A kommunista erkölcs elvei és normái – A barátság, a házasság és a család

A kommunista erkölcs elvei és normái – A barátság, a házasság és a család

Az emberi természet alapvetően a saját érdekét, a létérdekének elsődlegességét tarja előtérben. Az ember azonban a létfeltételeit a társadalomban az összefogással teremti meg. A társadalmi érdek így tulajdonképpen az ember saját érdekei közé tartozik. A társadalom összefogása nélkül az ember csak egy magányos állat, aki az állatokhoz hasonlóan tud csak életben maradni. Minél nagyobb az összefogásra való lehetőség, annál emberségesebb lesz az ember, ehhez a társadalmi osztályokat meg kell szüntetni, csak ez teszi lehetővé a valós érdekeken alapuló összefogást. Az osztálytársadalmakban az összefogást nem az egész emberiség, hanem kevés kizsákmányoló érdekében valamilyen kényszer alatt valósulhat csak meg, mert a társadalmi osztályok között kibékíthetetlen az ellentétes érdekeltség, az élősködők és a dolgozók érdekellentéte valósul meg, még akkor is, ha ezt a többség nem érti. Ehhez a kizsákmányolásban érdekelteknek és a kizsákmányoltaknak is a tudatát, erkölcsét meg kell módosítani, nem működik másként, az erkölcsnek az élősködést természetesnek kell elfogadnia. Amint tudatára –öntudatra- ébred az emberiség a kizsákmányolás, élősködés embertelenségének, ez változást fog kierőszakolni.

… A kommunista etika abból indul ki, hogy a közérdek előbbre való az egyéni érdeknél. Ezért a kommunista etika az embereket arra neveli, hogy híven szolgálják a társadalom érdekeit, hogy a közösség érdekeit saját érdeküknek, legfőbb, legéletbevágóbb érdeküknek tartsák.
… A burzsoá nem ismer el más egyéniséget, mint a tőkés egyéniségét, más szabadságot, mint a kizsákmányolás szabadságát.
… Nincs az az aljasság, amire a burzsoá ne lenne kapható a vagyon kedvéért.
… A társadalmi életben tanúsított erkölcsi magatartás megfelelő magatartást kíván a magánéletben is. A valóban erkölcsös magatartás pedig mind a társadalmi, mind a magánéletben az olyan magatartás, melynek fő motívuma a nép felszabadítására, a kommunizmus ügyének szolgálatára való törekvés.
… A család élete szervesen összefügg a társadalom egészének életével, a család sorsa elválaszthatatlan a társadalom sorsától.
… A kommunista nevelés egyik legfontosabb feladata, hogy a dolgozókat, különösen pedig a szovjet ifjúságot az igazi bajtársiasság és barátság szellemében nevelje, hogy harcoljon az embertelen önzésnek az emberek közötti kapcsolatokban megnyilvánuló csökevényei ellen, az ellen a burzsoá felfogás ellen, amely a barátságot és a bajtársiasságot szembe állítja a társadalmi érdekekkel.
… A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, miután megdöntötte a tőkések és a földbirtokosok uralmát, megsemmisítette a nők megalázó társadalmi és családi helyzetét szentesítő törvényeket, s megkezdte a házasság és a család régi pilléreinek teljes átépítését.
… Az a harc, amelyet a szocializmus építését irányító Kommunista Párt és szovjet állam vívott a társadalmi és állami élet minden területén a nők tényleges egyenjogúságáért, a dolgozók kulturális színvonalának emeléséért, elősegítette a házasság és a család új erkölcsi alapjainak kialakulását.
… A szocialista társadalom az első olyan társadalom, amelyben az a tétel, hogy a házasság erkölcsi alapja a szerelem, nem frázis, hanem valóság.
… Amióta a szovjet társadalomban megszűnt a kizsákmányolás, s a nő a szocialista társadalom szabad és teljes jogú tagjaként bekapcsolódott a termelésbe, a házasság nem ügylet (kereskedelmi, politikai stb. ügylet) többé, mint a kizsákmányoló osztályok körében.
… A „szabadszerelem” követelése teljesen elfogadhatatlan a szocialista társadalomban.
… A szovjet emberek elítélik az olyan házasságot, amely nem a szerelemre épül. De ugyanígy elítélik a tiszavirág-életű szerelmet is, melynek állandóan újabb és újabb szerelmi partnerre van szüksége. A szovjet ember mindkettőt elveti, és helyébe a proletár „szerelmi házasságot” (Lenin), vagyis a házasfelek közötti kapcsolatok erkölcsi tisztaságán alapuló, törvényesített, tartós szovjet házasságot állítja.
… A kommunista erkölcs nagyra becsüli és követendő példának tekinti az egész életen át tartó hitvesi szerelmet.
… A szovjet házasság és család erkölcsi alapját alkotó szerelem, amely mentes az önző számítástól és a vallásos illúzióktól, feltételezi, hogy a házastársak jó barátok, hogy gondoskodnak egymásról, s mindegyikük a másik fél boldogságában látja saját boldogságát; ez a szerelem feltételezi, hogy a házasfelek gyermekeiket a szocialista haza hű fiaivá és leányaivá nevelik, s mindketten szívvel-lélekkel részt vesznek a kommunista társadalom építésében. Az ilyen szerelem magasztos szerelem, mert nemesíti az embereket, tartóssá teszi hitvesi szövetségüket, felelőssé teszi őket egymásért, családjukért, a kommunista társadalom jövendő építőinek neveléséért.
… A szerelem és a társadalmi kötelességtudat — a szovjet házasság és család legfőbb erkölcsi alapja.
… A szovjet társadalomban a család a nagy szocialista közösség része; ez a család nem állítja szembe a „családi érdekeket” a közérdekekkel, hanem alárendeli az előbbiekét az utóbbiaknak. A családi érdekek és a társadalmi érdekek összhangja a szovjet család jellemző vonása.
… A szovjet közvélemény élesen elítéli azokat a házastársakat, akik könnyen váltogatják érzelmeiket, s közben nem gondolnak gyermekeik sorsára.
… A szovjet közvélemény éberen őrködik a családi élet szilárdságán, megköveteli a nők jogainak tiszteletben tartását, küzd a házasélet könnyelmű felfogása ellen. A szovjet társadalomra a kiegyensúlyozott, szilárd alapokon nyugvó, munkaszerető család jellemző, mely az őszinte, kölcsönös vonzalomra és a családtagok egymás iránti gondoskodására épül, s amely becsületes, munkaszerető embereket, hazaszerető állampolgárokat nevel.
… A szovjet törvényhozás megengedi a válást, de mindent elkövet, hogy megakadályozza a könnyelmű, indokolatlan válásokat, amelyek szétzüllesztik a családot, és károsan hatnak a gyermekekre.
… A szocialista humanizmus szelleme, a nőről és a gyermekről való gondoskodás szelleme hatja át a magzatelhajtás eltiltásáról, a terhes asszonyok, a sokgyermekes és az egyedülálló anyák állami támogatásban való részesítéséről, az anya- és csecsemővédelemről, az anyasági érdemrendek és érdemérmek megalapításáról szóló szovjet törvényeket.
… A szovjet társadalomban, ahol nincs kizsákmányolás, nyomor és munkanélküliség, ahol emberi munkafeltételek vannak, ahol a párt és a kormány minden igyekezetével azért küzd, hogy megszabadítsa a nőt a háztartás gondjaitól, a család az az egység, amelyen belül szabadon fejlődik mind a férfi, mind pedig a nő emberi méltósága, szabadon fejlődnek a házastársak közötti, a szülők és a gyermekek közötti igazi emberi kapcsolatok.
… A család arra hivatott, hogy a haza, a nép szeretetére nevelje a gyermekeket, arra nevelje őket, hogy egyéni érdekeiket alá tudják rendelni a közösség érdekeinek, hogy az élet minden területén harcolni tudjanak a nehézségek ellen, és le tudják küzdeni azokat.
… A szülőknek mindent el kell követniük, hogy gyermekeik tiszteletben tartsák a társadalom érdekeit, a szocialista együttélés szabályait. Ez a szülők legfontosabb állampolgári és erkölcsi kötelessége a társadalommal, gyermekeikkel szemben.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A barátság, a házasság és a család erkölcsi alapjai

a) A társadalom és a magánélet

A kommunista etika abból indul ki, hogy a közérdek előbbre való az egyéni érdeknél. Ezért a kommunista etika az embereket arra neveli, hogy híven szolgálják a társadalom érdekeit, hogy a közösség érdekeit saját érdeküknek, legfőbb, legéletbevágóbb érdeküknek tartsák. Ebből következik, hogy az ember magánéletét, életmódját nem tekinthetjük elszigetelt területnek, amely nem függ össze vagy — mi több — szemben áll a társadalmi tevékenységgel. Az ilyen szemlélet csak arra a társadalomra jellemző, melynek alapja a kizsákmányolás és az ebből eredő kibékíthetetlen ellentét az egyéni érdek és a közérdek között.

