Írta: V. I. Lenin

Tézisek az Alkotmányozó Gyűlésről

Vandervelde új könyve az államról

Csak Kautsky könyvének elolvasása után volt alkalmam megismerkedni Vandervelde „A szocializmus az állam ellen” (Párizs 1918) című könyvével. A két könyv összehasonlítása önkénytelenül kínálkozik. Kautsky — a II. (1889— 1914) Internacionálé eszmei vezére, Vandervelde — mint a Nemzetközi Szocialista Iroda elnöke, ugyanennek az Internacionálénak formaszerinti képviselője. Mindketten a II. Internacionálé teljes csődjét képviselik, mindketten „mesterien”, a tapasztalt publicisták minden ügyességével, marxista szólamokkal palástolják ezt a csődöt, saját kudarcukat és a burzsoáziához való átpártolásukat. Az egyik különösen szemléltetően mutatja be nekünk azt, ami jellegzetes a német opportunizmusban, amely nehézkes, teoretizáló, és a marxizmust durván meghamisítja azáltal, hogy lenyesi a marxizmusról mindazt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan. A másik jellegzetes az uralkodó opportunizmusnak latin — bizonyos mértékben azt lehet mondani, nyugateurópai (vagyis Németországtól nyugatra eső) — válfajára, amely hajlékonyabb, kevésbé nehézkes, és finomabban hamisítja meg a marxizmust ugyanannak az alapvető módszernek a segítségével.

Mindketten alapjában ferdítik el Marxnak mind az államról, mind a proletárdiktatúráról szóló tanítását, de Vandervelde inkább az első, Kautsky inkább a második kérdésre tér ki. Mindketten elhomályosítják a két kérdés szoros, felbonthatatlan kapcsolatát. Szavakban mindketten forradalmárok és marxisták, a valóságban pedig renegátok, akik minden erejükkel arra törekszenek, hogy kibúvói találjanak a forradalom alól. Még halvány árnyéka sincs meg egyiküknél sem annak, ami Marx és Engels minden művét keresztül-kasul áthatja, annak, ami a valódi szocializmust megkülönbözteti a szocializmus burzsoá torzképétől, nevezetesen: a forradalom feladatainak tisztázása — szemben a reform-feladatokkal; a forradalmi taktika tisztázása — szemben a reformista taktikával; annak a tisztázása, hogy mi a proletariátus szerepe a bérrabszolgaság rendszerének, vagyis rendjének, szervezetének megsemmisítésében — szemben a „nagyhatalmak” proletariátusának szerepével, amely a burzsoázia imperialista extraprofitjának és extrazsákmányának morzsáin a burzsoáziával osztozik.

Ennek a megállapításnak az igazolására idézzük Vandervelde néhány különösen lényegbevágó gondolatát.

Vandervelde, Kautskyhoz hasonlóan, rendkívül buzgón idézi Marxot és Engelst. És Kautskyhoz hasonlóan ő is mindent a világon idéz Marxból és Engelsből, kivéve azt, ami teljesen elfogadhatatlan a burzsoázia számára, azt, ami megkülönbözteti a forradalmárt a reformistától. A politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról — amennyi csak jól esik, mert hiszen ezt a gyakorlat már kizárólag a parlamenti keretek közé szorította. Arról azonban, hogy Marx és Engels a Kommün tapasztalatai után szükségesnek tartották, hogy a részben elavult „Kommunista Kiáltványt” annak az igazságnak a megmagyarázásával egészítsék ki, hogy a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy szét kell azt zúznia — erről egy árva szó sem esik! Vandervelde, akárcsak Kautsky, mintha csak összebeszéltek volna, mélyen hallgat a proletárforradalom tapasztalatai közül éppen a leglényegesebbről, éppen arról, ami a proletariátus forradalmát a burzsoázia reformjaitól megkülönbözteti.

Éppúgy mint Kautsky, Vandervelde is azért beszél a proletariátus diktatúrájáról, hogy kibúvót találjon alóla. Kautsky ezt a durva hamisítások segítségével tette. Vandervelde ugyanezt finomabban csinálja. Az erre vonatkozó pontban — a 4. pontban, melyben „a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról” beszél, a „b” alfejezetet „a proletariátus kollektív diktatúrájának” szenteli, „idézi” Marxot és Engelst (ismétlem: éppen annak a kihagyásával, ami a legfontosabbra, a régi, burzsoá-demokratikus államgépezet szétzúzására vonatkozik) és megállapítja:

„… Szocialista körökben rendesen így képzelik el a szociális forradalmat: egy új Kommün, mely ezúttal győzedelmeskedik, mégpedig nemcsak egy helyen, hanem a kapitalista világ legfőbb központjaiban.

Ez feltevés, de olyan feltevés, amelyben nincs semmi valószínűtlen olyan időpontban, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy a háború utáni korszak sok országban az osztályok hallatlan ellentéteinek és hallatlan szociális megrázkódtatásoknak lesz tanúja.

De ha a Párizsi Kommün kudarca — nem is szólva az orosz forradalom nehézségeiről — bizonyít valamit, akkor éppen azt bizonyítja, hogy lehetetlen a kapitalista renddel végezni mindaddig, amíg a proletariátus nem készül fel kellően annak a hatalomnak a felhasználására, amely a körülmények folytán kezébe kerülhet” (73. old.).

És a dolog lényegéről egy szó sem esik többé!

Ilyenek tehát a II. Internacionálé vezérei és képviselői! 1912-ben aláírják a Bázeli Kiáltványt, amelyben félreérthetetlenül beszélnek éppen annak a háborúnak a proletárforradalommal való kapcsolatáról, amely 1914-ben kitört, egyenesen proletárforradalommal fenyegetőznek. Amikor pedig elérkezett a háború, és forradalmi helyzet alakult ki, akkor ezek a Kautskyk és Vanderveldék kezdenek kibúvókat keresni a forradalom alól. Figyeljék csak meg: a Kommün típusú forradalom nem több, mint valószínűtlen hipotézis! Ez teljesen megegyezik Kautsky elgondolásával arról, hogy mi lehet a szovjetek szerepe Európában.

De hiszen éppen így gondolkodik minden művelt liberális, aki most kétségkívül elismeri, hogy az új Kommün „nem valószínűtlen”, hogy a szovjetekre nagy szerep vár stb. A proletárforradalmár abban különbözik a liberálistól, hogy mint teoretikus, a Kommünnek és a szovjeteknek éppen új állami jelentőségét elemzi. Vandervelde elhallgatja mindazt, amit erről a tárgyról Marx és Engels a Kommün tapasztalatainak elemzése során részletesen kifejtenek.

A marxistának, mint a gyakorlat emberének, mint politikusnak, meg kellene világítania, hogy csak a szocializmus árulói húzódozhatnak most attól a feladattól, hogy tisztázzák a (Kommün típusú, Szovjet típusú, vagy tegyük fel, valamilyen harmadik típusú) proletárforradalom szükségességét, megmagyarázzák az erre való előkészület szükségességét, propagálják a forradalmat a tömegek között, megcáfolják a forradalomellenes kispolgári előítéleteket stb.

Sem Kautsky, sem Vandervelde nem tesz semmi ilyesfélét, éppen, mert ők maguk a szocializmus árulói, akik azonban meg akarják őrizni a munkások között szocialista és marxista hírüket.

Lássuk, hogyan áll a kérdés elméleti szempontból.

Az állam a demokratikus köztársaságban sem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat. Kautsky tudja, elismeri ezt az igazságot, egyetért vele, de . .. kitér az elől a legalapvetőbb kérdés elől, hogy a proletariátusnak melyik osztályt, miért és milyen eszközökkel kell elnyomnia, amikor kivívja a proletár államot.

Vandervelde ismeri, elismeri, magáénak vallja, idézi a marxizmusnak ezt az alaptételét (könyvének 72. oldalán), de . . . egy árva szóval sem tér ki arra a „kellemetlen” (a kapitalista urak számára kellemetlen) kérdésre, hogy a kizsákmányolók ellenállását el kell nyomni!!

Vandervelde, akárcsak Kautsky, teljesen megkerülte ezt a „kellemetlen” kérdést. Éppen ebben áll renegátságuk.

Vandervelde, akárcsak Kautsky, nagymester a dialektikának eklekticizmussal való felcserélésében. Egyrészt nem lehet tagadni, másrészt el kell ismerni. Egyrészt: államon „a nemzet összességét” érthetjük (lásd Littré szótárát — tudós munka, mi tagadás —, Vandervelde utal rá könyve 87. oldalán), másrészt államon „a kormányt” érthetjük (ugyanott). Ezt a tudós laposságot Vandervelde idézi, mégpedig helyeslően idézi a Marxból vett idézetek mellett.

Az „állam” szó marxista értelme különbözik a szó szokásos értelmétől — írja Vandervelde. — Ennélfogva „félreértések” lehetségesek. „Az állam Marxnál és Engelsnél nem a tág értelemben vett állam, nem a vezetés szerve, a társadalom általános érdekeinek (intéréts généraux de la société) képviselője értelmében vett állam. Ez — az állam mint hatalom, az állam mint a tekintély szerve, az állam mint eszköz, melynek segítségével az egyik osztály uralkodik a másik felett” (75-76. oldal Vanderveldénél).

Marx és Engels az állam megsemmisítéséről csak a szó második értelmében beszélnek . . . „Túlságosan abszolút állítások a pontatlanság veszélyével járnának. A kizárólag egy osztály uralmára alapozott kapitalista állam és az osztályok megszüntetésére törekvő proletár állam között sok átmeneti fokozat van” (156. old.).

Íme a Vandervelde-féle „módszer”, amely csak egy parányit különbözik a Kautsky-félétől, de lényegében azonos vele. A dialektika tagadja az abszolút igazságokat, amikor feltárja az ellentétek egymásba átcsapását és a válságok jelentőségét a történelemben. Az eklektikus azért nem akar „túlságosan abszolút” állításokat, hogy becsempészhesse a maga kispolgári, nyárspolgárias óhaját, azt, hogy a forradalmat „átmeneti fokozatok” helyettesítsék.

Arról, hogy az állam mint a kapitalista osztály uralmának szerve, és az állam mint a proletariátus uralmi szerve között az átmeneti fokozat éppen a forradalom, amely a burzsoázia megdöntéséből és a burzsoázia államgépezetének összetöréséből, szétzúzásából áll — erről a Kautskyk és a Vanderveldék hallgatnak.

Azt, hogy a burzsoázia diktatúráját egy osztály, a proletariátus diktatúrájának kell felváltania, hogy a forradalom „átmeneti fokozatai” után a proletárállam fokozatos elhalásának „átmeneti fokozatai” következnek — ezt a Kautskyk és Vanderveldék elködösítik.

Éppen ebben rejlik politikai renegátságuk.

Elméletileg, filozófiailag éppen ebben rejlik a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélése. A dialektika konkrét és forradalmi, megkülönbözteti az egyik osztály diktatúrájától a másik osztály diktatúrájához való „átmenetet” a demokratikus proletár államnak a nemállamhoz („az állam elhalása”) való „átmenetétől”. A Kautskyk és Vanderveldék eklekticizmusa és szofisztikája a burzsoázia kedvéért elken mindent, ami konkrét és exakt az osztályharcban, az „átmenet” általános fogalmát állítva helyébe, ami mögé el lehet rejteni (és ami mögé korunk hivatalos szociáldemokratáinak kilenctized része el is rejti) a forradalomról való lemondást!

Vandervelde mint eklektikus és szofista ügyesebb, ravaszabb Kautskynál, mert a „szűk értelemben vett államról a tág értelemben vett államhoz való átmenet” frázisának segítségével meg lehet kerülni a forradalom bármely kérdését, meg lehet kerülni a forradalom és a reform közti minden különbséget, sőt még a marxista és a liberális közti különbséget is. Mert hiszen melyik művelt európai burzsoának jut eszébe, hogy „általában” tagadja az „átmeneti fokozatokat” ilyen „általános” értelemben?

„Egyetértek Guesde-del abban — írja Vandervelde —, hogy lehetetlen a termelési és csereeszközök szocializálása a következő két feltétel előzetes megvalósítása nélkül:

1. A mai államot, mint azt a szervet, melynek segítségével az egyik osztály a másikon uralkodik, át kell alakítani azzá, amit Menger a munka népállamának nevez, azáltal, hogy a proletariátus meghódítja a politikai hatalmat.

2. Az államot mint a tekintély szervét, el kell választani az államtól mint a vezetés szervétől, avagy a Saint Simon-féle kifejezést használva, az emberek igazgatását el kell választani a dolgok igazgatásától” (89. old.).

Ezt Vandervelde dőlt betűvel írja, különösen kiemelve az efféle tételek jelentőségét. De hiszen ez a legválogatottabb eklektikus zagyvaság, teljes szakítás a marxizmussal! Hiszen a „munka népállama” csak új kiadása a régi „szabad népállamnak”, amellyel a német szociáldemokraták a 70-es években kérkedtek, és amelyet Engels mint ostobaságot megbélyegzett. A „munka népállama” kifejezés (a mi baloldali eszereinkhez hasonló) kispolgári demokratákhoz illő frázis, amely az osztályfogalmakat osztályonkívüliekre cseréli ki. Vandervelde egysorba helyezi az államhatalomnak a proletariátus (egy osztály) által való meghódítását és a „népállamot”, s nem veszi észre, miféle zagyvaság keletkezik ebből. Kautskynál az ő „tiszta demokráciájával” ugyanilyen zagyvaság keletkezik — az osztályforradalom, a proletár osztálydiktatúra, a (proletár) osztályállam feladatainak ugyanilyen forradalomellenes, kispolgári mellőzése.

Továbbá. Az emberek igazgatása csak akkor fog eltűnni és csak akkor fogja átadni a helyét a dolgok igazgatásának, amikor már minden állam elhalt. Ezzel az aránylag távoleső jövővel Vandervelde eltorlaszolja, elhomályosítja a holnap feladatát: a burzsoázia megdöntését.

Az ilyen fogás megint csak nem egyéb, mint a liberális burzsoázia kiszolgálása. A liberális szívesen elbeszélget arról, hogy mi lesz akkor, amikor az embereket már nem kell kormányozni. Miért is ne foglalkozzék ilyen ártalmatlan ábrándozásokkal? Arról viszont, hogy a proletariátusnak el kell nyomnia a kisajátításának ellenszegülő burzsoázia ellenállását — hallgassunk. Ezt követeli a burzsoázia osztályérdeke.

„A szocializmus az állam ellen.” Ezzel Vandervelde a proletariátusnak bókol. Bókolni nem nehéz, minden „demokratikus” politikus ért ahhoz, hogy hajlongjon választói előtt. A „bók” mögött azonban forradalomellenes, proletárellenes tartalom bújik meg.

Vandervelde részletesen ismétli Osztrogorszkijt arra vonatkozóan, hogy mennyi csalás, erőszak, vesztegetés, hazugság, képmutatás, a szegények milyen elnyomása húzódik meg a modern burzsoá demokrácia civilizált, kikent-kifent, simára vasalt külseje mögött. De a következtetést ebből Vandervelde nem vonja le. Nem veszi észre, hogy a burzsoá demokrácia elnyomja a dolgozó és kizsákmányolt tömeget, a proletár demokráciának pedig a burzsoáziát kell majd elnyomnia. Kautsky és Vandervelde vakok ezzel a ténnyel szemben. A burzsoázia osztályérdeke, a burzsoáziáé, amelynek uszályába kapaszkodnak a marxizmusnak ezek a kispolgári árulói, azt követeli, hogy ezt a kérdést megkerüljék, elhallgassák, vagy nyíltan tagadják ennek az elnyomásnak a szükségességét.

A kispolgári eklekticizmus a marxizmus ellen, a szofisztika a dialektika ellen, a filiszteri reformizmus a proletárforradalom ellen — ilyen címet kellett volna adni Vandervelde könyvének.

A megírás ideje: 1918 október—november.

Megjelent 1918-ban külön könyv alakjában
a „Kommunyiszt” kiadásában, Moszkvában.

Lenin Művei. 28. köt. 229—334. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa