““A LENINI STÍLUS”” bővebben

"/>

“A LENINI STÍLUS”

Így élt Lenin

A LENINI STÍLUS

A sok felvonulás, a mauzóleumi kegyhely, a hódolat előírt rendje, félek, hogy elárasztja émelyítő kenettel a lenini egyszerűséget.

A világsajtót annak idején bejárta egy fénykép – most is sokszor elővesszük, magyarázzuk -: Lenin a Komintern III. kongresszusán a szónoki emelvény lépcsőjén ül, kényelmetlen pózban görnyed, s egy kis papírra vagy noteszba buzgón jegyezget valamit. Egész legendakör támadt már körülötte: lám, Lenin milyen szerény volt, nem restellt a lépcsőre ülni sem. Csakhogy Lenin személyisége, minél jobban megismerjük, annál inkább ellenáll a legendáknak. Nem tudjuk, miért ült a lépcsőre. Meglehet, egyszerűen csak fáradt volt, vagy hirtelen föl akart jegyezni valamit, és a lépcső volt a legközelebbi ülőhely. De az biztos, hogy eszébe sem jutott, hogy ezzel valami feltűnőt csinál, hogy ez valahogy szokatlan egy államfőtől.

Idegen volt tőle minden effajta póz. Az államfő ruháját éppoly természetes egyszerűséggel viselte, mint a rabét, a száműzöttét, a bujdosóét. Életrendjén, szokásain felnőttkorban már keveset változtatott.

Beszédeinek, cikkeinek, tanulmányainak stílusa mindvégig póztalan, inkább száraz, semmint szónokias. Nem finomra csiszolt fordulatokkal, hanem a felsorakozott tények erejével, érveinek, gondolatainak súlyával győz meg.

Rendkívül gyorsan teremtett kapcsolatot a legkülönbözőbb emberekkel. Mihail Romm, a neves filmrendező személyes emléke alapján írta meg, hogyan beszélt Lenin a polgárháború egyik legnehezebb időszakában egy moszkvai moziban, meglehetősen szedett-vedett hallgatósággal:

„Egy katonaruhás, idősebb ember beszélt. Talán a katonai körzet valamelyik komisszárja volt, lehet, hogy Podvojszkij, de az is lehet, hogy más – nem emlékszem. Nem hagyták beszélni, közbekiabáltak:

– Könnyen beszélsz, neked bagaria csizmád van, mi meg bocskorban járunk!
– De szép a zubbonyod, ugyan nézd meg a mi ruhánkat!
– Mondd, komisszár, mit zabáltál ma? Kóstolnád csak a mi levesünket!

1920-at írtunk. Tombolt az éhínség, dúlt a polgárháború. A kommunisták a fronton voltak. Rajtunk kívül a teremben kizárólag asszonyok – munkásnők – ültek. Férfit alig- alig lehetett látni. A komisszár, ahogy tudott replikázott.

És akkor a hátsó ajtón a mozi színpadára – ahol még asztal, sőt szék sem volt – belépett Lenin. Nem ismertük meg. Sem őt, sem arcképét nem láttuk soha. De a munkásnők közül néhányan már hallották beszélni, s a termen végighullámzott: »Lenin, Lenin«…

Lenin a jelek szerint rögtön megérezte, hogy a helyzet bonyolult, és felbecsülte a hallgatóságot. Előrejött, egészen a színpad legszélére. A terem elcsendesedett. Az előadó így szólt:

– Jó, hogy eljött, Vlagyimir Iljics!… Ő Lenin elvtárs! – fordult felénk. – Átadom önnek a szót, Vlagyimir Iljics.

Lenin nagyon figyelmesen végignézett a termen. Végigment az emelvény szélén, úgy tetszett, mindegyikünknek jól a szemébe néz. Megállt. Aztán ránk kacsintott azzal a szemével, amelyiket az előadó nem láthatott. Aztán, még mindig bennünket nézve, azt mondta a szónoknak:

– Ugyan, hogy gondolja? Ön kezdte, ön is folytassa, mi pedig figyelmesen meghallgatjuk.

Kitört a nevetés. Hiszen Lenin már észrevette, hogy nem figyelünk a szónokra! Rejtett humorú megjegyzésével egyszeriben megnyerte a terem rokonszenvét. Szövetségeséül fogadott mindnyájunkat, azt mondta: »mi«, vagyis ő és mindazok, akik a teremben ülnek…

A szónok gyorsan befejezte beszédét. Azután Lenin következett. Nagyon egyszerűen beszélt, szavaiból komolyság és bizalom áradt. Érvekkel indokolta, miért kell harcolnunk (akkor kezdődött a háború Lengyelországgal), miért nem köthetünk még békét, miért kell a frontra újabb utánpótlás, és miért lesz még legalább egy évig rossz az élelmezési helyzet.

Nem tudom, azért-e, mert Vlagyimir Iljics a színpad szélénél fel-alá járva beszélt, s arcát mindig a nézőtér felé fordította, de mindnyájan valami különös kontaktust éreztünk vele. Néha megállt, és nagy figyelemmel nézegette azokat a küldötteket, akik éppen szemben ültek. Folytatta a beszédet, de közben mintha tekintetével azt kérdezte volna: megértenek-e engem, egyetértenek-e velem?…

”Valahány an kremlbeli lakásán meglátogatták, mindenkinek feltűnt: milyen szegényesen lakik. Kis szobájában csak a legszükségesebb, nagyon egyszerű bútorok álltak. És mindenütt rengeteg könyv, térkép, jegyzet. Lenin egyetlen „luxusát” a könyvek jelentették. A Népbiztosok Tanácsának fogadóterme melletti szobában tartotta több mint tízezer kötetből álló „kézikönyvtárát”. Kérőlapok, könyvtári cédulák tanúsítják: gyakran fordult nyilvános könyvtárakhoz is. Beülni már nem volt ideje – némely nehezen megszerezhető könyvet csak egy-egy éjszakára kért kölcsön.

Továbbra is szeretett – és még többet szeretett volna – sétálni. Már Petrográdban kétségbe ejtette a Szmolnij őrségét azzal, hogy esténként, a bizonytalan állapotok ellenére, ha ideje engedte, egyedül vagy feleségével sétálni indult. Szokását Moszkvában is megtartotta. Gyűlésekre, a környékre is, gépkocsivezetőjével kettesben, minden kíséret nélkül járt. Volt, hogy elakadtak a mély hóban, s egyedül ballagott kilométereket segítségért. Egyszer fegyveres banditák támadták meg őket – szerencsére „politikamentes” rablók voltak, nem Lenin, hanem a kocsi kellett nekik.

De több ízben kíséreltek meg ellene merényletet. 1918. augusztus 30-án pedig a Michelson- (ma: Vlagyimir Iljics-) gyárban tartott gyűlés után egy Kaplan nevű eszer nő dumdum golyókkal súlyosan megsebesítette. Az egyik golyó a bal vállát érte, a másik a tüdőcsúcsba hatolt. Lenin állapota aggasztó volt; nagyon sok vért vesztett, magas láza volt, vérmérgezés fenyegette. Szervezete azonban rendkívül szívósnak bizonyult, hamarosan jobban lett, s maga nyugtatgatta hozzátartozóit, munkatársait, orvosait: „Semmiség, ez minden forradalmárral megeshet.”

A merénylet nagy felháborodást keltett országszerte. Rémhírek is szárnyra keltek. Mikor már felkelhetett, munkatársai arra kérték: a közvélemény megnyugtatása végett fényképeztesse le magát. Lenin azonban nem szeretett fényképezkedni. Boncs-Brujevics hát cselhez folyamodott. Filmoperatőröket bújtatott el a Kreml udvarán, s mikor Leninnel sétálni mentek, élénk beszélgetéssel lekötötte figyelmét, hogy a filmesek zavartalanul dolgozhassanak.

Rövid lábadozás után ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Rengeteg tennivaló várt rá: megkezdődött a polgárháború, megindult a tőkés nagyhatalmak intervenciója. A szovjet államot megint életveszély fenyegette. Szervezni kellett a védelmet és ellentámadásokat, meg kellett küzdeni a legkülönfélébb cárpárti és anarchista összeesküvésekkel, járvánnyal banditizmussal, tudatlansággal és éhínséggel.

Ezerfelé tudott figyelni. Hiteles feljegyzések tanúsítják: ezekben a nagyon nehéz időkben is nagy gondot fordított a népművelésre és a könyvkiadásra – különösen ismeretterjesztő könyvek meg jó szépirodalom népszerű kiadását sürgette, de nem hagyta békén Lunacsarszkijt amiatt sem, hogy kezdjék meg a munkát az orosz nyelv új értelmező szótárának összeállítására -, mérnökökkel találmányokról, tudósokkal tudományszervezési problémákról tárgyalt. Személyesen válaszolt rengeteg levélre, akkor is, ha a legeldugottabb falvakból érkeztek. Veszekedett bürokratákkal, heves vitákat folytatott pártbeli elvtársaival. Közben a legmesszebbmenően gondoskodott ugyanezekről az emberekről. Fennmaradt például olyan levele, amely szerint az egyik népbiztost „szigorúan meg kell róni, mert gondatlanul bánik a népvagyonnal – tulajdon egészségével”. Gorkijt – akivel pedig nem sokkal korábban, s részben ez idő tájt is, a gorombaságig menő vitái voltak elvi kérdésekről – valósággal bombázta leveleivel: törődjön egészségével, gyógyíttassa magát, menjen szanatóriumba, vagy ha kell, külföldre.

Figyelme mindezek mellett egyre inkább a nemzetközi munkásmozgalomra irányult. 1919-ben megírta A proletárforradalom és a renegát Kautsky című művét. Ebben a vitairatban a nagy tekintélyű nyugat-európai szociáldemokrata vezetővel, a marxizmus hajdani kiváló interpretátorával, de később forradalomellenessé lett „revideálójával”, Kautskyval polemizálva megvédi a marxizmus forradalom- és államelméletét, és a nemzetközi munkásmozgalom számára összegezi az orosz forradalom első tapasztalatait.

Ebben az időben – nem kis mértékben az Októberi Forradalom hatására – Európában és Ázsiában forradalmi fellendülés kezdődött. Nyomában szerveződött és erősödött a szociáldemokrata baloldal; sokfelé forradalmi csoportok, majd önálló kommunista pártok alakultak. (Mint ismeretes, Magyarországon a kommunista párt 1918 novemberében alakult meg.) Lenin, aki képtelenségnek tartotta a forradalom exportját, nagy súlyt helyezett a forradalmárok nemzetközi együttműködésére. Kezdeményezésére alakult meg Moszkvában 1919 tavaszán a III., a Kommunista Internacionálé, mely az ő életében négy kongresszust tartott, s melynek mindennapi munkájában betegségének súlyosra fordultáig igen tevékenyen részt vett.

Itt kell megjegyezni, hogy Lenin már 1914-ben gondolt arra, hogy – a megalkuvóvá lett szociáldemokráciától megkülönböztetendő – a forradalmi szociáldemokratáknak, kommunistáknak, kellene nevezniük magukat. Az orosz párt mindjárt a forradalom győzelme utáni első kongresszusán, 1918 márciusában felvette a kommunista nevet. „.. .Amikor megkezdjük a szocialista átalakításokat, világosan ki kell tűznünk magunk elé a célt, amely felé ezek az átalakítások végső fokon irányulnak, nevezetesen… a kommunista társadalom megteremtését…” – mondta ekkor Lenin.

Az európai forradalmi fellendülés kiemelkedő állomása volt az 1918. őszi magyarországi polgári forradalom s még inkább az 1919 márciusában létrejött proletárhatalom, a Magyar Tanácsköztársaság. Lenin kezdettől nagy jelentőséget tulajdonított a magyarországi eseményeknek, nyomban kinyilvánította szolidaritását a Tanácsköztársasággal, s – nagyon tapintatosan – tanácsokat is adott vezetőinek, a veszélyekre is figyelmeztette őket. Egyszersmind tudományosan elemezte a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatát; vizsgálta, mennyiben azonos az orosz forradalommal, s milyen vonásaiban különbözik tőle. Lenin ezzel mintegy a proletárforradalmak lehetséges útjait és módozatait kutatta.

„A magyar proletárforradalom – írta a magyar munkásokhoz küldött híres üdvözletében – még a vakot is látóvá teszi. A proletárdiktatúrára való átmenet formája Magyarországon egészen más, mint Oroszországban… Annál világosabban domborodik ki most a szovjethatalom lényege: most sehol a világon nem lehetséges semmiféle más olyan hatalom, amelyet a dolgozók, élükön a proletariátussal, támogatnának, mint a szovjethatalom, a proletariátus diktatúrája”

Lenin Üdvözlete a nemzetközi munkásmozgalom egyik alapokmánya. Számtalanszor elemezték – és bizonyára még sokszor fogják elemezni. Itt csak egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, arra, amire a fenti rövid idézetben kétszer ismétlődő „most” szócska is utal, nevezetesen, hogy Lenin még ebben az ünnepélyes hangú üdvözletben is mekkora hangsúlyt helyezett a konkrétságra, a tényleges helyzet tudomásulvételére, s az ennek megfelelő következtetések levonására.

Politikai zsenialitásának jellemző vonása, hogy gondolkozásában a merész fantázia szigorú valóságérzékkel párosult. Ennek szellemében íródott 1920-ban közreadott A ,,baloldaliság” mint a kommunizmus gyermekbetegsége című munkája is. Részint a forradalmi fellendülés hatására, részint a forradalmi mozgalmak vereségei nyomán, s a megalkuvó szociáldemokratákkal szembefordulásképpen, a kommunista pártokban világszerte bizonyos szektaszellem, a tömegektől való elszakadás jele kezdett mutatkozni, s némely kommunisták sokfelé túlzó, a valóságos helyzetnek ellentmondó tervekkel, programokkal léptek fel. Ezekkel vitatkozik Lenin, szokása szerint igen keményen, rámutatva, hogy a túlzó „baloldaliság” éppen olyan veszélyes, mint a megalkuvás, hogy kalandorság minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a politika átugorja a fejlődés törvényszerű szakaszait. A párt politikájának valamennyi osztály erő szigorúan objektív és tudományos számbavételén kell alapulnia – hangoztatta Lenin. A valóságtól való elszakadás súlyos hibákhoz vezet. A tömegektől való elszigetelés pedig: a mozgalom halála.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com