alakít ki az emberben. De a polgári filozófusok és moralisták már régen nem látnak különbséget a rettenthetetlenség és az arcátlanság, a bátorság és az embertelenség, a merészség és a kalandorság között. Amikor a polgári ideológusok a rablóháborúk, köztük a mostani imperialista háborúk cinikus dicsőítése során kijelentik, hogy ezek a háborúk a bátorság, a hősiesség, a merészség és a vitézség forrásai, ezzel azt a tényt igyekeznek palástolni, hogy az igazságtalan háborúk nem hősöket, hanem csupán rablókat és agresszorokat szülnek. Erről tanúskodik például az amerikaiak dicstelen koreai intervenciója, a koreai nép és az egész emberiség ellen elkövetett szörnyű imperialista gaztettek egész láncolata. Csak a népek igazságos háborúiban, a szabadságért, a függetlenségért, a kizsákmányolás megszüntetéséért folytatott háborúkban nyilvánulnak meg és erősödnek a harcosok nemes erkölcsi vonásai — a bátorság és a hősiesség, a merészség és a vitézség, a törhetetlen harci akarat. Erről tanúskodik a szovjet népnek a fasiszta rablók ellen viselt Nagy Honvédő Háborúja, s erről tanúskodik más országok népeinek felszabadító harca is, így a koreai népnek az amerikai betolakodók ellen vívott harca is.

A magánvállalkozó, a nagyiparos vagy a bankár „merészségét” nem nevezhetjük a szó igazi értelmében vett merészségnek. A hazárd játékos vakmerősége ez, aki a profit kedvéért kockázatos ügyletekbe bocsátkozik. Az ilyen „merészség” szükségszerű velejárója a balsikertől és a tönkremenéstől való félelem. Ez a „merészség” a „legjobb” esetben is csak a vadállat merészsége, amely a zsákmányért kétségbeesett összecsapásokra kész a többi ragadozóval. Az ilyen „merészség” azonban társadalomellenes, tehát semmi köze sincs az igazi erkölcshöz. A történelem arról tanúskodik, hogy igazi merészség csak ott van, ahol az emberek hadat üzennek a társadalmi igazságtalanságnak, és harcolnak a haladásért.

A szovjet emberek sokra becsülik a harcban, a mindennapi munkában, a nehézségek ellen folytatott küzdelemben, a munka fogyatékosságainak bírálatában megnyilvánuló merészséget és bátorságot. A kommunista etika arra tanít, hogy vessük meg a gyávákat, akik elrejtőznek a nehézségek elől, akik mindig és mindenütt a legkisebb ellenállás vonalán haladnak, akik a „világ hatalmasaihoz” törleszkednek, akik nem mernek becsületes és bátor kritikával előállni. A gyáva ember mindig és mindenütt félti a bőrét, és saját nyugalmáért hajlandó feláldozni a közös ügy érdekeit. Ugyancsak gyávák azok is, akik minden eshetőségre „bebiztosítják” magukat, akik igyekeznek kibújni a felmerülő kérdések eldöntése alól, mondván, hogy „így nem származhat rájuk nézve semmi baj”. A harcban vagy az élet teremtette konfliktusokban a gyáva ember magatartását az jellemzi, hogy vagy egyszerűen elhagyja a harc mezejét, vagy pedig a harc közömbös szemlélőjének szerepét játssza. Mindkét eset az ember erkölcsi gyengeségére vall.

Makszim Gorkij, a harci bátorság és vitézség dalnoka, nagy művészi erővel mutatja meg a gyáva embernek ezt az erkölcsi romlását:

Nem győzték le, nem esett el,
Ki bátran halt, hol állt a harc.
Ki megfutott gyáva mellel —
Azé, azé a rút kudarc.
Kudarcot vall az is, ki fél
Parázs tusák izgalmától,
S ködös bölcselettel ítél
Sebet osztó hős csatákról. . .

