Írta: V. I. Lenin

Napjaink legfontosabb feladata

Te, ki szegény is vagy,
Ó be dúsgazdag vagy,
Te, ki hatalmas vagy,
Ó be erőtlen vagy
— Anyánk, Oroszország!

Az emberiség története napjainkban egyik legnagyobb, legnehezebb fordulatát teszi meg, amelynek mérhetetlen nagy — a legkisebb túlzás nélkül mondhatjuk: világfelszabadító — jelentősége van. A háborútól a békéhez; a rablók közötti háborútól, akik azért, hogy megteremtsék a legerősebb rablók által összeharácsolt zsákmány felosztásának új rendjét, a kizsákmányoltak és dolgozók millióit küldik a vágóhídra, az elnyomottaknak elnyomóik elleni háborújához, a tőke járma alól való felszabadulásért folyó háborúhoz; a töméntelen szenvedéstől, kíntól, éhezéstől és elvadulástól a kommunista társadalom ragyogó jövője, az általános jólét és a tartós béke felé; — nem csoda, hogy egy ennyire éles fordulatnak legválságosabb pontjain, amikor köröskörül recsegve-ropogva összedől és szertemállik a régi, mellette pedig leírhatatlan kínok közepette születik az új, egyesek megszédülnek, egyeseket kétségbeesés fog el, egyesek az olykor túlságosan keserű valósággal szemben a szép, elbűvölő frázisok árnyékában keresnek menedéket.

Oroszország különösen világosan látta, különösen kínosan és fájdalmasan élte át a történelemnek ezt a legélesebb fordulatát, amelyet az imperializmustól a kommunista forradalom felé tett. Néhány nap alatt leromboltuk az egyik legrégibb, leghatalmasabb, legbarbárabb és legvadállatiasabb monarchiát. Néhány hónap alatt megtettük a burzsoáziával való egyezkedésnek, a kispolgári illúziók szertefoszlásának számos szakaszát, amire más országok évtizedeket pazaroltak. Miután a burzsoáziát megdöntöttük, nyílt ellenállását a polgárháborúban néhány hét alatt legyőztük. A bolsevizmus győzelmes diadalmenetben járta be roppant országunkat széltében-hosszában. Szabadságot és önálló életet adtunk a cárizmus és a burzsoázia áltál elnyomott dolgozó tömegek legalsóbb rétegeinek. Megteremtettük és megszilárdítottuk a Szovjet Köztársaságot, az állam új típusát, mely összehasonlíthatatlanul magasabbrendű és demokratikusabb, mint a legjobb burzsoá parlamentáris köztársaságok. Megteremtettük a szegényparasztság által támogatott proletariátus diktatúráját és megkezdtük a szocialista átalakítások széles arányokban elgondolt rendszerének bevezetését. A világ millió és millió munkásának szívében felébresztettük a saját erejébe vetett hitet és felgyújtottuk a lelkesedés lángját. Az egész világot bejárta harci kiáltásunk — a nemzetközi munkásforradalom jelszava. Kesztyűt dobtunk minden ország imperialista rablóinak.

És néhány nap alatt földre tepert bennünket az imperialista rabló, aki fegyvertelenekre támadt. Kényszerített bennünket, hogy hihetetlenül súlyos és megalázó békét írjunk alá — büntetésül azért, mert — bár csak egészen rövid időre — ki mertük tépni magunkat az imperialista háború harapófogójából. A rabló annál bőszebben nyomja el, fojtogatja és marcangolja Oroszországot, minél vészjóslóbban mered rá saját országában a munkásforradalom kísértete.

Kénytelenek voltunk aláírni a „tilsiti” békét. Nincs szükség önámításra. Legyen bátorságunk egyenesen szembenézni a keserű, kendőzetlen igazsággal. Fel kell mérnünk teljes mélységében a vereségnek, a szétdarabolásnak, a leigázásnak, a megalázásnak azt a szakadékát, amelybe most beletaszítottak bennünket. Minél jobban megértjük ezt, annál keményebben, edzettebben, acélosabban akarjuk a felszabadulást, annál inkább igyekszünk majd ismét felemelkedni a rabszolgaságból az önálló életbe, annál eltökéltebben leszünk rajta azon, hogy bármi áron is elérjük azt, hogy Oroszország ne legyen többé szegény és erőtlen, hanem a szó igazi értelmében hatalmassá és dúsgazdaggá váljon.

Ilyenné válhat, mert még mindig elég területünk és természeti kincsünk maradt ahhoz, hogy mindenkit elláthassunk, ha nem is bőségesen, de kielégítően, a megélhetéshez szükséges javakkal. Mindenünk megvan hozzá — természeti kincsek, emberi erőtartalék és az a nagyszerű lendület, melyet a nagy forradalom adott a népi alkotóerőnek —, hogy megteremthessük az igazán hatalmas és dúsgazdag orosz hazát.

Oroszország ilyenné válik, ha felhagy a csüggedéssel és szakít a frázissal, ha fogcsikorgatva összeszedi minden erejét, ha megfeszíti minden idegszálát, minden izmát, ha megérti, hogy a szabadulás csakis a nemzetközi szocialista forradalomnak azon az útján lehetséges, amelyen elindultunk. Menjünk előre ezen az úton, ne csüggedjünk a vereségek miatt, gyűjtsük és rakjuk egyenként a köveket a szocialista társadalom szilárd apjához, dolgozzunk fáradhatatlanul, hogy megteremtsük a fegyelmet és az önfegyelmet, hogy megszilárdítsuk mindenütt a szervezettséget, a rendet, a gyakorlatiasságot, az egész nép erőinek harmonikus együttműködését, a termelés és a termékelosztás általános nyilvántartását és ellenőrzését — ez a katonai erő és a szocialista erő megteremtésének útja.

Sem a szájhősködés, sem a kétségbeesés nem méltó az igazi szocialistához, amikor súlyos vereség éri. Nem igaz, hogy nincs kivezető út és legfeljebb a „dicstelen” (a lengyel nemes szempontjából „dicstelen”) halál, vagyis a legsúlyosabb béke, és a reménytelen harcban szenvedett „hősi” halál között választhatunk. Nem igaz, hogy elárultuk eszményeinket vagy barátainkat, amikor a „tilsiti” békét aláírtuk. Semmit és senkit sem árultunk el, nem szentesítettünk és nem takargattunk egyetlen hazugságot sem, nem tagadtuk meg segítségünket egyetlen barátunktól vagy bajtársunktól sem, segítettük őket mindennel, ami csak rendelkezésünkre állt. Az a hadvezér, aki szétvert vagy pánikszerűen menekülő seregének maradékát az ország belsejébe vezeti vissza, aki ezt a visszavonulást végső esetben igen súlyos és igen megalázó békével fedezi, nem követ el árulást a hadsereg azon egységeivel szemben, amelyeknek képtelen segítséget nyújtani, és amelyeket az ellenség körülzárt. Ez a hadvezér kötelességét teljesíti, mikor az egyetlen utat választja, hogy megmentse azt, ami még menthető, nem bocsátkozva kalandokba, nem szépítve a nép előtt a keserű igazságot, „területet engedve át, hogy időt nyerjen”, kihasználva minden szünetet, még a legkisebbet is, hogy összeszedje erejét, hogy lélegzethez juttassa vagy kigyógyítsa hadseregét, amelyet bomlás és demoralizáció emészt.

Aláírtuk a „tilsiti” békét. Amikor I. Napóleon 1807-ben Poroszországot rákényszerítette a tilsiti békére, a hódító szétverte a németek seregeit, elfoglalta a fővárost és a nagyobb városokat, megszervezte saját rendőrségét, kényszerítette a legyőzötteket, hogy kisegítő hadtesteket adjanak neki újabb rablóháborúk viselésére, szétdarabolta Németországot, szövetséget kötött egyes német államokkal más német államok ellen. S a német nép mindennek ellenére, még az ilyen béke után is, állta a sarat, össze tudta szedni erejét, talpra tudott állni és ki tudta vívni jogát a szabadságra és önállóságra.

Aki akar és tud gondolkozni, annak a tilsiti béke példája (amely pedig csak egy volt a sok súlyos és megalázó szerződés között, melyeket abban az időben a németekre rákényszerítettek) világosan mutatja, hogy gyerekesen naiv gondolat az, hogy a legsúlyosabb béke minden körülmények között a pusztulás örvénye, a háború pedig a dicsőség és a megmenekülés útja. A háborúk korszakai arra tanítanak bennünket, hogy a történelem folyamán a béke gyakran arra szolgált, hogy a harcoló felek lélegzethez jussanak és erőt gyűjtsenek az új harcokra. A tilsiti béke a legnagyobb megaláztatás volt Németország számára, de ugyanakkor fordulat is volt a legnagyobb nemzeti fellendülés felé. A történelmi helyzet akkor nem adott más kiutat e fellendülésnek, csak azt a kiutat, amely a burzsoá állam felé vezetett. Akkor, százegynéhány évvel ezelőtt, egy maroknyi nemes és néhány burzsoá intellektuel csinálta a történelmet az álmos és alvó munkás- és paraszttömegek feje fölött. Akkor a történelem, éppen ezért, csak szörnyű lassúsággal cammoghatott.

A kapitalizmus most sokkal magasabbra emelte a kultúrát általában, s a tömegek kultúráját különösen. A háború felrázta a tömegeket, hallatlan borzalmaival és szenvedéseivel felserkentette őket. A háború előrehajtotta a történelmet, mely most a mozdony gyorsaságával száguld előre. A történelmet most önállóan csinálják az emberek milliói és tízmilliói. A kapitalizmus most megérett a szocializmusra.

S ezért, ha most Oroszország a „tilsiti” békétől a nemzeti fellendülés, egy nagy honvédő háború felé halad — és vitathatatlanul ebben az irányban halad —, ez a fellendülés nem a burzsoá államhoz, hanem a nemzetközi szocialista forradalomhoz vezet majd el. 1917. október 25-e óta mi honvédők vagyunk. Mi a „haza védelme” álláspontján vagyunk, de az a honvédő háború, amely felé haladunk, a szocialista hazáért, a szocializmusért mint hazáért, a Szovjet Köztársaságért mint a szocializmus világhadseregének osztagáért folyó háború lesz.

„Gyűlöld a németet, üsd a németet” — ez volt és maradt a szokásos, vagyis burzsoá hazafiság jelszava. Mi azonban azt mondjuk: „Gyűlöld az imperialista rablókat, gyűlöld a kapitalizmust, halál a kapitalizmusra” és ugyanakkor: „Tanulj a némettől! Maradj hű a német munkásokkal való testvéri szövetséghez. Ők elkéstek, nem tudtak idejében segítségünkre jönni. De mi időt nyerünk, kivárjuk őket, és ők segítségünkre fognak jönni”

Igen, tanulj a némettől! A történelem zegzugos és kerülő utakon halad. Úgy történt, hogy éppen a német testesíti most meg a vadállati imperializmus mellett a fegyelem, a szervezettség és a harmonikus együttműködés elvét, a legmodernebb gépi ipar, a legszigorúbb nyilvántartás és ellenőrzés alapján.

Márpedig éppen ez az, ami nálunk hiányzik. Éppen ez az, amit még meg kell tanulnunk. Éppen ez az, amire a mi nagy forradalmunknak még szüksége van, hogy a győzelmes kezdettől sok súlyos megpróbáltatáson át eljusson a győzelmes befejezéshez. És ez az éppen, amire szüksége van az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságnak, hogy ne legyen többé szegény és erőtlen, hogy végérvényesen hatalmassá és dúsgazdaggá váljék.

1918. március 11.

Megjelent: „Izvesztyija VCIK 46. sz.
1918. március 12.

Lenin Művei. 27. köt. 148—153. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa