Írta: V. I. Lenin

A proletárforradalom és a renegát Kautsky

Előszó

Kautsky nemrég Bécsben megjelent brosúrája, „A proletariátus diktatúrája” (Wien 1918. Ignaz Brand, 63 old.) rendkívül szemléltető példája a II. Internacionálé teljes és szégyenletes csődjének, amelyről már régen beszél a világ minden becsületes szocialistája. A proletárforradalom kérdése most jónéhány országban gyakorlatilag kerül napirendre. Ezért feltétlenül szükséges, hogy Kautsky renegát szofizmáit és a marxizmustól való teljes elszakadását megvizsgáljuk.

Mindenekelőtt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy e sorok írójának a háború első napjaitól kezdve sokszor kellett rámutatnia arra, hogy Kautsky szakított a marxizmussal. 1914— 1916 folyamán számos cikket szenteltem e kérdésnek a külföldön megjelent „Szocial-Demokrat” és „Kommunyiszt” c. folyóiratokban. Ezek a cikkek össze vannak gyűjtve a Petrográdi Szovjet kiadványában: G. Zinovjev és N. Lenin. „Az ár ellen”. Petrográd 1918 (550 old.). Egy brosúrában, amely 1915-ben, Genfben jelent meg és amelyet még akkor lefordítottak németre és franciára, a következőket írtam a „kautskyzmusról”:

„Kautsky, a II. Internacionálé legnagyobb tekintélye, a legtipikusabb és legkirívóbb példája annak, hogy azok, akik a marxizmust csak szavakban ismerik el, valójában «sztruvizmussá» vagy «brentanizmussá» változtatják azt” (azaz polgári-liberális tanítássá, amely elismeri a proletariátusnak nem-forradalmi „osztályharcát”, s amelynek különösen jellegzetes képviselői Sztruve orosz író és Brentano német közgazdász). „Ezt látjuk Plehanov példáján is. A marxizmust nyilvánvaló álokoskodásokkal megfosztják forradalmi, élő lelkétől, mindent elfogadnak a marxizmusból, kivéve a forradalmi harci eszközöket, azok hirdetését és előkészítését, kivéve azt, hogy a tömegeket éppen ebben az irányban kell nevelni. Kautsky a szociálsovinizmus alapgondolatát, annak elismerését, hogy a mostani háborúban védeni kell a hazát, elvtelenül «kibékíteni» igyekszik a baloldaliaknak tett diplomatikus, kirakati engedményekkel, pl. azzal, hogy tartózkodott a szavazástól a hadihitelek megszavazásánál, hogy ellenzékinek tünteti fel magát stb. Kautsky, aki 1909-ben egész könyvet írt a forradalmak korszakának közelgéséről és a háborúnak a forradalommal való összefüggéséről, aki 1912-ben aláírta a Bázeli Kiáltványt, mely a közelgő háború forradalmi kihasználását követeli, most százféleképpen igazolja, kendőzi a szociálsovinizmust és, éppúgy mint Plehanov, a burzsoáziával együtt gúnyolódik a forradalomnak még a gondolatán is és kinevet a közvetlen forradalmi harc felé vezető minden lépést.

A munkásosztály nem töltheti be világforradalmi szerepét, ha nem folytat engesztelhetetlen harcot ez ellen a renegátság, gerinctelenség, az opportunizmus előtti lakájkodás és a marxizmus példátlan elméleti elsekélyesítése ellen. A kautskyzmus nem véletlenség, hanem a II. Internacionálé ellentmondásainak szociális terméke, annak az ellentmondásnak a terméke, hogy szavakban hűséget fogadtak a marxizmusnak, a valóságban pedig alárendelték magukat az opportunizmusnak” (G. Zinovjev és N. Lenin. „A szocializmus és a háború”. Genf 1915. 13-14. old.).

Továbbá: „Az imperializmus mint a kapitalizmus legújabb szakasza” című 1916-ban írt könyvemben (Petrográdban jelent meg 1917-ben) részletesen elemeztem Kautsky imperializmusról szóló valamennyi fejtegetésének elméleti ferdítéseit. Idéztem az imperializmus Kautsky-féle meghatározását: „Az imperializmus a magasfejlettségű ipari kapitalizmus terméke. Minden ipari kapitalista nemzetnek abban a törekvésében áll, hogy egyre nagyobb agrárterületet (Kautsky kiemelése) vessen alá magának és csatoljon magához, tekintet nélkül arra, milyen nemzetek lakják ezt a területet.” Kimutattam, hogy ez a meghatározás teljesen helytelen és „alkalmas” az imperializmus legmélyebb ellentmondásainak elkenésére, majd pedig az opportunizmussal való megbékélésre. Idéztem meghatározásomat az imperializmusról: „Az imperializmus — kapitalizmus olyan fejlődési fokon, amelyen kialakult a monopóliumok és a finánctőke uralma, a tőkekivitel kimagasló jelentőségre tett szert, megkezdődött a világ felosztása a nemzetközi trösztök által, és befejeződött a föld egész területének felosztása a legnagyobb kapitalista országok által.” Kimutattam, hogy az imperializmus Kautsky-féle bírálata még a burzsoá és kispolgári bírálatnál is alacsonyabb színvonalon áll.

Végül 1917 augusztusában és szeptemberében, vagyis az oroszországi proletárforradalmat (1917. október 25 — november 7) megelőzően egy brosúrát írtam „Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban” címen, amely 1918 elején Petrográdban jelent meg. Ennek VI. fejezetében, amely „A marxizmus opportunista elposványosításáról” szól, különös figyelmet fordítottam Kautskyra és bebizonyítottam, hogy Kautsky Marx tanítását teljesen elferdítette, az opportunizmus szájaíze szerint meghamisította, „a forradalmat bár szavakban elismerte, a valóságban megtagadta”.

Kautsky fő elméleti hibája a proletárdiktatúráról szóló brosúrájában lényegében Marx állam-tanának éppen azokban az opportunista elferdítéseiben rejlik, amelyeket „Állam és forradalom” c. brosúrámban részletesen feltártam.

Szükség volt ezekre az előzetes megjegyzésekre, mert bizonyítják, hogy Kautskyt én nyíltan renegátsággal vádoltam már jóval az előtt, hogy a bolsevikok kezükbe vették az államhatalmat és Kautsky őket ezért elítélte.

Hogyan csinált Kautsky Marxból tucatliberálist?

Az alapvető kérdés, amellyel Kautsky brosúrájában foglalkozik, a proletárforradalom legfőbb tartalmának, nevezetesen a proletariátus diktatúrájának kérdése. Olyan kérdés ez, melynek roppant nagy jelentősége van minden ország számára, különösen az előrehaladott országok számára, különösen a hadviselő országok számára és különösen napjainkban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész proletár osztályharcnak ez a legfőbb kérdése. Ezért nagy figyelmet kell rá fordítanunk.

Kautsky a kérdést úgy teszi fel, hogy „a két szocialista irányzat” (vagyis a bolsevikok és a nembolsevikok) „ellentéte – két gyökerében különböző módszer: a demokratikus és a diktatórikus módszer ellentéte” (3. old.).

Mellékesen megjegyezzük, hogy amikor Kautsky az oroszországi nembolsevikokat, vagyis a mensevikeket és az eszereket szocialistáknak nevezi, akkor az elnevezésükből, vagyis a szóból indul ki, nem pedig abból, hogy ezek milyen tényleges helyet foglalnak el a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában. Micsoda nagyszerű megértése és alkalmazása ez a marxizmusnak! Erről azonban részletesebben majd alább szólunk.

Most azt kell elővennünk, ami a legfontosabb: Kautsky nagy felfedezését a „demokratikus és a diktatórikus módszer” „gyökeres ellentétéről”. Ez a kérdés veleje. Ebben rejlik Kautsky brosúrájának lényege. Ez pedig olyan szörnyűséges elméleti zűrzavar, a marxizmusnak olyan teljes megtagadása, hogy — el kell ismernünk — Kautsky messze túlszárnyalta Bernsteint.

A proletárdiktatúra kérdése annak a kérdése, hogy mi a viszonya a proletár államnak a burzsoá államhoz, a proletár demokráciának a burzsoá demokráciához. Úgy vélné az ember, hogy ez a napnál is világosabb. Kautsky azonban, akár egy gimnáziumi tanár, aki kiszikkadt a történelmi tankönyvek ismételgetésében, konokul hátatfordít a XX. századnak, arccal a XVIII. század felé fordul és századszor, hihetetlenül unalmasan, rengeteg paragrafuson keresztül rágódik és kérődzik a polgári demokráciának az abszolutizmushoz és a középkorhoz való viszonyáról szóló ócskaságokon!

Valóban, mintha álmában szecskát rágna!

Hiszen ez annak a jele, hogy egyáltalán nem érti, miről is van szó. Csak mosolyra késztetnek Kautsky erőlködései, amikor úgy akarja feltüntetni a dolgot, hogy vannak emberek, akik „a demokrácia megvetését” prédikálják (11. old.) stb. Ilyen sületlenségekkel kénytelen Kautsky elködösíteni és összezavarni a kérdést, mert liberális módra a demokráciáról általában, nem pedig a burzsoá demokráciáról beszél, sőt kerüli ezt a pontos osztályfogalmat és a „szocializmus előtti” demokráciáról igyekszik beszélni. Brosúrájának csaknem egyharmadát — 63 oldalból 20-at — fordította ez a szószátyár erre a fecsegésre, amely igen kellemes a burzsoázia fülének, mert egyértelmű a burzsoá demokrácia szépítgetésével és elködösíti a proletárforradalom kérdését.

De Kautsky brosúrája mégiscsak „A proletariátus diktatúrája” címet viseli. Közismert dolog, hogy Marx tanának éppen ez a lényege. És Kautsky, a tárgytól eltérő hosszas fecsegés után, kénytelen volt idézni Marx szavait a proletárdiktatúráról.

De ahogyan ezt a „marxista” Kautsky csinálja, az már színtiszta komédia! Hallgassák meg:

„Ez a felfogás” (amelyben Kautsky a demokrácia megvetését látja) „Marx Károly egyetlen szavára támaszkodik” — szószerint ezt mondja Kautsky a 20. oldalon. A 60. oldalon pedig ezt már olyan formában ismétli, hogy (a bolsevikoknak) „a kellő időben eszükbe jutott az a szócska” (szószerint így!! des Wörtchens) „amelyet Marx egy alkalommal egy levelében 1875-ben a proletárdiktatúrával kapcsolatban használt”.

Lássuk Marxnak ezt a „szócskáját”:

„A kapitalista és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben az első forradalmi úton a másodikká alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája”

Először is Marxnak ezt a híres fejtegetését, amelyben egész forradalmi tanát összegezi, „egy szónak” vagy éppen „szócskának” nevezni, egyértelmű a marxizmus kigúnyolásával, egyértelmű a marxizmus teljes megtagadásával. Nem szabad elfelejteni, hogy Kautsky csaknem könyv nélkül tudja Marxot, hogy valamennyi írása azt mutatja, hogy az íróasztalában vagy a fejében számos fiók van, s ezekben a legakkurátosabban és az idézgetés számára a legalkalmasabb módon el van rendezve mindaz, amit Marx írt. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy Marx is, Engels is, mind leveleikben, mind nyomtatásban megjelent műveikben a Kommün előtt is, de különösen a Kommün után, sokszor beszéltek a proletariátus diktatúrájáról. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy ez a formula: „a proletariátus diktatúrája”, csak történelmileg konkrétabb és tudományosan pontosabb kifejtése a proletariátus ama feladatának, — hogy „szétzúzza” a burzsoá államgépezetet, amelyről (erről a feladatról) az 1848-as és még inkább az 1871-es forradalom tapasztalatait szem előtt tartva Marx is, Engels is 1852-től 1891-ig, negyven esztendőn keresztül beszélnek.

Mivel magyarázható, hogy Kautsky, a marxizmus e betűrágója a marxizmust ily szörnyen meghamisítja? Ha e jelenség filozófiai alapjairól beszélünk, akkor az egész dolog visszavezethető a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélésére. Kautsky nagy mestere az ilyen felcserélésnek. Ha a gyakorlati politika szempontjából nézzük a dolgot, akkor nem egyéb, mint a polgári meghunyászkodás az opportunisták, azaz végeredményben a burzsoázia előtt. Kautsky, a háború kitörése óta egyre gyorsabb ütemben, a legnagyobb tökélyre vitte azt a művészetet, hogy szavakban marxista, a valóságban pedig a burzsoázia lakája legyen.

Még jobban meggyőződünk erről, ha megnézzük, milyen nagyszerűen „megmagyarázta” Kautsky Marxnak a proletariátus diktatúrájáról mondott „szócskáját”. Hallgassák meg:

„Marx, sajnos, elmulasztotta annak részletesebb kifejtését, hogy miképpen képzeli el ezt a diktatúrát…” (Ez egy renegátnak az első betűtől az utolsóig hazug állítása, mert hiszen Marx és Engels igenis számos nagyon részletes útmutatást adtak, s ezeket Kautsky, a marxizmus betűrágója tudatosan elhallgatja.) „. . . A diktatúra betűszerint a demokrácia megsemmisítését jelenti. De természetesen, betűszerinti értelmében ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény. Egyeduralmat jelent, amely abban különbözik a despotizmustól, hogy nem állandó állami berendezkedésnek, hanem átmeneti szükség-rendszabálynak szánják.

Az a kifejezés, hogy a «proletariátus diktatúrája», vagyis nem egy személy, hanem egy osztály diktatúrája, eleve kizárja azt, hogy Marx itt a szó betűszerinti értelmében vett diktatúrára gondolt volna.

Ő itt nem kormányzati formáról, hanem arról az állapotról beszélt, amelynek szükségképpen be kell következnie mindenütt, ahol a proletariátus meghódította a politikai hatalmat. Hogy Marx itt nem kormányzati formára gondolt, azt már az is bizonyítja, hogy az volt a véleménye, hogy Angliában és Amerikában az átmenet végbemehet békésen, azaz demokratikus úton” (20. old.).

Szándékosan idéztük ezt az egész fejtegetést, hogy az olvasó világosan láthassa, milyen módszerekkel operál Kautsky, a „teoretikus”.

Kautsky a diktatúra „szó” meghatározásából kiindulva kívánt a kérdéssel foglalkozni.

Rendben van. Mindenkinek szent joga, hogy valamely kérdéshez úgy nyúljon hozzá, ahogy kedve tartja. Csakhogy különbséget kell tennünk aközött, hogy valaki komolyan és becsületesen, vagy pedig becstelenül nyúl hozzá egy kérdéshez. Aki ilyen kérdésfelvetés mellett komolyan akar foglalkozni a dologgal, annak magának kellene meghatároznia a „szót”. Akkor a kérdés világosan és nyíltan volna felvetve. Kautsky ezt nem teszi. „A diktatúra szó — írja — betűszerint a demokrácia megsemmisítését jelenti.”

Először is, ez nem meghatározás. Ha Kautskynak kedve tartja, hogy a diktatúra fogalmának meghatározása alól kibújjon, akkor miért kellett éppen ilyen módon megfognia a dolgot?

Másodszor, ez nyilvánvalóan nem igaz. A liberális természetesnek tartja, hogy az általában vett „demokráciáról” beszéljen. A marxista sohasem felejti el megkérdezni: „melyik osztály számára?” Mindenki tudja például — és Kautsky, a „történész” szintén tudja —, hogy az ókorban a rabszolgák felkelései, sőt már erős forrongásaik is egycsapásra felfedték az ókori állam lényegét, felfedték, hogy az a rabszolgatartók diktatúrája. Vajon ez a diktatúra megsemmisítette-e a demokráciát a rabszolgatartók körében, az ő számukra? Mindenki tudja, hogy nem.

A „marxista” Kautsky szörnyű sületlenséget és valótlanságot mondott, mert „megfeledkezett” az osztályharcról…

Hogy Kautsky liberális és hazug állítását marxista és igaz állítássá tegyük, ezt kell mondanunk: a diktatúra nem jelenti feltétlenül a demokrácia megsemmisítését annak az osztálynak a számára, amely ezt a diktatúrát más osztályok felett gyakorolja, de feltétlenül a demokrácia megsemmisítését (vagy igen lényeges korlátozását, ami szintén a megsemmisítésnek egy formája) jelenti azon osztály számára, amely felett vagy amely ellen a diktatúrát gyakorolják.

De bármennyire igaz is ez az állítás, nem foglalja magában a diktatúra meghatározását.

Vizsgáljuk meg Kautsky következő mondatát:

„De természetesen, betűszerinti értelmében, ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény …”

Vak tyúk is talál szemet: Kautsky is belebotlott véletlenül egy helyes gondolatba (abba ugyanis, hogy a diktatúra olyan hatalom, amelyet nem köt semmiféle törvény), de mégsem határozta meg a diktatúra fogalmát, és ezenkívül olyan nyilvánvaló történelmi valótlanságot mondott, hogy a diktatúra egy személy hatalmát jelenti. Ez nyelvtanilag sem igaz, mert diktatúrát gyakorolhat egy kis csoport is, egy oligarchia is, egy osztály is stb.

Kautsky a továbbiakban azt fejtegette, hogy miben különbözik a diktatúra a despotizmustól, de erre a fejtegetésére, noha az nyilvánvalóan helytelen, nem fogunk kitérni, mert egyáltalán nem vonatkozik a bennünket érdeklő kérdésre. Tudjuk, hogy Kautsky hajlamos arra, hogy a XX. századtól a XVIII. századhoz forduljon vissza, a XVIII. századtól pedig az ókorhoz, s reméljük, hogy a német proletariátus a diktatúra kivívása után méltányolni fogja ezt a hajlamát és kinevezi Kautskyt, teszem azt, egy gimnáziumba az ókori történelem tanárának. A proletárdiktatúra meghatározása elől a despotizmusról szóló bölcselkedéssel kitérni — ez vagy határtalan ostobaság, vagy igen átlátszó szemfényvesztés.

Végülis az derül ki, hogy Kautsky, aki nekidurálta magát, hogy a diktatúráról beszéljen, sok nyilvánvaló valótlanságot fecsegett, de semmiféle meghatározást sem adott! Pedig anélkül, hogy saját szellemi képességeire kellett volna bíznia magát, igénybe vehette volna emlékezőtehetségét és előkotorhatta volna a „fiókokból” mindazokat az eseteket, amelyekben Marx a diktatúráról beszél. Akkor bizonyára vagy a következő, vagy lényegében ezzel azonos meghatározásra akadt volna:

A diktatúra közvetlenül az erőszakra támaszkodó hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt.

A proletariátus forradalmi diktatúrája olyan hatalom, melyet a proletariátus a burzsoáziával szemben alkalmazott erőszakkal hódított meg és tart fenn, olyan hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt.

És ezért az egyszerű igazságért, ezért a minden öntudatos munkás számára (aki a tömegeket képviseli, nem pedig a kapitalisták által megvásárolt nyárspolgár csürhe felső rétegét, mint amilyenek valamennyi ország szociál-imperialistái) napnál világosabb igazságért, ezért a felszabadulásukért harcoló kizsákmányoltak minden képviselője számára nyilvánvaló igazságért, ezért a minden marxista számára vitán felül álló igazságért a nagy tudományú Kautsky úrral „késhegyig menő harcot” kell folytatni! Mivel magyarázható ez? Azzal a lakájszellemmel, amely átitatta a II. Internacionálé vezéreit, akik a burzsoázia szolgálatában álló, megvetésre méltó árulókká váltak.

Először Kautsky csalt: azt a nyilvánvaló ostobaságot állította, hogy a diktatúra szószerinti értelemben személyes diktátort jelent, utána pedig — ennek a csalásnak alapján! — kijelenti, hogy Marx szavait az osztály diktatúrájáról „tehát” nem szószerint kell értenünk (hanem úgy, hogy a diktatúra nem a forradalmi erőszakot jelenti, hanem a többség „békés” megnyerését a — és ezt jól jegyezzük meg — burzsoá „demokrácia” viszonyai között).

Kiderül tehát, hogy meg kell különböztetni az „állapotot” a „kormányzati formától”. Bámulatosan mélyértelmű megkülönböztetés, éppen olyan, mintha egy ostobaságokat fecsegő ember butaságának „állapotát” megkülönböztetnők butaságának „formájától”!

Kautskynak szüksége van arra, hogy a diktatúrát az „uralom állapotaként” (ezt a kifejezést szószerint használja mindjárt a következő, 21. oldalon) magyarázza, mert ebben az esetben eltűnik a forradalmi erőszak, eltűnik az erőszakos forradalom. „Az uralom állapota” olyan állapot, amelyben minden többség lenni szokott — a „demokráciában”! Ennek a szélhámos bűvészmutatványnak a segítségével szerencsésen eltűnik a forradalom!

De ez a csalás túlságosan otromba, és nem menti meg Kautskyt. Hiába, kibújik a szeg a zsákból, nem lehet eltitkolni azt, hogy a diktatúra olyan, a renegátok számára kellemetlen „állapotot” tételez fel és jelent, amikor az egyik osztály a másik felett forradalmi erőszakot gyakorol. Az „állapot” és a „kormányzati forma” közötti megkülönböztetés ostoba volta kiütközik. Háromszoros ostobaság ebben az esetben kormányzati formáról beszélni, hiszen minden gyerek tudja, hogy a monarchia és a köztársaság különböző kormányzati formák. Kautsky úr számára bizonyítani kell, hogy ez a két kormányzati forma éppúgy, mint valamennyi más átmeneti „kormányzati forma” a kapitalizmusban, csupán a burzsoá államnak, vagyis a burzsoázia diktatúrájának válfaja.

Végül kormányzati formákról beszélni nemcsak buta, hanem otromba meghamisítása is Marxnak, aki itt a napnál világosabban az állam formájáról vagy típusáról, nem pedig kormányzati formáról beszél.

A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétrombolása és újjal való felváltása nélkül, amely Engels szavai szerint „már nem is állam a szó szoros értelmében”.

Kautsky kénytelen mindezt elködösíteni, kénytelen összevissza hazudozni — ezt követeli renegát álláspontja.

Nézzük csak, micsoda szánalmas kibúvókat keres.

Az első kibúvó: ,, . .. Hogy Marx itt nem a kormányzati formára gondolt, ezt az bizonyítja, hogy Angliában és Amerikában lehetségesnek tartotta a békés, vagyis a demokratikus úton való átalakulást…”

A kormányzati formának ehhez a világon semmi köze nincs, mert vannak monarchiák, amelyek nem tipikus polgári államok, például a militarizmus hiánya jellemzi őket, és vannak köztársaságok, amelyek e tekintetben teljesen tipikusak, például megvan náluk a militarizmus és a bürokrácia. Ez közismert történelmi és politikai tény, és ezt Kautskynak nem sikerül meghamisítania.

Ha Kautsky komolyan és becsületesen akarna érvelni, ezt a kérdést vetné fel önmagának: vannak-e a történelemnek a forradalomra vonatkozó olyan törvényei, amelyek alól nincs kivétel? A válasz ez lenne: nem, ilyen törvények nincsenek. Az ilyen törvények csak a tipikust tartják szem előtt, azt, amit Marx egyhelyütt „ideálisnak” nevezett, az átlagos, normális, tipikus kapitalizmus értelmében.

Továbbá, volt-e a 70-es években olyasvalami, ami és Amerikát ebben a vonatkozásban kivétellé tette? Mindenki számára, aki némileg ismeri azokat a követelményeket, amelyeket a tudomány a történelmi kérdések terén felállít, világos, hogy ezt a kérdést okvetlenül fel kell vetni. Ha nem vetjük fel, akkor meghamisítjuk a tudományt, akkor szofizmákkal dobálózunk. De ha felvetettük ezt a kérdést, nem lehet kétséges a válasz: a proletariátus forradalmi diktatúrája erőszak a burzsoáziával szemben; ezt az erőszakot pedig, mint ezt Marx és Engels igen részletesen és ismételten megvilágították (különösen „A polgárháború Franciaországban” c. műben és annak előszavában), különösképpen az teszi szükségessé, hogy fennáll a militarizmus és a bürokrácia. És éppen ezek az intézmények, éppen Angliában és Amerikában, éppen a XIX. század 70-es éveiben, amikor Marx a fenti megjegyzést tette, nem voltak meg. (Most viszont Angliában is, Amerikában is megvannak.)

Kautsky minden lépésnél a szó szoros értelmében csalni kénytelen, hogy renegát voltát leplezze!

És figyeljük csak meg, hogyan mutatta meg itt akaratlanul szamárfüleit. Azt írta, hogy „békésen, vagyis demokratikus úton”!!

A diktatúra meghatározásánál Kautsky teljes erejéből azon volt, hogy elrejtse az olvasó előtt ennek a fogalomnak alapvető ismertetőjelét: a forradalmi erőszakot. Most azonban az igazság napvilágra került: a békés és az erőszakos átalakulás ellentétéről van szó.

Itt van a kutya eltemetve. Valamennyi kibúvóra, szofizmára, alávaló hamisításra azért van szüksége Kautskynak, hogy ne kelljen beszélnie az erőszakos forradalomról, hogy leplezze a tényt, hogy a forradalmat megtagadta és átállt a liberális munkáspolitika, vagyis a burzsoázia oldalára. Itt van a kutya eltemetve.

Kautsky, a „történész”, olyan szemérmetlenül meghamisítja a történelmet, hogy „megfeledkezik” a legfontosabbról: a monopólium előtti kapitalizmust — amely fejlődésének csúcspontját éppen a XIX. század 70-es éveiben érte el — alapvető gazdasági sajátosságai következtében, amelyek Angliában és Amerikában különösen tipikus módon jutottak kifejezésre, viszonylag igen nagy béke- és szabadságszeretet jellemezte. Az imperializmust ellenben, vagyis a monopolkapitalizmust, amely végleg csak a XX. században érett meg, alapvető gazdasági sajátosságai folytán a legkevésbé béke- és szabadságszeretet, s a leginkább a militarizmusnak igen nagyfokú és mindenütt észlelhető fejlődése jellemzi. Aki ezt „nem veszi észre”, amikor azt latolgatja, hogy mennyire tipikus vagy valószínű a békés, vagy pedig az erőszakos átalakulás — az a burzsoázia legközönségesebb lakájának színvonalára süllyedt.

A második kibúvó. A Párizsi Kommün a proletariátus diktatúrája volt, holott általános szavazással, vagyis a burzsoázia szavazati jogának megvonása nélkül, vagyis „demokratikusan” választották. És Kautsky diadalmasan állapítja meg: „ . . . A proletariátus diktatúrája Marx számára” (vagy Marx szerint) „olyan állapot volt, amely szükségszerűen következik a tiszta demokráciából, ha a proletariátus túlsúlyban van” (bei überwiegendem Proletariat, S. 21.).

Kautskynak ez az érve olyan mulatságos, hogy az ember igazán valóságos embarras des richesses-t érez (az ellenvetések bősége folytán zavarba jön). Először is, köztudomású, hogy a burzsoázia színe-virága, vezérkara, felső rétege Párizsból Versailles-ba menekült. Versailles-ban volt a „szocialista” Louis Blanc, ami többek között bizonyítja, milyen hazug Kautskynak az az állítása, hogy a Kommünben a szocializmus „valamennyi irányzata” részt vett. Nem nevetséges-e Párizs lakosainak két egymással hadakozó táborra való szakadását, amely közül az egyik az egész harcos, politikailag aktív burzsoáziát egyesítette, úgy feltüntetni, mint „tiszta demokráciát” „általános szavazással”?

Másodszor a Kommün úgy harcolt Versailles ellen, mint Franciaország munkáskormánya a burzsoá kormány ellen. Mi köze ennek a „tiszta demokráciához” és az „általános szavazáshoz”, amikor Párizs Franciaország sorsa felől döntött? És amikor Marx azt mondotta, hogy a Kommün hibát követett el, mert nem foglalta le a bankot, amely egész Franciaország tulajdona volt, vajon akkor Marx a „tiszta demokrácia” elveiből és gyakorlatából indult-e ki??

Bizony meglátszik, hogy Kautsky olyan országban ír, ahol a rendőrség megtiltja az embereknek, hogy „csoportosulva” nevessenek, különben Kautskyt megölnék a nevetéssel.

Harmadszor. Tisztelettel bátorkodom a Marxot és Engelst betéve tudó Kautsky úrnak emlékezetébe idézni, hogyan ítélte meg a Kommünt Engels … a „tiszta demokrácia” szempontjából:

„Láttak-e ezek az emberek (a tekintélyellenesek) valamikor is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk segítségével — amelyek mind igen tekintélyt parancsoló eszközök — rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel?”

Nesze neked „tiszta demokrácia”! Hogy kinevette volna Engels azt a bárgyú nyárspolgárt, azt a „szociáldemokratát” (ahogy ezt a szót az 1840-es években Franciaországban és az 1914—1918-as években egész Európában értették), akinek eszébe jutott volna, hogy olyan társadalomban, amely osztályokra tagozódik, általában „tiszta demokráciáról” beszéljen!

De elég. Lehetetlenség felsorolni minden egyes ostobaságot, melyet Kautsky nem átall kimondani, hiszen minden mondatában ott tátong a renegátság feneketlen szakadéka.

Marx és Engels igen behatóan elemezték a Párizsi Kommünt, és rámutattak arra, hogy éppen az volt az érdeme, hogy megkísérelte a „kész államgépezet” szétzúzását, összetörését. Marx és Engels ezt a megállapítást annyira fontosnak tartották, hogy 1872-ben a „Kommunista Kiáltvány” (egyes részeiben) „elavult” programjába csak ezt a módosítást iktatták be. Marx és Engels kimutatták, hogy a Kommün megsemmisítette a hadsereget és a bürokráciát, megsemmisítette a parlamentarizmust, szétrombolta az „élősdi kinövést — az államot” stb., és a bölcs Kautsky, fejére húzva hálósipkáját, ismét elmondja, amit ezerszer elmondtak a liberális professzorok — a „tiszta demokráciáról” szóló dajkameséket.

Nem hiába mondta Rosa Luxemburg 1914. augusztus 4-én, hogy a német szociáldemokrácia most bűzlő hulla.

A harmadik kibúvó: „Ha a diktatúráról, mint kormányzati formáról beszélünk, nem beszélhetünk osztálydiktatúráról. Mert osztály, amint már megjegyeztük, csak uralkodhat, de nem kormányozhat…” Csupán „szervezetek” vagy „pártok” kormányoznak.

Összezavarja, istentelenül összezavarja a dolgokat, „okleveles zavarkeltő” uram! A diktatúra nem „kormányzati forma”, ez nevetséges ostobaság. Marx sem „kormányzati formáról”, hanem államformáról, vagy államtípusról beszél. Ez korántsem Ugyanaz, korántsem ugyanaz. És egyáltalán nem igaz az sem, hogy egy osztály nem kormányozhat; ilyen badarságot csak „parlamenti kreten” mondhat, aki a burzsoá parlamenten kívül semmit sem lát, aki a „kormányzó pártokon” kívül semmit sem vesz észre. Bármely európai országban találhat Kautsky példákat arra, hogyan kormányozza az uralkodó osztály az országot: például hogyan kormányoztak a középkorban a földesurak, jóllehet nem voltak elég szervezettek.

Összefoglalva: Kautsky teljesen, tökéletesen meghamisította a proletárdiktatúra fogalmát, tucatliberálist csinált Marxból, vagyis ő maga lesüllyedt annak a liberálisnak a színvonalára, aki bárgyú frázisokat pufogtat a „tiszta demokráciáról”, elkendőzi és elködösíti a burzsoá demokrácia osztálytartalmát, s mindennél jobban irtózik az elnyomott osztály forradalmi erőszakától. Amikor Kautsky „a proletariátus forradalmi diktatúrájának” fogalmát olymódon „magyarázta”, hogy az elnyomott osztálynak az elnyomókkal szemben alkalmazott forradalmi erőszaka eltűnt, akkor Marx liberális kiforgatásában megdöntötte a világrekordot. A renegát Bernstein a renegát Kautskyhoz képest iskoláskölyöknek bizonyult.

Burzsoá demokrácia és proletár demokrácia

A Kautsky által istentelenül összezavart kérdés a valóságban a következőképpen áll.

Ha nem akarunk gúnyt űzni a józan észből és a történelemből, akkor világos, hogy addig, amíg különböző osztályok léteznek, nem lehet szó „tiszta demokráciáról”, hanem csakis osztálydemokráciáról. (Zárójelben megjegyezzük, hogy a „tiszta demokrácia” nemcsak tudatlanságra valló frázis, amely az osztályharc, valamint az állam lényegének megnemértését árulja el, hanem teljesen üres frázis is, mert a kommunista társadalomban a demokrácia, miután gyökeresen átalakul és szokássá válik, el fog halni, de sohasem válik „tiszta” demokráciává.)

A „tiszta demokrácia” a munkások elbolondítására törekvő liberálisnak a hazug frázisa. A történelem ismer burzsoá demokráciát, amely felváltja a feudalizmust, és proletár demokráciát, amely felváltja a burzsoá demokráciát.

Mikor Kautsky oldalakat szentel annak az igazságnak a „bizonyítására”, hogy a középkorhoz képest a burzsoá demokrácia progresszív, és hogy a proletariátusnak feltétlenül fel kell azt használnia a burzsoázia elleni harcában, ez nem egyéb, mint a munkások elbolondítására szánt liberális fecsegés. Ez közhely, nemcsak a művelt Németországban, hanem a műveletlen Oroszországban is. Kautsky egyszerűen „tudományos” port hint a munkások szemébe, amikor fontoskodó képpel Weitlingről meg a paraguayi jezsuitákról és sok egyébről beszél, csak azért, hogy a jelenlegi, vagyis a kapitalista demokrácia burzsoá lényegét megkerülje.

Kautsky a marxizmusból azt ragadja ki, ami elfogadható a liberálisok, a burzsoázia számára (a középkor bírálata, általában a kapitalizmus és különösen a kapitalista demokrácia progresszív történelmi szerepe), és kidobja, elhallgatja, elpalástolja a marxizmusból azt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan (a proletariátus forradalmi erőszaka a burzsoázia ellen, a burzsoázia megsemmisítésére). Ezért bizonyult Kautsky elkerülhetetlenül, objektív helyzeténél fogva — bármi legyen is a szubjektív meggyőződése — a burzsoázia lakájának.

A burzsoá demokrácia, bár nagy történelmi haladás volt a középkorhoz képest, mindig szűk, korlátozott, hamis, képmutató lesz, paradicsom a gazdagok, csapda és csalás a kizsákmányoltak, a szegények számára — és a kapitalizmus alatt nem is lehet ez másként. Ezt az igazságot, amely a marxista elmélet igen lényeges alkotórésze, a „marxista” Kautsky nem értette meg. Ebben a kérdésben, ebben az alapvető kérdésben, Kautsky azoknak a viszonyoknak tudományos bírálata helyett, amelyek minden burzsoá demokráciát a gazdagok demokráciájává tesznek, — „kedveskedik” a burzsoáziának

Mindenekelőtt emlékezetébe idézzük a nagytudományú Kautsky úrnak Marx és Engels azon elméleti kijelentéseit, amelyekről betűrágónk (hogy kedvében járjon a burzsoáziának) szégyenletes módon „megfeledkezett”, azután pedig a lehető legnépszerűbben megvilágítjuk a kérdést.

Nemcsak az ókori és a feudális állam volt a kizsákmányolás eszköze, hanem a „modern képviseleti állam is eszköz arra, hogy a tőke a bérmunkát kizsákmányolja” (Engels az államról írt művében). „Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik” (Engels Bebelnek 1875 március 28-án írt levelében). „Az állam nem egyéb, mint arravaló gépezet, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságokban semmivel sem kevésbé, mint a monarchiában” (Engels Marx „Polgárháború”-jához írt előszavában). Az általános választójog „a munkásosztály érettségének fokmérője. A mai államban ennél több soha nem lehet és nem is lesz” (Engels az államról írt művében. Kautsky úr rendkívül unalmasan kérődzik ennek a tételnek első felén, azon, amely elfogadható a burzsoázia számára. A másik felét azonban, amelyet kiemeltünk, és amely elfogadhatatlan a burzsoázia számára, a renegát Kautsky elhallgatja!).

„A kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely egyidejűleg végrehajtó és törvényhozó testület is… Ahelyett, hogy három- vagy hatévenként egyszer eldöntse, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja képviselje és nyomja el (ver- und zertreten) a népet, a kommünökben megszervezett népet kellett volna szolgálnia úgy, mint ahogy az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy kiválassza vállalatába a munkásokat, felügyelőket és könyvelőket” (Marx a Párizsi Kommünről írt „Polgárháború Franciaországban” c. művében).

E tételek közül mindegyik — és e tételeket a nagytudományú Kautsky úr kitűnően ismeri — arculcsapja Kautskyt, teljesen leleplezi renegátságát. Kautsky egész brosúrájában nyomát sem találjuk annak, hogy ezeket az igazságokat megértette. Brosúrájának egész tartalma a marxizmus megcsúfolása!

Nézzük a modern államok alaptörvényeit, nézzük az állami igazgatást, nézzük a gyülekezési vagy a sajtószabadságot, nézzük a „polgárok törvény előtti egyenlőségét” — és lépten-nyomon tapasztalni fogjuk a polgári demokrácia képmutatását, amelyet jól ismer minden becsületes és öntudatos munkás. Egyetlenegy állam sincs, legyen bár a legdemokratikusabb, ahol az alkotmányokban ne lennének kibúvók és fenntartások, melyek biztosítják a burzsoázia számára azt a lehetőséget, hogy „rendzavarás esetén” — vagyis abban az esetben, ha a kizsákmányolt osztály „megzavarja” rabszolgahelyzetének rendjét és kísérletet tesz arra, hogy ne rabszolgamódra viselkedjék — katonaságot küldjön a munkások ellen, hadiállapotot rendeljen el stb. Kautsky szemérmetlenül szépítgeti a burzsoá demokráciát, amikor elhallgatja például azt, amit az igen demokratikus és igen republikánus burzsoák Amerikában vagy Svájcban a sztrájkoló munkások ellen elkövetnek.

Ó, a bölcs és tudós Kautsky erről hallgat! Ez a tudós politikus nem érti, hogy erről hallgatni aljasság. Jobbnak látja olyasfajta gyermekmesékkel traktálni a munkásokat, hogy a demokrácia „a kisebbség védelmét” jelenti. Hihetetlen, de tény! Krisztus születése után az 1918. esztendőben, az imperialista világmészárlás ötödik évében, amikor ötödik éve folyik a világ minden „demokráciájában” az internacionalista kisebbségek elnyomása (vagyis azoké, amelyek nem árulták el galádul a szocializmust a Renaudelek és Longuet-k, Scheidemannok és Kautskyk, Hendersonok és Webbek módjára stb.), a tudós Kautsky úr mézédes hangon dicshimnuszt zeng a „kisebbség védelméről”. Aki óhajtja, elolvashatja ezt Kautsky brosúrájának 15. oldalán. A 16. oldalon pedig eme tudós… egyén a XVIII. századbeli Anglia whigjeiről és toryjairól értekezik!

Ó, micsoda tudományosság! Ó, a burzsoáziának micsoda raffinált kiszolgálása! Ó, micsoda civilizált módja a kapitalisták előtti hasoncsúszásnak és talpnyalásnak! Ha Krupp lennék vagy Scheidemann, Clémenceau vagy Renaudel, milliókat fizetnék Kautsky úrnak, judáscsókkal jutalmaznám, magasztalnám a munkások előtt, ajánlanám „a szocializmus egységét” olyan „tiszteletreméltó” férfiakkal, mint aminő Kautsky. Brosúrát írni a proletariátus diktatúrája ellen, a XVIII. századbeli Anglia whigjeiről és toryjairól értekezni, azt bizonygatni, hogy a demokrácia a „kisebbség védelmét” jelenti és elhallgatni, hogy a „demokratikus” amerikai köztársaságban pogromokat rendeznek az internacionalisták ellen — hát nem a burzsoáziának tett lakáj szolgálatok ezek?

A tudós Kautsky úr „megfeledkezett” — valószínűleg véletlenül feledkezett meg … — egy „apróságról”, mégpedig arról, hogy a burzsoá demokrácia uralkodó pártja a kisebbség védelmét csak egy másik burzsoá párt számára biztosítja, a proletariátusnak viszont a „kisebbség védelme” helyett minden komoly, mélyreható, lényegbevágó kérdésben hadiállapot vagy pogrom jut osztályrészül. Mennél fejlettebb a demokrácia, annál közelebb van a burzsoáziát veszélyeztető minden komoly politikai ellentét esetén a pogrom vagy a polgárháború. A polgári demokráciának ezt a „törvényét” megfigyelhette volna a tudós Kautsky úr a köztársasági Franciaországban a Dreyfus-ügy példáján, az amerikai demokratikus köztársaságban a négerek és az internacionalisták meglincselésének példáján, a demokratikus Angliában Írország és Ulster példáján, az oroszországi demokratikus köztársaságban a bolsevikok ellen 1917 áprilisában indított hajsza és az ellenük szervezett pogromok példáján. Szándékosan választom a példákat nemcsak a háború idejéből, hanem a háború előtti békés időkből is. Az édeskés Kautsky úr jónak látja szemethunyni a XX. század e tényei előtt és ehelyett inkább bámulatosan új, feltűnően érdekes, szokatlanul tanulságos és hihetetlenül fontos dolgokat mesél a munkásoknak a XVIII. századbeli whigekről és torykról.

Nézzük a burzsoá parlamentet. Feltételezhető-e, hogy a tudós Kautsky sohasem hallott arról, hogy a tőzsde és a bankárok annál inkább alávetik uralmuknak a burzsoá parlamenteket, mennél jobban kifejlődött a demokrácia? Ebből nem az következik, hogy nem kell felhasználni a burzsoá parlamentarizmust (a bolsevikok oly sikeresen használták fel, mint talán a világ egyetlen más pártja sem, mert 1912—1914-ben meghódítottuk a IV. dumában az egész munkáskúriát). De következik ebből az, hogy csak egy liberális feledkezhet meg úgy a burzsoá parlamentarizmus történelmi korlátozottságáról és viszonylagos voltáról, mint ahogy erről Kautsky megfeledkezik. Az elnyomott tömegek a legdemokratikusabb polgári államban is lépten-nyomon szemben találják magukat azzal a kiáltó ellentmondással, amely a kapitalisták „demokráciája” által hirdetett formális egyenlőség és a között az ezernyi tényleges megszorítás és furfangos csel között van, amelyek a proletárokat bérrabszolgákká teszik. Éppen ez az ellentmondás mutatja meg a tömegeknek a kapitalizmus rothadtságát, hazug és képmutató mivoltát. Éppen ezt az ellentmondást leplezik le folyton-folyvást a tömegek előtt a szocializmus agitátorai és propagandistái, hogy előkészítsék őket a forradalomra! Kautsky pedig, amikor megkezdődött a forradalom korszaka, hátat fordított a forradalomnak és dicshimnuszokat kezdett zengeni a haldokló burzsoá demokrácia gyönyörűségeiről.

A proletár demokrácia, melynek egyik formája a Szovjethatalom, soha nem tapasztalt mértékben kifejlesztette és kiszélesítette a demokráciát éppen a lakosság óriási többsége, a kizsákmányoltak és dolgozók számára. Aki egy egész könyvet írt a demokráciáról, mint ahogy ezt Kautsky tette, aki két oldalon beszél a diktatúráról és húsz-harminc oldalon a „tiszta demokráciáról”, anélkül hogy ezt észrevenné, az liberális módjára teljesen kiforgatja a dolgot.

Nézzük – a külpolitikát. Egyetlenegy polgári országban, még a legdemokratikusabb országban sem folytatják nyíltan. Mindenütt becsapják a tömegeket, a demokratikus Franciaországban, Svájcban, Amerikában és Angliában százszorta nagyobb mértékben és körmönfontabb módon, mint a többi országban. A Szovjethatalom forradalmi módon lerántotta a külpolitikáról a titokzatosság leplét. Kautsky ezt nem vette észre, hallgat róla, noha a rabló háborúk és az „érdekszférák felosztásáról” (vagyis a világnak a kapitalista rablók közti felosztásáról) szóló titkos szerződések korszakában ennek sarkalatos jelentősége van, mert ettől függ a béke, ettől függ tízmilliók élete vagy halála.

Nézzük az államberendezést. Kautsky fennakad az „apróságokon”, még azon is, hogy a választások (a Szovjet Alkotmány szerint) „nem közvetlenek”, a dolog lényegét azonban nem látja. Az államapparátus, az államgépezet osztálylényegét nem veszi észre. A burzsoá demokráciában a kapitalisták ezer fogással — amelyek annál ügyesebbek és annál biztosabban hatnak, mennél fejlettebb a „tiszta” demokrácia — szorítják ki a tömegeket a kormányzásban való részvételből, fosztják meg őket a gyülekezési és sajtószabadságtól stb. A Szovjethatalom az első a világon (szigorúan véve — a második, mert ugyanezt megkezdte a Párizsi Kommün), amely a tömegeket, éppen a kizsákmányolt tömegeket bevonja a kormányzásba. A burzsoá parlamentben (amely a burzsoá demokráciában sohasem dönti el a legkomolyabb kérdéseket: ezekről a tőzsde, a bankok döntenek) való részvételt sokezer sorompó zárja el a dolgozó tömegek elől, és a munkások nagyszerűen tudják és érzik, látják és tapasztalják, hogy a burzsoá parlament idegen intézmény, a proletariátus elnyomásának eszköze a burzsoázia kezében, egy ellenséges osztály, a kizsákmányoló kisebbség intézménye.

A Szovjetek maguknak a dolgozó és kizsákmányolt tömegeknek közvetlen szervezetei, amelyek megkönnyítik számukra azt, hogy az államot maguk rendezzék be és minden lehető módon kormányozzák. S a dolgozók és kizsákmányoltak élcsapatának, a városi proletariátusnak megvan az az előnye, hogy a nagyüzemek által a legjobban van egyesítve, a legkönnyebben választ és kíséri figyelemmel a megválasztottakat. A szovjet szervezet automatikusan megkönnyíti a dolgozók és kizsákmányoltak tömörülését élcsapatuk, a proletariátus körül. A régi burzsoá apparátus — a hivatalnoki kar, a gazdagságnak, a polgári műveltségnek és az összeköttetéseknek stb. kiváltságai (ezek a tényleges kiváltságok annál változatosabbak, mennél fejlettebb a polgári demokrácia) — a szovjet szervezet mellett mindez kiküszöbölődik. A sajtószabadság már nem képmutatás, mert a nyomdákat és a papírt elvesszük a burzsoáziától. Ugyanez történik a legjobb épületekkel, palotákkal, kastélyokkal, földesúri kúriákkal. A Szovjethatalom e legjobb épületek közül sokezret egycsapásra elvett a kizsákmányolóktól és így milliószor „demokratikusabbá” tette a gyülekezési jogot a tömegek számára — azt a gyülekezési jogot, amely nélkül a demokrácia csak csalás. A nem lokális, nem helyi Szovjetek közvetett választása megkönnyíti a Szovjetkongresszusokat, olcsóbbá, mozgékonyabbá, a munkások és parasztok számára hozzáférhetőbbé teszik az egész apparátust olyan időszakban, amikor az élet forr, és arra van szükség, hogy különösen gyorsan megvonhassuk a megbízatást egy helyi küldöttől, vagy pedig kiküldhessük az illetőt az általános Szovjetkongresszusra.

A proletár demokrácia milliószor demokratikusabb minden burzsoá demokráciánál; a Szovjethatalom milliószor demokratikusabb a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál.

Ezt csak az nem vehette észre, aki vagy tudatosan kiszolgálja a burzsoáziát, vagy politikai szempontból teljesen halott ember, és a porlepte polgári könyvek mögül nem látja a pezsgő életet, akit teljesen átitattak a burzsoá-demokratikus előítéletek, s aki ilymódon magát objektíven a burzsoázia lakájává változtatja.

Ezt csak olyan ember nem vehette észre, aki képtelen az elnyomott osztályok szempontjából feltenni a kérdést:

van-e a legdemokratikusabb burzsoá országok között akár egy ország is a világon, ahol az egyszerű átlagmunkás, az egyszerű átlagos mezőgazdasági munkás, vagy általában a falusi félproletár (vagyis az elnyomott tömegnek, a népesség óriási többségének képviselője) azt a szabadságot, hogy a legjobb épületekben gyűléseket tarthasson, azt a szabadságot, hogy gondolatainak kifejezésére, érdekeinek védelmére a legnagyobb nyomdák és a legjobb papírraktárak álljanak rendelkezésére, azt a szabadságot, hogy a maga osztályából választhasson embereket az állam kormányzására és az állam „berendezésére”, csak megközelítőleg is olyan mértékben élvezné, mint Szovjet-Oroszországban?

Nevetséges volna még csak feltételezni is, hogy Kautsky úr bármely országban ezer felvilágosodott ipari és mezőgazdasági munkás közül csak egyre is akadna, akinek e kérdés megválaszolásánál kétségei volnának. A világ munkásai, akik a burzsoá lapokból az igazságról csak töredékes beismerések útján szereznek tudomást, éppen azért rokonszenveznek ösztönszerűen a Szovjet Köztársasággal, mert látják, hogy ez proletár demokrácia, a szegények demokráciája, nem pedig a gazdagok demokráciája, márpedig minden polgári demokrácia, még a legjobb is, a valóságban a gazdagok demokráciája.

Minket burzsoá hivatalnokok, burzsoá parlamenti képviselők, burzsoá bírák kormányoznak (és ezek „rendezik be” államunkat). Ez az az egyszerű, szemmellátható, elvitathatatlan igazság, melyet saját élettapasztalatukból ismernek, naponta látnak és éreznek valamennyi burzsoá országban, így a legdemokratikusabb országokban is, az elnyomott osztályokhoz tartozó tíz- és százmilliók.

Oroszországban viszont teljesen szétzúzták a bürokratikus apparátust, úgy, hogy kő kövön nem maradt belőle, mind elkergették a régi bírákat, szétkergették a burzsoá parlamentet és sokkal hozzáférhetőbb képviseletet adtak éppen a munkásoknak és a parasztoknak. Az ő Szovjetjeik léptek a hivatalnokok helyébe, vagy az ő Szovjetjeiket rendelték a hivatalnokok fölé, az ő Szovjetjeik lettek a bírák választói. Ez a tény egymagában elég ahhoz, hogy valamennyi elnyomott osztály elismerje, hogy a Szovjethatalom, vagyis a proletárdiktatúra adott formája a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál is milliószor demokratikusabb.

Kautsky nem érti meg ezt a minden munkás számára érthető és nyilvánvaló igazságot, mert „megfeledkezett” arról, „elszokott” attól, hogy úgy tegye fel a kérdést: demokrácia — melyik osztály számára? Ő a „tiszta” (vagyis osztálynélküli? vagy osztályon kívüli?) demokrácia szemszögéből ítéli meg a kérdést. Úgy érvel, mint Shylock: „egy font húst” és semmi mást. Valamennyi polgár egyenlősége — másként nincsen demokrácia.

A tudós Kautskynak, a „marxista” és „szocialista” Kautskynak fel kell tennünk a kérdést:

lehet-e egyenlőség kizsákmányolt és kizsákmányoló között?

Szörnyű és hihetetlen, hogy ilyen kérdést vagyunk kénytelenek felvetni akkor, amikor a II. Internacionálé szellemi vezérének könyvét bíráljuk. De „aki á-t mondott, az mondjon bé-t is”. Ha magadra vállaltad, hogy írsz Kautskyról — magyarázd meg a tudós férfiúnak, miért nem lehet egyenlőség kizsákmányoló és kizsákmányolt között.

Lehet-e egyenlőség kizsákmányolt és kizsákmányoló között?

Kautsky a következőképpen okoskodik:

(1) „A kizsákmányolók a népességnek mindig csupán elenyésző kisebbségét tették” (Kautsky brosúrája 14. old.).

Ez vitathatatlan igazság. Mármost hogyan kell gondolkodnunk, ha ebből az igazságból indulunk ki? gondolkodhatunk marxista, szocialista módon; ebben az esetben a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolókhoz való viszonyát kell alapul vennünk. Gondolkodhatunk liberális, burzsoá-demokratikus módon; ez esetben a többségnek a kisebbséghez való viszonyát kell alapul vennünk.

Ha marxista módon gondolkodunk, ezt kell mondanunk: a kizsákmányolók az államot (ugyanis a demokráciáról van szó, vagyis az állam egyik formájáról) elkerülhetetlenül a kizsákmányoltak felett gyakorolt osztályuralmuk eszközévé teszik. Ezért a demokratikus állam is, amíg vannak kizsákmányolók, akik a kizsákmányolt többségen uralkodnak, szükségképpen a kizsákmányolók számára lesz demokrácia. A kizsákmányoltak államának gyökeresen különböznie kell az ilyen államtól, demokráciának kell lennie a kizsákmányoltak számára és elnyomásnak a kizsákmányolók számára, valamely osztály elnyomása pedig azt jelenti, hogy ez az osztály nem egyenjogú, hogy ki van rekesztve a „demokráciából”.

Ha liberális módon gondolkozunk, akkor a következőt kell mondanunk: a többség dönt, a kisebbség engedelmeskedik. Aki nem engedelmeskedik, azt megbüntetik. Ennyi az egész. Nincs semmi értelme az okoskodásnak az állam osztályjellegéről általában, vagy különösen a „tiszta demokráciára” vonatkozólag; ennek semmi köze a kérdéshez, hiszen a többség többség, a kisebbség pedig kisebbség. Egy font hús az egy font hús— és pont.

Kautsky éppen így okoskodik:

(2) „Mi okból öltene a proletariátus uralma olyan formát, amely a demokráciával összeférhetetlen, és mi tenné ezt szükségessé?” (21. old.) Következik annak a magyarázata, hogy a többség a proletariátus oldalán van: szerfelett körülményes és szerfelett bőbeszédű magyarázat, Marx-idézettel és a Párizsi Kommün választási adataival. A következtetés: „Olyan rendszernek, amelynek ilyen mély gyökerei vannak a tömegek között, a legkisebb oka sincs arra, hogy kezet emeljen a demokráciára. Ez a rendszer nem lehet meg mindig erőszak nélkül, azokban az esetekben, mikor erőszakhoz nyúlnak, hogy elnyomják a demokráciát. Erőszakra csak erőszakkal lehet felelni. De az a rendszer, mely tudja, hogy a tömegek mellette állanak, az eröszakot csak arra fogja használni, hogy a demokráciát megvédje, nem pedig arra, hogy megsemmisítse. Valóságos öngyilkosságot követne el, ha meg akarná szüntetni legbiztosabb alapját, az általános választójogot, a hatalmas erkölcsi tekintély mély forrását” (22. old.).

Láthatjuk: a kizsákmányoltak viszonya a kizsákmányolókhoz Kautsky érvelésében eltűnt. Csak általában a többség, általában a kisebbség, általában a demokrácia, az általunk már jól ismert „tiszta demokrácia” maradt meg.

Jól jegyezzük meg: Kautsky ezt a Párizsi Kommünnel kapcsolatban mondja! A szemléletesség kedvéért idézzük, hogyan nyilatkoztak Marx és Engels a diktatúráról a Kommünnel kapcsolatban:

Marx: „. .. Ha a munkások a burzsoá diktatúra helyére saját forradalmi diktatúrájukat állítják… a burzsoázia ellenállásának megtörésére … a munkások forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak .. .”

Engels: „. .. A (forradalomban) győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel?”

Ugyancsak Engels: „. . . Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik . . .”

Kautsky olyan messze van Marxtól és Engelstől, mint az ég a földtől, mint a liberális a proletárforradalmártól. A tiszta demokrácia és egyszerűen a „demokrácia”, amelyről Kautsky beszél, csak új kiadása ugyanannak a „szabad népállamnak”, vagyis merő ostobaság. Kautsky egy nagytudományú szobatudós tökfilkó tudálékosságával vagy egy tízéves kislány ártatlanságával kérdi: mire is kell ez a diktatúra, amikor megvan a többség? Marx és Engels pedig megmagyarázzák:

— — Azért, hogy megtörjük a burzsoázia ellenállását,

— — azért, hogy megfélemlítsük a reakciósokat,

— — azért, hogy fenntartsuk a felfegyverzett nép tekintélyét a burzsoáziával szemben,

— — azért, hogy a proletariátus erőszakkal elnyomhassa ellenségeit.

Kautsky nem érti ezeket a magyarázatokat. Minthogy szerelmes a demokrácia „tisztaságába”, nem látja ennek burzsoá mivoltát, „következetesen” azt hajtogatja, hogy a többségnek, ha egyszer többség, nincs szüksége arra, hogy a kisebbség „ellenállását megtörje”; nincs szüksége arra, hogy ezt „erőszakosan elnyomja” — elég ha a demokrácia megsértésének egyes eseteit elnyomja. A demokrácia „tisztaságába” szerelmes Kautsky véletlenül ugyanazt a kis hibát követi el, amelybe mindig beleesik minden burzsoá demokrata: t. i. a formális egyenlőséget (amely a kapitalizmusban velejéig hazug és képmutató) tényleges egyenlőségnek veszi! Csekélység!

A kizsákmányoló nem lehet egyenlő a kizsákmányolttal.

Ez az igazság, bármilyen kellemetlen is Kautskynak, a szocializmus lényeges tartalmát alkotja.

A másik igazság: valódi, tényleges egyenlőség nem lehetséges mindaddig, amíg teljesen ki nem küszöbölték a lehetőségét annak, hogy az egyik osztály a másik osztályt kizsákmányolhassa.

A kizsákmányolókat egycsapásra szét lehet verni, ha a központban sikeres felkelés megy végbe, vagy ha a hadsereg fellázad. De megsemmisíteni a kizsákmányolókat, egészen ritka és sajátos esetek kivételével, egycsapásra nem lehet. Nem lehet egy valamelyest nagykiterjedésű ország valamennyi földbirtokosát és kapitalistáját egyszerre kisajátítani. Sőt, a kisajátítás, mint jogi vagy politikai aktus, egymagában korántsem dönti el a kérdést, mert a földbirtokosokat és a kapitalistákat ténylegesen el kell távolítani, ténylegesen helyettesíteni kell őket a gyárak és a földbirtokok másfajta igazgatásával, munkásigazgatásával. Nem lehet egyenlőség a kizsákmányolók között — akik nemzedékek hosszú során át kiváltak mind képzettségük, mind gazdag életmódjuk és jártasságuk révén — és a kizsákmányoltak között, akiknek tömege még a leghaladottabb és legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is elnyomott, elmaradott, tudatlan, megfélemlített és szétforgácsolt. A kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok hatalmas, tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), bizonyos — gyakran jelentős — ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes „titkainak” (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolatuk a felsőbb műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkozik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk katonai ügyekben (ez igen fontos), és így tovább, és így tovább.

Ha a kizsákmányolók csak egy országban vannak szétverve — márpedig természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidőben több országban ritka kivétel —, akkor még mindig erősebbek maradnak, mint a kizsákmányoltak, mert a kizsákmányolóknak óriási nemzetközi kapcsolataik vannak. Hogy a legkevésbé fejlett középparaszti, kisiparosi stb. tömegekből való kizsákmányoltak egy része a kizsákmányolókat követi és képes ezeket követni, ezt eddig minden forradalom, így a Kommün is megmutatta (hiszen a versailles-i csapatok közt proletárok is voltak, amiről a nagytudományú Kautsky „megfeledkezett”).

Ilyen körülmények között az a feltevés, hogy némileg is mélyreható és komoly forradalom idején a kérdéseket egész egyszerűen a többség és kisebbség aránya dönti el, a legnagyobb bárgyúság, tucatliberálisra valló előítélet, a tömegek becsapása, a közismert történeti igazságnak a tömegek előtt való eltitkolása. Ez a történeti igazság abban rejlik, hogy minden mélyreható forradalom idején szabály az, hogy a kizsákmányolók, akik hosszú évekig megtartják hatalmas tényleges előnyeiket a kizsákmányoltakkal szemben, hosszú ideig makacs, kétségbeesett ellenállást fejtenek ki. A kizsákmányolók sohasem vetik magukat alá — hacsak nem az édeskés tökfilkónak, Kautskynak, édeskés fantáziájában — a kizsákmányoltakból álló többség döntésének anélkül, hogy ne próbálnák ki fölényüket egy utolsó, kétségbeesett csatában, a csaták egész sorában.

Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba egész történelmi korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződik, a kizsákmányolók okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, és ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosra felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett „paradicsom” visszaszerzéséért, családjaikért, melyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a „csőcselék” pusztulásra és nyomorra (vagy „közönséges” munkára …) ítél. S a kizsákmányoló kapitalistákhoz húz a kispolgárság nagy tömege. Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják minden országban, hogy ez a kispolgárság tétovázik, ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, az egyik táborból a másikba futkos . .. akárcsak a mi mensevikjeink és eszereink.

S ilyen körülmények között, az eszeveszett, kiéleződött háború korszakában, amikor a történelem az évszázados és évezredes kiváltságok létének vagy nemlétének kérdését tűzi napirendre — azt magyarázgatni, hogy mi a többség és mi a kisebbség, mi a tiszta demokrácia, s hogy nincs szükség diktatúrára, hogy kizsákmányolt és kizsákmányoló egyenlő!! Milyen feneketlen együgyűség, milyen mélységes nyárspolgáriasság kell ehhez!

De a viszonylag „békés” kapitalizmus évtizedei — 1871-től 1914-ig — a filiszterség, a korlátoltság, a renegátság Augiász istállóivá tették az opportunizmushoz alkalmazkodó szocialista pártokat…

* * *

Az olvasó valószínűleg észrevette, hogy Kautsky a könyvéből vett fenti idézetben az általános választójog elleni merényletről beszél (mellesleg megjegyezve, az általános választójogot hatalmas erkölcsi tekintély mély forrásának nevezi, holott Engels ugyancsak a Párizsi Kommünnel kapcsolatban és ugyancsak a diktatúra kérdésével kapcsolatban a felfegyverzett nép tekintélyéről beszél a burzsoáziával szemben; jellemző, ha összehasonlítjuk a nyárspolgár és a forradalmár nézetét a „tekintélyről”…).

Figyelembe kell vennünk, hogy a kizsákmányolók választójogtól való megfosztása merőben orosz kérdés, nem pedig általában a proletárdiktatúra kérdése. Ha Kautsky brosúrájának képmutatás nélkül a következő címet adta volna: „A bolsevikok ellen”, akkor ez a cím megfelelt volna a brosúra tartalmának, és akkor Kautskynak joga lett volna közvetlenül a választójogról beszélni. De Kautsky elsősorban mint „teoretikus” kívánt fellépni. Brosúrájának a következő címet adta: „A proletariátus diktatúrája” — általában. Külön a Szovjetekről és Oroszországról csak brosúrájának második részében, a 6. paragrafustól kezdve beszél. Az első részben viszont (amelyből én az idézetet vettem) a demokráciáról és a diktatúráról általában van szó. Kautsky azzal, hogy elkezdett beszélni a választójogról, elárulta, hogy célja a bolsevikellenes polémia és semmibe se veszi az elméletet. Mert az elméletnek, vagyis a demokrácia és a diktatúra általános (nem pedig különleges nemzeti) osztály alapjairól szóló fejtegetésnek, nem olyan különleges kérdésekkel kell foglalkoznia, mint amilyen a választójog, hanem azzal az általános kérdéssel: fenn lehet-e tartani a gazdagok, a kizsákmányolók számára a demokráciát olyan történelmi korszakban, amikor a kizsákmányolókat megdöntik és államukat a kizsákmányoltak állama váltja fel?

Így és csakis így vetheti fel a kérdést egy teoretikus.

Ismerjük a Kommün példáját, ismerjük a marxizmus alapítóinak a Kommünnel kapcsolatos fejtegetéseit. Ennek az anyagnak alapján tettem például vizsgálat tárgyává a demokrácia és a diktatúra kérdését „Állam és forradalom” c. brosúrámban, melyet az Októberi Forradalom előtt írtam. A választójog korlátozásáról egy szót sem szóltam. Meg kell állapítanunk, hogy a választójog korlátozásának kérdése a diktatúrának különleges nemzeti, nem pedig általános kérdése. A választójog korlátozásának kérdését csak úgy lehet megítélni, ha az orosz forradalom sajátos feltételeit, fejlődésének sajátos útját tanulmányozzuk. A további fejtegetések során ezt meg is fogjuk tenni. Hiba volna azonban előre kezeskedni arról, hogy az Európában küszöbön álló proletárforradalmak — mind, vagy többségükben — feltétlenül korlátozni fogják a burzsoázia választójogát. Lehetséges, hogy ez így lesz. A háború után és az orosz forradalom tapasztalatai után valószínűleg így lesz, de ez nem okvetlenül szükséges a diktatúra megvalósítása érdekében, nem elengedhetetlen ismérve a diktatúra logikai fogalmának, nem tartozik elengedhetetlen feltételként a diktatúra történeti és osztályfogalmához.

A diktatúra feltétlenül szükséges ismérve, elengedhetetlen feltétele a kizsákmányolóknak mint osztálynak erőszakos elnyomása és következésképpen a „tiszta demokrácia”, vagyis az egyenlőség és szabadság megsértése — ezt az osztályt illetően.

Így és csakis így vethetjük fel a kérdést elméletileg. És Kautsky azzal, hogy a kérdést nem így tette fel, bebizonyította, hogy a bolsevikok ellen nem mint teoretikus, hanem mint az opportunisták és a burzsoázia bérence lép fel.

Hogy melyik országban, ennek vagy annak a kapitalizmusnak milyen nemzeti sajátosságai mellett fogják (kizárólagosan vagy túlnyomórészt) alkalmazni a demokrácia ilyen vagy amolyan korlátozását, megsértését a kizsákmányolókkal szemben, ez a kérdés ennek vagy annak a kapitalizmusnak, ennek vagy annak a forradalomnak nemzeti sajátosságaitól függ. Elméletileg a kérdés másként áll, mégpedig a következőképpen: lehetséges-e proletárdiktatúra anélkül, hogy megsértenék a demokráciát a kizsákmányolók osztályával szemben?

Kautsky éppen ezt a kérdést kerülte meg, mely elméletileg az egyetlen fontos és lényeges kérdés. Kautsky mindenféle idézetet hozott fel Marxból és Engelsből, kivéve azokat, amelyek erre a kérdésre vonatkoznak, és amelyeket én fentebb idéztem.

Kautsky a világon mindenről beszélt, mindenről, ami elfogadható a liberálisok és burzsoá demokraták szempontjából, ami nem esik kívül az ő eszmekörükön, mindenről, kivéve a legfontosabbat, kivéve azt, hogy a proletariátus nem győzhet, ha nem töri meg a burzsoázia ellenállását, ha nem nyomja el erőszakosan ellenségeit, s hogy ahol „erőszakos elnyomás” van, ahol nincs „szabadság”, ott természetesen nincs demokrácia.

Ezt Kautsky nem értette meg.

* * *

Térjünk át az orosz forradalom tapasztalataira és a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei és az Alkotmányozó Gyűlés között felmerült ellentétre, amely az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásához és a burzsoáziának a választójogtól való megfosztásához vezetett.

A szovjetek ne merészeljenek állami szervezetekké válni

A Szovjetek — a proletárdiktatúra orosz formája. Ha egy marxista teoretikus, aki a proletariátus diktatúrájáról ír könyvet, valóban tanulmányozná ezt a jelenséget (nem pedig a diktatúra miatti kispolgári sirámokat ismételgetné, mint Kautsky teszi, amikor újra eldúdolja a mensevik nótákat), akkor ez a teoretikus meghatározná a diktatúrát általában, majd pedig megvizsgálná a diktatúra sajátos nemzeti formáját, a Szovjeteket, melyeket a proletárdiktatúra egyik formájaként bírálna meg.

Világos, hogy Kautskytól a diktatúráról szóló marxi tanítás liberális „átdolgozása” után semmi komolyat sem várhatunk. Szerfölött jellemző azonban, hogyan fogott annak a kérdésnek vizsgálatához, hogy mik a Szovjetek, és hogyan birkózott meg ezzel a problémával.

A Szovjetek — írja, megemlékezve arról, hogy a Szovjetek 1905-ben keletkeztek — „a proletárszervezet olyan formáját teremtették meg, amely valamennyi közül a legátfogóbb (umfassendste) volt, mert felölelte valamennyi bérmunkást” (31. old.). 1905-ben csak helyi testületek voltak, 1917-ben összoroszországi egyesüléssé váltak.

„A szovjet szervezetnek — folytatja Kautsky — már most is nagy és dicső múltja van. De még nagyobb jövőnek néz elébe, mégpedig nemcsupán Oroszországban. Mindenütt kiderül, hogy azokkal az óriási erőkkel szemben, melyekkel a finánctőke gazdasági és politikai téren rendelkezik, elégtelenek” (versagen; — ez a német kifejezés valamivel erősebb, mint az „elégtelenek” és valamivel gyengébb, mint az „erőtlenek” kifejezés) „a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei. Ezekről nem kell lemondani, normális időkben továbbra is nélkülözhetetlenek, időnként azonban olyan feladatok merülnek fel előttük, amelyeket nem tudnak teljesíteni, olyan feladatok, amikor sikerrel csak az kecsegtet, ha a munkásosztály minden politikai és gazdasági hatalmi eszközét egyesítjük” (32. old.).

Ezután következik egy fejtegetés a tömegsztrájkról és arról, hogy a „szakszervezeti bürokrácia”, amelyre éppúgy szükség van, mint a szakszervezetekre, „nem alkalmas azoknak a hatalmas tömegharcoknak a vezetésére, amelyek egyre inkább az idők jelévé válnak…”

„… Így tehát — vonja le a következtetést Kautsky — a szovjet szervezet korunk egyik legfontosabb jelensége. Minden valószínűség szerint döntő jelentőségre fog szert tenni a tőke és a munka közötti hatalmas elöntő ütközetekben, amelyek felé közeledünk.

De van-e jogunk még többet követelni a Szovjetektől? A bolsevikok, akik az 1917 novemberi” (az új időszámítás szerint; vagyis a mi időszámításunk szerint az októberi) „forradalom után a baloldali szociálforradalmárokkal együtt többséget szereztek az orosz Munkásküldöttek Szovjetjeiben, az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése után rátértek arra, hogy az állami szervezetté a Szovjetet tegyék, amely addig egy osztály harci szervezete volt. Megsemmisítették a demokráciát, amelyet az orosz nép a márciusi” (az új időszámítás szerint; vagyis a mi időszámításunk szerint a februári) „forradalomban kivívott. Ennek megfelelően a bolsevikok megszűntek magukat szociáldemokratáknak nevezni. Kommunistáknak nevezik magukat” (33. old., Kautsky aláhúzásai).

Aki ismeri az orosz mensevik irodalmat, azonnal észreveszi, hogy Kautsky mennyire szolgai módon másolja Martovot, Akszelrodot, Steint és társaikat. Igen, „szolgai módon”, mert Kautsky a mensevik előítéletek kedvéért a nevetségességig eltorzítja a tényeket. Kautsky még azt a fáradságot sem vette magának, hogy például informátorainál — mint a berlini Stein vagy a stockholmi Akszelrod — érdeklődjék aziránt, mikor vetődött fel, hogy a bolsevik elnevezést kommunistára változtassák, és hogy a Szovjeteknek mint állami szervezeteknek mi a jelentősége. Ha Kautsky megszerezte volna ezt az egyszerű adatot, nem írta volna le ezeket a nevetésre ingerlő sorokat, mert hiszen a bolsevikok mindkét kérdést 1917 áprilisában vetették fel, például az én 1917 április 4-i „téziseimben”, vagyis jóval az 1917-es Októberi Forradalom előtt (nem is szólva az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséről, ami 1918 január 5-én történt).

De Kautskynak itt teljes egészében idézett fejtegetése megmutatja, mi az egész Szovjet-kérdés lényege. A kérdés lényege az, törekedjenek-e a Szovjetek arra, hogy állami szerveretekké váljanak (a bolsevikok 1917 áprilisában a következő jelszót adták ki: „minden hatalmat a Szovjeteknek!” és ugyancsak 1917 áprilisában, a bolsevik pártkonferencián a bolsevikok kijelentették, hogy nem elégszenek meg a burzsoá parlamenti köztársasággal, hanem Kommün típusú vagy Szovjet típusú munkás- és parasztköztársaságot követelnek), vagy pedig ne törekedjenek erre a Szovjetek, ne ragadják meg a hatalmat, ne háljanak állami szervezetekké, hanem maradjanak meg egy „osztály harci szervezeteinek” (Martov kifejezése szerint, aki ezzel a jámbor óhajával tetszetős módon kendőzte azt a tényt, hogy a Szovjetek a mensevikek vezetése alatt eszközként szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a burzsoáziánk).

Kautsky szolgai módon ismételte Martov szavait, a bolsevikok és a mensevikek elméleti vitájából töredékeket ragadott ki, és ezeket a töredékeket kritikátlanul és értelmetlenül átvitte általános elméleti, általános európai talajra. Ebből aztán olyan zagyvaság lett, hogy minden öntudatos orosz munkás homéroszi kacajba törne ki, ha Kautsky idézett fejtegetésével megismerkedne.

Ugyanilyen kacajjal fogadja majd Kautskyt minden európai munkás is (kivéve a megrögzött szociálimperialisták maroknyi csoportját), amikor majd megmagyarázzuk nekik, miről is van itt szó.

Kautsky rossz szolgálatot tett Martovnak azzal, hogy Martov hibáját rendkívül szemléltetően az abszurdumig vitte. Valóban, nézzük csak meg, hová lyukadt ki Kautsky?

A Szovjetek valamennyi bérmunkást felölelik. A finánctőkével szemben a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei elégtelenek. A Szovjetekre nemcsak Oroszországban vár nagy szerep. Döntő szerepet fognak játszani Európában a tőke és a munka közötti nagy, döntő csatákban, így beszél Kautsky.

Remek. Vajon „a tőke és a munka közötti döntő csaták” nem döntik-e el azt a kérdést, hogy a két osztály közül melyik ragadja meg az államhatalmat?

Szó sincs róla! Isten ments!

A „döntő” csatákban e valamennyi bérmunkást felölelő Szovjeteknek nem szabad állami szervezetté átalakulniok!

De mi az állam?

Az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat.

Tehát az elnyomott osztálynak, a modern társadalom dolgozói és kizsákmányoltjai élcsapatának törekednie teli a „tőke és a munka közti döntő csatára”, de nem szabad hozzányúlnia ahhoz a gépezethez, amellyel a tőke elnyomja a munkát!

Nem szabad összetörnie ezt a gépezetet! – – Nem szabad felhasználnia saját átfogó szervezetét a kizsákmányolók elnyomására!

Nagyszerű ez, Kautsky úr, igazán pompás. „Mi” elismerjük az osztályharcot — úgy, ahogy elismeri minden liberális, vagyis a burzsoázia megdöntése nélkül…

Itt válik nyilvánvalóvá Kautsky teljes szakítása mind a marxizmussal, mind pedig a szocializmussal. Ez a valósában átpártolás a burzsoázia oldalára, amely kész mindent elviselni, csak azt nem, hogy az általa elnyomott osztály szervezetei állami szervezetekké alakuljanak át. Itt Kautsky már sehogyan sem képes megmenteni az ő mindent kibékítő, minden mély ellentmondás elől frázisokkal kitérő álláspontját.

Kautsky vagy lemond arról, hogy az államhatalom bármi módon is a munkásosztály kezébe menjen át, vagy belemegy abba, hogy a munkásosztály kezébe vegye a régi burzsoá államgépezetet, de semmiképpen sem megy bele abba, hogy a munkásosztály összetörje, szétzúzza ezt a gépezetet és új, proletár gépezettel cserélje fel. Akár így, akár úgy „értelmezzük” és „magyarázzuk” Kautsky okoskodását, mindkét esetben nyilvánvaló, hogy szakított a marxizmussal és átpártolt a burzsoáziához.

Marx már a „Kommunista Kiáltvány”-ban, amikor arról beszélt, hogy milyen államra van szüksége a győztes munkásosztálynak, ezt írta: „az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”. Most megjelenik egy ember, aki továbbra is marxistának tartja magát és kijelenti, hogy a mind egy szálig megszervezett és a tőkével „döntő harcot” vívó proletariátusnak nem szabad osztályszervezetét állami szervezetté változtatnia. „Az államba vetett babonás hit”, melyről Engels 1891-ben azt írta, hogy „Németországban átment a burzsoázia, sőt sok munkás tudatába is” — ez nyilvánul meg itt Kautskynál. Harcoljatok, munkások — adja „beleegyezését” ez a mi filiszterünk (ebbe „beleegyezik” a burzsoá is, ha már a munkások úgyis harcolnak, és csak azon kell gondolkoznia, hogyan tompítsa el kardjuk élét) —, harcoljatok, de ne merészeljetek győzni! Ne romboljátok szét a burzsoázia államgépezetét, ne állítsatok a burzsoá „állami szervezet” helyébe proletár „állami szervezetet”!

Aki komolyan vallotta azt a marxista nézetet, amely szerint az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat, aki csak valamelyest végiggondolta ezt az igazságot, az sohasem ejthetett volna ki a száján olyan sületlenséget, hogy a proletárszervezeteknek, amelyek le tudják győzni a finánctőkét, nem szabad állami szervezetekké válniok. Éppen ezen a ponton nyilatkozott meg a kispolgár, akinek szemében az állam „mégiscsak” valami osztályonkívüli vagy osztályfeletti dolog. Valóban, ha szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, döntő háborút folytatnia a tőke ellen, amely nemcsak a proletariátuson uralkodik, hanem az egész népen, az egész kispolgárságon, az egész parasztságon, akkor tulajdonképpen miért nem szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, szervezetét állami szervezetté változtatnia? Mert a kispolgár fél az osztályharctól és nem viszi végig, a legfőbb pontig.

Kautsky tökéletesen összezavarodott és leleplezte magát. Láthatjuk: ő maga beismerte, hogy Európa a tőke és a munka közötti döntő csaták felé halad, s hogy a proletariátus eddigi gazdasági és politikai harci módszerei elégtelenek. Ezek a módszerek pedig éppen a polgári demokrácia kihasználásában rejlettek. Következésképpen?..

Kautsky visszariadt attól, hogy végiggondolja, mi következik ebből.

… Következésképpen most csakis holmi reakciós, a munkásosztály ellensége, a burzsoázia lakája ecsetelgetheti a burzsoá demokrácia gyönyörűségeit és fecseghet a tiszta demokráciáról, a túlhaladott múlt felé fordulva. A burzsoá demokrácia progresszív volt a középkorhoz képest, és fel kellett használni. Most azonban nem elégséges a munkásosztály számára. Most nem hátrafelé kell nézni, hanem előre, a burzsoá demokráciának proletár demokráciával való felváltása felé. És ha a proletárforradalmat előkészítő munka, a proletár hadsereg kiképzése és szervezése lehetséges (és szükséges) volt a burzsoá-demokratikus állam keretei között, akkor csak a proletárügy árulója, csak renegát törekedhet arra, hogy a proletariátust ezek közé a keretek közé szorítsa, ha „döntő csatákra” kerül sor.

Kautsky különösen nevetséges helyzetbe került, mert Martov érvét ismételte, de nem vette észre, hogy Martovnál ez az érv egy másik érvre támaszkodik, amely Kautskynál hiányzik! Martov azt mondja (és Kautsky utána mondja), hogy Oroszország még nem érett meg a szocializmusra, amiből természetszerűleg az következik, hogy korai még a Szovjeteket harci szervekből állami szervezetekké alakítani (értsd: az az időszerű, hogy a Szovjeteket a mensevik vezérek segítségével olyan szervekké alakítsák át, amelyek e munkásokat az imperialista burzsoáziának vetik alá). Kautsky azonban nem mondhatja nyíltan, hogy Európa még nem érett meg a szocializmusra. Kautsky azt írta 1909-ben, amikor még nem volt renegát, hogy most nem kell félni idő előtti forradalomtól, hogy áruló lenne az, aki a vereségtől való félelmében a forradalomról lemondana. Kautsky nem tudja elszánni magát arra, hogy ezt egyenesen megtagadja. S ebből olyan ostobaság sül ki, amely tökéletesen leleplezi a kispolgár egész butaságát és gyávaságát: egyrészt Európa megérett a szocializmusra és a munkának a tőke elleni döntő csatái felé halad — másrészt pedig a harci (vagyis a harcban kialakuló, növekvő, erősödő) szervezetet a proletariátusnak, az elnyomottak élcsapatának, szervezőjének, vezérének szervezetét nem szabad állami szervezetté átalakítani!

* * *

Az a gondolat, hogy a Szovjetekre, mint harci szervezetekre, szükség van, de nem szabad állami szervezetekké válniok, a gyakorlati politika szempontjából még sokkal együgyűbb, mint elméleti szempontból. A munkások tömegharca a kapitalisták ellen, például a tömegsztrájk, még békés időkben is, amikor nincs forradalmi helyzet, mindkét részről szörnyű elkeseredést szül, a harc rendkívüli szenvedélyességét idézi elő, a burzsoázia állandóan hangoztatja, hogy „ő az úr a házban” és az is akar maradni stb. De forradalom idején, amikor forrásban van a politikai élet, az olyan szervezet, mint a Szovjetek, amely valamennyi iparág valamennyi munkását, továbbá valamennyi katonát és az egész dolgozó és szegénysorsú falusi lakosságot felöleli, magától, a harc folyamán, a támadás és az ellentámadás egyszerű „logikájánál” fogva elkerülhetetlenül eljut oda, hogy élére állítsa a kérdést. Az a kísérlet, hogy egy közbülső álláspontot foglaljanak el, hogy „kibékítsék” a proletariátust és a burzsoáziát, tompaelméjűségre vall és szánalmas kudarcba fullad: így történt Oroszországban Martov és a többi mensevik prédikációjával, elkerülhetetlenül így lesz Németországban és a többi országban is, ha a szovjetek csak némileg is jelentős arányokban kifejlődnek, ha sikerül egyesülniök és megszilárdulniok. Azt mondani a szovjeteknek: harcoljatok, de ne vegyétek kezetekbe az egész államhatalmat, ne váljatok állami szervezetekké — nem egyéb, mint az osztályok együttműködését és a proletariátus és a burzsoázia közötti „szociális békét” hirdetni. Nevetséges még csak gondolni is arra, hogy az ilyen álláspont az elkeseredett harcban másra vezethetne, mint szégyenletes csődre. Kautsky örök végzete, hogy két szék között a pad alá kerül. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmiben sem ért egyet az opportunistákkal az elméletben, de valójában minden lényeges pontban (vagyis mindenben, ami a forradalomra vonatkozik) egyetért velük a gyakorlatban.

Az Alkotmányozó Gyűlés és a Szovjet Köztársaság

Az Alkotmányozó Gyűlés és a bolsevikok által való szétkergetése Kautsky egész brosúrájának központi kérdése. Állandóan visszatér erre a kérdésre. A II. Internacionálé szellemi vezérének egész műve tele van olyan célzásokkal, hogy a bolsevikok „megsemmisítették a demokráciát” (lásd fentebb, az egyik Kautsky-idézetben). Ez a kérdés valóban érdekes és fontos, mivel itt a burzsoá és a proletár demokrácia viszonya a gyakorlatban vetődött fel a forradalom előtt. Nézzük csak, hogyan vizsgálja ezt a kérdést a mi „marxista teoretikusunk”.

Kautsky idézi a „Pravda” 1917. december 26-i számában közzétett „Téziseket az Alkotmányozó Gyűlésről”, amelyeket én írtam. Az ember azt hinné, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy komolyan fog hozzá a kérdés vizsgálatához, mint az, hogy okmányokat vesz kézbe. De nézzük csak meg, hogyan idéz Kautsky. Nem állapítja meg, hogy 19 ilyen tézis volt, nem mondja, hogy ezekben a tézisekben felvetettem azt a kérdést, hogy milyen a viszony egy Alkotmányozó Gyűléssel rendelkező közönséges burzsoá köztársaság és a Szovjetek Köztársasága között, valamint azt a kérdést is, hogy mi a története az Alkotmányozó Gyűlés és a proletárdiktatúra ellentétének a mi forradalmunkban. Kautsky mindezt mellőzi és egyszerűen kijelenti az olvasónak, hogy „közülük” (a tézisek közül) „különösen kettő fontos”: az egyik az, hogy az eszerek szakadása az alkotmányozó gyűlési választások után, de az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt következett be (Kautsky hallgat arról, hogy ez az ötödik tézis), a másik az, hogy a Szovjet Köztársaság általában magasabbfokú demokratikus forma, mint az Alkotmányozó Gyűlés (Kautsky hallgat arról, hogy ez a harmadik tézis).

És csupán ebből a harmadik tézisből idéz Kautsky szószerint egy részt, mégpedig a következő tételt:

„A Szovjetek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek megkoronázása az Alkotmányozó Gyűlés), hanem az egyetlen forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet a szocializmushoz” (Kautsky elhagyja a „szokásos” szót, valamint a tézis bevezető szavait is: „a burzsoá rendből a szocialista rendhez való átmenet, a proletariátus diktatúrája számára”).

E szavak idézése után Kautsky pompás iróniával így kiált fel:

„Csak az a kár, hogy ehhez a következtetéshez csupán akkor jutottak el, amikor kiderült, hogy az Alkotmányozó Gyűlésben kisebbségben maradtak. Azelőtt senki sem követelte viharosabban az Alkotmányozó Gyűlést, mint Lenin.”

Szószerint ezt mondja Kautsky könyvének 31. oldalán!

Ez aztán a gyöngyszem! Csak a burzsoázia bérence tüntethette fel a dolgot ilyen hazugul, hogy az olvasóban azt a benyomást keltse, mintha a bolsevikok minden beszéde az állam magasabb típusáról merő koholmány volna, amely csak az után látott napvilágot, hogy a bolsevikok az Alkotmányozó Gyűlésben kisebbségben maradtak!! Ilyen gyalázatos hazugságra csak olyan semmirekellő vetemedhet, aki eladta magát a burzsoáziának, vagy, ami egy és ugyanaz, aki P. Akszelrodnak ad hitelt és eltitkolja informátorait.

Hiszen köztudomású, hogy én Oroszországba való megérkezésem első napján, 1917. április 4-én, a nyilvánosság előtt felolvastam azokat a téziseket, amelyekben kifejtettem, hogy a Kommün típusú állam magasabbrendű, mint a burzsoá parlamenti köztársaság. Ezt később többízben kijelentettem a sajtóban, például a politikai pártokról szóló brosúrámban, amelyet lefordítottak angol nyelvre, és amely 1918 januárjában megjelent Amerikában az „Evening Post” c. newyorki újságban. Sőt, mi több, a bolsevik párt 1917 április végén megtartott konferenciája határozatot fogadott el arról, hogy a proletár-paraszt köztársaság felette áll a burzsoá parlamenti köztársaságnak, hogy a mi pártunk nem elégszik meg ez utóbbival, hogy a pártprogramot ennek megfelelően meg kell változtatni.

Minek nevezzük ezek után Kautsky kirohanását, aki el akarja hitetni német olvasóival, hogy én viharosan követeltem az Alkotmányozó Gyűlés összehívását és csak miután a bolsevikok abban kisebbségben maradtak, kezdtem „becsmérelni” az Alkotmányozó Gyűlés becsületét és méltóságát? Mit lehet felhozni az ilyen kirohanás védelmére? Azt, hogy Kautsky nem ismerte a tényeket? De akkor miért kellett róluk írnia? Vagy miért nem jelenti ki becsületesen, hogy én, Kautsky, Stein, P. Akszelrod és más mensevikek közlései alapján írok? Kautsky az objektivitás mezét öltve magára igyekszik leplezni azt, hogy a vereségük miatt sértődött mensevikek készséges szolgájának szerepét játssza.

Ez azonban csak a kezdet. Most jön a java.

Tegyük fel, hogy Kautsky nem óhajtotta, vagy nem tudta (??) megkapni informátoraitól azoknak a határozatoknak és nyilatkozatoknak fordítását, amelyekben a bolsevikok leszögezik álláspontjukat arra vonatkozólag, megelégszenek-e a polgári parlamentáris demokratikus köztársasággal. Tegyük fel ezt is, bár teljesen valószínűtlen. De hiszen az én 1917 december 26-i téziseimet Kautsky világosan megemlíti könyvének 30. oldalán.

Teljes egészükben ismeri-e Kautsky ezeket a téziseket, vagy csak azokat ismeri közülük, melyeket a Steinek, Akszelrodok és társaik lefordítottak neki? Kautsky idézi a harmadik tézist azzal a lényegbevágó kérdéssel kapcsolatban, hogy vallották-e a bolsevikok az alkotmányozó gyűlési választások előtt és megmondták-e a népnek, hogy a Szovjetek Köztársasága felette áll a burzsoá köztársaságnak. Kautsky azonban elhallgatja a második tézist.

Ámde a második tézis így szól:

„Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a Szovjetek Köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos, polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel” (az én kiemelésem).

Kautsky úr, hogy a bolsevikokat elvtelen embereknek, „forradalmi opportunistáknak” (ezt a kifejezést használja Kautsky könyvében valahol, nem emlékszem milyen összefüggésben) tüntethesse fel, eltitkolta német olvasói előtt, hogy a tézisek világosan hivatkoznak „a több ízben tett” nyilatkozatokra!

Ilyen kicsinyes, szánalmas és megvetendő fogásokkal operál Kautsky úr. Ilymódon tért ki az elméleti kérdés elől.

Ígaz-e vagy nem igaz, hogy a burzsoá-demokratikus parlamentáris köztársaság alacsonyabb fokon áll, mint a Kommün típusú, vagy a Szovjet típusú köztársaság? Ez a kérdés lényege, de Kautsky ezt megkerülte. Kautsky „elfelejtette” mindazt, amit Marx a Párizsi Kommün elemzése során megállapított. „Elfelejtette” Engelsnek 1875 március 28-án Bebelhez írt levelét is, amelyben különösen szemléltetően és világosan fejezi ki Marxnak ugyanezt a gondolatát: „A Kommün már nem is volt állam a szó szoros értelmében.”

Így fest a II. Internacionálé legkimagaslóbb teoretikusa, aki külön brosúrát ír a „Proletariátus diktatúrájáról”, külön tárgyalja Oroszországot, ahol világosan és többízben felvetették a polgári-demokratikus köztársaságnál magasabbrendű államforma kérdését, és ő elhallgatja ezt a kérdést. Hát miben különbözik ez a valóságban a burzsoázia oldalára való át pártolástól?

(Zárójelben megjegyezzük, hogy Kautsky itt is az orosz mensevikek után kullog. A mensevikek közt szép számmal akadnak olyanok, akik „valamennyi idézetet” ismerik Marxból és Engelsből, de azért 1917 áprilisától 1917 októberéig és 1917 októberétől 1918 októberéig egyetlenegy mensevik sem próbálta meg egyetlenegyszer sem, hogy megvizsgálja a Kommün típusú állam kérdését. Plehanov szintén megkerülte ezt a kérdést. Bizonyára minden okuk megvolt a hallgatásra.)

Természetesen az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséről vitatkozni olyan emberekkel, akik ugyan szocialistának és marxistának nevezik magukat, a valóságban azonban a fő kérdésben, a Kommün típusú állam kérdésében a burzsoáziához pártolnak át, nem jelentene mást, mint gyöngyöt szórni disznók elé. Elég lesz, ha brosúránk függelékeként teljes egészében közöljük az Alkotmányozó Gyűlésről szóló téziseimet. Ezekből látni fogja az olvasó, hogy a kérdést 1917. december 26-án elméleti szempontból is, történeti, valamint gyakorlati politikai szempontból is felvetettük.

Ha már Kautsky, mint teoretikus, teljesen megtagadta a marxizmust, mint történész megvizsgálhatta volna a Szovjetek harcát az Alkotmányozó Gyűlés ellen. Kautsky sok művéből tudjuk, hogy tudott marxista történész lenni, hogy ezek a munkái későbbi renegátsága ellenére is komoly értékek maradnak a proletariátus számára. A szóbanforgó kérdésben azonban Kautsky mint történész is hátatfordít az igazságnak, figyelmen kívül hagyja a közismert tényeket, a burzsoázia bérenceként jár el. Kautsky elvteleneknek szeretné feltüntetni a bolsevikokat, és elbeszéli, hogyan próbálták a bolsevikok elsimítani konfliktusukat az Alkotmányozó Gyűléssel, mielőtt ezt szétkergették volna. Ebben egyáltalán nincs semmi kivetni való, nincs semmi, amit meg kellene tagadnunk. A téziseket teljes egészükben közzéteszem, azokban a napnál világosabban megmondtuk: ingadozó kispolgár urak, akik megrekedtetek az Alkotmányozó Gyűlésben, vagy béküljetek meg a proletárdiktatúrával, vagy „forradalmi úton” legyőzünk benneteket (a 18. és 19. tézis).

Mindig így járt el, és mindig így is fog eljárni a valóban forradalmi proletariátus az ingadozó kispolgársággal szemben.

Kautsky az Alkotmányozó Gyűlés kérdésében formális álláspontot foglal el. Téziseimben világosan és többízben leszögezem, hogy a forradalom érdekei felette állnak az Alkotmányozó Gyűlés formális jogainak (lásd a 16. és 17. tézist). A formális demokratikus álláspont nem más, mint a polgári demokrata álláspontja, aki nem ismeri el, hogy a proletariátus és a proletár osztályharc érdeke a magasabbrendű. Kautskynak, mint történésznek, feltétlenül el kellett volna ismernie, hogy a burzsoá parlamentek ennek vagy annak az osztálynak a szervei. Most azonban (a forradalom megtagadásának piszkos ügye érdekében) Kautskynak szüksége volt arra, hogy megfeledkezzék a marxizmusról és Kautsky nem veti fel azt a kérdést, hogy melyik osztálynak a szerve volt Oroszországban az Alkotmányozó Gyűlés. Kautsky nem elemzi a konkrét helyzetet, nem óhajtja megvizsgálni a tényeket, egy szót sem mond a német olvasónak arról, hogy a tézisek nemcsak a burzsoá demokrácia korlátoltságának elméleti megvilágítását foglalják magukban (1—3. tézis), és nemcsak azokat a konkrét viszonyokat elemzik, amelyek előidézték azt, hogy a pártok 1917 október közepén összeállított jelölő listái nem feleltek meg az 1917 decemberi valóságnak (4—6. tézis), hanem az osztályharc és a polgárháború 1917 október—decemberében lejátszódott történetét is vázolják (7 —15. tézis). Ebből a konkrét történetből azt a következtetést vontuk le (14. tézis), hogy a „minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek!” jelszó a valóságban a kadetok, a kalegyinisták és szekértolóik jelszavává lett.

Kautsky, a történész, ezt nem veszi észre. Kautsky, a történész, sohasem hallott arról, hogy az általános választójog olykor kispolgári, reakciós és ellenforradalmár parlamenteket hoz létre. Kautsky, a marxista történész, nem hallott arról, hogy a választások formája, a demokrácia formája, másrészt az illető intézmény osztálytartalma — két különböző dolog. Az Alkotmányozó Gyűlés osztálytartalmának kérdését téziseim világosan felvetik és megoldják. Lehetséges, hogy az én megoldásom helytelen. Mi sem volna számunkra kívánatosabb, mint hogy elemzésünket egy kívülálló marxista szempontból megbírálja. Kautskynak, ahelyett hogy teljesen ostoba frázisokat (ilyen Kautskynál bőven akad) írna arról, hogy egyesek akadályozzák a bolsevizmus bírálatát, hozzá kellett volna fognia ehhez a bírálathoz. A baj azonban éppen az, hogy nem gyakorol bírálatot. Még csak fel sem veti egyfelől a Szovjetek, másfelől az Alkotmányozó Gyűlés osztályelemzésének kérdését. Ezért lehetetlen Kautskyval vitatkozni és eszmecserét folytatni, és csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk az olvasónak, miért nem lehet Kautskyt másnak, mint renegátnak nevezni.

A Szovjetek és az Alkotmányozó Gyűlés közötti ellentétnek megvan a maga története, amelyet az a történész sem kerülhet meg, aki nem áll az osztályharc álláspontján. Kautsky ezt a ténybeli történelmet sem óhajtotta érinteni. Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt azt a közismert tényt (amelyet most csak a rosszhiszemű mensevikek titkolnak el), hogy a mensevikek uralma idején is, vagyis 1917. február végétől októberig ellentétek voltak a Szovjetek és az „állami” (vagyis burzsoá) intézmények között. Kautsky lényegében a proletariátus és a burzsoázia kibékítésének, megegyezésének, együttműködésének álláspontján áll. Akárhogy tagadja is Kautsky, de tény, hogy ez az álláspontja, és ezt egész brosúrája bizonyítja. Nem kellett volna szétkergetni az Alkotmányozó Gyűlést — ez azt is jelenti: nem kellett volna végigküzdeni a harcot a burzsoázia ellen, nem kellett volna megdönteni a burzsoáziát, a proletariátusnak össze kellett volna békülnie a burzsoáziával.

Miért hallgatta el Kautsky, hogy a mensevikek 1917 februárjától októberig igyekeztek végrehajtani ezt a kevéssé tiszteletreméltó feladatot és semmit sem értek el? Ha lehetséges volt a burzsoáziát összebékíteni a proletariátussal, miért nem sikerült az összebékítés a mensevikek idején, miért tartotta magát távol a burzsoázia a Szovjetektől, miért nevezték (a mensevikek) a Szovjeteket „forradalmi demokráciának”, a burzsoáziát pedig „cenzusos elemeknek”?

Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt, hogy éppen a mensevikek nevezték uralmuk „korszakában” (1917. február-október) forradalmi demokráciának a Szovjeteket, s ismerték el ezáltal, hogy a Szovjetek magasabbrendűek minden más intézménynél. Csak e tény elhallgatása következtében tüntethette fel Kautsky, a történész, a kérdést úgy, hogy a Szovjetek és a burzsoázia ellentétének nincs története, hogy ez hirtelen, váratlanul, ok nélkül, a bolsevikok rosszindulatú magatartása folytán jelentkezett. Holott valójában éppen a mensevik megalkuvó politikának, a proletariátus és a burzsoázia összebékítésére tett kísérleteknek több mint félévi (a forradalom szempontjából ez óriási idő) tapasztalatai győzték meg a népet arról, hogy ezek meddő kísérletek, és ez taszította el a proletariátust a mensevikektől.

A Szovjetek: a proletariátus nagyszerű harci szervezetei, amelyekre nagy jövő vár — ismeri el Kautsky. Ha ez igaz, akkor Kautsky egész álláspontja összeomlik, mint a kártyavár, vagy mint a kispolgár álmodozása arról, hogy el kellene kerülni a proletariátus és a burzsoázia közti éles harcot. Mert a forradalom nem egyéb, mint szüntelen harc, mégpedig ádáz harc, a proletariátus pedig valamennyi elnyomott élenjáró osztálya, gyújtópontja és középpontja minden elnyomott minden felszabadulási törekvésének. A Szovjetek — az elnyomott tömegek harci szervei — természetesen hasonlíthatatlanul gyorsabban, teljesebben, hívebben tükrözték és fejezték ki e tömegek hangulatát és nézeteik változását, mint bárminő más intézmény (ez többek között egyik oka annak, hogy a szovjet demokrácia a demokrácia legmagasabb típusa).

A Szovjeteknek sikerült 1917. február 28-tól (régi időszámítás szerint) október 25-ig összehívniok két országos kongresszust, amelyen Oroszország lakosságának túlnyomó többségé, valamennyi munkás és katona, a parasztság hét- vagy nyolctizede képviselve volt, nem szólva a helyi, kerületi, városi, kormányzósági és területi kongresszusokról. Ez alatt az idő alatt a burzsoáziának nem sikerült összehívnia egyetlen olyan intézményt sem, amely a többséget képviselte volna (kivéve a nyilvánvalóan meghamisított, a proletariátusból gúnyt űző, a proletariátust felbőszítő „Demokratikus Tanácskozást”). Az Alkotmányozó Gyűlés ugyanazt a tömeghangulatot, ugyanazt a politikai csoportosulást fejezte ki, mint az első (júniusi) Összoroszországi Szovjetkongresszus. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt és azzal körülbelül egyidőben (1918. január) összeült a második Szovjetkongresszus (1917. október), valamint a harmadik (1918. január), és mindkét kongresszus napnál világosabban megmutatta, hogy a tömegek balra tolódtak, forradalmasodtak, elfordultak a mensevikektől és az eszerektől, a bolsevikok oldalára álltak, vagyis hátatfordítottak a kispolgári vezetésnek, a burzsoáziával való megegyezés illúzióinak és a burzsoázia megdöntéséért vívott forradalmi proletárharc álláspontjára tértek át.

Következésképpen már egymagában a Szovjetek külső története megmutatja az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésének elkerülhetetlenségét és az Alkotmányozó Gyűlés reakciós mivoltát. Kautsky azonban keményen kitart „jelszava” mellett: hadd pusztuljon a forradalom, hadd győzedelmeskedjék a burzsoázia a proletariátus felett, a fő, hogy viruljon a „tiszta demokrácia”! Fiat justitia, pereat mundus! (Legyen igazság, vesszen bár a világ!)

Az Összoroszországi Szovjetkongresszusok adatai az orosz forradalom története folyamán a következők:

Összoroszországi Szovjetkongresszusok		A küldöttek száma	Köztük bolsevik	A bolsevikok %-aránya
1.	(1917. június 3)	790	103	13%
2.	(1917. október 25)	675	343	51%
3.	(1918. január 10)	710	434	61%
4.	1918. március 14)	1232	795	64%
5.	(1918. július 4)	1164	773	66%

Csak egy pillantást kell vetnünk e számokra, hogy megértsük, mi az oka annak, hogy nálunk csak nevetnek azokon, akik az Alkotmányozó Gyűlést védelmezik, vagy afféléket beszélnek (mint Kautsky), hogy a bolsevikok mögött nem áll a lakosság többsége.

A szovjet alkotmány

Mint már mondottam, a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása nem feltétlen és elengedhetetlen ismérve a proletariátus diktatúrájának. A bolsevikok, akik jóval Október előtt kiadták az ilyen diktatúra jelszavát, Oroszországban sem beszéltek már eleve a kizsákmányolóknak a választójogtól való megfosztásáról. A diktatúrának ez az alkotórésze nem valamilyen párt „terve szerint” jött világra, hanem önmagától alakult ki a harc folyamán. Kautsky, a történész, ezt persze nem vette észre. Nem értette meg, hogy a burzsoázia még a (burzsoáziával paktáló) mensevikeknek a Szovjetekben való uralma idején maga határolta el magát a Szovjetektől, bojkottálta azokat, szembeállította magát velük, ármánykodott ellenük. A Szovjetek minden alkotmány nélkül keletkeztek és több mint egy évig (1917 tavaszától 1918 nyaráig) minden alkotmány nélkül működtek. A burzsoázia dühe az elnyomottak önálló és mindenható (mert mindent átfogó) szervezetével szemben, a burzsoázia harca — mégpedig rendkívül arcátlan, önző, piszkos harca — a Szovjetek ellen, végül pedig a burzsoáziának (a kadetoktól a jobboldali eszerekig, Miljukovtól Kerenszkijig) nyílt részvétele a Kornyilov-lázadásban — mindez előkészítette a burzsoáziának a Szovjetekből való formaszerinti kizárását.

Kautsky hallott ugyan a Kornyilov-lázadásról, de ő előkelően fütyül a történelmi tényekre, a harc menetére és formáira, amelyek a diktatúra formáit meghatározzák: valóban, mi szükség is van a tényekre, ha a „tiszta” demokráciáról van szó? Kautsky „kritikáját”, amely a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása ellen irányul, ezért olyan … édeskés naivitás jellemzi, amely nagyon megható volna, egy gyermek részéről, amely azonban undorító, ha olyasvalakinél tapasztalja az ember, akit hivatalosan még nem nyilvánítottak gyengeelméjűnek.

„… Ha a kapitalisták általános választójog mellett jelentéktelen kisebbségnek bizonyulnának, hamarabb megbékélnének sorsukkal” (33. old.) . . . Kedves, nemde? Az okos Kautsky olyan földbirtokosokat és kapitalistákat, akik számolnak az elnyomott többség akaratával, sokszor látott a történelem folyamán és általában nagyszerűen ismeri őket a való élet megfigyeléséből. Az okos Kautsky szilárdan kitart az „ellenzék”, vagyis a parlamenten belüli harc álláspontján. Szó szerint így is írja: „ellenzék” (34. old. és sok más helyen).

Ó, tudós történész és politikus! Nem ártana, ha tudná, hogy az „ellenzék” a békés és csakis parlamenti harc fogalma, vagyis olyan fogalom, amely a nemforradalmi helyzetnek felel meg, olyan fogalom, amely a forradalom hiányának felel meg. A forradalomban kérlelhetetlen polgárháborús ellenségről van szó, és ezen a tényen nem változtatnak semmiféle reakciós sirámai az olyan kispolgároknak, akik úgy félnek a háborútól, mint ahogy Kautsky fél tőle. Komikus dolog „ellenzéki” szemszögből vizsgálni a kérlelhetetlen polgárháború kérdéseit akkor, amikor a burzsoázia minden gonosztettre hajlandó — a versailles-iak példája és Bismarckkal kötött egyességük eleget mond mindenki számára, aki a történelmet nem úgy látja, mint Gogol Petruskája —, amikor a burzsoázia külföldi államokat hív segítségül és velük együtt ármánykodik a forradalom ellen. A forradalmi proletariátusnak tehát „az okleveles zavarkeltőhöz”, Kautskyhoz hasonlóan hálósipkát kell a fejére húznia és legális „ellenzéknek” kell tekintenie a burzsoáziát, amely a Dutovok, Krasznovok és a csehek ellenforradalmi felkeléseit szervezi, amely milliókat fizet a szabotálóknak. Micsoda bölcsesség!

Kautskyt kizárólag a dolog formális jogi oldala érdekli, úgyhogy mikor a Szovjet Alkotmányról szóló fejtegetéseit olvassuk, önkénytelenül Bebel szavai jutnak eszünkbe: a jogászok ízig-vérig reakciós népség. „A valóságban — írja Kautsky — nem lehet egyedül a kapitalistákat megfosztani jogaiktól. Ki a kapitalista jogi értelemben? Az, akinek vagyona van? Még egy gazdaságilag olyan előrehaladott országban is, mint Németország, ahol a proletariátus olyan nagyszámú, egy szovjet köztársaság létesítése nagy tömegeket fosztana meg politikai jogaiktól. 1907-ben a német birodalomban a kereső foglalkozással bíró egyének és családtagjaik száma a három főágban — mezőgazdaság, ipar és kereskedelem — körülbelül 35 millióra rúgott az alkalmazottak és bérmunkások csoportjában, az önállóak csoportjában pedig 17 millióra. Következésképpen valamely pártnak könnyen lehet többsége a bérmunkások közt, de kisebbsége a lakosság között” (33. old.).

Íme Kautsky gondolkodásmódjának egyik példája. Hát nem a burzsoának ellenforradalmi nyöszörgése ez? Miért sorolt ön, Kautsky úr, minden „önállót” a jogfosztottakhoz, holott nagyon jól tudja, hogy az orosz parasztok óriási többsége nem tart bérmunkást, tehát nem esik el a jogoktól? Hát nem hamisítás ez?

Miért nem idézte ön, a tudós közgazdász, azokat az adatokat a mezőgazdasági bérmunkáról a gazdaságok csoportjai szerint, amelyeket ön jól ismert, és amelyek ugyanabban az 1907-es német statisztikában találhatók? Miért nem tárta fel brosúrájának olvasói, a német munkások előtt ezeket az adatokat, amelyekből kiderülne, hogy mennyi a kizsákmányoló, hogy a német statisztikában szereplő összes „mezőgazdák” között milyen kevés a kizsákmányoló?

Azért, mert önt renegátsága a burzsoázia közönséges bérencévé tette.

A kapitalista eszerint határozatlan jogi fogalom, és Kautsky több oldalon át szidja a Szovjet Alkotmány „önkényességét”. Az angol burzsoáziának megengedi ez a „komoly tudós”, hogy évszázadokon át alakítsa és csiszolgassa az új (a középkorhoz képest új) polgári alkotmányt, nekünk azonban, Oroszország munkásainak és parasztjainak, a lakáj tudomány e képviselője semennyi időt sem engedélyez. Tőlünk néhány hónap alatt az utolsó betűig kidolgozott alkotmányt követel. . .

„.. . Önkény!” Gondolják csak meg, hogy a burzsoázia szennyes kiszolgálásának és a korlátolt vaskalaposságnak milyen feneketlen mélységét tárja fel egy ilyen szemrehányás. Amikor a kapitalista országok ízig-vérig burzsoá és nagyrészt reakciós jogászai évszázadok vagy évtizedek során a legrészletesebb jogszabályokat dolgozták ki, tucatjával és százával írták a törvénykönyveket és a magyarázatokat azokhoz a törvényekhez, amelyek szorongatják a munkásokat, megkötözik a szegények kezét-lábát, ezernyi nehézséget és akadályt gördítenek minden egyszerű, a nép soraiból származó dolgozó ember elé, — ó, akkor a burzsoá liberálisok és Kautsky úr ebben nem látnak semmi „önkényt”! Ez „rend” és „törvényesség”! Itt mindent megfontoltak, és megszabták, hogyan lehet „kifacsarni” a szegény embert. Itt ezerszámra vannak burzsoá ügyvédek és hivatalnokok (róluk Kautsky általában hallgat, valószínűleg éppen azért, mert Marx óriási jelentőséget tulajdonított a bürokratikus gépezet szétzúzásának…), — ügyvédek és hivatalnokok, akik értik a módját, hogy a törvényeket úgy értelmezzék, hogy a munkás és átlagos paraszt sohase tudja áttörni ezeknek a törvényeknek drótakadályait. Ez nem burzsoá „önkény”, nem önző és szennyeslelkű kizsákmányolók diktatúrája, akik teleszívták magukat a nép vérével — dehogyis. Ez — „tiszta demokrácia”, amely napról napra tisztább és tisztább lesz.

De amikor a dolgozó és kizsákmányolt osztályok a történelem folyamán először alkották meg, az imperialista háború által külföldi testvéreiktől elvágva, a maguk Szovjetjeit, amikor politikai alkotómunkára hívták azokat a tömegeket, amelyeket a burzsoázia elnyomott, megnyomorított és eltompított, és amikor ők maguk kezdték építeni az új, a proletár államot, amikor az elkeseredett harc hevében, a polgárháború tüzében körvonalazni kezdték a kizsákmányolók nélküli állam alaptételeit, — akkor a burzsoá gazfickók valamennyien, az egész vérszopó banda és a velük egy húron pendülő Kautsky jajveszékelést csaptak az „önkény” miatt! Valóban, honnan is tudhatnák ezek a tudatlanok, a munkások és parasztok, ez a „csőcselék”, a saját törvényeiket értelmezni? Honnan is vegyék ők, az egyszerű dolgozók, az igazságosság érzékét, ha nem veszik igénybe a művelt ügyvédek, a burzsoá írók, a Kautskyk és a bölcs öreg bürokraták tanácsait?

1918 április 28-i beszédemből Kautsky úr a következő szavakat idézi: „. . . A tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és idejét. . .” És Kautsky, a „tiszta demokrata”, ebből ilyen következtetést von le:

„… Tehát nyilván az a helyzet, hogy minden választógyűlés belátása szerint határozza meg a választások rendjét. Az önkény és annak a lehetősége, hogy a kellemetlen ellenzéki elemektől magán a proletariátuson belül megszabaduljunk, ilymódon a legmagasabb fokra hágna” (37. old.).

Nos, miben különbözik ez a kapitalisták bértollnokának beszédétől, aki a sztrájk idején azért üvölt, hogy a tömeg elnyomja a „dolgozni akaró” szorgalmas munkásokat? Miért nem önkény a választási rendnek a „tiszta” burzsoá demokráciában szokásos bürokrata burzsoá meghatározása? Miért lenne az évszázados kizsákmányolók ellen harcrakelt tömegek igazságérzete — a tömegeké, amelyeket ez az elkeseredett harc felvilágosít és megacéloz — alacsonyabb fokon, mint a burzsoá előítéletek közt nevelkedett bürokraták, intellektuelek, ügyvédek maroknyi csoportjának igazságérzete?

Kautsky — igazi szocialista, ne merjétek kétségbevonni ennek az igen tiszteletreméltó családapának, ennek az igen becsületes polgárnak az őszinteségét. Lángoló és meggyőződéses híve ő a munkások, a proletárforradalom győzelmének. Csak azt szeretné, hogy édeskés kispolgári intellektuelek és hálósipkás nyárspolgárok eleve, a tömegek megmozdulása előtt, a kizsákmányolókkal vívott ádáz harcuk előtt és okvetlenül polgárháború nélkül kidolgoznák a forradalom fejlődésének mérsékelt és precíz alapszabályait. . .

A mi nagytudományú Golovljov Juduskánk mély erkölcsi felháborodással beszéli el a német munkásoknak, hogy 1918. június 14-én a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elhatározta a jobboldali eszerek és a mensevikek pártja képviselőinek a Szovjetekből való kizárását. „Ez a rendszabály — írja Kautsky Juduska, égve a nemes felháborodástól — nem bizonyos személyek ellen irányul, akik bizonyos büntetendő cselekményeket követtek el… A Szovjet Köztársaság Alkotmánya egy szót sem szól a szovjetképviselőknek, a Szovjetek tagjainak sérthetetlenségéről. Nem bizonyos személyeket, hanem bizonyos pártokat zárnak itt ki a Szovjetekből” (37. old.).

Igen, ez valóban szörnyű, ez tűrhetetlen eltérés a tiszta demokráciától, amelynek szabályai szerint fog majd forradalmat csinálni a mi forradalmár Kautsky Juduskánk. Mi, orosz bolsevikok, először is kötelesek lettünk volna sérthetetlenséget ígérni a Szavinkovoknak és társaiknak, a Liberdanoknak, a Potreszovoknak (az „aktivistáknak”) és társaiknak, azután büntetőtörvénykönyvet kellett volna írnunk, amely „büntetendőnek” nyilvánította volna a csehszlovák ellenforradalmi háborúban való részvételt, vagy a német imperialistákkal való szövetkezést országunk munkásai ellen Ukrajnában és Grúziában, és csak azután, ennek a büntetőtörvénykönyvnek alapján lett volna jogunk a „tiszta demokrácia” értelmében „bizonyos személyeket” a Szovjetekből kizárni. Magától értetődik emellett, hogy a csehszlovákok, akik a Szavinkovok, Potreszovok és Liberdanok útján (vagy az ő agitációjuk segítségével) pénzt kaptak az angol-francia kapitalistáktól, valamint a Krasznovok, akik az ukrajnai és a tifliszi mensevikek segítségével szereztek német gránátokat, nyugodtan ültek volna mindaddig, amíg el nem készítünk egy rendes büntetőtörvénykönyvet, és mint a legtisztább demokraták, az „ellenzék” szerepére szorítkoztak volna …

Nem csekélyebb erkölcsi felháborodással tölti el Kautskyt, hogy a Szovjet Alkotmány megfosztja a választójogtól azt, aki „nyereség céljából bérmunkásokat tart”. „Az otthonmunkás vagy a kismester — írja Kautsky —, az, aki egy segéddel dolgozik, teljesen proletármódra élhet és érezhet, de választójoga nincs” (36. old.).

Milyen eltérés a „tiszta demokráciától”! Milyen igazságtalanság! Igaz, eddig minden marxista úgy vélte és ezernyi tény igazolta, hogy a kismesterek a leglelkiismeretlenebb és legkíméletlenebb kizsákmányolói a bérmunkásoknak, de Kautsky Juduska, magától értetődően, nem a kismesterek osztályát vizsgálja (ki is találta ki az osztályharc káros elméletét?), hanem egyes személyekből indul ki, olyan kizsákmányolókból, akik „teljesen proletármódra élnek és éreznek”. A híres „takarékos Ágnes”, akit már régen holtnak véltek, feltámadt Kautsky tolla nyomán. Ezt a takarékos Ágnest néhány évtizeddel ezelőtt egy „tiszta” demokrata, a burzsoá Eugen Richter találta fel és bocsátotta útnak a német irodalomban. Ez a burzsoá kimondhatatlan bajokat jósolt arra az esetre, ha majd eljő a proletárdiktatúra, ha kisajátítják a kizsákmányolók tőkéjét, és ártatlan képpel felvetette azt a kérdést, hogy tulajdonképpen ki a kapitalista jogi értelemben. A szegény takarékos varrónő („a takarékos Ágnes”) példáját hozta fel, akitől a gonosz „proletárdiktátorok” utolsó garasait is elveszik. Volt idő, amikor az egész német szociáldemokrácia mulatott a tiszta demokrata Eugen Richter e „takarékos Ágnesén”. Ez azonban régen volt, réges-régen, amikor még élt Bebel, aki nyíltan és egyenesen megmondta az igazat, hogy bizony a mi pártunkban sok a nemzeti-liberális; ez réges-régen volt, amikor Kautsky még nem volt renegát.

Most a „takarékos Ágnes” feltámadt a „teljesen proletármódra élő és érző, egy segéddel dolgozó kismester” képében. A gonosz bolsevikok bántják, megfosztják őt választójogától. Igaz ugyan, hogy „minden választógyűlés”, mint ahogy ugyanez a Kautsky mondja, megengedheti a Szovjet Köztársaságban a választásban való részvételt például egy bizonyos üzemmel kapcsolatban álló szegény kismesternek, ha az illető kivételképpen nem kizsákmányoló, ha valóban „teljesen proletármódra él és érez”. De meg lehet-e bízni az egyszerű munkások rendezetlen és (óh borzalom!) alapszabály nélkül működő üzemi gyűléseinek életismeretében és igazságérzetében? Hát nem világos, hogy helyesebb megadni a választójogot valamennyi kizsákmányolnak, mindenkinek, aki bérmunkást foglalkoztat, mintsem megkockáztatni azt, hogy a munkások megbántsák a „takarékos Ágnest” és a „proletármódra élő és érző kismestert”?

* * *

Csak gyalázzák megvetést érdemlő semmirekellő renegátok, a burzsoázia és a szociálsoviniszták ünnepelt hősei a mi Szovjet Alkotmányunkat, amiért megfosztja a kizsákmányolókat a választójogtól. Ez csak jó, mert meggyorsítja és elmélyíti Európa forradalmi munkásainak szakítását a Scheidemannokkal és Kautskykkal, a Renaudelekkel és Longuet-kkal, a Hendersonokkal és Ramsay MacDonaldokkal, a szocializmus régi vezéreivel és régi árulóival.

Az elnyomott osztályok tömegei, a forradalmi proletárok közül kikerülő öntudatos és becsületes vezérek mellettünk lesznek. Elegendő megismertetni ezeket a proletárokat és ezeket a tömegeket Szovjet Alkotmányunkkal és máris azt fogják mondani: lássátok, ott igazán a mi embereink vannak, lássátok, ott igazi munkáspárt, igazi munkáskormány van. Mert ez a kormány nem csapja be a munkásokat a reformokról szóló fecsegéssel, mint ahogy valamennyi említett vezér becsapott bennünket, hanem komolyan harcol a kizsákmányolók ellen, komolyan végigviszi a forradalmat, valóban harcol a munkások teljes felszabadításáért.

Ha a Szovjetek egyéves „gyakorlatuk” után megfosztották a kizsákmányolókat a választójogtól, ez azt jelenti, hogy ezek a Szovjetek valóban az elnyomott tömegek szervezetei, nem pedig a szociálimperialistákéi és a szociálpacifistákéi, akik eladták magukat a burzsoáziának. Ha ezek a Szovjetek elvették a kizsákmányolóktól a választójogot, ez azt jelenti, hogy a Szovjetek nem a kapitalistákkal való kispolgári megalkuvás szervei, nem a parlamenti fecsegésnek (a Kautskyk, Longuet-k és Mac- Donaldok parlamenti fecsegésének) szervei, hanem a valóban forradalmi proletariátus szervei, amely élethalálharcot folytat a kizsákmányolókkal.

„Kautsky könyvét itt alig ismerik” — írta nekem a napokban Berlinből (ma október 30-a van) egy jól tájékozott elvtárs. Én azt a tanácsot adnám németországi és svájci követeinknek, hogy ne sajnáljanak néhány ezrest ennek a könyvnek összevásárlására és az öntudatos munkások között való ingyenes szétosztására, hadd tapossák sárba azt az „európai” — értsd: imperialista és reformista szociáldemokráciát, amely már régen „bűzlő hullává” vált.

* * *

Könyve végén, a 61. és 63. oldalon, Kautsky úr keserű könnyeket hullat amiatt, hogy az „új elmélet” (ahogy ő a bolsevizmust nevezi, mert nem meri érinteni a Párizsi Kommünnek Marx és Engels-adta elemzését) „hívekre talál még régi demokráciákban is, például Svájcban”. Kautsky számára „érthetetlen”, hogy „ezt az elméletet német szociáldemokraták elfogadják”.

Pedig ez teljesen érthető, mert a háború komoly tanulságai után a Scheidemannok is, a Kautskyk is ellenszenvessé válnak a forradalmi tömegek előtt.

„Mi” mindig a demokrácia hívei voltunk — írja Kautsky — s most egyszerre megtagadjuk!

„Mi”, a szociáldemokrácia opportunistái, mindig a proletárdiktatúra ellen voltunk, és ezt a Kolbok és társaik régen nyíltan megmondták. Kautsky tudja ezt és hiába gondolja, hogy elrejtheti az olvasók előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy ő a Bernsteinek és Kolbok „ölébe tér vissza”.

„Mi”, forradalmi marxisták, sohasem bálványoztuk a „tiszta” (burzsoá) demokráciát. Plehanov, mint tudjuk, 1903-ban (szomorú pálfordulása előtt, amely egy orosz Scheidemann álláspontjára juttatta el) forradalmi marxista volt. És Plehanov akkor, azon a pártkongresszuson, amely elfogadta a pártprogramot, arról beszélt, hogy a proletariátus a forradalomban szükség esetén meg fogja fosztani a kapitalistákat a választójogtól és szétkerget bármiféle parlamentet, ha az ellenforradalminak bizonyul. Hogy csakis az ilyen felfogás felel meg a marxizmusnak, azt mindenki látja, ha másból nem, Marx és Engels fentebb idézett kijelentéseiből. Nyilvánvalóan ez következik a marxizmus valamennyi alapelvéből.

„Mi”, forradalmi marxisták, nem tartottunk a népnek olyan beszédeket, amilyeneket olyan szívesen mondottak valamennyi nemzet kautskystái, akik a burzsoázia előtt hajbókolva, a burzsoá parlamentarizmusnak udvaroltak, a jelenlegi demokrácia burzsoá jellegét elhallgatták és csak ennek a demokráciának a kiszélesítését, ennek a demokráciának a teljes megvalósítását követelték.

„Mi” azt mondtuk a burzsoáziának; ti, kizsákmányolók és képmutatók, a demokráciáról beszéltek, de ugyanakkor lépten-nyomon ezernyi akadályt gördíttek az elé, hogy az elnyomott tömegek a politikában részt vegyenek. Szavatokon fogunk benneteket és ezeknek a tömegeknek érdekében követeljük a t i burzsoá demokráciátok kiszélesítését, hogy előkészítsük a tömegeket a forradalomra, a ti megdöntéstek, a kizsákmányolók megdöntése céljából. És ha ti, kizsákmányolók, megpróbáltok ellene szegülni a mi proletárforradalmunknak, könyörtelenül elnyomunk, megfosztunk a jogaitoktól benneteket, sőt mi több, nem adunk nektek kenyeret, mert a mi proletár köztársaságunkban a kizsákmányolóknak nem lesznek jogaik, meg lesznek fosztva tűztől és víztől, mert mi komolyan, nem pedig Scheidemann-módra és nem Kautsky-módra vagyunk szocialisták.

Így beszéltünk és így fogunk beszélni „mi”, forradalmi marxisták, s ezért lesznek az elnyomott tömegek mellettünk és velünk, a Scheidemannok és Kautskyk pedig a renegátok szemétdombjára kerülnek.

Mi az internacionalizmus?

Kautsky a legmélyebb meggyőződéssel internacionalistának tartja és mondja magát. Scheidemannékat „kormány-szocialistáknak” minősíti. A mensevikeket védelmezve (Kautsky nem mondja meg nyíltan, hogy szolidáris velük, de teljesen az ő nézeteiket követi), Kautsky rendkívül szemléltető módon mutatta meg, hogy milyen fajtájú ez az ő „internacionalizmusa”. Minthogy pedig Kautsky nem egyedülálló személy, hanem egy irányzat képviselője, amelynek kialakulása a II. Internacionálé viszonyai között elkerülhetetlen volt (Longuet Franciaországban, Turati Olaszországban, Nobs és Grimm, Graber és Naine Svájcban, Ramsay MacDonald Angliában stb.), tanulságos lesz kitérni Kautsky „internacionalizmusára”.

Kautsky hangsúlyozza, hogy Zimmerwaldban a mensevikek is jelen voltak (ez kétségtelenül diploma, de… megpenészedett diploma), és a következőképpen vázolja a mensevikek nézeteit, melyekkel egyetért:

„ … A mensevikek az általános békét akarták. Azt akarták, hogy valamennyi hadviselő fél fogadja el az annexiók és hadisarc nélküli béke jelszavát. Amíg ezt el nem érik, az orosz hadseregnek — e szerint a felfogás szerint — harci készenlétben kellett volna állnia. A bolsevikok viszont azonnali békét követeltek mindenáron, készek voltak szükség esetén különbékét kötni, arra törekedtek, hogy ezt erőszakkal kikényszerítsék, növelve a hadseregnek amúgy is nagy dezorganizáltságát” (27. old.). A bolsevikoknak, Kautsky szerint, nem kellett volna megragadniok a hatalmat, és meg kellett volna elégedniök az Alkotmányozó Gyűléssel.

Tehát Kautsky és a mensevikek internacionalizmusa ebben áll: az imperialista burzsoá kormányoktól reformokat kell követelni, de továbbra is támogatni kell a kormányt, továbbra is támogatni kell a kormány által viselt háborút, amíg valamennyi hadviselő fél el nem fogadta az annexiók és hadisarc nélküli béke jelszavát. Turati is, a kautskysták is (Haase és mások), Longuet és társai is nem egyszer fejtették ki ezt a véleményüket, és kijelentették: mi „a haza védelme” mellett vagyunk.

Az elméletben ez azt jelenti, hogy teljesen képtelenek arra, hogy a szociálsovinisztáktól különváljanak, és teljesen belezavarodtak a honvédelem kérdésébe. A politikában ez azt jelenti, hogy az internacionalizmust nyárspolgári nacionalizmussal cserélik fel, átpártolnak a reformizmus oldalára, lemondanak a forradalomról.

A „haza védelmének” elismerése annyi, mint a mostani háborúnak a proletariátus szempontjából való igazolása, törvényességének elismerése. Minthogy pedig a háború (akár monarchiáról, akár köztársaságról van szó) imperialista háború marad, függetlenül attól, hogy az ellenséges csapatok jelenleg hol állanak, az én országomban-e vagy idegen országban, — a haza védelmének elismerése a valóságban az imperialista rabló burzsoázia támogatása, a szocializmus teljes elárulása. Oroszországban Kerenszkij alatt is, a burzsoá-demokratikus köztársaságban, a háború továbbra is imperialista háború maradt, mert a burzsoázia mint uralkodó osztály folytatta (márpedig a háború „a politika folytatása”); s a háború imperialista jellegét különösen szemléltetően fejezték ki a világ felosztására és idegen országok kifosztására vonatkozó titkos szerződések, melyeket a volt cár Anglia és Franciaország kapitalistáival kötött.

A mensevikek gyalázatosan félrevezették a népet, mikor az ilyen háborút védelmi vagy forradalmi háborúnak nevezték, és Kautsky, amikor helyesli a mensevikek politikáját, a nép becsapását helyesli, azoknak a kispolgároknak a tevékenységét helyesli, akik azzal tettek szolgálatot a tőkének, hogy a munkásokat becsapták, hogy a munkásokat az imperialisták szekerébe fogták. Kautsky tipikusan kispolgári, filiszter politikát folytat, amikor azt képzeli (és a tömegekbe azt az ostoba hiedelmet oltja), hogy a jelszó kiadása változtat a dolgon. A burzsoá demokrácia egész története leleplezi ezt az illúziót: a burzsoá demokraták a nép becsapására mindig kiadtak és mindig ki is adnak tetszésszerinti „jelszavakat”. A fontos az, hogy ezeknek a jelszavaknak az őszinteségét ellenőrizzük, hogy a szavakkal szembeszegezzük a tényeket, hogy ne érjük be az idealista vagy sarlatán frázissal, hanem tárjuk fel az osztályrealitást. Az imperialista háború imperialista mivolta nem akkor szűnik meg, amikor a sarlatánok vagy a frázishősök, avagy a kispolgári filiszterek valami édeskés „jelszót” adnak ki, — hanem csak akkor, amikor valóban megdöntik azt az osztályt, amely az imperialista háborút folytatja, s amelyet e háborúhoz a gazdasági szálak (sőt néha kötelek) milliói fűznek, és amikor ezt az osztályt a valóban forradalmi osztály, a proletariátus váltja fel a hatalmon. Másként nem szakadhatunk ki az imperialista háborúból és ugyanúgy, nem menekülhetünk meg az imperialista, a rabló békétől.

Azzal, hogy Kautsky a mensevikek külpolitikáját helyesli, azzal, hogy azt internacionalista és zimmerwaldi politikának nyilvánítja, először is megmutatja a zimmerwaldi opportunista többség egész rothadtságát (mi, a Zimmerwaldi Baloldal, nem ok nélkül határoltuk el magunkat rögtön ettől a többségtől!), és másodszor — s ez a legfontosabb — Kautsky a proletariátus álláspontjáról a kispolgárság álláspontjára, forradalmi álláspontról reformista álláspontra tér át.

A proletariátus az imperialista burzsoázia forradalmi megdöntéséért harcol, a kispolgárság az imperializmus reformista „tökéletesítéséért”, az imperializmushoz való alkalmazkodásért harcol, olymódon, hogy alárendeli magát neki. Amikor Kautsky még marxista volt, például 1909-ben, amikor „A hatalomhoz vezető út” c. munkáját írta, éppen a mellett a gondolat mellett foglalt állást, hogy a háborúval kapcsolatban elkerülhetetlen a forradalom; a forradalmak korszakának közeledéséről beszélt. Az 1912-es Bázeli Kiáltvány világosan és határozottan proletárforradalomról beszél, mégpedig éppen a német és az angol csoport közötti imperialista háborúval kapcsolatban, amely 1914-ben ki is tört. 1918-ban pedig, amikor a forradalmak a háború következtében kirobbantak, Kautsky, ahelyett hogy megmagyarázta volna elkerülhetetlenségüket, ahelyett hogy átgondolta és végiggondolta volna a forradalmi taktikát, a forradalom előkészítésének módszereit és eszközeit — a mensevikek reformista taktikáját internacionalizmusnak kezdte nevezni. Hát nem renegátság ez?

A mensevikeket Kautsky megdicséri azért, mert a hadsereg harckészségének megőrzését követelték. A bolsevikokat megrója azért, mert fokozták a hadsereg már amúgy is elég nagy „dezorganizáltságát”. Ez nem más, mint a reformizmus és az imperialista burzsoázia előtti behódolás dicsérete és a forradalom kárhoztatása, a forradalom megtagadása. Mert a harckészség megőrzése Kerenszkij alatt a burzsoá (köztársasági, de burzsoá) vezetésű hadsereg megőrzését jelentette és az is volt. Közismert dolog — és az események menete szemléltetően igazolta —, hogy ez a köztársasági hadsereg megőrizte kornyilovista szellemét, mert kornyilovista tisztikara volt. A burzsoá tisztikar szükségképpen kornyilovista volt, szükségképpen hajlott az imperializmus felé, a proletariátus erőszakos elnyomása felé. Az imperialista háború alapjainak, a burzsoá diktatúra alapjainak érintetlenül hagyása, az apróságok foltozgatása, a jelentéktelen dolgok szépítgetése („reformok”) — ebben merült ki a valóságban a mensevik taktika.

És fordítva. A hadsereg „dezorganizálását” egyetlen nagy forradalom sem kerülte el és nem is kerülheti el. Hiszen a hadsereg a régi rendszer támogatásának legmerevebb eszköze, a burzsoá fegyelemnek, a tőkés uralom támogatásának legszilárdabb védőbástyája, és arra szolgál, hogy a dolgozókat a tőkésekkel szemben való rabszolgai engedelmességben és alárendeltségben tartsa és nevelje. A hadsereg mellett az ellenforradalom sohasem tűrte meg, nem tűrhette meg a felfegyverzett munkásokat. Franciaországban — írta Engels — a munkások minden forradalom után fel voltak fegyverezve; „így tehát az állam kormánykerekénél álló burzsoák legelső feladatuknak a munkások lefegyverzését tekintették”. A felfegyverzett munkások egy új hadsereg csírái, egy új társadalmi rend szervezeti magja voltak. Ennek a magnak széttaposása, kifejlődésének megakadályozása volt a burzsoázia első feladata. Minden győzelmes forradalom első feladata — Marx és Engels többízben hangsúlyozták ezt — a következő volt: szétzúzni a régi hadsereget, feloszlatni és újjal felcserélni. Az uralomra törő új társadalmi osztály sohasem szerezhette és szilárdíthatta meg ezt az uralmat — és nem teheti meg ezt ma sem — másként, mint úgy, hogy teljesen felbomlasztja a régi hadsereget („dezorganizálás” — jajdulnak fel erre a reakciós vagy egyszerűen gyáva kispolgárok), mint úgy, hogy minden hadsereg nélkül átmegy egy igen nehéz, igen kínos szakaszon (ezen a kínos szakaszon átment a nagy francia forradalom is), mint úgy, hogy fokozatosan alakítja ki, súlyos polgárháborúban alakítja ki az új hadsereget, az új fegyelmet, az új osztály új harci szervezetét. A történész Kautsky azelőtt megértette ezt. A renegát Kautsky elfelejtette.

Mi jogon nevezi Kautsky a Scheidemannokat „kormány-szocialistáknak”, ha helyesli a mensevikek taktikáját az orosz forradalomban? A mensevikek, amikor Kerenszkijt támogatták és beléptek kormányába, ugyanúgy kormányszocialisták voltak. Ez elől a következtetés elől Kautsky sehogyan sem fog kibújni, ha megkísérli az imperialista háborút folytató uralkodó osztály kérdését felvetni. Kautsky azonban nem akarja felvetni az uralkodó osztály kérdését, ezt a marxistára nézve kötelező kérdést, mert ennek a kérdésnek már puszta felvetése is leleplezné a renegátot.

A kautskysták Németországban, a longuetisták Franciaországban, Turati és társai Olaszországban így érvelnek: a szocializmus feltételezi a nemzetek egyenlőségét és szabadságát, önrendelkezési jogát; ezért, amikor megtámadják országunkat, vagy amikor az ellenséges csapatok benyomultak területünkre, a szocialistáknak joguk és kötelességük a hazát védelmezni. Ez az okoskodás azonban elméleti szempontból vagy teljes kigúnyolása a szocializmusnak, vagy szélhámos kibúvó, a gyakorlati politika szempontjából pedig ez az okoskodás azonos a teljesen tudatlan muzsikocska okoskodásával, aki arra is képtelen, hogy gondolkozzék a háború szociális jellegéről, osztályjellegéről, valamint azokról a feladatokról, amelyek reakciós háború idején a forradalmi párt előtt állanak.

A szocializmus ellene van a nemzetekkel szembeni erőszaknak. Ez vitathatatlan. De a szocializmus általában ellensége az emberekkel szembeni erőszaknak. Ebből azonban a keresztény anarchistákon és tolsztojánusokon kívül még senki sem vont le olyan következtetést, hogy a szocializmus a forradalmi erőszak ellen van. Tehát, aki „erőszakról” beszél általában, anélkül hogy elemezné azokat a feltételeket, amelyek a reakciós erőszakot a forradalmitól megkülönböztetik, az kispolgár, aki megtagadja a forradalmat, vagypedig egyszerűen szofizmákkal ámítgatja önmagát és a többieket.

Ugyanez vonatkozik a nemzetekkel szembeni erőszakra is. Minden háború erőszakot jelent nemzetekkel szemben, ez azonban nem akadályozza a szocialistákat abban, hogy hívei legyenek a forradalmi háborúnak. A háború osztályjellege: ez az az alapvető kérdés, amely felvetődik a szocialista előtt (ha nem renegát). Az 1914—1918-as imperialista háború nem más, mint az imperialista burzsoázia két csoportja között dúló háború a világ felosztásáért, a zsákmány felosztásáért, a kis és gyenge nemzetek kifosztásáért és megfojtásáért. Így ítélte meg a háborút 1912-ben a Bázeli Kiáltvány; ezt a megítélést igazolták a tények. Aki a háború kérdésében erről az álláspontról letér, az nem szocialista.

Ha a Vilmos uralma alatt élő német, vagy a Clémencean uralma alatt élő francia azt mondja: nekem, mint szocialistának, jogom és kötelességem a hazát védeni, ha az ellenség betört országomba, — akkor ez az okoskodás nem a szocialista, nem az internacionalista, nem a forradalmi proletár, hanem a nacionalista kispolgár okoskodása. Mert ebben az okoskodásban elsikkad a munkásnak a tőke ellen vívott forradalmi osztályharca, elsikkad az egész háború megítélése a világburzsoázia és a világproletariátus szempontjából a maga egészében, vagyis eltűnik az internacionalizmus és megmarad a szánalmas, megkérgesedett nacionalizmus. Az én országomat bántják, máshoz semmi közöm — erre lyukad ki ez az okoskodás, ebben rejlik a kispolgári nacionalista szűklátókörűsége. Ez éppen olyan, mintha valaki az egyes emberrel szemben alkalmazott egyéni erőszakról így gondolkozna: a szocializmus az erőszak ellen van, tehát inkább árulást követek el, semhogy börtönben üljek.

Az a francia, német vagy olasz, aki azt mondja: a szocializmus ellene van a nemzetekkel szembeni erőszaknak, ezért védekezem én, amikor az ellenség betör országomba — elárulja a szocializmust és az internacionalizmust. Mert az ilyen ember csak a saját „országát” látja, mindenek fölé helyezi a „saját” .. . burzsoáziáját, nem gondolva a nemzetközi kapcsolatokra, amelyek a háborút imperialista háborúvá, az ő burzsoáziáját az imperialista rablás láncának egyik láncszemévé teszik.

Minden kispolgár és minden tompaagyú és tudatlan muzsikocska éppúgy okoskodik, ahogy a renegát kautskysták, longuetisták, Turati és társai okoskodnak, vagyis: az én országomban benn van az ellenség, máshoz semmi közöm.

(A szociálsoviniszták (a Scheidemannok, Renaudelek, Hendersonok, Gompersek és társaik) teljesen elutasítják azt, hogy a háború alatt az „Internacionáléról” beszéljenek. „Saját” burzsoáziájuk ellenségeit a . . . szocializmus „árulóinak” tekintik. Saját burzsoáziájuk hódító politikáját támogatják. A szociálpacifisták (vagyis akik szóban szocialisták, tettekben kispolgári pacifisták) mindenféle „internacionalista” érzelmeket juttatnak kifejezésre, fellázadnak az annexiók ellen stb., valójában azonban továbbra is támogatják saját imperialista burzsoáziájukat. A két típus között a különbség nem nagy, akkora, mint a durva és a mézes-mázos szavú kapitalista közti különbség.)

A szocialista, a forradalmi proletár, az internacionalista másként gondolkodik: a háború jellege (reakciós-e, vagy forradalmi a háború?) nem attól függ, hogy ki támadott, és hogy kinek az országában van benn az „ellenség”, hanem attól, hogy melyik osztály folytatja a háborút, hogy milyen politika folytatását jelenti a szóbanforgó háború. Ha a szóbanforgó háború reakciós, imperialista háború, vagyis olyan, amelyet az imperialista, erőszakos, fosztogató, reakciós burzsoázia két világcsoportja folytat egymással, akkor minden burzsoázia (még egy kis országé is) a fosztogatás részesévé válik, és az én feladatom, a forradalmi proletariátus képviselőjének feladata a proletár világforradalomnak, mint a világháború borzalmaiból való egyedüli kiútnak az előkészítése. Nem „saját” országom szempontjából kell okoskodnom (mert ez a korlátolt fajankó okoskodása, a nacionalista kispolgáré, aki nem érti meg, hogy ő csak játékszer az imperialista burzsoázia kezében), hanem a világforradalom előkészítésében, propagálásában, közelebbhozásában való részvételem szempontjából.

Ez az internacionalizmus, ez az internacionalista, a forradalmi munkás, az igazi szocialista feladata. Ezt az ábécét „felejtette el” a renegát Kautsky. És renegátsága még élesebben kiütközik, mikor a kispolgári nacionalisták (Oroszországban a mensevikek, Franciaországban a longuetisták, Olaszországban Turati, Németországban Haase és társai) taktikájának helyesléséről áttér a bolsevik taktika bírálatára. Ez a bírálat a következő:

„A bolsevik forradalom azon a feltevésen épült fel, hogy egy általános európai forradalom kiindulópontja lesz; hogy Oroszország bátor kezdeményezése felkelésre bírja majd egész Európa proletárjait.

Ilyen feltevés mellett persze közömbös volt, hogy milyen formája lesz az orosz különbékének, milyen terheket és területveszteségeket” (szószerint csonkításokat, megnyomorításokat, Verstümmelungen) „fog hozni az orosz népnek, hogyan fogja értelmezni a népek önrendelkezési jogát. Akkor közömbös volt az is, hogy képes-e Oroszország védekezni vagy sem. Az európai forradalom volt, e felfogás szerint, az orosz forradalom legjobb védelme, annak kellett volna meghoznia a volt orosz területen lakó valamennyi nép számára a teljes és igazi önrendelkezési jogot.

A szocializmust létrehozó és megszilárdító európai forradalomnak kellett volna eszközül szolgálnia arra is, hogy eltávolítsa azokat az akadályokat, amelyeket Oroszországban az ország gazdasági elmaradottsága állított a szocialista termelés megvalósítása elé.

Mindez igen logikus elgondolás és alapos indokolás volt, ha elfogadtuk a fő feltételt: hogy az orosz forradalom elkerülhetetlenül ki fogja robbantani az európai forradalmat. De mi lesz abban az esetben, ha ez nem történik meg?

Ez a feltevés mindeddig nem igazolódott be. S most Európa proletárjait azzal vádolják, hogy cserbenhagyták és elárulták az orosz forradalmat. Ez — ismeretlen tettesek elleni vád, mert ugyan kit akarnak felelőssé tenni az európai proletariátus magatartásáért?” (28. old.)

És Kautsky újra meg újra azon kérődzik, hogy Marx, Engels, Bebel nem egyszer tévedtek az általuk várt forradalom bekövetkezése tekintetében, de sohasem építették taktikájukat egy „meghatározott időpontra” várt forradalomra (29. old.), a bolsevikok viszont szerinte „mindent egy kártyára, az általános európai forradalomra tettek fel”.

Szándékosan hoztunk ilyen hosszú idézetet, hogy szemléltetően megmutassuk olvasóinknak, milyen „ügyesen” hamisítja meg Kautsky a marxizmust, amelyet ízetlen, reakciós kispolgári felfogásra cserél ki.

Először: a nem nagyon okos emberek módszere az, hogy az ellenfélnek egy nyilvánvaló ostobaságot adnak a szájába és azután azt cáfolgatják. Ha a bolsevikok taktikájukat arra a várakozásra építették volna, hogy a forradalom más országokban meghatározott időpontban ki fog törni, ez vitathatatlanul ostobaság lett volna. De a bolsevik párt ezt az ostobaságot nem követte el: az amerikai munkásokhoz írt levelemben (1918. augusztus 20) világosan elhatároltam magam az efféle ostobaságtól, mondván, hogy mi számítunk az amerikai forradalomra, de nem egy meghatározott időpontban. A baloldali eszerek és a „baloldali kommunisták” ellen folytatott vitáim során (1918 január—március) nem egyszer fejtettem ki ugyanezt a gondolatot. Kautsky csekély … egészen csekély ferdítést követett el, s azután erre építette fel a bolsevizmus bírálatát. Kautsky összekeverte azt a taktikát, amely többé vagy kevésbé közeli, de nem meghatározott időpontban számít az európai forradalomra, azzal a taktikával, amely meghatározott időpontban számít az európai forradalomra. Csekély, egészen csekély hamisítás!

Az utóbbi taktika — ostobaság. Az előbbi kötelező a marxistára nézve, minden forradalmi proletárra és internacionalistára nézve, — kötelező, mert csak ez a taktika veszi számba marxista szempontból helyesen azt az objektív helyzetet, melyet a háború valamennyi európai országban megteremtett, — mert csak ez a taktika felel meg a proletariátus nemzetközi feladatainak.

Kautsky annak a nagy kérdésnek a helyébe, hogy melyek általában a forradalmi taktika alapjai, annak a hibának kis kérdését tette, amelyet a bolsevik forradalmárok elkövethettek volna, de nem követtek el — s ezzel szerencsésen meg is tagadta a forradalmi taktikát általában!

Renegát lévén a politikában, az elméletben még csak felvetni sem képes a forradalmi taktika objektív előfeltételeinek a kérdését.

És ezzel elérkeztünk a második ponthoz.

Másodszor: számítani az európai forradalomra — ez kötelező a marxistára nézve, ha forradalmi helyzet áll fenn. A marxizmus ábécéjéhez tartozó igazság, hogy a szocialista proletariátus taktikája nem lehet egyforma akkor, amikor forradalmi helyzettel állunk szemben és akkor, amikor nem állunk szemben ilyen helyzettel.

Ha Kautsky felvetette volna ezt a marxistára nézve kötelező kérdést, akkor észrevette volna, hogy a válasz feltétlenül ellene szól. Jóval a háború előtt minden marxista, minden szocialista egyetértett abban, hogy az európai háború forradalmi helyzetet fog teremteni. Amikor Kautsky még nem volt renegát, világosan és határozottan elismerte ezt, 1902-ben is („A szociális forradalom”), 1909-ben is („A hatalomhoz vezető út”). A Bázeli Kiáltvány ezt az egész II. Internacionálé nevében elismerte: minden ország szociálsovinisztái és kautskystái („centristái”, vagyis azok az emberek, akik ingadoznak a forradalmárok és opportunisták között) nemhiába félnek úgy mint a tűztől a Bázeli Kiáltvány megfelelő kijelentéseitől!

Következésképpen az, hogy forradalmi helyzetet vártak Európában — nem a bolsevikok ábrándja, hanem a marxisták általános véleménye volt. Ha Kautsky ettől az elvitathatatlan igazságtól olyan frázisokkal akar megszabadulni, hogy — úgymond — a bolsevikok „mindig hittek az erőszak és az akarat mindenhatóságában”, ez csak üresen kongó frázis, amely azt célozza, hogy palástolja Kautsky megfutamodását, szégyenletes megfutamodását a forradalmi helyzet kérdésének feltevése elöl.

Továbbá: bekövetkezett-e valójában a forradalmi helyzet vagy sem? Kautsky ezt a kérdést sem volt képes felvetni. Felelnek erre a kérdésre a gazdasági tények: a háború által mindenütt előidézett éhínség és pusztulás forradalmi helyzetet jelent. Felelnek erre a kérdésre a politikai tények is: már 1915-től kezdve világosan megmutatkozott minden országban a régi, elkorhadt szocialista pártok szakadásának folyamata, a proletariátus tömegeinek eltávolodása a szociálsoviniszta vezérektől balfelé, a forradalmi eszmék és érzelmek, a forradalmi vezérek felé.

Ezeket a tényeket 1918. augusztus 5-én, amikor Kautsky brosúráját írta, csak olyan ember nem vehette észre, aki fél a forradalomtól, aki árulója a forradalomnak. Most pedig, 1918. október végén, a forradalom számos európai országban mindenki szemeláttára és igen gyorsan fejlődik. A „forradalmár” Kautsky, aki azt szeretné, hogy továbbra is marxistának tartsák, olyan rövidlátó nyárspolgárnak bizonyult, aki — a Marx által kigúnyolt 1847-es nyárspolgárokhoz hasonlóan — nem látta a közelgő forradalmat!

Elérkeztünk a harmadik ponthoz.

Harmadszor. Melyek a forradalmi taktika sajátosságai abban az esetben, ha forradalmi helyzet van Európában? Kautsky, miután renegáttá lett, nem merte felvetni ezt a marxistára nézve kötelező kérdést. Kautsky úgy okoskodik, mint egy tipikus nyárspolgár, filiszter vagy tudatlan paraszt: bekövetkezett-e az „általános európai forradalom” vagy sem? Ha bekövetkezett, akkor ő is hajlandó forradalmárrá lenni! Akkor viszont — jegyezzük meg mi erre — minden csirkefogó (azokhoz a semmirekellőkhöz hasonlóan, akik most néha a győztes bolsevikokhoz dörgölőznek) forradalmárrá nyilvánítja majd magát!

Ha nem következett be, akkor Kautsky elfordul a forradalomtól! Kautskynál nyoma sincs azon igazság megértésének, hogy a forradalmi marxistát az különbözteti meg a nyárspolgártól és a filisztertől, hogy tudja hirdetni a tudatlan tömegeknek a közelgő forradalom szükségességét, be tudja bizonyítani elkerülhetetlenségét, meg tudja magyarázni a nép szempontjából való hasznosságát, és elő tudja készíteni rá a proletariátust és a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket.

Kautsky azt az ostobaságot fogta rá a bolsevikokra, hogy mindent egy kártyára tettek fel, arra számítva, hogy az európai forradalom meghatározott időpontban fog bekövetkezni. Ez az ostobaság Kautsky ellen fordult, hiszen ő éppen oda lyukadt ki, hogy a bolsevikok taktikája helyes lett volna, ha az európai forradalom 1918. augusztus 5-ig bekövetkezett volna! Kautsky ugyanis ezt a dátumot jelöli meg brosúrája megírásának időpontjaként. Amikor pedig néhány héttel augusztus 5-e után világossá vált, hogy a forradalom több európai országban küszöbön áll, akkor teljes pompájában napfényre került Kautsky egész renegátsága, az, hogy teljesen meghamisította a marxizmust, hogy teljesen képtelen a forradalmi módon való gondolkozásra, sőt, még a kérdések forradalmi módon való felvetésére is!

Amikor Európa proletárjait árulással vádolják — írja Kautsky —, akkor ismeretlen tettesek ellen emelnek vádat!

Téved, Kautsky úr! Nézzen a tükörbe és meg fogja látni azokat az „ismeretlen tetteseket”, akik ellen ez a vád irányul. Kautsky naivnak tetteti magát, úgy tesz, mintha nem értené meg, ki emelte ezt a vádat és mi az értelme ennek a vádnak. A valóságban azonban Kautsky kitűnően tudja, hogy ezt a vádat a német „baloldaliak”, a spartakisták, Liebknecht és barátai emelték és emelik. Ez a vád annak világos tudatát fejezi ki, hogy a német proletariátus árulást követett el az orosz (és a nemzetközi) forradalom ellen, amikor Finnországot, Ukrajnát, Lettországot és Észtországot fojtogatta. Ez a vád mindenekelőtt és leginkább nem a tömeg ellen irányul, amely mindig el van nyomva, hanem azok ellen a vezérek ellen, akik a Scheidemannokhoz és a Kautskykhoz hasonlóan nem teljesítették azt a kötelességüket, hogy forradalmi agitációt, forradalmi propagandát folytassanak a tömegek renyheségének leküzdésére, forradalmi munkát végezzenek a tömegek közt, azok ellen, akik a valóságban az elnyomott osztály tömegeinek mélyén mindig izzó forradalmi ösztönök és törekvések ellenére cselekedtek. A Scheidemannok nyíltan, durván, cinikusan és jórészt önzésből árulták el a proletariátust és pártoltak át a burzsoáziához. A kautskysták és longuetisták ugyanezt tették, ingadozva, tétovázva és gyáván azokra kacsintva, akik az adott pillanatban erősek voltak. Kautsky a háború idején megjelent minden írásával elaltatta a forradalmi szellemet, ahelyett hogy táplálta és szította volna.

Kautsky a hivatalos német szociáldemokrácia „átlagos” vezérére jellemző kispolgári eltompultságnak szinte történelmi emléket állított azzal, hogy még csak meg sem érti, milyen óriási elméleti jelentősége, és méginkább, mekkora agitációs és propagandisztikus jelentősége van annak, ha Európa proletárjait azzal „vádolják”, hogy elárulták az orosz forradalmat! Kautsky nem érti meg, hogy ez a „vád” — a német „birodalom” cenzúra-viszonyai között — alighanem az egyetlen forma, amelyben azok a német szocialisták, akik nem árulták el a szocializmust — Liebknecht és barátai —, közzé tehetik azt a felhívásukat a német munkásokhoz, hogy rázzák le magukról a Scheidemannokat és Kautskykat, lökjék félre az ilyen „vezéreket”, szabadítsák fel magukat eltompító és butító prédikációik hatása alól, akaratuk ellenére, nélkülük, megkerülésükkel készüljenek fel a forradalmi harcra!

Kautsky ezt nem érti. Hogy is érthetné meg a bolsevikok taktikáját? Elvárható-e olyan embertől, aki általában lemond a forradalomról, hogy mérlegelje és felmérje a forradalom fejlődésének feltételeit a „legnehezebb” esetek egyikében?

A bolsevikok taktikája helyes volt, az egyedüli internacionalista taktika volt, mert nem a világforradalomtól való gyáva félelmen, nem a forradalommal szembeni kispolgári „hitetlenségen”, nem azon a szűklátókörű nacionalista törekvésen alapult, hogy „saját” hazánkat (saját burzsoáziánk hazáját) megvédjük és minden egyébre „fütyülünk”, — hanem az európai forradalmi helyzet helyes (a háború előtt, a szociálsoviniszták és szociálpacifisták renegátsága előtt általánosan helyesnek elismert) számbavételén épült. Ez volt az egyedüli internacionalista taktika, mert megtette a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható. Ezt a taktikát a hatalmas siker igazolta, mert a bolsevizmus (egyáltalán nem az orosz bolsevikok érdemei folytán, hanem a tömegeknek a valóban forradalmi taktika iránt mindenütt megnyilvánuló mély rokonszenve következtében) világbolsevizmussá lett, olyan eszmét, elméletet, programot, taktikát adott, amely konkrétan, gyakorlatilag különbözik a szociálsovinizmustól és a szociálpacifizmustól. A bolsevizmus összetörte a Scheidemannok és Kautskyk, a Renaudelek és Longuet-k, a Hendersonok és MacDonaldok régi, elkorhadt Internacionáléját, s ezek most egymást fogják elgáncsolni, miközben „egységről” ábrándoznak és igyekeznek feltámasztani a hullát. A bolsevizmus lerakta az eszmei és taktikai alapjait a valóban proletár és kommunista III. Internacionálénak, amely számbaveszi mind a békés korszak vívmányait, mind a megkezdődött forradalmi korszak tapasztalatait.

A bolsevizmus az egész világon népszerűsítette a „proletárdiktatúra” eszméjét, lefordította ezt a szót latinról először oroszra, aztán a világ minden nyelvére, s a Szovjethatalom példáján megmutatta, hogy még egy elmaradt ország munkásai és szegényparasztjai is, akik a legkevésbé tapasztaltak, képzettek, akik a legkevésbé jártasak a szervezésben, képesek voltak egy teljes éven át, óriási nehézségek közepette, harcban a kizsákmányolókkal (akiket az egész világ burzsoáziája támogatott) megtartani a dolgozók hatalmát, képesek voltak megteremteni egy összehasonlíthatatlanul magasabbrendű és szélesebbkörű demokráciát, mint a világ összes eddigi demokráciái, képesek voltak megkezdeni a munkások és parasztok tízmillióinak a szocializmus gyakorlati megvalósítására irányuló alkotó munkáját.

A bolsevizmus valóban olyan nagy mértékben segítette elő az európai és az amerikai proletárforradalom kifejlődését, ahogy azt eddig egyetlen ország egyetlen pártjának sem sikerült elősegítenie. Ugyanakkor, amikor az egész világ munkásai előtt napról napra világosabbá válik, hogy a Scheidemannok és Kautskyk taktikája nem mentette meg őket az imperialista háborútól és attól, hogy az imperialista burzsoázia bérrabszolgái legyenek; hogy ez a taktika nem alkalmas arra, hogy mintául szolgáljon valamennyi országnak, — ugyanakkor valamennyi ország proletártömegei előtt napról napra világosabbá válik, hogy a bolsevizmus a háború és az imperializmus borzalmaitól való menekvés helyes útját mutatta meg, hogy a bolsevizmus alkalmas arra, hogy mindenki számára a taktika mintája legyen.

Szemünk láttára érlelődik nemcsak az általános európai, hanem a proletár világforradalom is, és ezt a forradalmat a proletariátus oroszországi győzelme segítette, gyorsította, támogatta. Mindez kevés a szocializmus teljes győzelméhez? Természetesen, kevés. Egy ország nem tehet többet. De ez az egy ország, hála a Szovjethatalomnak, mégis annyit tett, hogy még akkor is, ha a világimperializmus, mondjuk a német és az angol-francia imperializmus megegyezése révén, holnap eltiporná az orosz Szovjethatalmat, még ebben a legeslegrosszabb esetben is vitathatatlan volna, hogy a bolsevik taktika óriási hasznot hozott a szocializmusnak és elősegítette a legyőzhetetlen világforradalom fejlődését.

A burzsoázia kiszolgálása „gazdasági elemzés” leple alatt

Mint már mondottuk, Kautsky könyvének — ahhoz, hogy a cím helyesen tükrözze a könyv tartalmát — nem „A proletariátus diktatúrája”, hanem a „Bolsevikellenes burzsoá támadások szajkózása” címet kellett volna adni.

A mensevikek régi „elméleteit” az orosz forradalom burzsoá jellegéről, vagyis a marxizmus régi mensevik eltorzítását (amit Kautsky 1905-ben elvetett!), teoretikusunk most újra felmelegíti. Foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, bármennyire unalmas is az orosz marxisták számára.

Az orosz forradalom polgári forradalom — mondta valamennyi orosz marxista 1905 előtt. A mensevikek, akik a marxizmust liberalizmussal cserélték fel, ebből ezt a következtetést vonták le: a proletariátusnak nem kell túllépnie a burzsoázia számára elfogadható kereteket, a proletariátusnak a burzsoáziával való megegyezés politikáját kell követnie. A bolsevikok azt mondták, hogy ez liberális-burzsoá elmélet. A burzsoázia az állam átalakítását polgári módon, reformista módon, nem pedig forradalmi módon igyekszik megvalósítani, lehetőleg fenntartva a monarchiát is, a földesúri földtulajdont is stb. A proletariátusnak végig kell vinnie a polgári-demokratikus forradalmat, anélkül hogy engedné, hogy a burzsoázia reformizmusa „visszatartsa”. A bolsevikok a polgári forradalomban az osztályerőviszonyokat így fogalmazták meg: a proletariátus maga mellé állítja a parasztságot, semlegesíti a liberális burzsoáziát és teljesen lerombolja a monarchiát, a középkoriságot, a földesúri földtulajdont.

A proletariátusnak a parasztsággal általában kötött szövetségében fejeződik ki a forradalom burzsoá jellege, minthogy a parasztság általában az árutermelés alapján álló kistermelőkből áll. A továbbiak során — fűzték hozzá ugyanakkor a bolsevikok — a proletariátus maga köré tömöríti az egész félproletariátust (az összes kizsákmányoltakat és dolgozókat), semlegesíti a középparasztságot és megdönti a burzsoáziát: ebben tér el a szocialista forradalom a polgári-demokratikus forradalomtól. (Lásd 1905-ben megjelent „Két taktika” c. brosúrámat; újból megjelent 1907-ben Pétervárott, a „12 év” című cikkgyűjteményben).

Kautsky közvetve részt vett ebben a vitában 1905-ben, és az akkor mensevik Plehanov kérdésére válaszolva lényegében Plehanov ellen foglalt állást, ami annakidején külön alkalmat adott a bolsevik sajtónak az élcelődésre. Most Kautsky egy árva szóval sem emlékezik meg az akkori vitákról (fél, hogy saját nyilatkozatával fogják leleplezni!) s a német olvasót ezzel megfosztja attól a lehetőségtől, hogy a dolog lényegét megértse. Kautsky úr 1918-ban nem mondhatta el a német munkásoknak, hogy ő 1905-ben a munkásoknak a parasztokkal, nem pedig a liberális burzsoáziával való szövetsége mellett foglalt állást, és hogy milyen feltételek mellett védte ezt a szövetséget, milyen programot vázolt fel e szövetség számára.

Kautsky, miután hátrafelé lépett, most „gazdasági elemzés” leple alatt, a „történelmi materializmusról” hangoztatott kérkedő frázisokkal védelmezi azt az álláspontot, hogy a munkások vessék alá magukat a burzsoáziának, és a mensevik Maszlov munkáiból vett idézetek segítségével kérődzik a mensevikek régi, liberális nézetein; emellett idézetekkel bizonyítja azt az új gondolatot, hogy Oroszország elmaradt ország, és ebből az új gondolatból régi következtetést von le, mégpedig azt, hogy a polgári forradalomban nem kell messzebb menni, mint a burzsoázia! Azt állítja annak ellenére, amit Marx és Engels mondtak, amikor összehasonlították az 1789—1793-as francia polgári forradalmat az 1848-as németországi polgári forradalommal!

Mielőtt Kautsky „gazdasági elemzésének” fő „érvére” és alapvető tartalmára áttérnénk, megjegyezzük, hogy már az első mondatok elárulják a szerző furcsa gondolatzavarát, elárulják, hogy gondolatait nem gondolta végig.

„Oroszország gazdasági alapja — hirdeti „teoretikusunk” — mindezideig a mezőgazdaság, mégpedig a paraszti kisgazdaság. Ebből él a lakosság négyötöd, sőt, talán öthatod része” (45. old.). Először is, gondolkozott-e ön, tisztelt teoretikus, azon, hogy mennyi lehet a kizsákmányoló a kistermelők e tömegében? Természetesen, legfeljebb az összlétszám tizedrésze, a városokban pedig még ennél is kevesebb, mert ott a nagyüzemű termelés fejlettebb. De vegyünk egy bármilyen hihetetlenül magas számot, tegyük fel, hogy a kistermelők egyötöd része kizsákmányoló, aki elveszti választójogát. Akkor is kiderül, hogy az V. Szovjetkongresszuson a 66% bolsevik a lakosság többségét képviselte. Ehhez pedig még hozzá kell fűzni, hogy a baloldali eszerek jelentékeny része mindig a Szovjethatalom mellett volt, azaz elvileg valamennyi baloldali eszer a Szovjethatalom mellett volt, amikor pedig a baloldali eszerek egy része az 1918 júliusi felkelési kalandba bocsátkozott, régi pártjukból két új párt szakadt ki, a „narodnyik kommunisták” pártja és a „forradalmi kommunisták” pártja (tekintélyes baloldali eszerekből, akiket még a régi párt helyezett igen fontos állami állásokba; az előbbi párthoz tartozik pl. Zaksz, az utóbbihoz Kolegajev). Következésképpen maga Kautsky cáfolta meg — önkénytelenül! — azt a nevetséges mesét, hogy a bolsevikok mögött a lakosság kisebbsége áll.

Másodszor, tisztelt teoretikus, gondolkozott-e ön azon, hogy a paraszti kistermelő szükségképpen ingadozik a proletariátus és a burzsoázia között? Erről a marxista igazságról, amelyet Európa egész újkori története megerősített, éppen idejekorán „feledkezett meg” Kautsky, mert ez az igazság teljesen pozdorjává zúzza azt a mensevik „elméletet”, melyet ő szajkóz! Ha Kautsky erről nem „feledkezett” volna meg, nem tagadhatná a proletárdiktatúra szükségességét olyan országban, amelyben a paraszti kistermelők vannak túlsúlyban.

Nézzük meg teoretikusunk „gazdasági elemzésének” fő tartalmát.

Hogy a Szovjethatalom diktatúra, az kétségtelen, mondja Kautsky. „De vajon a proletariátus diktatúrája-e ez?” (34. old.)

„A parasztok a Szovjet Alkotmány szerint a törvényhozásban és az államigazgatásban való részvételre jogosult lakosság többségét teszik. Amit előttünk a proletariátus diktatúrájaként tüntetnek fel, arról, ha következetesen hajtanák végre, és ha egy osztály egyáltalán képes volna közvetlenül gyakorolni a diktatúrát, melyet csak egy párt gyakorolhat — kiderülne, hogy az a parasztság diktatúrája” (35. old.).

És a derék Kautsky, aki rendkívül elégedett ezzel a mélyértelmű és éleselméjű okoskodással, szellemeskedni próbál: „Kiderül, hogy a szocializmusnak legkevesebb megrázkódtatással járó megvalósítása akkor van biztosítva, ha a parasztok kezébe adják” (35. old.).

Teoretikusunk rendkívül részletesen, a félliberális Maszlov- tól vett számos rendkívül tudós idézettel bizonyítja azt az új gondolatot, hogy a parasztoknak érdeke a magas gabonaár, a városi munkás alacsony munkabére stb. stb. Ezeknek az új gondolatoknak a fejtegetése, mellesleg mondva, annál unalmasabb, mennél kevesebb figyelmet fordít Kautsky a háborút követő idő valóban új jelenségeire, például arra, hogy a parasztok a gabonájukért nem pénzt, hanem árut követelnek, hogy a parasztnak nincsen elég szerszáma a föld megmunkálására, mert ezeket semmi pénzért sem lehet kellő mennyiségben beszerezni. De erről alább még külön lesz szó.

Kautsky ilyenformán azzal vádolja a bolsevikokat, a proletariátus pártját, hogy a diktatúrát, a szocializmus ügyének megvalósítását a kispolgári parasztság kezébe adták. Nagyszerű, Kautsky úr! Hát milyen legyen az ön fennkölt véleménye szerint a proletárpárt viszonya a kispolgári parasztsághoz?

Teoretikusunk jobbnak látta, ha erről hallgat — bizonyára eszébe jutott ez a közmondás: „hallgatni arany, beszélni ezüst”. Kautsky azonban leleplezi magát a következő okoskodással:

„A Szovjet Köztársaság kezdetén a parasztszovjetek általában a parasztság szervezetei voltak. Most ez a köztársaság kijelenti, hogy á Szovjetek a proletárok és a szegényparasztok szervezetei. A jómódú parasztok elvesztik választójogukat a szovjet-választásokon. Itt elismerik, hogy a szegényparaszt a szocialista agrárreform állandó és tömeges terméke a «proletariátus diktatúrája» idején” (48. old.).

Micsoda gyilkos irónia! Oroszországban bármely burzsoá szájából hallható az ilyesmi: mind kárörvendezve nevet azon, hogy a Szovjet Köztársaság nyíltan elismeri a szegényparasztok létezését. Gúnyolódnak a szocializmuson. Ehhez joguk van. De az a „szocialista”, aki gúnyolódik azon, hogy a négyéves pusztító háború után vannak nálunk — és még soká lesznek — szegényparasztok, az ilyen „szocialista” csak a tömeges renegátság körülményei között születhetett meg.

Halljuk tovább:

„. . A Szovjet Köztársaság beavatkozik a gazdagabb parasztok és a szegényebb parasztok közti viszonyba, de nem a föld új elosztása útján. Hogy a városi lakosok kenyérhiányát megszüntessék, felfegyverzett munkásosztagokat küldenek ki a falvakba, amelyek elveszik a gazdagabb parasztoktól a gabonafelesleget. E gabona egy részét a városi lakosságnak adják, másik részét a szegényebb parasztoknak” (48. old.).

A szocialista és marxista Kautskyt természetesen mélyen felháborítja az a gondolat, hogy ez az intézkedés a nagyvárosok környékén túl is kiterjedhet (márpedig nálunk az egész országra kiterjed). A szocialista és marxista Kautsky fölényeskedve, a nyárspolgár példátlan, hasonlíthatatlan, elbűvölő hidegvérűségével (vagy korlátoltságával) megjegyzi: ,,.. . Ez (a jómódú parasztság kisajátítása) a nyugtalanság és a polgárháború új elemeit viszi a termelés folyamatába …” (a „termelés folyamatába” bevitt polgárháború, — ez aztán a csodabogár!) „. . . amely pedig helyreállítása érdekében sürgősen nyugalmat és biztonságot követel” (49. old.).

Bizony, bizony, ami a kizsákmányolók és gabonaspekulánsok nyugalmát és biztonságát illeti, azokét, akik rejtegetik a gabonafelesleget, áthágják a gabonamonopóliumról szóló törvényt, éhínségbe döntik a városi lakosságot — ami ezeknek a nyugalmát illeti, a marxista és szocialista Kautsky természetesen joggal sóhajtozik és hullatja könnyeit. Mi valamennyien szocialisták és marxisták és internacionalisták vagyunk — ordítják karban a Kautskyk, a Heinrich Weberek (Bécs), a Longuet-k (Párizs), a MacDonaldok (London) stb. — mi valamennyien a munkásosztály forradalma mellett vagyunk, de .. . csak úgy, hogy ne zavartassék a gabonaspekulánsok nyugalma és biztonsága! És a kapitalizmusnak ezt az ocsmány kiszolgálását a „termelési folyamatra” való „marxista” hivatkozással takargatjuk … Ha ez marxizmus, akkor mit nevezzünk a burzsoázia kiszolgálásának?

Lássuk, mire lyukad ki a mi teoretikusunk. Azzal vádolja a bolsevikokat, hogy a parasztság diktatúráját a proletariátus diktatúrájának tüntetik fel. És ugyanakkor azzal vádol bennünket, hogy a polgárháborút elvisszük a faluba (mi ezt érdemünknek tartjuk), hogy felfegyverzett munkásosztagokat küldünk falura, amelyek nyíltan hirdetik, hogy a „proletariátus és a szegényparasztság diktatúráját” valósítják meg, segítik a szegényparasztságot, kisajátítják a spekulánsok, a gazdagparasztok gabonafeleslegeit, melyeket azok elrejtenek, megszegve a gabonamonopóliumról szóló törvényt.

Marxista teoretikusunk egyrészt a tiszta demokrácia mellett száll síkra, amellett, hogy a forradalmi osztály, a dolgozók és kizsákmányoltak vezetője vesse alá magát a lakosság többségének (melyben tehát a kizsákmányolók is bennfoglaltatnak). Másrészt velünk szemben azt fejtegeti, hogy a forradalom elkerülhetetlenül polgári jellegű — polgári azért, mert a parasztság a maga egészében a polgári társadalmi viszonyok talaján áll -, és teoretikusunk ugyanakkor igényt tart arra, hogy ő védelmezi a proletár, a marxista osztályszempontot!

Ez nem „gazdasági elemzés”, hanem a legnagyobb zagyvaság és összevisszaság. Ez nem marxizmus, ezek liberális tanítások foszlányai, a burzsoázia és a kulákok előtti hajbókolás hirdetése.

A kérdést, melyet Kautsky összezavart, a bolsevikok már 1905-ben teljesen tisztázták. Igenis, a mi forradalmunk polgári forradalom, amíg együtt megyünk a parasztsággal mint egésszel Ezt mi a napnál világosabban felismertük, 1905 óta százszor és ezerszer megmondottuk, soha meg nem próbáltuk a történeti folyamatnak ezt az elkerülhetetlen fokát sem átugrani, sem rendeletekkel kiküszöbölni. Kautskynak az a görcsös igyekezete, hogy ebben a kérdésben „leleplezzen” minket, csak az ő gondolatzavarát leplezi le, és azt, hogy nem mer visszaemlékezni arra, amit 1905-ben írt, amikor még nem volt renegát.

De 1917-ben, áprilistól kezdve, jóval az Októberi Forradalom előtt, jóval mielőtt átvettük a hatalmat, nyíltan megmondtuk és megmagyaráztuk a népnek: ennél most a forradalom nem állhat meg, mert előrement az ország, előrehaladt a kapitalizmus, példátlan méreteket öltött a gazdasági pusztulás, amely megköveteli (akarja vagy nem akarja ezt valaki), megköveteli a szocializmus felé vezető lépéseket. Mert másként előremenni, másként megmenteni a háború által elgyötört országot, másként enyhíteni a dolgozók és kizsákmányoltak kínjain nem lehet.

Úgy történt, ahogy megmondtuk. A forradalom menete igazolta érvelésünk helyességét. Kezdetben az „egész” parasztsággal a monarchia ellen, a földesurak ellen, a középkoriság ellen (és ennyiben a forradalom polgári, polgári-demokratikus marad). Azután a szegényparasztsággal együtt, a félproletariátussal együtt, valamennyi kizsákmányolttal együtt, a kapitalizmus ellen, ideértve a falusi gazdagokat, kulákokat, spekulánsokat is — és ennyiben a forradalom szocialistává válik. Aki megpróbálja, hogy mesterséges kínai falat vonjon a kettő közé, aki mással is el akarja választani őket, mint a proletariátus felkészültségének fokával és a szegényparasztsággal való összefogásának fokával, az a marxizmust a legnagyobb mértékben elferdíti, elposványosítja, liberalizmussal cseréli fel. Ez azt jelentené, hogy arra való áltudományos hivatkozással, hogy a burzsoázia a középkorisághoz viszonyítva progresszív, becsempészik a burzsoázia reakciós védelmezését a szocialista proletariátussal szemben.

A Szovjetek többek közt éppen azért jelentik a demokráciának hasonlíthatatlanul magasabb formáját és típusát, mert azáltal, hogy egyesítik és bevonják a politikába a munkás- és paraszttömegeket, a „néphez” (abban az értelemben, ahogyan Marx beszélt 1871-ben az igazi népi forradalomról) legközelebbálló, legérzékenyebb barométerei annak, hogyan növekszik és fejlődik a tömegek politikai és osztályérettsége. A Szovjet Alkotmányt nem valamiféle „terv” alapján írták, nem íróasztal mellett állították össze, nem burzsoá jogászok kényszerítették rá a dolgozókra. Nem, ez az alkotmány az osztályharc fejlődési menetéből nőtt ki, oly mértékben, ahogy az osztályellentétek megértek. Ezt éppen azok a tények bizonyítják, melyeket Kautsky is kénytelen elismerni.

Eleinte a Szovjetek az egész parasztságot egyesítették. Éppen a szegényparasztság fejletlensége, elmaradottsága, tudatlansága folytán a vezetés a kulákok, a tehetősek, a kapitalisták, a kispolgári értelmiség kezébe került. Ez a kispolgárság, a mensevikek és a szociálforradalmárok uralmának kora volt (ezeket is, azokat is csak tökfilkók, vagy a Kautsky-féle renegátok tekinthetik szocialistáknak). A kispolgárság elkerülhetetlenül, szükségszerűen ingadozott a burzsoázia diktatúrája (Kerenszkij, Kornyilov, Szavinkov) és a proletariátus diktatúrája között, mivel a kispolgárság, gazdasági helyzetének alapvető sajátosságainál fogva, semmiféle önálló dologra nem képes. Egyébként Kautsky teljesen megtagadja a marxizmust, amikor az orosz forradalom elemzésénél a „demokrácia” jogi, formális, a burzsoázia uralmát leplező és a tömegeket ámító fogalmával intézi el a kérdést és megfeledkezik arról, hogy a valóságban a „demokrácia” hol a burzsoázia diktatúráját fejezi ki, hol a magát ennek a diktatúrának alárendelő nyárspolgárság tehetetlen reformizmusát stb. Kautsky szerint kapitalista országokban voltak polgári pártok, volt proletárpárt, amely a proletariátus többségét, tömegét vezette (bolsevikok), de nem voltak kispolgári pártok! A mensevikeknek és az eszereknek nem voltak osztálygyökereik, nem voltak kispolgári gyökereik!

A kispolgárság, a mensevikek és az eszerek ingadozása felnyitotta a tömegek szemét és óriási többségüket, valamennyi „alsó réteget”, valamennyi proletárt és félproletárt eltaszította az ilyen „vezérektől”. A Szovjetekben (Petrográdban és Moszkvában 1917 októbere előtt) túlsúlyra jutottak a bolsevikok, az eszerek és mensevikek táborában pedig kimélyült a szakadás.

A győzelmes bolsevik forradalom az ingadozás végét jelentette, a monarchia és a földesúri földtulajdon teljes szétzúzását jelentette (az Októberi Forradalomig a földesúri földtulajdont nem zúzták szét). Mi a burzsoá forradalmat végigvittük. A parasztság egészében minket követett. A szocialista proletariátussal való ellentéte nem nyilvánulhatott meg egy pillanat alatt. A Szovjetek egyesítették a parasztságot általában. A parasztságon belüli osztálytagozódás még nem érett meg, még nem került felszínre.

Ez a folyamat 1918 nyarán és őszén fejlődött ki. A csehszlovák ellenforradalmi felkelés felébresztette a kulákokat. Oroszországon végighömpölygött a kulákfelkelések hulláma. A szegényparasztság nem könyvből, nem újságból, hanem az életből tanulta meg, hogy érdekei összeegyeztethetetlenek a kulákok, a gazdagok, a falusi burzsoázia érdekeivel. A „baloldali eszerek”, mint minden kispolgári párt, a tömegek ingadozását tükrözték vissza, és éppen 1918 nyarán ez a párt két részre szakadt: az egyik része a csehszlovákok mellé állt (a moszkvai felkelés, amikor Prosjan — egy órára! — hatalmába kerítette a távíróközpontot és széttáviratozta Oroszországba a bolsevikok megdöntését, azután Muravjovnak, a csehszlovákok ellen küldött hadsereg főparancsnokának árulása stb.); másik, fentebb említett része együtt maradt a bolsevikokkal.

Az élelmiszerhiány fokozódása a városokban mind élesebben vetette fel a gabonamonopólium kérdését (amelyről Kautsky, a teoretikus „megfeledkezett” Maszlov elavult, tíz éve elkoptatott közhelyeit ismételgető gazdasági elemzésében!).

A régi földesúri és burzsoá állam, de még a demokratikus köztársasági is, fegyveres csapatokat küldött a falura, amelyek ténylegesen a burzsoázia rendelkezésére állottak. Ezt Kautsky úr nem tudja! Ebben ő nem látja a „burzsoázia diktatúráját”, isten ments! Ez „tiszta demokrácia”, különösen, ha egy burzsoá parlament jóváhagyta volna! Arról Kautsky „nem hallott”, arról hallgat, hogy miként tartóztatta le Avkszentyev és Sz. Maszlov Kerenszkij ékkel, Cereteliékkel és más hasonló eszer és mensevik elemekkel egyetemben 1917 nyarán és őszén a földbizottságok tagjait!

A dolog lényege az, hogy a burzsoá állam, mely a burzsoázia diktatúráját demokratikus köztársaság útján valósítja meg, nem vallhatja be a népnek, hogy a burzsoáziát szolgálja, nem mondhatja meg az igazságot, kénytelen képmutatóskodni.

A Kommün típusú állam, a szovjet állam viszont nyíltan és egyenesen megmondja a népnek az igazat, amikor kijelenti, hogy nem más, mint a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrája, és éppen ezzel az igazsággal az új állampolgárok tízmillióit vonzza magához, azokat, akiket minden demokratikus köztársaság elnyom, de akiket a Szovjetek bevonnak a politikába, a demokráciába, az állam igazgatásába. A Szovjet Köztársaság fegyveres munkásosztagokat küld a falura, elsősorban az öntudatosabb munkásokat, a fővárosokból. Ezek a munkások elviszik a falura a szocializmust, a maguk oldalára állítják a szegény parasztságot, szervezik és felvilágosítják, segítenek neki elnyomni a burzsoázia ellenállását.

Mindenki, aki ismeri a helyzetet és aki volt falun, azt mondja, hogy nálunk a falu maga csak 1918 nyarán és őszén éli át az „októberi” (azaz proletár) forradalmat. Fordulópont áll be. A kulákfelkelések hullámát a szegényparasztság lendülete, a „szegényparasztbizottságok” erősödése váltja fel. A hadseregben nő a munkások soraiból kikerült politikai megbízottak, a munkások soraiból kikerült tisztek, a munkások soraiból kikerült hadosztályparancsnokok, hadseregparancsnokok száma. Ugyanakkor, amikor az (1918) júliusi válságtól és a burzsoázia üvöltésétől megijedt tökfilkó Kautsky lelkendezve fut a burzsoázia után és egész brosúrát ír, amelyet az a meggyőződés hat át, hogy a bolsevikokat holnap megdönti a parasztság, ugyanakkor, amikor ez a tökfilkó a baloldali eszerek elszakadásában azt látja, hogy „szűkül” (37. old.) a köre azoknak, akik a bolsevikokat támogatják — ugyanakkor a bolsevizmus híveinek igazi köre mérhetetlenül kiszélesedik, mert a falusi szegénység tízmilliói önálló politikai életre ébrednek, és felszabadítják magukat a kulákok és a falusi burzsoázia gyámsága és befolyása alól.

Elvesztettünk néhányszáz baloldali eszert, jellemtelen intellektuelt, a parasztok közül pedig a kulákokat, de megnyertük a szegény parasztság képviselőinek millióit.

Egy esztendővel a fővárosokban végbement proletárforradalom után, annak hatására és segítségével, a legfélreesőbb falvakban is lezajlott a proletárforradalom és véglegesen megszilárdította a Szovjethatalmat és a bolsevizmust, végérvényesen bebizonyította, hogy az országon belül nincsen erő, mely ellenállhatna neki.

Oroszország proletariátusa, miután általában a parasztsággal együtt befejezte a polgári-demokratikus forradalmat, véglegesen áttért a szocialista forradalomra akkor, amikor sikerült a falut kettészakítania és maga mellé állítania a falusi proletárokat és félproletárokat, egyesítenie őket a kulákok és a burzsoázia — többek között a parasztburzsoázia — ellen.

Ha a fővárosok és a nagyipari központok bolsevik proletariátusa nem tudta volna maga köré tömöríteni a falusi szegényeket a gazdag parasztság ellen, ez annak a bizonyítéka lett volna, hogy Oroszország „nem érett meg” a szocialista forradalomra, a parasztság egy „egész” maradt volna, azaz megmaradt volna a kulákok, a gazdagok, a burzsoázia gazdasági, politikai és szellemi vezetése alatt, a forradalom nem ment volna túl a polgári-demokratikus forradalom keretén. (De, zárójelben megjegyezve, még ez sem bizonyította volna, hogy a proletariátusnak nem kellett volna megragadnia a hatalmat, mert csakis a proletariátus vitte valóban végig a polgári-demokratikus forradalmat, csakis a proletariátus tett komoly lépéseket a proletár világforradalom felé, csakis a proletariátus teremtette meg a Szovjethatalmat, mely — a Kommün után — a második lépés a szocialista állam felé.)

Másrészt, ha a bolsevik proletariátus nem tudta volna kivárni az osztályrétegeződést a falun, ha nem tudta volna ezt előkészíteni és végrehajtani, s így megvalósítani, ha mindjárt 1917 október—novemberében megkísérelte volna „elrendelni” a polgárháborút vagy „a szocializmus bevezetését” a falun, ha megkísérelte volna, hogy az általában a parasztsággal kötött ideiglenes blokk (szövetség) nélkül, a középparasztnak stb. tett számos engedmény nélkül boldoguljon, — akkor ez a marxizmus blanquista eltorzítása lett volna, akkor ez a kisebbség kísérlete lett volna arra, hogy akaratát a többségre rákényszerítse, akkor ez elméleti szempontból esztelenség lett volna, megnemértése annak, hogy az egész parasztságot felölelő forradalom még burzsoá forradalom és hogy ezt a forradalmat számos átmenet, átmeneti fok nélkül szocialista forradalommá változtatni egy elmaradt országban lehetetlen.

Kautsky e rendkívül fontos elméleti és politikai kérdésben mindent összezavart, és a gyakorlatban egyszerűen a burzsoázia lakájának bizonyult, aki toporzékolva tiltakozik a proletariátus diktatúrája ellen.

* * *

Ugyanilyen, ha ugyan nem még nagyobb zűrzavart keltett Kautsky egy másik rendkívül érdekes és fontos kérdésben, nevezetesen abban a kérdésben, hogy vajon helyes elvi alapokon nyugodott-e, azután pedig célravezető volt-e a Szovjet Köztársaság törvényhozói tevékenysége az agrárviszonyok átalakításának, a szocialista átalakulásnak ezen a roppant nehéz és egyszersmind igen fontos területén? Kimondhatatlanul hálásak lennénk minden nyugateurópai marxistának, ha — miután megismerkedett akár csak a legfontosabb okmányokkal is — bírálatot mondana politikánkról, mert ezzel rendkívül nagy segítséget nyújtana nekünk, és segítene az egész világon érlelődő forradalomnak is. Kautskytól azonban bírálat helyett hihetetlen elméleti zagyvalékot kapunk, amely a marxizmust liberalizmussá változtatja, a gyakorlatban pedig üres, rosszhiszemű, kispolgári kirohanásokat intéz a bolsevikok ellen. Ítéljen az olvasó:

„A nagybirtokot a forradalom következtében nem lehetett fenntartani. Ez azonnal világossá vált. Át kellett adni a parasztlakosságnak — ez elkerülhetetlenné vált…” (Nem igaz, Kautsky úr: ön a különböző osztályoknak a kérdéshez való viszonya helyett azt tolja előtérbe, ami az ön számára „világos”. A forradalom története bebizonyította, hogy a burzsoáknak a kispolgárokkal, mensevikekkel, eszerekkel alakított koalíciós kormánya a nagybirtok fenntartására irányuló politikát folytatott. Ezt különösen világosan bebizonyította Sz. Maszlov törvénye és a földbizottságok tagjainak letartóztatása. A proletariátus diktatúrája nélkül „a parasztlakosság” nem győzedelmeskedett volna a kapitalistával egyesült földbirtokos felett.)

„… Abban a kérdésben azonban, hogy ennek milyen formák közt kell megtörténnie, nem volt egység. Különböző megoldások voltak elképzelhetők …” (Kautskynak a legtöbb gondot a „szocialisták” „egysége” okozza, akárki húzódjék is meg ez alatt a név alatt. Arról megfeledkezik, hogy a kapitalista társadalom alapvető osztályainak különböző megoldásokra kell jutniok.) „. .. Szocialista szempontból a legcélszerűbb lett volna a nagybirtokokat állami tulajdonba venni, és azokkal a parasztokkal, akik eddig ott bérmunkásokként dolgoztak, szövetkezeti formák közt megműveltetni. Ez a megoldás azonban olyan földmunkásokat tételez fel, amilyenek Oroszországban nincsenek. Egy másik megoldás a nagybirtokok állami tulajdonba vétele és kis parcellákban a kevésföldű parasztoknak való bérbeadása lehetett volna. Ebben az esetben még megvalósult volna valami a szocializmusból…”

Kautsky, mint mindig, most is a jólismert „egyfelől nem lehet tagadni, másfelől el kell ismerni” formulával tér ki a kérdés elől. Egymás mellé állít különféle megoldásokat, anélkül hogy azzal az — egyedül reális, egyedül marxista — gondolattal foglalkoznék, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetnek milyen formái legyenek bizonyos különleges viszonyok között. Oroszországban vannak mezőgazdasági bérmunkások, de kis számban, s azt a Szovjethatalom által felvetett kérdést, hogy miképpen lehet áttérni a kommunális és a szövetkezeti földművelésre, Kautsky nem érintette. A legfurcsább azonban az, hogy Kautsky kis földparcellák bérbeadásában akar „valami szocializmusfélét” látni. Valójában ez — kispolgári jelszó és „szocializmusnak” itt nyoma sincs. Ha az „állam”, amely bérbeadja a földeket, nem Kommün típusú állam, hanem parlamentáris burzsoá köztársaság (és éppen ez Kautsky állandó feltevése), akkor a földnek kis parcellákban való bérbeadása tipikus liberális reform lesz.

Arról, hogy a Szovjethatalom megszüntetett minden földtulajdonjogot, Kautsky hallgat. Sőt mi több, hihetetlen hamisítást követ el és úgy idézi a Szovjethatalom dekrétumait, hogy a leglényegesebbet kihagyja.

Miután kijelenti, hogy a „kistermelés a termelési eszközök teljes magántulajdonára törekszik”, és hogy az Alkotmányozó Gyűlés lett volna az „egyetlen tekintély”, amely képes lett volna a földosztást megakadályozni (oly állítás ez, amelyen kacagni fognak Oroszországban, mert mindenki tudja, hogy a munkások és parasztok csak a Szovjeteket ismerik el tekintélynek, az Alkotmányozó Gyűlés pedig a csehszlovákok és a földesurak jelszavává lett) — Kautsky így folytatja:

„A szovjet kormány egyik legelső rendelete kimondta a következőket: 1. A földesúri földtulajdon azonnal, minden megváltás nélkül megszűnik. 2. A földesúri uradalmak, valamint valamennyi koronabirtok, kolostori és egyházi föld, minden élő és holt felszerelésükkel, gazdasági épületeikkel és minden tartozékukkal a földkérdésnek az Alkotmányozó Gyűlés által való eldöntéséig, a parasztküldöttek kerületi Szovjetjei járási földbizottságainak rendelkezésébe mennek át.”

Kautsky csak ezt a két pontot idézi, és levonja a következtetést:

„Az Alkotmányozó Gyűlésre való utalás holt betű maradt. Ténylegesen az egyes járások parasztjai azt tehették a földdel, amit akartak” (47. old.).

Íme a Kautsky-féle „bírálat” iskolapéldái! Íme a „tudós” mű, amely leginkább hamisításra hasonlít. A német olvasóval el akarják hitetni, hogy a bolsevikok a földmagántulajdon kérdésében kapituláltak a parasztság előtt! hogy a bolsevikok hagyták, hogy a parasztok („az egyes járások parasztjai”) külön- külön azt tegyék, amit akarnak!

A valóságban viszont a Kautsky által idézett dekrétum — az első, 1917 október 26-án (régi időszámítás szerint) kiadott dekrétum — nem két, hanem öt cikkelyből áll, plusz egy nyolc cikkelyes „utasításból”, és az utasításról ki van mondva, hogy „vezérfonalul kell szolgálnia”.

A dekrétum harmadik cikkelyében kimondja, hogy a gazdaságok „a nép kezébe” mennek át, hogy kötelező „pontos leltár felvétele az összes elkobzott javakról”, valamint ezeknek „legszigorúbb forradalmi védelme”. Az utasítás pedig azt mondja, hogy „a földmagántulajdonjog örökre megszűnik”, hogy „a földeket ott, ahol magas színvonalú gazdaságok vannak”, „nem kell felosztani”, hogy „az elkobzott földek egész élő és holt gazdasági felszerelése, megváltás nélkül, nagyságuktól és jelentőségüktől függően az állam, illetve a község kizárólagos használatába megy át”, és hogy „az egész föld a nép közös földalapját alkotja”.

Továbbá, az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásával egyidőben (1918. január 5), a III. Szovjetkongresszus elfogadta a „Deklarációt a dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól”, amely most a Szovjet Köztársaság Alaptörvényének részévé vált. A Deklaráció II. cikkelyének 1. pontja azt mondja, hogy a „földmagántulajdon megszűnik” és hogy „a mintagazdaságok és mezőgazdasági vállalatok nemzeti tulajdonnak nyilváníttatnak”.

Az Alkotmányozó Gyűlésre való utalás tehát nem maradt holt betű, mert egy másik általános népképviseleti intézmény, amely a parasztok szemében összehasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel rendelkezik, magára vállalta az agrárkérdés megoldását.

Továbbá 1918 február 6-án (19-én) nyilvánosságra hoztuk a föld szocializálásáról szóló törvényt, amely mégegyszer megerősíti a földmagántulajdon minden formájának megszüntetését és leszögezi, hogy mind a földdel, mind a magángazdaságok minden felszerelésével a szovjet hatóságok rendelkeznek a föderatív Szovjethatalom ellenőrzése mellett; a földdel való rendelkezés tekintetében ezeket a feladatokat jelöli meg:

„a szocialista gazdaságra való áttérés céljából a földművelésben az egyéni gazdaság rovására fejleszteni kell a kollektív gazdaságot, mely a munkával és termékekkel való gazdaságosság szempontjából előnyösebb” (11. cikkely, e pont).

Ez a törvény, amely bevezeti az egyenlősítő földhasználatot, arra az alapvető kérdésre, hogy „kinek van joga a föld használatára”, így felel:

(20. cikkely.) „A föld felületének egyes részeit az Oroszországi Föderatív Szovjet Köztársaság területén társadalmi vagy magáncélokra használhatják: A) Kulturális és művelődési célokra: 1. Az állam, a Szovjethatalom szervei (a föderális, területi, kormányzósági, kerületi, voloszty és községi hatóságok) útján. 2. Társadalmi szervezetek (a helyi Szovjethatóság ellenőrzésével és annak engedélyével). B) Mezőgazdasági célokra: 3. Mezőgazdasági kommunák. 4. Mezőgazdasági szövetkezetek. 5. Falusi közösségek. 6. Egyes családok és személyek…”

Az olvasó láthatja, hogy Kautsky teljesen kiforgatta a dolgot és teljesen hamis színben tüntette fel a német olvasó előtt a proletár állam agrárpolitikáját és agrártörvényhozását Oroszországban.

Az elméletileg fontos, alapvető jelentőségű kérdéseket Kautsky még csak fel sem tudta vetni!

Ezek a kérdések a következők:

(1) az egyenlősítő földhasználat és

(2) a föld nacionalizálása; — mind az egyik, mind a másik rendszabálynak viszonya általában a szocializmushoz és különösen a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenethez.

(3) A föld társas megművelése, mint átmenet a szétforgácsolt kisüzemű földművelésről a nagyüzeműre, a társadalmira; megfelel-e a szocializmus követelményeinek az a mód, ahogyan a szovjet törvényhozás ezt a kérdést kezeli?

Az első kérdéssel kapcsolatban mindenekelőtt a következő két alapvető tényt kell megállapítanunk: (a) a bolsevikok az 1905. év tapasztalatainak számbavétele során is (utalok például arra a munkámra, melynek tárgya: az agrárkérdés az első orosz forradalomban) rámutattak az egyenlősítő földhasználat jelszavának demokratikusan progresszív, demokratikus-forradalmi jelentőségére, és 1917-ben, már az Októberi Forradalom előtt, teljes határozottsággal beszéltek erről, (b) Amikor a bolsevikok megszavazták a föld szocializálásáról szóló törvényt — azt a törvényt, melynek az egyenlősítő földhasználat jelszava a „lelke” —, a bolsevikok a legfélreérthetetlenebbül és a leghatározottabban kijelentették: ez az eszme nem a mi eszménk, mi nem értünk egyet ezzel a jelszóval, de kötelességünknek tartjuk, hogy végrehajtsuk, mert a parasztok túlnyomó többsége ezt követeli. A dolgozók többségének eszméjén és követelésein pedig a dolgozóknak maguknak kell túljutniok; ezeket a követeléseket sem „megszüntetni”, sem rajtuk „átugorni” nem lehet. Mi, bolsevikok, segíteni fogunk a parasztságnak abban, hogy túljusson ezeken a kispolgári jelszavakon, hogy minél hamarabb és minél könnyebben áttérjen a szocialista jelszavakra.

A marxista teoretikusnak, aki tudományos elemzésével segíteni akarna a munkásforradalomnak, válaszolnia kellene először is arra: igaz-e az, hogy a földhasználat egyenlősítése eszméjének demokratikus-forradalmi jelentősége van, az a jelentősége, hogy következetesen végigviszi a polgári-demokratikus forradalmat? Másodszor, helyesen jártak-e el a bolsevikok, mikor megszavazták (és a leglojálisabban tiszteletben tartották) az egyenlősítésről szóló kispolgári törvényt?

Kautsky még arra sem volt képes, hogy észrevegye, mi a kérdés veleje elméleti szempontból!

Kautskynak sohasem sikerülne megcáfolnia azt, hogy az egyenlősítés eszméjének progresszív és forradalmi jelentősége van a burzsoá-demokratikus átalakulásban. Messzebb ez az átalakulás nem mehet. Mennél következetesebben megvalósul ez az átalakulás, annál világosabban, annál hamarább, annál könnyebben tárja fel a tömegek előtt a burzsoá-demokratikus megoldások elégtelenségét, annak elkerülhetetlenségét, hogy ezeknek kereteit átlépjék, hogy áttérjenek a szocializmusra.

A parasztság, mely lerázta magáról a cárizmust és a földesurakat, egyenlősítésről ábrándozik, és semmilyen erő sem tudta volna meggátolni ebben a parasztokat, akik a földesuraktól is és a burzsoá-parlamentáris köztársasági államtól is megszabadultak. A proletár azt mondja a parasztoknak: mi segítünk nektek abban, hogy eljussatok az „ideális” kapitalizmushoz, mert a földhasználat egyenlősítése a kapitalizmus ideális megvalósítása a kistermelő szempontjából. És ugyanakkor meg fogjuk nektek mutatni ennek elégtelenségét, s azt, hogy át kell térni a föld társas megművelésére.

Érdekes volna megnézni, hogyan próbálja Kautsky megcáfolni azt, hogy helyes, ha a proletariátus ilyen módon vezeti a parasztság harcát!

Kautsky jobbnak látta, ha kitér a kérdés elől. ..

Kautsky továbbá egyenesen becsapta német olvasóit, amikor eltitkolta előttük, hogy a Szovjethatalom a földtörvényben kifejezetten előnyben részesítette és első helyre állította a kommunákat és szövetkezeteket.

A parasztsággal együtt a polgári-demokratikus forradalom befejezéséig, — a parasztság szegény, proletár és félproletár részével együtt előre a szocialista forradalom felé! Ez volt a bolsevikok politikája és ez volt az egyetlen marxista politika.

Kautsky pedig tévelyeg és egyetlen kérdést sem tud helyesen felvetni! Egyrészt nem meri azt mondani, hogy a proletároknak szakítaniok kellett volna az egyenlősítés kérdésében a parasztsággal, mert érzi, hogy az ilyen szakítás ostobaság lett volna (azonkívül Kautsky 1905-ben, amikor még nem volt renegát, világosan és félreérthetetlenül síkraszállt a munkások és parasztok szövetsége, mint a forradalom győzelmének feltétele mellett). Másrészt Kautsky helyeslőleg idézi a mensevik Maszlov liberális közhelyeit, aki „bebizonyítja”, hogy a kispolgári egyenlőség utópikus és reakciós a szocializmus szempontjából, és elhallgatja, hogy az egyenlőségért, az egyenlősítésért folyó kispolgári harc haladó és forradalmi a burzsoá-demokratikus forradalom szempontjából.

Kautskynál e zűrzavarnak se vége, se hossza: jól jegyezzük meg, hogy Kautsky (1918-ban) kitart az orosz forradalom polgári jellege mellett. Kautsky (1918-ban) ezt követeli: ne lépjétek túl ezeket a kereteket! És ugyanez a Kautsky „valami szocializmusfélét” lát (a burzsoá forradalom szempontjából) abban a kispolgári reformban (vagyis az egyenlősítéshez való közeledésben), hogy kis földparcellákat osztanak szét a szegényparasztok között!!

Értse meg, aki tudja!

Kautsky ezenfelül elárulja, hogy nyárspolgár módjára képtelen egy meghatározott párt valóságos politikáját számbavenni. A mensevik Maszlov frázisait idézi, de nem kívánja látni a mensevik párt valóságos politikáját 1917-ben, amikor a mensevik párt, „koalícióban” a földbirtokosokkal és kadetokkal, ténylegesen a liberális agrárreformot és a földbirtokosokkal való megegyezést védelmezte (a bizonyíték: a földbizottságok tagjainak letartóztatása és Sz. Maszlov törvényjavaslata).

Kautsky nem vette észre, hogy P. Maszlovnak a kispolgári egyenlőség reakciós és utópikus jellegéről hangoztatott frázisai a valóságban azt a mensevik politikát takarják, amely a parasztok és a földbirtokosok közti megegyezésre (vagyis a parasztoknak a földbirtokosok által való becsapására) irányul a földbirtokosoknak a parasztok által való forradalmi megdöntése helyett.

Ez aztán a „marxista”!

Éppen a bolsevikok voltak azok, akik következetesen figyelembe vették a polgári-demokratikus és a szocialista forradalom közti különbséget: azzal, hogy végigvitték az előbbit, megnyitották az utóbbiba vezető átmenet kapuját. Ez az egyetlen forradalmi és az egyetlen marxista politika.

És hiába szajkózza Kautsky az ilyen foghíjas liberális szellemességeket: „A kisparasztok még sehol és sohasem tértek át elméleti érvek hatása alatt a kollektív termelésre” (50. old.).

Nagyon szellemes!

Egy nagy ország kisparasztjai sehol és sohasem állottak még proletár állam befolyása alatt.

A kisparasztok sehol és soha nem jutottak el a szegényparasztok és a gazdag parasztok közti nyílt, egészen a polgárháborúig menő osztályharcig olyan körülmények között, amikor a proletár államhatalom propagandával, politikailag, gazdaságilag és katonailag támogatja a szegényparasztokat.

A spekulánsok és gazdagok sehol és sohasem szedték még meg ennyire magukat a háborúban, és a paraszti tömegek sehol nem szegényedtek el ilyen mértékben.

Kautsky a régi dolgokat ismételgeti, a régi dolgokon kérődzik, és még csak gondolni sem mer a proletárdiktatúra új feladataira.

De mi történik akkor, kedves Kautsky, ha a parasztoknak nincs elég szerszámuk a kisüzemű termeléshez és a proletárállam segít nekik gépeket szerezni a föld kollektív megműveléséhez, vajon ez „elméleti meggyőzés”-e?

Térjünk át a föld nacionalizálásának kérdésére. A mi narodnyikjaink, köztük valamennyi baloldali eszer, tagadják, hogy a nálunk végrehajtott rendszabály a föld nacionalizálását jelenti. Elméletileg nincs igazuk. Ha az árutermelés és a kapitalizmus keretei közt maradunk, akkor a földmagántulajdon megszüntetése — a föld nacionalizálása. A „szocializálás” szó csak törekvést, kívánságot fejez ki, a szocializmusra való átmenet előkészítését.

Mi legyen tehát a marxisták álláspontja a föld nacionalizálása tekintetében?

Kautsky ezúttal sem képes arra, hogy felvesse az elméleti kérdést, vagy — ami még rosszabb — szántszándékkal kitér a kérdés elől, noha az orosz irodalomból ismeretes, hogy Kautsky tud azokról a régi vitákról, amelyek az orosz marxisták közt a föld nacionalizálásáról, a föld municipalizálásáról (a nagybirtokok átadása a helyi önkormányzatok kezébe), a földosztásról folytak.

A marxizmus egyenes kigúnyolása Kautskynak az az állítása, hogy a nagybirtokok átadása az állam kezébe és a kevésföldű parasztoknak való bérbeadásuk kis parcellákban, megvalósítana „valamit a szocializmusból”. Már rámutattunk arra, hogy ebben nincs semmi szocializmus. Sőt, nincs ebben következetesen végigvitt polgári-demokratikus forradalom sem. Kautskyt az a nagy szerencsétlenség érte, hogy rábízta magát a mensevikekre. Ebből a következő furcsa helyzet származott: a forradalmunk burzsoá jellegét védelmező Kautsky, aki azzal vádolja a bolsevikokat, hogy fejükbe vették, hogy a szocializmus felé haladnak, maga szocialista színben tüntet fel egy liberális reformot, anélkül hogy kiterjesztené ezt a reformot a földbirtokviszonyok terén uralkodó középkoriság teljes eltakarításáig! Kautsky tehát éppúgy, mint mensevik tanácsadói, a következetes burzsoá-demokratikus forradalom helyett a forradalomtól félő liberális burzsoáziát védi.

Valóban, miért csak a nagybirtokok menjenek át állami tulajdonba, nem pedig az egész föld? A liberális burzsoázia ezzel eléri, hogy a lehető legnagyobb mértékben fenntartja a régi viszonyokat (vagyis, hogy a legkevesebb a következetesség a forradalomban), és hogy a régihez való visszatérést nagymértékben megkönnyíti. A radikális, vagyis a polgári forradalmat következetesen végigvivő burzsoázia a föld nacionalizálásának jelszavát adja ki.

Kautskynak, aki oly réges-rég elmúlt időkben, csaknem 20 esztendővel ezelőtt, kitűnő marxista művet írt az agrárkérdésről, feltétlenül ismernie kell Marx utalásait arra nézve, hogy a föld nacionalizálása éppen a burzsoázia következetes jelszava. Kautsky kétségtelenül ismeri Marxnak Rodbertus-szal folytatott polémiáját, valamint nagyszerű fejtegetéseit „Értéktöbbletelméletek” című művében, ahol különösen szemléltetően mutatta meg a föld nacionalizálásának burzsoá-demokratikus értelemben vett forradalmi jelentőségét is.

A mensevik P. Maszlov, akit Kautsky oly szerencsétlenül választott tanácsadójául, tagadta annak a lehetőségét, hogy az orosz parasztok beleegyeznek az egész földnek (beleértve ebbe a paraszti földet is) nacionalizálásába. Maszlovnak ez a nézete bizonyos mértékig kapcsolatban lehetett „eredeti” elméletével (amelyben Marx burzsoá kritikusait szajkózza), mégpedig azzal, hogy tagadja az abszolút földjáradékot és elismeri a „csökkenő földhozam törvényét” (vagy ahogy Maszlov írta: „tényét”).

A valóságban már az 1905-ös forradalom idején kiderült, hogy Oroszország parasztjainak óriási többsége — az obscsina-parasztok és a külön telkek tulajdonosai egyaránt — az egész föld nacionalizálása mellett van. Ezt megerősítette az 1917-es forradalom, amely — miután a hatalom átment a proletariátus kezébe —, megvalósította a nacionalizálást. A bolsevikok hívek maradtak a marxizmushoz, és nem próbálták meg (Kautsky állítása ellenére, aki a legkisebb bizonyíték nélkül vádol minket ezzel) „átugorni” a burzsoá-demokratikus forradalmat. A bolsevikok mindenekelőtt a parasztság legradikálisabb, a legforradalmibb, a proletariátushoz legközelebb álló burzsoá-demokratikus ideológusait, vagyis a baloldali eszereket támogatták abban, hogy végrehajtsák mindazt, ami a gyakorlatban a föld nacionalizálását jelentette. Oroszországban a földmagántulajdon 1917 október 26-án, vagyis a proletárforradalom, a szocialista forradalom első napján megszűnt.

Ezzel megteremtettük az alapot, amely a kapitalizmus fejlődése szempontjából a legtökéletesebb (Kautsky ezt nem tagadhatja, hacsak nem szakít Marx-szal), és ugyanakkor olyan agrárrendszert hoztunk létre, amely a legrugalmasabb a szocializmushoz való átmenet szempontjából. Burzsoá-demokratikus szempontból Oroszország forradalmi parasztsága nem mehet messzebb: semmi sem lehet ebből a szempontból „ideálisabb”, mint a föld nacionalizálása és a földhasználat egyenlősége, semmi (ugyancsak ebből a szempontból) „radikálisabb” nem lehet. Éppen a bolsevikok, csakis a bolsevikok, csakis a proletárforradalom győzelme folytán segítettek a parasztságnak abban, hogy a polgári-demokratikus forradalmat valóban végigvigye. És csak ezzel tették meg a lehető legtöbbet a szocialista forradalomra való áttérés megkönnyítése és meggyorsítása érdekében.

Ebből megítélhető, hogy miféle hihetetlen zűrzavart tálal fel az olvasónak Kautsky, aki azzal vádolja a bolsevikokat, hogy nem értik meg a forradalom burzsoá jellegét, és aki maga annyira eltér a marxizmustól, hogy hallgat a föld nacionalizálásáról és a (burzsoá szempontból) legkevésbé forradalmi, liberális agrárreformot úgy tünteti fel, mintha abban volna „valami a szocializmusból”!

Itt eljutottunk a fentebb felvetett kérdések közül a harmadikhoz, ahhoz a kérdéshez, hogy a proletárdiktatúra Oroszországban mennyire tartotta szem előtt a föld társas megművelésére való áttérés szükségességét. Kautsky ebben a kérdésben megint elkövet olyasvalamit, ami szerfelett hasonlít a hamisításhoz: csupán egy bolsevik „téziseit” idézi, melyek a föld kollektív megművelésére való áttérés feladatáról szólnak! S miután e tézisek egyikét idézte, „teoretikusunk” diadalmasan kiált fel:

„Azzal, hogy valamit feladatnak nyilvánítunk, a feladat, sajnos, még nincs megoldva. A kollektív mezőgazdaság Oroszországban egyelőre arra van ítélve, hogy papíron maradjon. A kisparasztok még sehol és sohasem tértek át elméleti érvek hatása alatt a kollektív termelésre” (50. old.).

Párját ritkítja az az irodalmi szédelgés, amelyre Kautsky vetemedett. „Téziseket” idéz és ugyanakkor elhallgatja a Szovjethatalom törvényét. „Elméleti meggyőződésről” beszél, de hallgat a proletár államhatalomról, amelynek kezében vannak az üzemek és az áruk! Mindazt, amit a marxista Kautsky az „Agrárkérdésében 1899-ben írt arról, hogy milyen eszközök állnak a proletár állam rendelkezésére a kisparasztoknak a szocializmusba való fokozatos átvezetésére, a renegát Kautsky 1918-ban elfelejtette.

Persze néhányszáz állami támogatásban részesülő mezőgazdasági kommuna és szovjetgazdaság (vagyis az állam számlájára munkáskollektívák által megművelt nagygazdaság) — igen kevés. De lehet-e „kritikának” nevezni azt, hogy Kautsky ezt a tényt megkerüli?

A föld nacionalizálása, melyet Oroszországban a proletárdiktatúra valósított meg, a legjobban biztosította a burzsoá- demokratikus forradalom következetes megvalósítását — még abban az esetben is, ha az ellenforradalom győzelme visszafordítaná a fejlődést a nacionalizálástól a felosztás felé (ezt az eshetőséget külön megvizsgáltam az 1905-ös forradalom marxista agrárprogramjával foglalkozó könyvemben). Ezenkívül pedig a föld nacionalizálása nyújtotta a legtöbb lehetőséget a proletár államnak arra, hogy a földművelésben áttérjen a szocializmusra.

Összegezve: Kautsky az elmélet terén hihetetlen zagyvaságokat hordott össze, teljesen megtagadva a marxizmust, a gyakorlatban pedig a burzsoázia és annak reformizmusa előtt hajbókol. Szó, ami szó, szép kis bírálat!

* * *

Az ipar „gazdasági elemzése” Kautskynál a következő nagyszerű elmefuttatással kezdődik:

Oroszországban van kapitalista nagyipar. Nem lehet-e ezen az alapon felépíteni a szocialista termelést? „Így vélekedhetnénk, ha a szocializmus abból állna, hogy az egyes gyárak és bányák munkásai ezeket a gyárakat és bányákat birtokba veszik” (szószerint: eltulajdonítják), „abból a célból, hogy külön-külön gazdálkodjanak minden egyes ilyen gyárban” (52. old.). „Éppen ma, augusztus 5-én, amikor ezeket a sorokat írom — teszi hozzá Kautsky —, érkezett egy tudósítás Moszkvából Leninnek egy augusztus 2-i beszédéről, amelyben, mint közlik, a következőket mondta: «A munkások szilárdan kezükben tartják a gyárakat, a parasztok pedig nem fogják visszaadni a földet a földbirtokosoknak. » Ez a jelszó: a gyárat a munkásoknak, a földet a parasztoknak — ezideig nem szociáldemokrata, hanem anarcho-szindikalista jelszó volt” (52—53. old.).

Teljes egészében idéztük ezt az elmefuttatást, hogy az orosz munkások, akik azelőtt becsülték, mégpedig okkal becsülték Kautskyt, maguk lássák, milyen módszerekkel dolgozik ez a burzsoáziához átállott szökevény.

Gondoljuk csak meg: augusztus 5-én, amikor már a rendeletek tömege jelent meg a gyárak nacionalizálásáról Oroszországban, és egyetlenegy gyárat sem „tulajdonítottak el” a munkások, hanem valamennyit a köztársaság tulajdonába adták, augusztus 5-én Kautsky beszédem egyetlen mondatának nyilvánvalóan rosszhiszemű értelmezése alapján azt a gondolatot sugalmazza a német olvasónak, hogy Oroszországban a gyárakat az egyes munkásoknak adják át! És Kautsky ezután soktucatnyi soron át kérődzik azon az elcsépelt igazságon, hogy a gyárakat nem szabad egyenként átadni a munkásoknak!

Ez nem kritika, hanem a burzsoázia lakájának a fogása, akit a kapitalisták felbéreltek, hogy megrágalmazza a munkásforradalmat.

A gyárakat az államnak, vagy a községnek, vagy a fogyasztási szövetkezetnek kell átadni — írja újra meg újra Kautsky, és végül hozzáteszi:

„Most Oroszországban éppen erre az útra próbáltak rálépni…” Most!! Vagyis mit jelentsen ez? augusztusban? Hogy lehet az, hogy Kautsky nem tudta az ő Steinjénél, Akszelrodjánál vagy az orosz burzsoázia más barátainál a gyárakra vonatkozó rendeletek közül legalább egynek a fordítását megrendelni?

„… Hogy meddig jutott el ez a dolog, az még nem látható. A Szovjet Köztársaságnak ez az oldala mindenesetre nagyon érdekel minket, de egyelőre, sajnos, még teljesen homályban marad. Rendeletekben persze nincs hiány …” (Ezért hallgatja vagy leplezi el tartalmukat Kautsky olvasói előtt!), „de hiányzanak a megbízható értesülések ezeknek a rendeleteknek a hatásáról. Szocialista termelés lehetetlen mindenre kiterjedő, részletes, megbízható és gyorsan tájékoztató statisztika nélkül. Ilyet a Szovjet Köztársaság mindezideig nem tudott teremteni. Az, amit gazdasági ténykedéseiről hallunk, szerfelett ellentmondó és egyáltalán nem ellenőrizhető. Ez is a diktatúrának és a demokrácia elnyomásának egyik eredménye. Nincs sajtó- és szólásszabadság …” (53. old.).

Így írják hát a történelmet! A kapitalisták és a dutovisták „szabad” sajtójából bezzeg kapna Kautsky értesüléseket a munkások kezébe átment gyárakról… Igazán remek ez az osztályok felett álló „komoly tudós”! Kautsky még csak érinteni sem kíván egyetlenegyet sem a közül a végtelen sok tény közül, amelyek arról tanúskodnak, hogy a gyárak kizárólag a köztársaság kezébe mennek át, hogy velük a Szovjethatalom szerve, a Legfőbb Népgazdasági Tanács rendelkezik, amely túlnyomórészt a munkások szakszervezeteinek választott képviselőiből áll. Kautsky makacsul, a tokbabújt ember önfejűségével, egyre ezt hajtogatja: adjatok nekem békés demokráciát, polgárháború nélkül, diktatúra nélkül, jó statisztikával (a Szovjet Köztársaság statisztikai intézetet létesített és bevonta ebbe a munkába Oroszország legjobb statisztikusait, de természetesen ideális statisztikát nem lehet egyhamar teremteni). Egyszóval, forradalmat forradalom nélkül, ádáz harc nélkül, erőszak nélkül — ezt követeli Kautsky. Ez ugyanolyan, mintha valaki sztrájkokat követelne, de úgy, hogy ne lobbanjon lángra a munkások és a munkáltatók szenvedélye. Különböztesse meg aztán valaki az ilyen „szocialistát” a tucatliberális bürokratától!I

lyen „ténybeli adatokra” támaszkodik Kautsky, vagyis szándékosan, a legnagyobb megvetéssel kitér rengeteg tény elől, amikor arra a „következtetésre” jut:

„Kétséges, vajon az orosz proletariátus többet kapott-e a Szovjet Köztársaságtól tényleges gyakorlati vívmányokban, nem pedig rendeletekben, mint amennyit az Alkotmányozó Gyűléstől kapott volna, ahol éppúgy, mint a Szovjetekben, szocialisták — noha más árnyalatúak — voltak túlnyomó többségben” (58. old.).

Gyöngyszem, ugyebár? Tanácsoljuk Kautsky tisztelőinek, hogy ezt a mondást minél szélesebb körben terjesszék az orosz munkások között, mert politikai süllyedésének felmérésére ennél jobb anyagot Kautsky nem adhatott. Kerenszkij is „szocialista” volt, munkás elvtársak, csak „más árnyalatú”! A történész Kautsky megelégszik a cégérrel, a névvel, melyet a jobboldali eszerek és mensevikek „felvettek”. Azokról a tényekről, melyek azt tanúsítják, hogy Kerenszkij alatt a mensevikek és a jobboldali eszerek támogatták az imperialista politikát és a burzsoázia rablásait, a történész Kautsky hallani sem akar és szerényen elhallgatja, hogy az Alkotmányozó Gyűlés éppen az imperialista háború és a burzsoá diktatúra e hőseinek adott többséget. És ezt nevezi „gazdasági elemzésnek”!..

Befejezésül lássuk a „gazdasági elemzésnek” még egy kis példáját:

„.. . A Szovjet Köztársaság fennállásának kilenc hónapja alatt, ahelyett hogy általános jólétet teremtett volna, kénytelen volt azt magyarázni, hogy mi az oka az általános ínségnek” (41. old.).

A kadetok hozzászoktattak minket az ilyen okoskodáshoz. A burzsoázia kiszolgálói Oroszországban mind így okoskodnak: teremtsetek — úgymond — 9 hónap alatt általános jólétet — a négyéves pusztító háború után, akkor, amikor a külföldi tőke mindenben segíti a burzsoázia szabotázsát és felkeléseit Oroszországban. A valóságban egyáltalán semmi különbség, a különbségnek még az árnyéka sincs már Kautsky és az ellenforradalmi burzsoá között. Az édeskés álszocialista beszédek azt ismétlik, amit durván, köntörfalazás és szépítgetés nélkül Oroszországban a kornyilovisták, dutovisták és krasznovisták mondanak.

* * *

A fenti sorokat 1918. november 9-én írtam. A 9-éről 10-ére virradó éjjel hírek érkeztek Németországból arról, hogy kitört a győzelmes forradalom, először Kielben és más északi és tengerparti városokban, ahol a hatalom átment a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei kezébe, azután Berlinben, ahol szintén átment a hatalom a Szovjetek kezébe.

A befejezés, amelynek megírása a Kautskyról és a proletárforradalomról szóló brosúrához még hátra volt, feleslegessé válik.

1918. november 10.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa