“A kínai kommunista párt rövid története” bővebben

"/>

A kínai kommunista párt rövid története

A kínai kommunista párt rövid története – 7. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi
polgárháború időszakában

(1927-1937)

1. A forradalom apálya. A Kínai Kommunista Párt harca a vörös hatalom megteremtéséért és az imperialistaellenes, antifeudális forradalom következetes megvalósításáért

Az ország politikai helyzete 1927 után
1927 után az új kuomintangista militaristák az egész országban megteremtették ellenforradalmi uralmukat. A régi militaristákhoz hasonlóan ők is teljesen az imperializmus és a feudális erők mellé álltak, ellenforradalmi katonai diktatúrát vezettek be. A munkásság, a parasztság, a városi kispolgárság, sőt a nemzeti burzsoázia is, politikai és gazdasági téren egyaránt teljesen jogfosztott helyzetben volt. Bizonyos változás azonban mégis bekövetkezett: az új militaristák, amikor megteremtették ellenforradalmi uralmukat, még a régieknél is kegyetlenebbeknek bizonyultak. Az imperialista államok segítségével — arányait tekintve — Kína történetében soha nem látott titkosrendőri hálózatot építettek ki, a minden idők és minden ország reakciós hatalmaskodói által valaha is felhasznált legaljasabb és legalattomosabb eszközöket vették igénybe a nép szabadságának korlátozására, s példátlan kegyetlenséggel számoltak le mindenkivel, aki szembe mert szállni velük. „Olyan módon szervezte át hadseregét, hogy ez a hadsereg különbözik minden hadseregtől, amelyet Kína története valaha is ismert, és nagy vonásokban hasonlít a világ modern államainak hadseregeire. Ez a hadsereg létszámát tekintve pedig felülmúlja bármelyik történelmi korszak kínai hadseregét és a világ bármely államának állandó hadseregét.”1
1 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 362. old.

Az új militaristák erre a hadseregre, a titkosrendőrségre és számtalan más ellenforradalmi szervezetre támaszkodva magukhoz kaparintották a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi kulcspozícióját, s kegyetlenül kizsákmányolták a népet. Fokozatosan kiépítették a feudális-komprádor bürokratikus tőke rendszerét. A különféle ellenforradalmi szervezetek révén valóságos rémuralmat gyakoroltak a kínai nép fölött. A reakciós puccs idejétől 1928 derekáig a forradalmi tömegek mintegy 337 000 képviselőjét gyilkolták meg, természetesen főleg kommunistákat. A Kuomintang új militaristáinak elvetemültsége abban is kifejezésre jutott, hogy még a korábbi militaristák módszereinél is körmönfontabb fogásokkal politikai szemfényvesztéshez folyamodtak. Saját javukra használták ki azt a körülményt, hogy a Kuomintang a múltban forradalmi párt volt. Váltig azt hangoztatták, hogy hatálytalanítani fogják az egyenlőtlen szerződéseket, leszállítják a földbért, megszüntetik a nép szemében gyűlöletes „licsin”-t (belső vámokat) és így tovább. Az imperialisták ennek a demagógiának alátámasztása érdekében tettek is bizonyos formai engedményeket. Így például lemondtak az egyezményesen megállapított vámtarifákról, kijelentették, hogy tárgyalni akarnak a kínai kormánnyal a konzuli bíráskodás megszüntetéséről stb. A Kuomintang és az imperialisták együttes mesterkedésével valóban sikerült is becsapni a „naiv” embereket, bizonyos illúziókat kelteni bennük, ami elősegítette az ellenforradalmárok uralmának megszilárdulását. Persze ez a csalás hamarosan lelepleződött, a földbérek leszállításáról hozott úgynevezett törvény papíron maradt, valójában a haszonbér egyre emelkedett, a „licsin”-t eltörölték, de bevezették az iparadót, amely sokkal nagyobb, tízszerte súlyosabb terhet jelentett, mint a „licsin”. A vámtarifákról szóló egyezményeket hatályon kívül helyezték, de a külkereskedelmi deficit 1927 után körülbelül öt év alatt több mint ötszörösére növekedett. A konzuli bíráskodás megszüntetését többször is bejelentették, az imperialisták azonban egyre gátlástalanabbá garázdálkodtak Kínában. 1928-ban a japán imperialisták több mint 10 000 kínait gyilkoltak, illetve sebesítettek meg, de ezért senki sem bűnhődött. Sőt, a kínai kormány külön rendeletet hozott — a japánok védelmére. Így festettek a valóságban azok a „forradalmi” intézkedések, amelyekről a csangkajsekista Kuomintang annyit szónokolt.

