Írta: V. I. Lenin

A gyakorlat talaján

A forradalmi fellendülés, amelyet a német fehérgárdistáknak az orosz forradalom ellen intézett áruló támadása váltott ki, tény. Mindenünnen egyre-másra érkeznek a táviratok, melyek elmondják, hogy a tömegek készek a Szovjethatalom védelmére kelni és az utolsó emberig harcolni érte. Nem is várhattunk tőlük más magatartást saját munkás-paraszt hatalmuk irányában.

A lelkesedés egymaga azonban nem elegendő ahhoz, hogy háborút viseljünk egy olyan ellenség ellen, mint a német imperializmus. A legnagyobb együgyűség, sőt bűn lenne, ha félvállról vennők ezt a most folyó igazi, makacs, véres háborút.

A háborút vagy komolyan kell viselni, vagy sehogy se. Középút itt nem lehetséges. Ha egyszer a német imperialisták ezt a háborút ránk kényszerítik, szent kötelességünk józanul mérlegelni helyzetünket, számbavenni erőnket, megvizsgálni a gazdasági gépezetet. Mindezt a háborús időknek megfelelő gyorsasággal kell elvégezni, mert mostani helyzetünkben minden késlekedés csakugyan „egyértelmű a halállal”. Hannibál a kapuk előtt van — ezt egy percre sem szabad elfelejtenünk.

A komoly hadviseléshez erős, szervezett hátország szükséges. A legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal elpusztítja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincsenek megfelelően kiképezve. Ez annyira világos, hogy nem szorul magyarázatra.

Milyen állapotban van forradalmi hadseregünk hátországa? — A legsiralmasabb állapotban, hogy többet ne mondjunk. Az előző háború teljesen szétzüllesztette közlekedésünket, megakadt az árucsere a város és a falu között, s ennek egyenes és közvetlen következménye a nagyvárosokban az éhínség.

Hadseregünk az ellenség csapásai alatt gyökeresen átalakul. A régi hadsereg, amely ismerte a korszerű hadviselés feltételeit, nincsen meg. Ez a hadsereg az előbbi háborúban végleg kimerült, halálosan kimerült attól, hogy három és fél évig lövészárokban sínylődött, s így harci értéke a semmivel egyenlő. A Vörös Hadsereg feltétlenül nagyszerű harcos anyag, de még nyers anyag, nincs megmunkálva. Ezt a hadsereget, ha nem akarjuk a német lövegek martalékává tenni, előbb ki kell képezni, fegyelmezni kell.

Óriási nehézségekkel állunk szemben. Valamennyi helyi Szovjet, miután táviratilag közölte készségét a külső ellenség elleni harcra, köteles haladéktalanul jelenteni, hány vagon gabonát küldött Petrográdba, mennyi katonát tud azonnal a frontra küldeni, mennyi vöröskatona van jelenleg kiképzés alatt. Számba kell venni minden fegyvert és lőszert, azonnal újból hozzá kell látni új fegyverek és lőszer gyártásához. A vasútról el kell távolítani a batyuzókat és a garázda elemeket. Mindenütt helyre kell állítani a legszigorúbb forradalmi fegyelmet. Csakis akkor beszélhetünk majd komolyan a háborúról, ha mindezeknek a feltételeknek eleget tettünk. Különben a „legforradalmibb háborúról” tett minden kijelentés is frázis marad. A frázis mindig káros, a mostani válságos pillanatban pedig végzetes szerepet játszhat.

Mélységes meggyőződésem, hogy forradalmunk meg fog birkózni a mai óriási nehézségekkel. A forradalom már eddig is hatalmas munkát végzett, de ahhoz, hogy ügyünket siker koronázza, meg kell százszoroznunk energiánkat.

Csak akkor fogunk győzni.

Megjelent: „Pravda” 38. sz. 1918. március 1.

Lenin Művei. 27. köt. 62—63. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Komoly tanulságok és komoly felelősség

– írta: V. I. Lenin –

Gyász-„baloldaliaink”, akik tegnap saját lappal álltak elő — „Kommunista” a címe — (hozzá kellene tenni: Marx előtti kommunista), igyekeznek elbújni a történelem tanulsága és tanulságai elől, igyekeznek kibújni a felelősség alól.

Hasztalan igyekezet. Nem fog nekik sikerülni.