A bátorsághoz nemcsak az kell, hogy az ember maga mögött érezze a közösség támogatását, hanem az is, hogy a kollektivitás követelményeinek megfelelően tudjon cselekedni, vagyis alá tudja rendelni egyéni érdekeit a közösség érdekeinek, egyéni akaratát a közösség akaratának. Ebben rejlik a kommunizmusért küzdő harcos igazi bátorsága. „Ilyen bátorság nélkül — írta Sztálin 1930-ban —, anélkül, hogy ha kell, le tudnánk küzdeni önimádatunkat és alá tudnánk rendelni akaratunkat a közösség akaratának — ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nincs kollektíva, nincs kollektív vezetés, nincs kommunizmus.”

A bátorság legmagasabbrendű megnyilvánulása az a hősiesség, melynek véghezvitelében a kollektivitás elve vezérel.

A hősiesség burzsoá fogalma csupán az egyén cselekedeteit foglalja magában, aki bizonyos nehéz körülmények között (különösen ha vagyona, élete stb. forog kockán) különösen nagy elszántságról tesz tanúbizonyságot és sikert ér el. Ez azt jelenti, hogy a burzsoázia szemében hős a szerencsés üzletember, aki sikerrel játszik a tőzsdén, hős a gengszter, a bandita, a bűnöző, aki nem jár pórul. Ezek egyébként a mai amerikai film legkedveltebb hősei is. A reakciós burzsoázia nem értékeli a hősiességet ott, ahol az valóban megnyilvánul. Nem lát hősiességet abban, ha az ember leküzdi a természet vak erőit, harcol a tudomány fejlődéséért, az emberiség szebb jövőjéért.

Helyesen jegyzi meg Makarenko, hogy a régi társadalomban az emberek hősies felfedezéseit egyedüllét, bánat és tragikum kísérte nyomon. Példának említi meg Scott kapitányt, az angol sarkutazót, akinek — miután társaival együtt elvergődött a Déli Sarkig — borzalmas csalódást jelentett, amikor megtudta, hogy a norvég Amundsen megelőzte. Halála előtt írt napló jegyzetei és feleségéhez írott levelei mélységes aggodalmat árulnak el felesége és fia sorsa miatt, mert nem volt biztos abban, hogy az állam támogatni fogja-e őket. Mindez arról tanúskodik, mutat rá Makarenko, hogy a tőkés társadalom erkölcsi atmoszférája — a konkurencia, az árfolyam-spekuláció, az egyén és a társadalom közti konfliktus nem teremthet kedvező légkört a hősiesség számára. A tőke uralma „az emberek hősi cselekedeteit mindenekelőtt a legközpontibb eszmében, a cél eszméjében mérgezi meg”⁸³.
⁸³ Makarenko Művei. 7. köt. 21. old. (oroszul).

A hős a tőkés társadalomban mindig egyedül áll, nincs meg benne a társadalommal való kapcsolatának tudata, nem hatja át az a meggyőződés, hogy ügye társadalmi jelentőségű. A szovjet hősök ezzel szemben mindig maguk mögött érzik a nép támogatását, s az a tudat lelkesíti őket, hogy a cél, melyért tettüket véghez viszik, az egész nép szempontjából jelentős. A szovjet haza, a párt és a kormány a legnagyobb figyelemben és támogatásban részesíti a nép hős fiait és leányait, s mindent megtesz, hogy veszély esetén segédkezet nyújtson nekik. Az egész világ tudja, milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a szovjet kormány, hogy megszervezze a „Cseljuszkin” jégtörő hajó legénységének megmentését, a „Rogyina” repülőgép személyzetének felkutatását stb.

A proletárforradalom és a szocializmus korszaka tömeges hősiességet szül. Ez a hősiesség a helyzettől függően más és más formában nyilvánul meg. A marxizmus—leninizmus megalapítói nagyra becsülték a forradalmi felkelések részvevőinek hősiességét. De Lenin még ennél is jobban becsülte „az egész államra kiterjedő türelmes és szívós szervező munka hősiességét”. Az új társadalom megteremtésének feladata hasonlíthatatlanul nehezebb, mint a burzsoázia megdöntésének feladata, és ez a feladat „nem oldható meg egyetlen hősies fellángolással, hanem a tömegek közt végzett hétköznapi munkához szükséges legtürelmesebb, legállhatatosabb, legnagyobb hősiességet követeli meg”⁸⁴.
⁸⁴ Lenin Művei 29. köt. 431. old.

Ezt a hősiességet hívta életre és tűzte zászlajára a győztes szocializmus országa. Ez a hősiesség nemcsak rendkívüli körülmények között nyilvánul meg, ez a hősiesség — a hétköznapok hősiessége. Mindenütt találkozhatunk vele, a munka bármely szakaszán. A mindennapi munka hősei — a termelés legjobbjai, az újítók — sokszor nincsenek is tudatában tetteik nagyszerűségének. Csodálkoznak, ha ezzel kapcsolatban kérdéseket tesznek fel nekik. Nincs itt szó semmiféle hőstettről, válaszolják, csupán arról van szó, hogy igyekeztünk a lehető legjobban eleget tenni a társadalom iránti kötelességünknek. A munkának, a hétköznapoknak ez a hősiessége csak ott bontakozhat ki igazán, ahol a dolgozók milliói tudatosan vesznek részt az új társadalom építésében, ahol az ember alárendeli akaratát a közösség akaratának, s ahol a dolgozó a társadalom érdekeit a maga legszemélyesebb ügyének, elsőrendű egyéni érdekének tekinti.

A szovjet ember hősiessége az önfeláldozástól sem riad vissza, ha a körülmények úgy kívánják. De ez az önfeláldozás nem végzetszerű mártíromság, miként a múlt egyedülálló hőseinél. Az önfeláldozás hőstettét, amely a tömegek hazafias lelkesedéséből ered és arra támaszkodik, életöröm, optimizmus, az élet határtalan szeretete és a halál megvetése hatja át. Ilyen hőstetteket vittek véghez a szovjet haza legjobb fiai és leányai, akik életüket adták a nép szabadságáért és boldogságáért, a szocialista haza becsületéért és függetlenségéért, a kommunizmus nagy ügyéért.

A Szovjetunió Kommunista Pártja az ideológiai munkával foglalkozó határozataiban különös nyomatékkal hangsúlyozza, hogy jó kedélyű, életörömtől duzzadó, hazájukhoz hű ifjakat kell nevelni, akik hisznek ügyük győzelmében, akik nem riadnak vissza az akadályoktól, és készek legyőzni bármilyen nehézséget. Az SZKP Központi Bizottsága a Komszomol XII. kongresszusához intézett üdvözletében rávilágított arra, hogy a Komszomol egyre jelentősebb szerepet tölt be az ifjúság kommunista nevelésében, s felhívta a Komszomolt, oltsa bele az ifjúságba a szovjet emberekre jellemző legjobb tulajdonságokat— a munka szeretetét, a jókedélyt, a bátorságot, a győzelembe vetett hitet, és a nehézségek, az akadályok elhárítására irányuló elszánt akaratot. A szovjet embereknek ezek az erkölcsi tulajdonságai különösen nagy erővel mutatkoztak meg a Nagy Honvédő Háborúban, amelynek hallatlan nehézségei megedzették a szovjet nép akaratát és bátorságát. A háború megmutatta, hogy ezek a vonások nemcsak egyes emberekre, hanem a szovjet emberek millióira jellemzők.

A győzni akarás, az optimizmus, a rettenthetetlenség, a kitartás, a nehézségek legyőzésének képessége — a szovjet emberek erkölcsi arculatának ezek a nagyszerű vonásai ma a mindennapi békés alkotó munkában: az ipari és a mezőgazdasági munka termelékenységének fokozására, a szűz- és parlagföldek termővé tételére, az államapparátus tökéletesítésére stb. irányuló törekvésben mutatkoznak meg. E nagyszerű tulajdonságok tápláló forrása a szovjet embereknek a kommunizmus győzelmébe vetett mélységes hite és a nagy ügy odaadó szolgálata. A szovjet ember erkölcsi tulajdonságainak és jellemvonásainak közös alapja a kommunista eszmeiség, amely irányt szab gondolatainak és cselekedeteinek, s a kommunizmus diadalra juttatása érdekében nagy tettekre mozgósítja akaratát.

Éppen ezért a Kommunista Párt rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a szovjet emberek, különösen pedig a vezető párt- és állami funkcionáriusok eszmei nevelésének. Ha a káderek marxista—leninista nevelésének ügye ellankad, s a káderek emiatt szűklátókörű hivatalnokokká válnak, akkor az egész állami és pártmunka is lanyhulni kezd.

Hasonlóképpen, a káderek eszmei felvértezése nélkül kárt szenved a dolgozó tömegek kommunista nevelése is, kárt szenved a párt egész felvilágosító munkája, amely az emberek tudatát megbénító vallási és egyéb kapitalista csökevények elleni harcra irányul. Kommunista eszmeiség nélkül, vagyis az ügyünk igazába vetett szilárd hit és a győzelemhez vezető utak ismerete nélkül nincs kommunista nevelés. Menthetetlenül elkispolgáriasodik az a funkcionárius, aki egyszerű hivatalnok módjára nem tesz egyebet, mint hogy gépiesen végrehajtja az utasításokat. Az ilyen funkcionáriusból hiányzik a társadalmi kötelességtudat, az elszánt győzni akarás, az akadályok mindenáron való leküzdésének vágya. Visszariad a nehézségektől, meghátrál előlük, kész feladni állásait. Nehéz helyzetben könnyen elveszíti a fejét, pánikba esik, sopánkodik és fűhöz-fához kapkod. A nehézségek demoralizálják, és maga is demoralizál másokat. A Kommunista Párt szívós harcot folytat a soraiban előforduló ingatagság megnyilvánulásai ellen, s arra neveli tagjait és az egész népet, hogy harcolni tudjon a nehézségek ellen és le tudja küzdeni azokat. „Mi nem hasonulhatunk azokhoz az elpuhult emberekhez, akik menekülnek a nehézségek elől és a könnyű munkát keresik. A nehézségek éppen azért vannak, hogy harcba szálljunk velük és leküzdjük őket. A bolsevikok minden bizonnyal elpusztultak volna a kapitalizmus elleni harcukban, ha nem tanulták volna meg leküzdeni a nehézségeket”⁸⁵.
⁸⁵ Sztálin Művei. 7. köt. Szikra 1951. 263—264. old.

Ha nincs kommunista eszmeiség, amely megadja a harc tudományosan megalapozott, világos célját, akkor nem lehet szó a nép boldogságáért küzdő harcosokat jellemző forradalmi optimizmusról. Kommunista eszmeiség nélkül nincs következetes és határozott magatartás, amelyet oly sokra becsülnek a szovjet emberek legjobbjai és a kommunizmusért küzdő harcosok az egész világon. Az amolyan „se hús, se hal” ember nem kelthet rokonszenvet. Az ilyen ember többnyire nyárspolgár, aki igyekszik távol maradni a társadalmi harctól, szánalmas és gyáva alak, aki csak a maga bőrét félti, és képtelen arra, hogy szívvel-lélekkel támogassa a jót, s küzdjön a rossz ellen. Az ilyen ember nem él, csak vegetál, sőt rothad. „Csak két életforma van — írta Gorkij egyik korai elbeszélésében —, a rothadás és a lobogás. A gyáva és kapzsi emberek az elsőt, a bátrak és bőkezűek a másodikat választják; mindenki számára, aki szereti a szépséget, világos, hol van a nagyszerű.”

Az emberi boldogságért, az új társadalomért küzdő meggyőződéses és szenvedélyes harcosok nemes lobogásában rejlik az emberi élet igazi szépsége és erkölcsi magasztossága.
***

SaLa