Írta: V. I. Lenin

Levelek a távolból – második levél

Az új kormány és a proletariátus

A legfontosabb dokumentum, mellyel mostanáig (március 8/21-én) rendelkezem, a „Times” című, igen konzervatív és polgári beállítottságú angol lap március 16-i száma, amely összegezi az oroszországi forradalomról szóló híreket. Világos, hogy nem könnyen találni a Gucskov és Miljukov kormány irányában — enyhén szólva — kedvezőbben hangolt forrást.

Ennek a lapnak tudósítója március 1 (14)-én, szerdán, amikor még csak az első ideiglenes kormány, azaz a duma 13 tagú Végrehajtó Bizottsága volt meg, Rodzjankóval az élén, és két, az újság kifejezésével élve, „szocialista” taggal, Kerenszkijjel és Csheidzével — Pétervárról a következőket jelenti:

„Az államtanács 22 választott tagjából álló csoport, Gucskov, Sztahovics, Trubeckoj, Vasziljev professzor, Grimm, Vernadszkij stb., tegnap táviratot intézett a cárhoz”, amelyben könyörög neki, hogy a „dinasztia” megmentése stb. stb. érdekében hívja össze a dumát és nevezzen ki olyan kormányelnököt, aki „a nemzet bizalmát” élvezi. „Hogy mi lesz az uralkodó döntése, akinek ma kell megérkeznie, pillanatnyilag még nem ismeretes — írja a tudósító -, de egy dolog egészen kétségtelen. Ha őfelsége nem tesz eleget haladéktalanul a lojális alattvalói közül kikerülő legmérsékeltebb elemek kívánságainak, akkor az a befolyás, amellyel jelenleg az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága rendelkezik, teljes egészében átmegy a szocialisták kezébe, akik köztársaságot akarnak, de akik semmiféle rendes kormányt sem képesek alakítani és az országot elkerülhetetlenül belső anarchiába és külső katasztrófába döntenék …”

Ugye milyen államférfiúi bölcsességre vall és milyen világos ez? Milyen jól megérti Gucskovék és Miljukovék angol elvbarátja (ha ugyan nem irányítója) az osztályerőviszonyokat és az osztályérdekek egymáshoz való viszonyát! „A lojális alattvalók közül kikerülő legmérsékeltebb elemek”, vagyis a monarchista földbirtokosok és tőkések meg akarják kaparintani a hatalmat, mivel nagyon jól tudják, hogy ellenkező esetben a „befolyás” átmegy a „szocialisták” kezébe. Miért éppen a „szocialisták”, nem pedig valaki más kezébe? Azért, mert az angol gucskovista kitűnően látja, hogy a politikai küzdőtéren nincs és nem is lehet semmiféle más társadalmi erő. A forradalmat a proletariátus hajtotta végre, a proletariátus küzdött hősiesen, a proletariátus ontotta vérét, a proletariátus ragadta magával a dolgozó és legszegényebb lakosság igen nagy tömegeit, a proletariátus kenyeret, békét és szabadságot követel, köztársaságot követel, rokonszenvez a szocializmussal. Ezzel szemben néhány földbirtokos és tőkés, élükön Gucskovékkal és Miljukovékkal, ki akarja játszani a hatalmas többség akaratát, illetve törekvését, egyességre akar lépni az összeomló monarchiával, támogatni akarja, meg akarja menteni: felség, nevezze ki Lvovot és Gucskovot, s mi a monarchiával leszünk, a nép ellen. Ez az értelme, ez a lényege az új kormány politikájának!

De hogyan igazolják a népámítást, a nép elbolondítását, azt, hogy megsértik a lakosság óriási többségének akaratát?

Ebből a célból meg kell a népet rágalmazni — ez a burzsoázia régi, de örökké új módszere. És az angol gucskovista rágalmaz, szitkozódik, köpköd és tajtékzik: „belső anarchia, külső katasztrófa”, egyáltalán nincs „rendes kormány”!!

Nem igaz, tisztelt gucskovista uram! A munkások köztársaságot akarnak, a köztársaság pedig sokkal inkább „rendes” kormány, mint a monarchia. Mi biztosítja a népet arról, hogy a második Romanov nem szerez be magának egy második Raszputyint? A katasztrófát éppen a háború folytatása, vagyis éppen az új kormány idézi elő. Csak a mezőgazdasági munkások, a szegényparasztok és a városi szegények által támogatott proletár köztársaság képes biztosítani a békét, kenyeret adni, rendet teremteni és megvalósítani a szabadságot.

Az anarchia elleni lárma csupán a kapitalisták önző érdekeit leplezi, akik meg akarnak gazdagodni a háborún és a hadikölcsönökön, és vissza akarják állítani a monarchiát a nép ellen.

„… Tegnap — folytatja a tudósító — a szociáldemokrata párt egy féktelenül lázító tartalmú felhívást bocsátott ki, s ezt a felhívást városszerte terjesztette. Ezek” (vagyis a szociáldemokrata párt) „tiszta doktrinerek, de olyan időkben, mint a mostani, igen nagy bajt okozhatnak. Kerenszkij úr és Csheidze úr, akik megértik, hogy a tisztek és a nép mérsékeltebb elemeinek támogatása nélkül nem remélhetik az anarchia elkerülését, kénytelenek számolni kevésbé okos elvtársaikkal és ezek észrevétlenül olyan álláspont elfoglalására ösztökélik őket, amely megnehezíti az Ideiglenes Bizottság feladatát…”

Ó, nagy angol gucskovista diplomata! Milyen „oktalanul” kifecsegted az igazságot!

A „szociáldemokrata párt” és a „kevésbé okos elvtársak”, akikkel „Kerenszkij és Csheidze kénytelen számolni”, nyilvánvalóan az 1912.-es januári konferencián helyreállított pártunk központi vagy Pétervári Bizottsága, azok a „bolsevikok”, akiket a burzsoák mindig „doktrinereknek” szidalmaznak, amiért hűek maradnak a „doktrínához”, azaz a szocializmus alapjaihoz, elveihez, tanításához és céljaihoz. Világos dolog, hogy az angol gucskovista azért mondja lázítónak és doktrinernek pártunk felhívását és magatartását, mert az harcba szólít a köztársaságért, a békéért, a cári monarchia teljes megsemmisítéséért és azért, hogy adjanak kenyeret a népnek.

Kenyeret és békét a népnek — ez lázítás, ezzel szemben miniszteri tárcát Gucskovnak és Miljukovnak —„rend”. Régi, jól ismert beszédek!

Milyen hát Kerenszkij és Csheidze taktikája, az angol gucskovista leírása szerint?

Ingadozó taktika: egyfelől, a gucskovista dicséri őket: ők, úgymond, „megértik” (jó kisfiúk! okos gyerekek!), hogy a tisztek és a mérsékeltebb elemek „támogatása” nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát (mi pedig eddig azt hittük és továbbra is azt hisszük, doktrínánknak, szocialista tanunknak megfelelően, hogy éppen a tőkések azok, akik anarchiát és háborúkat visznek be az emberi társadalomba, hogy csakis az szabadíthat meg bennünket a háborúktól, az anarchiától és az éhínségtől, ha az egész politikai hatalom a proletariátus és a szegények kezébe megy át!). — Másfelől, ők, úgymond, „kénytelenek számolni” „kevésbé okos elvtársaikkal”, vagyis a bolsevikokkal, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárttal, amelyet a Központi Bizottság helyreállított és egyesített.

De hát miféle erő „kényszeríti” Kerenszkijt és Csheidzét arra, hogy „számoljanak” a bolsevik párttal, amelyhez soha nem tartoztak, amelyet ők maguk vagy irodalmi képviselőik (a „szociálforradalmárok”, a „népi szocialisták”, a „mensevik szervezőbizottságiak” stb.) mindig szidalmaztak, elítéltek, jelentéktelen illegális körnek, doktrinerek szektájának stb. nyilvánítottak? Ki látott már olyat, hogy forradalmi időben, amikor túlnyomórészt a tömegek lépnek akcióba, a politikusok, hacsak nem őrültek meg, a „doktrinerekkel” „számoljanak”??

Szegény angol gucskovistánk alaposan belegabalyodott a dologba, sehogy sem tudott benne eligazodni, sem hazudni nem tudott úgy, ahogyan kellett volna, sem a teljes igazságot nem tudta megmondani, és csak leleplezte magát.

