Írta: V. I. Lenin

A proletariátus feladatai forradalmunkban

A proletárpárt platformjának tervezete

A jelenlegi történelmi helyzetet Oroszországban a következő alapvonások jellemzik:

A lezajlott forradalom osztályjellege

1. A régi cári hatalom, amely csak maroknyi feudális földesurat képviselt, akik az egész államgépezetet (a hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki kart) irányították, össze van törve és félre van állítva, de nincs megsemmisítve. A monarchiát forma szerint nem szüntették meg. A Romanov- banda folytatja monarchista cselszövéseit. A feudális földesurak óriási földbirtokait nem számolták fel.

2. Az államhatalom Oroszországban egy új osztály kezébe, nevezetesen a burzsoázia és az elburzsoásodott földbirtokosok osztályának kezébe ment át. Ennyiben a burzsoá-demokratikus forradalom Oroszországban befejeződött.

A hatalomra került burzsoázia blokkot (szövetséget) kötött a nyíltan monarchista elemekkel, akik hallatlan igyekezettel támogatták 1906 —1914-ben Véres Miklóst és Akasztó Sztolipint (Gucskov és más, a kadetoknál jobboldalibb politikusok). Lvovnak és Társainak új burzsoá kormánya tárgyalni igyekezett és tárgyalásokba is bocsátkozott a Romanovokkal a monarchia helyreállításáról Oroszországban. Ez a kormány, hangzatos forradalmi frázisok kíséretében, a régi rend híveit nevezi ki a vezető tisztségekre. Ez a kormány azon van, hogy az államgépezet egész apparátusát (a hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki kart) minél kevésbé reformálja meg és a burzsoázia kezére játssza. A tömegakciók forradalmi kezdeményezését és a hatalomnak a nép által alulról való megragadását — a forradalom valódi sikereinek ezt az egyetlen biztosítékát — az új kormány máris kezdi mindenképpen akadályozni.

Ez a kormány mindeddig még csak ki sem tűzte az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának időpontját. A földesúri földbirtokhoz, a feudális cárizmusnak ehhez az anyagi alapjához, nem nyúl hozzá. Ennek a kormánynak eszeágában sincs, hogy a monopolista pénzügyi szervezetek, a nagybankok, a kapitalista szindikátusok és kartellek stb. működésének kivizsgálásához, a működés adatainak közzétételéhez és e szervezetek ellenőrzéséhez hozzáfogjon.

Az új kormányban a legfőbb, a döntő miniszteri tárcák (a belügyminisztérium és a hadügyminisztérium, vagyis a hadsereg és a rendőrség, a hivatalnoki kar, a tömegek elnyomását szolgáló egész gépezet fölötti parancsnoklás) közismert monarchisták és a földesúri nagybirtok híveinek kezében vannak. A kadetok, az újsütetű republikánusok, a botcsinálta republikánusok másodrendű tárcákat kaptak, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a nép fölötti parancsnoklással és az államhatalom gépezetével. A. Kerenszkij, a trudovikok képviselője és „szintén-szocialista”, egyáltalán semmiféle szerepet sem játszik, az ő dolga csak annyi, hogy hangzatos frázisokkal elaltassa a nép éberségét és figyelmét.

Mindezeknél az okoknál fogva az új polgári kormány még a belpolitika terén sem érdemli meg a proletariátus legcsekélyebb bizalmát sem, és nem engedhető meg, hogy a proletariátus ennek a kormánynak bármiféle támogatást nyújtson.

Az új kormány külpolitikája

3. A külpolitikában, amelyet az objektív körülmények most előtérbe állítanak, az új kormány az imperialista háború folytatásának, az imperialista hatalmakkal, Angliával, Franciaországgal stb. szövetségben, a tőkés zsákmány felosztásáért, a kis és gyenge népek elnyomásáért viselt háború folytatásának a kormánya.

Az új kormány, amely az orosz tőke, és az orosz tőke hatalmas pártfogója és gazdája, az egész világon a leggazdagabb angol-francia imperialista tőke érdekeinek van alávetve — ellentétben azokkal a kívánságokkal, amelyeket Oroszország népeinek kétségtelen többsége a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjei útján a leghatározottabb formában kinyilvánított —, nem tett semmiféle reális lépést a kapitalisták érdekeiért folyó népmészárlás beszüntetésére. Még azokat a nyilvánvalóan rablásra irányuló titkos szerződéseket sem hozta nyilvánosságra (Perzsia felosztásáról, Kína megrablásáról, Törökország megrablásáról, Ausztria felosztásáról, Kelet-Poroszország elvételéről, a német gyarmatok elvételéről stb.), amelyek Oroszországot tudvalevőleg az angol-francia imperialista rablótőkéhez kötik. Ez a kormány megerősítette ezeket a szerződéseket, amelyeket a cárizmus kötött — a cárizmus, amely az évszázadok folyamán más zsarnokoknál és kényuraknál is több népet rabolt ki és nyomott el, a cárizmus, amely nemcsak hogy elnyomta, de meg is gyalázta és meg is rontotta a nagyorosz népet azzal, hogy más népek hóhérává tette.

Az új kormány, miután megerősítette ezeket a gyalázatos és rabló szerződéseket, nem javasolt azonnali fegyverszünetet valamennyi hadviselő népnek, annak ellenére, hogy Oroszország népeinek többsége a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei útján világosan kifejezte ezt a követelését. A kormány ezt a kérdést ünnepélyes, hangzatos, hivalkodó, de teljesen üres nyilatkozatokkal és frázisokkal ütötte el, amelyek a burzsoá diplomaták szájában mindig arra szolgáltak és szolgálnak, hogy az elnyomott nép hiszékeny és naiv tömegeit becsapják.

4. Ezért az új kormány a külpolitika terén a legcsekélyebb bizalmat sem érdemli, sőt, ha valaki még mindig olyan követeléseket támasztana vele szemben, hogy nyilvánítsa ki Oroszország népeinek békeakaratát, hogy mondjon le az annexiókról stb. stb., ez a valóságban nem jelentene mást, mint azt, hogy becsapja a népet, megvalósíthatatlan reményeket kelt benne, késlelteti öntudatának tisztulását, közvetve megbékíti a háború folytatásával, amelynek igazi társadalmi jellegét nem jámbor óhajok határozzák meg, hanem a háborút viselő kormány osztályjellege, a kormány által képviselt osztálynak Oroszország, Anglia, Franciaország stb. imperialista finánctőkéjével való kapcsolata, az a reális, valóságos politika, amelyet ez az osztály folytat.

A sajátos kettőshatalom és osztályjelentősége

5. Forradalmunk legfőbb sajátossága, mely a legsürgetőbben követeli, hogy figyelmesen megvizsgálják — az a kettőshatalom, mely mindjárt a forradalom győzelme utáni első napokban kialakult.

Ez a kettőshatalom abban nyilvánul meg, hogy két kormány van: a burzsoázia fő, igazi, valóságos kormánya, Lvov és Társai „Ideiglenes Kormánya”, amelynek kezében van a hatalom valamennyi szerve, és egy kiegészítő kormány, mellékkormány, „ellenőrző” kormány, a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje formájában, amelynek kezében nincsenek államhatalmi szervek, de közvetlenül a nép nyilvánvaló és feltétlen többségére, a felfegyverzett munkásokra és katonákra támaszkodik.

Ennek a kettőshatalomnak osztályeredete azzal magyarázható, és osztályjelentősége abban áll, hogy az 1917-es márciusi orosz forradalom nemcsak elsöpörte az egész cári monarchiát és nemcsak átadta az egész hatalmat a burzsoáziának, hanem egyben közvetlen közel jutott a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájához. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje és más, helyi Szovjetjei éppen ezt a diktatúrát (vagyis olyan hatalmat, amely nem törvényre, hanem a lakosság felfegyverzett tömegeinek közvetlen erejére támaszkodik) és éppen az említett osztályok diktatúráját jelentik.

6. Az orosz forradalom következő, a legnagyobb mértékben fontos sajátossága az, hogy a Katona- és Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje, amely minden jel szerint a helyi Szovjetek többségének a bizalmát bírja, önként átadja az államhatalmat a burzsoáziának és a burzsoázia Ideiglenes Kormányának, önként lemond az elsőbbségről annak javára azzal, hogy egyességet köt vele a kormány támogatásáról, maga pedig beéri a megfigyelő, az Alkotmányozó Gyűlés összehívására ügyelő ellenőr szerepével (az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának határidejét az Ideiglenes Kormány mindeddig még csak nyilvánosságra sem hozta).

Ez a rendkívül sajátságos, a történelemben ilyen formában nem tapasztalt körülmény két diktatúrának össze- és egybefonódását hozta létre: az egyik a burzsoázia diktatúrája (mert Lvov és Társainak kormánya diktatúra, vagyis olyan hatalom, amely nem törvényre és nem a népakarat előzetes megnyilvánulására támaszkodik, hanem a hatalomnak erőszak útján való megragadására, és a hatalmat egy meghatározott osztály, mégpedig a burzsoázia ragadja meg), a másik a proletariátus és a parasztság diktatúrája (a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje).

A legkisebb kétség sem férhet ahhoz, hogy az ilyen „összefonódás” sokáig nem állhat fenn. Két hatalom nem lehet az államban. Egyiküknek meg kell semmisülnie és az egész orosz burzsoázia már minden erejével, minden módon, mindenütt azon fáradozik, hogy eltávolítsa az útból, megfossza erejétől, a semmivel tegye egyenlővé a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjeit, hogy megteremtse a burzsoázia egyeduralmát.

A forradalom fejlődésében a kettőshatalom csak átmenetet fejez ki, amikor a forradalom már túlhaladt a szokásos polgári-demokratikus forradalmon, de még nem ért el a proletariátus és a parasztság „tiszta” diktatúrájáig.

Ennek az átmeneti ingatag helyzetnek osztályjelentősége (és osztály szempontból való magyarázata) a következő: mint minden forradalom, a mi forradalmunk is a tömegek legnagyobb hősiességét és önfeláldozását követelte meg a cárizmus elleni harcban és ugyanakkor egy csapással rengeteg kispolgárt vont be a mozgalomba.

Minden valóságos forradalomnak egyik fő, tudományos és gyakorlati-politikai ismertetőjele az, hogy szokatlanul gyorsan, hirtelen és ugrásszerűen emelkedik a politikai életben, az állam berendezésében való aktív, önálló, tényleges részvételre áttérő „nyárspolgárok” száma.

Így van ez Oroszországban is. Oroszország most forrong. Milliók és tízmilliók, akik politikailag egy évtizeden át szunnyadtak, akiket a rettenetes cári iga, a földesurak és gyárosok számára végzett kényszermunka teljes politikai tétlenségre kárhoztatott, most felébredtek és belesodródtak a politikába. Ámde kik ezek a milliók és tízmilliók? Többnyire kistulajdonosok, kispolgárok, olyan emberek, akik a tőkések és a bérmunkások között a középen állnak. Oroszország valamennyi európai ország között a legkispolgáribb ország.

A hatalmas kispolgári hullám mindent elárasztott, nemcsak számbeli súlyával, de eszmeileg is ránehezedett az öntudatos proletariátusra, azaz igen széles munkásköröket fertőzött meg, árasztott el kispolgári politikai nézetekkel.

A kispolgárság az életben a burzsoáziától függ, maga is tulajdonos módjára, nem pedig proletármódra él (ha a társadalmi termelésben elfoglalt helyét tekintjük), gondolkozásmódjában pedig a burzsoáziát követi.

Hiszékeny és nem öntudatos magatartás a kapitalisták, a béke és a szocializmus legádázabb ellenségei iránt — ez az, ami Oroszországban a tömegek mai politikáját jellemzi, ez az, ami forradalmi gyorsasággal nőtt ki ennek a valamennyi európai ország között legkispolgáribb országnak társadalmi és gazdasági talaján. Ez az osztályalapja annak az „egyességnek” (hangsúlyozom, hogy nem annyira szabályszerű egyességre, mint inkább a tényleges támogatásra, hallgatólagos egyességre, a hatalom iránti hiszékeny, nem öntudatos engedékenységre gondolok), amely az Ideiglenes Kormány és a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje között létrejött. Ez az egyesség Gucskovnak zsíros falatot, valóságos hatalmat juttatott, a Szovjetnek pedig ígéreteket, tiszteletet (ideig-óráig), hízelgést, frázisokat, fogadkozásokat, hajbókolást a Kerenszkijek részéről.

Az oroszországi proletariátus számbeli gyengesége, öntudatosságának és szervezettségének elégtelensége — ugyanannak az éremnek a másik oldala.

Valamennyi narodnyik párt, az eszereket is beleértve, mindig kispolgári párt volt, a Szervező Bizottság pártja (Csheidze, Cereteli stb.) szintén; a pártonkívüli forradalmárokat (Sztyeklov és mások) hasonlóképpen elragadta az ár, vagy pedig nem lettek úrrá, nem tudtak úrrá lenni az áron.

A taktikának az eddigi fejtegetésekből következő sajátszerűsége

7. A valóságos helyzet fentemlített sajátszerűségéből következik a jelenlegi pillanat taktikájának az a sajátszerűsége, amelynek figyelembevétele a marxistára nézve kötelező, minthogy a marxistának az objektív tényekkel, a tömegekkel és osztályokkal, nem pedig egyes személyekkel stb. kell számolnia.

Ez a sajátszerűség mindenekelőtt azt követeli meg, hogy „ecetet és epét öntsünk a forradalmi-demokratikus frázisok cukros vizébe” (mint Tyeodorovics elvtárs, pártunk Központi Bizottságának tagja, a vasúti alkalmazottak és munkások petrográdi összoroszországi kongresszusának tegnapi ülésén — nagyon találóan — mondotta). Megköveteli a bíráló tevékenységet, az eszerek és a szociáldemokrata kispolgári pártok hibáinak megmagyarázását, az öntudatos-proletár, a kommunista párt elemeinek előkészítését és összefogását, a proletariátus kiszabadítását az „általános” kispolgári őrület karmaiból.

Ez „csak” propaganda-munkának látszik. A valóságban ez a leggyakorlatibb forradalmi munka, mert nem lehet előrelendíteni az olyan forradalmat, amely megtorpant, frázisokba fulladt, „egyhelyben topog”, de nem külső akadályok következtében, nem azért, mert a burzsoázia erőszakot alkalmaz ellene (Gucskov egyelőre még csak fenyegetőzik azzal, hogy erőszakot fog alkalmazni a katonatömegekkel szemben), hanem azért, mert a tömegek hiszékenyen öntudatlanok.

Csak ha harcolunk ez ellen a hiszékeny öntudatlanság ellen (és ez ellen kizárólag eszmei harcot lehet és kell folytatni, elvtársias meggyőzés és az élet tapasztalataira való hivatkozás útján), csakis akkor szabadulhatunk fel a forradalmi frázisok mostani tobzódásának uralma alól és adhatunk valóban előrelendítő lökést a proletárok öntudatosodásának, s ugyanúgy a tömegek öntudatosodásának és a tömegek bátor, elszánt helyi kezdeményezésének, csakis akkor segíthetjük elő azt, hogy a tömegek maguk váltsák valóra, fejlesszék tovább és szilárdítsák meg a szabadságjogokat, a demokráciát, és azt az elvet, amely szerint az egész földnek az egész nép birtokában kell lennie.

8. A burzsoá és földbirtokos kormányok világszerte szerzett tapasztalataik alapján két módszert dolgoztak ki arra, hogyan tartsák a népet elnyomatásban. Az első: az erőszak. I. Romanov Miklós — Deres Miklós, és II. Miklós — Véres Miklós megmutatták az orosz népnek az ilyen hóhérmódszerek alkalmazásának minden lehető és lehetetlen változatát. De van egy másik módszer is, amelyet a nagy forradalmak és forradalmi tömegmozgalmak egész során „okult” angol és francia burzsoázia dolgozott ki a legjobban. Ez a módszer: az ámításnak, a hízelgésnek, a frázisoknak, a milliónyi ígéretnek, a garasos borravalóknak, a lényegtelen engedményeknek és a lényeghez való ragaszkodásnak a módszere.

A jelenlegi pillanat sajátossága Oroszországban: szédítően gyors átmenet az első módszerről a másodikra, a nép elleni erőszakról a népnek való hízelgésre, a népnek ígéretekkel való áltatására. Vaszka kandúr csak hallgatja és eszik tovább. Miljukov és Gucskov kezükben tartják a hatalmat, őrzik a tőke profitját, folytatják az imperialista háborút az orosz és az angol-francia tőke érdekében — és közben ígéretekkel, szavalatokkal, hatásvadászó nyilatkozatokkal felelgetnek az olyan „szakácsok” beszédeire, mint Csheidze, Cereteli, Sztyeklov, akik fenyegetőznek, intenek, átkozódnak, könyörögnek, követelnek, kinyilatkoztatnak . . . Vaszka kandúr csak hallgatja — és eszik tovább.

S a hiszékeny öntudatlanság és az öntudatlan hiszékenység napról napra csökkenni fog, különösen a proletárok és a szegényparasztok között, akiket az élet (társadalmi és gazdasági helyzetük) arra tanít, hogy ne higgyenek a kapitalistáknak.

A kispolgárság vezéreinek a burzsoázia iránti bizalomra „kell” oktatniok a népet. A proletároknak bizalmatlanságra kell a népet oktatniok.

A forradalmi „honvédelem” és osztályjelentősége

9. A „majdnem mindent” elöntő kispolgári áradat legnagyobb, legkirívóbb megnyilvánulása kétségtelenül a forradalmi „honvédelem”. Ez az orosz forradalom további fejlődésének és sikerének legádázabb ellensége.

Aki ebben a kérdésben lépre ment és nem tudott kiszabadulni, az elveszett a forradalom számára. De a tömegek másképpen kerülnek csapdába, mint a vezérek és másképpen, a fejlődés más útján, más módon szabadulnak ki.

A forradalmi „honvédelem” egyrészt annak gyümölcse, hogy a burzsoázia becsapja a tömegeket, annak gyümölcse, hogy a parasztság, valamint a munkások egy része is, hiszékenyen öntudatlan, másrészt pedig a kistulajdonos érdekeit és szempontjait fejezi ki, aki bizonyos fokig maga is érdekelt az annexiókban és a bankprofitban, aki „szentül” őrzi a cárizmus hagyományait, amely a nagyoroszokat megrontotta a más népeken való hóhérkodással.

A burzsoázia becsapja a népet, a népnek a forradalommal kapcsolatban érzett nemes büszkeségére spekulál és úgy tünteti fel a dolgot, hogy a forradalomnak ez a jelenlegi szakasza, amikor a cári monarchiát a Gucskov—Miljukov-féle majdnem-köztársaság váltotta fel, megváltoztatta az Oroszország által viselt háború társadalmi és politikai jellegét. És a nép ezt — egy időre — elhitte, nagymértékben a régi idők előítélete következtében, amely arra készteti, hogy a nagyoroszon kívül Oroszország más népeiben olyasvalamit lásson, ami a nagyoroszok tulajdona vagy ősi birtoka. A nagyorosz nép gálád megrontása a cárizmus által, mely a nagyorosz népet arra nevelte, hogy más népekben valami alsóbbrendűt, valami „jogosan” Nagy-Oroszországhoz tartozót lásson, nem tűnhetett el egycsapásra.

Nekünk értenünk kell ahhoz, hogy megmagyarázzuk a tömegeknek, hogy a háború társadalmi és politikai jellegét nem egyes személyek és csoportok, sőt nem is az egyes népek „jóakarata” határozza meg, hanem: a háborút viselő osztály helyzete, az osztály politikája, melynek a háború folytatása, a tőkének mint a modern társadalom uralkodó gazdasági erejének kapcsolatai, a nemzetközi tőke imperialista jellege, Oroszországnak Angliától és Franciaországtól való függése a pénzügyek, a bankok, a diplomácia terén stb. Mindezt ügyesen, a tömegek számára érthetően megmagyarázni nem könnyű dolog, senki közülünk nem tudná ezt egyszerre hibátlanul elvégezni.

De propagandánk irányának, helyesebben tartalmának, ilyennek és csakis ilyennek kell lennie. A forradalmi „honvédelemnek” tett legcsekélyebb engedmény — árulás a szocializmussal szemben, a nemzetköziség teljes megtagadása, akármilyen szép frázisokkal, akármilyen „gyakorlati” meggondolásokkal igyekeznek is azt igazolni.

A „le a háborúval” jelszó, természetesen, helyes, de nem számol a jelenlegi feladatok sajátosságaival, nem számol azzal, hogy másképpen kell megközelíteni a széles tömegeket. Ez a jelszó, szerintem, hasonlít a „le a cárral” jelszóra, amellyel a „régi jó idők” ügyetlen agitátora minden teketória nélkül a falura ment és — ott jól elverték. A forradalmi „honvédelemnek” a tömegekből való hívei jóhiszeműek — nem egyéni, hanem osztályértelemben —, vagyis olyan osztályokhoz tartoznak (munkások és szegény parasztok), amelyeknek az annexiókból és az idegen népek elnyomásából valóban semmi hasznuk nincs. Ezeket nem szabad egy kalap alá venni a burzsoákkal és az „intellektuel” urakkal, akik nagyon jól tudják, hogy nem lehet lemondani az annexiókról, ha nem mondanak le a tőke uralmáról, és akik szép frázisokkal, szertelen ígéretekkel, számtalan biztatással, lelkiismeretlenül becsapják a tömegeket.

A „honvédelemnek” a tömegekből való híve egyszerűen, nyárspolgári szemmel nézi a dolgot: „Én nem akarok annexiót, a német «szorítja» az én torkomat, tehát igaz ügyet védelmezek, és egyáltalán nem holmi imperialista érdekeket.” Az ilyen embernek újra és újra meg kell magyarázni, hogy nem az ő személyes óhajairól, hanem a tömegek, az osztály viszonyairól és feltételeiről, politikai viszonyokról és feltételekről, a háborúnak a tőke érdekeivel és a bankok nemzetközi hálózatával való összefüggéséről stb. van szó. Csak a „honvédelem” ellen folytatott ilyen harc komoly harc és biztat — talán nem nagyon gyors, de biztos és maradandó — sikerrel.

Hogyan lehet befejezni a háborút?

10. A háborút nem lehet „tetszés szerint” befejezni. Nem lehet az egyik fél határozatával befejezni. Nem lehet befejezni azzal, hogy — egy „honvédő” katona szavaival élve — „földbe döfjük a szuronyt”.

A háborút nem lehet befejezni a különböző országok szocialistáinak „megegyezésével”, a világ proletárjainak „akciójával”, a népek „akaratával” stb. — minden ilyenfajta frázis, amellyel a „honvédő” és félig „honvédő”, félig internacionalista újságok cikkei tele vannak, valamint a számtalan határozat, felhívás, kiáltvány, a Katona- és Munkásküldöttek Szovjetjének határozatai — mindezek a frázisok nem egyebek, mint kispolgárok üres, ártatlan, jámbor óhajai. Mi sem ártalmasabb ezeknél a „népek békeakaratának kinyilatkoztatásával”, a proletariátus forradalmi akcióinak sorrendjével (az orosz proletariátus után a németen „van a sor”) stb. kapcsolatban hangoztatott frázisoknál. Mindez luiblanizmus, édes álmodozás, „politikai kampányokkal” való játék, lényegében csak a Vaszka kandúrról szóló mese ismételgetése.

A háborút nem a rabló kapitalisták rosszakarata idézte elő, bár kétségtelenül csakis az ő érdekükben folyik, csakis őket gazdagítja. A háborút a világtőke félévszázados fejlődése, a világtőke milliárd meg milliárd szálai és kapcsolatai hozták létre. Nem lehet kiugrani az imperialista háborúból, nem lehet demokratikus, erőszak nélküli békét elérni, ha nem döntjük meg a tőke uralmát, ha az államhatalom nem megy át egy másik osztály, a proletariátus kezébe.

Az 1917-es február—márciusi orosz forradalom az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának kezdete volt. Ez a forradalom megtette az első lépést a háború befejezése felé. Csak a második lépés biztosíthatja a háború befejezését, nevezetesen az, ha az államhatalom átmegy a proletariátus kezébe. Ez lesz a kezdete az egész világra kiterjedő „frontáttörésnek” — a tőkés érdekek frontja áttörésének, és csakis ennek a frontnak áttörése után szabadíthatja meg a proletariátus az emberiséget a háború borzalmaitól és ajándékozhatja meg a tartós béke áldásaival.

És az orosz forradalom a tőke „frontjának” ilyen „áttöréséhez” máris egészen közel vitte Oroszország proletariátusát azzal, hogy megteremtette a Munkásküldöttek Szovjetjeit.

A forradalmunkból kinövő új államtípus

11. A Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeit nemcsak abban a tekintetben nem értik meg, hogy a többség nem látja világosan osztályjelentőségüket, szerepüket az orosz forradalomban. Nem értik meg a Szovjeteket abban a tekintetben sem, hogy új államformát, helyesebben, új államtípust képviselnek.

A burzsoá államok legtökéletesebb, legelőrehaladottabb formája a parlamentáris demokratikus köztársaság: a hatalom a parlament kezében van; az államgépezet, a kormányzás gépezete és szervei a szokásosak: állandó hadsereg, rendőrség és hivatalnoki kar, amely a valóságban le nem váltható, kiváltságokkal rendelkezik és a nép fölött áll.

De a forradalmi korszakok a XIX. század végétől a demokratikus állam legfelsőbb típusát hozzák létre, az olyan államot, amely bizonyos vonatkozásban, Engels kifejezése szerint, már megszűnik állam lenni, „már nem is . . . állam a szó szoros értelmében”. Ez — a Párizsi Kommün típusú állam, amely a néptől elkülönült hadsereget és rendőrséget magának a népnek egyenes és közvetlen felfegyverzésével váltja fel. Ez a Kommün lényege, a Kommüné, melyet hazugságokkal és rágalmakkal árasztottak el a burzsoá írók, és amelyről tévesen állították többek között azt, hogy azonnal „be akarta vezetni” a szocializmust.

1905-ben és 1917-ben az orosz forradalom kimondottan ilyen típusú állam megteremtéséhez kezdett hozzá. A nép képviselőiből álló Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlés, vagy a Szovjetek Szovjetje stb. által egyesített Munkás-, Katona- és Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeinek Köztársasága — ez az, ami az életben nálunk már megvalósulóban van, most, ezidőszerint, a sokmilliónyi nép kezdeményezésére, mely önhatalmúan, a maga módja szerint teremt demokráciát, nem várva be sem azt, hogy a kadet-professzor urak megírják törvénytervezeteiket a parlamentáris burzsoá köztársaság számára, sem pedig azt, hogy a kispolgári „szociáldemokrácia” Plehanov vagy Kautsky fajtájából való pedáns és maradi hősei lemondjanak a marxizmus államelméletének elferdítéséről.

A marxizmus abban különbözik az anarchizmustól, hogy elismeri az állam és az államhatalom szükségességét a forradalmi korszakban általában, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakában különösen.

A marxizmus abban különbözik Plehanov meg Kautsky úrék és társaik kispolgári, opportunista „szociáldemokratizmusától”, hogy az említett korszakok számára nem olyan államot tart szükségesnek, mint amilyen a közönséges parlamentáris burzsoá köztársaság, hanem olyan államot, mint a Párizsi Kommün.

Ez az utóbbi államtípus a régitől főleg a következőkben különbözik:

A parlamentáris burzsoá köztársaságtól a monarchiához való visszatérés egészen könnyű (ahogy a történelem be is bizonyította), mert érintetlen marad az egész elnyomó gépezet: a hadsereg, a rendőrség és a hivatalnoki kar. A Kommün és a Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjei összetörik és kiküszöbölik ezt a gépezetet.

A parlamentáris burzsoá köztársaság korlátozza, fojtogatja a tömegek önálló politikai életét, közvetlen részvételét az egész állami élet demokratikus építésében, a legalsó foktól a legfelsőig. A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei ennek az ellenkezőjét teszik.

Ez utóbbiak azt az államtípust újítják fel, amelyet a Párizsi Kommün alakított ki, és amelyet Marx annak „a végre felfedezett politikai formának” nevezett, „amely mellett a munka gazdasági felszabadítása végbemehet”.

Rendszerint azt az ellenvetést szokták tenni, hogy az orosz nép nincs felkészülve a Kommün „bevezetésére”. Ez feudális urak érve, akik azt mondták, hogy a parasztok nem értek még meg a szabadságra. A Kommün, vagyis a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei nem „vezetnek be”, nem szándékoznak „bevezetni” és ne is vezessenek be semmiféle olyan újítást, amely nem érett meg teljesen mind a gazdasági valóságban, mind a nép túlnyomó többségének tudatában. Minél súlyosabb a gazdasági csőd és a háborúszülte válság, annál égetőbben van szükség a legtökéletesebb politikai formára, amely megkönnyíti azoknak a rettenetes sebeknek a begyógyítását, amelyeket a háború ütött az emberiségen. Minél kevesebb szervezeti tapasztalattal rendelkezik az orosz nép, annál határozottabban kell hozzáfognia a szervezeti felépítéshez magának a népnek, nem pedig csak a burzsoázia elvtelen politikusainak és „jövedelmező állásocskákban” ülő hivatalnokainak.

Minél előbb vetkőzzük le a Plehanov meg Kautsky úrék és társaik által eltorzított marxizmusnak, ennek az álmarxizmusnak régi előítéleteit, minél buzgóbban segítünk a népnek abban, hogy azonnal és mindenütt kiépítse a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, hogy ezek kezükbe vegyék az egész életet, minél tovább húzzák-halasztják Lvov úrék és társaik az Alkotmányozó Gyűlés egybehívását, annál könnyebb lesz majd a népnek (akár az Alkotmányozó Gyűlés útján, akár anélkül, ha Lvov nagyon sokáig nem hívja egybe) a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága javára döntenie. A nép új szervezeti építőmunkájában a hibák eleinte elkerülhetetlenek, de jobb hibákat elkövetni és haladni előre, mint várni, amíg a Lvov úr által összehívott jogász-professzorok megírják majd az Alkotmányozó Gyűlés egybehívásáról és a parlamentáris burzsoá köztársaság megörökítéséről, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megfojtásáról szóló törvényeket.

Ha szervezkedünk és okosan folytatjuk propagandánkat, nemcsak a proletárok, de a parasztság kilenctized része is ellene lesz a rendőrség visszaállításának, a le nem váltható és kiváltságos hivatalnoki karnak, a néptől elkülönített hadseregnek. Márpedig kizárólag ez az új államtípus lényege.

12. A rendőrségnek népi milíciával való felváltása olyan újítás, amely a forradalom egész menetéből következik s amely most Oroszország legtöbb helyén megvalósul. Meg kell magyaráznunk a tömegeknek, hogy a szokásos típusú burzsoá forradalmak többségében az ilyen újítás mindig igen rövidéletű volt és hogy még a legdemokratikusabb és legrepublikánusabb burzsoázia is mindig visszaállította a régi, cári típusú, a néptől elkülönített rendőrséget, amely burzsoá parancsnokság alatt áll és alkalmas arra, hogy mindenképpen elnyomja a népet.

Annak, hogy ne hagyjuk a rendőrséget visszaállítani, csak egy módja van: általános népi milícia létesítése, ennek egybeolvasztása a hadsereggel (az állandó hadsereg felváltása a nép általános felfegyverzésével). Ebben a milíciában részt kell vennie kivétel nélkül minden egyes férfi és női állampolgárnak 15 évtől 65 évig, ha szabad ezekkel a hozzávetőleges korhatárokkal meghatározni a serdülőkorban levők és az öregek részvételét. A tőkések kötelesek megfizetni a bérmunkásoknak, háztartási alkalmazottaknak stb. azokat a napokat, amelyeket a milíciában végzett közszolgálatnak szentelnek. Ha nem vonják be a nőket nemcsak általában a politikai életben való önálló részvételbe, de az állandó, mindenkire kiterjedő közszolgálatba is, nem lehet szó szocializmusról, de még teljes és szilárd demokráciáról sem. Az olyan „rendészeti” feladatok, mint a betegekről, a hajléktalan gyermekekről, az élelmiszer-ellenőrzésről stb. való gondoskodás, egyáltalán nem valósíthatók meg kielégítő módon a nők tényleges és nemcsak papíron meglevő egyenjogúsága nélkül.

Nem szabad megengedni a rendőrség visszaállítását, be kell vonni az egész nép szervező erőit a mindenkire kiterjedő milícia megteremtésébe — ezeket a feladatokat kell a proletariátusnak a tömegek között hirdetnie a forradalom megvédése, megszilárdítása és továbbfejlesztése érdekében.

Agrárprogram és nemzetiségi program

13. Ebben a pillanatban nem tudhatjuk határozottan, vajon kifejlődik-e a közeljövőben egy hatalmas agrárforradalom az orosz faluban. Nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen mélyreható a parasztságnak az utóbbi időben kétségtelenül előrehaladó osztálytagozódása, egyrészt béresekre, bérmunkásokra és szegényparasztokra („félproletárokra”), másrészt jómódú parasztokra és középparasztokra (tőkésekre és kistőkésekre) való tagozódása. Az ilyen kérdéseket csak a tapasztalat dönti és döntheti el.

De mi, mint a proletariátus pártja, feltétlenül kötelesek vagyunk nemcsak arra, hogy haladéktalanul agrár- (föld) programmal lépjünk a nyilvánosság elé, hanem arra is, hogy hirdessük az oroszországi paraszti agrárforradalom érdekeit szolgáló, azonnal megvalósítható gyakorlati rendszabályokat.

Követelnünk kell az egész föld nacionalizálását, vagyis azt, hogy minden, az állam területén levő föld a központi államhatalom tulajdonába menjen át. Ennek a hatalomnak meg kell állapítania a telepítési földalap nagyságát stb., törvényeket kell hoznia az erdők védelméről, a talajjavításról stb., feltétlenül meg kell tiltania bármilyen közvetítést a föld tulajdonosa, az állam, és a föld bérlője, a gazda között (meg kell tiltania a földnek bármilyen formában történő továbbadását). De a földdel való minden rendelkezés, a földbirtoklás és földhasználat helyi feltételeinek minden esetben való meghatározása egyáltalán ne a bürokrácia, a hivatalnoki kar, hanem teljesen és kizárólag a területi és helyi Parasztküldöttek Szovjetjeinek kezében legyen.

A gabonatermelés technikájának javítása, a termelés növelése, valamint az ésszerű nagyüzemű gazdaság kifejlesztése és társadalmi ellenőrzése érdekében arra kell törekednünk a Parasztbizottságokban, hogy minden elkobzott földesúri birtokon nagy mintagazdaságot létesítsenek a Béresküldöttek Szovjetjeinek ellenőrzésével.

Az eszereknél uralkodó kispolgári frázis és kispolgári politika ellensúlyozására, amely különösen a „fogyasztói” vagy „munka”-normáról, a „föld szocializálásáról” stb. szóló üres fecsegésekben nyilvánul meg, a proletariátus pártjának meg kell magyaráznia, hogy a kisgazdaság rendszere árutermelés mellett képtelen megszabadítani az emberiséget a tömegek nyomorától és elnyomásától.

A proletariátus pártjának — anélkül, hogy azonnal és feltétlenül szakadást idézne elő a Parasztküldöttek Szovjetjeiben — meg kell magyaráznia, hogy szükség van a Béresküldöttek külön Szovjetjeire és a Szegényparaszt- (félproletár) küldöttek külön Szovjetjeire, vagy legalábbis az ilyen osztályhelyzetű küldöttek állandó jellegű külön tanácskozásaira, mint külön frakciókra vagy pártokra a Parasztküldöttek általános Szovjetjein belül. Enélkül minden, általában a parasztságról szóló mézes-mázos kispolgári narodnyik frázis csak takaróul fog szolgálni ahhoz, hogy a jómódú parasztság becsapja velük a nincstelen tömegeket, holott a jómódú parasztság nem egyéb, mint a tőkések egyik válfaja.

Annak a burzsoá-liberális vagy tisztára bürokratikus prédikációnak az ellensúlyozására, amelyet sok szociálforradalmár, valamint a Munkás- és Katonaküldöttek sok Szovjetje hirdet, amikor azt tanácsolják a parasztoknak, hogy ne vegyék el a földesúri földeket és ne fogjanak hozzá az agrárátalakításhoz az Alkotmányozó Gyűlés egybehívása előtt, a proletariátus pártjának arra kell felhívnia a parasztokat, hogy az agrárátalakítást azonnal, önhatalmúlag valósítsák meg és a helyi Parasztküldöttek határozatai alapján azonnal kobozzák el a földesúri birtokokat.

Emellett különösen fontos síkraszállni azért, hogy a fronton levő katonák és a városok számára fokozni kell az élelmiszerek termelését — és semmi körülmények között sem szabad megengedni a jószágállománynak, a felszerelésnek, a gépeknek, épületeknek stb. stb. bárminemű rongálását vagy pusztítását.

14. A nemzeti kérdésben a proletárpártnak mindenekelőtt amellett kell síkraszállnia, hogy hirdessék ki és egyben haladéktalanul valósítsák is meg valamennyi, a cárizmus által elnyomott, erőszakos úton Oroszországhoz csatolt, vagy az állam határai között erőszakkal visszatartott, azaz annektált nemzet és nemzetiség Oroszországtól való különválásának teljes szabadságát.

Az annexiókról való lemondást hangoztató minden olyan kijelentés, nyilatkozat és kiáltvány, amelyet nem kísér a különválás szabadságának tényleges megvalósítása, végeredményben nem egyéb, mint a népek burzsoá módra való becsapása vagy kispolgári jámbor óhaj.

A proletárpárt minél nagyobb kiterjedésű állam megteremtésére törekszik, mert az előnyös a dolgozóknak; arra törekszik, hogy a nemzeteket közelebb hozza egymáshoz és idővel egybeolvassza, de ezt a célját nem erőszak, hanem kizárólag valamennyi nemzet munkásainak és egész dolgozó tömegének szabad testvéri szövetsége útján akarja elérni.

Minél demokratikusabb lesz az oroszországi köztársaság, minél sikeresebben építi ki szervezetét, mint a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek köztársasága, annál hatalmasabb lesz minden nemzet dolgozó tömegeiben az ilyen köztársasághoz való önkéntes vonzódás ereje.

A különválás teljes szabadsága, a legszélesebbkörű helyi (és nemzeti) önkormányzat, a nemzeti kisebbségek jogainak részletesen kidolgozott biztosítékai — ez a forradalmi proletariátus programja.

A bankok és a kapitalista szindikátusok államosítása

15. A proletariátus pártja semmiesetre sem tűzheti ki céljául kisparaszti országban a szocializmus „bevezetését”, amíg a lakosság túlnyomó része nem ismerte fel a szocialista forradalom szükségességét.

De csak a „majdnem-marxista” szólamok mögé rejtőző burzsoá szofisták vezethetik le ebből az igazságból az olyan politika igazolását, amely elodázná a gyakorlatilag már teljesen megérett, sürgős forradalmi rendszabályokat, amilyeneket a háború folyamán számos burzsoá állam gyakorta megvalósított, és amelyek a közeledő teljes gazdasági bomlás és éhínség elleni harc érdekében halaszthatatlanul szükségesek.

Az olyan rendszabályokért, mint a föld nacionalizálása, bankok és kapitalista szindikátusok államosítása, vagy legalábbis haladéktalanul a Munkásküldöttek Szovjetjeinek ellenőrzése alá helyezése stb., bár egyáltalán nem jelentik a szocializmus „bevezetését”, feltétlenül síkra kell szállni, és azokat, a lehetőséghez képest, forradalmi úton meg kell valósítani. Ezek nélkül a rendszabályok nélkül, amelyek csak lépések a szocializmus felé, és amelyek gazdaságilag teljes mértékben megvalósíthatók, nem lehet begyógyítani a háborúütötte sebeket, nem lehet megelőzni a fenyegető összeomlást, és a forradalmi proletariátus pártja sohasem fog visszariadni attól, hogy hozzányúljon éppen a „háborún” különösen felháborító módon meggazdagodott kapitalisták és bankárok hihetetlenül magas profitjaihoz.

A helyzet a szocialista internacionáléban

16. Oroszország munkásosztályának nemzetközi kötelességei éppen most különös erővel lépnek előtérbe.

Manapság boldog-boldogtalan a nemzetköziségre esküszik, még a „honvédő” soviniszták, még Plehanov és Potreszov úr is, sőt Kerenszkij is internacionalistának nevezi magát. Annál sürgősebb kötelessége a proletárpártnak, hogy a maga valódi nemzetköziségét teljesen világosan, pontosan és határozottan szembeállítsa a csak szavakban megnyilvánuló nemzetköziséggel.

Semmitmondó felhívások a világ munkásaihoz, üres fogadkozások a nemzetköziséghez való odaadó hűséget illetően, kísérletek, hogy közvetve vagy közvetlenül megállapítsák a forradalmi proletariátus akcióinak „sorrendjét” a különböző hadviselő országokban, görcsös erőfeszítések, hogy a hadviselő országok szocialistái közt „megegyezéseket” hozzanak létre a forradalmi harcra vonatkozóan, buzgólkodás a békeakciók érdekében szervezendő szocialista kongresszusok körül stb. stb., akármennyire őszinték is az ilyen ötletek, az ilyen kísérletek vagy az ilyen tervek szerzői, mindez, objektív jelentőségét tekintve, nem egyéb, mint puszta szócséplés, a legjobb esetben ártatlan, jámbor óhaj, amely csak arra alkalmas, hogy leplezze, hogyan ámítják a soviniszták a tömegeket. A parlamenti szélhámosság fogásaiban legügyesebb, legagyafúrtabb francia szociálsoviniszták már réges-régen rekordot értek el az olyan hihetetlenül nagyhangú és hangzatos pacifista és internacionalista frázisok hirdetésében, amelyek á szocializmus és az Internacionálé hallatlanul arcátlan elárulásával, az imperialista háborút folytató kormányokba való belépésükkel, a hadihitelek vagy hadikölcsönök megszavazásával (példa Oroszországban az utóbbi napokban Csheidze, Szkobelev, Cereteli és Sztyeklov), a forradalmi harc ellen saját országukban kifejtett munkával stb. stb. párosulnak.

Jámbor emberek gyakran megfeledkeznek arról, hogy milyen kegyetlen, szörnyű helyzetet teremtett az imperialista világháború. Ez a helyzet nem tűri a frázisokat, csúfot űz az émelyítő jámbor óhajokból.

Valódi nemzetköziség csak egyetlenegy van: önfeláldozó munka a forradalmi mozgalom és a forradalmi harc fejlesztése érdekében saját országunkban, és ugyanennek a harcnak, ugyanennek az irányvonalnak és csakis ennek a támogatása (propagandával, együttérzéssel, anyagi eszközökkel) kivétel nélkül minden országban.

Minden egyéb ámítás és manyilovoskodás.

A több mint két éve tartó háború folyamán a nemzetközi szocialista munkásmozgalom minden országban három áramlatot hozott létre, és aki letér arról a reális talajról, hogy ezt a három áramlatot elismerje, elemezze, aki lemond a valóban internacionalista áramlatért folytatott következetes harcról, az tehetetlenségre, gyámoltalanságra és hibákra kárhoztatja magát.

A három áramlat a következő:

1) A szociálsoviniszták, vagyis azok, akik szavakban szocialisták, tettekben soviniszták — olyan emberek, akik elismerik a „haza védelmét” az imperialista (és elsősorban a mostani imperialista) háborúban.

Ezek az emberek osztályellenségeink. Ezek átálltak a burzsoázia oldalára.

Ilyen a hivatalos szociáldemokrácia hivatalos vezéreinek többsége minden országban. Plehanov úr és Társai Oroszországban, Scheidemannék Németországban, Renaudel, Guesde és Sembat Franciaországban, Bissolati és Társai Olaszországban, Hyndman, a fábiánusok és a „labouristák” (a „munkáspárt” vezérei) Angliában, Branting és Társai Svédországban, Troelstra és pártja Hollandiában, Stauning és pártja Dániában, Victor Berger és a többi „honvédő” Amerikában stb.

2) A második áramlat — az úgynevezett „centrum” — olyan emberekből áll, akik ingadoznak a szociálsoviniszták és a valóságos internacionalisták között.

Az egész „centrum” égre-földre esküdözik, hogy ők marxisták, internacionalisták, hogy ők a béke mellett vannak, amellett vannak, hogy a kormányokra mindenképpen „nyomást” kell gyakorolni, hogy mindenképpen „követelik” saját kormányuktól „a nép békeakaratának kinyilatkoztatását”, hogy minden elképzelhető békeakció, az annexiók nélküli béke stb. stb. — és a szociálsovinisztákkal való béke mellett vannak. A „centrum” — az „egység” mellett van, a centrum — ellenzi a szakadást.

A „centrum” — a jámbor kispolgári frázisok, a csak szavakban megnyilvánuló nemzetköziség, a tényleges gyáva opportunizmus és a szociálsoviniszták előtti hajbókolás birodalma.

A kérdés lényege az, hogy a „centrum” nincs meggyőződve a saját kormánya ellen irányuló forradalom szükségességéről, nem hirdeti ezt a forradalmat, nem folytat önfeláldozó forradalmi harcot, a leghitványabb — és szerfölött „marxista” hangzású — kifogásokat agyalja ki e harc ellen.

A szociálsoviniszták — osztályellenségeink, burzsoák a munkásmozgalom soraiban. A munkásoknak azt a rétegét, azokat a csoportjait, töredékeit képviselik, amelyeket a burzsoázia ténylegesen megvesztegetett (jobb fizetéssel, megtisztelő állásokkal stb.), és amelyek segítenek saját burzsoáziájuknak a kis és gyenge népek kifosztásában és elnyomásában, abban a harcban, mely a kapitalista zsákmány felosztása miatt folyik.

A „centrum” megcsontosodott emberekből áll, akiket teljesen megfertőzött a rothadt legalitás, akiket megrontott a parlamentarizmus légköre stb., bürokratákból, akik megszokták a kényelmes állásokat és a „nyugodalmas” munkát. Történelmi és gazdasági szempontból nem jelentenek külön réteget; csupán az átmenetet képviselik a munkásmozgalom túlhaladott, különösen a proletariátus számára szükséges, lassú, kitartó, rendszeres, nagy és hatalmas méretű szervezési munka művészete terén sok becseset létrehozó szakasza, az 1871 —1914-es szakasz és az első imperialista háború óta objektíve szükségessé vált új szakasz között, amely megnyitotta a szociális forradalom korszakát.

A „centrum” fő vezére és fő képviselője — Karl Kautsky, a II. Internacionálé (1889—1914) legkimagaslóbb tekintélye, 1914 augusztus óta a teljesen csődbejutott marxista, a páratlan gerinctelenség, a legszánalmasabb ingadozások és árulások mintaképe. A „centrista” áramlat — Kautsky, Haase, Ledebour, az úgynevezett „Munkaközösség” a Reichstagban; Franciaországban — Longuet, Pressemane és az úgynevezett „minoritairek” (kisebbségiek) általában; Angliában — Philipp Snowden, Ramsay MacDonald és a „Független Munkáspárt” sok más vezére, valamint a Brit Szocialista Párt egy részének vezetői; Morris Hillquit és sokan mások Amerikában; Turati, Treves, Modigliani stb. Olaszországban; Róbert Grimm stb. Svájcban; Viktor Adler és Társai Ausztriában; a Szervező Bizottság pártja, Akszelrod, Martov, Csheidze, Cereteli és mások Oroszországban stb.

Érthető, hogy egyesek olykor, anélkül hogy ezt maguk észrevennék — a szociálsovinizmus álláspontjáról a „centrum” álláspontjára mennek át és viszont. Minden marxista tudja, hogy az osztályok különböznek egymástól, tekintet nélkül egyesek szabad átmenetére az egyik osztályból a másikba; ugyanígy különböznek egymástól a politikai életben az egyes áramlatok is, tekintet nélkül egyesek szabad átmenetére az egyikből a másikba, és tekintet nélkül az áramlatok egybeolvasztására irányuló kísérletekre és erőfeszítésekre.

3) A harmadik áramlatot a valódi internacionalisták képviselik, akiknek álláspontját legpontosabban a „Zimmerwaldi Baloldal” fejezi ki (a függelékben közöljük e csoport 1915 szeptemberi kiáltványát, hogy az olvasó eredetiben ismerkedhessen meg ennek az áramlatnak a keletkezésével).

A fő megkülönböztető jel: teljes szakítás mind a szociálsovinizmussal, mind a „centrummal”. Önfeláldozó forradalmi harc saját imperialista kormányuk és saját imperialista burzsoáziájuk ellen. Elvük: „a fő ellenség a saját országunkban van”. Kérlelhetetlen harc a mézes-mázos szociálpacifista frázisok (a szociálpacifista — szavakban szocialista, tettekben burzsoá pacifista; a burzsoá pacifisták a tőkés iga és a tőke uralmának megdöntése nélküli örök békéről ábrándoznak) és minden mellébeszélés ellen, amelynek célja tagadni, hogy a proletariátus forradalmi harca és a proletárforradalom, a szocialista forradalom, a jelenlegi háborúval kapcsolatban lehetséges, azaz helyénvaló, azaz időszerű.

Ennek az áramlatnak legkimagaslóbb képviselői: Németországban — a „Spartakus csoport” vagy az „Internacionálé csoport”, melynek egyik tagja Karl Liebknecht. Karl Liebknecht ennek az áramlatnak és az új, igazi, a proletár Internacionálénak legkiválóbb képviselője.

Karl Liebknecht felszólította Németország munkásait és katonáit, hogy fordítsák a fegyvert saját kormányuk ellen. Karl Liebknecht ezt nyíltan a parlament (a Reichstag) szószékéről tette. Utána pedig a Potsdami térre, Berlin egyik legnagyobb terére ment, és az ott rendezett tüntetésen illegálisan nyomtatott kiáltványokat terjesztett, „le a kormánnyal!” jelszóval. Liebknechtet letartóztatták és fegyházra ítélték. Most fegyházban ül Németországban, mint ahogy általában százak, ha ugyan nem ezrek ülnek börtönben Németország igazi szocialistái közül, mert harcoltak a háború ellen.

Karl Liebknecht beszédeiben és leveleiben kérlelhetetlen harcot folytatott nemcsak a saját Plehanovjai, Potreszovjai (Scheidemannék, Legienék, Davidék és társaik), hanem a saját centristái, a saját Csheidzéi, Ceretelijei (Kautsky, Haase, Ledebour és társaik) ellen is.

Karl Liebknecht barátjával, Ottó Rühlével együtt — száztíz képviselő közül ketten — megszegte a fegyelmet, felborította a „centrummal” és a sovinisztákkal való „egységet”, mindenkivel szembeszállt. Egyedül Liebknecht képviseli a szocializmust, a proletár ügyet, a proletárforradalmat. A német szociáldemokrácia többi része teljes egészében — mint Rosa Luxemburg (aki szintén a „Spartakus csoport” tagja és egyik vezére) helyesen mondta — bűzlő hulla.

A valódi internacionalisták másik németországi csoportját az „Arbeiterpolitik” című brémai újság képviseli.

Franciaországban a valódi internacionalistákhoz legközelebb állanak Loriot és barátai (Bourderon és Merrheim a szociálpacifizmushoz süllyedtek le), továbbá a francia Henri Guilbeaux, aki Genfben a „Demain” című folyóiratot adja ki, Angliában a „Trade Unionist” című lap, továbbá a Brit Szocialista Párt és a Független Munkáspárt tagjainak egy része (például William Russel, aki nyíltan a szocializmust eláruló vezetőkkel való szakításra hívott fel), MacLean skót szocialista néptanító, akit Anglia burzsoá kormánya fegyházra ítélt a háború elleni forradalmi harcért; Angliában a szocialisták százai ülnek börtönben ugyanilyen bűncselekményekért, ők és csakis ők valódi internacionalisták; Amerikában — a „Szocialista Munkáspárt”, valamint az opportunista „Szocialista Párton” belül azok az elemek, akik 1917 januárjától az „Internationalist” c. lapot adták ki; Hollandiában — a „tribunisták” pártja, akik a „Tribüné” c. lapot adják ki (Pannekoek, Hermann Gorter, Wynkoop és Henriette Roland-Holst, akik Zimmerwaldban a „centrumhoz” tartoztak és most hozzánk jöttek át); Svédországban — a fiatalok vagy baloldaliak pártja, melynek vezérei például Lindhagen, Ture Nerman, Karlson, Ström, Z. Höglund, aki személyesen részt vett Zimmerwaldban a „Zimmerwaldi Baloldal” megalapításában, s akit most börtönre ítéltek a háború ellen folytatott forradalmi harca miatt; Dániában — Trier és barátai, akik otthagyták a teljesen polgárivá vált dán „szociáldemokrata” pártot, amelynek élén Stauning miniszter áll; Bulgáriában — a „tyesznyakok”; Olaszországban — legközelebb áll hozzájuk Constantino Lazzari, a párt titkára és Serrati, a párt központi lapja, az „Avanti” szerkesztője; Lengyelországban — Radek, Hanecki és az „Országos Vezetőség” által egyesített szociáldemokrácia más vezérei; Rosa Luxemburg, Tyszka és a „Központi Vezetőség” által egyesített szociáldemokrácia más vezérei; Svájcban — azok a baloldaliak, akik a saját országuk szociálsovinisztái és „centruma” elleni harc érdekében szervezett „referendum” (1917 január) indokolását összeállították és akik 1917 február 11-én a Tössben megtartott Zürich-kantoni szocialista kongresszuson elvi alapon álló forradalmi határozati javaslatot terjesztettek elő a háború ellen; Ausztriában — Friedrich Adler fiatal baloldali barátai, akik részben a bécsi „Karl Marx”-klubban működtek — ezt a klubot most bezárta a szélső reakciós osztrák kormány, amely ki akarja végeztetni Friedrich Adlert egy miniszter ellen elkövetett hősies, bár kevéssé meggondolt revolveres merénylete miatt stb. stb.

Nem az árnyalatokról van szó; árnyalatok a baloldaliak között is vannak. Az áramlatról van szó. A lényeg az, hogy nem könnyű dolog egy szörnyű imperialista háború idején valóban internacionalistának lenni. Kevés ilyen ember van, de csakis ők a szocializmus jövőjének hordozói, csakis ők a tömegek vezérei, és nem a tömegek megrontói.

A reformisták és a forradalmárok közti különbségnek a szociáldemokraták és általában a szocialisták soraiban az imperialista háború körülményei közt meg kellett változnia — ez objektíve elkerülhetetlen volt. Aki beéri azzal, hogy a polgári kormánytól a békekötést, vagy „a nép békeakaratának kinyilatkoztatását” stb. „követeli”, az a gyakorlatban a reformok lejtőjére jut, mert a háború kérdése objektív szempontból csak forradalmi módon vethető fel.

A háborúból a demokratikus, nem-erőszakos békéhez, a népek felszabadításához, a „háborún” meggazdagodott kapitalista uraknak fizetett milliárdos kamatok igája alól való felszabaduláshoz nincs más kivezető út, mint a proletariátus forradalma.

A burzsoá kormányoktól a legkülönfélébb reformokat lehet és kell követelni, de ha nem akarunk manyilovoskodni, ha nem akarunk reformizmusba esni, lehetetlen ezektől az imperialista tőke ezernyi szálával behálózott emberektől és osztályoktól azt követelni, hogy szakítsák szét ezeket a szálakat, márpedig ezeknek a szálaknak a szétszakítása nélkül minden háborúellenes beszéd — üres ámító frázis.

A „kautskysták”, a „centrum” — szavakban forradalmárok, tettekben reformisták — szavakban internacionalisták, tettekben a szociálsovinizmus szekértolói.

A Zimmerwaldi Internacionálé csődje.
Meg kell alapítani a III. Internacionálét

17. A Zimmerwaldi Internacionálé mindjárt kezdettől fogva ingadozó, „kautskysta”, „centrista” álláspontra helyezkedett, ami azután a Zimmerwaldi Baloldalt arra kényszerítette, hogy nyomban elhatárolja magát, elkülönüljön, saját kiáltvánnyal lépjen fel (a kiáltvány Svájcban jelent meg oroszul, németül és franciául).

A Zimmerwaldi Internacionálé fő fogyatékossága — csődjének oka (mert ideológiailag és politikailag már csődbe jutott) — az ingadozás, a határozatlanság abban a legfontosabb, gyakorlatilag sorsdöntő kérdésben, hogy kell-e teljesen szakítani a szociálsovinizmussal és a Hágában (Hollandiában) székelő, Vandervelde és Huysmans vezetése alatt álló szociálsoviniszta, régi Internacionáléval stb.

Nálunk még nem tudják, hogy a zimmerwaldi többséget éppen a kautskysták alkotják. Pedig ez igen fontos tény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amely Nyugat-Európában ma köztudomású. Még a soviniszta, a szélsőséges német soviniszta Heilmann, az ízig-vérig soviniszta „Chemnitzer Volks-stimme” szerkesztője, és a Parvus-féle szélsőséges soviniszta „Die Glocke” munkatársa is — (aki természetesen „szociáldemokrata” és a szociáldemokrácia „egységének” lelkes híve) — kénytelen volt a sajtóban elismerni, hogy a centrum vagy „kautskyzmus” és a zimmerwaldi többség egy és ugyanaz.

1916 vége és 1917 eleje pedig véglegesen megerősítette ezt a tényt. Bár a kientali kiáltvány elítélte a szociálpacifizmust, az egész zimmerwaldi jobboldal, az egész zimmerwaldi többség szociálpacifizmusba süllyedt: Kautsky és Társai 1917 januárjában és februárjában tett számos nyilatkozatukban; Bourderon és Merrheim Franciaországban, amikor a szociálsovinisztákkal egyetértve megszavazták azokat a pacifista határozati javaslatokat, amelyeket a szocialista párt (1916 decemberében) és az „Általános Szakszervezeti Szövetség” (azaz a francia szakszervezetek országos szervezete, szintén 1916 decemberében) terjesztett be; Turati és Társai Olaszországban, ahol az egész párt szociálpacifista álláspontot foglalt el, maga Turati pedig (persze nem véletlenül) 1916 december 17-i beszédében egészen az imperialista háborút szépítgető nacionalista frázisokig „csúszott le”.

Róbert Grimm, Zimmerwald és Kiental elnöke, 1917 januárjában szövetségre lépett saját pártjának szociálsovinisztáival (Greulich, Pflüger, Gustav Müller stb.) a valódi internacionalisták ellen.

A különböző országok zimmerwaldistáinak két tanácskozásán, 1917 januárjában és februárjában, a zimmerwaldi többségnek ezt a felemás és kétszínű viselkedését formálisan is megbélyegezték több ország baloldali internacionalistái: Münzenberg, az Ifjúmunkások Nemzetközi Szervezetének titkára és az „Ifjúsági Internacionálé” c. kitűnő nemzetközi újság szerkesztője; Zinovjev, pártunk Központi Bizottságának képviselője; K. Radek, a lengyel szociáldemokrata párt („Országos Vezetőség”) részéről; Hartstein német szociáldemokrata, a „Spartakus csoport” tagja.

Az orosz proletariátusnak sok adatott; sehol a világon munkásosztálynak még nem sikerült olyan forradalmi energiát kifejtenie, mint Oroszországban. De akinek sok adatott, attól sokat is követelnek.

Nem szabad tovább tűrni a zimmerwaldi mocsárt. Nem szabad a zimmerwaldi „kautskysták” miatt továbbra is félig-meddig összeköttetésben maradni a Plehanovok és Scheidemannok soviniszta Internacionáléjával. Azonnal szakítani kell ezzel az Internacionáléval. Csak információszerzés céljából kell Zimmerwaldban maradni.

Igenis, nekünk kell megalapítani, éppen most, késedelmeskedés nélkül az új, forradalmi, proletár Internacionálét, illetve helyesebben: nem kell visszariadnunk attól, hogy ország-világ előtt elismerjük, hogy ez az Internacionálé már meg van alapítva és működik.

Ez azoknak a „valódi internacionalistáknak” az Internacionáléja, akiket fentebb pontosan felsoroltam. Ők, csakis ők azok, akik a forradalmi internacionalista tömegek képviselői, nem pedig a tömegek megrontói.

Ha kevés az ilyen szocialista, ám kérdezze meg önmagától minden Orosz munkás, vajon sok volt-e az öntudatos forradalmár Oroszországban az 1917-es február-márciusi forradalom előestéjén?

Nem az a fontos, hogy hányan vannak, hanem hogy helyesen fejezzék ki a valóban forradalmi proletariátus eszméit és politikáját. Nem az internacionalizmus „proklamálása” a lényeg, hanem az, hogy még a legnehezebb időben is tudjunk a gyakorlatban internacionalisták lenni.

Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy megegyezésekbe és nemzetközi kongresszusokba vetjük a reményünket. Amíg az imperialista háború tart, a nemzetközi kapcsolatokat a burzsoá és imperialista katonai diktatúra vasfogókba szorítja. Ha még a „republikánus” Miljukov, aki pedig kénytelen eltűrni a mellékkormányt, a Munkásküldöttek Szovjetjét, sem engedte be Oroszországba 1917 áprilisában Fritz Platten svájci szocialistát, a párt titkárát és internacionalistát, Zimmerwald és Kiental részvevőjét, bár orosz felesége van és a felesége rokonaihoz utazott, bár Platten részt vett az 1905-ös forradalomban Rigában, ezért orosz börtönben ült, a cári kormány kaució ellenében bocsátotta szabadon és ő ezt a kauciót akarta most visszakapni, — ha a „republikánus” Miljukov megtehette ezt Oroszországban, 1917 áprilisában, ebből megítélhetjük, hogy mit érnek a burzsoázia részéről az annexiók nélküli békéről stb. szóló ígéretek és biztatások, frázisok és nyilatkozatok.

Hát Trockijt miért tartóztatta le az angol kormány? Hát Martovot miért nem engedték ki Svájcból, hát azok a remények, hogy Martovot elcsalják Angliába, ahol Trockij sorsa vár rá?

Ne tápláljunk illúziókat. Nincs szükség önámításra.

Nemzetközi kongresszusokra vagy tanácskozásokra „várni” — az internacionalizmus elárulását jelenti, mert már bebizonyosodott, hogy még Stockholmból sem engedik hozzánk az internacionalizmushoz hű szocialistákat, sőt még leveleiket sem, annak ellenére, hogy a katonai cenzúra teljesen lehetséges és ez a cenzúra teljesen könyörtelen.

Pártunknak nem „várnia” kell, hanem azonnal meg kell alapítania a harmadik Internacionálét — és megkönnyebbülve fognak fellélegzeni Németország és Anglia börtöneiben a szocialisták százai, a német munkások ezrei, akik ma sztrájkokat és tüntetéseket rendeznek, halálra rémítik a semmirekellő, rabló Vilmost, elolvassák majd illegális röpiratokban határozatunkat arról, hogy testvéri bizalommal viseltetünk Karl Liebknecht iránt és csakis ő iránta, a mi határozatunkat arról, hogy már most is harcolni akarunk a „forradalmi honvédelem” ellen — olvasni fogják ezt és forradalmi internacionalizmusuk megszilárdul.

Akinek sok adatott, attól sokat is követelnek. Nincs a világon még egy ország, ahol most olyan szabadság volna, mint Oroszországban. Használjuk ki ezt a szabadságot, de ne arra, hogy a burzsoázia vagy a burzsoá „forradalmi honvédelem” támogatását hirdessük, hanem arra, hogy bátran és becsületesen, proletármódra, Liebknecht módjára, megalapítsuk a harmadik Internacionálét, azt az Internacionálét, mely hajthatatlan ellensége lesz mind az áruló szociálsovinisztáknak, mind az ingadozó „centristáknak”.

18. A fentebb elmondottak után nem szükséges sok szót vesztegetnünk arra, hogy Oroszországban a szociáldemokraták egyesüléséről szó sem lehet.

Jobb másodmagunkkal maradni, mint Liebknecht — és ez annyit jelent, hogy a forradalmi proletariátussal maradunk —, semmint akár csak egy pillanatra is arra gondolni, hogy egyesüljünk a „Szervező Bizottság” pártjával, Csheidzével és Ceretelivel, olyanokkal, akik a „Rabocsaja Gazeta” c. lapban tűrik a blokkot Potreszovval, akik a Munkásküldöttek Szovjetje Végrehajtó Bizottságában a hadikölcsön mellett szavaznak, s akik a „honvédelemig” süllyedtek le.

Hadd temessék el a holtak az ő halottaikat.

Aki segíteni akar az ingadozókon, annak azzal kell kezdenie, hogy ő maga abbahagyja az ingadozást.

Milyen legyen pártunk elnevezése, hogy tudományos szempontból helyes legyen és politikailag elősegítse a proletariátus öntudatának tisztulását?

19. Áttérek az utolsó pontra, pártunk elnevezésének kérdésére. Kommunista Pártnak kell neveznünk pártunkat — ahogy Marx és Engels nevezték pártjukat.

Ismételten ki kell jelentenünk, hogy mi marxisták vagyunk és alapul a „Kommunista Kiáltványt” vesszük, amelyet a szociáldemokrácia két fő pontjában kiforgatott és elárult; 1) a munkásoknak nincs hazájuk: a „haza védelme” az imperialista háborúban nem egyéb, mint a szocializmus elárulása; 2) a marxizmusnak az államról szóló tanítását a II. Internacionálé meghamisította.

A „szociáldemokrácia” elnevezés tudományos szempontból helytelen, mint azt Marx nem egyszer, így többek között 1875- ben „A gothai program kritikájá”-ban kimutatta, és Engels 1894-ben népszerűbb formában megismételte. A kapitalizmusból az emberiség közvetlenül csak a szocializmusba mehet át, vagyis olyan rendszerbe, amelyben a termelési eszközök köztulajdonban vannak és a termékeket az egyesek munkateljesítménye szerint osztják el. A mi pártunk ennél tovább néz: a szocializmusnak elkerülhetetlenül át kell nőnie fokozatosan a kommunizmusba, melynek zászlaján ez áll: „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

Ez az én első érvem.

A második: tudományos szempontból helytelen pártunk elnevezésének második része is (szociál-demokrácia). A demokrácia az állam egyik formája. Ezzel szemben mi, marxisták, ellene vagyunk minden államnak.

A II. Internacionálé (1889 — 1914) vezérei, Plehanov és Kautsky úr, valamint a hasonszőrűek elsekélyesítették és meghamisították a marxizmust.

A marxizmus abban különbözik az anarchizmustól, hogy az állam szükségességét a szocializmusba való átmenet időszakára nézve elismeri —, de (és ebben különbözik Kautskytól és Társaitól) nem olyan államét, mint a szokásos parlamentáris burzsoá-demokratikus köztársaság, hanem olyanét, mint az 1871-es Párizsi Kommün, mint az 1905-ös és 1917-es Munkásküldöttek Szovjetjei.

Harmadik érvem: nálunk az élet megteremtette, a forradalom megteremtette már a valóságban, bár gyenge, kezdetleges formában, éppen ezt az új „államot”, amely nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam.

Ez immár a tömegek gyakorlatának kérdése, nem pedig csupán a vezérek elmélete.

A szó tulajdonképpeni értelmében vett állam lényege az, hogy a néptől elkülönített, felfegyverzett emberek osztagai parancsnokolnak a tömegek fölött.

A mi születőfélben levő új államunk szintén állam, minthogy szükségünk van a felfegyverzett emberek osztagaira, szükségünk van a legszigorúbb rendre, szükségünk van arra, hogy erőszakkal, kíméletlenül elnyomjuk mind a cári, mind a gucskovista-burzsoá ellenforradalom mindenféle kísérletét.

De a mi születőfélben levő új államunk már nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett állam, mert Oroszország számos vidékén a felfegyverzett embereknek ezek az osztagai magát a tömeget, az egész népet testesítik meg, nem pedig olyanokból állanak, akiket a nép fölé állítottak, elkülönítettek a néptől, kiváltságokkal ruháztak fel, és akiket gyakorlatilag nem lehet leváltani.

Nem visszafelé kell nézni, hanem előre; nem arra a megszokott polgári típusú demokráciára kell nézni, amely a régi monarchikus kormányzati szervekkel, a rendőrséggel, a hadsereggel és a hivatalnoki karral a burzsoázia uralmát erősítette meg.

Előre kell nézni a születőfélben levő új demokráciára, amely már nem is lesz többé demokrácia, hiszen a demokrácia a nép uralma, márpedig maga a felfegyverzett nép nem uralkodhat önmaga fölött.

A demokrácia szó, kommunista pártra vonatkoztatva, nemcsak tudományos értelemben helytelen. Ez a szó, most, 1917 márciusa után, szemellenző, amelyet a forradalmi nép szemére tettek, és amely akadályozza abban, hogy szabadon, bátran, önhatalmúlag építse az újat: a Munkás-, Paraszt- és mindenféle más Küldöttek Szovjetjeit, mint egyetlen hatalmat az „államban”, mint mindenfajta állam „elhalásának” előhírnökét.

Negyedik érvem: számolni kell a szocialista mozgalom objektív világhelyzetével.

Ez a helyzet nem olyan, mint amilyen az 1871—1914-es években volt, amikor Marx és Engels tudatosan beletörődtek a helytelen, opportunista „szociáldemokrácia” megjelölésbe. Mert akkor, a Párizsi Kommün veresége után, a történelem a lassú szervező és felvilágosító munkát tűzte napirendre. Egyéb munka nem volt. Az anarchistáknak nemcsak elméleti szempontból nem volt (és nincs ma sem) egyáltalán igazuk, hanem gazdasági és politikai szempontból sem. Az anarchisták helytelenül ítélték meg a pillanatot, mert nem értették meg a világhelyzetet, amelyre az imperialista profit által korrumpált angol munkás, a Párizsi Kommün veresége, az éppen akkor (1871-ben) győzelemre jutott németországi polgári nemzeti mozgalom, az évszázados álmát alvó félfeudális Oroszország nyomta rá bélyegét.

Marx és Engels helyesen ítélték meg a pillanatot, megértették a nemzetközi helyzetet, megértették a szociális forradalom kitörése felé való lassú közeledés feladatait.

Értsük meg mi is az új korszak feladatait és sajátosságait. Ne utánozzuk azokat a gyászmarxistákat, akikről Marx azt mondta: „sárkányfogakat vetettem és bolhákat arattam”.

Az imperializmusba átnőtt kapitalizmus objektív szükségszerűsége megszülte az imperialista háborút. A háború az egész emberiséget a szakadék szélére juttatta és azzal fenyeget, hogy pusztulásba dönti az egész kultúrát, hogy az emberek újabb millióit, számtalan millióit vadítja el és kergeti halálba.

Nincs más megoldás, mint a proletariátus forradalma.

És abban a pillanatban, amikor ez a forradalom megkezdődik, amikor első, félénk, bizonytalan, öntudatlan, a burzsoáziával szemben túlságosan hiszékeny lépéseit teszi, ebben a pillanatban a „szociáldemokrata” vezérek többsége, a „szociáldemokrata” parlamenti képviselőknek a többsége, a „szociáldemokrata” újságoknak — márpedig éppen ezek a tömegek befolyásolásának szervei — a többsége (ez igaz, ez tény), elárulta a szocializmust, eladta a szocializmust, átállt „saját” nemzeti burzsoáziája oldalára.

Ezek a vezérek megzavarták, félrevezették, becsapták a tömegeket.

És mi csak elősegítjük és megkönnyítjük a tömegek becsapását, ha ragaszkodunk ahhoz a régi és elavult elnevezéshez, amely ugyanúgy elrothadt, mint ahogy elrothadt a II. Internacionálé!

„Sok” munkás bizonyára becsületesen értelmezi a szociáldemokrácia elnevezést. Ideje már, hogy megtanuljunk különbséget tenni a szubjektív és az objektív között.

Szubjektív értelemben ezek a szociáldemokrata munkások a proletártömegek leghívebb vezérei.

Az objektív helyzet, a világhelyzet azonban olyan, hogy pártunk régi elnevezése megkönnyíti a tömegek becsapását, fékezi az előrehaladást, mert a tömeg lépten-nyomon, minden újságban, minden parlamenti frakcióban a vezéreket, vagyis azokat az embereket látja, akiknek a szava messzebb hallatszik, akiknek működése messzebbre látszik — és ezek mind „szintén szociáldemokraták”, ezek mind a szocializmus árulóival, a szociálsovinisztákkal való „egység mellett” vannak, ezek mind azokat a régi váltókat mutatják be leszámítolásra, amelyeket a „szociáldemokrácia” bocsátott ki. . .

És mik az ellenérvek? „.. . Összetévesztenek bennünket az anarcho-kommunistákkal…”

Miért nem félünk attól, hogy összetévesztenek bennünket a szociálnacionalistákkal, a szociálliberálisokkal, a radikálszocialistákkal, a francia köztársaságban a leghaladóbb és a tömegek burzsoá becsapása terén legügyesebb polgári párttal? „.. . A tömegek megszokták, a munkások «megszerették» a maguk szociáldemokrata pártját…”

Ez az egyetlen érv, ez azonban olyan érv, amely figyelmen kívül hagyja mind a marxizmus tudományát, mind a forradalom holnapi feladatait, mind a világszocializmus objektív helyzetét, mind a II. Internacionálé szégyenletes összeomlását, mind pedig azt, hogy a proletárokat körülrajzó „szintén-szociáldemokraták” a gyakorlati munkát tönkreteszik.

Ez az érv a maradiság, a tunyaság, a régihez való csökönyös ragaszkodás érve.

Márpedig mi át akarjuk alakítani a világot. Be akarjuk fejezni az imperialista világháborút, amelybe az emberek százmilliói sodródtak bele, amellyel sok százmilliárdnyi tőke érdekei szövődtek össze — a világháborút, amelyet az emberiség történelmének legnagyobb forradalma, a proletárforradalom nélkül, nem lehet igazán demokratikus békével befejezni.

És mi félünk saját magunktól. Ragaszkodunk a „megszokott”, a „kedves”, a szennyes inghez . . .
Ideje már ledobni a szennyes inget, itt az ideje, hogy tiszta fehérneműt vegyünk magunkra.

Petrográd, 1917. április 10.
N. Lenin
Először 1917 szeptemberében,
külön brosúra formájában, a
„Priboj” kiadásában jelent meg.

Lenin Művei. 24. köt. 39—74. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa