Címke: ideológia

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

1

A régi időkben a hadviselő felek korlátlanul rendelkeztek az általuk megszállt területekkel. Tetszésük szerint pusztíthatták a megszállt országot, legyilkolhatták vagy fogságba hurcolhatták lakosait, és eltulajdoníthatták azok egész vagyonát. A XVIII. és XIX. században azonban nagy változások következtek be, s ezek betetőzéseként a hágai békekonferencia 1907-ben elfogadta „A szárazföldi hadviselés törvényeire és szokásaira vonatkozó hágai rendelkezéseket”.

Ezeknek a rendelkezéseknek 46. pontja előírta, hogy „a becsületet és a családi jogokat, az egyéni élet biztonságát és a magántulajdont, valamint a vallási meggyőződést és a vallás szabad gyakorlatát tiszteletben kell tartani”*. 1913. évi törvénycikkek. Budapest. Révai Testvérek, 1914. 316. old.* A németek azonban a második világháborúban az általuk megszállt területeken e cikkely valamennyi pontját megszegték.

Milliószámra hurcolták el otthonaikból az embereket, deportálták, rabszolgasorba taszították őket; a túszok és a megtorlásul elfogottak ezreit gyilkolták le; százával hajtottak végre indokolatlan megtorló intézkedéseket; városokat és falvakat tettek a földdel egyenlővé; sok ezer hold termőföldet tettek tönkre a felperzselt föld taktikájának alkalmazásával; sokmillió zsidót öltek meg; sokszázezer ártatlan polgári lakost gyilkoltak le tömegmészárlások során; gettókat romboltak le, és lakóikat meggyilkolták vagy koncentrációs és megsemmisítő táborokba hurcolták. Minden nyersanyagot, hulladékot és gépet elvittek, és a német gazdaság céljaira használták fel; valamennyi megszállt országban általános jelenség volt az, hogy rátették a kezüket műkincsekre, bútorokra, ruhaneműekre.

1942 augusztusában az egyes országokban működő német megszálló hatóságok vezető tisztviselőinek értekezletén Göring kijelentette: „Isten a megmondhatója, hogy Önöket nem azért küldték a megszállt területekre, hogy a vezetésük alá került népek jólétét mozdítsák elő, hanem azért, hogy az utolsó cseppig préseljenek ki belőlük mindent, s ezáltal biztosíthassuk a német nép életét. Ezt várom én az Önök erőfeszítéseitől. Ennek az idegen népekről való folytonos gondoskodásnak most már egyszersmindenkorra véget kell érnie. Nem érdekel engem, ha az Önökre bízott népek éheznek.”

A megszálló hatóságok tudatosan arra törekedtek, hogy megfélemlítsék a lakosságot, s mindent és mindenkit könyörtelenül kihasználjanak a német háborús erőfeszítések érdekében.

Az 1949. évi genfi egyezmény megkötése előtt a nemzetközi jog bizonyos körülmények között megengedte ugyan túszok szedését, de azok kivégzését — hacsak nem követtek el főbenjáró bűnt, amelyért megfelelő formák között elítélték őket — kifejezetten eltiltja az 1907. évi hágai egyezmény 50. cikkelye, amely kimondja: „Az egész lakosságot nem lehet pénzbüntetéssel vagy másnemű büntetéssel sújtani egyes egyének cselekményei miatt, amelyekért az egész lakosság egyetemlegesen felelősnek nem tekinthető”*. Ugyanott.*

Lord Wright 1948-ban a „The British Year Book of International Law”-ban (A nemzetközi jog brit évkönyve) e kérdésről közölt fejtegetéseiben a következőket írta: „Szilárd meggyőződésem szerint, amelyet jogi elvekre és tekintélyes forrásművekre alapozok, túszoknak (ide értendők a megtorlásul letartóztatott egyének is) a megölése ellentétben áll a hadijoggal, semmi körülmények között nem engedhető meg, és gyilkosságnak minősül.”

Ugyanezt az álláspontot már a XVII. században nem kisebb tekintély is képviselte, mint Grotius „De Jure Belli ac Pacis” című művében, amelyből Lord Wright cikkében a következő részletet idézi:

„Túszokat nem lehet kivégezni, hacsak maguk nem követtek el valamilyen bűntettet … a régi időben általában azt tartották, hogy minden egyes ember ugyanúgy rendelkezik életével, mint a tulajdonában levő dolgokkal, és hogy ez a rendelkezési jog hallgatólagos vagy kifejezett egyetértéssel a személyekről átszállt az államra. Nem kell tehát csodálkoznunk, ha azt olvassuk, hogy személy szerint ártatlan túszokat végeztek ki valamely, államuk által elkövetett bűntettért. De most, amikor egy igazabb felismerés arra tanított bennünket, hogy az emberélettel csak Isten rendelkezhet, ebből az következik, hogy a maga egyéni beleegyezése révén senki sem ruházhat fel valaki mást az élettel — akár a maga életével, akár valamely polgártársának életével — való rendelkezés jogával.”

A túszok és megtorlásul letartóztatott egyének* Van különbség — noha az áldozat számára ez aligha érdekes — a túszok és a megtorlásul letartóztatott egyének között. Az előbbieket azért veszik őrizetbe, hogy életűkkel álljanak jót annak a közösségnek megfelelő magatartásáért, amelyhez tartoznak; az utóbbiakat valamely incidens bekövetkezte után tartóztatják le, és megtorlásképpen vagy bosszúból végzik ki őket. Mindkét esetben ártatlan áldozatok vesztik életüket mások által elkövetett vétkekért.* agyonlövésének gyakorlatát a német hatóságok általában valamennyi katonailag megszállt országban bevezették.

Franciaországban az 1940-ben megkötött fegyverszüneti egyezmény létrejötte után a német megszálló hatóságok eleinte békülékeny magatartást tanúsítottak. Azt remélték, hogy be tudják vonni Franciaországot Anglia, majd pedig az Amerikai Egyesült Államok ellen folytatott háborújukba, s minden rendelkezésükre álló eszközzel a lehető legszorosabb együttműködésre és szövetkezésre akarták bírni a francia népet.

De ez a reményük meddő maradt; hiába alkalmazták ezt az enyhe bánásmódot, nem érhették el vele kitűzött céljukat. Mivel a franciák ellenállása egyre fokozódott, a méltányosság és nyájasság álarca egy-kettőre lehullott a megszállókról, hiszen csak látszat, puszta tettetés volt az egész, s a nácik megint igazi valójukban mutatkoztak. A dinant-i, laoni, senlisi túszok kivégzése, amely 1914-ben felháborította a civilizált világot, elhalványult azok mellett a tömeggyilkosságok mellett, amelyeket a hitleristák Oradour-sur-Glane-ban, Lidicében, a Balkánon, Varsóban, Oroszországban és az Ardeatine-barlangokban követtek el.

1940 vége felé Franciaországban már megszokott látvánnyá váltak a feketekeretes vörös plakátok, amelyeket Párizs és országszerte számtalan város és falu házaira ragasztottak. Ezeken hozták nyilvánosságra azokat a kivégzéseket, amelyeket a németek ellen elkövetett merényletek miatt megtorlásként hajtottak végre a túszokon.

1940 szeptemberében a Franciaországban állomásozó német haderők főparancsnoka úgy határozta meg a túszok fogalmát, hogy azok „olyan személyek, akik életükkel felelnek a lakosság kifogástalan magatartásáért. Sorsuk alakulásáért tehát honfitársaik felelősek. Éppen ezért a lakosságot nyilvánosan meg kell fenyegetnünk, hogy a túszokat tesszük majd felelőssé az egyes egyének által elkövetett ellenséges cselekményekért.”

A mások által elkövetett merényletekért való felelősségnek ez az ártatlan emberekre való áthárítása volt a megszálló hatóságok hivatalos politikája és gyakorlata, s intézkedéseket léptettek életbe annak biztosítására, hogy meg is valósítsák fenyegetéseiket. A rendelet megállapítása szerint „a valóra nem váltható fenyegetések a gyengeség benyomását keltik”.

Ez az elv megkapta a legmagasabb hivatalos elismerést 1941 szeptemberében, amikor Keitel aláírásával megjelent egy általános rendelkezés. Ez a rendelet a háború egész tartama alatt érvényben maradt, és a német megszállás alákerült Franciaország, Belgium, Norvégia, Hollandia, Dánia, Ukrajna, Szerbia, Szaloniki, Görögország és Kréta német katonai parancsnokainak szólt.

A Szovjetuniót illetően a rendelet meghatározta, hogy minden egyes meggyilkolt német katona halálának megtorlásául 50—100 kommunistát kell kivégezni. Ezt a rendeletet később, még ugyanennek a hónapnak a folyamán megerősítették, és ezen alapult Stülpnagelnek az a hírhedt rendelkezése, amelyet Franciaországban „túsz-szabályzatnak” neveztek.

Ez a rendelet igen nagy fontosságú, minthogy pontosan megmutatja, milyen eljárást követett a franciaországi német katonai parancsnokság a túszokkal szemben. Íme néhány kivonat belőle:

„I. 1941 augusztus 22-én a következő közleményt hoztam nyilvánosságra: «1941 augusztus 21-én reggel egy Párizsban elkövetett gyilkos merénylet során megölték a német fegyveres erők egyik tagját.»
Ezért elrendelem:
1. Augusztus 23-tól kezdve minden olyan franciát, akit a franciaországi német hatóságok, vagy pedig azok megbízásából más hatóságok bármiféle őrizetben tartanak, túsznak kell tekinteni.
2. Ha akármilyen további merénylet fordulna elő, a merénylet súlyosságának arányában meghatározandó számú túszt agyon kell lőni.

III. Az 1941 augusztus 22-i hirdetményem, továbbá 1941 szeptember 19-i rendeletem alapján (amelyeket a II. szakasz ismertetett) a következő csoportokhoz tartozó személyek minősülnek túszoknak. (Itt hat ilyen csoportot sorol fel a rendelet.)

1. Túsz-listák.
   Ha olyan merénylet fordul elő, amely 1941 augusztus 21-i közleményem értelmében túszok agyonlövetését teszi szükségessé, a kivégzést a parancs értelmében azonnal végre kell hajtani. Ezért az egyes körzetek parancsnokainak a körzetükben szedett túszok közül ki kell választaniuk azokat, akiknek kivégzése valamely gyakorlati szempontból figyelembe jöhet, és ezek nevét rá kell vezetni egy túsz-listára. Ezek a listák alapul fognak szolgálni a kivégzés szükségessége esetén hozzám beterjesztendő javaslatok számára.”

Az eddigi tapasztalatok alapján az ilyen erőszakos cselekmények végrehajtói kommunista vagy anarchista terrorbandák tagjai. Ezért a körzeti parancsnokok a letartóztatottak közül válogassák ki azokat a személyeket, akiknek kivégzése a múltban vallott kommunista vagy anarchista nézeteik, illetve az ilyen szervezetekben betöltött funkcióik miatt amúgy is kívánatos. A kiválogatásnál tartsák szem előtt, hogy minél ismertebbek azok a túszok, akikről köztudomásúvá válik, hogy a kivégzendők között vannak, annál elrettentőbb lesz ennek a hatása magukra a merényletek elkövetőire és azokra a francia vagy külföldi személyekre, akik erkölcsileg felelősek a terrorcselekményekért és a szabotázsokért.

Túsz-listát kell készíteni a de Gaulle-lal rokonszenvező foglyokról.”

Egyben elkészítették az összes túszok nevét tartalmazó listát.

„A listáknak körzetenként körülbelül 150 nevet, a nagy-párizsi parancsnokság számára pedig körülbelül 400 nevet kell tartalmazniuk. A körzeti parancsnokok mindig azokat vegyék fel listáikra, akiknek utolsó lakhelyük vagy állandó lakhelyük az ő körzetük területén volt, mivel a kivégzendő személyeket lehetőleg annak a körzetnek lakosai közül kell kiválogatni, ahol a cselekményt elkövették.”

Ezután következnek a kivégzésre vonatkozó utasítások, az utolsó szakasz pedig a következőképpen végződik:

„A holttestek eltemetése alkalmával nem szabad több kivégzettet ugyanabban a temetőben közös sírba temetni, nehogy zarándokhelyek létesüljenek, amelyek akár most, akár később a németellenes propaganda központjaivá válhatnak. Ezért szükség esetén különböző helyekre kell temetni a kivégzetteket.”

Hasonló parancsot adott ki Belgiumban von Falkenhausen tábornok, Hollandiában Seyss-Inquart Gauleiter, Norvégiában pedig von Falkenhorst tábornok.

Ez a politika nem járt mindig azzal az eredménnyel, amit kiagyalói vártak tőle. Így például Belgiumból Falkenhausen Keitelhez intézett alább idézett levelében bírálta a túszok kivégzésének elvét — nem emberiességből, hanem a célszerűség szempontjából.

„A mellékelt lista feltünteti a hatásköröm alá tartozó területen a mai napig kivégzett túszok nevét, és felsorolja azokat a merényleteket, amelyek megtorlásaként lövettem agyon a túszokat. Számos esetben, különösen a legsúlyosabb merényletekkel kapcsolatban, később letartóztatták és elítélték a tetteseket.

Az eredmény kétségtelenül igén kevéssé kielégítő. Ezek a kivégzések ahelyett, hogy elrettentésül szolgálnának, mélyen sértik a lakosság jogérzékét, és megingatják biztonságérzetét; áthidalják a kommunizmus által befolyásolt emberek és a lakosság többi része közötti szakadékot; a nép minden rétegét gyűlölettel töltik el a megszálló erőkkel szemben, és hatásos lázító anyagot szolgáltatnak az ellenséges propagandának.

Aláírás: von Falkenhausen”

Falkenhausen több alkalommal is panaszkodott az OKW-nek Keitel rendeletének gyászos következményei miatt. Ismételten rámutatott arra, hogy több esetben a szabotálókat csak az ártatlan túszok agyonlövetése után fogták el, és hogy az igazi tettesek gyakran nem tartoztak ugyanazokhoz a társadalmi körökhöz, mint a kivégzett túszok. Ez gyűlöletet szított a lakosságnak azon rétegeiben is, amelyek előzőleg passzív magatartást tanúsítottak. 1942 vége felé Keitel újabb figyelmeztetést kapott, ezúttal a Wehrmacht hollandiai parancsnokától, aki beszámolt arról, hogy igen előkelő túszokat lövetett agyon Rotterdamban, majd pedig leszögezte, hogy ez rendkívüli hatással volt a közvéleményre. Mindabból, amit a németek a megszállás kezdete óta tettek — már pedig alig gondolható el olyan szörnyűség, amit el ne követtek volna —, semminek sem volt ilyen hatása, semmi sem keltett ilyen gyűlöletet irántuk. Számos aláírt és névtelen levél érkezett a német főhadiszállásra. A beszámoló a következő szavakkal végződött: „Egyszóval eddig még sohasem tapasztaltunk ekkora gyűlöletet és ilyen mérvű rosszallást, mint amilyen most még az igen kevés valóban németbarát holland soraiban is megnyilvánul.”

Keitelt azonban mindez nem érdekelte. 1941 szeptember 16-i rendeletét a háború egész tartama alatt nem vonta vissza, és Franciaországban egymagában több mint 29 000 túszt végeztek ki.

A német megszálló hatóságok időnként felhívták a lakosságot, hogy ne tanúsítson ellenállást, és azokat a franciákat, akikről azt remélték, hogy árulókká és besúgókká válnak, arra biztatták, hogy jelentsék fel a hazájukhoz hű honfitársaikat.

Az alábbiakban közöljük egy ilyen felhívás szövegét, amelyet 1941 szeptemberében bocsátottak ki:

„Elismerem, hogy a lakosság nagy többsége tisztában van kötelességével, azzal, hogy segítenie kell a hatóságokat, amelyek lankadatlan erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a lakosság érdekében fenntartsák a rendet és a nyugalmat az országban.

De vannak közöttetek a Németországgal szemben ellenséges hatalmak fizetett ügynökei is, kommunista bűnöző elemek, akiknek egyetlen céljuk, hogy egyenetlenséget szítsanak a megszálló hatalom és a francia nép között … Nem tűröm tovább, hogy ezek a gyilkosok veszélyeztessék a német katonák életét. A legszigorúbb intézkedések életbeléptetésétől sem fogok visszariadni kötelességem teljesítése érdekében … Felhívással fordulok hozzátok valamennyietekhez, közigazgatásotokhoz és rendőrségetekhez, hogy nagyfokú éberségetekkel és aktív személyes közreműködésetekkel segítsetek a bűnösök letartóztatásában. A bűnös akciók megelőzésével és leleplezésével el kell kerülni egy olyan kritikus helyzet kialakulását, amely szerencsétlenségbe döntené az országot.

Az, aki lesből lövöldöz német katonákra, holott azok csak kötelességüket teljesítik itt, és a normális körülmények fenntartásán őrködnek, nem hazafi, hanem gyáva gyilkos és minden tisztességes ember ellensége.

Franciák! Számítok rá, hogy megértitek ezeket az intézkedéseket, amelyeket a ti érdeketekben léptetek életbe.

Aláírás: von Stülpnagel”

Csodálatos, hogy Németország, amely hetven év alatt háromszor tört be Franciaországba, ilyen kevéssé ismeri ellenfelének lelkialkatát.

1941 októberében hajtották végre „a cháteaubriant-i és bordeaux-i kivégzéseket”. Október 21-én a következő hirdetmény jelent meg a Le Phare című újságban:

„Hirdetmény. Anglia és Moszkva zsoldjában álló gyáva bűnözők tegnap reggel orvul meggyilkolták Nantes katonai parancsnokát. Eddig még nem kerültek elő a gyilkosok. E bűntett megtorlásául elrendeltem, hogy egyelőre ötven túszt lőjenek agyon. Az elkövetett bűntett súlyosságára való tekintettel további ötven túszt fogok kivégeztetni, ha a bűnösöket 1941 október 23. éjfélig nem sikerül letartóztatni.”

Pucheu*, Pucheut 1944-ben egy algíri francia haditörvényszék halálra ítélte és kivégezte.* a vichyi kormány belügyminisztere, listát állított össze, amelyen hatvan, Cháteaubriant-ban őrizetben tartott francia — állítólag csupa veszedelmes kommunista — neve szerepelt, s ezt a listát von Stülpnagel tábornok rendelkezésére bocsátotta.

A túszok közül huszonhetet Cháteaubriant-ban lőttek agyon, és Moyon apát, aki jelen volt a kivégzésen, így számolt be arról még ugyanazon a napon készített feljegyzésében:

„Gyönyörű őszi nap volt. Egészen szokatlanul enyhe volt az idő. Reggel óta melegen sütött a nap. A városban mindenki napi munkáját végezte. Nagy volt az élénkség a városban, mert szerda, tehát piacnap volt. A lakosság az újságokból és Nantes-ból származó értesülések alapján tudta, hogy ott megöltek egy magasrangú tisztet, de nem akarta elhinni, hogy valóban ilyen kegyetlen és ilyen sok személyt érintő megtorlásokat alkalmaznak. A choiseuli táborban a német hatóságok néhány nappal előbb elkülönítettek több foglyot, hogy túszként bánjanak velük abban az esetben, ha a megszálló erők ellen valamilyen merényletre kerül sor. Közülük válogatták ki azokat, akiket aznap este ki akartak végezni.

A bére-i plébános éppen elkészült ebédjével, amikor Moreau úr, a choiseuli tábor parancsnoka megjelent a plébánián, és néhány szóban közölte látogatása célját. Lecornu úr, a cháteaubriant-i alprefektus küldte, hogy értesítse a plébánost a choiseuli «politikai foglyok» közül kiválogatott huszonhét ember aznap délutánra kitűzött kivégzéséről, s hogy megkérje, jöjjön azonnal a táborba, és legyen mellettük.

A pap kész volt eleget tenni kívánságának, és azonnal a táborba ment. Az alprefektus már ott volt, és közölte a foglyokkal szörnyű sorsukat … Hirtelen motorberregés hallatszott. Az ajtót, amelyet becsuktam, amikor beléptem a helyiségbe, hogy magunk között legyünk, hirtelen felrántották, és bilincsekkel kezükben francia rendőrök léptek be. Egy német tábori lelkész is volt velük. Ez hozzám fordult: «Plébános úr, mondta, az ön küldetése véget ért, azonnal távoznia kell.»

Szigorú utasítást adtak arra, hogy egyetlen francia sem tartózkodhat a kőbánya területén, ahol a kivégzést végrehajtják. Csak annyit tudtam meg, hogy a túszokat három kilences csoportban végezték ki, hogy egyikük sem hagyta bekötni a szemét, hogy a fiatal Mocquet eszméletlenül esett össze, és hogy utolsó kiáltásként egy lelkes «Vive la France» harsant fel e hősök ajkán.”

Egy Roussel nevű rendőrtiszt látta, amikor az elítélteket délután Cháteaubriant-on keresztül elszállították; négy német teherkocsin vitték őket, amelyek élén egy német tiszt haladt vezérkari kocsiban. Az elítéltek meg voltak bilincselve; hazafias dalokat énekeltek: a ,,Marseillaise”-t és a „Chant du Départ”-t. Az egyik teherautóban fegyveres német katonák voltak.

Mintegy két órával később a teherautók visszatértek a kőbányából, a kivégzés színhelyéről, és behajtottak a kastély udvarára, ahol azután egy pincében helyezték el a holttesteket addig, amíg a koporsók elkészülnek.

Roussel közlése szerint másnap, október 23-án „a holttesteket koporsókba helyezték; egyetlen francia sem lehetett jelen, és német őrszemek álltak a kastély valamennyi bejáratánál. A koporsókat azután hármasával kilenc különböző környékbeli helység temetőjében helyezték el. A németek ügyeltek arra, hogy olyan helységeket válasszanak, amelyek kívül esnek a rendszeres autóbuszközlekedésen, nyilván mert el akarták kerülni azt, hogy a lakosság tömegesen keresse fel ezeknek a mártíroknak a sírját.”

Mindössze két nappal később a németek Bordeaux-ban további ötven foglyot lőttek agyon megtorlásként. Ezeket száz olyan személy közül válogatták ki, akiket október 22-én tartóztattak le, s akikről tudták, hogy szimpatizálnak a Kommunista Párttal vagy a degaulleista mozgalommal. Ezeket a megtorló intézkedéseket von Faber Du Faur tábornok az alább közölt levélben jelentette be a gironde-i prefektusnak:

„Bordeaux, 1941 október 23.
Gironde prefektusának, Bordeaux.
Reiners, a haditanács tagja ellen elkövetett alávaló gyilkos merénylet megtorlásául Franciaország katonai parancsnoka elrendelte ötven túsz kivégzését. A kivégzést holnap hajtják végre.

Ha a gyilkosok igen rövid időn belül nem kerülnek kézre, további intézkedések fognak következni, ugyanúgy, mint a nantes-i esetben. Van szerencsém ezt a határozatot az ön tudomására hozni.

Aláírás: von Faber Du Faur,
a kerületi katonai közigazgatás főnöke”

Sok más esetben is agyonlőttek túszokat megtorlásképpen. 1942 szeptemberében a párizsi Rex moziban több német katonát megtámadtak; megtorlásul 116 túszt végeztek ki.

A Párizs környékén levő romainville-i erőd a háború óta a párizsiak zarándokhelye lett. A megszállás idején túszokat őriztek itt, s közülük válogatták ki azokat az áldozatokat, akiket a megszálló hatalmak ellen elkövetett támadások megtorlásaként agyonlőnek.

Egyikük, egy Rabate nevű francia, aki a szerencsésen életbenmaradott kevesek közé tartozik, beszámolt egyik-másik fogoly sorsáról.

„Néhányat közülünk átvittek a Santé (párizsi börtön) német részlegébe, de legtöbbünket a Cherche-Midi (ugyancsak Párizsban levő) katonai fogdába szállították. Sorban egymásután berendeltek a Rue des Saussaies-be, ahol egy Gestapo-tiszt kihallgatott bennünket. Némelyikünknek kínzás közben összetörték a végtagjait. A Gestapo-tiszt, aki kihallgatott, kijelentette: «Rabate, itt aztán beszélnie kell. Langevin professzor veje, Jacques Solomon is büszke volt, amikor bekerült ide: összetörtük a csontjait.»

Rövid ideig, öt hónapig tartottak bennünket a Cherche-Midi-ben, majd 1942 augusztus 24-én átszállítottak a romainville-i erődbe. Sem nem írhattunk, sem nem kaphattunk leveleket, celláink ajtaján pedig ez a felirat állt: «Alles verboten» (Minden tilos). Egész napi élelmünk háromnegyed liter zöldséglevesből és 200 gramm fekete kenyérből állt. Sohasem kaptuk meg azt a süteményt, amit a Vöröskereszt és a Quakerek Egyesülete küldött a fogházba a politikai foglyok számára. Romainville-ben «NN» foglyoknak* Lásd 97. old.* minősítettek bennünket.”

Észak-Franciaországban, amely Belgiummal együtt von Falkenhausen tábornok igazgatása alatt állt, ugyanez volt a helyzet. És ez volt a helyzet Hollandiában, valamint Norvégiában is. A németek valamennyi nyugat-európai országban rendszeresen túszokat végeztek ki az ellenállók akcióinak megtorlásaképpen.

Ezeknek a kivégzéseknek sohasem volt törvényes alapjuk. A kivégzéseket mindig az előtt hajtották végre, mielőtt bármit is tettek volna annak érdekében, hogy kinyomozzák és kézrekerítsék az igazi tetteseket. Sok esetben a támadások végrehajtóit röviddel az után tartóztatták le, hogy ártatlan túszok életűket áldozták, vagy amint a németek mondták, „megbűnhődtek” honfitársaik ellenállásáért*. Éppen ezért, aligha meglepő, hogy az 1949. évi genfi egyezmény 3. paragrafusa kifejezetten eltiltja, hogy „bármikor és bárhol” túszokat szedjenek.*

1941 végén Hitler már arra a meggyőződésre jutott, hogy azok az eddigi intézkedések, amelyeket a német megszállók ellen elkövetett merényletek végrehajtóinak megbüntetésére hoztak, nem kielégítőek. Ezért úgy döntött, hogy azontúl csak olyan eseteket szabad német hadbíróságok elé vinni, amelyekben a tett elkövetésétől számított nyolc napon belül meg lehet tartani a bírósági tárgyalást, és amelyeknél előre bizonyosnak tekinthető, hogy halálos ítéletet fognak hozni.

Ezért kiadta az 1941 december 7-i keltű „éj és köd” („Nacht und Nebel”) elnevezésű rendeletet. A rendelet értelmében azokat a megszállt területeken élő nem német polgári lakosokat, akiket azzal vádoltak, hogy merényletet követtek el a megszálló erők ellen, titokban Németországba kellett szállítani (innen a rendelet elnevezése), hacsak nem volt biztosra vehető, hogy amennyiben a vádlottat hazájában hadbíróság elé állítják, a bíróság halálos ítéletet fog hozni.

Hitlernek az volt a véleménye, hogy ilyen esetekben a megszállt ország lakosai bármilyen enyhébb ítéletet a gyengeség jelének tekintenének, és hogy a halálos ítéleten kívül egyedül olyan módon lehet elriasztani azokat, akik ugyancsak merényletek végrehajtását forgatják a fejükben, hogy a fogoly sorsát illetően bizonytalanságban hagyják családját és a helyi lakosságot.

Egy bizalmas levélben, amely a Führernek e rendelkezésre vonatkozóan az Abwehrhez (kémelhárító szervezet) intézett utasításait tartalmazta, az ilyen foglyokkal való bánásmód új szabályairól egyebek között ez állt: „A foglyokat a jövőben titokban kell Németországba szállítani … ezek az intézkedések elrettentő hatással lesznek, mert a) a foglyok nyomtalanul el fognak tűnni, és b) hollétükről és sorsukról semmilyen felvilágosítást sem szabad adni.”

Ezt az elgondolást később még egy fokkal továbbvitték azáltal, hogy alkalmazták azt, amit hivatalosan „a gyilkosok és szabotőrök családtagjai kollektív felelősségének” neveztek. Ezentúl valahányszor a megszálló erők egyik tagját meggyilkolták, vagy szabotázst követtek el fontos objektumoknál, nemcsak a tetteseket kellett agyonlőni, hanem valamennyi férfi- és tizenhatéven felüli nőrokonaikat is koncentrációs táborokba kellett szállítani, ha pedig magukat a tetteseket nem tudták letartóztatni, akkor helyettük családtagjaikat lehetett kivégezni.

Nem kell azonban azt hinni, hogy e rendelkezés értelmében minden „NN”-foglyot — így nevezték ugyanis ezeket — miután Németországba ért, törvényszék elé állítottak. A legtöbb esetben sohasem került sor semmiféle bírósági tárgyalásra. Ha pedig az „NN” eljárás keretében valakit mégis polgári vagy hadbíróság elé állítottak, akkor rendszerint nem engedték szembesíteni azokkal a tanúkkal, akiknek a vallomásai alapján emeltek vádat ellene, és nem idéztethetett meg mentőtanúkat. Gyakran egyáltalán nem is emeltek előzetes vádat az „NN”-foglyok ellen, és azok csak néhány perccel a tárgyalás megnyitása előtt tudták meg, milyen vád alapján fognak ítélkezni felettük. A tárgyalásokat a nyilvánosság kizárásával tartották. Komédia volt az egész eljárás, és annak is szánták.

1944-ben Hitler utasítására a Gestapo vette át a bíróságoktól az „NN”-ügyeket, és senki sem tagadja, hogy ennek az eljárásnak a keretében a megszállt területeken sokezer polgári lakost tartóztattak le, bíróság elé állították őket, ítélkeztek felettük, és kivégezték őket, vagy pedig embertelen körülmények között börtönökbe, koncentrációs táborokba zárták őket, ahonnan csak kevesen tértek vissza.

Az egyik legemlékezetesebb háborús bűntett a csehszlovákiai Lidice falu lerombolása és lakosai nagy részének legyilkolása volt. Ezzel Reinhard Heydrichnek, Csehország és Morvaország helytartójának partizánok által történt agyonlövését akarták megtorolni.

A németek 1942 június 9-én késő éjjel jelentek meg a faluban, és azonnal elrendelték, hogy valamennyi lakos hagyja el házát, vegye magához pénzét és értéktárgyait, és gyülekezzék a falu főterén. Mindenki engedelmeskedett, kivéve egy asszonyt, aki gyermekével együtt szökni próbált; mindkettőjüket nyomban lelőtték. A nőket és a gyermekeket a Gestapo az iskolába zárta; ott töltötték az éjszakát.

Június 10-én hajnalban a falu valamennyi férfilakosát az egyik gazdaság csűrjeiben és istállóudvarán gyűjtötték össze, majd a kertbe hajtották és tízesével agyonlőtték őket. Addig folytatták a mészárlást, míg a falu 172 felnőtt férfi lakosát mind ki nem végezték. Ezután a gyilkosokat a lábuknál heverő hullákkal — akárcsak egy fácánvadászat résztvevőit zsákmányukkal — lefényképezték.

A nők egy részét Prágába vitték, és ott lőtték agyon. 195 nőt a ravensbrücki koncentrációs táborba szállítottak, ahol negyvenkettő a szörnyű bánásmód következtében pusztult el, hetet gázzal öltek meg, hárman pedig nyomtalanul eltűntek. Négy asszonyt, akiknek újszülött gyermekük volt, ugyancsak koncentrációs táborba küldtek, csecsemőiket pedig meggyilkolták.

A falu lerombolása után néhány nappal valamennyi gyermeket elkülönítették anyjától. Közülük kilencvenet egy gneisenaui koncentrációs táborba szállítottak, és ezeket senki sem látta többé. A kisebb gyermekeket egy Prágában létesített német kórházba vitték, ahol a „faji kérdések szakértői” megvizsgálták őket, és mérlegelték, vajon megütik-e a náci elmélet szerinti árja felsőbbrendű faj mértékét, és alkalmasak-e arra, hogy német családok örökbefogadják őket. Azokat, akiket ezek az áltudományos vizsgálatok megfelelőnek minősítettek, Németországba küldték, hogy ott német nevek alatt németnek neveljék őket. Ezeknek teljesen nyomuk veszett. Azokat, akiket nem megfelelőknek nyilvánítottak, Lengyelországba küldték „Sonderbehandlung”* Különleges elbánás”, ami azt jelentette, hogy a treblinkai gázkamrákban kivégezték őket.* céljából.

A falu papjának, a hetvenhárom éves Sternbeck tisztelendőnek felajánlották, hogy szabadon engedik, ha megtagadja gyülekezetét. Amikor erre nem volt hajlandó, megkínozták, és szeme láttára megszentségtelenítették templomát. Gyülekezetének férfi tagjaival együtt végezték ki őt is, mert kijelentette, hogy együtt akar meghalni híveivel, akikkel harmincöt esztendeig élt együtt.

Június 10-én estére egyetlen élő lakos sem maradt a faluban. A férfiak holttesteit közös sírba dobták; a házakat kifosztották, majd pedig felgyújtották. Amikor már csak a puszta falak meredeztek, azokat is lerombolták, hogy kő kövön ne maradjon. A falmaradványokat elhordták, a földet felszántották, és az egész területet szögesdróttal vették körül, hogy örökké kopár pusztaság maradjon, figyelmeztetőül a csehek számára.

A németek 1942 június 11-én a Der Neue Tag című újságban a következő hivatalos jelentést adták ki erről a gyalázatosságról.

„A Heydrich SS-Obergruppenführer gyilkosainak felkutatására indított nyomozás során kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a Kladno közelében levő Lidice lakossága támogatást és segítséget nyújtott a bűntett elkövetőinek. Az idevágó bizonyítékokat, noha kihallgatásokra is került sor, a falu lakosainak közreműködése nélkül szereztük meg. A tettesekkel való bebizonyított kapcsolatukat még súlyosbítja az, hogy egyéb olyan cselekményeket is követtek el, amelyekkel ártani akartak a Birodalomnak; lazító iratokat rejtegettek, fegyvert és lőszert halmoztak fel, illegális rádióleadójuk volt, nagy mennyiséget gyűjtöttek össze olyan élelmiszerekből, amelyeket a lakosság jegyre kap, továbbá az is bebizonyosodott, hogy egyes falubeliek ellenséges idegen államok hadseregében szolgálnak. Mivel e falu lakosai Heydrich meggyilkolásával kapcsolatos tevékenységük és a tetteseknek nyújtott segítségük révén a kihirdetett törvényeket megbocsáthatatlan módon megszegték — a falu felnőtt férfilakosait agyonlőtték, az asszonyokat koncentrációs táborba szállították, a gyermekeket pedig megfelelő nevelőintézetekben helyezték el. A falu házait földig rombolták, és a helység nevét törölték az összes helységnévtárakból.”

A Franciaországban ártatlanul kiontott vér a megszállás utolsó három évében már mindent elborító áradattá dagadt. Ahogy nőtt az elnyomás, úgy fokozódott az ellenállás. Amikor nyilvánvalóvá vált a németek előtt, hogy az „együttműködés” politikája csődöt mondott, a terror eszközéhez nyúltak.

1943-ban már azt a látszatot sem igyekezték kelteni, hogy azokra, akik megsértik rendeleteiket, törvényes eljárás útján szabnak ki büntetést. 1943 januárjában von Falkenhausen, Észak-Franciaország egy részének és Belgiumnak a katonai parancsnoka elrendelte, hogy ha bárkinél is robbanóanyagot, lőszert, vagy bármilyen lőfegyvert találnak, amire nincs engedélye, „azt a jövőben bírósági eljárás nélkül azonnal agyonlövik”.

Azt gondolhatná az ember ennek alapján, hogy a németek a „maquis-kat” franktirőröknek tekintették; de nyilvánvaló, hogy a Francia Belső Fegyveres Erőket — ez volt a maquis-k tulajdonképpeni neve — irreguláris csapatoknak, következésképpen a francia fegyveres erők egyik legális tényezőjének tekintették.

Ez kiviláglik a következő kivonatból, amelyet a wiesbadeni bizottsághoz intézett „Hazafiak ellen elkövetett terrorista akciók” című memorandumból idézünk.

„Az ellenség olyan szervezeteket hozott létre, amelyek egyáltalán nem hajlandók elismerni a vichyi francia kormány szuverenitását, és amelyeket létszámuknál, fegyverzetüknél és vezetésük módszerénél fogva tulajdonképpen katonai alakulatoknak kellene nevezni … ezek a forradalmi egységek a Németország ellen harcoló haderők egy részének tekintik magukat. Eisenhower tábornok az ő parancsnoksága alatt álló csapatoknak nyilvánította a Franciaországban harcoló terroristákat. E csapatok ellen irányulnak az elnyomó intézkedések.”

De ha elfogták őket, nem részesültek abban a védelemben, vagy abban a bánásmódban, amelyre a nemzetközi jog értelmében a hadviselők fegyveres erőinek hadifogságba került valamennyi tagja igényt tarthat.

Keitel az OKW nevében elrendelte, hogy akit szabotázscselekmény közben tettenérnek, azt a helyszínen agyon kell lőni,— ez nem is kifogásolható —, akit pedig elfogtak, azt át kell szállítani a SIPO, vagy az SD legközelebbi helyi kirendeltségére. Minden olyan nőt, aki nem vett ugyan részt ellenséges cselekményekben, de helyesli azok elkövetését, „munkára kell beosztani”. A valóságos helyzetnek ez a mesteri álcázása valójában azt jelentette, hogy ezeket a nőket olyan körülmények között, ahogyan marhákat szokás szállítani, Németországba deportálták, munkatáborba küldték, ahol rabszolga módjára dolgoztatták őket, míg csak el nem pusztultak, vagy annyira le nem romlottak, hogy tovább már nem lehetett kizsákmányolni őket. Azt, hogy ez utóbbi esetben mi történt velük, a későbbiek során ismertetjük*. Lásd az V. és a VI. fejezetet.*

A megszállt területeken mindazokat a polgári lakosokat, akiket a közbiztonság szempontjából veszélyesnek tartottak — ahelyett, hogy a szokásos eljárásnak megfelelően hazájukban internálták volna őket — „át kellett adni az SD-nek”. Ez is igen ártatlanul hangzik mindazok számára, akik nem tudják, hogy mi volt valójában és milyen célt szolgált az SD, vagy hogy mi történt azokkal, akiket „átadtak” neki. Az SD ugyanis a korbácsot, a hüvelykszorítót, a fejszorítót, a kéz- és lábujjak körmeinek kitépését, a koncentrációs tábort, a gázkamrát jelentette.

Keitel rendelkezése értelmében a SIPO-nak és az SD-nek jogában állt bírói döntés nélkül kivégzéseket végrehajtani. Ezek a rendelkezések valamennyi nyugat-európai megszállt területen érvényben voltak.

Szabad emberek előtt nyilvánvaló, hogy ez sommás rendőrbíráskodás volt: bárkit, aki a németek megszállta országok egyikében élt, a helybeli Sicherheitspolizei akármelyik viszonylag alacsonyrangú hivatalnoka, okkal vagy ok nélkül, sommás eljárással halálra ítélhetett és kivégeztethetett. Se vád, se bizonyíték, se védekezés. Nap nap után megismétlődött, s nem lehet másként nevezni, mint gyilkosságnak.

Hollandiában a Rauter ellen megkísérelt merénylet után Seyss-Inquart Gauleiter kihirdette, hogy „a megszállt Németalföld egész területén azonnal érvénybe lép a sommás rendőrbíráskodás”. Ismeretes, hogy több mint négyezer holland állampolgárt végeztek ki ilyen eljárás alapján.

Belgiumban az ország felszabadulása idején, 1944 szeptemberében érték el a tetőfokot azok a bűntettek, amelyeket a német csapatok a polgári lakossággal, s a német hadsereg ellen harcoló legális ellenálló erők tagjaival szemben követtek el.

A németek Graide-nél megtámadták az ellenálló erők egyik táborát. Ez jogukban állt, valamint az is, hogy foglyul ejtsék azokat, akiket nem öltek meg szabályos harcban a hadművelet során. A német csapatok távozása után azonban tizenöt rettenetesen megcsonkított hulla maradt a harctéren. A németek lefűrészelt hegyű golyókat használtak*. Minden írni-olvasni tudó német katona tudta, hogy ez tilos, hiszen zsoldkönyvében olvashatta „A német katona hadviselésre vonatkozó tízparancsolatát”, amelynek ötödik parancsolata így hangzik: „Tilos a dum-dum golyó használata, és más lövedéket sem szabad dum-dum golyóvá átalakítani.” Lásd a Függeléket.* A megölt foglyok közül kettőt először bunkósbotokkal vertek, majd pedig revolverrel tarkón lőtték őket.

1944 szeptember 6-án a belga földalatti hadsereg többszáz tagja a Cháteau de Forét-ban szállásolta el magát. A németek értesültek arról, hogy a különítmény el akarja hagyni táborhelyét, és körülzárták a kastélyt. Azok közül a partizánok közül, akik megpróbáltak áttörni a német csapatok gyűrűjén, többen elestek, mások pedig fogságba kerültek. A német csapatok ekkor a kastély felé nyomultak, és pajzsként maguk előtt hajtották ezeket a foglyokat. Kétórás küzdelem után a belgák lőszere elfogyott, a harc elcsöndesült, s ekkor a németek azt ígérték azoknak a partizánoknak, akik még mindig kitartottak, hogy ha megadják magukat, megkímélik életüket. A németek megszegték ígéretüket. Az életbenmaradott belgák közül sokat előbb megkínoztak, s azután kivégeztek. A holttesteket leöntötték benzinnel, és a kastélyt felgyújtották.

1944 decemberében von Rundstedt megállította hátráló csapatait, s egy utolsó, kétségbeesett ellentámadást indított, mielőtt visszahúzódott a belga-német határ mögé. Az ellentámadás kezdetén a német csapatok elérték a marche—bastogne-i utat és elfoglalták Bande falut. Ezek a csapatok — a Wehrmacht tagjai voltak — tisztességesen viselkedtek, és nem kegyetlenkedtek.

Kissé távolabb, az út mentén azonban az SD ellenőrző állomást állított fel. 1944 december 24-én, vasárnap reggel egy Gestapo-osztag érkezett a faluba, s körülbelül 70 férfilakost letartóztatott. Még a templomba is behatoltak, ahol éppen a nagymise folyt, s őrizetbe vették a gyülekezet több tagját. Az osztag parancsnoka kijelentette, hogy csak személyazonossági lapjaik megvizsgálása végett viszik őket az ellenőrző állomásra, és estére, mire beköszönt a karácsony, otthon lesznek.

Egyidejűleg az SD-nek egy másik osztaga a szomszédos Grune faluban tartóztatott le több lakost. A letartóztatottakat mindkét faluból egy Bande határában álló kiégett fűrészmalomba vitték — itt volt elhelyezve az ellenőrző állomás — és ott kihallgatták őket.

A kihallgatás után az idősebb férfiakat szabadon bocsátották, a fiatalabbakat egy fészerhez vezették, s ott zsebkendőjük kivételével minden holmijukat elvették tőlük. Három sorba sorakoztatták fel őket, és tarkójukra kulcsolt kézzel kellett menetelniök az országúton, míg egy Bertrand nevű ember kiégett házához nem értek.

Itt arccal az útnak és háttal a házak felé fordulva meg kellett állniuk. Így álltak egy darabig a hóban, hét géppisztolyos SS-legény őrizete alatt. Az a tiszt, aki a kihallgatást vezette, ottmaradt az őrség parancsnokaként.

Nemsokára megkezdődött a mészárlás. Egy őrmester lépett a hátulsó sor balszélén álló fogolyhoz, vállára tette kezét, és egyenesen Bertrand házának kapuja alá vezette. A foglyokat egyenként vezették a kapu alá. Amint egy fogoly belépett a kapun, az SS-tiszt, aki úgy helyezkedett el a bejáratnál, hogy az út felől nem lehetett észrevenni, tarkón lőtte az áldozatot, és a holttestet egy rúgással a pincébe taszította, amely fedetlenül tátongott, mivel a ház égésekor a földszint beomlott.

Harminchárom embert akartak így kivégezni. Mikor már húszat meggyilkoltak, egy Léon Praile nevű fiatal belga következett soron. Magas, erős, szélesvállú fiú volt. Észrevette, hogy az őt kísérő őrmester egészen elérzékenyült, s erre megfordult, teljes erejéből arcába vágott, és leütötte. A zűrzavarban Prailenek sikerült elmenekülnie, az éjszakát az erdőben töltötte, majd pedig nagybátyjának, a helység polgármesterének tanyáján egy csűrben rejtőzött.

De csak 6 menekült meg, a többi harminckettőt mind meggyilkolták. Az egész vidéket vastag hó borította ezekben a hetekben, és a németek a holttesteket deszkákkal is befedték, amelyeket az egyik beomlott házban találtak. Senkit sem engedtek a Bertrand-ház közelébe, és így Praile kivételével még csak nem is gyanították az emberek, hogy mi történt. A falubeliek azt hitték, hogy barátaikat és szomszédaikat Németországba vitték kényszermunkára.

1945 január 10-én a németek kiürítették Bande-ot, és másnap bevonultak az angol csapatok. A polgármester, aki unokaöccsétől értesült a történtekről, felkereste a parancsnokló angol tisztet, és megkérte, hogy jöjjön vele a bűntett színhelyére. Amikor eltávolították a deszkákat és a havat, harminckét holttestet találtak. Mindegyiken koponyaalapi lőtt seb volt.

Ezt a bűntettet megtorlásként hajtották végre. 1944 szeptemberében, amikor az előrenyomuló Szövetségesek elől kelet felé visszahúzódó német csapatok ugyancsak átvonultak Bande-on, három német katonát a szomszédos erdőkben megöltek. Spaan hadnagy, egy német tiszt, aki a harminckét ember lemészárlásakor Bande-ban volt beszállásolva, azt mondta háziasszonyának, hogy „közvetlenül Himmler rendeletére” harminc embert kell kivégezni megtorlásul azért a három németért, akit szeptemberben megöltek a belga ellenállási mozgalom tagjai.

Kétségtelenül ez volt az igazság, hiszen a polgármester saját szemével látta a következő, krétával írt feliratot a Café de la Poste mögött egy fészer ajtaján: „Így bosszuljuk meg azokat a hősöket, akiket szeptemberben terroristák gyilkoltak meg.” Annak megállapítására, hogy kik voltak ezek a „terroristák”, semmiféle kísérlet nem történt, semmilyen tényleges nyomozás nem indult meg. Találomra összeszedtek harminchárom hadköteles korban levő fiatal belgát, és tessék-lássék kihallgatás után, bírói döntés nélkül kivégezték őket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

2

1944 március 24-ről 25-ére virradó éjjel hetvenhat angol repülőtiszt megszökött a sziléziai Saganban levő Stalag Luft III nevű fogolytáborból. Tizenötöt közülük csakhamar elfogtak és visszavittek a táborba, háromnak sikerült elmenekülnie, nyolcat a Gestapo vett őrizetbe, a többit ötvenet agyonlőtték.

Sorsukat illetően az első tájékoztatás április 6-án történt, amikor a helyettes parancsnok felolvasta a tábor rangidős angol tisztjének a Wehrmacht főparancsnoksága közleményét, mely szerint negyvenegy tisztet agyonlőttek, „egyeseket azért, mert letartóztatásukkor ellenálltak, másokat azért, mert a táborba való szállításuk közben szökést kíséreltek meg”. A közlemény nem említett neveket.

Kilenc nappal később az angol tisztnek egy negyvenhét agyonlőtt tiszt nevét tartalmazó névsort adtak át, egy hónappal később pedig további három nevet közöltek. Mindannyiszor ugyanazt az okot adták meg.

Egyáltalában nem felelt meg a valóságnak az, hogy ezeket a foglyokat azért lőtték agyon, mert elfogatásukkor ellenállást tanúsítottak vagy újabb szökést kíséreltek volna meg. Mindnyájukat Hitler közvetlen parancsára a Gestapo lőtte agyon.

Az első hír erről az esetről a berlini svájci követ, Naville útján jutott el a külvilágba, aki, mint a pártfogó hatalom németországi képviselője kért tájékoztatást. A válaszjegyzék azt állította, hogy harminchét angol nemzetiségű és tizenhárom nem angol nemzetiségű foglyot, akik a Stalag Luft III nevű táborból megszöktek, agyonlőttek, mivel elfogatásuk alkalmával ellenállást tanúsítottak, illetőleg elfogatásuk után újabb szökést kíséreltek meg, és hogy a hamvaikat tartalmazó urnákat Saganba küldték.

Naville-t azonban nem tévesztette meg a német jegyzék. Válaszában hangsúlyozta, hogy az elhamvasztás „egészen szokatlan dolog, hiszen a hadifoglyokat rendszerint koporsóban, katonai tiszteletadással szokták eltemetni”, továbbá rámutatott arra, hogy ha ezek a foglyok, akiket Németországnak egymástól legtávolabb eső részeiben fogtak el, valóban ellenálltak, vagy másodszor is szökést kíséreltek volna meg, amint azt a németek állítják, akkor feltehető, hogy egyesek megsebesültek volna, és igen valószínűtlen, hogy valamennyien meghaltak volna.

A németek ugyanolyan ostobák voltak abban, hogy nem látták meg ezt a meséjükbe becsúszott hibát, mint amilyen okosak voltak abban, hogy ellentétben a nemzetközi szokásokkal, megtagadták a pártfogó hatalomtól a részleteket arra vonatkozóan, milyen körülmények között pusztultak el ezek a tisztek. De halljuk, hogyan nyilatkozott Keitel a kérdésről: „Egyik reggel jelentették nekem a szökést, és hogy tizenöt tisztet a tábor közelében ismét elfogtak. Nem volt szándékomban erről délben a berchtesgadeni értekezleten beszámolni, mert rövid idő alatt ez már a harmadik tömegméretű szökés volt.”

Himmler azonban megelőzte Keitelt, és az ő jelenlétében jelentette az esetet a Führernek. Hitler dühbe jött, és parancsot adott, hogy a foglyok elfogatásuk után maradjanak az SD őrizetében, ne adják őket vissza a Wehrmachtnak. Utasította Himmlert, hogy gondoskodjék a parancs végrehajtásáról.

Az értekezlet után Keitel magához hívatta a Wehrmacht főparancsnoksága hadifogoly-osztályának a vezetőjét és von Grävenitz tábornokot. Amikor beléptek Keitel hivatalába, Keitel izgatottnak és idegesnek látszott; közölte, hogy Göring Hitler jelenlétében szemrehányást tett neki, amiért ismét foglyokat hagyott megszökni. „A szökéseknek véget kell vetni — mondta Keitel. — Nagyon szigorú rendszabályokat fogunk alkalmazni … A sagani szökevényeket agyon fogják lőni, a többségük valószínűleg már halott is.” Von Grävenitz tábornok azonnal tiltakozott, s kijelentette, hogy ilyesmit nem lehet megtenni. Hivatkozott az 1929. évi genfi egyezményre, amely világosan kijelenti, hogy a szökés nem becstelen vétség. Tiltakozásának nem volt foganatja.

A kivégzést a Gestapo hajtotta végre. A Hitlernél tartott értekezlet után Himmler nyomban munkához látott, Kaltenbrunner pedig utasította az illetékes osztályokat, hogy indítsanak országos akciót (Grossfahndung) a szökevények felkutatására. Néhány nap alatt három tiszt kivételével valamennyi szökött foglyot elfogták, a legtöbbet közülük Sziléziában, bár néhányuknak sikerült egészen Kielig és Strasbourg-ig eljutni. Ekkor a Gestapo vette kezébe az ügyet. H. repülőszázadosnak, az egyik áldozatnak, az agyonlövetésére vonatkozó alábbi beszámolót a vád képviselője terjesztette elő e bűncselekményekben részes Max Wielen és a Gestapo tizenhét tagja bűnperének tárgyalásán.

1. repülőszázados eljutott Elzászba, ott a KRIPO elfogta, és átadta a Gestapo strasbourg-i központjának. Strasbourg-ban akkor még nem kapták meg az agyonlövetésre vonatkozó parancsot, de később, a nap folyamán a következő szövegű távirat érkezett az RSHA-tól:

„A Gestapónak, Strasbourg.

Az angol hadifoglyot, akit a strasbourg-i bűnügyi rendőrség adott át a Gestapónak, felsőbb parancsra azonnal el kell vinni Breslau irányába, és az úton szökés közben agyon kell lőni. Egy temetkezési vállalkozónak utasítást kell adni, hogy vigye a holttestet egy krematóriumba, és hamvasztassa el. Az urnát el kell küldeni az RSHA bűnügyi rendőrsége főparancsnokságának. E távirat tartalmáról és magáról az ügyről csak azok tudhatnak, akik az ügy végrehajtásában közvetlenül érdekeltek, és ezeknek becsületszavát kell venni, hogy megőrzik a titkot. A feladat, végrehajtását azonnal jelenteni kell. E távirat olvasás után megsemmisítendő.”

Úgy határoztak, hogy H. repülőszázadost útközben, a natzweileri koncentrációs táborba menet agyonlövik, és a táborban elhamvasztják. A foglyot a Gestapo két tagja, név szerint Driesner és Hilker — a harmadik a gépkocsi-vezető volt — vitte el autón. Útközben H.-nak megengedték, hogy kiszálljon, és az erdőben elvégezze szükségletét. Miközben Driesner szóval tartotta, Hilker hátulról lelőtte a foglyot. A holttestet elvitték Natzweilerbe, ahol a parancsnoknak jelentették, hogy a hadifoglyot szökési kísérlet közben lőtték le.

Ugyanígy jártak el egy másik hadifogoly esetében is, akinek olyan balszerencséje volt, hogy fél kilométernyire a svájci-német határtól fogták el.

Akárcsak az előbbi esetben, itt is Natzweilert választották ki az elhamvasztás helyéül. Mielőtt odaérkeztek volna, a csoport vezetője azzal az ürüggyel, hogy el akarja végezni szükségletét, megállíttatta a kocsit. Megkérdezték a megbilincselt foglyot, hogy nem akar-e ő is kiszállni. A fogoly igent mondott, és őt is ugyanúgy ölték meg, mint H. repülőszázadost.

Négy másik szökött tisztet Kiel mellett fogtak el. Meggyilkolásukról Oscar Schmidt, a kieli Gestapo tagja, aki részt vett a bűntett elkövetésében, a következőképpen számolt be: „Egyik reggel főnököm másik hat társammal együtt, akiknek neve Post, Kahler, Jacobs, egy másik Schmidt, Denkmann és Struve volt, magához hivatott. Közölte velünk, hogy autón el kell mennünk Flensburgba, ahol négy angol hadifogoly tisztet fogunk átvenni. El kell őket vinnünk, mondta, és megparancsolta, hogy a szökési kísérlet legkisebb jelére is használjuk fegyvereinket.”

Ezután megmagyarázták nekik, hogy a négy tisztet „likvidálni” kell, és tudtukra adták, hogy a parancs nem teljesítése esetén halálbüntetés vár rájuk, családjukra pedig a becstelenné nyilvánítás, és hasonló sorsra jutnak azok is, akik a dolgot kifecsegik. A parancsot Kaltenbrunner adta ki.

A csoport valamivel dél előtt érkezett meg Flensburgba. Ebéd után Post, akit a csoport vezetésével bíztak meg, átvette a négy tisztet. Kezüket hátrakötötték, és odavezették őket a két autóhoz, amely a KRIPO parancsnokság udvarán várakozott. Az egyik tisztet Post vette fel kocsijába, a másik három a második kocsiba szállt be, amelyben a gépkocsi-vezetőn kívül még Jacobs és a két Schmidt ült.

Az agyonlövés módját, úgy látszik, központilag határozták meg, mert ebben az esetben is ugyanúgy jártak el, mint az Elzászban és a svájci határ közelében elkövetett gyilkosságoknál. Az utasítás az volt, hogy a tiszteknek útközben, egy megjelölt helyen lehetőséget kell adni, hogy elvégezzék szükségletüket, és akkor Oscar Schmidt megadja a jelt a kivégzésre. Amikor a második kocsi megérkezett a tett színhelyére, Post autója már ott volt, Denkmann pedig az úton állt, és a második kocsi vezetőjének jelt adott a megállásra. Oscar Schmidt ekkor megparancsolta a foglyoknak, hogy szálljanak ki, és végezzék el szükségletüket. Miután a tisztek kiszálltak, egy térségre vezették őket, Schmidt pedig a nyomukban haladt. Schmidt beszámolója így folytatódik:

„Mintegy hat lépésnyire voltam a csoporttól, amikor az egyik tiszt hirtelen elkiáltotta magát, és erre mind szétszaladtak, ugyanakkor lövések dördültek, mire a tisztek arccal a földre zuhantak. Amikor ez történt, Franz Schmidtet és Jacobsot láttam revolverrel a kezükben közvetlenül a tisztek mögött. Nekem is pisztoly volt a kezemben; csőre volt töltve, és a biztosítékot már korábban kioldottam … Ebben a percben Post odakiáltott nekem: «Nem lőttél, az az ember még él.» Az egyik tiszt ekkor felemelkedett, mire Post, kiragadva Kahler kezéből a puskát, kétszer belelőtt a földön fekvő tisztbe. Én nem vehettem célba ezt a tisztet, mert rögtön az első lövések után a földre zuhant. Miután Post kétszer belelőtt a hátába, egy-egy golyót eresztett a többi, földön elterülő, akkor már nyilván halott tiszt fejébe. Ezután levette róluk a bilincset. Én azt a parancsot kaptam, hogy meg kell várnom, amíg a halottaskocsi megérkezik, és akkor a holttesteket elhamvasztás végett el kell vinnem a krematóriumba. Így is cselekedtem.”

Körülbelül három hónappal később ezeket a németeket főnökük értesítette, hogy Vöröskereszt-bizottság érkezik, hogy nyomozást folytasson az ügyben. Ismét elvitték őket a gyilkosság színhelyére, és elmagyarázták nekik, hogy ha kihallgatják őket, azt kell felelniük, hogy a tiszteket szökési kísérlet során lőtték le, miközben azok a sövény felé futva igyekeztek megkaparintani az autókat. Újból figyelmeztették őket, milyen szörnyű következményekre számíthatnak, ha elmondják, mi történt valójában.

Ily módon ötven angol fogoly tisztet öltek meg a legnagyobb hidegvérrel, s az RSHA-nak küldött hivatalos jelentésekben minden egyes esetben az állt, hogy szökési kísérlet közben lőtték őket agyon.

Ez a bűncselekmény, amikor kitudódott, az egész civilizált világot felháborította; a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ezt a bűntényt „a nemzetközi jog teljes megsértésével végrehajtott közönséges gyilkosságnak” bélyegezte.

1944 novemberében a Wehrmacht főhadiszállása elrendelte, hogy a hadifoglyok bizonyos kategóriáit át kell adni az SD-nek. Ez az úgynevezett „golyó-parancs” (Kugelerlass) kimondta, hogy a következő hadifoglyokat kell a SIPO-nak és az SD-nek kiszolgáltatni:

1. Az újra elfogott szökött szovjet hadifoglyokat.
2. Mindazokat a fogoly szovjet tiszteket, akik nem hajlandók dolgozni.
3. Azokat a szovjet hadifoglyokat, akiket a hadifogoly-táborban működő SD rostáló különítménye (Einsatz-Kommando) külön kiszemelt.
4. Azokat a hadifoglyokat, akik olyasvalamit követtek el, hogy a tábor parancsnoka nem tartja magát illetékesnek megbüntetésükre.
5. Minden olyan hadifoglyot, akire vonatkozóan a Wehrmacht főhadiszállása külön parancsot adott ki.

Az e kategóriákba tartozó hadifoglyokat a Gestapónak adták át „különleges kezelés” céljából. A „különleges kezelés” azt jelentette, hogy a foglyokat megfosztották hadifogoly státuszuktól, elvitték őket a mauthauseni koncentrációs táborba és ott tarkón lőtték őket.

Mauthausenben „K” foglyokként* A „K” betű a „Kugel” (golyó) szó rövidítése.* tartották őket számon. Amikor ilyen foglyok érkeztek a táborba, nem vették fel adataikat, mint a közönséges foglyok esetében tették, és nevüket csak a „Politische Abteilung”** A Politikai Osztály, amely az úgynevezett politikai foglyok ügyével foglalkozott.* tagjai ismerték.

Megérkezésükkor azonnal elvitték őket abba az épületbe, ahol a letartóztatottakat tartották. Itt levetkőztették őket, majd átvitték őket egy helyiségbe, amelyet álcázásul fürdőnek neveztek. Ebben, a krematórium közvetlen szomszédságában levő helyiségben szokták agyonlőni, vagy gázzal meggyilkolni a foglyokat.

Egy francia tiszt, aki maga is Mauthausenben volt fogoly, leírta az egyik módszert, amellyel az ilyen „K” foglyokat agyonlőtték. „A foglyot háttal egy függőleges mérőrúdhoz állították, amelyre egy automata készülék volt szerelve. Amint a falap, amely a magasság megállapítására szolgált, megérintette a fogoly fejét, a készülék önműködően tarkónlőtte a foglyot.”

Máskor csoportokban, csak ingben és alsónadrágban, elvitték a foglyokat a kőbányába, és ott legéppuskázták őket. A halotti bizonyítványon minden egyes esetben ez állt: „Szökési kísérlet közben agyonlőtték.”

A Szovjetunió elleni hadjárat kezdetétől fogva nyilvánvaló volt, hogy a németek nem szándékoznak figyelembe venni semmiféle hadifoglyokra vonatkozó törvényt és szokást.

A Szovjetunió annak idején nem írta alá a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt, de aláírta a betegekre és a sebesültekre vonatkozó egyezményt. Ugyancsak aláírta a hágai egyezményt. Nürnbergben, a háborús főbűnösök tárgyalásán egyesek azzal érveltek, hogy ez a megállapodás nem volt érvényes az oroszországi hadjárat esetében, de a Nemzetközi Törvényszéknek az volt a véleménye, hogy igenis, érvényes volt.

A hágai egyezmény a hadifoglyokat illetően már a múlt század végén megállapította a hadviselő felek jogait és kötelezettségeit, és az egyezményt aláíró magas szerződő felek kijelentették, hogy azokban az esetekben, amelyekre nem vonatkoznak az általuk elfogadott szabályok, a lakosság és a hadviselő katonák azoknak a nemzetközi törvényekben lefektetett elveknek az oltalma alatt állnak, amelyeket a civilizált nemzetek között kialakult szokások, az emberiesség törvényei és a népek lelkiismeretének parancsa hozott létre. „A szerződő hatalmak szárazföldi fegyveres erőiknek oly utasításokat fognak adni, amelyek összhangban állanak a jelen Egyezményhez csatolt Szabályzattal”*. Magyar Törvények. 1913. évi törvénycikkek. Budapest. Révai Testvérek, 1914. 290. old.*

E Szabályzat többek között a következő cikkelyeket tartalmazza:

„3. Cikk. A hadviselő felek fegyveres ereje harcoló és nem harcoló állományú egyénekből állhat. Úgy amazoknak, mint ezeknek joguk van arra, hogy az ellenség, ha őket elfogja, úgy bánjék velük, mint hadifoglyokkal.

4. Cikk. A hadifoglyok az ellenséges kormánynak, nem pedig az őket foglyul ejtő egyéneknek vagy csapattesteknek hatalma alatt állanak.

A hadifoglyokkal emberiesen kell bánni”**. Ugyanott, 309-310. old.*

„6. Cikk. Az állam a hadifoglyokat a tisztek kivételével rendfokozatukhoz és képességeikhez mérten mint munkásokat alkalmazhatja. Az ily munkák nem lehetnek túlságosak, és nem állhatnak összefüggésben a hadműveletekkel”***. Ugyanott, 310. old.*

„7. Cikk. A foglyok tartásáról az a kormány gondoskodik, amelynek hatalma alá jutottak.

Ha nincsen a hadviselő felek között errenézve külön megegyezés, a hadifoglyokat az élelem, szállás és ruházat tekintetében ugyanolyan ellátásban kell részesíteni, mint amilyenben annak a kormánynak csapatai részesülnek, amelynek fogságába estek”****. Ugyanott.*

„23. Cikk. A külön egyezményekkel megállapított tilalmakon felül tilos nevezetesen: c) a fegyverét letevő vagy védtelen és magát kegyelemre megadó ellenfelet megölni vagy megsebesíteni”º. Ugyanott, 313. old.*

Németország a Szovjetunió ellen indított háború kezdetétől fogva a nemzetközi megállapodások értelmében minimálisan is arra lett volna kötelezve, hogy az ellenséges fegyveres erők minden elfogott tagját, akár harcoló katonáról van szó, akár nem, hadifogolynak tekintse; hogy a fogságban emberségesen bánjon velük; hogy megfelelő szállással, ruházattal és élelemmel lássa el őket; hogy ne végeztessen túlságosan nehéz munkát és ne foglalkoztassa őket hadműveletekkel kapcsolatos munkákban. Az ellenségtől nem szabad megtagadni a kegyelmet, és miután megadta magát, nem szabad megölni. Ezt minden német katona tudta, mert a zsoldkönyvébe nyomtatott „tízparancsolatban” a következőket olvashatta: „Az ellenséget, aki megadja magát, nem szabad megölni”*. Lásd a Függeléket.*

A német katonai kézikönyv új kiadásában, amely 1939 augusztusában, egy hónappal Lengyelország megtámadása előtt jelent meg, a fenti rendelkezések közül több is szerepel; de a németek ezeket a szabályokat a Szovjetunió ellen indított támadás első percétől fogva durván megsértették, és az a kegyetlenség, amellyel a védtelen hadifoglyokat kezelték, a barbár középkor emlékét idézte fel. A németek a legvadabb kegyetlenséggel bántak foglyaikkal. Éheztették, a hosszú, kemény oroszországi télben a szabad ég alatt tartották, halálra dolgoztatták őket; sokezer hadifogollyal olyan munkát végeztettek, gyakran ellenséges ágyútűzben, amely közvetlenül a hadműveletekkel volt összefüggésben; végül agyonlőttek minden fogságba esett politikai biztost és politrukot**. Lásd az 58. oldalt.*

A nemzetközi jog megsértésére a németek már a hadjárat előtt felkészültek. Még a Szovjetunió elleni támadás előtt Hitler kijelentette tábornokainak, hogy az elkövetkező háborúban más módszereket fognak alkalmazni, és mivel az oroszok nem szerepelnek a „hadifogoly-egyezmény” aláírói között, a szovjet hadifoglyokra nem vonatkoznak az egyezmény rendelkezései.

Reinecke altábornagy, a Wehrmacht főparancsnoksága hadifogoly-osztályának főnöke, több hónappal a támadás megindítása előtt azt a parancsot adta az illetékes hatóságoknak, hogy ha nincs idő „fedett táborok” építésére, a szovjet hadifoglyok részére nyitott, csupán szögesdróttal kerített táborokat kell létesíteni, és utasította a foglyok őrizetéért felelős őrszemélyzetet, hogy szökés esetén minden foglyot „előzetes figyelmeztetés nélkül” agyon kell lőni.

A német főparancsnok „Hogyan viselkedjék a hadsereg Keleten” című írásában, amely a támadás megindulása előtt jelent meg, kijelentette, hogy az elfogott orosz katonák élelemmel való ellátása a „humanizmus helytelen értelmezését” jelenti.

Végül a legfőbb katonai körök úgy döntöttek, hogy a Vörös Hadsereg politikai biztosait nem fogják hadifoglyoknak tekinteni és a hátországban elhelyezett táborokba szállítani. „Likvidálni” fogják őket, még pedig legkésőbb a gyűjtőtáborokban.

Egész Németországban csak egyetlen fontos személyiség tiltakozott e határozatok ellen: Canaris tengernagy. A következőket írta a Wehrmacht főparancsnokságának:

„A hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény nem kötelező érvényű Németország és a Szovjetunió viszonylatában. Ezért ebben az esetben csak a nemzetközi jog általános, hadifoglyokra vonatkozó elvei alkalmazhatók. Ezek az elvek a XVIII. század óta fokozatosan alakultak ki azon meggondolás alapján, hogy a fogság nem a bosszúállás eszköze, és nem is büntetés, csak védőőrizet, melynek egyetlen célja, hogy megakadályozzák a hadifoglyokat a háborúban való további részvételben. Ez az elv a hadseregeknek azzal a felfogásával összhangban fejlődött ki, amely szerint védtelen emberek megölése vagy bántalmazása ellenkezik a katonai hagyományokkal … Ezek a határozatok, amelyeket a szovjet hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan hoztak, alapvetően más felfogáson alapulnak.”

Ezt a gyenge tiltakozást meg sem hallották és figyelembe sem vették. Keitel ugyanis, akihez a tiltakozó feljegyzés került, csupán a következő megjegyzést írta rá: „Ezek az ellenvetések abból a katonai felfogásból erednek, hogy lovagias háborút kell viselni. Ez a háború egy ideológia megsemmisítésére irányul, ezért helyeslem és támogatom e rendelkezéseket.”

Hitler 1941 márciusában, három hónappal a Szovjetunió elleni támadás előtt, a berlini birodalmi kancellárián konferenciát tartott, amelyen előkelő katonai közönség, köztük Keitel és von Leeb tábornagy, Halder, von Manstein és Hoppner tábornokok jelenlétében vázolta, mi az elképzelése a küszöbönálló Szovjetunió elleni háborúról, azonkívül beszélt e háború céljáról és a hadviselés módszereiről. Ez ideológiai háború lesz, mondta, melynek célja a „barbár ázsiai bolsevizmus” kiirtása. Ezért különbözni fog a nyugaton viselt háborútól; nem lesz benne helye lovagiasságnak és katonai becsületnek. A Vörös Hadseregben, mondta, a bolsevizmus eszméjét a politikai biztosok tartják ébren, akik minden szovjet alakulatban megtalálhatók. Ezért likvidálni kell őket. A politikai biztosok, jelentette ki Hitler, nem fognak tisztességes eszközökkel harcolni, ezért sorsuk felett sem katonai törvényszék fog dönteni.

Hitler tehát három hónappal a Szovjetunió elleni hadjárat előtt halálra ítélte valamennyi szovjet politikai biztost.

1941-ben a Vörös Hadsereg minden alakulatában és minden nagyobb egységben volt egy politikai biztos. Ezeknek tiszti rangjuk volt. Közlegényeknek is volt hasonló funkciójuk, ezeket politrukoknak hívták.

A politikai biztos és a politruk egyaránt tagja volt a Szovjetunió hadseregének, és joga volt ahhoz, hogy elfogatása esetén hadifogolyként kezeljék.

Júniusban a Wehrmacht főparancsnoksága „Utasításában” meghatározta, hogyan kell eljárni a politikai biztosokkal szemben.

Az utasítás bevezetője azzal a jóslattal kezdődött, hogy a politikai biztosok becstelenül fognak harcolni, és bántalmazni fogják a német hadifoglyokat: ezért nem kell őket katonákként kezelni, és nem illeti meg őket a nemzetközi jog védelme. „Ezért kezdettől fogva a lehető legszigorúbban, és minden teketória nélkül kell velük szemben eljárni. Elfogatásuk esetén, ha harcolnak vagy ellenállnak, azonnal likvidálni kell őket.”

A rendelkezés ezután rámutatott arra, hogy a politikai biztosok jelzést viselnek egyenruhájuk ujján; hangsúlyozta, hogy elfogatásuk után azonnal el kell őket különíteni a többi hadifogolytól, és azután „meg kell őket semmisíteni”. Ami annak a kérdésnek az eldöntését illeti, hogy egy gyanú alatt álló politikai biztos bűnös-e vagy sem, „elvben a személyes benyomást és a politikai biztos magatartását kell fontosabbnak tekinteni, mint a tényeket, amelyek nyilván nem bizonyíthatók”. Ha egy politikai biztost front mögötti területen fogtak el, az SD különleges alakulatának (Sonderkommando) adták át, ahol sorsa eleve meg volt pecsételve.

Ezt a parancsot, amelyet a Führer utasítására Keitel adott ki, Brauchitsch tábornagy, a Wehrmacht főparancsnoka továbbította saját aláírásával és egy általa írt előszóval a hadseregnek. Az előszó értelmében az egységek politikai biztosait elkülönítésük után, egy tiszt parancsára, a tulajdonképpeni hadműveleti területen kívül feltűnés nélkül kell láb alól eltenni.

Így adták tovább az utasítást az egész német hadseregben. A tábornokoktól kezdve, akik a parancsot kiadták, egészen a legalacsonyabb rangfokozatú tisztekig, akik azt végrehajtották, senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy ez bűnös rendelkezés volt. Hitlert azonban nem érdekelte, hogy tisztjei megértették-e ezt vagy sem. Nem kívánja, mondta egyszer, hogy a tisztikar megértse a parancsait, de megköveteli, hogy feltétel nélkül végrehajtsák azokat.

A politikai biztosokra vonatkozó parancsot több törvényszék, amely háborús bűnösök felett ítélkezett, törvénytelennek bélyegezte. A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletében „szisztematikus gyilkosságra irányuló tervnek” nevezte. A parancs értelmében a politikai biztosok meggyilkolása a Szovjetunió elleni hadjárat egész tartama alatt, az egész arcvonalon napirenden volt.

A hadjárat első három hónapjában olyan alaposan hajtották végre ezeket az utasításokat, hogy 1941 szeptemberének vége felé az egyik német tábornok már azzal a panasszal fordult a Wehrmacht főhadiszállásához, hogy az utasítások végrehajtása akadályozza az előrenyomulást.

Jellemző, hogy az ilyen tiltakozásnál nem arra hivatkoztak, hogy a parancs embertelen és hogy a hadviselés törvényeinek megsértését jelenti, hanem arra, hogy nem hasznos. Ez a szempont vezette von Falkenhausen belgiumi tábornokot is, amikor a túszok kivégzése ellen tiltakozott*. Lásd a IV. fejezetet.*

A Vörös Hadseregben ekkor már mindenki tudta, hogy az elfogott politikai biztosokat nem tekintik hadifoglyoknak. Ez a tudat még inkább arra sarkallta a katonákat, hogy a végsőkig harcoljanak. Ennélfogva a Vörös Hadsereg ellenállása fokozódott, a németek előnyomulása pedig lelassult, s áldozataik száma növekedett. A politikai biztosok megölésére vonatkozó parancs tehát, hogy enyhén fejezzük ki magunkat, rövidlátó volt, de Hitler nem volt hajlandó visszavonni, és így a mészárlás tovább folytatódott.

A tizenegyedik német hadseregnél talált okmányok tanúsága szerint attól kezdve, hogy von Manstein táborszernagy 1941 szeptemberétől, amikor átvette a hadsereg parancsnokságát, egészen 1942 novemberéig, amikor ez a funkciója megszűnt, e parancs értelmében igen sok politikai biztost gyilkoltak meg.

Von Manstein sohasem tiltakozott írásban e parancs ellen, bár vallomásában azt állította, hogy igen fel volt háborodva, amikor megkapta, mert véleménye szerint ellentétben állt minden katonai hagyománnyal.

Perének tárgyalásán azonban von Manstein azt vallotta, hogy őt nem a parancs törvényességének kérdése izgatta, hanem katonáinak becsülete; von Leeb tábornagyhoz fordult, aki akkor a hadseregcsoport főparancsnoka volt, s közölte vele, hogy nem hajthatja végre a parancsot. Úgy látszott, mondotta, mintha Leeb osztaná nézetét.

Amikor a tábornagy vallomást tett a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt, a politikai biztosok megölésére vonatkozó parancsról ezt mondta: „Első ízben ütközött bennem össze a katonai becsület azzal a kötelességemmel, hogy a parancsnak engedelmeskednem kell … A gyakorlatban nem hajtottuk végre a parancsot. Hadosztály-parancsnokaim, akik már előzőleg, amikor elhagyták Németországot, megkapták a parancsot, egy véleményen voltak velem. A katonák szemében rendkívül ellenszenves volt ez a rendelkezés.”

Hogyan jutott a katonáknak tudomására ez a parancs? Amikor kiadták, akkor csak a hadsereg főparancsnokai és a légierő parancsnokai értesülhettek róla, és csak szóban volt szabad ezt közölniük az alsóbb alakulatokkal. Kétségtelenül ésszerű az a következtetés, hogy ha a katonák ismerték a parancs tartalmát, a parancsnak el kellett jutnia hozzájuk, már pedig ez csakis a parancsnokok útján volt lehetséges.

Mindenesetre tény, és erre van bizonyíték, hogy a német hadseregek 1941-ben és 1942-ben, oroszországi előrenyomulásuk idején, igen sok politikai biztost öltek meg, és hogy meggyilkolt áldozataik száma csak később kezdett csökkenni, amikor a nácik visszavonulóban voltak, és a politikai biztos már nem üldözött volt, hanem üldöző.

A hágai szabályzat 6. cikkelye kimondja, hogy az az állam, amelynek őrizetében hadifoglyok vannak, a foglyokkal, kivéve a tiszteket, rangjuknak és képességüknek megfelelő munkát végeztethet. A munka nem lehet túlságosan nehéz, és „nem lehet összefüggésben a hadműveletekkel”.

Annak meghatározása, hogy mit kell tilos munkán érteni, bizonyos nehézségekbe ütközik. A hágai szabályzat idevonatkozó cikkelye értelmében a tilalom nemcsak veszélyes munkákra vonatkozik. Az, hogy veszélyes munka végeztetése tilos, már abból is következik, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni, de hiányzik a veszélyesség fogalmának meghatározása.

A 6. cikkelyben előforduló kifejezés, hogy a munka „ne legyen összefüggésben a hadműveletekkel”, olyan általános, hogy a modern háborúk körülményei között, amikor az állam minden munkaerejét a katonai követelmények szolgálatába állítják, nehéz lenne olyan munkát találni, amelyről joggal lehetne mondani, hogy nincs összefüggésben a hadműveletekkel.

Az 1929. évi genfi egyezmény 31. cikkelye azonban kimondja— jóllehet ez az egyezmény Németországra a Szovjetunió elleni háborúját illetően nem volt kötelező —, hogy a hadifoglyokkal végeztetett munka nem állhat közvetlen kapcsolatban a hadműveletekkel. Úgyszólván lehetetlen meghatározni, hogy egy munka közvetlenül vagy közvetve függ-e össze a hadműveletekkel, de nem kétséges, hogy fedezékek építése harci övezetben közvetlen kapcsolatban van a hadműveletekkel, és hogy az aknaszedés általában bizonyos fokú veszéllyel jár.

A főparancsnokok perének tárgyalásán* Von Leeb tábornagy és a német hadsereg és flotta tizenhárom volt magasrangú tisztjének perét 1947 december 30-tól 1948 október 28-ig tárgyalta az Egyesült Államok egyik katonai törvényszéke Nürnbergben. E tiszteket azzal vádolták hogy részük volt számos, a hadifoglyok és a megszállt területek polgári lakossága ellen elkövetett bűncselekményben. Az egyik vádlott, Blaskowitz vezérezredes, 1948 február 5-én, a tárgyalás ideje alatt, öngyilkos lett a börtönben. A többiek közül kettőt felmentettek, tizenegyet pedig háborús bűncselekmények és az emberiség ellen elkövetett bűnök vádja alapján két évtől életfogytiglanig terjedő börtönbüntetésre ítéltek.* a törvényszék „a modern háború körülményei között veszélyes munkának” minősítette erődítéseknek a hadműveleti térségben való építését; megállapította továbbá, hogy a nemzetközi jog világosan megtiltja, hogy hadifoglyokkal ilyen jellegű munkát végeztessenek, és azt is, hogy aknát szedessenek velük; ilyen munka végeztetése tehát háborús bűncselekménynek tekintendő.

1941 novemberében a német főparancsnokság utasítást adott az Oroszországban harcoló valamennyi hadsereg-csoportnak és hadseregnek, „hadifogoly-zászlóaljak” alakítására.

Az utasítás, többek között így hangzott:

„A hadigazdaság megköveteli, hogy, ha mód van rá, csak olyan esetben foglalkoztassunk németeket, ha nem helyettesíthetők külföldiekkel vagy hadifoglyokkal. A hadseregben és a harctéren számos feladat van, amely eddig sok német katonát kötött le, s amelyet hadifoglyok is elvégezhetnek, ha megfelelő szigorral és hatékonysággal illesztik be őket a katonai gépezetbe. A főparancsnokság ezért hadifogoly-zászlóaljakat fog alakítani.”

Ezt az utasítást az orosz fronton minden alakulat végrehajtotta, és megfelelő parancsokat adott ki.

De egyes alakulatok parancsnokai már a Wehrmacht főparancsnokságának utasítását megelőzően is adtak ki parancsot munkásszázadok alakítására. Az egyik ilyen utasítást Wöhler, a tizenegyedik hadsereg vezérkari főnöke írta alá. Eszerint a hadifoglyok értékes munkaerőt jelentenek, és ezért munkásszázadokat kell felállítani, hogy a hadifoglyokat mentől gyorsabban fel lehessen használni „a hadműveleti övezetben tartózkodó csapatok katonai céljaira”.

A foglyokat elvitték a táborokból a frontra, és tüzérségi, műszaki és híradós alakulatok mellé osztották be őket. A gyalogos ezredeknek joguk volt visszatartani azokat a hadifoglyokat, akikre a fronton szükségük volt. Szovjet hadifoglyokkal váltották le az élelmiszert és lőszert szállító lovaskocsik kocsisait, akiket kiküldtek a harcoló egységekhez.

Mindez éles ellentétben állt a hágai konferencián lefektetett szabályokkal, de már a hadjárat kezdetétől fogva nyilvánvaló volt a német főparancsnokságnak az az elhatározása, hogy olyan munkát akar végeztetni az orosz hadifoglyokkal, amely a hadviselés törvényeinek megsértését jelenti. 1941 júliusában a Wehrmacht főparancsnoksága parancsot adott arra, hogy a foglyok bizonyos kategóriáit nem kell Németországba szállítani, hanem a hadszíntéren kell őket foglalkoztatni. A tizenegyedik hadsereg 1941 augusztus 3-án kelt, fentemlített utasítása ennek a határozatnak a végrehajtását jelentette.

A parancs kiadásától számított egy hónap alatt 43 000 foglyot állítottak munkába az előretolt hadtápnál, 13 000-et pedig védelmi állások építésére osztottak be. Világos, hogy ez katonai jellegű munka volt, és a harci övezetben s a hadtáp-területen végezték. A hadifoglyok katonai készleteket, hadfelszerelést és lőszert szállítottak az arcvonalban levő csapatoknak, és védelmi állásokat építettek. A németek maguk állapították meg erről a munkáról, hogy „rendkívül fontos a hadműveletek végrehajtása szempontjából”.

Kétségtelen, hogy a németek következetesen alkalmazták ezt a politikát. A különböző német alakulatok harctéri naplóinak bejegyzései azt mutatják, hogy 1942-ben és 1943-ban igen sok hadifoglyot állítottak be erődítések építésére.

De ez még nem volt minden. Elterjedt gyakorlat volt, hogy hadifoglyokat használtak fel aknaszedésre. A német XXX. hadtest egyik parancsa, hivatkozva a Wehrmacht főhadiszállásának egyik utasítására, a következőket mondja: „Nyomatékosan hangsúlyozzuk a főparancsnoknak azt a határozatát, hogy a német vér kímélése céljából, aknák felkutatására és aknaszedésre csak orosz foglyokat fogunk beállítani, kivéve, ha erre harci cselekmény közben kerül sor, vagy ha nagyon nagy a veszély. Ez a rendelkezés német aknákra is vonatkozik. Erre a célra külön hadifogoly-egységeket állítunk fel.”

Még súlyosabban esik a latba az, hogy a foglyokat vezetőknek használták fel: nekik kellett a támadó németeket keresztülvezetni az aknamezőkön. Kevésbé lehetne elítélni azt, ha csak arra használták volna fel őket, hogy általuk ismert aknamentes részeken vezessék keresztül a német csapatokat, jóllehet ez is a hágai egyezmény megszegését jelentette volna. De nem erre használták fel őket, hanem arra, hogy saját testükkel hárítsák el a veszélyt, hogy az aknákra lépve felrobbantsák és így ártalmatlanná tegyék azokat az előrenyomuló németek számára. Azok a parancsok, amelyek értelmében hadifoglyokkal kellett az aknákat felrobbantatni, kimondták, hogy éberen kell ügyelni, nehogy a foglyok „nagyobbakat lépjenek, és így kikerüljék az aknákat”.

A vizsgálatok megerősítették, hogy a németek igen sok esetben a legvadabb kegyetlenséggel bántak az orosz hadifoglyokkal. Egyeseket izzó vassal kínoztak; másoknak kiszúrták a szemét, felhasították gyomrát; levágták lábát, kezét, ujját, fülét és orrát.

Miután a németek visszavonultak a Dnyeper vidékéről, szovjet katonák ráakadtak egy orosz századparancsnoknak és politikai biztosának a holttestére. Kezük, lábuk cölöpökhöz volt szögezve, és testükbe, szemmel láthatóan késsel, a németek ötágú csillagot vágtak; mellettük egy másik orosz katona holtteste hevert, ennek a lábát égették meg és a fülét vágták le.

A német katonák gyakran bántalmazták és megerőszakolták a fogságba esett kórházi ápolónőket és műtősnőket. Szmolenszk mellett sok sebesült orosz hadifoglyot, aki kezelésre várt, bajonettel leszúrtak vagy agyonlőttek.

A német katonák és tisztjeik télvíz idején lehúzták a hadifoglyokról, a nőkről is, meleg holmijukat, még a halottakat is meztelenre vetkőztették.

Tula körzetében, a Popovka nevű faluban, német katonák 140 szovjet hadifoglyot betereltek egy csűrbe, s rájuk gyújtották az épületet. Leningrád mellett a németek visszavonulásuk folyamán robbanó golyóval megöltek 150 szovjet hadifoglyot, akiket megelőzőleg megvertek, megkínoztak. A holttesteket azután megcsonkították.

1941 decemberében, ugyancsak Szmolenszk mellett, a németek kivégeztek 200 hadifoglyot. Előzőleg meztelenül, mezítláb végigvonultatták őket Kovdrovo városán, s útközben azokat, akik a fáradtságtól nem tudtak tovább menni, és azokat a helyi lakosokat, akik kenyeret adtak a foglyoknak, lelőtték.

Utasítás volt arra is, hogy a foglyokra jelzést kell tetoválni. „A szovjet hadifoglyokra pontosan kivehető és kitörülhetetlen jelet kell tetoválni. A jel egy 45°-os szög, melynek egyik szára körülbelül egy centiméter hosszú, és a fogoly ülepének baloldalán egy tenyérnyire a végbélnyílástól lefelé mutat. Színezésre tust kell használni.”

A német hadifogoly-táborokban minden elképzelést felülmúló szörnyű állapotok uralkodtak. Ezrével gyilkolták a foglyokat. A betegek nem részesültek orvosi kezelésben. Az egyik Szmolenszk melletti táborban naponta kétszázan fagytak meg vagy haltak meg végelgyengülésben, tífuszban, vérhasban. A lesoványodott, beteg hadifoglyokat arra kényszerítették, hogy a szmolenszki erőműtelepen dolgozzanak, azokat pedig, akik a fáradtságtól kimerülve összeestek, az őrök minden további nélkül agyonlőtték. A tábori kórház valóságos mészárszék volt. Egy orvos, aki 1942 első hónapjaiban dolgozott ott, amikor az orosz tél a legkeményebb, elmondta, hogy a kórházat nem fűtötték, a sebesültek csupasz deszkán feküdtek, sebüket nem kötözték be, a rajtuk levő ruha és az ágynemű pedig merő genny és váladék volt.

Az egyik hadifogoly-tábort az oreli polgári börtönben rendezték be. Amikor a németek visszavonultak, egy orvosokból álló bizottság kihallgatott több katonaorvost, aki a táborban teljesített szolgálatot. Kiderült, hogy a foglyok napi étrendje 200 gramm kenyérből és egy liter rothadt szójababból és dohos lisztből készült levesből állt. A kenyérsütésnél a lisztbe fűrészport kevertek. A napi élelmiszeradag tápértéke legfeljebb 700 kalória volt.

Az ilyen étrenden tartott foglyoktól megkövetelték, hogy napi tizenegy-tizenkét órát dolgozzanak. Természetesen a foglyok erre nem voltak képesek, és sokan közülük egyszerűen a fizikai kimerültség következtében pusztultak el. Százával voltak ebben a táborban olyanok, akik a tervszerű éheztetés következtében éhségvizenyőben szenvedtek. De a táborban tilos volt ennek a diagnózisnak a megállapítása. A felduzzadás okául mindig szív- vagy vesebajt állapítottak meg. Az „éhségvizenyő” szó puszta említése is tilos volt.

A táborban egyáltalában nem volt sem tüzelő, sem friss víz, és a tábor hemzsegett a férgektől. Tömegesen pusztultak az emberek, és legalább háromezren haltak meg rosszultápláltság következtében. Naponta átlag hat hadifogoly halt meg; az élők együtt feküdtek a holtakkal.

S ez a tábor nem volt rosszabb a többinél. A hadjárat első hónapjaiban ugyanis a német főparancsnokság nem sokat törődött vele, hogy az orosz hadifoglyok életben maradnak-e vagy elpusztulnak. Csak később, amikor felismerték a rabszolgamunka fontosságát, fordítottak nagyobb gondot a hadifoglyok életbentartására.

A minimális élelmiszeradag, amelyet a Wehrmacht főparancsnoksága egy hadifogoly részére huszonnyolc napra megállapított, nem volt valami nagy. A következő tételekből állt: 6 kilogramm kenyér, 400 gramm hús, 400 gramm zsír, 600 gramm cukor. A legnehezebb fizikai munkát végző foglyok adagja valamivel nagyobb volt.

A foglyokról leszedték ruhájukat is. Egy adminisztratív parancsban, amelyet „a ruházattal kapcsolatos helyzet” tárgyában bocsátott ki egy német hadosztály, elrendelték, hogy az orosz hadifoglyoktól habozás nélkül el kell venni minden használható állapotban levő bakancsot. Nem csoda, hogy ezek a foglyok, akiket éheztettek, megfosztottak ruhájuktól, és akiket az 1941—1942-es kemény télen a szabad ég alatt tartottak, úgy hullottak, mint a legyek.

A hadifoglyok azonban nemcsak az éheztetés, nélkülözés és hideg következtében pusztultak el. 1941 július 24-én, egy hónappal azután, hogy Hitler seregei behatoltak szovjet területre, a német főparancsnokság általános parancsot adott ki arról, hogyan kell bánni az orosz hadifoglyokkal a hadszíntéren. A parancs az orosz foglyok megrostálásával, összegyűjtésével és elhelyezésével foglalkozott. Ebből a szempontból öt kategóriába osztották őket. Az egyikbe a „politikailag megtűrhetetlen elemeket: a gyanús egyéneket, politikai biztosokat és agitátorokat” sorolták. Ezekkel szemben a „különleges utasítások” értelmében kellett eljárni. Ez azt jelentette, hogy a Gestapo és az SD Sonderkommandói (különleges alakulatai), amelyeknek minden fogolytáborban voltak kirendeltségeik, válogatták ki a „politikailag megtűrhetetlen elemeket”. A parancs értelmében ezeknek az SD-egységeknek „a lehető legkevesebb feltűnéssel” kellett eljárniuk; a „likvidálást” haladéktalanul, és a gyűjtőtábortól vagy a falutól olyan távolságban kellett végrehajtaniuk, hogy az eset ne jusson a foglyok vagy a polgári lakosság tudomására.

Ez volt az utasítás; a gyakorlatban azonban majdnem valamennyi foglyot koncentrációs táborba küldték. Utolsó útjukra bezsúfolták őket, mint a barmokat, zárt vagonokba, gyakran étel, ital nélkül, és három-négy napra rájuk zárták a vagonok ajtaját.

Egy alkalommal, amikor egy hadifogolyvonat, amely ötven vagonból állt, megérkezett rendeltetési helyére, és a németek kinyitották a kocsik ajtaját, elviselhetetlen hullabűz áradt ki belőlük. A hadifoglyok fele elpusztult, sokan haldokoltak, azt a néhány embert pedig, akinek még volt annyi ereje, hogy a vízcsap felé rohanjon, az őrök agyonlőtték. Egy másik, harminc vagonból álló szerelvényben az út végén nem találtak egyetlen élő embert sem. A vonatból 1500 holttestet raktak ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

1

A sötét ókorban a hadifoglyokat lemészárolták, vagy rabszolgasorba taszították. A középkorban bebörtönözték, kicserélték, vagy váltságdíj fejében szabadon bocsátották őket. Csak a XVII. századtól kezdve tekintették a hadifoglyokat az állam foglyainak, nem pedig elfogóik személyes tulajdonának, de még ekkor is gyakran igen kegyetlenül bántak velük, s a foglyoknak súlyos nélkülözéseket és sok méltatlanságot kellett elszenvedniük.

Csak a XVIII. században ismerték el általánosan, hogy a fogvatartás célja, a normális bebörtönzés céljától eltérően, csupán annak megakadályozása, hogy a fogoly ismét csatlakozhassék saját seregéhez és újból fegyvert foghasson.

1939-ben, a háború kitörésekor, a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó nemzetközi jog alapja az 1929 július 27-én, Genfben megkötött hadifogoly-egyezmény volt. Az egyezményt a Szovjetunió kivételével valamennyi hadviselő fél ratifikálta.

Az aláíró felek az egyezmény bevezetőjében kijelentették, hogy amennyire csak lehet, enyhíteni akarják a háború elkerülhetetlen borzalmait, és könnyíteni akarnak a hadifoglyok helyzetén.

Ennek ellenére a második világháború alatt a németek újra meg újra figyelmen kívül hagyták az egyezményben lefektetett előírásokat. A hadifoglyokat kegyetlenül bántalmazták és megkínozták, tilalom alá eső és veszélyes munkát végeztettek velük, „különleges kezelésre” átadták őket az SD-nek, eltűrték, hogy német polgári lakosok meglincseljék őket, koncentrációs táborokba zárták, szökési kísérlet esetén agyonlőtték, sőt megtörtént, hogy miután átadták fegyvereiket és megadták magukat, lemészárolták őket.

1940 május 26-án, tizenhat nappal azután, hogy Hitler megindította a Nyugat elleni nagy offenzíváját, az angol expedíciós haderő általános visszavonulásban volt. Néhány angol egység a La Manche-csatorna körzetében tartózkodott és fedezte a kikötőket.

Éjszaka az SS halálfejes hadosztály 2. ezredének első zászlóalja átkelt a La Bassée-csatornán, és Mont Bernechon közelében foglalt állást. Másnap Le Cornet-Malón keresztül támadt, és még dél előtt a Paradis nevű faluhoz ért, ahol a Norfolk ezred 2. zászlóaljának maradványai, köztük a zászlóalj parancsnoksága, még tartotta magát.

11 óra 30 perckor Ryder őrnagy, a rangidős tiszt, aki akkor a zászlóalj parancsnoka volt, azt az üzenetet kapta a dandárparancsnokságról, hogy a norfolkiak el vannak vágva, ennélfogva nem számíthatnak támogatásra, és arra sem, hogy a dandárral fenn tudják tartani az érintkezést. Délre kifogyott a lőszerük, és így lehetetlenné vált a további ellenállás. Ryder őrnagy ezért visszavonta a külső állásokból katonáit, és elhatározta, hogy megadják magukat.

A megadásra irányuló első kísérletük eredménytelenül végződött. Három norfolki fegyver nélkül, fehér kendővel a kezében elindult a német állások felé. Ezeket a németek azonnal lelőtték. A norfolkiak akkor még egy kísérletet tettek. Ez sikerrel járt: a németek ezúttal elfogadták a megadást.

A temetőből és a környező házakból a németek mintegy száz katonát tereltek össze és ejtettek foglyul. Néhány súlyos sebesültet a katonaorvossal együtt otthagytak a zászlóaljparancsnokság pincéjében, a többieket végighajtották Paradis főutcáján, majd a nyugat felé vivő országúira terelték őket.

Rövid ideig tartó menetelés után a foglyokat megállították és megmotozták. A motozás alatt a foglyokat megalázó procedúrának vetették alá, és súlyosan bántalmazták őket. Az SS-katonák többet közülük puskatussal fejbe vágtak. Az SS-tisztek mindezt végignézték, anélkül, hogy közbeléptek volna.

A norfolkiak, mielőtt megadták magukat, megsemmisítették minden fegyverüket, s csak néhány személyes használati tárgyat tartottak meg. Ezeket és minden egyéb felszerelésüket elvették tőlük.

Kis idő múltán visszafelé irányították őket, majd a gyanútlan foglyokat beterelték egy major közelében levő szántóföldre. Ezt szemelték ki a mészárlás színhelyének.

A halálfejes zászlóalj 4. százada felállított két géppuskát; a század parancsnoka, Fritz Knochlein, néhány tiszttel és altiszttel a szántóföldre torkolló úton állt. Parancsára a foglyokat tarkójukhoz szorított kézzel beterelték a szántóföldre.

Knochlein ekkor parancsot adott a tüzelésre, s az őrmester, a géppuskás osztag parancsnoka, tüzet vezényelt.

A két géppuska egyszerre nyitott tüzet; jobbról-balról végigpásztázták az angol menetoszlopot, amely éppen a gépfegyverek tűzvonalában haladt. A gépfegyvertűz lekaszálta a foglyokat. Egyesek egy kisebb földmélyedésbe zuhantak, s úgy látszik ez mentette meg Pooley és O’Callaghan közkatonákat, ők ketten maradtak csak életben, jóllehet ők is megsebesültek. Amikor a géppuskák abbahagyták a tüzelést, a német katonák szuronyt szegezve rávetették magukat áldozataikra, és amelyikben még volt élet, azzal végeztek. A tisztek és altisztek is használták revolvereiket és puskáikat.

Amikor a major tulajdonosa, aki a harcok alatt elmenekült, másnap visszatért, kétszáz kilőtt töltényt talált azon a helyen, ahol a német géppuskák álltak.

A két életben maradt katona a sötétség beálltáig mozdulatlanul feküdt; akkor kimásztak a holttestek alól. Három napon át egy kiégett gazdasági épületben rejtőztek; ott találta meg őket egy francia nő, aki a legnagyobb odaadással segítette őket, bár ezzel saját életét kockáztatta. Időnként ez a nő vitt nekik élelmet. Végül egy francia betegszállító kocsi elszállította őket a bailleuli kórházba, ahol ismét németek kezébe kerültek, majd hadifoglyokként elvitték őket Németországba.

Pooleyt a genfi hadifogoly-egyezmény rendelkezései értelmében súlyos sebesülésére való tekintettel 1943-ban haza engedték Angliába. Amikor Pooley hazatértekor az angol katonai hatóságoknak elmondta a történteket, senki sem hitt neki.

Knochlein százada még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy eltemesse a holtakat, és az éjszakát bűnös cselekedetük elkövetésének színhelyétől egy kőhajításnyira részegen, nagy dáridó közepette töltötték.

A holttesteket, amelyeket később eltemettek, a francia hatóságok 1942-ben exhumálták, és átvitték a paradis-i temetőbe. Mintegy ötven holttestnek megállapították a személyazonosságát; a többit jeltelen sírba temették. A hullák vizsgálatánál megállapították, hogy a foglyok közül többen már agyonlövetésük előtt, a harc során megsebesültek, mert soknak kötés volt a kezén, karján vagy lábán.

A tömegmészárlás* Erről a bűncselekményről általában mint a „paradis-i mészárlás”-ról beszélnek. Egy angol haditörvényszék 1948-ban halálra ítélte Knochleint.* idején az a halálfejes hadosztály, amelyhez Knochlein egysége tartozott, a 16. hadtest része volt, amelynek egy Wehrmacht-tábornok volt a parancsnoka. Valaki jelentette az esetet a hadtest főhadiszállásának. A hadosztály parancsnokát felszólították jelentéstételre. Mivel magyarázata nem volt kielégítő, írásban kérdéseket intéztek hozzá, amelyekre azonnali választ követeltek.

Amikor a halálfejes hadosztály elhagyta a hadtest hadműveleti körzetét, még nem érkezett válasz a kérdésekre. Erre a hadtest- parancsnok jelentést küldött az esetről a felettes szerveknek, de további intézkedés nem történt, noha a jelentést végül továbbították Berlinbe.

Hogy nem történt semmi, annak kétségtelenül az az oka, hogy nem kisebb személy, mint Heinrich Himmler Reichsführer, a Waffen-SS vezetője lépett közbe; nyilvánvalóan nem volt puszta véletlen, hogy Himmler május 29-én meglátogatta a Bailleulben tartózkodó halálfejes hadosztályt.

A norfolkiak legyilkolása nem volt elszigetelt eset; máskor is megöltek fegyvertelen szövetséges hadifoglyokat, akik megadták magukat.

1944 december 17-én, Rundstedt reménytelen ardennes-i offenzívája idején, 129 amerikai hadifoglyot gyilkoltak meg a belgiumi Beignes szomszédságában.

Az offenzíva idején St. Vith közelében egy amerikai gépkocsioszlop haladt az úton, amikor erős tüzérségi és géppuskatűz alá került. Az oszlopnak meg kellett állnia; a katonák leugráltak a kocsikról és az útmenti árokba lapulva kerestek menedéket a bombázás elől.

Negyedórás tüzérségi tűz után két német harckocsi és néhány páncélkocsi tűnt fel Weismes irányából. Amikor az útkereszteződéshez értek, délnek fordultak, St. Vith irányába, majd pusztító tűz alá vették az árokban fedezéket kereső amerikai katonákat. Az életben maradt amerikai katonák látva súlyos veszteségüket, megadásra készen, felemelt kézzel kijöttek az árokból. A németek visszafelé hajtották őket az úton egészen az útkereszteződésig; útközben elvették tőlük személyes használati tárgyaikat, és a St. Vith-i út mellett egy réten összeterelték őket.

Az ezt követő gyalázatos tömeggyilkosságról egy hivatalos amerikai jelentés számol be. Ebből valók az alábbi részletek:

„A harckocsik és páncélkocsik megálltak az útkereszteződésnél, és a német katonák megmotozták a foglyul ejtett amerikai katonákat, s elvették értéktárgyaikat … körülbelül ezzel egyidejűleg egy német könnyű harckocsi úgy helyezkedett el az úton, hogy ágyúját a mezőn összeterelt hadifoglyokra irányíthassa … néhány harckocsi megállt, amint egyvonalba ért a réttel, ahol a lefegyverzett amerikai foglyok felemelt karral, vagy fejük mögött összekulcsolt kézzel egy csoportban álltak. Az egyik harckocsiban felállt egy német katona — tiszt vagy altiszt —, elővette revolverét, célzott, és a foglyok közé lőtt. Az egyik amerikai katona összerogyott. A német újból célzott: egy másik amerikai katona is a földre zuhant.

Körülbelül ezzel egyidőben az úton álló német katonák géppuskatüzet nyitottak két kocsiból is az amerikai foglyokra. Mindnyájan vagy legalábbis a legtöbben elterültek; a sortűz két vagy három percen át folytatódott. Majdnem minden amerikai katona meghalt vagy megsebesült. A német kocsik azután továbbhaladtak dél felé, ugyanakkor Weismes felől újabb kocsik tűntek fel. Amint egyvonalba értek a réttel, ahol az amerikai katonák feküdtek, a mozgó kocsikból kézifegyvereikkel ők is tüzeltek a tehetetlenül fekvő katonákra … néhány német katona, nyilvánvalóan azok közül, akik az útkereszteződésnél teljesítettek őrszolgálatot, ekkor odament a földön fekvő sebesült amerikai katonákhoz … revolverrel és puskával beléjük lőtt, vagy pedig puskatussal vagy más nehéz tárggyal sújtott le mindazokra, akikben még volt élet.”

Egyes esetekben az áldozatokat közvetlen közelről lőtték agyon; amikor a holttesteket később exhumálták, megállapították, hogy sok katonának pontosan a szeme közé vagy a halántékába, vagy a tarkójába lőttek.

Mind a Paradis-nál, mind pedig a St. Vithnél rendezett vérfürdő a hadifoglyokra vonatkozó törvények és szokások semmivel sem menthető megsértését jelenti.

1941-ben és 1942-ben az angol kommandó-alakulatok Norvégiában sikeres támadásokat hajtottak végre hajók és különböző létesítmények ellen, és katonailag jelentős károkat okoztak a németeknek. Hitler, akit e hadműveletek rendkívül nyugtalanítottak, elhatározta, hogy elveszi az angolok kedvét az ilyen vállalkozásoktól, és ezért 1942 október 18-án parancsot adott ki a hadifoglyok bizonyos kategóriáival való bánásmódot illetően. Ezt a parancsot Németországban általában Kommandobefehlnek (Kommandó Parancs) nevezték.

A parancs a következő rendelkezéseket tartalmazta:

„I. Paragrafus.
Ellenségeink egy idő óta olyan módszereket alkalmaznak a hadviselésben, amelyek ellenkeznek a genfi nemzetközi egyezménnyel. Különösen kegyetlen és aljas az úgynevezett kommandók magatartása, amelyek tagjait, amint az bebizonyosodott, részben a szabadon bocsátott bűnözők közül toborozzák. A kezünkbe került parancsokból kitűnik, hogy ezek nemcsak a foglyok megbilincselését írják elő, hanem azt is, hogy a védtelen hadifoglyokat azon nyomban meg kell ölni, mihelyt a kommandók tagjai úgy vélik, hogy céljaik megvalósításában a foglyok terhet jelentenek, vagy másképpen akadályozhatják őket. Végül olyan parancsok is kezünkbe jutottak, amelyek elvből követelik a hadifoglyok megölését.

1. Paragrafus.
   Ezért abban a kiegészítésben, amelyet a fegyveres erőkhöz intézett 1942 október 7-én kelt jelentéshez fűztünk, már bejelentettük, hogy Németország az angolok és cinkosaik e szabotázscsapataival szemben a jövőben a teljes viszonosság elve alapján fog eljárni, vagyis a német csapatok könyörtelenül le fogják kaszabolni az ilyen elemeket, ahol csak megjelennek.

III. Paragrafus.
Ezért megparancsolom, hogy minden ellenséget, akivel a német katonák az úgynevezett kommandó-hadműveletek során Európában vagy Afrikában szembekerülnek, még ha látszólag egyenruhát viselő katonákról vagy romboló csoportokról van is szó, függetlenül attól, hogy van-e náluk fegyver vagy sem, harcban vagy menekülés közben az utolsó emberig meg kell semmisíteni. Ilyen esetekben lényegtelen, hogy hadműveleteik végrehajtására hajón vagy repülőgépen érkeznek, vagy ejtőernyőn dobják-e le őket. Még ha az ilyen egyének felfedeztetésük esetén jeleznék is, hogy megadják magukat, elvből meg kell tőlük tagadni minden kegyelmet. Minden egyes esetben részletes jelentést kell küldeni az OKW-nak* Oberkommando der Wehrmacht — a Wehrmacht főhadiszállása.*, hogy azt közzétegyék a Wehrmacht hivatalos tájékoztatójában.

1. Paragrafus.
   Ha az ilyen kommandók egyes tagjai, akik mint ügynökök, szabotőrök stb. dolgoznak, más úton kerülnek a Wehrmacht kezébe, például az általunk megszállt területek rendőrsége útján, azonnal át kell őket adni az SD-nek. Szigorúan tilos őket, akár csak átmenetileg is, katonai őrizetben vagy hadifogoly-táborban tartani.
2. Paragrafus.
   Ez a parancs nem vonatkozik az olyan ellenséges katonákkal való bánásmódra, akik a rendes hadműveletek során (nagyarányú offenzíva, partraszállási hadműveletek és légi ütközetek), nyílt csatában kerülnek fogságba vagy adják meg magukat. Nem vonatkozik továbbá azokra az ellenséges katonákra sem, akik tengeri csata után kerülnek kezünkbe, vagy valamely légi ütközet után ejtőernyőn ugranak le, hogy így mentsék életüket.
3. Paragrafus.
   A parancs nem teljesítése esetén haditörvényszék elé állítok minden parancsnokot vagy tisztet, aki nem teljesíti azt a kötelességét, hogy e parancsról tájékoztassa katonáit, vagy aki e parancs ellenére cselekszik.

Aláírás: Hitler Adolf”

A Kommandó Parancs teljes egészében megsértette a hadviselő felek között akkor érvényben levő törvényeket és szokásokat. Hitlernek úgy látszik aggályai lehettek azt illetően, hogy miként fogadják majd a címzettek* A parancsot megkapta a három fegyvernem főparancsnoksága, a norvégiai főparancsnok, a délkeleti főparancsnok, a nyugati főparancsnokság, a déli főparancsnokság, a huszadik hegyivadász hadsereg főparancsnoksága, az afrikai páncélos hadsereg, az SS-Reichsführer és a SIPO főnöke.* a parancsot, mert még a parancs kiadása napján kísérőlevelet küldött az illetékeseknek, melyben megmagyarázta, miért tartja szükségesnek, hogy a hadijognak a hadifoglyokra vonatkozó szabályaival ennyire ellentétes parancsot adjon ki.

Kijelentette, hogy az ellenség ebben a háborúban a megelőzőktől eltérően új harcászati módszert alkalmaz, amely abban áll, hogy hírközlési vonalakat vág el, megfélemlíti a lakosság azon rétegeit, amelyek Németországnak dolgoznak, és a megszállt területeken a német hadigazdaság szempontjából fontos ipari berendezéseket és létesítményeket tesz tönkre.

Keleten ezek a módszerek a partizán hadviselés formáját öltik, amely emberben, közlekedési eszközökben és hadianyagban már sok veszteséget okozott a németeknek. Anglia és Amerika más név alatt ugyan, de szintén ilyen hadviselést folytat. Repülőgépről csapatokat, élelmiszert és felszerelést dobnak le, és tengeralattjárók vagy gumicsónakok segítségével szabotázsakciók végrehajtására katonákat tesznek partra.

E tevékenység, magyarázta Hitler, rendkívül súlyos következményekkel jár. Egyetlen villamoserőmű megsemmisítése például sokezer tonna alumínium veszteséget jelent a repülőgépiparnak, és megakadályozza számos repülőgép építését. Az ilyen hadviselés, jelentette ki Hitler, veszélytelen az ellenség számára, mert katonái egyenruhában érkeznek, de civil öltözetet is visznek magukkal, és így szükség szerint hol mint katonák, hol mint polgári személyek jelenhetnek meg.

A levélben továbbá ez állt:

„Ha nem akarjuk, hogy a német háborús erőfeszítések ilyen akciók következtében súlyos kárt szenvedjenek, az ellenségnek tudomására kell hoznunk, hogy minden kártevő csoportot az utolsó emberig meg fogunk semmisíteni … semmilyen körülmények között sem tűrhető, hogy romboló, szabotázs- vagy terrorista csoportok egyszerűen megadják magukat és fogságba kerüljenek, hogy azután a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményben előírt bánásmódban részesüljenek … Ezért elvárom, hogy nemcsak a főparancsnokok és a parancsnokságuk alá tartozó seregek, hanem minden egyes vezénylő tiszt is ne csak megértse az ilyen lépés szükségességét, hanem maga is minden erejével azon legyen, hogy teljesítse a parancsot … ha eleinte ajánlatosnak látszik egy vagy két ember életbenhagyása kihallgatás céljából, a kihallgatás után ezeket is haladéktalanul agyon kell lőni.”

E levél írójának nem kellett attól tartania, hogy parancsát nem teljesítik. Úgyszólván mindenütt betű szerint végrehajtották, és a parancs értelmében sok hadszíntéren jogellenesen kivégezték az angol kommandók tagjait és a különleges légierő kötelékébe tartozó katonákat, akiket hadifoglyokként kellett volna kezelni.

A parancs kiadása idején von Falkenhorst tábornok volt a norvégiai német haderők főparancsnoka, és a 4-es számú másolatot Hitler magyarázó levelével együtt, szabályosan megkapta.

Von Falkenhorst tábornok nemcsak hogy továbbította a neki alárendelt parancsnokoknak a parancsot és a levelet, hanem néhány hónappal később még azt is szükségesnek tartotta, hogy figyelmeztesse őket a rendelkezések végrehajtására. Ezért a hadifoglyokkal való bánásmódot illetően „szigorúan titkos” és „csak tiszteknek” jelzéssel egy második parancsot adott ki. Ebben hivatkozva a Führer 1942 október 18-i parancsára a következőket írta:

„Az a benyomásom, hogy a fenti parancsra, amelyet meg kellett semmisíteni, már nem emlékeznek világosan, és ezért különösen felhívom a figyelmet a 3. paragrafusra. Azt, aki nem engedelmeskedik a parancsnak, szigorúan meg kell büntetni.” (Itt idézi a 3. paragrafust.) „Ha valakit kihallgatás végett életben hagynak, legfeljebb 24 órával élheti túl társai kivégzését.

Természetesen minden polgári személyt, norvég rendőrt és a Wehrmachthoz tartozó illetéktelen elemeket mindenképpen távol kell tartani. Kerülni kell a hadifoglyoknak egyik helyről a másikra való szállítását. Minden illetékes parancsnoknak feltétlen kötelessége a legszigorúbb titoktartás … Abban a kivételes esetben, ha szabotőröket norvégok jelenlétében vagy az ő segítségükkel (például vezetők, rendőrök segítségével) fogunk el, nem kell őket a helyszínen agyonlőni, hanem őrizetbe kell venni, és a lehető leggyorsabban át kell adni az SD-nek.”

Von Falkenhorst tehát nemcsak megismételte a Führer parancsát, hanem még ki is egészítette azt*. Falkenhorstot 1946-ban Brunswickban angol hadbíróság elé állították, amiért részt vett a kommandókra vonatkozó parancs végrehajtásában. Nyolc bűncselekmény elkövetésében találták bűnösnek: a parancsnoksága alá tartozó katonai erőket arra ösztönözte, hogy ne kegyelmezzenek meg azoknak a szövetséges katonáknak, tengerészeknek és repülőknek, akik részt vesznek kommandó-hadműveletekben, hanem elfogatásuk után öljék meg őket, végül pedig abban, hogy nagyszámú szövetséges hadifoglyot adott át az SD-nek kivégzésre, és ezáltal részese lett meggyilkolásuknak. A bíróság halálra ítélte, de a németországi angol megszállási övezet akkori főparancsnoka, Sir Sholto Douglas, a légierő marsallja, az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.*

1942 szeptemberében két tiszt és tíz közkatona a norvégiai Glamford ellen rajtaütésszerű támadást hajtott végre. Ezt a tervet az Egybehangolt Hadműveletek Főhadiszállása hadműveleti tervezéssel foglalkozó osztályának főnöke** Antony Head dandárparancsnok, jelenleg hadügyminiszter.* „Musketoon” néven tartotta számon. A hadművelet célja egy vízierőmű szétrombolása volt. Megbízatása végrehajtása után a csoportnak Svédországba kellett volna eljutnia, ahonnan azután a terv szerint hazatelepítették volna tagjait.

A csoport szeptember 11-én a „Szabad Franciaország” egyik tengeralattjáróján hagyta el Angliát, négy nappal később megérkezett Norvégiába, és szeptember 20-án végrehajtotta feladatát: jelentős kárt okozott az erőműben. Az akció valamennyi résztvevője egyenruhát viselt.

Amikor a hadművelet sikeres elvégzése után útban voltak Svédország felé, egy német járőr megtámadta, és négyük kivételével foglyul ejtette őket. Egyikük megsebesült, és később belehalt sebeibe; a többieket, köztük a két tisztet is, a Gestapo oslói főhadiszállására, onnan pedig Németországba vitték.

Hogy mi történt velük, az egy ideig nem volt ismeretes, bár az értesülés szerint a tiszteket Offlag* Offizierslager — tiszti tábor. — Szerk.* IV(A)-ba vitték, amelyet az angol hadifoglyok a „rossz fiúk táborának” neveztek; itt egy napig tartózkodtak, azután nyomuk veszett. Az egyik tiszt szülei, akik a Vöröskereszt útján érdeklődtek, azt a felvilágosítást kapták az Offlag IV(A) parancsnokától, hogy fiuk megszökött. Ez nem volt igaz, és csak később derült ki, hogy miért volt szükség erre a félrevezetésre. A tisztet a táborban több hadifogoly felismerte, és ezért a németek nem állíthatták azt, hogy harc közben esett el. Egy zsákmányolt német dokumentumból ma már tudjuk, hogy az SD „szabotázsakcióban való részvétel miatt” mindkét tisztet agyonlőtte.

Hasonló sors érte a „Freshman”-nek nevezett hadműveletben résztvevő katonákat. Ezek 1942 novemberében két vitorlázó repülőgépen elindultak Norvégiába, hogy támadást hajtsanak végre a dél-norvégiai Vemork-vízierőmű ellen. A csoport két tisztből, huszonhét altisztből és közlegényből állt. Mind egyenruhát viseltek. Egyikük sem tért vissza hazájába, és egy akkoriban megjelent német közlemény jelentette, hogy „e kártevő csoport tagjait tűzharcban megsemmisítették”. A valóságban azonban korántsem harc közben ölték meg őket. A rossz időjárás következtében a két vitorlázó repülőgép elszakadt egymástól, és az egyik Egersund közelében lezuhant. Tizenegyen maradtak életben a zuhanás után; ezeket a németek elfogták, elvitték egy táborba, és ott később agyonlőtték őket. A második repülőgép Stavanger közelében zuhant le. A katonák közül ugyan többen életben maradtak, ezeket foglyul ejtették, és végül — a Wehrmacht és a Gestapo közötti rövid vita után — mint szabotőröket — őket is agyonlőtték.

1943 tavaszán a szövetségesek újabb kommandó-támadást hajtottak végre norvég kikötőkben tartózkodó és a partmenti vizeken közlekedő hajók ellen. A „Sakk-matt”-nak nevezett hadműveletet végrehajtó katonai egység egy tisztből, hat altisztből és közlegényből állt, akik mind egyenruhát viseltek. Háromnégy héttel azután, hogy elhagyták az angol kikötőt, fogságba estek, és a grini börtönbe zárták őket. Hogy hol töltötték a következő két esztendőt, örökre titok marad, de annyi bizonyos, hogy 1945-ben, néhány héttel a német kapituláció előtt, ötöt közülük a sachsenhauseni koncentrációs táborban, egyet pedig Belsenben lőttek agyon. A hetediknek a sorsa ismeretlen, elfogatása óta nyoma veszett.

Ezeket a norvég partmenti vizeken végrehajtott hadműveleteket nemcsak angol katonák hajtották végre. 1943-ban norvég tengerészekből és egy angol távírászból álló egység hajtott végre egy ilyen akciót. Mindnyájan egyenruhát, tengerészsapkát és terepszínű harci öltözetet viseltek. A norvégok egyenruhájának bal ujján ott volt a hagyományos norvég vörös horgony, a távírász pedig az angol flotta felségjelét viselte. Hogy mi történt ezekkel az emberekkel, azt Hans Blombergnek, a SIPO egykori főrohamosztagvezetőjének (Obersturmführer) vallomásából tudjuk, akit a foglyok meggyilkolásában való bűnrészessége miatt mint háborús bűnöst bíróság elé állítottak, és halálra ítéltek.

1943 júliusában Blomberg volt Bergenben a SIPO főnöke. Von Schrader tengernagy közölte vele, hogy német tengeri erők Bergen közelében egy norvég motoros hajót fogtak el, s a legénység több tagját, akik között sebesültek is voltak, foglyul ejtették. Schrader kijelentette, hogy ezek a tengerészek „kalózok, nem pedig katonák”, akiket a SIPO-nak a főparancsnoki parancs értelmében kötelessége agyonlövetni. Blomberg meg is tette a megfelelő lépéseket, és a foglyokat másnap, kihallgatásuk után kivégezték.

Blomberg vallomása a következőképpen végződött: „A kivégző osztag egy tehergépkocsin elvitte a holttesteket a Calmarhus-garázsba, és ott őrizte őket. Másnap éjjel a hullákat koporsóba rakták, és egy hajóra szállították. A kapitány helyettese a hamburgi Tiedman, a Wasserschutzpolizei* Folyami és tengeri rendőrség. A Gestapo egyik részlegének fedőneve.* törzsőrmestere volt. Minden egyes koporsóra robbanóanyagot erősítettek, s az általános gyakorlatnak megfelelően a koporsókat a víz alatt felrobbantották.”

Mindezek a tengerészek és katonák vitathatatlanul a szövetséges haderők egyenruhát viselő tagjai voltak, akik szabályos hadviselésben vettek részt, és ezért jogosan megillette volna őket az a védelem, amelyre a hadifoglyokra vonatkozó, 1929-ben kötött egyezmény az összes hadviselő felet kötelezte.

1944 szeptemberében a „különleges légi ezred” (Special Air Service Regiment) ejtőernyősöket dobott le a Vogézekben, azzal a megbízással, hogy Kelet-Franciaországban robbantsák fel az ellenség vasútvonalait. Egy ilyen ejtőernyős csoport, amely egy tisztből és tíz közlegényből állt, egy Raon-l’Etape nevű kis faluban rejtőzött, amikor túlerővel rájuk törtek. Heves harc után, melynek folyamán a tiszt megsebesült, az egész csoport fogságba esett.

Az ejtőernyősöket foglyul ejtő egység az SS kötelékébe tartozott, de valamilyen oknál fogva, amelyre nem derült fény, a foglyokat kihallgatásuk után ahelyett, hogy a Kommandó Parancs értelmében agyonlőtték volna, átadták a Wehrmachtnak.

A helyi SS-parancsnok, amikor a dolog a fülébe jutott, rendkívül felbőszült. Azonnal lépéseket tett, hogy visszaszerezze a foglyokat, és ez huszonnégy óra leforgása alatt meg is történt. A foglyokat akkor egy Strasbourg mellett levő Gestapo-táborban helyezték el. A következő héten elvitték őket egy közeli, kiszemelt helyre, megásatták velük sírjukat, és agyonlőtték őket. 1945-ben egy háborús bűncselekményeket vizsgáló angol bizottság megtalálta és exhumáltatta holttestüket. Megállapították, hogy valamennyi hadifoglyot tarkón lőtték.

Hasonló módon gyilkolták meg a különleges légiezred számos, harcban elfogott tagját, mindannyiszor megszegve a hadifoglyokra vonatkozó 1929. évi egyezményt.

A német 80. hadtest Vienne megyében foglyul ejtett harminc, egyenruhát viselő katonai személyt, akik a különleges légierő első ezredébe tartoztak, és a poitiers-i börtönbe szállították őket. A foglyokat ott a SIPO emberei, parancsnokuk, dr. Herold vezetésével kihallgatták. Azután az az utasítás érkezett, hogy a foglyokat a Kommandó Parancs értelmében át kell adni az SD-nek. Dr. Herold azonban — becsületére legyen mondva —, mindenki meglepetésére megtagadta a foglyok átadását. Köstlin ezredes, a hadtest vezérkari főnöke, figyelmeztette Heroldot, milyen súlyos következményekkel járhat a parancs nem teljesítése, Herold azonban ennek ellenére kitartott álláspontja mellett. Ezért Kurt Gallenkamp tábornoknak, a hadtest parancsnokának kellett döntenie a foglyok sorsáról. A vezérkari főnök parancsot kapott agyonlövetésükre, a hadtest főhadiszállásának egyik tisztjét pedig kirendelték a parancs végrehajtásának ellenőrzésére.

Két nappal később, C. hadnagyot és huszonkilenc emberét hajnalban teherautóra rakták, és Poitiers-ból elvitték a kivégzés helyére. Amikor megérkeztek, Schönig kapitány, a hadtest megbízottja, közölte a tiszttel, hogy őt és embereit „Hitler parancsára” agyon fogják lőni. Schönig azt a kijelentést is tette, hogy most szégyelli, hogy német tiszti egyenruhát visel. Ennek ellenére végignézte a kivégzést, magához vette a foglyok személyazonossági céduláit, és a Vöröskeresztnek azt jelentette, hogy a foglyok harc közben estek el*. Gallenkamp tábornokot, Köstlin ezredest, Schönig kapitányt és másokat 1946-ban e hadifoglyok megölésében való bűnrészesség miatt katonai bíróság elé állították. Valamennyiüket bűnösnek találták. Gallenkamp tábornokot a bíróság kötél általi halálra ítélte, de az ítéletet utóbb életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták; Köstlin ezredest életfogytiglani, Schönig kapitányt pedig ötévi börtönbüntetésre ítélték.*

Körülbelül ugyanebben az időben Párizs közelében ugyancsak ejtőernyősöket dobtak le. Ezek is harci öltözetben voltak.

Alighogy földet értek, német katonák fogták körül őket. Harc bontakozott ki, melynek során néhányan elestek, hetet pedig elfogtak. A hét foglyot a Gestapónak a párizsi Avenue Fochon levő hírhedt főhadiszállására vitték. Itt kihallgatták őket.

Úgy látszik haboztak, átadják-e őket a Wehrmachtnak, amely elfogta őket, vagy pedig a Kommandó Parancs értelmében járjanak-e el. Ezért kihallgatásukról jelentést küldtek a Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak (RSHA) Berlinbe, és utasítást kértek a tennivalót illetően. Mivel nem érkezett válasz, két ízben megsürgették a dolgot.

Végül, körülbelül egy hónappal később, feleletet kaptak. Ennek értelmében a foglyokat huszonnégy óra alatt „polgári öltözetben” agyon kell lőni. Másnap polgári ruhába öltöztették, s teherautón elvitték őket a Gestapo főhadiszállásáról. Ennivalót adtak velük, és azt mondták nekik, hogy „hosszú útra indulnak”. Négy óra hosszat tartott az út, végül Noailles közelében, egy szántóföldön leszállították a kocsiról, és elvezették őket egy közeli erdei tisztásra. A kísérő katonák, akik géppisztollyal voltak felfegyverezve, felsorakoztatták a foglyokat, a kivégző osztag pedig a foglyokkal szemben helyezkedett el.

A német egység parancsnoka elővett egy darab papírt, és felolvasva az arra írt szöveget, tolmács útján közölte az angol katonákkal, hogy a francia ellenállókkal való együttműködés miatt halálra ítélték őket. A valóságban semmiféle tárgyalás sem volt, és maga a vád sem felelt meg a tényeknek. Azonkívül, az angolok ejtőernyővel, egyenruhában, fegyveresen, a hadijog értelmében teljesen törvényes támadást hajtottak végre.

Hogy mi történt, azt két életben maradt katona mondta el. Egyikük egy cseh volt, aki az angol hadseregben szolgált. „Órakulcsommal kinyitottam a bilincsemet — mondta —, és lerohantam a dombról. Lőttek utánam, de nem találtak el. Később egy francia faluba értem, és néhány napi bujkálás után csatlakoztam a francia ellenállási mozgalomhoz.”

A másik, egy Jones nevű közkatona, a következőket mondta el: „Nem volt vesztenivalóm, megkíséreltem a szökést. Mintegy tizenöt métert futhattam, amikor elestem; meg voltam bilincselve, s így elvesztettem az egyensúlyomat. Vad lövöldözés támadt, de nem találtak el. Kis idő múlva odakúsztam a közelben levő fákhoz, és elbújtam az egyik fa mögé. Négy bajtársam holtteste ott hevert a földön, de német katonát nem láttam sehol. Az út felől azonban, mintegy száznegyven méternyire, erős lövöldözés hallatszott. Egy ideig az erdőben rejtőztem, azután sikerült eljutnom egy francia faluba.”

Azok, akik közvetlenül felelősek voltak ezért a kivégzésért, igen jól tudták, hogy a berlini parancs minden kétséget kizáróan jogtalan, mert világosan megmondta, hogy a foglyokat polgári ruhában kell agyonlőni, hogy azután azt lehessen állítani, hogy francia ellenállók (maquik) voltak. Azonkívül, a kivégzés egy erdőben, négy órányira Párizstól történt, és mindnyájan nagyon jól tudták, hogy áldozataik angol hadifoglyok, akiket szabályos harc során, mint egyenruhát viselő katonákat fogtak el.

1943-ban, amikor a szövetségesek bombatámadásai erősödtek, a német légierő (Luftwaffe) főparancsnoka parancsot adott, hogy a nagyvárosok lakónegyedei közelében hadifogoly-táborokat kell elhelyezni. Azt gondolták ugyanis, hogy ez bizonyos védelmet nyújt majd a lakosságnak. Amennyiben ez a módszer nem válna be, legalább meglenne az a „vigaszuk”, hogy fogoly szövetséges repülők is együtt pusztulnak el a németekkel.

„A Führer főhadiszállásáról.

1943 szeptember 3.

a Luftwaffe legfőbb parancsnoksága azt ajánlja, hogy a fogoly angol repülők részére a nagyvárosok lakónegyedeiben létesítsenek fogolytáborokat, amelyek ugyanakkor védelmet fognak nyújtani a lakosságnak, továbbá azt javasolja, hogy a körülbelül 8000 angol és amerikai repülőt magában foglaló hadifogoly-táborokat helyezzék át az ellenséges légitámadásoktól fenyegetett nagyvárosokba.”

Ez a parancs nyilvánvalóan ellenkezett a hadifoglyokra vonatkozó 1929. évi egyezmény 9. pontjának szellemével, melynek értelmében a hadifoglyokat nem lehet felhasználni arra, hogy jelenlétükkel bizonyos célpontokat vagy területeket megóvjanak a bombázástól.

Azonkívül a 2. cikkely kimondja, hogy „a hadifoglyok az ellenséges állam, de nem az őket elfogó egyének vagy katonai egységek hatalmában vannak. Mindenkor emberséges bánásmódban és elbánásban kell részesíteni őket, és különösen meg kell őket védeni az erőszakcselekedetektől, a tettlegességtől és a nyilvánosság kíváncsiságától. Tilos velük szemben megtorló intézkedéseket alkalmazni.”

E rendelkezések durva megszegésével azonban sok szövetséges pilótát, aki Németország felett ugrott ki ejtőernyővel megsérült gépéből, nem hadifogolyként kezeltek; a német polgári lakosság gyakran bántalmazta, megverte és meggyilkolta az ilyen foglyokat. Erre sokszor magas állású funkcionáriusok bujtották fel őket; s amikor közvetlenül nem ők adtak utasítást erre, mindannyiszor fedezték ezeket az akciókat.

Göring, Himmler és Kaltenbrunner s számos értekezletet tartottak, s ezeken összeállították azoknak a légi hadműveleteknek a jegyzékét, amelyeket „a normális hadműveletektől eltérően terrorista cselekményeknek” kell tekinteni. A polgári lakosság mindennemű bombázása terrorcselekménynek számított, és ilyen esetekre szentesítették „a lincs-törvényt”.

Egy parancsban, amelyet Himmler 1943 augusztus 10-én adott ki minden vezető közigazgatási funkcionáriusnak, SS-tisztnek és rendőrtisztnek, és amelyet ezek szóban közöltek alárendeltjeikkel, a következőket olvassuk: „A rendőrségnek nem feladata, hogy beavatkozzék a németek és az ejtőernyővel kiugró angol és amerikai repülők közötti összeütközésekbe.”

A németeket még uszították is arra, hogy lincseljék meg a Németország felett lelőtt szövetséges repülőket. A Völkischer Beobachter 1944 május 29-i számában Goebbels ezt írta:

„Csak fegyverrel tudjuk megvédeni a bombatámadások alatt lelőtt ellenséges repülőket. Különben a súlyos megpróbáltatásokat elszenvedő lakosság megölné őket.

Kinek van igaza? A gyilkosoknak-e, akik gyáva gaztetteik elkövetése után emberséges bánásmódot várnak az áldozatoktól, vagy az áldozatoknak, akik a «szemet szemért, fogat fogért» elv alapján védekeznek? Nem nehéz e kérdésre válaszolni. Tűrhetetlen, hogy katonáinkat és rendőreinket állítsuk szembe a német néppel, amely úgy bánik el a gyermekgyilkosokkal, amint megérdemlik.”

1944 májusában Martin Bormann ugyancsak körlevelet intézett erre vonatkozóan valamennyi Reichsleiterhez, Gauleiterhez és Kreisleiterhez.

Azt állítva, hogy az angol és amerikai repülők gyakran lőnek úton haladó gyermekekre és nőkre, a következőket írta:

„Több esetben előfordult, hogy az ilyen repülőgépek pilótáit, akik ejtőernyővel ugrottak ki, vagy kényszerleszállást hajtottak végre, a végsőkig feldühödött lakosság ott helyben meglincselte. A lincselésben részt vevő német civilekkel szemben a rendőrség nem tett lépéseket.”

E körlevél kézhezvétele után Albert Hoffmann, Dél-Vesztfália Gauleitere, az alábbi utasítást adta a területéhez tartozó megyei vezetőknek, polgármestereknek és rendőrhatóságoknak:

„A lelőtt bombázógépek pilótáit elvben nem kell megvédeni a nép dühkitörésével szemben. Elvárom, hogy a rendőrtisztek minden védelmet megtagadjanak ezektől a gengszterektől. Azokat a hatóságokat, amelyek a néphangulattal szemben fellépnek, felelősségre fogom vonni. A rendőrség és a csendőrség minden tisztjével azonnal közölni kell álláspontomat.”

Baden és Elzász Gauleitere, a hírhedt Robert Wagner* Robert Wagnert a francia katonai törvényszék 1946-ban Strasbourg-ban, szövetséges repülők megöletése és sok más háborús bűncselekmény miatt halálra ítélte.* a hatáskörébe tartozó egész területen elrendelte, hogy minden leszállásra kényszerített, vagy ejtőernyővel kiugró szövetséges repülőt meg kell ölni. Ezt azzal indokolta, hogy ezek a repülők nagy pusztítást visznek véghez Németországban, embertelen hadviselést folytatnak, és ezért egyetlen foglyul ejtett repülőt sem kell hadifogolyként kezelni, egy sem érdemel kegyelmet.

Az ilyen uszításnak meg is volt az eredménye. 1944-ben és 1945-ben a német polgári lakosság sok szövetséges repülőt támadott meg, akit jog szerint a hadifoglyoknak kijáró bánásmód illetett volna meg, és a német lakosság számos szövetséges pilótát lincselt meg, másokat pedig a rendőrök vagy a Volkssturm** Belföldi katonai segédszolgálat.* lőtt agyon.

Egy Grüner nevű német, Wagner egyik alárendeltje, egy háborús bűncselekmények kivizsgálásával megbízott amerikai ügyésznek elmondta, hogy amikor egyszer Rheinweileren haladt keresztül, négy angol pilótát pillantott meg, akit német katonák mentettek ki a Rajnából. A katonák nem akarták átvenni a foglyokat, és ezért Grüner elhatározta, hogy Wagner parancsa értelmében, sajátkezűleg fogja kivégezni őket. Géppisztolyával hátulról mind a négyüket lelőtte, és a hullákat belökte a Rajnába.

1944 június 21-én Mecklenburg közelében két Liberator típusú gépet leszállásra kényszerítettek. A két gép legénysége, összesen tizenöt ember, sértetlen maradt. A szokásos ürüggyel, hogy „szökést kíséreltek meg”, valamennyiüket agyonlőtték. Ezt a bűncselekményt a 11. Luftgaukommando főhadiszállásán talált egyik okirat is bizonyítja. Eszerint a legénység hat tagját „menekülési kísérlet közben” lőtték agyon, a többi kilencet pedig átadták a wareni rendőrségnek. A kilenc közül hetet a fogolytáborba menet „menekülési kísérlet közben” lőttek le, a két tisztet, H. és L. hadnagyot pedig a nap folyamán később, ugyanazzal az ürüggyel ölték meg.

Az egyik legaljasabb ilyen támadást az Allgemeine SS és a Hitlerjugend közösen hajtották végre.

1945 februárjában a szövetségesek súlyos légitámadást hajtottak végre a dél-németországi Pforzheim városa ellen, és komoly károkat okoztak. Sokan elpusztultak, és számos hajléktalanná vált embert át kellett telepíteni a közeli Huchenfeldbe.

Mintegy három héttel később a német légelhárító tüzérség Baden-Baden mellett lelőtt egy Lipcse bombázása után hazatérő angol repülőerődöt. A tíz tisztből és egy tiszthelyettesből álló legénység ejtőernyővel kiugrott, és épségben földet ért. Közülük hetet elfogtak, és átmenetileg a bühli polgári börtönbe szállítottak.

Másnap reggel végigvezették őket Pforzheim utcáin, ahol a helyi lakosság nekik támadt: ezután átvitték őket Huchenfeldbe. Ott az új iskolaépület pincéjében levő kazánházban helyezték el őket. A foglyok éppen lefeküdni készültek, amikor egy nagy tömeg betörte az ajtót, és berontott a pincébe. Velük volt a polgármester is, akit egy lakodalomról hívtak el.

Az őrök kiszolgáltatták a foglyokat a feldühödött tömeg kénye-kedvének. A németek először durván bántalmazták a foglyokat, majd kivonszolták az utcára, és a temető irányába hurcolták őket.

Útközben három pilótának sikerült elmenekülnie, de közülük az egyiket később újból elfogták, és egy közeli rendőrőrszobán helyezték el. Másnap kihozták cellájából, és végigvezették egy csoport német előtt, amely egy óvóhely előtt várakozott. A németek nekiestek a fogolynak, a szó szoros értelmében péppé verték, míg végül a Hitlerjugend egyik tizenhat éves ifjú tagja — mint ő maga mondta — „megadtam neki a kegyelemlövést, revolveremmel fejbe lőttem”. A rendőrség nem lépett közbe, és senkit nem tartóztatott le.

A többi négy foglyot, akinek nem sikerült elmenekülnie, a tömeg a temetőbe hurcolta és ott agyonlőtte.

A Hitlerjugendnek jutott ebben az ügyben a főszerep. Mint egyikük az eset után megírta: „A Bannführer* Zászlósnak megfelelő rang az SS-ben.* rövid beszédet tartott, amellyel tűzbe hozott bennünket, azután fegyvereket és lőszert osztott ki. Azt mondta, hogy hét angol repülő tartózkodik a huchenfeldi iskolában, hurcoljuk el, és lőjük agyon őket.”

A tömeg nyilvánvalóan azzal a szándékkal rontott be az iskola pincéjébe, hogy ott a helyszínen megöli a foglyokat, és csak a polgármester közbelépésére vitte őket a temetőbe. A polgármester azonban korántsem a foglyokért aggódott. Az ellen tiltakozott igen hevesen, hogy a foglyokat az iskola pincéjében öljék meg. „Ez állandó borzalommal töltené el gyermekeinket, akik oda járnak” — mondta.

Miután a repülőket agyonlőtték, a polgármester visszatért a lakodalmi ünnepségre, amelyet oly hirtelen kellett otthagynia.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

Előszó

Sir Hartley Shawcross, Nagy-Britannia és Észak-írország főügyésze, vádbeszédében a következőket mondta:

„A legyőzött nemzetek szószólói némelykor ki tudják használni a győztesek együttérzését és nagylelkűségét, úgyhogy az igazi tények, amelyeket sohasem jegyeznek fel hitelesen, elhomályosulnak és feledésbe mennek. Csak vissza kell emlékezni az első világháború utáni helyzetre, és láthatjuk, milyen veszély fenyeget egy türelmes és hiszékeny népet, ha egy tekintélyt parancsoló jogi döntés nem állapítja meg a felelősséget. Az idő múlásával, talán éppen a borzalmak miatt, e nép hajlamos lebecsülni mindazokat az agresszióról és kegyetlenségről szóló történeteket, melyek az utókorra fennmaradtak; a hiszékeny nép pedig fanatikus vagy esetleg becstelen propagandistáktól félrevezetve, végül azt hiszi, hogy nem ő, hanem ellenfelei bűnösek abban, amit ő maga is elítélne. Ezért mi bízunk benne, hogy ez a törvényszék, jóllehet a győztes hatalmak jelölték ki tagjait, teljes és bírói tárgyilagossággal fog eljárni, olyan normákat fog megállapítani, s olyan hiteles és pártatlan bizonyítékot fog szolgáltatni, amelyből az eljövendő kor történészei megismerhetik az igazságot, és amely intő figyelmeztetésül szolgál a jövő politikusai számára.”

Mint mindenki tudja, a „tekintélyt parancsoló jogi döntést”, amelyről Sir Hartley beszélt, meghozták. A háborús bűnösök ügyében számos más pert* Csupán Németország angol övezetében 356 per volt, melyek során több mint ezer háborús bűnös felett ítélkeztek. Minden olyan ellenséges háborús bűnös perének tárgyalásáért, aki a brit katonai bíróság elé került, Sir Henry MacGeagh, főhadbíró, az Egyesült Nemzetek Szervezete Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottsága angol részlegének vezetője volt felelős.* is lefolytattak, melyek jegyzőkönyvi anyagát kiadták, úgyhogy azt bárki elolvashatja. De sok embernek nincs erre ideje, sokan pedig, ha van is idejük, nem akarják elolvasni az egész anyagot.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy megismertesse az egyszerű olvasót számos német háborús bűncselekmény igaz és pontos történetével. A könyv anyagát a különböző perek során elhangzott tanúvallomásokból és az ott előterjesztett dokumentumokból, valamint azokból a nyilatkozatokból állítottam össze, amelyekben szemtanúk számoltak be a háborús bűncselekmények elkövetésének színhelyén nyomozó illetékes bizottságoknak a tényekről.

Hálás köszönetét mondok René Massigli úrnak, a francia nagykövetnek, du Parc Locmaria márkinak, a belga nagykövetnek, és dr. D. V. Stikker holland nagykövetnek, amiért országaikban hozzáférhetővé tették számomra a hivatalos tájékoztatást nyújtó forrásokat.

Nagy hálával tartozom továbbá Violette Lecoqnak, mai nevén Madame Rougier-Lecoqnak, amiért megengedte a ravensbrücki koncentrációs tábor életéről készült nagyszerű rajzainak közzétételét; Peter Forestnak, a rajnai brit hadsereg őrnagyának, a háborús bűnöket vizsgáló csoport egykori főtolmácsának, a német kifejezésekre, rangokra és címekre vonatkozó lábjegyzetekért; és végül, de nem utolsó sorban Anthony Somerhough úrnak, a háborús bűnöket vizsgáló németországi angol bizottság volt vezetőjének bizonyos fényképekért és sok hasznos tanácsáért.

Bevezetés

A második világháborút megelőző modern háborúkban, amelyeket civilizált nemzetek viseltek egymás ellen, előfordultak olyan sajnálatos esetek, amelyek kimerítették a háborús bűncselekmény fogalmát. Belgiumban és Franciaországban az első világháború kezdeti szakaszában, amikor a német csapatok gyors ütemben nyomultak Párizs felé, sok kegyetlenkedést követtek el. Városokat és falvakat fosztottak ki és gyújtottak fel, nőket becstelenítettek meg, és ártatlan embereket gyilkoltak le. Jóllehet többről volt szó, mint egyes elszigetelt egységek vagy hadosztályok szórványos rémtetteiről, ezek a bűncselekmények mégsem voltak egy olyan szervezett terrorhadjárat részei, melynek tervét még a háború kitörése előtt dolgozták ki, és azután a parancshoz híven végrehajtották.

A második világháború alatt azonban a németek olyan méretekben követték el háborús bűncselekményeiket, amelyekre nem volt példa a történelemben. Ezek szervesen hozzátartoztak a nácik értelmezése szerinti totális háborúhoz. Előre elhatározott és kidolgozott terv alapján hajtották végre rémtetteiket, hogy megfélemlítsék és kizsákmányolják a megtámadott és megszállt területek lakosait, és kiirtsák azokat az elemeket, amelyekről úgy vélték, hogy szemben állnak a német hódítással és a náci uralommal.

A nácik a „Führer-elv” alapján saját országukban már a háború előtt olyan zsarnoki uralmat teremtettek, amely szinte párját ritkítja a történelemben. A „felsőbbrendű fajról” szóló elmélet jegyében, melynek végső és szükségképpeni célja a világuralom megszerzése volt, faji gyűlöletre uszítottak. Testvért szembeállítottak testvérrel, gyermeket szülővel, keresztényt zsidóval. Meg akartak mételyezni egy egész nemzetet, azokat pedig, akik nem hagyták magukat megrontani, megfélemlítették, és végül koncentrációs táborba vetették.

Csak akkor látjuk a maguk igazi távlatában azokat a bűncselekményeket, amelyeket a németek a háború alatt a megszállt területeken elkövettek, ha visszaemlékezünk arra, ami 1933 és 1939 között Németországban történt.

A szólásszabadság s ezen belül a sajtószabadság elfojtása, az igazságszolgáltatás ellenőrzése, a tulajdon-elkobzások, a békés célból való gyülekezés jogának korlátozása, levelek és táviratok cenzúrázása, a telefonbeszélgetések kihallgatása, a termelőmunka katonai jellegű megszervezése, a vallásszabadság megvonása: ezekkel az eszközökkel verte bilincsbe a zsarnok alattvalóit. Ha Hitler ilyen kevésre becsülte a „felsőbbrendű fajt”, vajon meglepő-e, hogy a férgeknél is kevesebbre tartotta azoknak az országoknak a népeit, ahová seregei behatoltak?

Nem vitás, hogy a német nép nem hódolt be egykönnyen, nem szívesen fogadta a- náci tanokat és a náci programot. Ha így lett volna, nem lett volna szükség az SS-re* Schutzstaffeln — a náci párt fegyveres egységei.*, sem az SD-re** Sicherheitsdienst — biztonsági szolgálat.*, sem a Gestapóra. A nácik csak megfélemlítéssel és kínzással, éheztetéssel és gyilkossággal tudták odahaza felszámolni a rendszer ellenzőit. Így szerezték meg ezek az elnyomó szervek azt a tapasztalatot és gyakorlatot, amelyet később oly nagy alapossággal és kegyetlenséggel valósítottak meg, hogy a megszállt Európa lidérces álmává és korbácsává váltak.

Az e könyvben leírt bűncselekmények nem tervszerűtlenül történtek; ez már hatalmas arányukból is nyilvánvalóan kitűnik. Milliók rabszolgaságba döntése és Németországba hurcolása, hadifoglyok meggyilkolása és megkínzása, polgári személyek tömeges kivégzése, túszok és megtorlásul szedett foglyok agyonlövetése, végül a zsidókérdés „végleges megoldása” — mind egyetlen, hosszú távra szóló terv részletei. Ez kétségtelenül bebizonyosodott, és maguk a németek szolgáltatták a megcáfolhatatlan bizonyítékokat a különböző gondosan megőrzött feljegyzésekkel, jelentésekkel, leltárakkal, parancsokkal és más dokumentumokkal, amelyek az európai német haderők fegyverletétele után a szövetségesek kezébe kerültek.

Amikor ugyanis a németek tilalom alá eső munkát végeztettek hadifoglyokkal, mindannyiszor jelentéseket készítettek a megfelelő katonai alakulat részére; valahányszor raboltak, kifogástalan leltárt vettek fel zsákmányukról; amikor gázzal végeztek ki zsidókat és másokat, részletes beszámolót küldtek az RSHA-nak* Reichssicherheitshauptamt — Birodalmi Biztonsági Főhivatal.*, amikor túszokat lőttek agyon, a többiek megfélemlítésére névjegyzéküket kiakasztották a középületekre, s gondos feljegyzéseket készítettek a koncentrációs táborok lakóin erőszakkal végrehajtott fájdalmas és förtelmes kísérletekről. Amilyen ütemben ezeket a bűncselekményeket elkövették, úgy gyűjtötték össze és jegyezték fel jellegzetes alapossággal az azokra vonatkozó bizonyító adatokat.

Hitler „Mein Kampf” című könyvében már évekkel ezelőtt a következőket írta: „Az erősebb faj ki fogja szorítani a gyengébbeket, mert az életösztön végső fokon le fogja dönteni az egyén úgynevezett humanizmusának esztelen korlátait, hogy helyet adjon a természet humanizmusának, amely megsemmisíti a gyengét, és helyébe az erőst állítja.” Ez a dzsungel törvénye; nem csoda, hogy oly sok nyomorúság, kín, pusztulás és halál járt nyomában.

És hogyan hajtották végre ezeket a bűnös terveket? A német főparancsnokságot és vezérkart is terheli ezért bizonyos felelősség.

Amikor az öreg Hindenburg marsall 1933-ban hirtelen és váratlanul átadta a hatalmat Hitlernek, a katonai vezetők közül sokan kétségtelenül lenézték Hitlert. Legtöbbjük azonban csakhamar cinkosává vált; azokat pedig, akik nem hódoltak be, mint például von Fritsch, jellegzetes arcátlansággal intézték el. Ettől fogva a német tisztikar alkotta piramis — melynek csúcsán Keitel, ez a katonai fejbólintójános állt — a maga egész súlyával Hitler mögött sorakozott fel. Ezek az emberek segítették és támogatták Hitlert agresszív háborújának megtervezésében és a háború folytatásában, továbbá a háborús bűncselekmények és az egész emberiség ellen irányuló számtalan bűntett elkövetésében. Csak akkor hallatszottak először a német Hadügyminisztérium folyosóin bíráló hangok, amikor már világosan látszott, hogy a nácik napja már lehanyatlóban van.

Nürnbergben a német háborús főbűnösök ügyének tárgyalásán a Nemzetközi Katonai Törvényszék nem volt hajlandó a vezérkart és a főparancsnokságot bűnösnek bélyegezni. Ítéletében mindamellett a következőket állapította meg ezekről az emberekről:

„Nagymértékben felelősek azért a nyomorúságért és szenvedésért, amely a férfiak, nők és gyermekek millióit sújtotta. Szégyent hoztak a tiszteletreméltó katonai hivatásra. Az ő katonai vezetésük nélkül pusztán elméletivé és meddővé váltak volna Hitlernek és náci követőinek agresszív törekvései … kegyetlen katonai kaszt voltak … Sokan közülük gúnyt űztek a feltétlen engedelmességet megkövetelő katonai esküből. Ha a védelmük úgy kívánta, azzal védekeztek: engedelmeskedniük kellett a parancsnak; ha a vád bebizonyította, hogy tudtak Hitler kegyetlen bűncselekményeiről, azt állították: megtagadták a parancs végrehajtását. Az igazság az, hogy ezek az emberek tevékenyen részt vettek a bűntettek elkövetésében, vagy pedig hallgatólagosan eltűrték és végignézték, hogy olyan méretű és olyan megdöbbentő bűntetteket kövessenek el, amilyeneket a világ még nem tapasztalt.”

Hitler zsarnoki uralmának legfőbb eszköze azonban a náci párt vezetősége, a Gestapo, az SD és az SS volt.

Ezek a szervezetek követték el az olyan szörnyű bűntetteket, mint a koncentrációs táborokban végrehajtott tömeggyilkosságok, hadifoglyok megölése és bántalmazása, külföldi munkások rabszolgamunkára való kényszerítése, az inkvizítori kihallgatások, kínzások, embereken végzett kísérletek.

Ezek a rettegett „fekete ruhások” Heinrich Himmlerrel az élükön öt éven át gyilkos, fekete viharfelhőként nehezedtek a megszállt Európára.

E könyv első fejezete ezeknek a szervezeteknek az eredetével, megalakulásával és szervezeti felépítésével, valamint azzal a szadista kegyetlenséggel foglalkozik, amely olyannyira jellemző volt rájuk.

Hitler zsarnoki uralmának eszközei

Attól kezdve, hogy Hitler uralomra jutott, ő és a náci párt azonnal hozzáfogott annak az általános tervnek és összeesküvésnek a végrehajtásához, melynek célkitűzéseit Hitler már a „Mein Kampf”-ban lefektette. Ezek közé tartoztak a béke ellen irányuló merényletek, a háborús bűnök és az emberiség ellen elkövetett egyéb bűncselekmények végrehajtása.

Az összeesküvésnek a gerince a náci párt volt; a pártvezetőség volt az a polgári parancsnoki kar, amelynek segítségével a „zseniális” tervet megvalósították. Minden párttag évente esküt tett: „Örök hűséget fogadok Hitler Adolfnak. Esküszöm, hogy feltétel nélkül engedelmeskedem neki és az általa kinevezett Führernek.”

A Führertől kezdve a Gauleiteren, Kreisleiteren, Ortsgruppenleiteren és a Blockwarton keresztül a náci tanok behatoltak minden család otthonába. A Gauleiter a tartományért, a Kreisleiter a megyéért, a Blockleiter pedig mintegy ötven családért volt felelős.

E funkcionáriusoknak, mindegyiknek saját hatáskörében, megvolt a maguk vezérkara, amely a polgári lakosság életének minden mozzanatával foglalkozott: az oktatással, a propagandával, a sajtóval, a pénzügyi kérdésekkel, az igazságszolgáltatással.

Hitler után közvetlenül a Reichsleiterek következtek: Rosenberg, von Schirach, Frick, Bormann, Frank, Ley, Goebbels és Himmler. Mindegyikük a náci politika egy bizonyos területéért közvetlenül a Führernek volt felelős. Végrehajtották a vezér utasításait. Legfőbb feladatuk annak biztosítása volt, hogy a párt „éles kard” legyen a Führer kezében. Általános politikával, nem pedig adminisztratív részletekkel foglalkoztak.

Utánuk fontossági sorrendben a közigazgatási funkcionáriusok következtek: a „cézárok hierarchiája”.

Németországot több nagy közigazgatási területre osztották, amelyeket Gaunak neveztek. Ezek élén politikai vezető, a Gauleiter állt, aki a maga területéért közvetlenül a Führernek volt felelős.

A Gaut felosztották megyékre, városi és vidéki körzetekre, sejtekre és tömbökre. Ilymódon a náci vezetők mindenütt kézben tartották az élet minden területét, de a legkisebb cézár— a Blockwart — volt valamennyiük között a legnagyobb zsarnok.

Ő volt az, aki kémkedett minden házra, akinek besúgói voltak minden családban; ezen a fokon nehezedett a náci propaganda a legnagyobb súllyal az egyénre.

A párt szabályzata szerint a Blockwart kötelességei közé tartozott, hogy felkutassa és feletteseinek jelentse a „rémhíreket” terjesztő embereket. A Blockwart „ne csak a nemzeti szocialista ideológia hirdetője és védelmezője legyen a nemzet és a párt tagjai körében, akiknek a politikai nevelését az ő gondjaira bízták, hanem arra is törekedjék, hogy a tömbjének területén lakó párttagokat bevonja a gyakorlati munkába … Minden egyes családról legyen egy dossziéja.”

A Blockwart személyén keresztül találta magát szemtől-szembe minden egyszerű német polgár a Führerrel. És gondoljuk csak meg: félmillió Blockwart volt. így tartotta markában Hitler az egész birodalmat.

Így volt ez a háború előtt és így volt a háború alatt. Volt egy Gauleiter Hollandiában, és volt egy Elzászban; Lengyelországnak, a balti államoknak, a keleti területeknek szintén megvolt a maguk Gauleitere, és amit otthon a nácizmus első időszakában megtanultak, azt külföldön is átültették a gyakorlatba. Ugyanazt a rendszert, amellyel minden németet arra kényszerítettek, hogy meghajoljon a Führer akarata előtt, alkalmazták a német hadsereg által megrohant, német megszállás alá került területeken.

Kétségtelenül volt sok olyan német, aki sohasem volt buzgó náci, és Hitlert közönséges felkapaszkodott alaknak, cimboráit pedig banditáknak tartotta. Ezek azonban nem tartoztak a náci hatalom magvát alkotó SS kötelékébe. Az SS tagjai mind vakon követték a Führert, és nem ismertek sem istent sem embert.

Nürnbergben, a német háborús főbűnösök ellen indított per tárgyalása kezdeti időszakában az egyik helyi lapban egy újságíró beszámolt egy táborban tett látogatásáról. Az itt internált SS foglyok mind csak azt hajtogatták: „Mi semmi mást sem tettünk, csak azt, ami rendes kötelességünk volt.” Ha a többmillió ember meggyilkolásának elősegítését, és az e gyilkosságokban való részvételt „rendes kötelességteljesítésnek” lehet nevezni, akkor valóban nem igen tettek egyebet.

E könyv egyes fejezetei a zsidók kiirtásával, a megszállt területek munkásainak leigázásával és elhurcolásával, túszok agyonlövésével, polgári személyek tömeges kivégzésével és szövetséges hadifoglyok meggyilkolásával s kínzásával foglalkoznak. Mindezekben a bűncselekményekben az SS-nek, az SD-nek és a Gestapónak vezető szerepe volt.

Békeidőben a náci vezetők azt a feladatot bízták ezekre a szervezetekre, hogy „tegyenek ártalmatlanná”* A nácik ezt a kifejezést használták gyilkosságaik leplezésére.* minden ellenzéket. Háborúban az volt a kötelességük, hogy a német megszállással szemben megnyilvánuló mindennemű ellenállást letörjenek.

Az e célok elérésére alkalmazott módszerek hasonlósága biztosította azt, hogy a békeidőben való kötelességteljesítés háború esetére való kiképzést jelentett. Üldözéssel, kínzással és a koncentrációs tábor állandóan fenyegető rémével Hitler birodalmává tették Németországot. Arra számítottak, hogy háború esetén ugyanezekkel a jól kipróbált, tökéletesített eszközökkel fogják leigázni azoknak az országoknak a lakóit, amelyeket a német csapatok megtámadnak és elfoglalnak.

1929-ben, négy évvel Hitler uralomrajutása előtt nevezték ki Heinrich Himmlert az akkor mindössze 280 tagot számláló SS birodalmi vezetőjévé. Himmler ezt az alakulatot külön hadsereggé és rendőri erővé fejlesztette, ahová csak olyanokat vett fel, akik megbízható és fanatikus hívei voltak Hitlernek. Mire Hitler birodalmi kancellár lett, az SS létszáma elérte az 52 000 főt. Rendeltetésük a Führer és a náci birodalom belső biztonságának védelme volt, és Himmler birodalmi vezető nem hagyott kétséget afelől, milyen módszerekkel szándékozik ezt végrehajtani.

„Lankadatlanul teljesíteni fogjuk azt a feladatunkat, hogy őrködjünk Németország belső biztonságán, ugyanúgy, ahogy a Wehrmacht kifelé biztosítja a birodalom becsületét, nagyságát és békéjét. Gondoskodni fogunk arról, hogy Németországban, Európa szívében, belülről, vagy bérencek útján kívülről soha többé lángra ne lobbanthassák az alsóbbrendű lények zsidó-bolsevik forradalmát. Az igazságszolgáltatás könyörtelen pallosaként irgalmatlanul le fogunk sújtani mindazokra az erőkre, amelyeknek létéről és tevékenységéről tudunk, ha csak mozdulni mernek, akár ma, akár egy évtized, vagy egy évszázad múlva is.”

A könyörtelen pallos szerepét kétségtelenül betöltötték, de a becsülethez és igazsághoz vajmi kevés közük volt.

Az említett feladat végrehajtásához rendkívül jól megszervezett erőre volt szükség, és ezért felállították az SS főparancsnokságát, amely tizenkét osztályból állt. Az SS törzse az Allgemeine (Általános osztály) volt; innen ágazott ki valamennyi csoport. Az Allgemeinét katonai alapon szervezték meg: kerületekre, alkerületekre, ezredekre és egyéb egységekre osztották, a legkisebb egység a szakasz volt. A háború kitörésekor 240 000 ember — csupa válogatott bandita — tartozott kötelékébe.

Az Allgemeine tagjait többnyire nem specializálták egy bizonyos feladatra. Hogy katonai kifejezéssel éljünk, ők voltak az SS általános szolgálatot teljesítő emberei. Egyik komor feladatuk a koncentrációs táborok személyzettel való ellátása volt. Az ilyen táboroknak szinte valamennyi őrét az Allgemeine szolgáltatta.

Utána fontosságban aSicherheitsdienst — a biztonsági szolgálat — következett, amelyet később a megszállt európai országokban és a Birodalomban magában csak SD-ként emlegettek. Eredetileg az SD csak az SS felderítő szerve volt, de később, amikor Hitler birodalmi kancellár lett, fontossága megnőtt, és 1939-ben már az RSHA egyik legfőbb részlege volt.

Ekkorra Reinhard Heydrich, a Sicherheitsdienst vezetője, már hatalmas kémszervezetté fejlesztette az SD-t, amely óriási keselyűként, tágra meresztett szemmel figyelte minden egyes német állampolgár magánéletét. Az SD lett a náci párt hírszerző és kémelhárító ügynöksége.

Három évvel Hitler uralomrajutása után Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét nevezték ki a Belügyminisztériumhoz tartozó német rendőrség főnökévé, és megkezdték a német rendőrség átszervezését. A rendőrséget két különálló részre osztották: az egyik volt az egyenruhás rendőrség, az ORPO* Ordnungspolizei — közönséges rendőrség.*, a másik a biztonsági rendőrség, a SIPO** Sicherheitspolizei — biztonsági rendőrség.*, amely 1939-ben az RSHA fennhatósága alatt egyesült az SD-vel.

A Geheime Staatspolizei (titkosrendőrség), amelyet általában Gestapónak neveztek, állami szerv volt, és először Poroszországban állította fel Göring 1933-ban.

A Gestapo politikai rendőrség volt. A közönséges rendőrségtől eltérően feladata nem bűncselekmények megakadályozása és kinyomozása volt, hanem minden önálló politikai gondolat és egyéni politikai meggyőződés elfojtása és a Hitler-rendszerrel szembeni mindennemű ellenzék felszámolása.

Az elnyomó hálózat köre tehát bezárult, és annak közepén, akárcsak egy pókhálóban a pók, ott ült Himmler, körülötte az SS, mögötte pedig a koncentrációs tábor árnyéka feketéllett.

Ez volt az a Németország, amelyet, mint Hitler 1938-ban a Birodalmi Gyűlésben tartott beszédében mondotta, „teljes egészében áthatott a nemzeti szocializmus”. Az egész nemzetet mozgósították. És milyen célra? Agresszióra, hódításra, a világuralom megszerzésére, totális háborúra. És jött a háború; támadás, győzelem, míg végül Európa kétharmada a német csizma alatt nyögött; az SS, az SD és a Gestapo pedig készen állt arra, hogy ezt az állapotot fenntartsa. A náci zsarnokság gépezete olajozottan működött. Évekkel azelőtt nagy hozzáértéssel és alapossággal megtervezték s létrehozták, még békeidőben beállították és kipróbálták. Most végre eljött az ő idejük!

Amint a német seregek behatoltak az ellenséges területre, nyomukban megjelentek a SIPO és az SD külön erre a célra alakított egységei. Ezeknek az Einsatzgruppéknak nevezett csoportoknak a tisztjei a Gestapo és a KRIPO*** Kriminalpolizei — bűnügyi rendőrség.* emberei voltak, akiket az SS nevezett ki.

A közkatonák a Waffen-SS**** Waffen-SS — az SS katonai alakulatai.* és az ORPO kötelékébe tartoztak. Ezek a csoportok, amelyeket a hadsereg egységeihez csatoltak, rendszerint a frontmögötti területen működtek. Katonailag a hadsereg parancsnoka alá tartoztak, de saját különleges feladataikat az RHSA határozta meg, amelynek közvetlen felelősséggel tartoztak.

Miután ezeket a különleges feladatokat elvégezték, és a harc távolabbi vidéken folyt már, a megszállt területen állandóbb jelleggel szervezték meg a közigazgatást. Akkor ezek az Einsatzgruppék a SIPO és az SD állandó főhadiszállásaivá váltak, és megkapták a maguk hatásköri területét. A katonai parancsnok parancsnoksága alatt megvolt a maguk szolgálati útja, de ettől függetlenül közvetlen kapcsolatuk volt a biztonsági rendőrség főnökéhez és az SD-hez.

A német katonai megszállás alatt levő országokban a végrehajtó hatalmat rendszerint a Gestapo gyakorolta, amely sokkal nagyobb szervezet volt, mint az SD vagy a KRIPO. 1943 és 1945 között a Gestapónak körülbelül ötvenezer tagja volt, a KRIPO-nak és SD-nek viszont csak tizenöt- illetve háromezer*. A SIPO-hoz és az SD-hez tartoztak: a Gestapo, a KRIPO és az SD. Noha az SD létszáma 1943 és 1945 között mindössze körülbelül 3000 volt, általában az SD kezdőbetűket használták a SIPO és az SD megjelölésére egyaránt, és a megszállt területeken a Gestapo tagjainak egyenruháján is gyakran az SD betűk voltak láthatók.* A német kémszolgálatnál és a rendőrségen az SD rövidítést hivatalosan és nem hivatalosan a SIPO és az SD megjelölésére használták, és e könyv következő fejezeteiben mi is így fogjuk használni őket. A megszállt országokban a Gestapo emberei, amikor nem civilruhában dolgoztak, rendszerint az SS fekete egyenruháját viselték, karjukon az SD jelzéssel.

Az SS katonák a háború egész tartama alatt a válogatott aljasságok („Schweinerei”) szakemberei voltak, és nem véletlen, hogy Lengyelország megtámadásának előjátékát is rájuk bízták.

Minden készen állt az agresszió megindítására. 1939 augusztus 22-én Obersalzbergben Hitler beszédet tartott hadserege főparancsnokainak.

„Lengyelország megsemmisítése van előtérben — mondta. —A cél: elpusztítani mindent, ami eleven, nem pedig az, hogy bizonyos vonalig eljussunk. Beszédeimben majd meg fogom indokolni a háború megindításának okát; mellékes, hogy az valószínűnek látszik-e vagy sem. A győztest senki sem fogja megkérdezni, igazat mondott-e vagy sem … Csak attól félek, hogy az utolsó pillanatban valamelyik gazember (Schweinehund) indítványt fog tenni az egyezkedésre … Miután megtettem a politikai előkészületeket, a katonák előtt nyitva áll az út.”

Ezért a nácik az SS segítségével határincidenseket szerveztek. Ilyen incidens volt a lengyel határ közelében levő gleiwitzi rádióállomás ellen intézett támadás. Ennek a „Himmler-hadműveletnek” nevezett akciónak az volt a célja, hogy azt a látszatot keltse, mintha a lengyelek behatoltak volna a rádióállomás épületébe. Amikor Reinhard Heydrich kioktatta az akció végrehajtásával megbízott SD-tisztet, a következőket mondta: „A külföldi sajtónak és a német propaganda céljára meggyőző bizonyítékot kell felmutatnunk arra vonatkozóan, hogy a lengyelek követték el a támadást.”

A terv az volt, hogy öt vagy hat SD-legény elfoglalja a rádióállomást, és lehetővé teszi, hogy egy lengyelül beszélő német, aki a támadók csoportját kíséri, lengyelül beszédet mondjon a rádióban. Arról kellett beszélnie, hogy Németország és Lengyelország között kenyértörésre került a sor, hogy a lengyeleknek egyesülniük kell, és fel kell koncolniuk minden németet, aki ellenáll.

Miután a csoport vezetője megkapta az utasítást, elutazott Gleiwitzbe, hogy átvegye Heydrichtől a titkos jelszót. Amíg várakoznia kellett, felkereste Heinrich Müllert* Müller főcsoportvezető (Obergruppenführer). Az RHSA IV. hivatalának főnöke.*, a Gestapo főnökét, aki éppen ott tartózkodott. Müller egy másik határincidens tervéről tárgyalt, melynek az volt a célja, hogy úgy tüntesse fel a dolgot, mintha lengyel katonák német csapatokat támadtak volna meg. A terv szerint a Gestapo a hadművelet céljaira több elítélt bűnözőt szállít. Ezeket felöltöztetik lengyel katonai egyenruhába, és holtan a tett színhelyén hagyják őket; előzőleg halált okozó injekciókat adnak nekik, és lőtt sebet ejtenek rajtuk. Az egész azt a látszatot kelti majd, hogy ezeket a halott „lengyeleket” akkor ölték meg, amikor megtámadták a német katonákat. Egy ilyen „lengyelt” szándékoztak adni a gleiwitzi hadművelethez is. Az állengyelekre vonatkozó titkos szó valamennyi feljegyzésben ez volt: „konzerváru”.

A gleiwitzi incidens a Lengyelország megtámadását megelőző este történt. A tervet végrehajtó SS-rohamcsapat vezetője a következőképpen írja le az esetet:

„1939 augusztus 31-én délben Heydrich megtelefonálta a támadásra parancsot adó jelszót. A támadás időpontját este 8 órára tűzték ki. Heydrich azt mondta, jelentkezzem Müllernél «konzerváruért». Ezt meg is tettem, és Müller a rádióállomásra szállíttatta a kért embert, akit az épület bejáratánál helyeztünk el. Élt még, de már öntudatlan volt. Parancs szerint megszálltuk a rádióállomást, egy szükségadón három- vagy négyperces beszédet tartottunk, leadtunk néhány revolverlövést, majd elvonultunk.”

Az SS-nek jutott tehát az a szerep, hogy Lengyelország megtámadásakor a függönyt felhúzza, és neki szánták azt a szerepet is, hogy az előadás végén a függönyt leengedje. 1945 áprilisában Kaltenbrunner főcsoportvezető tervet dolgozott ki a koncentrációs táborok elpusztítására és valamennyi fogoly megsemmisítésére. A nácik el akarták tüntetni az emberek kiirtására irányuló programjuk minden bizonyítékát. Ezeket a terveket azonban, amelyek titkos megjelölése „Felhő A—1” és „Felhő Tűz” volt, már nem hajthatták végre. A dráma előbb ért véget, mintsem a függöny legördülhetett volna.

Az SD-t és a Gestapót közösen terheli a felelősség a megszállt területek ártatlan polgári lakosai százezreinek a meggyilkolásáért, sok-sok ezer ember meggyötréséért és agyonkínzásáért. A „Nacht und Nebel” hadifoglyokat* Olyan foglyok, akiket nyomtalanul el akartak tüntetni. — Szerk.*, túszokat és megtorlásul szedett foglyokat, azokat a szövetséges katonákat, tengerészeket és repülőket, akik rajtaütésszerű akciókban vettek részt (commando operation), mind az SD-nek adták át „különleges kezelés”** Lásd a II. fejezetet.* végett, őket terheli a felelősség azért is, hogy az Einsatzgruppék útján — a „végleges megoldás” programjának keretében — milliószámra mészároltak le zsidókat*. A zsidókérdés „végleges megoldása” a zsidók kiirtását jelentette, és a náci politika szerves része volt.*

E könyv egy másik fejezetében beszámolunk azokról a mészárlásokról, amelyeket ezek a csoportok Ohlendorf főcsoportvezető irányításával Ukrajnában és a Krím félszigeten hajtottak végre. Ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok ügyésze a nürnbergi tárgyaláson a következőket mondta:

„Az emberiség nem egyhamar fogja elfelejteni az aljas gyilkosok visszataszító cselekedeteit, akiknek maguknak is felkeveredett a gyomruk, amikor a temetőnél kinyitották ezeknek a halálkocsiknak az ajtaját, és eléjük tárult a szörnyű látvány**. Sokezer polgári személyt öltek meg ezek az „Einsatz különítmények” a külön erre a célra gyártott gázkocsikban.* Ezek az emberek ültek érzéketlenül cigarettázva a tankcsapda szélén, és lőtték tarkón géppisztolyaikkal meztelen áldozataikat. Ezek az emberek gyilkoltak meg — amint azt saját egységük feljegyzései bizonyítják— kétmillió férfit, nőt és gyermeket. Ezek voltak az SD emberei.”

Módszereiket olykor még egy-egy Gauleiter sem tudta megemészteni. Miután Litvániára rászabadították az SD-t, Riga Gauleitere Rosenberghez, a keleti területek akkori birodalmi miniszteréhez intézett levelében meglehetősen mentegetőzve utalt arra, hogy az SD viselkedése „szinte a szadizmussal határos”. A jelentésben közölt részletekből kitűnik, hogy rendkívül enyhe kifejezést használt.

„Súlyos sebesülteket temettek el élve — írta —, akik aztán kiásták magukat a föld alól. Ez már olyan állatias cselekedet, hogy jelenteni kellene a Führernek és a Reichsmarschallnak. Weiss Ruthenien*** Weiss Ruthenien — a németek által a balti államokból és Beloruszija egy részéből a megszállás idején létrehozott „Ostland”-nak egyik közigazgatási területe. — Szerk.* polgári közigazgatása a Führer utasításainak megfelelően mindent elkövet, hogy a lakosságot megnyerje Németországnak. Ezek az erőfeszítések nem egyeztethetők össze az említett módszerekkel.”

A hadifogoly-táborokban különleges SD- és Gestapo-alakulatok működtek, hogy megrostálják a foglyokat, és eltávolítsák azokat, akiket faji vagy politikai szempontból nemkívánatos elemeknek tekintettek. Az ilyen foglyokat azután „különleges kezelés” céljából koncentrációs táborokba tették át, ami az SS halálszótárában egyértelmű volt a kivégzéssel.

A Gestapóval együtt az SD-t terheli a felelősség az 1944 március 4-én kelt „golyó-rendelet”* A „Kugelerlass” 1944 március 4-én lépett érvénybe.* kibocsátásáért. Ez a rendelet kimondta, hogy minden szökött tisztet és altisztet, kivéve az angolokat és amerikaiakat, elfogatásuk esetén át kell adni az SD-nek. Ezeket a foglyokat a mauthauseni koncentrációs táborba szállították, és ott tarkón lőtték őket.

Ezeket a szervezeteket Fritz Sauckel birodalmi miniszter arra is felhasználta, hogy rabszolgamunkára hurcoljon külföldi munkásokat. Ezek az erőszak-szervek a megszállt területeken részt vettek a kényszermunkások összeszedésének megszervezésében, és amikor a szerencsétlen, elhurcolt emberek megérkeztek Németországba, a Gestapo vette át őket. A Gestapo feladata volt, hogy elfogja azokat, akiknek sikerült megszökniük a munkatáborokból, ahol csak addig tartották őket, amíg munkaképesek voltak.

1942 augusztusában Keitel parancsot adott ki, melynek értelmében az SD-nek és a Gestapónak azonnal ellenintézkedéseket kell tennie, mihelyt megszállt területen vagy Németországban valamely különleges feladat végrehajtása céljából ejtőernyősök szállnak le. „Amennyiben a fegyveres erők tagjai ejtőernyőst fognak el, még aznap át kell adniuk a biztonsági rendőrség főnöke legközelebbi kirendeltségének és az SD-nek, miután ezt megelőzően jelentést küldtek az illetékes elhárító hivatalnak.”

Sok ilyen ejtőernyőst dobtak le a megszállás idején Franciaországban, hogy kapcsolatot teremtsenek és együttműködjenek a francia ellenállási mozgalommal. Az SD és a Gestapo feladata volt, hogy kinyomozza tartózkodási helyüket, és elbánjon velük; ha pedig a Wehrmacht kezébe kerültek, az azonnal átadta a foglyokat az SD-nek. A foglyokat kihallgatás után koncentrációs táborba szállították, onnan pedig kevesen tértek vissza. Számos fiatal nő pusztult el ilyen módon, akit az angol Hadügyminisztérium francia osztálya küldött Franciaországba mint ejtőernyőst*. Lásd Jerrard Tickell „Odette” című könyvét (Chapman and Hall, 1949) és a „The Natzweiler Trial” (William Hodge and Co.) című kiadványt.*

1942 októberében Hitler személyes parancsaként érvénybe lépett a „Kommandó Parancs”, amely kimondta, hogy mindazokat a katonákat, akik részt vesznek a „commando-raid ”-nek (rajtaütésszerű támadás) nevezett hadműveletekben, elfogatásuk esetén kivégzik. A parancs értelmében, ha a „kommandó” egyes tagjait, akik mint ügynökök működnek, vagy szabotázstevékenységet folytatnak, a Wehrmacht vagy valamely német megszállás alatt levő terület polgári rendőrsége elfogja, ezeket azonnal át kell adni az SD-nek. Ezek a katonák egyenruhában, nyíltan szálltak partra ellenséges területen, és minden jogcímük megvolt arra, hogy hadifoglyokként kezeljék őket.

Mégis, a Führer parancsa értelmében a német csapatok igen sok foglyot adtak át az SD-nek. Legtöbbjüket huszonnégy órán belül kivégezték, néhányat pedig koncentrációs táborba szállítottak.

Egyes megszállt országokban az SD-nek és a Gestapónak arra is volt felhatalmazása, hogy saját belátása szerint kivégezzen vagy koncentrációs táborba küldjön olyan személyeket, akik maguk ugyan nem követtek el semmit, de rokonságban voltak olyanokkal, akiket valamilyen bűncselekmény elkövetésével vádoltak.

A náci jogtalanság e jellegzetes példáját nevezték nagyképű hangzatossággal „orgyilkosok és szabotőrök családtagjai kollektív felelősségének”**. Sippenhaft.* Valójában tipikus teuton módszer volt ez arra, hogy bosszút álljanak az ellenállási mozgalomban részt vevő olyan egyének ártatlan hozzátartozóin, akiknek sikerült kisiklaniuk az ellenség kezéből.

Ilyen jogkört biztosítottak a Gestapónak 1944-ben Lengyelországban, tekintve, hogy a belső biztonság megromlott és a „külföldi merénylőkkel és szabotőrökkel szemben” a „legszigorúbb rendszabályokat” kellett alkalmazni.

Az SS-Reichsführer ezért a főkormányzóval (Hans Frank) egyetértésben elrendelte, hogy ha németeket meggyilkolnak, vagy erre kísérletet tesznek, vagy ha szabotőrök fontos berendezéseket tesznek tönkre, nemcsak magát a tettest kell agyonlőni, hanem ki kell végezni minden férfirokonát, tizenhat éven felüli nőrokonait pedig koncentrációs táborba kell küldeni.

A Gestapo a hadifoglyokat „harmadfokú” kínvallatással is gyötörte. Módszerei közé tartozott: „a kenyéren és vízen való tartás; a kemény fekhely; sötétzárka; az alvásban való megakadályozás; kimerítő gyakorlatoztatás és a korbácsolás”. Azonkívül a körmök kitépésének módszerét is alkalmazták olyan esetekben, amikor beszédre akartak bírni olyan foglyokat, akik nem voltak hajlandók „beszélni”.

A megszállt Európa egész területén és magában Németországban is kevés olyan bűncselekményt követtek el a polgári lakosság ellen, amelyben az SS, a Gestapo és az SD ne vitt volna vezető szerepet.

Sokszázezer férfit, nőt és gyermeket öltek meg; elfogott szökevény hadifoglyokat lőttek agyon azzal az ürüggyel, hogy újból szökést kíséreltek meg; ők állították fel és igazgatták a koncentrációs táborokat és kényszermunka-táborokat; ők ürítették ki és gyújtották fel a gettókat, és küldték megsemmisítő táborokba azok lakóit; ők hurcoltak el sokszázezer külföldi munkást rabszolgamunkára Németországba; ők végezték ki a kommandó alakulatok elfogott katonáit és a foglyul ejtett ejtőernyősöket, és az ő védelmüket élvezték a szövetséges pilótákat meglincselő németek.

Főnökük, Reinhard Heydrich, „a német rendőrség napján” a Gestapóról szólva a következőket mondta: „Az állami titkosrendőrséget, a bűnügyi rendőrséget és az SD-t még mindig a politikai detektívtörténetek sejtelmes és mindenféle suttogással kísért titokzatossága veszi körül. Külföldön úgy vélik, hogy e szervek tagjai durvák, kegyetlenek, és embertelenségük a szadizmussal határos,”

Végül az SS harmadik csoportja a Waffen-SS volt; ez harcoló alakulat, amelyet kizárólag agresszív háborúra képeztek ki. „A Nemzeti-szocialista Párt szervezeti könyve” (1943) című náci kiadvány a következőképpen írja le keletkezését:

„A fegyveres SS-t azért hozták létre, hogy a Führernek bizonyos feladatok elvégzésére legyen egy kipróbált emberekből álló külön alakulata. Így lehetővé válik, hogy az Allgemeine SS tagjai, valamint azok az önkéntesek, akik megfelelnek az SS követelményeinek, a hadsereg keretében, fegyverrel a kézben, és saját egységükben harcolhassanak a nemzeti-szocialista eszme megvalósításáért vívott csatában.”

Ennek az alakulatnak a létezése azonban csak a háború kitörésekor vált Waffen-SS Totenkopf Verbände (halálfejes alakulatok) néven ismeretessé. Ezekből alakították később az SS halálfejes hadosztályait, amelyek már 1940 májusában a Pas-de-Calais-ben levő Paradis-nál gyalázatos hírnevet szereztek maguknak*. Lásd a II. fejezetet.*

A Waffen-SS „Himmler saját tulajdona” volt. A Wehrmacht felsőbb alakulatainak parancsnoksága alatt állt ugyan, de az SS adminisztratív osztályai szerelték fel és gondoskodtak ellátásáról, és fegyelmi tekintetben az SS alá tartozott. Himmlernek korántsem az volt az elgondolása, hogy a Waffen-SS lovagias eszközökkel harcoljon. A legfontosabb, mondta az SS parancsnokok egyik konferenciáján, hogy minden egyes újoncba beoltsák azt a tudatot, hogy az SS-nek szilárdan ki kell tartania, és könyörtelen faji harcot kell folytatnia.

Az utóbbi években Németországban sokan próbálják menteni a Waffen SS-t, és azok a német tábornokok, akiket háborús bűneik miatt elítéltek, de azóta kegyelemből szabadon bocsátottak, méltatlankodva szállnak síkra Védelmében a Stahlhelm** A Stahlhelm (Acélsisak), egy állítólagos bajtársi szövetség, 1920-ban alakult meg. Csakhamar azonban szélső nacionalista szervezetté vált, kezdettől fogva támogatta Hitlert, és hamarosan csatlakozott a náci párthoz. A náci párt számos tagja, köztük maga Göring is, mindkét szervezetnek tagja volt. A náci párt megerősödése után a Stahlhelm elvesztette jelentőségét, és később beolvadt az SA-ba (Sturmabteilung, Hitler barnaingesei).* összejövetelein.

A Waffen-SS tagjai, hangoztatták ezek a tábornokok, egyszerű, becsületes katonák voltak, akik híven harcoltak hazájukért és a Führerért; az élők és holtak meggyalázását jelentené, ha háborús bűnösöknek bélyegeznék azt a katonai alakulatot, amelyben tisztességgel harcoltak.

A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék azonban másképpen vélekedett:

„Bizonyíték van arra, hogy bizonyos Waffen-SS osztagokban általános gyakorlat volt fegyvertelen hadifoglyok megölése … a Waffen-SS egységei azonkívül részt vettek a megszállt területek polgári lakosságának tömeges meggyilkolásában és megkínzásában. A Waffen-SS osztagok felelősek a megszállt területeken végrehajtott olyan tömeggyilkosságokért és kegyetlenségekért, mint amilyenek az Oradour-sur-Glane-i és lidicei tömegmészárlás volt … Amikor a Waffen-SS egyik tagja 1939 szeptemberében teljesen saját kezdeményezésére Lengyelországban megölt ötven őrizetére bízott zsidó munkást, azt hozták fel mentségére, hogy mint SS- katonát «különösen idegesítette a zsidók látása», és «szinte gondolkodás nélkül, mondhatni kalandvágyból hajtotta végre» cselekedetét. Háromévi börtönbüntetését egy amnesztiarendelet értelmében elengedték.”

Mindez igaz; ennyit a Waffen-SS-ről. A Waffen-SS annyiban különbözött a tulajdonképpeni SS-től, hogy csak mint „műkedvelő” követte el bűncselekményeit. Igazi hivatása a katonáskodás volt, feladata a harc, és az olyan akciók, mint az Oradour-sur-Glane-i mészárlás, epizódszámba ment.

A hivatásos gyilkosok az Allgemeine SS, a Gestapo és az SD voltak. Jóllehet a hasonlat különösen nem illik ide és meglehetősen ízléstelen, azt lehetne mondani, hogy a Waffen-SS-ek voltak az előkelő amatőrök, a többiek a profik.

Nem lenne teljes e háborús bűnös szervezetek jegyzéke, ha nem említenénk meg a Hitlerjugendet* Hitler Ifjúság (HJ) — náci ifjúsági szervezet.*, amely kitenyésztette a jövendőbeli SS-legényeket.

Ezt a fanatikus ifjakból álló szervezetet Baldur von Schirach alakította meg a náci mozgalom kezdetén. Az ifjúság fejét teletömték náci propagandával, amely azt hajtogatta, hogy a versailles-i szerződés igazságtalan, hogy Németországnak élettérre van szüksége, elfogadtatták vele a felsőbbrendű faj elméletét, a Führer-elvet, meg sok más megemészthetetlen náci tant, és átitatták azzal a hittel, amint azt a nürnbergi törvényszék ítéletében kijelentette, hogy „a német ifjúság magasztos rendeltetése — meghalni Hitlerért”. Von Schirach „beleoltotta az ifjú nemzedékbe a szent ügyért való halál nagy hagyományát, azt a meggyőződést, hogy vérük fogja megnyitni a hőn áhított szabadság felé vezető utat”*. Ezeket a szavakat Raeder tengernagy mondta 1939-ben „a német hősök napján”. A szabadság, amelyre itt utal, amint az a beszéd másik részéből kitűnik, az „újrafegyverkezés szabadságát” jelenti.*

1933 előtt, amikor a náci párt mélyponton volt, és tilos volt a náci egyenruha viselése, von Schirach beutazta egész Németországot, s amerre csak járt, felszólította a német ifjúságot, hogy csatlakozzék a Hitlerjugendhez. „Ebben az időben — mondta — jutott a Hitlerjugend a legjobb emberanyaghoz. Aki az illegalitásnak a korszakában csatlakozott hozzánk, mindent kockáztatott … revolverrel a zsebünkben jártuk be a Ruhrvidéket, s utunkon kőzáport zúdítottak ránk.”

Abban az időben még sokan voltak, akik Hitler Adolfban csak a felkapaszkodott Schickelgrubert látták. Az idősebbek közül sokan, akik jól emlékeztek a hohenzollerni Németországra, és hiányolták annak hagyományait, ha nem is tanúsítottak aktív ellenállást, nem valami lelkesen működtek együtt az új rendszerrel. Ezért tartották fontosnak egy olyan új nemzedék felnevelését, amely a hitleri Németországon kívül mást nem ismer.

A Hitlerjugendet azonban nemcsak arra használták fel, hogy a fiatalokat iskolai tanulmányaikkal párhuzamosan kioktassák a náci párt célkitűzéseire, ideológiájára és törekvéseire; 1938-ban úgy szervezték át, hogy a Hitlerjugend az SS természetes utánpótlása legyen. Mindenekelőtt létrehozták a Streifendienstet** Járőrszolgálat.*, amely voltaképpen az ifjúsági szervezet saját rendőri alakulata volt

„A Streifendienst megszervezése” című dokumentumban, amelynek szerzői Himmler és von Schirach voltak, leszegezték, hogy mivel a Streifendienstnek a Hitlerjugenden belül az SS-éhez hasonló feladatokat kell végrehajtania, külön egységgé szervezik, hogy innen biztosítsák az utánpótlást az Allgemeine SS részére. Továbbá előírták, hogy a Waffen-SS halálfejes alakulatai és a tisztiiskolák részére is a Streifendienst szolgáltassa az újoncokat.

Ettől kezdve gyorsan folyt a Hitlerjugend militarizálása. Katonai alapon szervezték meg, az ifjak egyenruhát viseltek, és katonai rangoknak megfelelő rangfokozataik voltak. 1939 augusztusában Keitel már azt közölte, hogy „évente harmincezer Hitlerjugend-vezetőt képeznek ki harctéri szolgálatra, s egy megállapodás alapján, melyet a Wehrmachttal kötöttek, ezt a számot kétszeresére növelhetik”.

Von Schirach helyettesének a szavai szerint a kiképzésnek azt kellett biztosítania, „hogy az ifjúság ugyanolyan természetességgel kezelje a fegyvert, mint a tollat”.

A háború alatt, mely e megállapodás megkötése után csakhamar kitört, sokezer egykori Hitlerjugend-beli ifjú teljesített szolgálatot a Waffen-SS-ben, s követett el a megszállt területeken olyan bűnöket, mint az Oradour-sur-Glane-i és a paradis-i mészárlás. És további sok ezer vérszomjas fiatal suhanc várta türelmetlenül, hogy az elesettek helyébe lépjen.

Ezek a szervek voltak a hitleri zsarnokuralom eszközei. Nevükkel és bűncselekményeikkel e könyv folyamán ismételten találkozni fogunk. Ők voltak a vörös fonal a náci háborús bűnök hatalmas szőnyegében. Az ő kezük volt minden vadállatias cselekedetben, minden kegyetlenkedésben hozzájuk vezetnek a nyomok. Himmlernek minden oka megvolt, hogy büszke legyen rájuk, Európának pedig arra, hogy rettegjen tőlük.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!