A gyilkos kegyetlenség, a szuronyok erejére támaszkodás azonban a Kuomintang ellenforradalmi uralmának csupán egyik oldala volt. Másfelől ezt az uralmat leküzdhetetlen gyengeség jellemezte. A nép ismételten fegyvert ragadott, hogy lerázza a Kuomintang uralmának igáját, minden lehető módon harcolt a csangkajsekisták ellen. A városokban, különösen a nagyvárosokban a kuomintangista ellenforradalom hatalmas fegyveres erők összpontosításával, a titkosrendőrséggel stb. el tudta fojtani a nép megmozdulásait, de az egész óriási Kínában, az ezer meg ezer faluban ezt nem tehette meg. Ami pedig az uralmon levők táborán belüli helyzetet illeti, mivel az ellenforradalom az imperialisták és a feudális erők érdekeit képviselte, ez a tábor természetesen nem akadályozhatta meg, hogy az imperialisták feldarabolják az országot, s a különböző feudális klikkek saját céljaik elérésére törekedjenek. 1928 után a Kuomintang csak névlegesen egyesítette az egész országot, valójában Kína belsőleg meghasonlott. Hiszen még magán a Kuomintangon belül is több csoport alakult ki: a Csang Kaj-sek klikk, a Vang Csing-vej és a Hu Huan-ming csoport, a szisanisták klikkje stb. Az új kuomintangista militaristák közé tartoztak: Csang Kaj-sek klikkje, amely kezében tartotta a központi kormányzatot, s a Jangce középső és alsó folyása mentén fekvő tartományokat ellenőrizte; Feng Jü-hsziang, Jen Hszi-san és Csang Hszüe-liang klikkjei, amelyek az északi, északnyugati és északkeleti tartományokat tartották ellenőrzésük alatt. Ezeken kívül a tartományokban sok kisebb militarista volt. A militaristák és a különböző kuomintangista csoportok, amelyeket az imperialisták egymás ellen uszítottak, állandóan teljes erejükből harcoltak egymással a hatalomért. Az országban szakadatlanul, évről évre újabb belső háborúk robbantak ki. Ez természetesen aláásta az ellenforradalom uralmát.

Az új, kuomintangista militaristák ellenforradalmi uralma mérhetetlen szenvedést zúdított a munkásságra, a parasztságra és az egész kispolgárságra. A munkásokat ismét megfosztották mindazoktól a politikai és gazdasági jogoktól, amelyeket a forradalmi fellendülés idején kivívtak maguknak. A forradalmi szakszervezeteket feloszlatták vagy „átszervezték”. A munkások vezetőit sorra legyilkolták. A sztrájkot „bűntettnek” nyilvánították. A munkabéreket egyre lejjebb szorították, ugyanakkor pedig a munkanap egyre hosszabb lett, a munka intenzitása pedig egyre fokozódott. A parasztok helyzete még súlyosabb lett: a forradalmi fellendülés időszakában elűzött tuhaók és liesenek ellentámadásba mentek át, mindenütt szétverték a parasztszövetségeket, letartóztatták és halálra kínozták a parasztság vezetőit, önkényesen felemelték a földbért és a kölcsönkamatot, elűzték a földjükről a parasztokat. A Kuomintang-kormány, amely egy követ fújt a tuhaókkal és a liesenekkel, segített nekik a parasztság ellenállásának letörésében, a parasztokat katonai szolgálat és más kötelezettségek teljesítésére kényszerítette, s különféle súlyos adókkal és szolgáltatásokkal terhelte meg. A kispolgárság helyzete sem volt jobb: a nép vásárlóképessége napról napra csökkent, a különféle adók egyre elviselhetetlenebbé váltak, s mindez a kiskereskedőket és a kisiparosokat csődbe juttatta. A nemzetgazdaság nehézségei, és a politikai szabadságjogok teljes hiánya folytán lehetetlenné vált az értelmiségiek, a diákok számára, hogy tudományos kutatómunkát végezzenek, normális körülmények között tanuljanak, s kinyilváníthassák véleményüket. Emellett az értelmiségiek gyakran nem találtak szakképzettségüknek megfelelő munkát.

Mindezek következtében a munkások, a parasztok és a kispolgárság tömegeinek érdeke fűződött a forradalom győzelméhez, s ezért a forradalomnak Kínában nagy fejlődési perspektívái voltak.

A megtorlások azonban súlyos veszteségeket okoztak a forradalmi erőknek. A forradalmi fellendülés idején a forradalmi szakszervezetekbe mintegy 3 millió munkás lépett be, s a munkásság nagyszabású politikai és gazdasági harcokat vívott. A forradalom veresége után a munkások harci kedve átmenetileg csökkent, s csak a párt óriási erőfeszítésének köszönhető, hogy a forradalmi szakszervezetek taglétszáma 1929-ben elérte a 30 000-et. A forradalmi fellendülés idején a parasztszövetségekbe mintegy 10 millió paraszt lépett be, s a falvakban magasra csapott a forradalom hulláma. A forradalom veresége után a parasztmozgalom hol hullámvölgybe került, hol ismét fellendült, és el volt szigetelve. „Akárhová tegye is be a lábát a Vörös Hadsereg — írta Mao Ce-tung —, a tömegek hidegen fogadják, és a lakosság csak agitációs munka kifejtése után válik fokról fokra barátságosabbá.”2
2 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 172. old.

Mindez arról tanúskodott, hogy a forradalmi hullám apadóban volt. A forradalom hanyatlása következtében a Kínai Kommunista Párt taglétszáma több mint 57 000-ről mintegy 10 000-re csökkent.

Azok a változások, amelyek egyfelől a forradalom, másfelől az ellenforradalom táborában végbementek, a közbeeső helyet elfoglaló nemzeti burzsoáziára szükségszerűen hatással voltak. A nemzeti burzsoázia átállt az ellenforradalom táborába, s a nagyburzsoázia szekértolójává vált a munkások, a parasztok és a kommunista párt ellen folytatott harcában. Ez az eljárása azonban egyáltalán semmilyen előnyt nem biztosított számára. 1927 után az imperialisták egyre több tőkét, s egyszersmind dömping-áron egyre több árut exportáltak Kínába, ami súlyos csapást jelentett a nemzeti burzsoáziára. A másik komoly csapást a csangkajsekista Kuomintang mérte a nemzeti burzsoáziára azzal, hogy ellenforradalmi uralmát kihasználva, előmozdította a bürokratikus tőke fejlődését, erősödését. Ezért 1928-tól kezdve a tengerparti és a Jangce-folyó mentén elterülő vidékek nemzeti burzsoáziája elégedetlenkedni kezdett a Kuomintang uralmával, s mozgalmat indított bizonyos reformok kivívásáért. A nemzeti burzsoázia körében illúziók támadtak abban a tekintetben, hogy a Kuomintangot át lehet szervezni, olyan politikai párttá lehet változtatni, amely harcol mind a kommunisták, mind pedig az imperializmus és a feudális erők ellen.

Ezek a fejlemények ugyancsak a Kínában 1927 után kialakult politikai helyzet rendkívüli bonyolultságáról tanúskodtak. Az ellenforradalom táboráról szólva azt is meg kell állapítani, hogy a nagybirtokosok és a nagy-komprádorok érdekeit képviselő régi militaristák csődbe jutottak. A burzsoázia zászlaja alatt porondra lépő új, kuomintangista militaristák bizonyos formai engedményeket kaptak az imperialistáktól. Valójában ezek az új militaristák egytől egyig ugyancsak a nagybirtokosok és a komprádorok érdekeit képviselték, s az imperialisták engedelmes eszközei voltak Kína ellen irányuló agresszív lépéseik megvalósítása során. A nagybirtokosok és a komprádorok újból megszilárduló uralma még kegyetlenebbnek bizonyult, mint amilyen a régi militaristáké volt. Az ellenforradalmi államhatalmi apparátus, különösen a nagyvárosokban, megerősödött. Ez kizárta annak lehetőségét, hogy a forradalmi erők rövid idő leforgása alatt felszabadítsák a nagyvárosokat.

Ugyanakkor azonban a nagybirtokosok és a komprádorok ellenforradalmi hatalmának megvoltak a maga gyengeségei is, amelyektől sehogyan sem tudott megszabadulni. Ezek a gyengeségek abból eredtek, hogy a néptömegek mindenfelé mozgolódtak, az ellenforradalom a falvakban viszonylag kis erőkkel rendelkezett, s az állandó belső konfliktusok és összeütközések szüntelenül belső háborúkat idéztek elő. Ezért az ellenforradalmi uralom megszilárdulása csupán átmeneti jelenség volt. Az ellenforradalom hatalmának elkerülhetetlenül gyengülnie kellett, s a forradalomnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fel nem tartóztatható áradatként öntsön el hatalmas térségeket, ezer meg ezer kínai falut.

A forradalom táboráról szólva meg kell állapítani, hogy mivel a munkásokat, a parasztokat és a kispolgárságot még kegyetlenebbül nyomták el és zsákmányolták ki mint azelőtt, létérdekük fűződött a forradalomhoz, s ennek a körülménynek múlhatatlanul újabb forradalmi fellendülésre kellett vezetnie. Pesszimizmusra, hitetlenkedésre a forradalom fejlődési perspektíváit illetően nem volt semmi ok, jóllehet a forradalom abban az időben valóban hullámvölgybe került.

Nyilvánvaló volt azonban, hogy az ellenség egyelőre erősebb, és számbelileg is fölényben van, s hogy a forradalom közeli győzelme lehetetlen.

Ami pedig a nemzeti burzsoáziát illeti, meg kell állapítani, hogy csatlakozott a nagybirtokosokhoz és a nagy-komprádorokhoz, s elárulta a forradalom ügyét. A nemzeti burzsoáziát azonban a nagybirtokosok és a komprádorok továbbra is háttérbe szorították, s így nem volt kizárva annak a lehetősége, hogy később semleges álláspontot foglal el, sőt esetleg be is kapcsolódik a forradalmi harcba.

A KKP Központi Bizottságának 1927. augusztus 7-i értekezlete; Csen Tu-hsziu politikai irányvonalának elutasítása. A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés
Hogyan kellett vezetni a forradalmi harcot ilyen bonyolult politikai helyzetben? Akadtak olyanok, akik az éremnek csak az egyik oldalát látták: túlértékelték a reakció erejét, s ugyanakkor lebecsülték a forradalom erejét, nem vették eléggé figyelembe az ellenség gyenge oldalait és a néptömegek forradalmi követeléseit, elcsüggedtek, nem bíztak többé a forradalom perspektíváiban, és jobboldali hibákat követtek el.

A forradalmi fellendülés időszakában a pártba belépett ingatag elemek most meghátráltak a reakciós erők előtt, megtagadták a pártot, sőt behódoltak az ellenségnek, s ezáltal segítségére voltak a párt aláaknázásában és a forradalom elleni harcban. A Csen Tu-hsziu vezette kapitulánsok a forradalom hanyatlásának időszakában fokozatosan likvidátorokká váltak. Csak azt látták, hogy a nagybirtokosokat és a nagy-komprádorokat képviselő régi militaristák helyébe új, kuomintangista militaristák léptek, akik azelőtt a burzsoáziát képviselték. Csak azt látták, hogy az imperializmus bizonyos formai engedményeket tett ezeknek az új militaristáknak. Nem értették meg, hogy a hatalomra jutott kuomintangista militaristák ugyanúgy a nagybirtokosok és a nagy-komprádorok érdekeit képviselik, mint a korábbi militaristák. Ezért a kapitulánsok — reakciós trockista szempontból kiindulva — úgy vélekedtek, hogy 1927 után a kínai burzsoázia már legyőzte az imperializmus és a feudalizmus erőit, a kínai polgári demokratikus forradalom már befejeződött, s a kínai proletariátusnak most már csak meg kell várnia, amíg a kapitalizmus fejlődése annyira előrehalad, hogy végre lehet hajtani az úgynevezett „szocialista forradalmat”. Kijelentették, hogy a pártnak most abba kell hagynia a forradalmi munkát, s csupán legális munkával kell foglalkoznia, a Kuomintang által megengedett keretek között. Sőt, a kapitulánsok még azt is ellenezték, hogy a párt fegyveres forradalmi harcot folytasson, s az ilyen harcot „csavargók és banditák akcióinak” nevezték.

A kommunisták, akik el voltak szánva arra, hogy a végsőkig küzdenek a kínai nép felszabadításáért, Csen Tu-hsziutól és más árulóktól eltérően a legnagyobb kitartással és forradalmi hősiességgel léptek fel az erős és alattomos ellenséggel szemben. Az első forradalom veresége után nem estek kétségbe, nem vesztették el a győzelembe vetett hitüket, hanem ellenkezőleg, az elszenvedett kudarcból levonták a tanulságokat, világosan felismerték Csen Tu-hsziu politikai irányvonalának ártalmasságát, felismerték, hogy ez az irányvonal vezetett a forradalom vereségéhez. A kommunistákat nem ijesztette el sok ezer harcostársuk pusztulása. Sziklaszilárdan hittek a forradalom igazságában, megértették annak fontosságát, hogy a forradalmat a kommunista párt vezesse. A Kínai Kommunista Párt már 1927 júliusában megalakította a Központi Bizottság ideiglenes irodáját, amelynek tagjai közé Csen Tu-hsziut nem vették fel. Több elvtárs javasolta a Központi Bizottság rendkívüli plenáris ülésének összehívását, hogy véget lehessen vetni a Csen Tu-hsziu és hívei által folytatott kapituláns politikának, s az új helyzetben érvényre lehessen juttatni a forradalmi harc kitartó folytatásának irányvonalát. Ugyanakkor a párt felkelést tervezett Nancsangban, és előkészületeket tett az „őszi termés” felkelésre, hogy ilyenformán az ellenforradalmi kuomintangista fegyveres erőkkel a forradalom fegyveres erőit állítsa szembe.

A nancsangi felkelés 1927. augusztus 1-én kezdődött. Az északi hadjáratban részt vett mintegy 30 000 főnyi csapatok Csou En-laj, Csu Te, Je Ting és Ho Lung vezetésével elfoglalták Nancsangot, Csianghszi tartomány közigazgatási központját. Ebben az időszakban, vagyis röviddel azután, hogy a vuhani Kuomintang elárulta a forradalmat, az ellenforradalomnak Csianghsziban, Hunanban, Hupejben és más tartományokban még nem sikerült teljesen elfojtani a parasztmozgalmat. A parasztság nagy tömegeit a nancsangi győzelem híre fellelkesítette, és serényen készülődtek, hogy a forradalmi csapatok segítségére siessenek. A forradalmi csapatoknak azonban nem volt lehetőségük arra, hogy Nancsangban szilárdan megvessék a lábukat, és megteremtsék az együttműködést a helyi parasztmozgalommal. Augusztus 5-én elhagyták Nancsangot, és délnek vették útjukat. Úgy tervezték, hogy elfoglalják Kuangcsout, ismét forradalmi támaszponttá építik ki, s azután onnan újabb hadjáratot indítanak északi irányban.

A forradalmi csapatok dél felé haladva több vereséget mértek az ellenségre, felszabadították Lincsuant, Jihuangot, Kuangcsangot, Sicsenget, Zsujcsint, Huajcsangot, Csangtinget, Sanghangot, Taput, Csaocsout, Szvatout (Santant), s más városokat is felszabadítottak a garázdálkodó ellenforradalmi bandák uralma alól. Ezeket a sikereket azonban nem tudták megszilárdítani, mert nem volt támaszpontjuk, és nem kaphattak segítséget a parasztság tömegeitől. A katonák hosszú utakat tettek meg, az ellenség egyik támadását a másik után verték vissza, s gyakran napokig nem aludtak. Nem volt elég élelem és víz. A csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, amelyeket nem volt alkalmuk pótolni. Ennek következtében röviddel Csaocsou és Szvatou felszabadítása után a túlerőben levő ellenségnek sikerült a felkelőket körülzárni és leverni. Csak egy kis részük, alig 2000 ember tudott kitömi a gyűrűből. Ezek a harcosok Csu Te, Csen Ji és Lin Piao vezetésével Csianghszi tartományon át Hunan tartomány déli részébe vonultak, ahol megszervezték a parasztok fegyveres felkelését.

1927. augusztus 7-én a párt Központi Bizottsága rendkívüli értekezletet tartott. Ebben a forradalom szempontjából válságos időpontban az értekezlet határozottan véget vetett a kapituláns politikának, Csen Tu-hsziut megfosztotta vezető tisztségétől, s megválasztotta a párt Központi Bizottságának új, ideiglenes politikai irodáját. Az értekezlet felszólította a pártot és a néptömegeket, hogy folytassák kitartóan a forradalmi harcot, indítsák meg az agrárforradalmat, szervezzenek felkelést, hogy fegyveres erővel dönthessék meg a Kuomintang ellenforradalmi uralmát. Ez a harci felhívás bátorságot öntött az egész pártba, a párton belül és a párton kívül egyaránt nagymértékben hozzájárult a forradalom veresége után eluralkodott pesszimista hangulat leküzdéséhez, helyes irányt mutatott azoknak, akik a harc bonyodalmai közepette elvesztették a fejüket. Ez az értekezlet komoly sikere, munkájának igen pozitív eredménye volt.

Az értekezlet azonban a jobboldali elhajlók elleni küzdelem során szem elől tévesztette a „baloldali” elhajlás veszélyét, nem figyelt fel arra, hogy egyes elvtársak más betegségben: „forradalmi” lázban szenvednek.

Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy abban az időben — a különböző vidékek konkrét viszonyainak megfelelően — vagy ellentámadást kellett indítani, vagy vissza kellett vonulni, hogy a forradalom megtarthassa hadállásait, s összegyűjthesse, sújtó ököllé kovácsolhassa a forradalmi erőket. Ezek az elvtársak mélységesen tévedtek, amikor azt hitték, hogy a munkások sztrájkra kényszerítésével vagy más kalandor módszerekkel és adminisztratív intézkedésekkel előbbre lehet vinni a forradalmat. A Központi Bizottságnak ez az értekezlete nem küzdött a hasonló nézetek ellen, s ilyenformán utat nyitott a későbbi „baloldali” hibák számára.

Az „augusztus 7-i értekezlet” után Mao Ce-tung visszatért Hunan tartományba. Augusztus 18-án a Hunan tartományi pártbizottság értekezletet tartott, amelyen az „őszi termés” felkelés tervét vitatták meg. Mao Ce-tung ezen az értekezleten megállapította, hogy a felkelés céljául az agrárforradalom következetes végrehajtását és demokratikus munkás-paraszt hatalom létrehozását kell kitűzni. E cél megvalósítása érdekében a pártnak fő erőit a fegyveres harcra kell összpontosítania, hogy így lehetővé váljék a hatalom megragadása, majd — a puskát mindig kéznél tartva — az agrárforradalom problémáinak megoldása.

1927 szeptemberében munkások, parasztok és forradalmi katonák Mao Ce-tung és más elvtársak vezetésével Hunan északkeleti és Csianghszi északnyugati részében felkelést indítottak. A felkelők megalakították a munkás-paraszt forradalmi hadsereg 1. hadtestének 1. hadosztályát, s három irányban támadták meg az ellenséget: az első hadoszlop Hsziusujból Pingcsiang irányában, a második Tungkuból Liujang irányában, a harmadik Anjüanból Pingcsiang és Liling irányában. A három hadoszlopnak Liujangban kellett találkozni.

A felkelők azután Csangsa ellen szándékoztak vonulni, hogy a munkások támogatásával felszabadítsák ezt a várost. Az ellenség azonban erős, a forradalmi haderő pedig gyenge volt, s így a munkás-paraszt forradalmi hadsereg az egyes városok felszabadítása közben igen súlyos veszteségeket szenvedett. Mao Ce-tung helyesen ítélte meg a kialakult helyzetet, amikor arra a következtetésre jutott, hogy Csangsa felszabadítása egyelőre nem lehetséges, s a Hunan és Csianghszi tartomány határán fekvő csingkangsani kerületbe vezette a csapatokat.

Az „őszi termés” felkelést követően a Kuangtung tartományi Hajfengben és Lufengben, Hajnan szigetén, Kuangcsouban, Huanganban, Macsengben, Tungsanban, Hszienningben, Pucsiban, a Hupej tartományi Hunghu-tó vidékén, a Csianghszi tartományban fekvő Vananban, Tajhóban, Kojangban, Hengfengben, a Senhszi tartományi Csingcsienben és más helyeken került sor munkás-, paraszt- és katonafelkelésre.

A december 11-én elkezdődött kuangcsoui felkelés folyamán a párt által vezetett munkások és forradalmi katonák elfoglalták, s három napig kezükben tartották ezt a nagy dél-kínai várost.

A felkelők mindenütt hősiesen küzdöttek az ellenséges csapatokkal. Többségük azonban még nem értett ahhoz, hogyan lehet kiharcolni a győzelmet olyan körülmények között, amikor az ellenség erős, a forradalomnak pedig csak kis erők állnak a rendelkezésére. A felkelők többnyire a hadviselés szokásos, a történelem során messzemenően alkalmazott módszereihez folyamodtak: városokat ostromoltak vagy védelmeztek, frontális támadást intéztek az ellenség ellen. Így a felkelők nagy veszteségeket szenvedtek, s a túlerőben levő ellenség a felkeléseket egymás után leverte. A forradalmi csapatok kisebb osztagai azonban megmaradtak. Ezek az osztagok visszavonultak a falvakba, és onnan partizánháborút indítottak.

Az első „baloldali” elhajló politikai irányvonal kialakulása. Ennek az irányvonalnak megváltoztatása. A KKP VI. országos kongresszusa
A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkeléssel létrejött az olyan forradalmi haderő szervezésének alapja, amelyet egyedül a kommunista párt vezetett. Ettől kezdve a fegyveres ellenforradalommal a kommunista párt vezetése alatt álló fegyveres forradalom állt szemben. Főképpen a felkelések leverése után megmaradt forradalmi osztagokból kovácsolódott ki a partizánháború kohójában a munkás-paraszt forradalmi Vörös Hadsereg. Sok olyan körzet, amelyben az első partizánosztagok működtek, később forradalmi támaszponttá vált. Mindennek óriási jelentősége volt.

A felkelések veresége azonban arról tanúskodott, hogy a forradalom apálya tovább tart, s hogy a kialakult körülmények között a nagyvárosok nem tekinthetők többé a forradalom támaszpontjainak. Ámde egyes vezető elvtársak, a párt Központi Bizottságának egyes tagjai, akik már az „augusztus 7-i értekezleten” is hajlandóságot mutattak a „baloldali” elhajlásra, a felkelések vereségéből nem vonták le a kellő tanulságokat, nem elemezték tüzetesen az akkori forradalmi helyzetet. Ezeknél az elvtársaknál az a helytelen vélemény alakult ki, hogy a mindenfelé és állandóan kirobbanó felkelések a forradalom fellendüléséről tanúskodnak. A jobboldali elhajlóktól eltérően egy másik végletbe estek: nem vették észre, hogy az ellenség egyelőre még erős, a forradalom pedig csak kis erőkkel rendelkezik, s eltúlozták mind az ellenséges táborban uralkodó válságot, mind pedig a forradalom erőit. A helyzetnek ebből az egyoldalú, helytelen megítéléséből kiindulva, 1927 telétől kezdve a párt erősen megritkult sorait és a forradalmi tömegeket az egész országban fegyveres felkelések szervezésére ösztönözték.

Így a második forradalmi polgárháború időszakában első ízben kialakult a pártban és uralkodóvá vált a „baloldali” elhajló politikai irányvonal. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe az országban kialakult helyzetet, s így egész gyakorlati tevékenységük meddő volt. Olyan körülmények között, amikor az ellenség hatalmas nyomást gyakorolt, s a forradalmi érzelmű tömegeket súlyos csapás érte, a „baloldali” elhajlók irányvonalának megfelelően előkészített felkeléseket vagy egyáltalában meg sem lehetett kezdeni, vagy pedig az óriási áldozatok árán megszervezett felkeléseket az ellenség gyorsan leverte, ami súlyos veszteséget okozott azoknak a forradalmi erőknek, amelyek a forradalom veresége után megmaradtak. Egészen természetes, hogy az ilyen akciók igen sok kommunistánál elégedetlenséget és tiltakozást váltottak ki. 1928 áprilisáig ezt a „baloldali” elhajló irányvonalat a párttagok többségének követelésére a gyakorlati tevékenységből alapjában véve kiküszöbölték.

A „baloldali” és jobboldali hibák kijavítása, az első forradalmi polgárháború, a nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés eredményeinek összegezése, valamint a néptömegek folytatódó forradalmi harcát illetően a vezetés helyes irányvonalának kidolgozása céljából a Kínai Kommunista Párt 1928 június-júliusban, Moszkvában megtartotta VI. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában 84 küldött vett részt szavazati joggal és 34 küldött tanácskozási joggal, összesen több mint 40 000 párttag képviseletében. A kongresszus helyesen értékelte a Kínában1927 után kialakult gazdasági és politikai helyzetet, s megállapította, hogy Kína még mindig félfeudális, félgyarmati ország, a kínai forradalom pedig változatlanul polgári demokratikus forradalom. A kongresszus közzétette a demokratikus forradalomnak — az imperializmus és a feudalizmus elleni harcnak, az agrárforradalom és a munkás-paraszt demokratikus diktatúra megvalósításának programját, s feladatul tűzte ki a kínai Vörös Hadsereg megteremtését, és falusi forradalmi támaszpontok létrehozását. A kongresszus az ország politikai helyzetének helyes elemzéséből kiindulva hangsúlyozta, hogy a két forradalmi hullám közötti időszakban a párt fő feladata a tömegek megnyerése, nem pedig a támadás, nem az, hogy mindenütt felkeléseket indítson. Ennek megfelelően a kongresszus egyaránt elítélte mind a jobboldali csentuhsziuizmust, mind pedig a „baloldali” opportunizmust, s nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a párt szempontjából a fő veszély a „baloldali” opportunizmus. Mindez a kongresszus munkájának nagy eredménye, legfontosabb része volt.

Voltak azonban a kongresszus munkájának negatív vonásai is. A kongresszusi határozatok nem utaltak arra, hogy a demokratikus forradalom — hosszan tartó forradalom, nem értékelték helyesen a közbeeső osztályok kettős álláspontját és az ellenforradalmi erők táborán belüli ellentmondásokat. Továbbá, a kongresszus határozataiban nem volt pontos útmutatás arra a létfontosságú kérdésre vonatkozóan, hogy a pártnak a forradalom veresége után taktikai visszavonulást kell végrehajtania, s munkájának súlypontját a városból a falura kell áthelyeznie. A határozatok a megváltozott feltételeket figyelmen kívül hagyva, továbbra is „a város vezető szerepének fontosságát” hangsúlyozták, s leszögezték, hogy „a proletártömegek lendülete az az erő, amely meghatározza a forradalom győzelmét vagy vereségét”. A kongresszusnak ezek a hibái akadályozták a pártban a „baloldali” elhajlás teljes felszámolását.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com