Ezek a kertel ők majd megfeszülnek igyekezetükben, vég nélkül halmozzák egymás tetejébe az újságcikkeket, beleizzadnak a nagy munkába, „még” a nyomdafestéket sem sajnálják, hogy a „lélegzetvételi szünet” „elméletét” talajtalan és rossz „elméletnek” tüntethessék fel.

De jaj! Hiábavalók erőlködéseik: képtelenek megcáfolni a tényt! A tények makacs dolgok — mondja helyesen egy angol közmondás. A tény az, hogy március 3-tól, amikor déli 1 órakor a németek beszüntették a hadműveleteket, március 5-én este 7 óráig, amikor ezeket a sorokat írom, lélegzethez jutottunk és ezt a két napot máris felhasználtuk a szocialista haza gyakorlati (nem frázisokban, hanem tettekben megnyilvánuló) védelmére. Ez olyan tény, amely napról napra szemmelláthatóbbá válik majd a tömegek számára. Tény, hogy amikor egy harcképtelen fronthadsereg fejvesztetten menekül, elhagyja ágyúit, és még arra sem jut ideje, hogy a hidakat felrobbantsa, nem a forradalmi háborúról szóló fecsegés jelenti a haza védelmét és a haza védelmi képességének fokozását (a fecsegés, amikor a hadsereg ilyen fejvesztetten menekül, amikor a forradalmi háború hívei ennek a hadseregnek egyetlen osztagát sem állították meg — valósággal gyalázat), hanem a rendezett visszavonulás a hadsereg maradékainak megmentése érdekében, a lélegzetvételi idő minden egyes napjának kihasználása erre a célra.

A tények makacs dolgok.

A gyász-„baloldaliak”, elbújva a tények és azok tanulságai elől, a felelősség kérdése elől, arra törekednek, hogy eltitkolják az olvasó előtt az egészen friss, történelmi fontosságú közelmúltat és elkenjék régmúlt és lényegtelen dolgokra való hivatkozással. Például: K. Radek cikkében arra emlékeztet, hogy decemberben (decemberben!) kifejezte azt a nézetét, mely szerint segíteni kell a hadseregnek, hogy kitarthasson, mégpedig „a Népbiztosok Tanácsának küldött jelentésében”. Nem volt módomban ezt a jelentést elolvasni, és most felmerül bennem a kérdés: miért nem közli Karl Radek ezt a jelentést egész terjedelmében? Miért nem magyarázza meg pontosan és nyíltan, hogy mit értett ő akkor „kompromisszumos békén”? Miért nem említi a közelebbi múltat, amikor a „Pravdá”-ban saját (legrosszabb fajtájú) illúziójáról írt, arról, hogy ha a német imperialisták visszaadják Lengyelországot, békét lehet kötni velük?

Miért?

Azért, mert a gyász-„baloldaliak” kénytelenek elkenni a tényeket, amelyek megmutatják az ő felelősségüket, a „baloldaliak” felelősségét azoknak az illúzióknak az ápolgatásáért, amelyek a valóságban a német imperialistáknak segítettek és akadályozták a forradalom növekedését és fejlődését Németországban.

N. Buharin ma még tagadni is próbálja azt a tényt, hogy ő és barátai azt állították, hogy a német nem képes támadni. De nagyon is sokan tudják, hogy ez — tény, hogy Buharin és barátai ezt állították, és hogy ennek az illúziónak az ápolgatásával a német imperializmust segítették, és akadályozták a német forradalom növekedését, amely most gyengült azzal, hogy a nagyoroszországi Szovjet Köztársaságtól a paraszti hadsereg fejvesztett menekülésekor ezrével zsákmányolták az ágyúkat, száz- és százmilliós értékeket oroztak el. Én ezt világosan és pontosan megmondtam már a január 7-i tézisekben. Ha N. Buharin most kénytelen ezt „letagadni”, annál rosszabb ez rá nézve. Mindazok, akik emlékeznek Buharinnak és barátainak szavaira, amelyek szerint a németek számára lehetetlenség a támadás, egyszerűen vállat vonnak majd, ha hallják, hogy N. Buharin kénytelen volt „letagadni” saját szavait.

Azoknak pedig, akik nem emlékeznek ezekre a szavakra, akik nem hallották őket, olyan okmányra hívjuk fel a figyelmüket, amely most kissé értékesebb, érdekesebb és tanulságosabb, mint K. Radek decemberi írásai. Ez az okmány, melyet a „baloldaliak”, sajnos, eltitkoltak olvasóik előtt (1) a pártunk Központi Bizottságának a mai „baloldali” ellenzékkel 1918. január 21-én tartott tanácskozásán, és (2) a Központi Bizottság 1918. február 17-i ülésén megejtett szavazások eredménye.

1918. január 21-én abban a kérdésben, hogy megszakítsuk-e azonnal a németekkel folytatott tárgyalásokat, igennel (a gyász-„baloldali” „Kommunista” munkatársai közül) egyedül Sztukov szavazott. A többiek mind nemmel szavaztak.

Abban a kérdésben, hogy megengedhető-e az annexiós béke aláírása, ha a németek megszakítják a tárgyalásokat vagy ultimátumot küldenek, nemmel csak Obolenszkij (mikor fogják már közölni az „ő” téziseit? miért hallgat róluk a „Kommunista”?) és Sztukov szavaztak. A többiek mind igennel szavaztak.

Abban a kérdésben, hogy alá kell-e írni ebben az esetben a felajánlott békét, nemmel csak Obolenszkij és Sztukov szavazott, a többi „baloldali” tartózkodott a szavazástól!! Ez a tény.

1918. február 17-én, abban a kérdésben, hogy ki van a forradalmi háború mellett, Buharin és Lomov — „ilyen megfogalmazás mellett nem hajlandó részt venni a szavazásban”. Igennel nem szavazott senki. Ez is tény!

Abban a kérdésben, hogy kell-e „várni a béketárgyalások újrafelvételével mindaddig, amíg a német támadás megfelelő mértékben (éppen hogy így!) ki nem bontakozik, és amíg annak a német munkásmozgalomra gyakorolt befolyása meg nem nyilvánul”, a „baloldali” újság mai munkatársai közül Buharin, Lomov és Urickij igennel szavazott.

Abban a kérdésben, hogy „békét kötünk-e, ha a német támadás ténnyé válik, a forradalmi fellendülés pedig Németországban és Ausztriában nem következik be”, Lomov, Buharin és Urickij tartózkodott a szavazástól.

A tények — makacs dolgok. A tények pedig azt mutatják, hogy Buharin tagadta a német támadás lehetőségét, olyan illúziókat ápolgatott, amelyekkel a valóságban saját óhaja ellenére segítette a német imperialistákat és akadályozta a német forradalom növekedését. Éppen ez a forradalmi frázis lényege. Buharin balra tért, jobbra ért.

N. Buharin azt veti szememre, hogy én nem elemzem konkrétan a jelenlegi béke feltételeit. Könnyű azonban megérteni, hogy érvelésemhez lényegében erre nem volt és nincs is semmi szükség. Elég volt bebizonyítani, hogy számunkra csak egyetlen valóságos, nem fantázia szülte dilemma létezik: vagy olyan feltételek, amelyek akár csak néhány napra is, de lehetővé teszik, hogy lélegzethez jussunk, vagy pedig Belgium és Szerbia helyzete. S ezt Buharin nem cáfolta meg, még Petrográdra vonatkozóan sem. Ezt kollégája, M. N. Pokrovszkij elismerte.

S hogy az új feltételek rosszabbak, súlyosabbak, megalázóbbak a rossz, súlyos és megalázó breszti feltételeknél, ebben a mi gyász-„baloldaliaink”, Buharin, Lomov, Urickij és társaik a bűnösök, akik a nagy Oroszországi Szovjet Köztársaság ellen követték el bűnüket. Ez történelmi tény, amelyet a fentemlített szavazások bizonyítanak. Ez elől a tény elől semmiféle mellébeszéléssel nem lehet elbújni. Felajánlották önöknek a breszti feltételeket, önök pedig kérkedéssel és szájhősködéssel válaszoltak, ami még rosszabb feltételekhez vezetett. Ez tény. Ezért önök felelősek és ezt a felelősséget nem háríthatják el magukról.

1918. január 7-i téziseimben a lehető legvilágosabban megmondtam, hogy hadseregünk állapota miatt (amin a fáradt paraszttömegek „elleni” szájaskodás mit sem tudott változtatni) Oroszország kénytelen lesz még rosszabb különbékét kötni, ha nem fogadja el a breszti feltételeket.

A „baloldaliak” felültek az oroszországi burzsoáziának, amelynek éppen az kellett, hogy belesodorjon bennünket a számunkra leghátrányosabb háborúba.

A „baloldali eszerek” azzal, hogy most a háború mellett foglalnak állást, tudatosan meghasonlottak a parasztsággal — ez tény. És ez a tény a baloldali eszerek politikájának komolytalanságáról tanúskodik, mint ahogy komolytalan volt valamennyi eszer „forradalminak” látszó politikája 1917 nyarán.

Petrográd és Moszkva példája bizonyítja, hogy a legöntudatosabb és leghaladottabb munkások gyorsan kijózanodnak a forradalmi frázisok mámorából. Petrográdban már kijózanodtak a legjobb munkáskerületek: a viborgi és a vaszilij-szigeti. A Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje most nincs a háború mellett, megértette, hogy a háborút elő kell készíteni és elő is készíti. Moszkvában, a bolsevikok városi konferenciáján, már 1918. március 3-án és 4-én győztek a forradalmi frázis ellenfelei.

Hogy milyen szörnyű önámításig jutottak el a „baloldaliak”, kitűnik” Pokrovszkij cikkének egyik frázisából, amely így hangzik: „Ha már háborút kell viselni, akkor most kell háborút viselni” (Pokrovszkij kiemelése).. . „amikor — figyelem! figyelem! — amikor még nem szerelték le az orosz hadsereget az újonnan alakított egységekkel együtt.”

Aki azonban nem huny szemet a tényeken, az tudja, hogy 1918 februárjában a németekkel szembeni ellenállás legfőbb akadálya mind Nagy-Oroszországban, mind Ukrajnában, mind Finnországban le nem szerelt hadseregünk volt. Ez tény. Mert ez a hadsereg nem tudott megállni és futott, mégpedig fejvesztetten, magával sodorva a Vörös Hadsereg osztagait is.

Aki a történelem tanulságaiból okulni akar, aki nem akar kibújni a felelősség alól és nem akarja kézlegyintéssel elintézni őket, az emlékezzék akár I. Napóleon Németország elleni háborújára.

Poroszország és Németország sokszor kötöttek a hódítóval (a miénknél) tízszerte súlyosabb és megalázóbb békeszerződéseket, amelyekben még a külföldi rendőrséget is elismerték, még arra is kötelezték magukat, hogy hadseregükkel segítik I. Napóleont hódító hadjárataiban. I. Napóleon Poroszországgal kötött szerződéseiben tízszerte jobban elnyomta és feldarabolta Németországot, mint ahogy most Hindenburg és Vilmos bennünket elnyomtak. És mégis akadtak olyan emberek Poroszországban, akik nem hetvenkedtek, hanem aláírták az elképzelhető „legszégyenletesebb” békeszerződéseket, aláírták azért, mert nem volt hadseregük, aláírták a tízszerte leigázóbb és megalázóbb feltételeket, de azután mégis felkeltek és hadba indultak. Nem egyszer, sokszor történt így. A történelem jóegynéhány ilyen békeszerződést és jóegynéhány ilyen háborút ismer. Volt egynéhány lélegzetvételi szünet. Egynéhányszor újból hadat üzent a hódító. Egynéhányszor volt rá eset, hogy elnyomott nemzet szövetséget kötött olyan elnyomó nemzettel, amely versenytársa volt a hódítónak, de maga is épp olyan hódító volt (ezt azok figyelmébe ajánlom, akik a „forradalmi háború” mellett vannak, az imperialisták segítségének igénybevétele nélkül!).

Ilyen volt a történelem útja.

Így volt. így lesz. A háborúk sorozatának korszakába léptünk. Új honvédő háború felé tartunk. Az érlelődő szocialista forradalom viszonyai között haladunk feléje. S ezen a nehéz úton az orosz proletariátus és az orosz forradalom le tud majd szokni a kérkedésről, a forradalmi frázisról, eltudja majd fogadni a legsúlyosabb békeszerződéseket is és ismét fel tud majd emelkedni.

Tilsiti békét kötöttünk. És mint ahogy a németek az 1807-es tilsiti béke után 1813—1814-ben felszabadultak Napóleon igája alól, mi is eljutunk majd győzelmünkhöz, felszabadulásunkhoz. A mi tilsiti békénk és a mi felszabadulásunk között a távolság valószínűleg kisebb lesz, mert ma a történelem kereke gyorsabban forog.

Le a szószátyárkodással! Éljen a komoly munka, a fegyelem és a szervezettség!

N. Lenin

A megírás ideje: 1918. március 5.
Megjelent: „Pravda” 42. sz. 1918. március 6.

Lenin Művei. 27. köt. 65—70. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa