Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus kérdéseihez – 5. rész
A szocializmus győzelme egy országban

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

VI
A szocializmus győzelme egy országban
„A leninizmus alapjairól” című brosúrában (1924. május, első kiadás) a szocializmus egy országban való győzelme kérdéséről két fogalmazás van. Az első fogalmazás így szól:

„Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is” („A leninizmus alapjairól”).

Ez a tétel feltétlenül helyes és nem szorul magyarázatra. A szociáldemokraták elmélete ellen irányul, akik utópiának tartják azt, hogy a proletariátus egy országban megragadja a hatalmat, ha ugyanakkor a forradalom nem győz más országokban is.

De „A leninizmus alapjairól” című brosúrában van még egy másik megfogalmazás is. Ez így szól:

„De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A szocializmus fő feladata — a szocialista termelés megszervezése — még hátra van. Meg lehet-e oldani ezt a feladatot, ki lehet-e vívni a szocializmus végleges győzelmét egy országban, több más vezető ország proletárjainak együttes erőfeszítése nélkül? Nem, nem lehet. A burzsoázia megdöntéséhez elegendő egy ország erőfeszítése is, — ezt, bizonyítja forradalmunk története. A szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez egy ország erőfeszítése, különösen egy olyan parasztországé, mint Oroszország, már nem elegendő, ahhoz több élenjáró ország proletárjainak erőfeszítése szükséges” („A leninizmus alapjairól”, első kiadás).

Ez a második megfogalmazás a leninizmus kritikusainak állítása ellen, a trockisták ellen irányult, akik kijelentették, hogy a proletariátus diktatúrája egy országban, ha más országokban még nem vívták ki a győzelmet, „nem állhat meg a konzervatív Európával szemben”.

Ennyiben — de csak ennyiben — ez a megfogalmazás akkor (1924 májusában) elegendő és, kétségkívül, bizonyos mértékben hasznos is volt.

De később, amikor a leninizmus kritikáját ezen a téren már leküzdöttük a pártban és amikor újabb kérdés került napirendre, az a kérdés, lehetséges-e a teljes szocialista társadalom felépítése csak a mi országunk erőivel, külső segítség nélkül — a második megfogalmazás már nyilvánvalóan elégtelennek s ezért helytelennek bizonyult.

Miben áll ennek a megfogalmazásnak a fogyatékossága?

Abban, hogy egy kérdéssé kapcsol össze két különböző kérdést: azt a kérdést, lehetséges–e a szocializmus felépítése egy ország erőivel, amire igenlő választ kell adni, s azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra országa teljesen biztosítottnak tekintheti-e magát az intervenció ellen és, következésképpen, a régi rend visszaállítása ellen, ha a forradalom nem győz több más országban is, amire tagadó választ kell adni. Nem is szólva arról, hogy ez a megfogalmazás arra a gondolatra vezethet, hogy a szocialista társadalom megszervezése egy ország erőivel lehetetlen, ami természetesen helytelen.

Ez okból „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924 decemberében) ezt a megfogalmazást megváltoztattam, kijavítottam s ezt a kérdést két kérdésre bontottam, arra a kérdésre, hogy van-e teljes biztosíték a burzsoá rend visszaállítása ellen és arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a teljes szocialista társadalmat felépíteni egy országban? Ezt azáltal értem el, hogy, először, a „szocializmus teljes győzelmét” úgy tárgyaltam, mint „a régi rendszer visszaállítása elleni teljes biztosítékot”, amit csak „több ország proletárjainak együttes erőfeszítésével” lehet elérni, másodszor azáltal, hogy Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrája alapján azt az elvitathatatlan igazságot proklamáltam, hogy mindenünk megvan, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges (lásd „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”).

A kérdésnek ez az új megfogalmazása lett aztán a XIV. pártkonferencián „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól” hozott ismert határozat alapja, amely a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdését a kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban vizsgálja (1925 április) és a szocializmus országunk erőivel való felépítését lehetségesnek és szükségesnek tekinti.

Ugyancsak ez a megfogalmazás lett „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez” című brosúrám alapja, mely 1925 májusában, közvetlenül a XIV. pártkonferencia után jelent meg.

A szocializmus egy országban való győzelme kérdésének feltevésére vonatkozóan ez a brosúra azt mondja:

„Országunkban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn (itt a szocializmus egy országban való felépítéséről van szó. — I. Szt.). Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn” (itt a szocializmus végleges győzelméről van szó. — I. Szt.) … „Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista” (lásd „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez”).

A szocializmus győzelméről országunkban ez a brosúra ezt mondja:

„Fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével” … mert „nálunk, a proletárdiktatúrában … megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk őket” (ugyanott).

A szocializmus végleges győzelme kérdéséről pedig ott ezt olvashatjuk:

„A szocializmus végleges győzelme teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének” (ugyanott).

Azt hiszem, világos.

Ismeretes, hogy ugyanebben a szellemben magyarázza ezt a kérdést „Kérdések és feleletek” című brosúrám (1925 június) és a Központi Bizottságnak a SzK(b)P XIV. kongresszusán tartott politikai beszámolója (1925 december).

Ezek a tények.

Ezeket a tényeket, azt hiszem, minden elvtárs ismeri, — Zinovjev is.

Ha most, majdnem két évvel a pártban lefolyt eszmei harc után, és a XIV. pártkonferencián (1925 áprilisában) elfogadott határozat után, Zinovjev lehetségesnek tartja, hogy a XIV. pártkongresszuson (1925 decemberében) mondott zárszavában előrángassa Sztálin 1924 áprilisában írt brosúrájából a régi, teljesen elégtelen megfogalmazást, mint alapot a szocializmus egy országban való győzelme már eldöntött kérdésének eldöntéséhez, akkor Zinovjevnek ez a sajátságos eljárása csak arról tanúskodik, hogy végkép belezavarodott ebbe a kérdésbe. Aki visszafelé rángatja a pártot, mikor a párt már előbbre jutott, aki megkerüli a XIV. pártkonferencia határozatát, mikor azt a Központi Bizottság plénuma is megerősítette, az reménytelenül belebonyolódott az ellentmondásokba, az nem hisz a szocializmus építésének ügyében, az letért Lenin útjáról és aláírta saját vereségét.

Mit jelent a szocializmus egy országban való győzelmének lehetősége?

Jelenti azt a lehetőséget, hogy a proletariátus és a parasztság közti ellentéteket megoldjuk országunk belső erőivel, azt a lehetőséget, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat s ezt a hatalmat arra használja fel, hogy országunkban a teljes szocialista társadalmat felépítse, más országok proletárjainak rokonszenvével és támogatásával, de anélkül, hogy a proletárforradalom előzőleg más országokban győzött volna.

E lehetőség nélkül a szocializmus építése — építés távlatok nélkül, a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy a szocializmust fel is építjük. Nem lehet a szocializmust építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy fel lehet építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy országunk technikai elmaradottsága nem leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének. E lehetőség tagadása azt jelentené, hogy nem hiszünk a szocializmus építésében, hogy elfordulunk a leninizmustól.

Mit jelent az, hogy lehetetlen a szocializmus teljes, végleges győzelme egy országban a forradalom más országokban kivívott győzelme nélkül?

Azt jelenti, hogy az intervenció s következéskép a burzsoá rend visszaállítása elleni teljes biztosíték lehetetlen, ha a forradalom nem győz legalábbis néhány országban. Aki ezt az elvitathatatlan tételt tagadja, az elfordul az internacionalizmustól, elfordul a leninizmustól.

„Nemcsak államban — mondja Lenin —, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjet Köztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz. De amíg ez a vég elkövetkezik, elkerülhetetlen a legborzasztóbb összeütközések sora a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania” (XXIV. köt. 122. old.).

„A legnagyobb mértékben ingadozó egyensúly, de mégis kétségtelenül, vitathatatlanul bizonyos egyensúly jött létre — mondja Lenin máshelyütt. — Hosszú időre-e, nem tudom, s azt hiszem, ezt nem is lehet tudni. S ezért részünkről a legnagyobb óvatosságra van szükség. Politikánk első parancsolata, az első tanulság, mely egyéves kormányzati tevékenységünkből folyik, az a tanulság, melyet minden munkásnak és parasztnak el kell sajátítania, az, hogy résen kell lennünk és nem szabad elfelednünk, hogy olyan emberek, osztályok, kormányok vesznek körül bennünket, melyek nyíltan kifejezik irántunk érzett határtalan gyűlöletüket. Ne feledjük el, hogy állandóan csak hajszál választ el bennünket attól, hogy rajtunk üssenek” (XXVII. köt. 117. old.).

Azt hiszem, világos.

Mi az álláspontja Zinovjevnek a szocializmus egy országban való győzelmének kérdésében?

Hallgassuk meg:

„A szocializmus végleges győzelmén legalábbis: 1) az osztályok megszüntetését és, következésképpen 2) az egy osztály diktatúrájának, jelen esetben a proletariátus diktatúrájának megszüntetését kell érteni” .. . „Hogy még pontosabban tisztázzuk — mondja még Zinovjev —, hogyan áll a kérdés nálunk a Szovjetunióban 1925-ben, két dolgot kell megkülönböztetnünk: 1) a szocializmus építésének biztosított lehetőségét — a szocializmus építésének ezt a lehetőségét természetesen feltétlenül el lehet képzelni egy ország keretén belül is, és 2) a szocializmus végleges felépítését és megszilárdítását, vagyis a szocialista rend, a szocialista társadalom megvalósítását.”

Mit jelenthet mindez?

Azt, hogy a szocializmus egy országban való végleges győzelmén Zinovjev nem az intervenció és restauráció elleni biztosítékot érti, hanem a szocialista társadalom felépítésének lehetőségét. A szocializmus egy országban való győzelmén viszont Zinovjev a szocializmus olyan építését érti, amelynek nem lehet s nem is kell a szocializmus felépítésére vezetnie. Találomra, távlat nélkül építeni, szocializmust építeni, noha lehetetlen a szocialista társadalmat felépíteni — ez Zinovjev álláspontja.

Építeni a szocializmust, felépítésének lehetősége nélkül, építeni annak tudatában, hogy nem fogjuk felépíteni — ilyen képtelenségekre jutott Zinovjev.

De hisz ez a kérdés kicsúfolása, nempedig a kérdés megoldása!

Még egy részlet Zinovjev XIV. kongresszusi zárszavából:

„Nézzék meg, mit nem átallt mondani például Jakovlev elvtárs a legutóbbi Kurszk-kormányzósági pártkonferencián. «Felépíthetjük-e egy országban a szocializmust — kérdezi Jakovlev elvtárs —, amikor minden oldalról kapitalista ellenség vesz körül bennünket, felépíthetjük-e ilyen viszonyok között egy országban a szocializmust? » És ezt feleli: «Az elmondottak alapján joggal mondhatjuk, hogy nemcsak építjük a szocializmust, hanem, annak ellenére, hogy egyelőre egyedül vagyunk, hogy egyelőre mi vagyunk a világ egyetlen szovjet országa, szovjet állama, — fel is építjük ezt a szocializmust» («Kurszkaja Pravda» 279. szám. 1925. december 8.). Hát ez lenini kérdésfeltevés — kérdi Zinovjev —, hát nem érződik ebben némi nemzeti korlátoltság?”

Tehát, Zinovjev szerint, az, aki elismeri a szocializmus felépítésének lehetőségét egy országban, az a nemzeti korlátoltság álláspontjára helyezkedik, az pedig, aki tagadja ezt a lehetőséget, az az internacionalizmus álláspontját foglalja el.

De ha ez igaz, akkor egyáltalán érdemes-e harcolni gazdaságunk kapitalista elemeinek legyőzéséért? Nem az következik-e ebből, hogy ez a győzelem lehetetlen?

Kapitulálás gazdaságunk tőkés elemei előtt — idevezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

S ezt a képtelenséget, melynek semmi köze a leninizmushoz, Zinovjev mint „internacionalizmust”, mint „százszázalékos leninizmust” tálalja elénk!

Állítom, hogy a szocializmus építésének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev elfordul a leninizmustól, lecsúszik a mensevik Szuhanov álláspontjára.

Hallgassuk meg Lenint. A szocializmus győzelméről egy országban, még az Októberi Forradalom előtt, 1915 augusztusában, ezt mondja:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Mit jelent Lenin aláhúzott mondata: „miután megszervezte országában a szocialista termelést”? Azt jelenti, hogy a győztes ország proletariátusának a hatalom átvétele után meg lehet és meg is kell szerveznie a szocialista termelést. De mit jelent „a szocialista termelés megszervezése”? A szocialista társadalom felépítését jelenti. Aligha kell bizonyítgatni, hogy Lenin e világos és határozott tétele nem szorul további magyarázatra. Ellenkező esetben érthetetlenek volnának Lenin felhívásai, amelyeket 1917 októberében intézett a proletariátushoz, hogy vegye kezébe a hatalmat.

Mint látják, Leninnek ez a világos tétele úgy különbözik Zinovjev zavaros és antileninista „tételétől” — amely szerint építhetjük a szocializmust „egy ország keretén belül”, bár felépítése lehetetlen —, mint ég a földtől.

Lenin ezt a tételt 1915-ben mondta ki, még mielőtt a proletariátus kezébe vette a hatalmat. De talán a hatalom átvételének tapasztalata után, 1917 után, megváltoztak nézetei? Nézzük meg Lenin 1923-ban írt, „A szövetkezetekről” című brosúráját.

„Valóban — mondja Lenin —, minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval: fel tudjuk és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat, mert rendelkezésünkre áll minden, ami felépítéséhez szükséges és elegendő.

Azt hiszem, aligha lehet ennél világosabban beszélni.

Vessék össze Lenin e klasszikus tételét Zinovjevnek Jakovlev elleni antileninista kirohanásával s megértik, hogy Jakovlev csak ismételte Lenin szavait arról, hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban, Zinovjev viszont, aki e tétel ellen lép fel és Jakovlevet ostorozza, elfordult Lenintől s áttért a mensevik Szuhanov álláspontjára, arra az álláspontra, hogy a mi országunkban, technikai elmaradottsága következtében, lehetetlen a szocializmust felépíteni.

Csak azt nem tudjuk, hogy minek is ragadtuk meg a hatalmat 1917 októberében, ha nem számítottunk arra, hogy felépítjük a szocializmust?

Nem kellett volna a hatalmat megragadni 1917 októberében — erre a következtetésre vezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

Állítom továbbá, hogy a szocializmus győzelmének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev pártunk ama határozott döntései ellen fordult, melyeket a XIV. pártkonferencia ismert határozata — „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban” — leszögezett.

Vegyük elő ezt a határozatot. Ezt olvassuk benne a szocializmus egy országban való győzelméről:

„Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték, következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban . . .” „A leninizmus azt tanítja, hogy a szocializmus végleges győzelme a burzsoá viszonyok visszaállításával szembeni teljes biztosíték értelmében csak nemzetközi méretekben lehetséges .. .” „Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül” (lásd a határozatot).

Látják, hogy ez a határozat a szocializmus végleges győzelmét az intervenció és a restauráció elleni biztosítékként fogja fel — szöges ellentétben azzal, ahogy Zinovjev „Leninizmus” című könyvében felfogja.

Látják, hogy a határozat elismeri, hogy lehetséges a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok „állami segítsége” nélkül — szöges ellentétben Zinovjev ellenkező állításával, melyet Jakovlevvel szemben hangoztatott a XIV. pártkongresszuson mondott zárszavában.

Minek nevezzük ezt, ha nem Zinovjev harcának a XIV. pártkonferencia határozata ellen?

Igaz, a párthatározatok olykor nem hibátlanok. Megesik, hogy párthatározatokban hibák vannak. Általában szólva, fel lehet tételezni, hogy a XIV. pártkonferencia határozata is tartalmaz néhány hibát. Lehet, hogy Zinovjev a szóbanforgó határozatot hibásnak tartja. De akkor ezt világosan és nyíltan meg kell mondani, ahogy bolsevikhoz illik. Zinovjev ezt, valami okból, mégsem teszi. Jobbnak látta más utat választani, azt, hogy hátbatámadja a XIV. pártkonferencia határozatát, s emellett elhallgatja a határozatot, seminő nyílt kritikát rajta nem gyakorol. Zinovjev nyilván azt hiszi, hogy ezen az úton éri el legjobban célját. S célja csak egy — „kijavítani” a határozatot és „kicsit” kiigazítani Lenint. Aligha kell bizonyítani, hogy Zinovjev elszámította magát.

Honnan ered Zinovjev hibája? Hol e hiba gyökere?

E hiba gyökere, szerintem, Zinovjevnek az a meggyőződése, hogy országunk technikai elmaradottsága leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének, hogy a proletariátus országunk technikai elmaradottsága következtében nem építheti fel a szocializmust. Zinovjev és Kamenyev egy időben megpróbáltak fellépni ezzel az érvvel a párt Központi Bizottságának egyik ülésén az áprilisi konferencia előtt. De visszautasításra találtak és kénytelenek voltak visszavonulni, formálisan alávetve magukat az ellenkező álláspontnak, a Központi Bizottság többsége álláspontjának. De Zinovjev, bár formálisan alávetette magát ennek az álláspontnak, továbbra is folytatta ellene a harcot. Pártunk Moszkvai Bizottsága erről a SzK(b)P Központi Bizottságában lejátszódott „incidensről” ezt mondja a Leningrád-kormányzósági pártkonferencia levelére írott „Válaszá”-ban:

„Nem is olyan régen Kamenyev és Zinovjev a Politikai Irodában azt az álláspontot védték, hogy technikai és gazdasági elmaradottságunk miatt nem tudunk megbirkózni a belső nehézségekkel, hacsak nem ment meg bennünket a nemzetközi forradalom. Mi viszont, a Központi Bizottság többségével együtt, úgy véljük, hogy építhetjük a szocializmust, építjük és felépítjük, tekintet nélkül technikai elmaradottságunkra és annak ellenére is. Úgy véljük, hogy ez az építés, természetesen, sokkal lassabban fog előrehaladni, mint ahogy világgyőzelem esetén haladna, de mégis előremegyünk és előre is fogunk menni. Továbbá, véleményünk szerint Kamenyev és Zinovjev álláspontja azt fejezi ki, hogy nem hisznek munkásosztályunk és az azt követő paraszttömegek belső erejében. Véleményünk szerint ez az álláspont a lenini álláspont feladása” (lásd „Válasz”).

Ez a dokumentum a XIV. pártkongresszus első ülései idején jelent meg a sajtóban. Zinovjevnek, természetesen, módjában volt e dokumentum ellen még a kongresszuson felszólalni. Jellemző, hogy Zinovjev és Kamenyev nem találtak érveket e súlyos vád ellen, melyet pártunk Moszkvai Bizottsága emelt ellenük. Véletlen-e ez? Azt hiszem, nem véletlen. A vád nyilván fején találta a szeget. Zinovjev és Kamenyev azért „válaszoltak” erre a vádra hallgatással, mert nem volt mivel „elhallgattatniuk” a vádat.

Az „új ellenzék” rossz néven veszi, hogy Zinovjevet azzal vádolják, hogy nem hisz a szocialista építés győzelmében országunkban. De ha Zinovjev az után, hogy a szocializmus egy országban való győzelmét egy álló esztendőn át megvitatták, az után, hogy Zinovjev álláspontját a Központi Bizottság Politikai Irodája elutasította (1925 április), az után, hogy erről a kérdésről már kialakult a párt határozott véleménye, melyet a XIV. pártkonferencia ismert határozata (1925 április) leszögezett, ha mindezek után Zinovjev „Leninizmus” című könyvében (1925 szeptember) mégis fellép a párt álláspontja ellen, s ha később a XIV. kongresszuson ezt a fellépést megismétli — akkor mi mással lehet mindezt, ezt a konokságot, ezt a makacsságot, amellyel hibájához ragaszkodik, megmagyarázni, mint azzal, hogy Zinovjevet megfertőzte, gyógyíthatatlanul megfertőzte a hitetlenség szocialista építésünk ügyének győzelmében?

Zinovjev ezt az ő hitetlenségét internacionalizmusnak szeretné feltüntetni. De mióta tekintik nálunk internacionalizmusnak a leninizmustól való elfordulást a leninizmus sarkalatos kérdésében?

Nem helyesebb-e, ha azt mondjuk, hogy nem a párt, hanem Zinovjev vét itt az internacionalizmus és a nemzetközi forradalom ellen? Mert mi a mi országunk, az „épülő szocializmus” országa, ha nem a világforradalom bázisa? De lehet-e a világforradalom igazi bázisa, ha nem képes a szocialista társadalmat felépíteni? Megmaradhat-e országunk annak, ami ma kétségtelenül: hatalmas vonzási központnak a világ munkásai számára, ha nem képes a saját portáján kivívni a győzelmet, a szocialista építés győzelmét, gazdaságunk kapitalista elemein? Azt hiszem, nem maradhat meg. De ebből az következik, hogy a szocialista építés győzelmével szembeni hitetlenség, ennek a hitetlenségnek a prédikálása, megfosztja országunkat a világforradalom bázisának nimbuszától, ez pedig gyengíti a nemzetközi forradalmi mozgalmat. Mivel ijesztették el tőlünk a munkásokat a szociáldemokrata urak? Azzal, hogy azt prédikálták, hogy az „oroszoknak semmi sem fog sikerülni”. Mivel verjük most a szociáldemokratákat, amikor a munkásküldöttségek egész sorát vonzzuk magunkhoz és ezzel megerősítjük a kommunizmus hadállásait az egész világon? A szocializmus építése terén elért sikereinkkel. De vajon nem világos-e ez után, hogy aki hitetlenséget hirdet a szocializmus építése terén elért sikereinkkel szemben, az közvetve a szociáldemokratákat segíti, az a nemzetközi forradalmi mozgalom lendületét gyengíti, az szükségképpen elfordul az internacionalizmustól?..

Látják, hogy Zinovjev „internacionalizmusa” semmivel sem ér többet, mint „százszázalékos leninizmusa” a szocializmus egy országban való építésének kérdésében.

SaLa