A kínai kommunista párt rövid története

A kínai kommunista párt rövid története – 6. rész
A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

4. A Kuomintang reakciós csoportjának árulása.
Csen Tu-hsziu kapituláns irányvonalának végzetes következményei.
Az első forradalmi polgárháború veresége

Az 1927. április 12-i ellenforradalmi puccs
1927. március 24-én az imperialista hatalmak — Anglia, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Olaszország stb.— hadihajói ágyútűz alá vették Nankingot, amelyet az északi hadjárat hadserege röviddel azelőtt szabadított fel. Ez azt mutatta, hogy fokozódik a külső erők támadása a kínai forradalom ellen. Az imperialisták beavatkozása jeladás volt a Kuomintang Csang Kaj-sek vezetése alatt álló reakciós csoportja számára, amely nyomban fokozott erővel folytatta ellenforradalmi tevékenységét. Kancsouban, Nancsangban, Csiucsiangban, Ancsingban, Csungkingban és más városokban szétverték a forradalmi szakszervezeteket és a Kuomintang baloldali kuomintangisták vezetése alatt álló pártszervezeteit. A munkásmozgalom és az egész forradalmi tömegmozgalom vezetőit kegyetlenül kínozták, sokat közülük meggyilkoltak. Március 26-án Csang Kaj-sek Sanghajba érkezett. Nyílt támadásra készült a Kínai Kommunista Párt és a forradalom ellen, s ezért biztosította magának az imperialisták támogatását, megerősítette a jórészt banditákból és csavargókból toborzott titkosrendőrséget, és Sanghajban összpontosította a számára megbízható katonai egységeket. Ugyanakkor azonban a forradalmi tömegek éberségének elaltatása céljából a sajtóban továbbra is a forradalmi tömegek „védelmezőjének” tüntette fel magát, sőt a sanghaji szakszervezeteknek emlékzászlót ajándékozott, amelyre „Harcoljunk együtt!” szavak voltak ráhímezve.

Az imperialisták és Csang Kaj-sek ellenforradalmi tevékenységének fokozódásával egyidejűleg a forradalmi mozgalom tovább erősödött. Sanghajban és Nankingban, ahol a forradalom olyan ragyogó győzelmeket aratott, a néptömegek aktivitása óriási arányokat öltött. Csupán Sanghajban több mint 800 000 munkás tömörült a párt köré. Sanghaj lakossága városi konferenciára gyűlt össze, amelyen megválasztották a sanghaji ideiglenes forradalmi kormányt. Ebben az időben a forradalom már elég jelentékeny fegyveres erőkkel is rendelkezett. Sanghajban a jól felfegyverzett önkéntes munkásosztagok létszáma elérte a 3000 főt. Nankingban a dicső harci győzelmekkel büszkélkedő 2. és 6. hadtest a forradalom oldalára állt. Még a Csang Kaj-sekhez hű csapatokra is erős hatással volt a forradalom. Csang Kaj-sek ismételten rákényszerült, hogy kivonjon Sanghajból egyes katonai alakulatokat, mert nem voltak hajlandók szembefordulni a néppel. Ha a párt ilyen körülmények közt kellőképpen felkészül arra, hogy semmilyen váratlan esemény ne érje meglepetésszerűen, az imperialistáknak és Csang Kaj-seknek bizonyára nem sikerült volna oly gyorsan leverni a forradalmat. Csakhogy az akkoriban Sanghajban tartózkodó, s a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságában vezető helyet betöltő Csen Tu-hsziu és más jobboldali elhajlók kapituláns politikát folytattak. Továbbra is abban a hiú reményben ringatták magukat, hogy engedményekkel meg tudják tartani Csang Kaj-seket a forradalom táborában. Akkor, amikor ez a renegát Sanghajba érkezett, már bebizonyosodott róla, hogy vad ellenforradalmár, ennek ellenére Csen Tu-hsziu az „Üdvözöljük Csang Kaj-sek főparancsnokot!” jelszót adta ki fogadására. Csang Kaj-seknek csak egy szóval kellett kifejeznie elégedetlenségét amiatt, hogy Sanghaj lakossága ideiglenes forradalmi kormányt hozott létre, s Csen Tu-hsziu és társai nyomban biztosították, hogy nem szándékoznak megszilárdítani ebben a városban a forradalmi hatalmat. Csang Kaj-seknek csak egy szóval kellett kifejeznie elégedetlenségét az önkéntes munkásosztagokkal kapcsolatban, s Csen Tu-hsziu és társai nyomban megtiltották a sanghaji munkásosztagoknak, hogy bármit is tegyenek az ellenforradalmárok aknamunkájának megakadályozására. Csen Tu-hszin és hívei még akkor is megfeledkeztek a kötelező éberségről, amikor Csang Kaj-sek elvezényelte Sanghajból a forradalmi érzelmű csapatokat, a 2. és a 6. hadtestet pedig, amelyek parancsnoki karában kommunisták is voltak, Nankingból a Jangce-folyótól északabbra fekvő körzetbe helyezte át. Még szégyenletesebb volt az, hogy Csen Tu-hsziu éppen abban az időben, amikor egyre élesebbé vált a forradalmi tömegek harca a Kuomintangnak Csang Kaj-sek vezetése alatt álló reakciós csoportja ellen, békítgető nyilatkozatot tett közzé, amelyet együtt írt alá Vang Csing-vej kuomintangista vezetővel, aki Sanghajban titkos tárgyalásokat folytatott Csang Kaj-sekkel a kommunisták elleni közös fellépésről. Ez a nyilatkozat nemhogy leleplezte volna a Kuomintangon belüli ellenforradalmi csoport összeesküvését, nemhogy fokozta volna a nép forradalmi éberségét, hanem éppen ellenkezőleg, azt állította, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt között nagyon jó a viszony, s minden olyan szóbeszéd, amely szerint Csang Kaj-sek ellenforradalmi összeesküvést készít elő, légből kapott rémhír. A nyilatkozat azt követelte, hogy a forradalmi tömegek „kételkedés nélkül” higgyenek azokban a kuomintangista vezetőkben, akiket reakciós klikk alakításának vádja ért, és „tiszteljék” őket. Ennek a nyilatkozatnak közzététele után valamelyest enyhült a feszült légkör, de ugyanakkor tompult a párt és a tömegek ébersége is, amit a reakciós csangkajsekista csoport nem hagyott kihasználatlanul. Tehát Csang Kaj-sek minden erőt mozgósítva készült az ellenforradalmi puccsra, Csen Tu-hsziu és társai pedig ugyancsak „minden erőt mozgósítva” igyekeztek megakadályozni a pártot és a forradalmi tömegeket az ellenforradalmi puccs elhárításában, igyekeztek lefegyverezni és demoralizálni a pártot és a népet. Ennek folytán a meglepetésszerűen végrehajtott puccs jóformán készületlenül érte a pártot és a néptömegeket, nem tudtak idejében visszavágni, s vereséget szenvedtek, mégpedig legelőször éppen Sanghajban és Nankingban.