Kerenszkij és Csheidze azért volt kénytelen számolni a Központi Bizottság szociáldemokrata pártjával, mert ennek a pártnak befolyása van a proletariátusra, a tömegekre. Pártunk mögött ott vannak a tömegek, ott van a forradalmi proletariátus, annak ellenére, hogy képviselőinket már 1914-ben letartóztatták és Szibériába száműzték, annak ellenére, hogy a Pétervári Bizottság ádáz üldözéseknek és letartóztatásoknak volt kitéve azért, mert a háború idején illegális tevékenységet folytatott a háború ellen és a cárizmus ellen.

„A tények — makacs dolgok”, mondja az angol közmondás. Engedje meg, hogy emlékeztessük erre, igen tisztelt angol gucskovista uram! Azt a tényt, hogy pártunk a pétervári munkásokat a forradalom nagy napjaiban vezette, vagy legalábbis önfeláldozóan segítette, „maga” az angol gucskovista is kénytelen volt beismerni. Azt a tényt, hogy Kerenszkij és Csheidze ingadozott a burzsoázia és a proletariátus között, hasonlóképpen be kellett ismernie. A gvozgyevisták, a „honvédők”, azaz a szociálsoviniszták, vagyis az imperialista háború, a rablóháború védői, most mindenben a burzsoáziát követik; Kerenszkij azzal, hogy belépett a kormányba, tudniillik a második Ideiglenes Kormányba, ugyancsak teljesen a burzsoáziához pártolt; Csheidze nem lépett be, ő továbbra is ingadozik a burzsoázia Ideiglenes Kormánya, Gucskovék és Miljukovék, és a proletariátus meg a legszegényebb néptömegek „ideiglenes kormánya”, a Munkásküldöttek Szovjetje és a Központi Bizottság által egyesített Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt között.

A forradalom tehát igazolta azt, ami mellett mi különösen síkra szálltunk, amikor arra szólítottuk fel a munkásokat, hogy pontosan tisztázzák a fő pártok, valamint a munkásmozgalom és a kispolgárság fő irányzatai közötti osztálykülönbséget — azt, amit például a genfi „Szocial-Demokrat” 47. számában, csaknem másfél évvel ezelőtt, 1915. október 13-án írtunk:

„Most is, mint régebben, az a véleményünk, hogy az Ideiglenes Forradalmi Kormányban a szociáldemokraták részt vehetnek a demokratikus kispolgársággal együtt, de nem a forradalmi sovinisztákkal együtt. Forradalmi soviniszták azok, akik azért akarják legyőzni a cárizmust, hogy legyőzhessék Németországot, hogy más országokat fosztogathassanak, hogy megszilárdítsák a nagyoroszok uralmát Oroszország más népei fölött stb. A forradalmi sovinizmus alapja — a kispolgárság osztályhelyzete. A kispolgárság mindig a burzsoázia és a proletariátus között ingadozik. Most a sovinizmus között (amely akadályozza abban, hogy akár a demokratikus forradalom szempontjából következetesen forradalmi legyen) és a proletár internacionalizmus között ingadozik. Oroszországban ennek a kispolgárságnak mai politikai kifejezői: a trudovikok, a szociálforradalmárok, a «Nasa Zarja» (jelenleg „Gyelo”), a Csheidze-frakció, a Szervező Bizottság, Plehanov úr és a hasonszőrűek. Ha Oroszországban győznének a forradalmi soviniszták, mi a mostani háborúban az ő «hazájuk» védelme ellen volnánk. Jelszavunk — a soviniszták ellen, még akkor is, ha forradalmárok és köztársaságpártiak, ellenük és a nemzetközi proletariátus szövetsége mellett a szocialista forradalom érdekében”.
——
De térjünk vissza az angol gucskovistához.

„… Az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága — folytatja —, felmérve az előtte álló veszélyt, szándékosan tartózkodott attól, hogy megvalósítsa eredeti tervét, a miniszterek letartóztatását, noha ezt tegnap könnyűszerrel megtehette volna. Ily módon nyitva állt az ajtó a tárgyalások előtt, s ennek következtében mi” („mi” = az angol finánctőke és imperializmus) „hozzájuthatunk az új rendszer minden előnyéhez, anélkül hogy keresztül kellene esnünk a Kommün szörnyű megpróbáltatásain és a polgárháború anarchiáján …”

A gucskovisták az ő javukat szolgáló polgárháború mellett voltak, ellene vannak a nép, vagyis a dolgozók tényleges többségének javát szolgáló polgárháborúnak.