A polgári etika a magánéletet a közösséggel való mindennemű kapcsolattól elvonatkoztatva vizsgálja. A burzsoá nem ismer el más egyéniséget, mint a tőkés egyéniségét, más szabadságot, mint a kizsákmányolás szabadságát. „Annál kevesebb a gondom másokra, minél nagyobb az a távolság, amely másoktól elválaszt” — ez a polgári erkölcs parancsolata. A burzsoá, akinek ilyenfajta parancsolatokkal tömik tele a fejét, teljesítettnek véli „társadalmi kötelességét”, ha biztosítja családjának, gyermekeinek „tisztességes” eltartását. Mit sem törődik azokkal a kisemmizett tízezrekkel, akiknek véréből és verejtékéből jóléte megszületett. Szívesen prédikál arról, hogy mit ír elő a keresztényi erkölcs a szülők és a gyermekek kapcsolatát illetően, de közömbösen szemléli a gyermekmunka kizsákmányolását. Szajkózza a „Ne ölj!” parancsolatot, de helyesli a rablóháborút és a gyarmatok kifosztását; hirdeti a „Ne paráználkodj!” parancsolatot, de megtűri a prostitúciót. A burzsoá mindig kész magasztalni a puritán erényeket, a takarékosságot és a munkaszeretetet, de ő maga nem ismer nagyobb boldogságot, mint a vagyon boldogságát, amely lehetővé teszi számára, hogy munka nélkül megéljen. Nincs az az aljasság, amire a burzsoá ne lenne kapható a vagyon kedvéért. Nem veszi észre, mennyire szűk és ferde a látóköre, mennyire banálisak és kicsinyesek az elgondolásai, mennyire képmutató és szánalmas az „egyénisége”. Szó sem lehet az emberi ész, az emberi tehetség, az erkölcsi energia igazi fejlődéséről ott, ahol nincs nemes cél, amely egyesíti az embereket és előmozdítja szellemi képességeik kibontakozását.

A kommunista etika visszautasít minden olyan kísérletet, amely a kommunizmusért küzdő harcos magánéletét társadalmi tevékenységétől, munkájától elvonatkoztatva akarja vizsgálni. Nem harcolhatunk igazán a faji előítéletek ellen a társadalmi küzdőtéren, ha ugyanakkor magánéletünkben többé-kevésbé egyetértünk ezekkel az előítéletekkel. Nem szónokolhatunk a nők egyenjogúságáról, ha a feleségünket rabszolgasorban tartjuk. A társadalmi életben tanúsított erkölcsi magatartás megfelelő magatartást kíván a magánéletben is. A valóban erkölcsös magatartás pedig mind a társadalmi, mind a magánéletben az olyan magatartás, melynek fő motívuma a nép felszabadítására, a kommunizmus ügyének szolgálatára való törekvés.

A szovjet társadalom megteremtette a valóban emberi kapcsolatok kialakulásának alapját az élet és az emberi tevékenység valamennyi területén. A szovjet emberek élete és társadalmi tevékenysége harmonikus egységet kell hogy alkosson. A szovjet közvélemény joggal ítéli el a társadalom mindazon tagjait, akik magánéletükben, életmódjukkal megsértik a kommunista erkölcs szabályait. Erre szükség van mind a társadalom, mind pedig az erkölcssértő személy érdekében. Az erkölcsi ingatagság, ha nem figyelünk fel rá idejében, könnyen politikai ingatagsággá fajulhat, és így kárt okozhat a társadalom érdekeinek.

Az öntudatos szovjet ember magánélete szervesen összefügg munkájával, társadalmi, politikai tevékenységével, olyannyira, hogy az öntudatos szovjet ember el sem tudja képzelni életét függetlenül a szélesebb körű társadalmi érdekektől, a közös céltól — az osztály nélküli kommunista társadalom felépítésétől. Mennyire igazak Vlagyimir Majakovszkij szavai:

A kommunizmus nem csupán
földben, verejtékben, gyárban van,
de otthon is, étkezés után,
életmódban, családi szálakban.

De éppen az emberek életmódjában, magánéletében maradnak meg a legtovább a régi társadalom csökevényei, melyek az együttélés legelemibb szabályainak megsértésében, az iszákosságban, a duhajkodásban, a feleséggel, a gyermekekkel, a családdal szembeni megengedhetetlen viselkedésben stb. jutnak kifejezésre. A szovjet közvéleménynek feltétlenül foglalkoznia kell a szovjet embereknek a mindennapi életben tanúsított magatartásával, harcolnia kell a magánéletben megnyilvánuló kapitalista csökevények ellen, hiszen ezek a csökevények komoly kárt okoznak a társadalom érdekeinek.

Különösen nagy jelentőségű kérdés a szovjet ember családi életének a kérdése. A család élete szervesen összefügg a társadalom egészének életével, a család sorsa elválaszthatatlan a társadalom sorsától. A család neveli a társadalom jövendő tagjait, és igen nagy hatással van az ember egész további életére, a társadalmi életben tanúsítandó egész magatartására. Az iskolai nevelőmunka sikere sok tekintetben attól függ, milyen nevelést kapott a gyermek kiskorában, a családban, hiszen — amint arra Makarenko helyesen rámutatott — a család által félrenevelt gyermeket átnevelni sokkal nehezebb feladat, mint legelső életéveitől kezdve helyes nevelésben részesíteni. A helyes nevelés megköveteli, hogy a szovjet család helyesen rendezze be életét, hogy a családtagok helyes viszonyt alakítsanak ki egymás között, hogy a szülők felelősséget érezzenek a szovjetország jövendő polgárainak neveléséért, s példás magatartást tanúsítsanak mind társadalmi, mind pedig a magánéletükben. Ez az oka annak, hogy a Szovjet ember családi életét nem tekinthetjük csupán magánügynek.

A család és a házasság problémáival nemcsak a kommunista erkölcs foglalkozik. A családi és házastársi kapcsolatokat a szovjet jog szabályozza, amely az egészséges és szilárd alapokon nyugvó szovjet család őre. De bizonyos jogszabályok alkalmazásánál a szovjet társadalom erkölcsi szempontból is mérlegeli a családi élet bizonyos jelenségeit. Nem lehet például eldönteni a válás kérdését, ha nem mérlegeljük a kommunista erkölcs szemszögéből azokat az indítóokokat, amelyek a házastársak valamelyikét válásra késztetik. Emellett a családi élet számos kérdése kizárólag erkölcsi kérdés. A szovjet házasság és család erkölcsi alapjainak erősítése éppen ezért óriási jelentőségű a család élete, szilárdsága szempontjából.

Kizárólag az erkölcs területéhez (vagyis a jog által nem szabályozható területhez) tartoznak a barátság kérdései, melyek nagy szerepet játszanak az emberek termelőtevékenységében és magánéletében egyaránt.

b) A barátság

Az elvtársi és baráti kapcsolatok rendszerint az emberek közös tevékenysége során, a békés munka közben vagy az ellenség ellen folytatott harcban alakulnak ki, és kiterjednek a szovjet emberek magánéletére, a pihenésre vagy kulturális igényeik kielégítésére fordított szabad időre is. Olyan emberek között is létrejöhet barátság, akiket nem fűz össze közös szakma, valamely üzemben, hivatalban, katonai alakulatnál vagy másutt végzett közös munka. Az igazi elvtársi viszony, az igazi barátság ilyen esetben is, mint minden esetben, feltételezi a társadalmi jelentőségű érdekek közösségét.

Igazi, tartós barátság nem is alakulhat ki ott, ahol nincsenek közös, társadalmi jelentőségű feladatok. Ezért a magántulajdon uralmán és a konkurencián alapuló társadalom — melyben az uralkodó osztály által szentesített legmagasabbrendű cél a nyerészkedés — nem kedvez az elvtársi és baráti kapcsolatoknak. Nem lehet szó komoly barátságról rablók között, akik a zsákmányért készek akár egymás torkát is át- harapni. Nem lehet tartós az a barátság sem, amelynek alapja, Scsedrin szavaival élve, „a has szeretete”, vagyis a „barátoknak” a jó bor, az ínyencfalatok, a kártyaasztal stb. iránt táplált közös szenvedélye. A „barátságnak” ez a formája nagyon elterjedt a kizsákmányoló társadalom parazita rétegei körében. A barátság alapjául itt kicsinyes érdekek szolgálnak, ezért a barátság megszakításához is elegendő valami egészen jelentéktelen ok, mint amilyen miatt például örökre megszakadt a barátság Gogol hősei, Ivan Ivanovics és Ivan Nyikiforovics között. Nem lehet igazi barátság az sem, amelyben az emberek menedéket keresnek a társadalmi élet „megrázkódtatásai” elől, amelybe az emberi boldogságért folyó gyakorlati harc elől, a művészetben, a filozófiában és egyebekben való „tiszta gyönyörködés” kedvéért menekülnek. Igazi elvtársi kapcsolat, igazi barátság ott szövődik, ahol az embereket közös, nagy cél egyesíti — közös harc a társadalom szociális, politikai és kulturális fejlődéséért, azért, hogy a nép megszabaduljon a kizsákmányolástól és az elnyomástól, az idegen beavatkozástól, az előítéletektől, babonáktól stb. A kizsákmányoló társadalomban az igazi baráti és elvtársi kapcsolatok az elnyomott tömegek körében, a társadalmi haladásért küzdő legjobb harcosok körében alakulnak ki.