Elérkezett 1927. április 12-e, a sokáig emlékezetes tragikus nap. Csang Kaj-sek a reggeli órákban parancsot adott banditáinak — titkos ügynökeinek, hogy munkásruhába öltözve támadják meg a sanghaji önkéntes munkásosztagokat. Az osztagok ellenálltak, kemény harcokra került sor. Csang Kaj-sek „a munkások összebékítésének” ürügyével nagy létszámú csapatokat küldött azokba a kerületekbe, ahol a munkásosztagok védekező állásokat foglaltak el. A Csen Tu-hsziu által félrevezetett munkásosztagok örömmel fogadták ezeket a „békéltetőket”. Így történt, hogy igen sok gyanútlan, puskáját nem is használó munkást minden további nélkül lefegyvereztek. Ez az eljárás a sanghaji munkásokat és a város egész lakosságát annyira felháborította, hogy tiltakozásuk jeléül általános sztrájkot, tüntetéseket, felvonulásokat rendeztek. Erre Csang Kaj-sek parancsot adott csapatainak a kíméletlen fegyverhasználatra és a tömeges letartóztatásokra. Embertelen üldözés és gyilkolás kezdődött. Április 15-ig több mint 300 embert mészároltak le, s több mint 500-at vetettek börtönbe. Az eltűntek és elrejtőzöttek száma meghaladta az 5000-et. Ezekben a napokban a sanghaji munkások sok kiváló vezetője, a Kínai Kommunista Párt igen sok tagja esett áldozatául Csang Kaj-seknek, a kegyetlen hóhérnak.

A sanghaji puccs után a reakciós kuomintangista klikk Kuangtung, Csiangszu, Csöcsiang, Fucsien tartományban és az ország sok más vidékén ugyanilyen ellenforradalmi puccsot hajtott végre. A burzsoázia Csang Kaj-sek által képviselt jobbszárnya nyíltan az imperializmus és a feudális erők karjaiba vetette magát. Kína délkeleti része, amelyet a kommunista párt és a kínai nép oly mérhetetlenül sok áldozat árán szabadított meg a régi militaristák igájától, most új militarista rablók karmai közé került, akiknek Csang Kaj-sek lett a vezére. Csang Kaj-sek április 18-án Nankingban ellenforradalmi „nemzeti kormányt” alakított, s ezt szembeállította az akkor még forradalmi vuhani nemzeti kormánnyal.

A vuhani kormány válsága. A Kínai Kommunista Párt V. országos kongresszusa. Csen Tu-hsziu kapituláns irányvonala
A vuhani kormány ebben az időben igen nehéz helyzetbe került: kelet felől Csang Kaj-sek, délről a Kuangtung tartományi militaristák, nyugatról a Szecsuan tartományi militaristák, észak felől pedig a mukdeni militarista klikk támadása fenyegette. Csang Kaj-sek és más militaristák az imperialisták segítségével a Jangce-folyó felől megszakították Vuhan kapcsolatát a külvilággal, s elvágták a peking—hankoui és a kuangcsou — hankoui vasútvonalat. Senkinek sem engedték meg, hogy kereskedelmet folytasson Vuhannal. Vuhan körzetében az imperialisták leállították gyáraikat, bezárták üzleteiket. Sok vuhani kapitalista a szabotázs útjára lépett: üzemeiket leállították, a kereskedést beszüntették, tőkéjüket kivonták Vuhanból és így tovább. Ennek következtében a lakosság egyre nagyobb hiányt szenvedett a legfontosabb szükségleti cikkekben, napról napra nőtt a munkanélküliek száma. A vuhani kormány pénzügyi nehézségei óriási mértékben megnövekedtek. Az imperialista és a burzsoá elemek a falvakból a városokba menekült nagybirtokosokkal összefogva provokációkat szerveztek, mindenféle rágalmakat koholtak a munkás-paraszt mozgalom ellen. A kispolgárság felső rétegének a burzsoázia befolyása alá került képviselői ebben az időben ugyancsak ismételten követelték a munkások és a parasztok mozgalmának korlátok közé szorítását.

A forradalmi mozgalom azonban a vuhani kormány alá tartozó területen a reakció aknamunkája ellenére tovább fejlődött. 1927 nyaráig a párt vezetése alatt álló szakszervezetek taglétszáma mintegy 3 millióra növekedett. A tagság jelentős része a vuhani kormány ellenőrzése alatt álló tartományokból került ki. A munkásmozgalom a gyülekezési, az egyesülési és a sztrájkjog követeléséről fokozatosan áttért a forradalmi hatalom létrehozásának követelésére, az életkörülmények megjavításának követeléséről — az államosított üzemek igazgatásában való részvételnek, a tőkés ipar és kereskedelem ellenőrzésének követelésére. Ami a parasztmozgalmat illeti, 1927 nyaráig a parasztszövetségek taglétszáma országos viszonylatban mintegy 10 millióra növekedett, amiből több mint 5 millió Hunan tartományra, több mint 2,5 millió pedig Hupej tartományra esett. A Hunan és a Hupej tartományi parasztok mindenütt szervezkedtek, megdöntötték a földbirtokosok hatalmát, paraszthatalmat hoztak létre, fegyveres osztagokat állítottak fel, s a földbér és a kölcsönkamat leszállításának követeléséről már áttértek a földesúri birtokok elkobzásának követelésére. Csang Kaj-sek árulása után az agrárreform rendkívül fontos, valamennyi osztály figyelmének középpontjában álló probléma lett.

Ebben a helyzetben a Kínai Kommunista Pártnak — amelynek központja Vuhanban volt — a szervezetei hősies küzdelmet folytattak. Amikor a Nancsangban székelő Csang Kaj-sek szembeszegült Vuhannal, a kommunista pártszervezetek a Kuomintang balszárnyával együtt síkraszálltak az egyszemélyi diktatúra ellen, a forradalmi demokrácia megvalósításáért. Csang Kaj-seket elmozdították több fontos tisztségből: a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottsága irodájának elnöki tisztéből, a katonai bizottság elnöki tisztéből és más tisztségekből. A tömegeket harcra mozgósító vuhani kommunisták aktivitása nyomán a Hunan és Hupej tartományi munkás-paraszt mozgalom óriási arányokat öltött. S éppen azért, mert a vuhani kommunisták a tömegekre támaszkodtak és elszántan harcoltak Csang Kaj-sek ellen, a kuomintangista balszárny itt a kommunista pártot követte. Ugyanakkor az ellenséges érzülettel eltelt jobboldali kuomintangisták Vuhanban nem merészeltek nyíltan kiállni, s Csang Kaj-sek ellenforradalmi összeesküvése sem Hunan, sem Hupej tartományban nem sikerült. Az április 12-i események után Vuhanban hatalmas tömegmozgalom indult Csang Kaj-sek ellen. Az egyik nagygyűlésen, amelyet a Csang Kaj-sek árulása elleni tiltakozás jegyében hívtak össze, több mint 300 000 ember vett részt. Ugyanakkor a vuhani forradalmi csapatok mélyen benyomultak Honan tartományba, súlyos csapást mértek Csang Co-ling mukdeni militarista klikkjére és óriási sikereket értek el. Csen Tu-hsziunak azonban mihamar sikerült aláaknáznia a vuhani pártszervezet vezetését. Közvetlenül az április 12-i események előtt Csen Tu-hsziu és a baloldali kuomintangista álarc mögé rejtőző Vang Csing-vej Sanghajból Vuhanba érkezett. Vang Csing-vej abban a törekvésében, hogy csalárdul megnyerje a nép bizalmát, forradalmárnak tüntette fel magát, és szidta Csang Kaj-seket, mint a bokrot. Csen Tu-hsziu és a vele tartó jobboldali elhajlók nem vonták le a következtetéseket Csang Kaj-sek árulásából, s továbbra is kapituláns irányvonalat követtek. Megengedték, hogy a Vang Csing-vej vezette kuomintangista ál-baloldaliak Vuhanban gyorsan kezükbe kaparintsák a katonai és a közigazgatási hatalmat, valamint a Kuomintang vezetését. Az imperialisták és a csangkajsekisták újult erővel támadtak Vuhan ellen, a földbirtokosok és a burzsoák egyre jobban nekibátorodtak, s Vang Csing-vej klikkjének úgynevezett „forradalmi” hangneme is napról napra egyre jobban megváltozott. 1927 májusában Vang Csing-vej hívei már kereken ellenezték a földreformtörvény nyilvánosságra hozatalát, majd különféle rendeleteket adtak ki, amelyek büntetést helyeztek kilátásba azok számára, akik „szélsőséges” nyilatkozatokra és cselekedetekre ragadtatják magukat, s védelmükbe vették a földbirtokosokat és a burzsoáziát. A forradalom Vuhanban is rendkívül válságos helyzetbe került.

Ebben a feszült helyzetben, 1927 májusában ült össze Hankouban a Kínai Kommunista Párt V. országos kongresszusa, amelynek munkájában 80 küldött vett részt, több mint 57 900 párttag képviseletében. A kongresszuson Mao Ce-tung is jelen volt, Csen Tu-hsziu azonban „gondoskodott” arról, hogy csak tanácskozási jogot kapjon, és ne vehessen részt a kongresszus vezetésében. Csen Tu-hsziu a Mao Ce-tung által kidolgozott helyes irányelveket elutasította, sőt még tudomására sem hozta a kongresszus küldötteinek, s így megvitatásukra nem kerülhetett sor.

Az V. országos pártkongresszus kimondta, hogy meg kell valósítani a Kommunista Internacionálénak a kínai forradalomra vonatkozóan 1926 januárjában adott helyes útmutatásait. Politikai határozatában elítélte Csen Tu-hsziu opportunizmusát, s határozatot hozott a nagybirtokosok földjének elkobzásáról és a munkás-paraszt mozgalom tovább fejlesztéséről. A kongresszus azonban nem gondoskodott a fegyveres harc vezetésének megjavításáról, s megválaszolatlanul hagyott egész sor időszerű kérdést. Emellett a kongresszus még mindig nem ismerte fel teljes nagyságában Csen Tu-hsziu opportunista irányvonalának ártalmasságát és ismét őt választotta meg a Központi Bizottság főtitkárává. A kongresszus után a Központi Bizottság sok tagja vidékre utazott a helyi munka irányítására, Csen Tu-hsziu és hívei pedig továbbra is kezükben tartották, szinte saját hitbizományukká változtatták a Központi Bizottságot, még erőteljesebben érvényesítették kapituláns irányvonalukat, s egyre mélyebbre süllyedtek. Állítólag az egységfront fenntartása érdekében azt követelték, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang hozzon „közös határozatokat, és lépjen fel együttesen”. Amikor azonban a kuomintangisták kijelentették, hogy nem értenek egyet a kommunisták álláspontjával, Csen Tu-hsziu és kapituláns hívei lemondtak saját álláspontjukról, nem voltak hajlandók érte erélyesen harcolni. Azt remélték, hogy így megnyerhetik maguknak a kuomintangista vezetőket és tiszteket.

Csen Tu-hsziu és más opportunisták a parasztokat nem mozgósították harcra a nagybirtokosok földjének elkobzásáért, hanem éppen ellenkezőleg, visszatartották őket a harctól; nem álltak a parasztok élére, nem vezették őket, hanem éppen ellenkezőleg, hátul kullogtak és visszafelé húzták a parasztokat. Még azt a felemás határozatot sem hajtották végre, amelyet az V. országos pártkongresszus hozott a nagybirtokosok földjének elkobzásáról, sőt, amikor a parasztok saját kezdeményezésükre hozzáláttak a földosztáshoz, ezt „banditák mozgalmának” minősítették.

A vuhani központi kormányban és annak helyi szerveiben tevékenykedő kapitulánsok nem használták ki a hatalmat arra, hogy felülről előmozdítsák a forradalmi mozgalom fejlődését, hanem éppen ellenkezőleg, kijelentették, hogy a parasztmozgalom „szélsőséges útra tévedt”, s azt követelték, hogy a kormány a mozgalmat „erőszakkal térítse vissza a helyes útra”. Ami pedig a fegyveres harcot, a döntő jelentőségű kérdést illeti, úgy vélekedtek, hogy a munkások és a parasztok felfegyverzése felkeltheti a kuomintangista tisztek gyanakvását, s ezért nemhogy újabb fegyveres munkás- és parasztosztagokat szerveztek volna, hanem éppen ellenkezőleg, a már meglevő önkéntes munkásosztagokat is feloszlatták, s fegyvereiket átadták a régi katonaságnak. Csen Tu-hsziu és hívei úgy vélekedtek, hogy a hadseregnek csak egy parancsnoksága lehet, s ha akár a Kínai Kommunista Párt, akár a Kuomintang beavatkozik a hadsereg ügyeibe, ez csökkentheti a vuhani kormány csapatainak harci képességét. Ezért nemhogy átszervezték volna a hadsereget, hanem éppen ellenkezőleg, azt követelték, hogy a kommunista politikai funkcionáriusok szüntessék be a hadsereg körében kifejtett forradalmi propagandát, mert ez a régi tiszteknél elégedetlenséget vált ki. Szóval a jobboldali elhajlás, amely első ízben a párt II. országos kongresszusán jelentkezett, s amelynek fő képviselője Csen Tu-hsziu volt, ebben az időben már a legalávalóbb kapituláns irányvonallá változott. Az elhajlók túlságosan nagyra becsülték a burzsoáziának és a kispolgárság felső rétegének erejét, eltúlozták Vang Csing-vej és a hozzá hasonlók jelentőségét, s ugyanakkor lebecsülték a széles munkás- és paraszt- tömegek erejét. Azon a véleményen voltak, hogy Kínában a polgári demokratikus forradalmat a burzsoáziának és a Kuomintangnak kell vezetni, s nem értették meg a proletariátus hegemóniájának rendkívüli fontosságát a forradalom szempontjából. Ezért Vuhanban gyakorlatilag „csupán egyesültek, de nem harcoltak” a reakciós kuomintangista blokkal. Bármilyen engedményre hajlandók voltak, csakhogy kiérdemeljék a vuhani reakciós kuomintangista blokk elismerését: egyetlen olyan lépést sem tettek, amely ennek a blokknak nem tetszett, vagy amellyel nem értett egyet. Ez volt a helyzet például akkor is, amikor mozgósítani kellett volna a parasztokat a földreform végrehajtására, amikor fel kellett volna fegyverezni a munkásokat és a parasztokat stb. A párt bizonyos körülmények között természetesen tehet egyes engedményeket szövetségeseinek, sőt ellenségeinek is, kompromisszumra léphet velük. Az engedményeknél vagy kompromisszumoknál azonban elengedhetetlen, hogy bizonyos elveken alapuljanak, előmozdítsák a forradalom erőinek összpontosítását a legfontosabb problémák megoldására, a forradalom alapvető érdekeit szolgálják. Ezeket az érdekeket semmilyen körülmények között sem szabad feláldozni semmiféle szövetséges kedvéért, és nem szabad kapitulálni az ellenség előtt. Csen Tu-hsziu és a hozzá hasonló opportunisták engedményei azonban az ellenség előtti kapitulációt jelentették.

A vuhani Kuomintang árulása, és az első forradalmi polgárháború veresége
Csen Tu-hsziu és mások kapituláns hibái erősítették az ellenforradalmat, s ugyanakkor gyengítették a munkások és parasztok harci elszántságát, eltökéltségét. Vuhanban napról napra rosszabbodott a helyzet. A reakció egyre erősödött, egymást követték az ellenséges elemek lázadásai. 1927. május 17-én Hszia Tou-jin, a vuhani haderők egyik hadosztályának parancsnoka, Jicsangban lázadást szervezett, és szembefordult a vuhani kormánnyal. Május 21-én Csangsában Hszü Ko-hsziang ezredparancsnok szított lázadást: szétkergette a szakszervezeteket, a parasztszövetségeket és Hunan tartomány valamennyi többi forradalmi szervezetét, s véres megtorló intézkedéseket léptetett életbe a kommunisták és a forradalmi néptömegek ellen. Je Ting, a vuhani helyőrség kommunista parancsnoka, egy hadosztállyal, amelyet ő maga vezényelt, és más csapatokkal leverte Hszia Tou-jin lázadó bandáit. Egyes elvtársak már akkor követelték, hogy Je Ting csapatai használják ki a győzelmet, és vonuljanak Hszü Ko-hsziang ellen. A Hunan tartományban dolgozó kommunisták éppen abban az időben alakítottak önvédelmi parasztosztagokat, amelyek összesen már több mint 100 000 főt számláltak, s amelyek támadást készítettek elő Csangsa ellen. Hszü Ko-hsziang mindössze egyetlen, körülbelül ezer főnyi ezreddel rendelkezett, s minden lehetőség adva volt a teljes megsemmisítésére. Csen Tu-hsziu azonban, attól tartva, hogy Hszü Ko-hsziang megtámadása felingerelné régi bajtársát, Tang Seng-csét — a vuhani Kuomintang katonai vezetőjét, s ez az egységfront felbomlására vezetne, megtiltotta a támadást. Csak néhány önvédelmi parasztosztag — amelyekhez nem jutott el Csen Tu-hsziu parancsa — indított támadást Csangsa ellen, s ezeket Hszü Ko-hsziang természetesen szétverte. Szinj Ke-szian és más ellenforradalmi elemek erre még jobban nekivadultak. Csangsában és a város környékén fekvő járásokban három hét alatt több mint 10 000 kommunistát és más forradalmárt gyilkoltak le. A Hunan tartományi parasztmozgalmat ezzel súlyos csapás érte.

Ezekkel az eseményekkel egyidejűleg a vuhani Kuomintang vezetőinek körében is erősödtek a reakciós törekvések. Voltak közöttük olyanok, akik kihívóan vágták a kommunisták szemébe: „Azt állítottátok, hogy Hunan tartományban a parasztszövetségekben több millió ember tömörül, s lám, parasztjaitoknak ekkora tömege nem tudta megállni a sarat egyetlenegy ezreddel szemben!” 1927 júniusában kommunistaellenes egyezményt kötöttek a Nemzeti Hadsereg parancsnokságával, s ennek révén Csang Kaj-sekkel. Július 15-én a vuhani reakciós kuomintangista csoport nyíltan a kommunista párt ellen támadt. A Csang Kaj-sek vezetése alatt álló Kuomintang példájára véres bosszút álltak a kommunistákon és a forradalmi tömegeken. Ettől kezdve Vuhan, az ország egyetlen forradalmi központja, az ellenforradalom egyik központjává vált. A vuhani reakciós puccs az első forradalmi polgárháború vereségét jelentette. A Kínai Kommunista Párt és a kínai nép azonban egyáltalán nem csüggedt el. Folytatták a harcot. Új történelmi időszak kezdődött — a második forradalmi polgárháború időszaka.

A kínai kommunisták az első forradalmi polgárháború időszakában „nagyarányú forradalmi munkát végeztek, országszerte fellendítették a munkásmozgalmat, az ifjúsági mozgalmat és a parasztmozgalmat, előmozdították és támogatták a Kuomintang újjászervezését és a Nemzeti Forradalmi Hadsereg létrehozását, a keleti hadjáratok és az északi hadjárat idején kialakították a forradalmi hadsereg politikai vázát, az egész nép élére álltak az imperializmus és a feudalizmus elleni nagy harcban, és ezzel ragyogó fejezetet írtak a kínai forradalom történetébe. Végeredményben a forradalom mégis vereséget szenvedett. Ennek az volt az oka, hogy az akkor velünk szövetséges Kuomintangban levő reakciós klikk 1927-ben elárulta a forradalmai, hogy az imperialistáknak és a Kuomintang reakciós klikkjének egyesült erői akkor még túlságosan nagyok voltak, főleg azonban az, hogy e forradalom utolsó (mintegy fél évig tartó) szakaszában a pártban elterjedt jobboldali elhajló eszmék, amelyeknek kifejezője Csen Tu-hsziu volt, fejlődésük során kapituláns irányvonallá fajultak, s ennek az irányvonalnak a képviselői ragadták kezükbe a fő posztokat a párt vezető szerveiben, nem akarták követni a Kommunista Internacionálé és Sztálin elvtárs számos bölcs útmutatását, nem akartak hallgatni Mao Ce-tung elvtárs és más elvtársak helyes figyelmeztetéseire, s ezzel megfosztották a pártot és a népet attól a lehetőségtől, hogy hathatós ellenállást szervezzen a Kuomintanggal szemben, amikor az elárulta a forradalmat, és hátba támadta a népet.”^14
14 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. Szikra 1954. 347 — 348. old. „Határozat pártunk történetének egyes kérdéseiről.” (Elfogadta a Kínai Kommunista Párt VI. kongresszusán választott Központi Bizottság 7. kibővített teljes ülése, 1945. április 20-án.)

A forradalom veresége megmutatta, hogy a hatalmas imperializmusnak és kínai lakájainak — a feudális és komprádor erőknek legyőzéséhez nem elég pusztán a forradalmi aktivitás, ha mégoly magas fokot is ér el. A győzelemhez arra is szükség van, hogy a párt egész tevékenysége a marxista—leninista elméleten alapuljon. Az elbukott forradalom során az egész párt rendkívül nagy forradalmi aktivitást fejtett ki, ugyanakkor azonban még nagyon fiatal volt, s az a tény, hogy a kommunisták többsége — Mao Ce-tung és néhány más elvtárs kivételével — nem sajátította el kellőképpen a marxista—leninista elméletet, és nem tudta azt alkalmazni a kínai forradalom során, oda vezetett, hogy a párt képtelen volt idejekorán kijavítani a Csen Tu-hsziu tevékenységében megnyilvánult kapituláns hibákat, és a kritikus pillanatban megmenteni a forradalmat.

Bár az első forradalmi polgárháború vereséget szenvedett, ugyanakkor tanulságos lecke volt a kínai nép számára, s világosan megmutatta a kommunista pártnak és a proletariátusnak, hogyan kell vezetni Kínában a demokratikus forradalmat.

Mire tanított ez a tapasztalat?
1. A kínai proletariátus megvalósíthatja az egységfrontot valamennyi forradalmi osztállyal, és meg is kell valósítania. Egységfront nélkül a forradalom nem fejlődhet és nem juthat előbbre. Ha azonban az egységfrontot nem a proletariátus vezeti, hanem a burzsoázia, akkor a forradalom elkerülhetetlenül vereséget szenved.
2. A proletariátus hegemóniájának központi kérdése a parasztkérdés. A forradalom csak abban az esetben győzhet, ha a kommunista párt harcba viszi a parasztságot az agrárkérdés megoldásáért, s ha a munkásosztály szövetségre lép a parasztsággal.
3. A proletariátusnak magának kell vezetnie a fegyveres harcot, mert Kínában a forradalmi harc fő formája — a fegyveres harc. A forradalom semmire sem megy, ha nem hozza létre saját fegyveres erőit.

Bár az első forradalmi polgárháború vereséget szenvedett, mérhetetlenül nagy hatást gyakorolt a munkások, a parasztok, a forradalmi katonák nagy tömegeire és más forradalmi elemekre, s előkészítette a második forradalmi polgárháború szükséges feltételeit.

SaLa