„… A viszony az egész nemzetet képviselő Ideiglenes Duma-bizottság” (a földesúri és tőkés negyedik duma bizottsága!) „és a Munkásküldöttek Szovjetje között, amely ugyan tisztán osztályérdekeket képvisel” (ezt egy olyan diplomata mondja, aki fél füllel tudós szavakat hallott és el akarja titkolni, hogy a Munkásküldöttek Szovjetje a proletariátust és a szegénységet, azaz a lakosság ⁹/₁₀ részét képviseli), „de amelynek az olyan válság idején, mint a mostani, óriási hatalma van, komoly aggodalmat váltott ki a józan ítélőképességű emberekből, akik előre látják a kettő közötti összeütközés lehetőségét, amelynek következményei igen borzalmasak lehetnek.

Szerencsére, ezt a veszélyt — legalábbis pillanatnyilag” (jól jegyezzék meg: „legalábbis”!) — „elhárították, és ez Kerenszkij úr, egy fiatal, nagy szónoki képességekkel rendelkező ügyvéd befolyásának köszönhető, aki világosan megérti” (Csheidzétől eltérően, aki ugyan szintén „megértette”, de, a gucskovista véleménye szerint, nyilván kevésbé világosan?), „hogy együtt kell működnie a Bizottsággal, a munkásosztályból kikerülő választói érdekében” (azaz, hogy megszerezzék a munkások szavazatait, kacérkodjanak velük). „Ma (március 1 [14]-én szerdán) kielégítő megegyezés jött létre, aminek következtében minden fölösleges súrlódás elkerülhető lesz.”

Hogy milyen volt ez a megegyezés, az egész Munkásküldöttek Szovjetjével kötötték-e, melyek a feltételei — nem tudjuk. A legfontosabbról az angol gucskovista ezúttal teljesen hallgatott. Hát persze! A burzsoáziának nem előnyös, ha ezek a feltételek világosak, pontosak, közismertek — hiszen akkor nehezebb lesz megszegnie azokat!
——
Az előbbi sorokat már megírtam, amikor két igen fontos hírt olvastam. Először, az igen konzervatív és igen polgári beállítottságú, „Le Temps” („Az Idő”) c. párizsi lap március 20-i számában a Munkásküldöttek Szovjetjének az új kormány „támogatásáról” szóló felhívását, másodszor, kivonatokat Szkobelevnek március 1 (14)-én az Állami Dumában mondott beszédéből, amelyeket az egyik zürichi lap („Neue Zürcher Zeitung”, 1 Mittagsblatt, március 21) egy berlini újság („National-Zeitung” szövege alapján közölt.

A Munkásküldöttek Szovjetjének felhívása, ha ugyan a francia imperialisták nem forgatták ki szövegét, igen figyelemreméltó dokumentum, amely azt mutatja, hogy a pétervári proletariátus, legalábbis a felhívás kibocsátása pillanatában, túlnyomórészt kispolgári politikusok befolyása alatt volt. Emlékeztetek arra, hogy a politikusoknak ehhez a fajtájához, mint fentebb már megjegyeztem, a Kerenszkij- és Csheidze-féle embereket sorolom.

A felhívásban két politikai eszmét és ennek megfelelően két jelszót találunk:

Először. A felhívás azt mondja, hogy a kormány (az új kormány) „mérsékelt elemekből” áll. Furcsa meghatározás, egyáltalán nem teljes, tisztán liberális, nem marxista jellegű. Én is hajlandó vagyok elismerni, hogy bizonyos értelemben — a legközelebbi levelemben majd kimutatom, hogy milyen értelemben —, most, a forradalom első szakaszának befejezése után, minden kormánynak „mérsékeltnek” kell lennie. De teljességgel megengedhetetlen eltitkolni sajátmagunk és a nép elől, hogy ez a kormány az imperialista háború folytatását akarja, hogy ez a kormány az angol tőke ügynöke, hogy a monarchia visszaállítását, s a földbirtokosok és tőkések uralmának megszilárdítását akarja.

A felhívás kijelenti, hogy minden demokratának „támogatnia” kell az új kormányt, s hogy a Munkásküldöttek Szovjetje kéri és felhatalmazza Kerenszkijt, hogy vegyen részt az Ideiglenes Kormányban. A feltételek: a megígért reformok végrehajtása még a háború folyamán, biztosíték a nemzetiségek „szabad kulturális” (csak??) fejlődésére (tisztán kadet, liberálisokra vallóan nyomorúságos program), továbbá a Munkásküldöttek Szovjetjének tagjaiból és „katonákból” álló külön bizottság alakítása, az Ideiglenes Kormány tevékenységének felügyelete céljából.

Erről a Felügyelő Bizottságról, amely a gondolatok és jelszavak második fajtájával függ össze, alább külön lesz szó.

Az orosz Louis Blanc, Kerenszkij, kinevezése és az új kormány támogatásáról szóló felhívás, mondhatjuk, klasszikus példája a forradalom és a proletariátus elárulásának, pontosan az árulás ama fajtájának, amely a XIX. század annyi forradalmát pusztulásba vitte, függetlenül attól, mennyire őszintén és odaadóan szolgálják a szocializmust az ilyen politika irányítói és hívei.

A proletariátus nem támogathatja és nem szabad, hogy támogassa a háború kormányát, a restauráció kormányát. A reakció elleni harc érdekében, a Romanovok és barátaik arra irányuló lehetséges és valószínű kísérleteinek visszaverése érdekében, hogy visszaállítsák a monarchiát és ellenforradalmi csapatokat gyűjtsenek össze, egyáltalán nem Gucskov és Társai támogatására van szükség, hanem a proletár-milícia megszervezésére, kiszélesítésére és erősítésére, a nép felfegyverzésére a munkások vezetésével. Enélkül a legfontosabb, legfőbb, alapvető lépés nélkül sem arról nem lehet szó, hogy komoly ellenállást tanúsítsunk a monarchia visszaállítására és a megígért szabadságjogok visszavételére vagy megnyirbálására irányuló kísérletekkel szemben, sem pedig arról, hogy szilárdan rálépjünk a kenyérhez, a békéhez és a szabadsághoz vezető útra.

Ha Csheidze, aki Kerenszkijjel együtt tagja volt az első Ideiglenes Kormánynak (a tizenhárom tagú dumabizottságnak), valóban a fentebb említett vagy ehhez hasonló jellegű elvi meggondolásokból kiindulva nem lépett be a második Ideiglenes Kormányba, akkor ez becsületére válik. Ezt nyíltan meg kell mondani. Sajnos, a dolog ilyen értelmezése ellentmond más tényeknek, mindenekelőtt pedig Szkobelev beszédének, aki mindig kéz a kézben haladt Csheidzével.

Szkobelev, ha a fent megnevezett forrásnak hinni lehet, azt mondta, hogy „a szociális (? nyilvánvalóan — szociáldemokrata) csoportnak és munkásoknak csak laza kapcsolatuk (laza kontaktusuk) van az Ideiglenes Kormány céljaival”, hogy a munkások békét követelnek, és hogyha a háború tovább tart, tavasszal mindenképpen bekövetkezik a katasztrófa, hogy „a munkások a társadalommal (a liberális társadalommal) ideiglenes egyezményt (eine vorlaufige Waffenfreundschaft) kötöttek, jóllehet politikai céljaik olyan távol vannak a társadalom céljaitól, mint ég a földtől”, hogy a „liberálisoknak le kell mondaniok az értelmetlen (unsinnige) háborús célokról” stb.

Ez a beszéd iskolapéldája annak, amit fentebb, a ”Szocial-Demokrat”-ból közölt idézetben, a burzsoázia és a proletariátus közötti „ingadozásnak” neveztünk. A liberálisok, amíg liberálisok, nem tehetik meg azt, hogy „lemondjanak” az „értelmetlen” háborús célokról, amelyeket, mellesleg szólva, nem ők maguk szabnak meg, hanem egy világhatalom, az angol-francia finánctőke, amelynek ereje százmilliárdokkal mérhető. Nem a liberálisokat kell „rábeszélni”, hanem a munkásoknak kell megmagyarázni, miért jutottak a liberálisok zsákutcába, miért van kezük lábuk béklyóba verve, miért titkolják mind a cárizmusnak távolból Angliával stb. kötött szerződéseit, mind az orosz tőkének az angol-francia stb. stb. tőkével kötött megegyezéseit.

Ha Szkobelev azt mondja, hogy a munkások valamiféle megegyezést kötöttek a liberális társadalommal és ugyanakkor nem tiltakozik ellene, nem magyarázza meg a munkásoknak a duma szószékéről, hogy ez mennyire káros dolog, akkor ezzel helyesli a megegyezést, Márpedig ezt semmiképpen sem lett volna szabad tennie.

Az, hogy Szkobelev közvetlenül vagy közvetve, nyíltan vagy hallgatólagosan helyesli a Munkásküldöttek Szovjetjének megegyezését az Ideiglenes Kormánnyal, Szkobelevnek a burzsoázia irányában való ingadozását jelenti. Szkobelevnek az a kijelentése, hogy a munkások békét követelnek, hogy céljaik olyan távol vannak a liberálisok céljaitól, mint ég a földtől, Szkobelevnek a proletariátus irányában való ingadozását jelenti.

Tisztán proletár, őszintén forradalmi és igen helyes szándék hatja át a Munkásküldöttek Szovjetjének általunk tanulmányozott felhívásában található második politikai eszmét, nevezetesen egy „Felügyelő Bizottság” (nem tudom, így nevezik-e oroszul; én franciáról fordítom így, szabadon) létrehozásának, az Ideiglenes Kormány fölötti proletár és katona felügyelet megteremtésének eszméjét.

Ez igen! Ez méltó a munkásokhoz, akik vérüket ontották a szabadságért, a békéért, azért, hogy kenyeret adjanak a népnek! Ez reális lépés a reális biztosítékok útján — mind a cárizmus, mind a monarchia, mind pedig a monarchista Gucskov—Lvov és társaik ellen! Ez annak a jele, hogy az orosz proletariátus mégiscsak tovább ment, mint a Louis Blanc-t „felhatalmazó” 1848-as francia proletariátus! Ez annak a bizonyítéka, hogy a proletártömegek ösztönét és értelmét nem elégítik ki a szónoklatok, az éljenzések, a reform- és szabadságígéretek, a „munkások felhatalmazásából miniszter” cím és más efféle csillogó cafrangok, hanem csakis arra. támaszkodik, amire valóban lehet, a felfegyverzett néptömegekre, amelyeket a proletariátus, az öntudatos munkásság szervez és vezet.

Ez egy lépés a helyes úton, de csak az első lépés.

Ha ez a „Felügyelő Bizottság” tisztán parlamenti, csupán politikai jellegű intézmény marad, vagyis olyan bizottság, amely „kérdéseket tesz majd fel” az Ideiglenes Kormánynak és válaszokat kap majd tőle, akkor ez mégis csak játék lesz, akkor semmit sem fog érni.

Ha azonban azt eredményezi, hogy ha törik, ha szakad, haladéktalanul megteremtik a valóban népi, valóban minden férfit és minden nőt felölelő munkás-milíciát, vagy munkás-népfelkelést, amely nemcsak helyettesítené a szétvert és eltávolított rendőrséget, nemcsak lehetetlenné tenné, hogy azt bármilyen alkotmányos monarchista, vagy köztársasági-demokrata kormány, akár Pétervárott, akár bárhol Oroszországban visszaállítsa — akkor Oroszország élenjáró munkásai valóban rálépnek az új és nagy győzelmek útjára, arra az útra, amelyen haladva diadalmaskodnak a háborún, valóra váltják azt a jelszót, amely, mint az újságok írják, a Pétervárott az Állami Duma előtti téren tüntető lovassági csapatok zászlóin díszelgett:

„Éljen a szocialista világköztársaság!”

Erről a munkás-népfelkelésről gondolataimat a legközelebbi levélben fogom kifejteni.

Ott igyekszem majd kimutatni egyrészt azt, hogy éppen az egész népre kiterjedő és a munkások vezetése alatt álló milícia megteremtése az a napirenden levő helyes jelszó, amely megfelel az orosz forradalomban (és a világforradalomban) jelenleg fennálló sajátos átmeneti helyzet taktikai feladatainak, másrészt pedig azt, hogy ahhoz, hogy ez a munkás-milícia sikert érjen el, először, az egész népre kiterjedőnek, egészen az általánosságig tömegjellegűnek kell lennie, fel kell ölelnie valóban az egész munkaképes férfi és női lakosságot; másodszor, át kell térnie arra, hogy a katonai funkciókkal, valamint a társadalmi termelés és a termékelosztás ellenőrzésével ne csak tisztán rendőri, hanem általános állami funkciókat egyesítsen.

N. Lenin

Zürich, 1917. március 22. (9.)

P. S.* Elfelejtettem keltezni előző, március 20-i (7-i) levelemet.

Először 1924-ben, a „Bolsevik”
című folyóirat 3—4. számúban jelent meg

(idézet: – Lenin Művei 23. kötet – című könyvből)

SaLa