A barátság az elvtársiasság magasabb fokát jelenti, vagyis nemcsak a társadalmi érdekek szolgálata jegyében való együttműködést és kölcsönös segítséget feltételezi, hanem az egymás iránti kölcsönös vonzalmat is. „Bajban ismerni meg a barátot” — tartja a régi közmondás. Az igaz barát mindig kész segíteni, és barátjáért a legnagyobb egyéni áldozattól sem riad vissza. A barátság, melyet a nagy cél érdekében tett közös erőfeszítés, a kölcsönös megbecsülés és vonzalom, a kölcsönös gondoskodás és figyelmesség pecsétel meg, felemeli és nemesebbé teszi az embert, elősegíti öntudatosodását és képességeinek fejlődését.

A forradalmi mozgalom történetében bőven találunk példát a mozgalom legjobbjainak nagyszerű barátságára. Ilyen volt Herzen és Ogarjov, Csernisevszkij és Dobroljubov barátsága. Az eszmei barátság kimagasló példája az emberiség lángelméinek, a forradalmi világmozgalom vezéreinek, Marxnak és Engelsnek élete és tevékenysége. „Régi legendák a barátság különféle megható példáit beszélik el. Az európai proletariátus elmondhatja, hogy tudományát két olyan tudós és harcos teremtette meg, akiknek viszonya az ókoriaknak az emberi barátságról szóló legmeghatóbb mondáit is felülmúlja”⁷⁴— írta Lenin Marxnak és Engelsnek, a marxista elmélet megalkotóinak barátságáról.
⁷⁴ Lenin Művei. 2. köt. Szikra 1951. 12. old.

Ez a barátság, amelynek alapja a munkás-felszabadítás ügyének szolgálata volt, s amely az egymás iránti fáradhatatlan gondoskodásban és figyelemben nyilvánult meg, a marxizmus nagyjainak egész magánéletét betöltötte. Amikor Marx és családja a legnagyobb nyomor és nélkülözések közepette élt, Engels önfeláldozó anyagi segítsége tette lehetővé, hogy Marx dolgozzék „A tőké”-n, a haladó emberi gondolat e nagyszerű alkotásán.

Az ideális eszmei barátság, elvtársiasság, áldozatkész segítségnyújtás számos nagyszerű példáját szolgáltatta az oroszországi és a nemzetközi munkásosztály forradalmi mozgalmának története, a Szovjetunió Kommunista Pártjának és más országok kommunista testvérpártjainak története.

Az elvtársi és baráti kapcsolatok a győztes szocializmus országában bontakoztak ki igazán, ahol az emberek között az elvtársi együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás viszonyai uralkodnak. A szovjet emberek közötti elvtársi és baráti kapcsolatok eszmei alapja a kommunizmus ügyének, a népnek, a szocialista hazának odaadó szolgálata. A kommunizmus ügye iránti odaadás összekovácsolja, tartóssá és szilárddá teszi a barátságot, olyanná, melyet nem ingat meg semmiféle eshetőség, mely kiáll minden próbát és megpróbáltatást, ami a barátokat érheti.

A szovjet társadalomban nemcsak az azonos nemzethez, társadalmi csoporthoz vagy foglalkozási ághoz tartozó emberek között alakulnak ki elvtársi és baráti kapcsolatok. A Szovjetunióban a különböző nemzetiségű emberek elvtársi és baráti kapcsolatai épp oly szilárdak, mint az ugyanazon nemzethez tartozó emberek kapcsolatai. A város és a falu, a szellemi és a fizikai munka közötti ellentét felszámolásával megszűnt az az ok, amely ellenséges érzelmeket keltett a faluban a várossal, a „városi emberekkel” szemben, s a fizikai munkásokban a szellemi munkát végzőkkel szemben. A haza anyagi és kulturális javainak gyarapításában egyformán érdekelt munkások, parasztok és értelmiségiek baráti együttműködése következtében megszokott jelenséggé vált a munkás és a kolhozparaszt, a munkás és a mérnök, a tudós és a munkás vagy kolhozparaszt stb. barátsága. Míg a múltban az egyszerű emberek féltek a „fegyveres emberektől”, ma már nyoma sincs ennek a félelemnek. A nép a Szovjet Hadsereget — amely hús a húsából, vér a véréből — olyan gondoskodásban, figyelemben, szeretetben és tiszteletben részesíti, aminőben a történelem során még soha, sehol, semmilyen hadseregnek sem volt része. A hadseregről való gondoskodásnak, a hadsereg megbecsülésének forrása az, hogy a Szovjet Hadsereg a népet, a béke, a demokrácia és a szocializmus védelmének humánus feladatát, a népek testvériségét, az emberi haladás ügyét szolgálja. Ebben a magasztos hivatásban, a néppel való egységben rejlik a Szovjet Hadsereg hatalmas ereje. A Nagy Honvédő Háború története meggyőző tanúbizonysága volt a harcosok és a hátország dolgozói között kialakult megbonthatatlan barátságnak. Nem egy nagyszerű példáját láthattuk a bajtársiasságnak, a nemes harci barátságnak, az önfeláldozó elvtársi segítségnek. A haza iránti határtalan odaadáson alapuló bajtársiasság és barátság lényeges eleme volt a háború kimenetelét eldöntő legfontosabb tényezők egyikének: a Szovjet Hadseregben szolgáló harcosok és parancsnokok kiváló harci szellemének.

A régi társadalomban mindig megoldhatatlan problémát jelentett az „apák” és a „fiúk”, vagyis az idősebb és a fiatalabb nemzedék problémája. A kizsákmányolók körében e két nemzedék tagjai között csak ritkán alakult ki barátság. A magántulajdon itt is, akárcsak az emberek közti kapcsolatok minden más területén, szétválasztotta a nemzedékeket, gyűlölködést szított közöttük. Ha a „fiúk” — „apáikhoz” hasonlóan— vagyongyűjtésre adták fejüket, az „apák”, életük bizonyos szakaszában akadállyá váltak számukra, mert korlátozták önállóságukat. Az „apák” viszont állandóan attól rettegtek, hogy a „fiúk” kezében szétforgácsolódik az általuk felhalmozott vagyon. Előfordult az is, hogy a kiváltságos rétegekből származó „fiúk” a felszabadító eszmék hatására teljesen szakítottak az „apákkal”.

A szovjet társadalom, amely a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapszik, és amely a kommunizmusért vívott harc nagy célja érdekében egyesíti az embereket, nem ismeri az „apák” és a „fiúk”, az idősebb és a fiatalabb nemzedék közötti gyűlölködés és ellenségeskedés problémáját. A szovjet fiatalok a népüket odaadóan szolgáló apák nagyszerű példáját követik. A szovjet társadalom megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy az idősebb és a fiatalabb nemzedék tagjai között a munkában, a családban és a mindennapi életben egyaránt baráti kapcsolatok alakuljanak ki. A két nemzedék közötti baráti és elvtársi kapcsolatok fejlődését és erősödését elősegíti a Kommunista Párt következetes irányvonala, amely előírja, hogy a közös munkában régi és új káderek együtt dolgozzanak.

A szovjet életben lépten-nyomon találunk példákat a kommunizmus nagy eszméitől lelkesített emberek igaz barátságára. A szovjet emberek igaz barátságát, nagyszerű erkölcsi vonásait örökítik meg az olyan szépirodalmi alkotások, mint Fagyejev „Az ifjú gárda”, Osztrovszkij „Az acélt megedzik” című regénye és még sok más mű. Micsoda barát tudott lenni Pavel Korcsagin, Oleg Kosevoj, Zója Koszmogyemjanszkaja, Liza Csajkina! Milyen nagyra becsülték az őszinte, önfeláldozó barátságot, és milyen szigorúak, igényesek tudtak lenni önmagukkal szemben! Nem tűrték a képmutatást, az önzést, nem tűrték a legcsekélyebb eltávolodást sem a barátságukat megalapozó nagy eszméktől.

Zója Koszmogyemjanszkaja édesanyja elmondotta, menynyire nyugtalanította őt, hogy Zója túlságosan szigorú volt másokhoz, túlságosan magas követelményeket támasztott osztálytársaival szemben. Zója tanárnője eloszlatta az anya kétségeit: „Zója nagyon egyenes, nagyon becsületes kislány . . . Mindig nyíltan a gyerekek szemébe mondja az igazságot. Először aggódtam, vajon nem haragítja-e így magára osztálytársait … De nem, Zóját szeretik … És nemcsak szeretik, hanem tisztelik is, amit pedig nem sokan mondhatnak el magukról az ő korában … És a gyermekek megértik: Zója mindenkihez szigorú, de szigorú önmagához is; igényes velük szemben, de önmagával szemben is. Ezért persze a vele való barátkozás nem könnyű dolog.”

Éppen ez az önmagunkkal és másokkal szemben támasztott igényesség az, amit népünk megbecsül. Az ilyen alapokon nyugvó barátság nem ismeri az áradozást, az ömlengést, az érzelmek hangoztatását, a túlzott szentimentalizmust. Az ilyen barátság bátor, igényes, önfeláldozó, amely lelkiismereti kérdésekben nem alkuszik, amely nem ismeri a színlelést, a szó és a tett közötti eltérést.

Az ilyen barátság kitartó munkára, a nehézségek leküzdésére, kezdeményezésre és eredmények elérésére lelkesíti az embereket a haza és a nép érdekében.

A kommunista etika harcol a barátság régi, burzsoá értelmezésének a csökevényei ellen. Küzd azok ellen, akik a magánéletet független területnek tekintik, szembe állítják a társadalmi tevékenységgel, és azt hiszik, hogy csak a magánéletben lehet szó barátságról. A kommunista etika nem tartja igazi barátságnak azt a barátságot, amelynek forrása a nagy társadalmi feladatoktól elvonatkoztatott szűk körű egyéni érdek. Megengedhetetlen és megvetésre méltó az a barátság, amely ellentétben áll a nép érdekeivel.

Az elvtelen barátság, mely a „baráti” kapcsolatokra hivatkozva szemet huny a társadalomellenes cselekedetek, az állampolgári kötelesség megsértése stb. fölött, nem egyeztethető össze a kommunista erkölcs követelményeivel. A barátság megszűnik barátság lenni, ha a „barátok” idegenkednek a közösségtől, ha nem törődnek a közösség érdekeivel, sőt szembehelyezkednek a szocialista közösséggel, annak feladataival. Az igazi barátság nem lehet akadály a társadalmi feladatok teljesítésének útjában, hanem ellenkezőleg, elő kell hogy segítse e feladatok végrehajtását.

A barátság korántsem azt jelenti, hogy a barátok kölcsönösen elnézik, megbocsátják egymás hibáit. Akkor nyújtunk igazi segítséget a barátunknak, ha becsületesen és nyíltan feltárjuk hibáit és fogyatékosságait, s ezzel megakadályozzuk a hibák megismétlődését. A barátok kötelessége, hogy elsőnek vegyék észre egymás hibáit, és törekedjenek azok kijavítására. Csak az ilyen barátság felel meg a szovjet társadalmi rend jellegének, csak az ilyen barátság segíti a szovjet emberek nemes erkölcsi vonásainak kialakulását. Az egészséges szovjet környezet új kapcsolatokat teremtett az emberek között, mégis még mindig előfordulnak a szovjet életben olyan esetek, amikor a „barátság” és a „bajtársiasság” csupán a sógorság- komaságnak, a „kéz kezet mos” gondolkodásmódnak, a hibák eltussolásának a leplezésére szolgál stb., és így nemcsak hogy nem segíti elő, hanem egyenesen gátolja a társadalmi feladatok végrehajtását. Előfordul, hogy egyik vagy másik szovjet közösségben a „barátok” nagyhangúan kiállnak egymásért a „ne áruld el barátodat” elv alapján. Így például ha valamelyik „barát” társadalomellenes cselekedetet követ el, ha megsérti a fegyelmet, előfordul, hogy a többiek igyekeznek ezt elpalástolni. A hibák takargatása és a kollektíva közös munkájától, a társadalmi szervezetektől való elkülönülés szokása igen súlyos következményeket vonhat maga után a „baráti körre” nézve. Tegyük fel, hogy a „kör” egyik tagja bűncselekményt követ el. A többiek „a barátság jegyében” nem akarják kiadni, az ügy kivizsgálásakor mentegetik, hazudnak és így tovább. Kell-e szót vesztegetni arra, hogy az ilyen „baráti” kör ezzel bűnpártolók bandájává fajul, amely szigorú büntetést érdemel? A közösség és a társadalmi szervezetek feladata megakadályozni annak a lehetőségét, hogy a közösség életében ilyen veszedelmes jelenségek üssék fel a fejüket.

Igazi elvtársi és baráti kapcsolatok csakis a közösségben és a közösség révén alakulhatnak ki. Igazi jóbarát és jó elvtárs csak az lehet, aki szoros kapcsolatban van a közösséggel, s odaadóan szolgálja a társadalom érdekeit. A mindennapi élet igazolja ennek a megállapításnak a helyességét.

A lelkesítő példák egész sora bizonyítja, hogy az igazi szovjet emberek életük kockáztatásával is készek, megmenteni elvtársukat, barátjukat. Ilyen eset az, amelyről a Komszomolszkaja Pravda beszámolt. Egy expedíció két fiatal tagja nagy magasságban, egy szakadék szélén tanulmányozta a hegyi kőzeteket. Egyikük, Krivenkov, a munka hevében megbotlott, és egy kiálló sziklába kapaszkodva ott lebegett a mélység fölött. Társa, Umrkolov valamivel lejjebb dolgozott egy kis szikla-kiszögellésen. Mikor meglátta, hogy barátja veszélyben van, odakiáltott neki: „Ugorj rám!” Emberfeletti erőfeszítés árán sikerült neki a ránehezedő testsúly ellenére is megkapaszkodnia a kis kiszögellésen, s így élete kockáztatásával megmentenie barátja életét.

Az önző és haszonleső emberek nem lehetnek sem jó barátok, sem jó elvtársak. Ugyancsak a Komszomolszkaja Pravda hasábjain olvashattunk két ilyen önző emberről, akik bajba sodorták társukat. Egy hideg őszi napon három fiatalember ment a tajgában. Amikor egy megduzzadt folyón kellett átkelniök, egyikük megcsúszott, és a víz elsodorta batyuba kötött ruháját és cipőjét. Mi történt? Két „bajtársa” nem osztotta meg vele ruházatát, és így egy szál ingben, mezítláb volt kénytelen folytatni útját a havon, a csikorgó hidegben. Amikor a didergő, elerőtlenedett fiú nem tudott már tovább menni, társai nem készítettek számára védett helyet, nem hagytak nála puskát és töltényt, s így kitették a biztos pusztulásnak. Amikor lakott helyre értek, mindenekelőtt önmagukkal törődtek, és csak később értesítették a hatóságokat a tajgában hagyott társukról. A szerencsétlent egy keresésére indult expedíció lelte meg; ekkor már keze-lába összefagyott, alig pislákolt benne az élet. A fiúnak a szovjet emberek segítséget nyújtottak, gondoskodtak a jövőjéről. Nem szükséges külön hangoztatni, hogy ez a lélektelen, gyáva viselkedés, a közösségi érzésnek ez a teljes hiánya tűrhetetlen a szovjet társadalomban.

A kommunista nevelés egyik legfontosabb feladata, hogy a dolgozókat, különösen pedig a szovjet ifjúságot az igazi bajtársiasság és barátság szellemében nevelje, hogy harcoljon az embertelen önzésnek az emberek közötti kapcsolatokban megnyilvánuló csökevényei ellen, az ellen a burzsoá felfogás ellen, amely a barátságot és a bajtársiasságot szembe állítja a társadalmi érdekekkel.

c) A házasság és a család

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, miután megdöntötte a tőkések és a földbirtokosok uralmát, megsemmisítette a nők megalázó társadalmi és családi helyzetét szentesítő törvényeket, s megkezdte a házasság és a család régi pilléreinek teljes átépítését. A szocializmus győzelme, a kizsákmányoló osztályok, a nyomor és a munkanélküliség megszüntetése, a nők nagyarányú bevonása a termelésbe (ami véget vetett a férfiaktól való anyagi függőségnek) lehetővé tette, hogy kialakuljanak és tovább fejlődjenek a házasság és a család új erkölcsi alapjai.

Az a harc, amelyet a szocializmus építését irányító Kommunista Párt és szovjet állam vívott a társadalmi és állami élet minden területén a nők tényleges egyenjogúságáért, a dolgozók kulturális színvonalának emeléséért, elősegítette a házasság és a család új erkölcsi alapjainak kialakulását. A házasságról és a családról vallott új nézetek, köztük a családi életben és a házasságban érvényesülő új erkölcsi elvek, szerves részét alkotják a szocializmus országában osztatlanul uralkodó marxista—leninista ideológiának.

A kizsákmányoló osztályok létével együtt jár, hogy a férfi a nőt leigázza, hogy a házastársak különféle gazdasági és politikai számítások, vallási előítéletek kedvéért, a szülői beleegyezés megtagadása esetén vagy egyéb okok miatt lemondanak a természetes hitvesi érzésen, a kölcsönös vonzalmon alapuló házasságról. „Az uralkodó osztályok gyakorlatában — írta Engels — kezdettől fogva elképzelhetetlen volt, hogy az érdekeltek kölcsönös vonzalma lehessen a minden másnál fontosabb szempont a házasságkötésnél; ilyesmi legfeljebb a romantikában fordul elő, vagy — az elnyomott osztályoknál, ezek pedig nem számítottak”⁷⁵.
⁷⁵ Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. 232. old.

Köztudomású, hogy a burzsoázia a feudalizmus ellen folytatott harca idején erkölcstelennek tartotta azt a házasságot, amely nem a kölcsönös szerelemre épült s nem a házasfelek szabad választása alapján jött létre. De a szerelmi házasságnak, az ember eme elidegeníthetetlen jogának a követelésével a kapitalizmusban ugyanaz történt, mint minden egyéb emberi joggal. A házastársak szabad választásán nyugvó szerelmi házasságnak a burzsoázia által meghirdetett követelése csak papíron maradt meg. S ennek a követelésnek még kisebb eshetősége volt a megvalósulásra, mint a többi úgynevezett emberi jognak. Engels rámutatott arra, hogy míg a többi jognak (szabadság, egyenlőség stb.) volt bizonyos jelentősége az uralkodó osztály számára, és jóformán semmi jelentősége sem volt az elnyomott osztály számára, a szabad választáson alapuló szerelmi házasság éppen a termelőeszközök magántulajdonától megfosztott, elnyomott osztály körében volt lehetséges. Az uralkodó osztály, a burzsoázia körében a házasság a vagyonon, a tőkén, az egyéni nyerészkedésen alapuló ügylet volt. A burzsoá házasság tipikus vonása, hogy nem a szerelem, hanem „a fásultság és a pénz” tartja össze a házastársakat.

Az uralkodó, kizsákmányoló osztályokra jellemző házassággal együtt jár a házasságtörés és a prostitúció. A tőkés társadalomban az „élő áruval” való kereskedés a kereskedelem egyik törvényesített ága. Az Egyesült Államokban ezt a kereskedelmet a tőkés monopóliumok mintájára létrehozott gengszter-szervezetek bonyolítják le, amelyek nemzetközi méretekben fejtik ki tevékenységüket. Ezt a kereskedelmet „a nő iránti kereslet” hívta életre, hiszen a nőben a burzsoá csak élvezete kielégítésének eszközét látja. „Abban, hogy a nőt mint zsákmányt és mint a közös élvezet szolgálóleányát kezelik, az ember végtelen degradációja jut kifejezésre . . .”^76
76 Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 3. köt. 113. old.

A mai imperialista burzsoázia a végsőkig fokozta ezt a degradációt. A kegyetlenség és a szadizmus kultuszának — amellyel az imperialisták az ifjúság tudatát mérgezik — szerves része az emberek szexuális demoralizálása, a gyönyörhajhászás, a nemi kicsapongás hirdetése a tömegpropaganda minden eszközével — televízió, rádió, sajtó, mozi, pornográf irodalom stb. útján. Koreában az imperialista rablók erőszakkal nyilvános házakba hurcolták a koreai asszonyokat és leányokat, s odadobták őket katonáiknak. Ez újabb bizonyítéka volt annak a visszataszító képmutatásnak, amely a civilizáció, az ember, az egyén védelméről stb. hangoztatott burzsoá frázisokat jellemzi.

A kapitalizmus fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá válik a burzsoá házasság erkölcstelensége. A monopoltőkés körökben a házasságkötés nemegyszer a társadalomban már régen meghonosodott legelemibb egészségügyi követelményeknek a megsértésével történik. A tőke növelése érdekében, a monopóliumok rabló érdekeinek szolgálatában házasságra lépnek egymással közeli rokonok, házaséletre eleve alkalmatlan emberek, és így tovább. A mai tőkés társadalom uralkodó osztályának nemi kicsapongása felülmúlja mindazt, amit a múltból a pusztuló kizsákmányoló osztályokról tudunk. Nem csoda, hogy a mai polgári társadalomban a házasság rendkívül ingatag, hogy a válás egyes kapitalista országokban tömegjelenség, amely kiegészíti a burzsoá család általános bomlásának képét⁷⁷.
⁷⁷ Williams amerikai burzsoá szociológus szavai szerint az amerikai társadalmat a válások nagy száma és a család bomlásának más tünetei jellemzik. Sok a gyermektelen házasság. A rokoni kötelezettségeket nem teljesítik. A válások száma (az előző évtized átlagos évi házasságkötéseihez viszonyítva) az 1890. évi 6 százalékról 1947-ig 40 százalékra emelkedett.

A szocialista társadalom az első olyan társadalom, amelyben az a tétel, hogy a házasság erkölcsi alapja a szerelem, nem frázis, hanem valóság. A szovjet társadalomban mindinkább valóra válik Engelsnek az a jóslata, hogy a szabad párválasztáson és szerelmen alapuló házasságkötés csupán akkor válik majd lehetségessé a lakosság valamennyi rétege számára, amikor eltűnnek azok a gazdasági mellékszempontok, melyek a burzsoá társadalomban döntő befolyással vannak a házasságra.

Amióta a szovjet társadalomban megszűnt a kizsákmányolás, s a nő a szocialista társadalom szabad és teljes jogú tagjaként bekapcsolódott a termelésbe, a házasság nem ügylet (kereskedelmi, politikai stb. ügylet) többé, mint a kizsákmányoló osztályok körében. Eltűntek az ügylet-házasság elmaradhatatlan velejárói is — a hetérizmus és a prostitúció. Valóra vált Engelsnek az a jövendölése, hogy abban a társadalomban, ahol a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülnek, teljesen és a szó valódi értelmében megvalósul majd a monogámia, felnő egy új nemzedék, „olyan férfiak nemzedéke, akik életük folyamán sohasem vásárolták meg a nő odaadását sem pénzért, sem más társadalmi hatalmi eszközökkel — és olyan nők nemzedéke, akik sohasem kénytelenek magukat más okból odaadni, mint igazi szerelemből”⁷⁸.
⁷⁸ Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. 236. old.

Bár a különböző (anyagi és egyéb) mellékszempontok még nem tűntek el teljesen a szovjet társadalomból, hiszen a szocializmusban még van bizonyos különbség az emberek anyagi ellátottsága terén, s az emberek tudatában még élnek a kapitalizmus vallási és egyéb csökevényei, mégis elmondhatjuk, hogy a kizsákmányolásnak, a nyomornak és a munkanélküliségnek a szocialista termelési mód alapján történő megszüntetése, továbbá a nőknek a termelésbe és a közéleti tevékenységbe való bevonása gyökerében aláásta ezeknek a szempontoknak az érvényesülését, és a házasság erkölcsi alapjaként (az esetek többségében egyedüli tényezőként) a szerelmet helyezte előtérbe. A szocialista társadalom további fejlődésével, a szocializmusból a kommunizmusba való átmenettel ez az, erkölcsi alap még szilárdabbá válik, és végleg kiszorítja az összes mellékszempontokat.

„Ha csak a szerelemre alapozott házasság erkölcsös, akkor csak az a házasság erkölcsös, amelyben a szerelem nem múlt el”⁷⁹ — írja Engels.
⁷⁹ Ugyanott, 235. old.

Ezt a tételt egyes gyászmarxisták úgy értelmezték, hogy Engels a minden fegyelem nélküli „szabad”, vagyis könnyen ide-oda csapongó szerelmet hirdeti. Pedig Engels a szerelemről beszélve arra a mély és komoly érzelemre gondolt, melynek semmi köze sincs a kizsákmányoló osztályok élősdi tagjai által annyira sóvárgott futó gyönyörhöz. Engels nyíltan megmondja, hogy ha valakinek minden két évben új szerelemre van szüksége, akkor „az ilyen természetet meg kell fékezni”, nehogy „vég nélküli tragikus konfliktusokba” keverje önmagát és másokat. A szocialista társadalom új emberei fejlett intellektusú, erős akaratú és mélyen érző emberek. Ezek az emberek tudnak szeretni, és értékelni tudják a szerelmi hűséget. Ezért a mindig új partnert kereső „szenvedélyes” szerelem viszonylag ritka jelenség körükben.

Csernisevszkij a „Mit tegyünk?” című regényében ábrázolt új emberek példáján lelkesülten jellemzi az igazi szerelem örömmel teli érzését. Ez a szerelem nem múló jelenség az ember életében, amely — az átlagemberek szerint — csak a házasság előtti időszakban lehetséges. Ez az érzés végigkíséri a házastársakat egész életükön, egyre fokozódik, s a gyermekekről való gondoskodás nyújtotta új örömben teljesedik ki, amely magasabbrendű a tisztán egyéni örömnél. Ilyen az új emberek szerelme, a tiszta szívű, egyenes és becsületes embereké, akiktől távol áll a hazugság és a csalás, akik tisztelik az emberi szabadságot és az emberi méltóságot. Az ilyen szerelem az ember szellemi és erkölcsi erejének forrása.

Lenin 1915-ben levelet intézett Inessza Armandhoz, aki a házassággal kapcsolatos kérdésekről brosúrát szándékozott írni. A levélben tanácsokkal látta el a szerzőt, s azt javasolta, hagyja ki a „szabadszerelem” követelését, mert az burzsoá és nem proletár követelés. Ha a „szabadszerelmen” az anyagi meggondolásoktól, a vallási előítéletektől, a szülői tilalomtól, a társadalmi előítéletektől stb. mentes szabad párválasztást értjük, mondotta Lenin, akkor a „szabadszerelem” terminus nem alkalmas e gondolatok kifejezésére. Ha viszont a komoly szerelemtől és a gyermekszüléstől való mentességet, a házasságtörés „szabadságát” stb. értjük rajta, akkor a „szabadszerelem” igenis burzsoá követelés. A szabad szerelem követelését az osztálytársadalom viszonyai között ebben az utóbbi értelemben kell felfogni. Nem az a lényeg, hogy szubjektíve ki mit ért „szabadszerelmen”. „A lényeg: az osztályviszonyok objektív logikája a szerelmi dolgokban”⁸⁰ — írta Lenin.
⁸⁰ Lenin Művei. 35. köt. 138. old. (oroszul).

A „szabadszerelem” követelése teljesen elfogadhatatlan a szocialista társadalomban. A szovjet társadalomban még megvannak a szerelemmel kapcsolatos kérdések régi, könnyelmű felfogásának csökevényei, melyeket a kapitalista környezet, a züllött burzsoá erkölcs hatása táplál. A szovjet állam, a Kommunista Párt fáradhatatlan harcot vív ezek ellen a csökevények ellen.

A szovjet emberek elítélik az olyan házasságot, amely nem a szerelemre épül. De ugyanígy elítélik a tiszavirág-életű szerelmet is, melynek állandóan újabb és újabb szerelmi partnerre van szüksége. A szovjet ember mindkettőt elveti, és helyébe a proletár „szerelmi házasságot” (Lenin), vagyis a házasfelek közötti kapcsolatok erkölcsi tisztaságán alapuló, törvényesített, tartós szovjet házasságot állítja.

A kommunista erkölcs nagyra becsüli és követendő példának tekinti az egész életen át tartó hitvesi szerelmet. Ez a kapcsolat nem az „idő meghozza a szerelmet” elvére épül, amely a szerelmet a házassággal azonosítja, még akkor is, ha érdekházasságról vagy kényszerházasságról stb. van szó. Ez a szerelem nem felelőtlen szerelem, és nem is a „holtomiglan- holtodiglan” tartó szerelem vallásos istenítése.

A szovjet házasság és család erkölcsi alapját alkotó szerelem, amely mentes az önző számítástól és a vallásos illúzióktól, feltételezi, hogy a házastársak jó barátok, hogy gondoskodnak egymásról, s mindegyikük a másik fél boldogságában látja saját boldogságát; ez a szerelem feltételezi, hogy a házasfelek gyermekeiket a szocialista haza hű fiaivá és leányaivá nevelik, s mindketten szívvel-lélekkel részt vesznek a kommunista társadalom építésében. Az ilyen szerelem magasztos szerelem, mert nemesíti az embereket, tartóssá teszi hitvesi szövetségüket, felelőssé teszi őket egymásért, családjukért, a kommunista társadalom jövendő építőinek neveléséért. Azok a szülők, akik az igaz és tiszta szerelmen alapuló házasságkötést ellenzik, vagy szükségtelen beavatkozásukkal éppenséggel meghiúsítják, a múlt visszataszító hagyományainak szellemében járnak el.

A szerelem elválaszthatatlan a felelősségtudattól. A szovjet ember felelősséggel tartozik a társadalomnak, tudja, hogy tartós családi életet kell megalapoznia, hogy gyermekeiből a társadalmi érdekeket híven szolgáló teljes értékű állampolgárokat kell nevelnie. A szerelem elválaszthatatlan a közösség, a haza, a nép érdekeiért, a kommunizmusért folyó harctól.

A szerelem és a társadalmi kötelességtudat — a szovjet házasság és család legfőbb erkölcsi alapja.

Az a szerelem, amelynek semmi köze sincs a közösség érdekeihez, amely elvonja az embert társadalmi kötelességének teljesítésétől, lényegében véve erkölcstelen. Ma is teljes mértékben érvényes Belinszkij megállapítása: sivár az az élet, amelynek a szerelmen kívül nincs más tartalma. „Ha életünk célja csupán egyéni boldogságunk volna — írja Belinszkij —, egyéni boldogságunkat pedig kizárólag a szerelem jelentené, akkor az élet sírokkal és összetört szívekkel teleszórt sötét pusztaság lenne, pokol, melynek borzalmai elhomályosítanák a szigorú Dante géniusza által életre hívott földi pokol költői képeit. . .” De az ember számára, folytatja Belinszkij, „a szív belső világán kívül” ott van még „az élet nagyszerű világa is . . . az a világ, ahol a gondolat tetté válik, a nemes érzelem pedig hőstetté … A szakadatlan munkának, a szüntelen keletkezésnek és létesülésnek, a jövő és a múlt örök harcának világa ez.”

Az ember magánélete, szerelme igaz örömmel telik meg, ha kapcsolatban van a közösség érdekeivel, a népnek a szabad, boldog életért vívott harcával. A szocialista forradalomnak, a szocializmus és a kommunizmus felépítésének kora ilyen szerelmet hív életre. Ez a szerelem szervesen összefonódik a nép iránt érzett szeretettel. Joggal mondotta Vlagyimir Majakovszkij a szocializmus építőinek szívében lángoló szeretetről, hogy az „lenyűgözőbb az anyegini szerelemnél”.

A szovjet társadalomban a család a nagy szocialista közösség része; ez a család nem állítja szembe a „családi érdekeket” a közérdekekkel, hanem alárendeli az előbbiekét az utóbbiaknak. A családi érdekek és a társadalmi érdekek összhangja a szovjet család jellemző vonása.

A társadalommal szembehelyezkedő családi egoizmus ugyanolyan erkölcstelen, mint minden más egoizmus. Ez a családról alkotott burzsoá nézetek csökevénye, a burzsoá erkölcs maradványa. Ezek a csökevények még megtalálhatók a szovjet társadalomban. Előfordul, hogy egyesek családi érdekeiket szembe állítják a közérdekkel, családi ügyeik vagy a szerelem kedvéért megfeledkeznek társadalmi kötelességükről, és az állam érdekeinek megkárosításától sem riadnak vissza. Az ilyen emberek egyéni érzelmeik rabszolgái, egoisták, akik lábbal tiporják a szovjet erkölcs alapjait.

A kommunista erkölcs, mint már mondottuk, elítéli azt a nézetet, amely szerint a szerelem a fegyelem kategóriáján kívül eső és egyre újabb örömöket hajhászó ösztönös érzés. Lenin a szerelemben megnyilvánuló fegyelem kérdését összekapcsolja az egész társadalmat érintő feladatokkal. Ez azt jelenti, hogy a féktelen és fegyelmezetlen szerelem nemcsak a család, a gyermeknevelés szempontjából káros, hanem a társadalomnak is kárt okoz, zülleszti, szegényíti az embert, meggátolja abban, hogy erőfeszítéseit a társadalmi feladatokra összpontosítsa. „Azok az emberek, akik ide-oda csaponganak, minduntalan váltogatják érzelmeiket, véleményem szerint végső soron nyomorultnak kell hogy érezzék magukat” — mondja Goncsar „Zászlóvivők” című regényének egyik hőse; és ez mélységesen igaz.

A szovjet közvélemény élesen elítéli azokat a házastársakat, akik könnyen váltogatják érzelmeiket, s közben nem gondolnak gyermekeik sorsára. Méltán rótta meg a Pravda a szovjet igazságszolgáltatási szerveket, amiért nem jártak el kellő eréllyel egy „apával” szemben, aki — noha felesége és négy gyermeke volt — minden új munkahelyén új asszonyt szerzett magának, s gyermekeit minden anyagi segítség nélkül hagyta. Az ilyen „apa” csak megvetést érdemel.

A szovjet sajtó gyakran számol be olyan esetekről is, amikor fiatal emberek egymáshoz kötik sorsukat anélkül, hogy előzőleg jól megismerték volna egymást, meggyőződtek volna egymás érzelmeiről. Később kiderül, hogy az, akivel a fiú vagy a leány összekötötte sorsát, nem méltó házastársa szerelmére. Az ilyen házasság a lelki megrázkódtatások egész sorát hozza magával, s előbb-utóbb felbomlik.

Lássunk egy példát. Egy leány, egyik fővárosi főiskola utolsó évfolyamának hallgatója, férjhez megy egy úgynevezett „szolid” emberhez. Még csak meg sem próbálta alaposabban megismerni jövendő élettársát, mert csak az lebegett a szeme előtt, hogy minél előbb férjhez menjen, a fővárosban maradhasson, megfelelő lakáshoz jusson, és így tovább. A házasságnak ezt a tisztán burzsoá felfogását méltán ítélik el a szovjet emberek.

Számos esetben előfordul, hogy fiatal emberek aktívan részt vesznek a közösség életében, a közösség munkájában mindaddig, mig meg nem házasodnak. A házasságkötés után azonban eltávolodnak a közösségtől, abbahagyják társadalmi munkájukat, teljesen begubóznak otthoni életükbe, és csupán az érdekli őket, hogy előnyös munkafeltételekhez jussanak, s keresetük mellett még mellékkeresetre is szert tegyenek. A társadalmi érdekek iránt közömbös emberek megállnak a fejlődésben, ellaposodott nyárspolgárokká válnak. Nem egy férfi a termelőmunkában való részvételt és a közügyekkel való foglalkozást a férj kizárólagos jogának tartja, s úgy gondolkodik, hogy az asszony törődjék csak a háztartással, még ha van is valamilyen képesítése és szakmája. Ha a férj nem akar számolni feleségének azzal a jogos törekvésével, hogy társadalmilag hasznos munkát végezzen, az asszonynak komoly hiányérzete lesz, és ez feldúlja a családi életet.

A szovjet közvélemény éberen őrködik a családi élet szilárdságán, megköveteli a nők jogainak tiszteletben tartását, küzd a házasélet könnyelmű felfogása ellen. A szovjet társadalomra a kiegyensúlyozott, szilárd alapokon nyugvó, munkaszerető család jellemző, mely az őszinte, kölcsönös vonzalomra és a családtagok egymás iránti gondoskodására épül, s amely becsületes, munkaszerető embereket, hazaszerető állampolgárokat nevel. Számtalan példával bizonyíthatnánk, hogy a szovjet társadalomban ez a tipikus családi élet. Kocsetov „A Zsurbin-család” című regényében e munkáscsalád példáján a szovjet család típusát ábrázolja. Összetartó, munkaszerető, becsületes, vendégszerető család a Zsurbinoké, tagjainak szellemi érdeklődési köre sokrétű. A család bármely tagjának sikerével vagy balsikerével az egész család együtt érez; a kölcsönös ragaszkodás azonban nem zárja ki egymás fogyatékosságainak éles bírálatát. A Zsurbinok tudásukkal, tapasztalataikkal, egész életükkel hazájukat és a haladó emberiség ügyét szolgálják. Ennek valamennyien tudatában vannak, s ezért munkájukat alkotó módon végzik, munka közben gyarapítják tudásukat, nem félnek beismerni hibáikat, s kitartóan harcolnak e hibák leküzdéséért.

Ilyen családban, a munkaszeretet és a kölcsönös megbecsülés légkörében, arra nevelődik az ifjúság, hogy komolyan fogja fel az életet, a házasság és a család kérdéseit. Az ilyen légkörben nevelkedett fiataloktól távol áll a felelőtlenség, a burzsoá erkölcsnek ez a csökevénye.

A szovjet törvényhozás megengedi a válást, de mindent elkövet, hogy megakadályozza a könnyelmű, indokolatlan válásokat, amelyek szétzüllesztik a családot, és károsan hatnak a gyermekekre. Aki azt gondolja, hogy a bíróság a kommunista erkölccsel ellentétben cselekszik, amikor a bontóper folyamán a házastársak közötti tényleges viszony kiderítésére és a házasság fenntartására törekszik, az megfeledkezik arról, hogy a kommunista erkölcs a társadalmi érdekeket védi, tehát a család erősítését és a gyermekek neveléséről való gondoskodást tartja szem előtt, nem pedig a házastársak önző érdekeit és szeszélyeit. Ugyanakkor a szovjet törvényhozás a nő érdekeit védelmezi azzal, hogy igyekszik megakadályozni a férj által kezdeményezett indokolatlan válást, mert ilyen esetben rendszerint a nő a szenvedő fél. Amikor a szovjet bíróság azt javasolja a házasfeleknek, hogy állítsák helyre a családi egyensúlyt, s különösen, amikor azt javasolja a férjnek, hogy vegye alaposan fontolóra a válás következményeit a feleség és a gyermekek szempontjából, eljárása a legteljesebb összhangban van a kommunista erkölcs humánus követelményeivel.

Ebből azonban nem következik az, hogy semmilyen válás sem lehet erkölcsileg indokolt. Az OSZFSZK-nak a házasságról, a családról és a gyámságról szóló törvénykönyvéhez fűzött megjegyzések hangsúlyozzák, hogy a bíróság csak akkor bonthatja fel a házasságot, ha arra a meggyőződésre jut, hogy „a válást mélyen átgondolt és alapos indokok teszik szükségessé, s hogy a házasság további fenntartása ellentmond a kommunista erkölcs elveinek és nem teremthet normális feltételeket az együttélés és a gyermekek nevelése számára”. Ez azt jelenti, hogy a házasság felbontásának vagy fenntartásának kérdését a bíróság minden esetben a konkrét tényállásból, a kommunista erkölcs elveiből kiindulva köteles eldönteni. Formalizmusnak itt ugyanúgy nincs helye, mint bárhol másutt.

A szocialista humanizmus szelleme, a nőről és a gyermekről való gondoskodás szelleme hatja át a magzatelhajtás eltiltásáról, a terhes asszonyok, a sokgyermekes és az egyedülálló anyák állami támogatásban való részesítéséről, az anya- és csecsemővédelemről, az anyasági érdemrendek és érdemérmek megalapításáról szóló szovjet törvényeket. A Szovjetunióban olyan megbecsülés és tisztelet övezi az anyákat, különösen a többgyermekes anyákat, mint sehol a világon, nem is szólva arról a tekintélyes anyagi támogatásról, melyet a szovjet állam a sokgyermekes és az egyedülálló anyáknak nyújt. Az említett törvények mind arra hivatottak, hogy erősítsék a szovjet családot, amelynek igen fontos társadalmi funkciója, hogy életet adjon a következő nemzedéknek, és a gyermekeket kommunista szellemben nevelje.

A szovjet törvényhozás védelmezi a szovjet család erkölcsi pilléreit, és erélyesen harcol a burzsoá erkölcsnek ezen a területen jelentkező csökevényei ellen. Míg a burzsoá házasságkötés általában nélkülözi az erkölcsi alapot, és tisztán jogi intézmény (lerögzíti a házasságra lépő személyek gazdasági egyezségét), a szovjet családi és házassági kapcsolatok szemléltetően mutatják a jog és az erkölcs egységét. A szovjet családban nincs helye az ellenségeskedésnek szülők és gyermekek között. Annál gyakoribb az ilyen ellenségeskedés a burzsoá családban, ahol a gyermekek nemegyszer szüleik halálára spekulálnak, és az örökségen marakodnak. A szovjet közvélemény élesen elítéli azt a férjet, aki durván bánik feleségével, azokat a szülőket, akik rideg bánásmódot tanúsítanak gyermekeikkel szemben, s ugyanígy elítéli a szüleikkel lelketlenül bánó gyermekeket is. Az ilyen szégyenletes magatartást a szovjet sajtó megbélyegzi, a társadalmi szervezetek megvitatják, illetve — az eset súlyosságától függően — a bíróság is megtárgyalja. A családi életnek azokat a durva kinövéseit, amelyeket azelőtt „családi ügynek” tekintettek és a tőkés országokban ma is annak tekintenek (a feleség „móresre tanítása”, a megfélemlítéssel történő gyermeknevelés stb.), s amelyek iránt a törvény és a közvélemény a múltban teljesen közömbös volt, a szovjet törvény és a szovjet erkölcs társadalomellenes és a kommunista erkölcs elveivel ellenkező cselekedetnek nyilvánítja. Gorkij 1934-ben, a szovjet írók I. Országos Kongresszusán csodálatosan egyszerű és világos szavakkal beszélt arról a szó nemes értelmében vett igazi emberi kapcsolatról, amely a szovjetországban a szülők és a gyermekek között kialakult. „Azt hiszem, nem tévedek, ha megállapítom, hogy a szülők egyre gondosabban és gyengédebben bánnak gyermekeikkel. Szerintem ez teljesen természetes, hiszen ezek a gyerekek az elsők az emberiség egész történetében, akiknek igazi öröksége nem a szülőktől rájuk hagyott pénz, ház és bútor, hanem akik igazi, hatalmas értéket örökölnek: a szocialista államot, melyet apjuk és anyjuk munkája teremtett meg.”

A Szovjetunióban egyszer s mindenkorra eltűntek a régi rend átkos viszonyai, amelyek sokszor megfosztották a munkást a családalapítás lehetőségétől, kereskedelem tárgyává tették a munkások gyermekeit. Egyszer s mindenkorra megszűnt az az idő, amikor gyakori jelenség volt, hogy a nőnek a termelésbe való bevonása következtében az erős fizikumú férfi elvesztette kenyerét és a háztartással volt kénytelen foglalkozni, míg a gyönge asszony az egész családot eltartotta. „Ez az állapot, mely a férfit elférfiatlanítja és a nőt megfosztja nőiességétől anélkül, hogy a férfinak igazi nőiességet és a nőnek igazi férfiasságot kölcsönözne, amely mindkét nemet és bennük az emberiséget a leggyalázatosabban megalázza, ez az állapot sokat magasztalt civilizációnk végső következménye . . .”⁸¹ — írta Engels.
⁸¹ Engels. A munkásosztály helyzete Angliában. Szikra 1954,185. old.

A szovjet társadalomban, ahol nincs kizsákmányolás, nyomor és munkanélküliség, ahol emberi munkafeltételek vannak, ahol a párt és a kormány minden igyekezetével azért küzd, hogy megszabadítsa a nőt a háztartás gondjaitól, a család az az egység, amelyen belül szabadon fejlődik mind a férfi, mind pedig a nő emberi méltósága, szabadon fejlődnek a házastársak közötti, a szülők és a gyermekek közötti igazi emberi kapcsolatok. A szovjet család a szülők iránti tisztelet és kötelességtudat, a szülőkről való gondoskodás szellemében neveli a gyermekeket.

A munkaképtelen szülők segítése a gyermekek állampolgári és erkölcsi kötelessége. Aki e kötelességét elmulasztja, azt szigorúan elítéli a szovjet közvélemény, elítélik a szovjet törvények. A szovjet emberek megbélyegzik azokat, akik figyelmetlenek szüleikkel szemben, vagy ami még rosszabb, lelketlenül és durván bánnak velük. Ilyen jelenségek sajnos még előfordulnak a szovjet életben. A sajtóban olvashattuk az alábbi esetet: I. kolhozparaszt gyermekei az apa halála után eladták apjuk házát, felosztották ingóságait, de arra „elfelejtettek” gondolni, hogy vajon hol fog élni az édesanyjuk. Az öregasszony kénytelen volt hol egyik, hol másik gyermekénél lakni, de mindegyikük rosszul bánt vele, s kiüldözte a házból. Végül is a kórházban jutott pihenőhöz, csak itt részesült figyelmes bánásmódban. Felgyógyulása után azonban egyik gyermeke sem akarta többé befogadni a házába. A szovjet emberekből természetesen mélységes felháborodást váltott ki, hogy a gyermekek ilyen aljas módon viselkedtek édesanyjukkal szemben, aki szülte és felnevelte őket.

A szovjet emberek hasonló felháborodással olvasták azt a levelet, melyet egy anya intézett a Komszomolszkaja Pravda szerkesztőségéhez: „Anya vagyok, őt gyermeket neveltem fel a hazának, öt kommunistát, becsületes és tiszta embert. De a hatodik megmérgezte öreg napjaimat. Tizenhét esztendős, goromba velem, nemegyszer félrevezet, nem akar osztozni a munkámban és gondjaimban. Nemrég életem legnehezebb napját éltem át: a fiam megfenyegetett öklével, és kijelentette, hogy még nem ismerem az erejét.” A szülőkkel szembeni ilyen magatartás szégyenletes és tűrhetetlen a szovjet társadalomban.

A család arra hivatott, hogy a haza, a nép szeretetére nevelje a gyermekeket, arra nevelje őket, hogy egyéni érdekeiket alá tudják rendelni a közösség érdekeinek, hogy az élet minden területén harcolni tudjanak a nehézségek ellen, és le tudják küzdeni azokat. A család nem nézheti ölbe tett kézzel, ha a gyermek magatartása társadalomellenes, ha ellentétbe kerül a közösség érdekeivel. A szülőknek mindent el kell követniük, hogy gyermekeik tiszteletben tartsák a társadalom érdekeit, a szocialista együttélés szabályait. Ez a szülők legfontosabb állampolgári és erkölcsi kötelessége a társadalommal, gyermekeikkel szemben.

Ha a hitvesi szeretet, a szülők és a gyermekek egymásiránti szeretete csak a szűk családi körben érezteti hatását és nélkülöz minden társadalmi tartalmat, akkor ez a szeretet nem lehet igazán emberi, humánus szeretet. Már Scsedrin kigúnyolta egyik művében a „baba”-anyát, aki fiát is babának, elkényeztetett úrfinak nevelte, s gyermekkorától kezdve arra szoktatta, hogy önmagát tekintse a világ közepének. Ez a régi társadalom kiváltságos rétegeire jellemző káros nevelési módszer a kapitalizmus csökevényeként egyes szovjet családokban is megmaradt. Az ilyen szeretet nem egyéb, mint majomszeretet. Ha a szülők mindenáron igyekeznek gyermekeik kedvében járni, kielégíteni minden szeszélyüket, ha nem ellenőrzik őket és elnézik legsúlyosabb cselekedeteiket is, az így teremtett légkör nem segítheti elő a szilárd erkölcsi alapelvek kialakulását. Az ilyen légkör csupán arra alkalmas, hogy egoistákká, erkölcsi nyomorékokká tegye a gyermekeket.

Hasonlóképpen az a nevelés, amelynek alapja a büntetéssel való fenyegetés, a fenyítés és a verés, szintén csak arra alkalmas, hogy megnyomorítsa a gyermekeket, és vagy „javíthatatlanokká”, vagy pedig gyáva, képmutató emberekké, talpnyalókká tegye őket. A Makarenko által kidolgozott elv, amely megköveteli, hogy „minél igényesebbek legyünk az emberrel szemben, és minél nagyobb megbecsülést tanúsítsunk irányában”, a helyes erkölcsi nevelés egyik legfontosabb elve. De ennek az elvnek megvalósítására, vagyis a helyes kommunista nevelés biztosítására csak azok a szülők képesek, akik maguk is a kommunista erkölcs követelményeinek szellemében nevelkedtek, s akik nem sajnálják a fáradságot, ha gyermekeik neveléséről van szó. Sok szülő nem kíséri kellő figyelemmel gyermeke fejlődését. Előfordul, hogy a gyermekek úgyszólván különálló életet élnek a családban, mert a szülői gondoskodás teljes egészében a gyermekek anyagi ellátásában merül ki. A „nevelés” ösztönösen folyik, ezért egyes véletlen barátságok, ismeretségek végzetes következményekkel járhatnak (és nemegyszer járnak is) a gyermekekre nézve. Az is előfordul, hogy a szülők saját kényelmüknek megfelelően oldják meg gyermekeik nevelésének problémáját, s megfeledkeznek a társadalommal szemben fennálló szülői kötelességükről. A sajtó beszámolt egy esetről, amikor a szülők az apa új munkahelyéhez közelebb eső lakásba költöztek, de régi lakásukat is fenn akarták tartani, ezért kiskorú leányukat otthagyták, s nevelését idegenekre bízták. A szülői gondoskodást és figyelmet nélkülöző nevelés káros következményei hamarosan megmutatkoztak. A leányka rosszul tanult, hozzászokott a henye életmódhoz, hazudott tanárainak és barátainak. Ki mint vet, úgy arat. Ezért amikor a szülők csodálkoznak gyermekeik visszataszító viselkedésén, mindenekelőtt őket magukat kell megkérdezni, hogyan nevelték gyermekeiket.

A példa ereje, a szülők erkölcsi tekintélye, a szülők közötti kapcsolatok tisztasága, a család egész életének — magánéletének és társadalmi életének — helyes megszervezése óriási, mondhatnánk döntő jelentőségű a gyermekek nevelése szempontjából. A szülőknek egy percig sem szabad szem elől téveszteniük, hogy mérhetetlen felelősséggel tartoznak a társadalomnak: hazaszerető, bátor, elszánt, minden akadály elhárítására kész, becsületes és tiszta lelkű szovjet honpolgárokat kell nevelniök. Az ilyen nevelésért hálás lesz a szülőknek az ország, hálásak lesznek maguk a gyermekek is. Ivan Vazov, a nagy bolgár hazafi egyik versében a hálás fiút szólaltatja meg, aki megköszöni anyjának, hogy jó honpolgárrá, a nép szabadságáért és boldogságáért küzdő harcossá nevelte:

Szavaddal mindig a jó felé tereltél
Hogy hűn szolgálhassam hazám,
S mert jó honpolgárrá s emberré neveltél,
Ezért vagy kétszer is anyám.

A család keretén belül történő erkölcsi nevelés problémájának taglalása nem könyvünk feladata, ezért e kérdéssel itt külön nem foglalkozunk.

***

SaLa