A szociáldemokrácia a „mosolygó fasizmus” egyik változata lett

A szociáldemokrácia a „mosolygó fasizmus” egyik változata lett

A termelőerők
Az emberi civilizáció fejlődése
Társadalmi katasztrófák
Népi demokrácia
A marxizmus-leninizmus
A szociáldemokrácia és a kommunista irány szétválása

A szociáldemokrácia a XX. század elejétől kezdve fokozatosan a polgári „demokrácia” keretében a kapitalizmus egyik irányzatává változott. Nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus világnézetét és működési modelljét fogadta el, ami a termelőeszközök magántulajdonára épülő gazdasági-társadalmi rendszert valósítja meg. Vagyis a kizsákmányolást és az ezzel járó felsőbbrendűséget, élősködést, bérrabszolgaságot, ami így jobboldali embertelen világnézet. A proletárok számára a polgári demokratikus és szabadságjogokat a kapitalizmus keretében, a polgári parlamentben, reformokkal akarták megvalósítani, ami lehetetlen. Mert kapitalizmus nem működik kizsákmányolás nélkül, ami a tőkésállamban a tőkésosztály vezetésével csak diktatórikusan valósítható meg. Ezért a polgári parlamentben a szociáldemokrácia nem a proletárok érdekeit képviseli, hanem a tőkésekét, ez a dolgozó nép elárulása lett, ezért kerülhettek csak be a parlamentbe. A kibékíthetetlen osztályellentéteket csak egy következetesen dolgozópárti irányvonal vezetésével lehet kordában tartani. Erre csak a kommunista párt a marxizmus-leninizmus tudományával felvértezve alkalmas, amit Sztálin és Mao Ce-Tung fejlesztett tovább. A szociáldemokrácia agymosógépezte az osztálybéke hirdetésével a hitleri minőséget veri. A tőkés és a proletár között nem lehet osztálybéke csak legfeljebb együttműködés a népi demokrácia keretében a kommunista párt vezetésével, a reakciós, antidemokratikus tendenciák elnyomásával, a kapitalista totális diktatúra, a fasizmus megakadályozása érdekében.

A termelőerők fejlődésével a feudalizmusból a kapitalizmusba változott a társadalmi-gazdasági rendszer, mert így a leghatékonyabb és legemberségesebb az adott fejletség mellett. A termelőerők fejlődésével és a feudalizmus társadalmi-gazdasági rendszerében felgyülemlett kezelhetetlené vált ellentmondás a robbanásig feszült, ami így társadalmi forradalmakhoz vezetett. A kapitalizmusból pedig a szocializmuson át a kommunizmus következik, mert csak ilyen módon lehetséges az emberré válás útján haladni. A kapitalizmusban felgyülemlő és kezelhetetlen, milliárdnyi embert érintő nemzeti és osztályellentét, csak totális világméretű diktatúrával tartható fenn. Így a világméretűvé vált társadalmi, nemzeti feszültség a kapitalizmus keretében csak társadalmi forradalommal oldható fel. A kapitalizmus a tudománytalan, embertelen világnézetével és a totális diktatúrájával csak a társadalmi forradalmat teszi lehetővé. A termelőerők elért fejlettségi színvonalán a világméretűvé vált totális kapitalista diktatúrával és a rendelkezésére álló pusztító erővel, a tudománytalan, embertelen világnézettel így az önkényuralom valósult meg. Ezáltal az emberi társadalom vakon botorkál a szakadék felé.

Az emberi civilizáció történetelmének, fejlődésének tudományos materialista megismerése lehetővé tette, hogy a társadalom törvényeinek ismeretében az emberré válás útját, a társadalmi haladást következetesen alkalmazza az emberiség emberibb létéért. Így már nem kellene vakon botorkálni a társadalmi fejlődés útján, hanem következetesen alkalmazva a marxizmus-leninizmus tudományát elkerülhetővé lehetne tenni a társadalmi katasztrófákat. A kommunisták ezen az úton járnak, a szociáldemokrácia, a dolgozó osztályok, a marxizmus-leninizmus elárulásával, a tőkések kiszolgálásával pedig az ösztönösséget választotta, akármilyen módon is akarja bizonyítani az ellenkezőjét, reakciós, emberiségellenes lett. A kapitalizmus bármelyik változata diktatúra a dolgozó osztályok felett és ez a szociáldemokrácia útja is.

A jelenkorban a társadalmi katasztrófák az emberiség kipusztulásával járhatnak. A rabló tőkés világhatalom azt képzeli, hogy uralni, fosztogatni tudja a végtelenségig a sokmilliárdnyi emberiséget, és ez az emberiség érdeke. De csak az erőszakot és az agymosását képes alkalmazni a világ proletárjai érdekének megfékezésére. Az emberiségnek, a világ népeinek nem érdeke, hogy kevés tőkés rabló fosztogassa és diktatúrában tartsa a dolgozó proletárok milliárdjait. A világkapitalizmus a diktatúrával a társadalmi változás forradalmi útját készítik elő és ez nagy pusztítással fog járni. Csak a világ dolgozó népeinek valódi demokráciájával lehetne ezt elkerülni, de erre sajnos kevés az esély. A dolgozók, az emberiség érdekeit a kommunisták képviselik, de őket kizárják a demokrácia gyakorlásából a kapitalista érdekek, pedig ez az egyetlen járható út az emberiség fennmaradására. A szociáldemokrácia elárulta a dolgozók érdekeit, így a földön a kommunisták kis csapata képviseli csak a többség, az emberiség érdekeit.

A szociáldemokrácia a kapitalizmus embertelenségét a polgári „demokrácia” keretében akarja demokratizálni a reformokkal, de a proletárok kizsákmányolásával, a tőkésosztály uralma alatt, ami így totális diktatúra lett. A kommunista irányvonal következetesen a dolgozók érdekit képviselve a kapitalizmus működési modellje helyett a szocializmussal a tőkések hatalmának megtörésével, vagy korlátozásával és együttműködésével a nép demokráciáját valósította meg. A szocializmus bukása az emberiség végét jelentheti, a tőkésekét is.

Népi demokrácia keretében a nem reakciós polgári és a dolgozó osztályok összefoghatnak, de csak a kommunisták vezetésével, mert csak a kommunista irányvonal az egyedüli következetesen demokratikus út. A kínai modellnél ez elég jól sikerült eddig, de ez nem a szociáldemokrata módszer.
***

(idézet: A Kínai Népköztársaság – cikkgyűjtemény című könyvből 1950)

„…kezdettől fogva felvilágosítottuk a magánkézben lévő gyárak dolgozó tömegeit a termelés fejlesztésének és a munka és tőke kölcsönös hasznának politikájáról, hogy kiküszöböljük ezeket a „baloldali” kilengéseket, amelyek károsak a munkásosztály messzebbmenő érdekei szempontjából. A munka és a tőke kölcsönös hasznán alapuló politikánk alapvetően különbözik a nyugateurópai reformisták politikájától, akik a munka és a tőke együttműködését hirdetik. A szociáldemokrata pártok munka-tőke együttműködése reformista politika, amelyet a burzsoá kormányok alkalmaznak a munkások megtévesztése és uralmuk fenntartása céljából.

A mi jelenlegi politikánkat, amely biztosítja a munka és a tőke kölcsönös hasznát, az új demokratikus kormány alkalmazza abból a célból, hogy talpraállítsa és fejlessze a termelést, megerősítse a munkásosztály-vezette rendszert. E politika megvalósításának fő módszere kollektív szerződések kötése különböző iparágakban a munka és a tőke között, amelyek előírják a munkafeltételeket, valamint a munka és a tőke jogait és kötelezettségeit. Ez a korábbi viszonyt, amelyben a munka szolgamódra alá volt rendelve a tőke elnyomásának, olyan viszonnyá változtatja, amelyben a szerződéseket az egyenlőség elve alapján kötik meg. …”
***

A szociáldemokráciának vissza kell térnie a dolgozók érdekeit képviselő világnézetre, a dolgozók érdekeinek képviselésére tőke elleni harcra, legalábbis a kínai demokratikus modell megvalósítására kellene törekednie. Fel kell hagynia a „mosolygó fasizmus” modell gyakorlásával.

A marxizmus-leninizmus ismeretében és a Szovjetunió tapasztalatai alapján a szociáldemokrácia nem lehetett a dolgozók érdekében működő irányzat, egyértelműen kapitalista párttá vált, a dolgozók ellenségévé. Az osztályharcot elvetették, helyette az osztálybékét hirdették, így a dolgozó emberiséget a totális kapitalista diktatúrának a jármába vezették. A totális kapitalista diktatúra az a fasizmus valamelyik változatának felel meg, így a „szociáldemokrácia” sem a dolgozók demokráciáját, sem a dolgozók hatalmát nem támogatja, tehát a „mosolygó fasizmus” útját járja. Kizsákmányoló és kizsákmányolt között nem lehet osztálybéke, aki ezt mondja, az tudatosan félrevezeti a dolgozókat, az emberiséget. Igenis a tőkések és a proletárok osztályellenségek, köztük osztályháború van. Néha alig észrevehető, de van, amikor valóságos háború folyik. Ez az osztályháború a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondását jelenti, és a kapitalizmus alapvető ellentmondását takarja, úgymint: a termelés társadalmi, az elosztás pedig magánjellegű, ami párosul a totális tőkés diktatúra valamelyik változatával.

A szociáldemokrácia és a kommunista irány szétválása:
A XX. század elején megkezdődött a szociáldemokrácia revizionista és a forradalmi irányzat szétválása és szembefordulása, amit az első világháború meggyorsított. A fasizmus előretörésében és megerősödésében jelentős a szerepe a „szociáldemokráciának”, mint a munkásmozgalom és a kommunisták ellenségének. A fasizmus ellen csak a kommunista Szovjetunió küzdött megfelelően. A klasszikus hitleri fasizmus a „szociáldemokráciát” is üldözte, de ez csak a „mosolygó fasizmus” térhódításának megakadályozását jelenti, mint ahogyan az angol, francia, amerikai úgynevezett polgári „demokrácia” kapitalista államaival vívott tőkések testvérháborúja a második világháborúban.
***

(idézet: Világtörténet 7. kötetéből)

A századfordulón a revizionisták „… a marxizmus ellenségei kezdtek színt változtatni. Marx „szabad kritikájának” jelszavával léptek fel, tanításának felülvizsgálását (revízióját) követelték. A revizionisták tagadták, hogy tudományosan meg lehet indokolni a szocializmus szükségszerűségét, és tarthatatlannak nyilvánították a munkásmozgalom „végső céljának”, vagyis a kommunizmusnak még a fogalmát is. Tagadták a tömegek növekvő nyomorát és a kapitalizmus ellentmondásainak éleződését. Követelték a marxizmus alaptételeinek – az osztályharc, a szocialista forradalom, a proletárdiktatúra elméletének – elvetését. A revizionizmus vezére, Bernstein német szociáldemokrata, több ízben kijelentette: „A végső cél – semmi, a mozgalom – minden”, vagyis az opportunistáknak az volt a legfontosabb, hogy az uralkodó kizsákmányoló osztályoktól reformokat csikarjanak ki, jelentéktelen könnyítéseket a munkások számára, nem érintve a kapitalizmus alapjait. Az opportunisták a szociáldemokráciát a szociális forradalom pártjából a szociális reformok pártjává akarták változtatni. …

… 1900 decemberében megjelent az „Iszkra” első száma. Jelmondata a dekabristáknak Puskinhoz írott válaszából vett idézet volt: „Szikrából lobban ki a láng!” Az orosz marxisták szilárdan a Marx által meghirdetett nagy jelentőségű jelszó, a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszó talaján álltak, s a nemzetközi munkásmozgalom egyik csapatának tekintették magukat. Egyben kifejezték azt a szilárd meggyőződésüket, hogy éppen a proletariátus fogja megoldani azt a feladatot, amelyet az oroszországi forradalmi harc története hagyott rájuk örökül.

Az „Iszkra” első számában Lenin „Mozgalmunk legfontosabb feladatai” című vezércikkében a lap fő feladatául az oroszországi marxista párt megteremtését tűzte ki. Ilyen párt nélkül a proletariátus képtelen felemelkedni az öntudatos osztályharcig és teljesíteni történelmi misszióját: kiszabadítani saját magát és Oroszország minden dolgozóját a politikai és gazdasági rabságból. …”
***

A szocialista forradalmak idején a szociáldemokrácia megtagadta a szocializmust és a kapitalizmus, a kizsákmányolás elsőszámú támogatója lett. Elfogadta a polgári „demokrácia” keretében működő kapitalista társadalmi-gazdasági modell működési szabályait, ami a felsőbbrendű kizsákmányolást és élősködést jelent a dolgozók felett. Úgy állítja be magát demagógan, mint az osztálybéke híve és a fasizmus ellensége. De az osztályharc elárulásával a „mosolygó fasiszta” tendenciát erősítette meg, végül is az egyik válfaja lett. Így a két fasiszta irányzat egyik képviselőjévé a „mosolygó fasizmussá” vált a „szociáldemokrácia”.

***
Wikipédia – A szociáldemokrácia baloldali politikai és gazdasági ideológia, a szocialista mozgalom egyik irányzata. Támogatja az állam gazdasági és szociális beavatkozását, elősegíti a társadalmi igazságosságot a piacgazdaság keretein belül. Sürgeti a valódi béralku megkötését, mely által a bérek folyamatos emelését kívánja megvalósítani. Alapvetőnek tartja a képviseleti demokráciát, de nem zárkózik el a részvételi- vagy közvetlen demokráciától. A mai szociáldemokraták elfogadják a kapitalista rendszert és a demokratikus államstruktúrákat.
***

(Idézet: Világtörténet 10. kötetéből)

A nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom
a második világháború időszakában

A második világháború súlyos próba elé állította a munkásosztályt, annak politikai pártjait és szervezeteit. A történelemben példa nélkül álló világmészárlás roppant terheket rakott a dolgozók vállaira. Nehezebb lett és bonyolultabbá vált a munkásosztály osztályharca. Ugyanakkor a munkásságnak — mindenekelőtt a kommunistáknak — mérhetetlen felelősséggel járó feladatokat kellett vállalniuk. E feladatok helyes megoldásától nemcsak a munkásosztály jövendő sorsa függött, hanem az összes dolgozó népeké is. A legfőbb feladat a fasizmus szétzúzása volt. A kommunista pártoknak és a velük együtt dolgozó forradalmi szervezeteknek mindenekelőtt gondosan számításba kellett venniük a különböző országokban kialakult erőviszonyokat és sajátos feltételeket; új taktikát kellett kidolgozniuk és olyan politikát vinniük, amely biztosíthatta a fasizmus szétzúzását, a reakció vereségét, és kedvező feltételeket teremthetett a béke, a demokrácia és a szocializmus győzelméhez.

A munkásosztály és szervezetei a háború kezdeti szakaszában

A kapitalista országok uralkodó osztályai arra igyekeztek kihasználni a háborús viszonyokat, hogy még inkább elnyomják a munkásosztály szervezeteit, elsősorban a kommunista mozgalmat. A fasiszta államokban és a fasiszták által megszállt országokban véres terror tombolt, amely egyre nagyobb méreteket, egyre kegyetlenebb formákat öltött. Németország, Ausztria és Olaszország kommunistái már évekkel a háború kitörése előtt illegalitásba szorultak, és rendkívül nehéz, életveszélyes körülmények között folytatták munkájukat. Tömegkapcsolataik a terror és a sovinizmus tobzódása miatt meggyengültek. Franciaországban a kormány 1939-ben megtorló intézkedésekkel sújtotta és illegalitásba kényszerítette a Kommunista Pártot. A Németország és szövetségesei ellen háborút viselő európai kapitalista országok mindegyikében korlátozták vagy betiltották a kommunista pártok működését.

A kommunista pártok azonban a nehézségek és üldöztetések ellenére, a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának határozataira és saját országuk konkrét viszonyainak elemzésére támaszkodva kimunkálták azt a politikai vonalat, amely lehetővé tette, hogy rendezzék soraikat és kiemelkedő szerepet vigyenek a tömegek antifasiszta harcának megszervezésében.

Mindenekelőtt a munkásosztály különböző csoportjainak akcióegységét kellett megteremteni és megszilárdítani; ennek a feladatnak a megoldásától függött a világproletariátus harcának hatékonysága. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa után ezen a téren születtek is bizonyos sikerek. A háború elején azonban a jobboldali szocialista vezetők egységbontó politikája mindent semmivé tett, amit e téren korábban sikerült elérni.

A jobboldali szociáldemokrata vezetők — különösen a háború első időszakában — kommunistaellenes hangulatot szítottak pártjaikban. Céljuk az volt, hogy diszkreditálják a kommunista pártokat, és a kedvezőnek vélt helyzetet a kommunisták teljes kiszorítására és saját hegemóniájuk megteremtésére használják fel a munkásmozgalmon belül.

Hosszú szünet után 1940 februárjában Brüsszelben összeült a Szocialista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága. A szovjet—finn konfliktus ideje volt ez. Az ülés egész menete világosan mutatta, hogy a jobboldali szociáldemokrácia vezérei nem azzal törődtek, miképp tömöríthetnék az erőket a német fasizmus fenyegető veszedelme ellen, hanem elsősorban a kommunizmus elleni harc kérdéseivel foglalkoztak. Blum és Citrine szemrehányásokkal illették a skandináv országok szociáldemokratáit, hogy még mindig nem mozgósítottak Finnország megsegítésére. Hasonlóképp foglalt állást Hilferding, hangoztatva, hogy az Egyesült Államoknak fel kell lépnie a Szovjetunió ellen. Néhány szociáldemokrata vezető — így a finn Tanner és a magyar Peyer — nyíltan támogatta a reakciós finn köröket. A jobboldali vezetés politikája ellen azonban már ebben az időszakban felléptek a baloldali szocialisták, akik a fasizmus elleni harc fokozását és a szovjetellenes akciók beszüntetését követelték.

Szélsőségesen reakciós álláspontra helyezkedett a Szocialista Ifjúsági Internacionálé vezetősége. 1939 októberében Lille-ben összeült a szervezet soron levő kongresszusa. Ezt megelőzően több forradalmi beállítottságú ifjúsági szervezetet kizártak a nemzetközi szervezetből: így az Egyesült Spanyol Szocialista Ifjúságot, a Brüsszeli Egyesült Ifjú Gárdát, az Angol Ifjúság Munkáspárti Ligáját és másokat. A lille-i kongresszus három kérdéssel foglalkozott: a háborúhoz való viszony kérdésével, a Szovjetunióhoz való viszony kérdésével és a munkásifjúság egységfrontjának problémájával. A felhívásban, amelyet ez a kongresszus a Szocialista Ifjúsági Internacionáléhoz csatlakozott fiatalokhoz intézett, s amelyet a nemzetközi szervezet elnöke és titkára, Torsten Nilsson és Erich Ollenhauer írt alá, egyetlen szóval sem említették a háborúba lépett imperialista hatalmak valódi céljait, ugyanakkor erélyesen elítélték a Szovjetuniót. A Szocialista Ifjúsági Internacionálé vezetői nyilatkozatok és felhívások egész sorozatában követelték a Szovjetunió elleni határozott fellépést. Felszólították Chamberlain és Daladier kormányát: szereljenek fel és indítsanak Finnországba expedíciós hadtesteket, vegyék angol és francia uralom alá a Fekete-tengert, és haladéktalanul indítsanak támadást a Kaukázusban a Szovjetunió ellen. Nilsson és társai a legközvetlenebb módon részt is vettek egy „önkéntes hadtest” megszervezésében.

Az események menetét akkor még bizonyos mértékig befolyásolhatták volna az amsterdami Internacionáléhoz csatlakozott szakszervezetek, amelyek a háború kitörésekor 17,5 millió embert tömörítettek. Vezetőségük taktikája azonban megakadályozta fellépésüket.

Közvetlenül a háború kitörése után állandó jellegű angol—francia szakszervezeti bizottságot szerveztek. Titkára Citrine lett, a vezetőség tagjai közé beválasztották Jouhaux-t, Belint, Schevenelst. 1939. december 14-én a bizottság határozatot hozott az úgynevezett Finn Ügyek Bizottsága és a Finn Segélyalap megszervezéséről. Elhatározta, hogy szovjetellenes röplapokat és brosúrákat fog kiadni. Ezeket a határozatokat — eltérően az amsterdami Internacionálé sok korábbi, soha végre nem hajtott határozatától — azonnal foganatosították. 629 szakszervezetet kizártak az amsterdami Internacionáléból, azon a címen, hogy „összejátszanak a kommunistákkal”. Ezzel a második világháború elején megbontották a munkásosztály egységét. A munkásegységben rejlő nagy lehetőségek nem valósulhattak meg. Anglia, Franciaország, Belgium és néhány más állam uralkodó körei — a szociáldemokrata pártok jobboldali vezéreinek és a szakszervezetek reformista vezetőinek közvetlen segítségével — nem arra törekedtek, hogy minden erőt a fasizmus elleni harcra mozgósítsanak, hanem hajtóvadászatot indítottak országaik haladó elemei ellen, s ezzel hatalmas kárt okoztak az antifasiszta mozgalomnak. A hitleri Németország és a vele szövetséges hatalmak vezető körei pedig értettek ahhoz, hogy a maguk javára aknázzák ki a munkásosztály megosztottságát. Mindez nem kis szerepet játszott abban, hogy a háború elején a fasiszták oly könnyen aratták egyik győzelmüket a másik után. …”
***

(Idézet: A kínai kommunista párt harminc éve című könyvből)

„… Mao Ce-tung elvtárs „A népi demokrácia diktatúrájáról” című cikkében a következőkép határozza meg a Kínai Népköztársaságot: „A népi demokrácia diktatúrája a munkások és a parasztok szövetségén alapszik, amelyet (a kommunista párton keresztül) a munkásosztály vezet”⁸.

⁸ A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. (1939—1949.) 234. old.

E megfogalmazás jelentőségének kifejtése során Mao Ce-tung elvtárs ezt írja:

„Ki a «nép»? Kína jelenlegi fejlődési fokán a munkásosztály, a parasztság, a kispolgárság és a nemzeti burzsoázia. Ezek az osztályok a munkásosztály és a kommunista párt vezetésével összefognak, hogy megalakítsák saját államukat és megválasszák saját kormányukat, hogy diktatúrát gyakoroljon az imperializmus bérencei — a földbirtokososztály, a bürokratikus kapitalista osztály, a Kuomintang-reakció és az ezeket az osztályokat képviselő lakájaik — felett, hogy elnyomják őket, rendes viselkedésre kényszerítsék őket, és megtiltsák nekik, hogy szavaikban és cselekedeteikben túllépjék a megengedett határt. Ha szavaikban és cselekedeteikben túllépnék ezt a határt, haladéktalanul elnyerik büntetésüket. A nép számára meg kell valósítani a demokratikus rendszert, biztosítani kell számára a szólás, a gyülekezés és a szervezkedés Szabadságát. A szavazati jog egyedül a népet illeti meg, a reakciósokat ki kell zárni belőle. E kettős szempont, nevezetesen: demokrácia a népnek és diktatúra a reakciósok felett — alkotja együttesen a népi demokrácia diktatúráját”⁹.

⁹ Ugyanott, 229. old.

Mao Ce-tung elvtárs újra meg újra hangsúlyozta, hogy a Kínai Népköztársaságnak a szocializmus és a kommunizmus felé vivő útján a Szovjetunió példáját kell követnie, következéskép szilárdan a Szovjetunió, a szocializmus oldalán kell állania. A jelenlegi szakaszban a Kínai Népköztársaság még lehetővé teszi a nemzeti burzsoázia létét. Ebben rejlik a különbség a kínai népi demokrácia és a délkeleteurópai országok népi demokráciája közt. Ez a különbség a különböző történelmi feltételekből következik.
***

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

„…Mao Ce-tung 1947 december 25-én kijelentette: „Az új demokratikus forradalom célkitűzése, hogy eltörölje a feudalizmust és a monopolkapitalizmust — nem pedig az, hogy eltörölje a kapitalizmust általában, vagy a kis- és középburzsoáziát”. A társadalmi szempontból hasznos termelés rendkívüli fejlődését szervezték meg és támogatták. … Az új demokrácia gazdasága felkészül a szocialista formákra való átmenetre. Azonnali hatállyal államosítja a bányákat, erőtelepeket, a nehézipart és mindazokat az ipartelepeket, amelyek ezelőtt a Kuomintang-kormány, vagy „a négy család” monopóliumai voltak. Ezek összevéve — mint Mao Ce-tung mondotta — „Az egész ország gazdasági érverését ellenőrzik” és meghatározzák a termelés fejlesztésének iramát és kiterjedését. Ezekre támaszkodva, át lehet formálni a mezőgazdaságot is, amely új felszereléssel és új társadalmi viszonylatok segítségével „lépésről lépésre halad a kollektív földművelés felé”.”
***

(idézet: Kína győz című könyvből)

„…Sun-Yat-Sen «három alapelvet» és «három nagy politikai irányvonalat» hagyott a nemzetre.

A három alapelv: nemzeti önállóság, demokrácia és a nép életszínvonalának emelése.

A három nagy politikai irányvonal: szövetségi politika a Szovjetunióval, együttműködés a Kommunista Párttal, szoros kapcsolat a munkássággal és a parasztsággal. …”
***

Filozófiai kislexikon (1980) – szocializmus: „… A szociáldemokrata típusú elméletek többségét jelenleg az jellemzi, hogy teljesen vagy majdnem teljesen elvetik a szocializmus marxista felfogását és a társadalom szocialista átalakításáért folytatott harc marxista módszereit. A kapitalizmus fokozatos „megjavításának”, fokozatos „transzformálásának” problémáját tekintik kulcsproblémának, véleményük szerint ennek kell elvezetnie a társadalmi élet humanizálásához és demokratizálódásához minden szinten és minden szférában. …”
***

SaLa