Címke: ideológia

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A kapitalizmus jellemzői:

A kapitalizmus a termelési eszközök tőkés magántulajdonán, a bérmunka kizsákmányolásán alapszik.

A kapitalizmus, mint termelőforma, az emberiség fejlődésének meghatározott fokán törvényszerűen keletkezik és ugyanilyen törvényszerűséggel pusztul el, hogy helyét a társadalmi élet új, haladottabb formájának, a szocialista termelőmódnak adja át.

Néhány gondolat:

A polgári demokráciában a totális politikai és gazdasági hatalommal rendelkező tőkésosztály érdekében szervezik, a tőkésállam szabályai szerint „demokratikusan” a választásokat. A proletárok és érdekképviselőik viszont semmilyen valós hatalommal nem rendelkeznek, mert ők a beszélő szerszámok, így az egyenlőtlen feltételű „demokratikus” választási versenyben a proletár bérrabszolgák, a többség, totális hátránnyal, valójában semmivel sem rendelkezik az érdekeinek megfelelő törvények létrehozásában. Ezért a hatalomba a proletárok egyetlen valós képviselői, a kommunisták, a legritkább esetben kerülhetnek be, és rendszerint jelentéktelen érdekérvényesítési lehetőséggel. A polgári parlamentben a kommunistáknak a kapitalizmus egészét kellene támadniuk, de erre nemigen van lehetőség.

A polgári demokráciában a kapitalisták és a proletárok érdekei kibékíthetetlenek, mert a tőkések élősködnek a proletárok felett! Ezért a polgári demokrácia hatalmi szerveiben a szocialista demokrácia képviselői nemkívánatosak.

A polgári demokrácia erkölcsét, világnézetét, a társadalmi tudatformát a tőkésosztály érdeke határozza meg, ennek megfelelően befolyásolják, nevelik, deformálják a beszélő szerszámok tudatát, így a proletárok a saját osztályának érdekképviselőit nem juttatják hatalomhoz. A polgári demokrácia erkölcsének lényege: Élősködhetsz vagy bérrabszolga lehetsz, „szabadon” választhatsz! Ha azonban beszélő szerszám vagy, „ezt szabadon választottad”, viselkedj úgy, mint egy szerszám, kussolj! Ez az erkölcs a kapitalizmus társadalmi katasztrófájáig meg is marad, majd átcsap a forradalomba, a demokrácia hiánya csak ezt teszi lehetővé.

A polgári demokráciában a társadalmi tudatforma kialakítása nélkülözi vagy torzítja a haladó tudományos társadalmi törvényeket, a dialektikus és történelmi materializmust, ezért a kapitalista kizsákmányolás embertelensége nem jelenik meg a társadalmi tudatban a megfelelő súllyal. Ha ez megjelenne a proletárok tudatában, akkor a kapitalistáknak, mint élősködőknek nagyon rossz sora lenne. Ezért a kapitalizmus tudatformája, erkölcsi rothadása, és a demokrácia hiánya csak a forradalmi utat teszi lehetővé az emberségesebb demokratikusabb társadalmi formába, a szocializmusba. De akkor már a demokrácia hiánya miatt nagy baj van, az élősködők és hívei ezt nem értik, pedig nagyon kibillen az egyensúly. Így kénytelenek a terrorhoz, az önkényhez folyamodni!

A polgári demokráciában a tőkés az felsőbbrendű kizsákmányoló és élősködő, ezt a proletárok általában elfogadják, a tudatuk erre van sikeresen befolyásolva. Ehhez feltétlenül szükséges a hamis világnézetnek, a vallásnak, az idealizmusnak, az élősködő, felsőbbrendű erkölcsnek az elfogadtatása, ami a forradalmi válságig tart. A polgári demokráciában a totális hatalommal rendelkező kapitalistáknak minden erőforrás a rendelkezésére áll a proletárok megfelelő tudatának a beállítására.

A kapitalista gazdasági modellben szinte minden munkával termelt érték áru, a proletár munkaerő is, így lesz a proletár dolgozó többség bérrabszolga, azaz beszélő szerszám. A kapitalizmusban szabadon lehet beszélő szerszámot vásárolni, élősködés céljából vállalkozni; a vállalkozások alapvetően az egymással versenyben, konkurenciában, magánérdekben termelnek, gazdasági céljuk a profit termeléssel az élősködés! A termelés szabályozója a piac, ami alapvetően véletlenszerűen, a konkurenciaharcban, az egymás elleni harcban, társadalmilag anarchikus formában működik, így válságokkal a proletárok, a beszélő szerszámok kárára valósul meg a piacon az egyensúly.

A kapitalizmusban a tőkések az élősködők, a dolgozó proletárok bérrabszolgák a beszélő szerszámok, azonban ők az érték létrehozói; a gazdaság társadalmilag, nemzeti és világméterekben anarchikus, tervezhetetlen, mert a vállalkozások magánérdekeltségűek; a népgazdaság a fejlődésében állandóan egyik válságból a másikba botorkál alapvetően a proletárok kárára!

A polgári demokrácia a vállalkozásokra azonban elég tág szabadsággal is rendelkezik, így az ügyes, szorgalmas emberek a lehetőségeket ki tudják használni és sokan boldogulnak, ha nem is gazdagodnak meg. Bár az ilyen szorgalmas ügyeskedők sem rendelkeznek általában jelentős gazdasági erővel és főleg politikai hatalommal, de mégis erős támaszai a kapitalizmusnak.

Az egész kapitalista társadalomra jellemző a magánérdek elsősége, de a társadalom érdeke is a magánérdekeltségű kapitalista és mindenekelőtt a monopóliumok számára valósul meg. Ez a magánérdekeltség a társadalom tagjainak összefogása helyett a politikailag-gazdaságilag erősebb érdekét, a tőkésekét valósítja meg a proletár többséggel szemben, amit a társadalom érdekének tekint a kapitalizmus. Pedig ez valójában az élősködők magánérdeke, így válik a kapitalista társadalom érdeke a kizsákmányolók érdekévé, magánérdekké. A monopolkapitalizmus ezt a magánérdeket, a monopoltőkések magánérdekét, az államhatalommal összefonódva valósítja meg, az értéket létrehozó proletár dolgozók hatalomból való kizárásával, önkényuralommal.

A föld hatalmassá fejlődött termelőerői lassan legyőzik a kapitalista termelés mód szűk korlátait, így idővel ezeket az erőket már nem lehet kordában tartani. Az eddigi hatékonyan működő magánérdekeltségű gazdaság lassan szembefordul az emberiség létérdekeivel. Már csak olyan gazdaság lesz, lehet életképes, amelyik a társadalom, sőt az emberiség érdekét, szükségleteit, demokráciáját, emberi méltóságát szolgálja. Ez lesz a szocializmus kora. Bár ezt – vagy az ehhez hasonlót – már száz évvel ezelőtt is mondták, de eddig még csak több százmillió áldozatot követeltek a kapitalista világháborúk, milliárdos áldozatai vannak a gyarmatosításnak, az imperializmusnak a szegénység, a nyomor által, de a következő háború, már több milliárdos lesz, ha késik a szocializmus. A szocializmus azonban egyelőre vesztésre áll, talán elkerülhetetlen az embermilliárdok pusztulása.

A kapitalizmusban a kapitalisták és a proletárok osztályharca a társadalmi forma fejlődésének a meghatározója; a proletárok és képviselőik nincsenek a hatalomban, az osztályharc a dolgozók jobb, emberibb életéért, a dolgozók hatalmáért, a demokráciáért, végül is a szocialista demokráciaért folyik!

Ha kapitalisták engednek az osztályharc nyomásának, a proletár érdekeknek, akkor a szocializmus az irány! Ha a kapitalisták a diktatúrát fokozzák a proletárokkal szemben, akkor az osztályharc előbb-utóbb erősödni fog! A kapitalisták bármit tesznek, ha fejlődnek a termelőerők, az végül is csak a szocializmus iránya lehet, de nem mindegy mennyi az áldozat!

A népi demokrácia és a szocializmus a kapitalizmushoz képest csökkenti a fejlődéssel járó konfliktusokat, mert tudatos társadalmi forma! A kapitalizmusban az osztályharc a kapitalisták élősködés miatt kibékíthetetlen, sokáig lappang, majd időnként tómból! A kapitalizmus fasizmussá fejlődött formája az emberiség végét okozhatja, csak a szocializmus lehet az alternatíva! De a szocializmus egyelőre vesztésre áll!

A szocializmusban és a népi demokráciában is az osztályharc az élősködő kapitalista erkölcs ellen szükségszerű! A szocializmus a proletárdiktatúrával harcol és korlátozza, megszünteti, elnyomja az élősködésnek a lehetőségét! A kommunizmusban az osztálynélküli társadalomban alapvetően megszűnik az élősködés lehetősége!

A kapitalizmus gazdasági modellje hatékonyan, – válságokon, háborúkon, népirtásokon keresztül – fejleszti a termelőerőket, de társadalmi szinten alapvetően tervezhetetlen anarchikus, a proletárok emberi jogait korlátozó embertelen társadalmi forma!

A szocializmus gazdasági modellje alapvetően tervszerű, így csökken a válságok lehetősége, emberséges társadalmi forma! A szocialista modellben hasonlóan a kapitalizmushoz árutermelés van, de társadalmilag tudományosan szervezett a gazdaság!

A kapitalista modell magánérdekeltségének hatékonysága a népi demokrácia modellben is használható, sőt nem célszerű kikerülni, átugrani! A népi demokráciában deklarálni kell a kapitalisták kizsákmányolását és a felesleget, a nem munkával szerzett jövedelmet ésszerűen el kell vonni! A népi demokráciában igénybe kell venni a kapitalista vállalkozó szellemet, de progresszíven adóztatni kell a kizsákmányolással szerzett és nem a társadalom érdekében felhasznált jövedelmet (profitot)!

A népi demokráciában az államnak ellenőriznie kell a társadalom érdekében a kapitalisták tevékenységét, ezért a politikai-gazdasági és az államhatalomnak dominánsan a dolgozók pártjainak, szervezetinek kezében kell lennie, mert ez alapvetően a többségben lévő dolgozók érdeke! A népi demokrácia vegyes gazdaság, a szocialista termelési (tulajdon) viszonyok dominanciájával. A korrupció lehetősége azonban jelentős, ezért ellene a proletárdiktatúrával kell harcolni! A termelőeszközök domináns közösségi tulajdona teszi lehetővé a dolgozók dominanciáját a politikai-gazdasági hatalomban és a népgazdaság tervezését a társadalom szükségleteinek megfelelően!

A népi demokrácia nem kapitalizmus, a szocializmus lehetőségének megvalósulásáig tartó átmeneti forma! De csak a kommunista párt vezetésével, proletárdiktatúrával életképes.

A szocializmus akkor valósítható meg kíméletlen osztályharc nélkül, ha a gazdaság működéséhez már nincs feltétlenül szükség a kapitalizmus modell magánérdekeltségének a hatékonyságára, sőt már ez nem szolgálja kellően a fejlődést; a létért való küzdelem kevésbé éles, mert már nagyon fejlett a termelőerő; az élősködés csalétke alapvetően már nem motiváló, kizsákmányolás nélkül is működhet a népgazdaság, és hatékonyan fejlődhetnek a termelőerők! Amíg a feltételek a kapitalizmusnak kedveznek, azonban kíméletlen proletárdiktatúra szükséges.

A szovjetunió Sztálin idejében az egyetlen járható úton járt, a kíméletlen osztályharcot volt kénytelen választania, nem volt más hatékony lehetőség. Vagy a kapitalizmus barbársága vagy a szocializmushoz vezető út, és ez sikeres volt, még akkor is, ha sok volt az ellenség, sok volt az áldozat. De a kapitalizmus is ember százmilliók pusztulásával, milliárdnyi ember nyomorával fejlődik. A szovjetunióban sokkal kevesebb volt az áldozat, de ebben a kapitalista hatalmak reakciós szerepe, ellenforradalmi tevékenysége volt a domináló. A kapitalizmus nem volt hajlandó kapitulálni, harcolni kellett ellene a szocialista demokráciáért. És minden harc, háború embertelen.

A kapitalizmus elkerülhetetlenül a fasizmusba fejlődik a tőkésosztály hatalma védelme érdekében! A kapitalizmus-fasizmus elleni harc a proletárdiktatúra, a szocializmus és népi demokrácia keretében is! A fasizmus győzelmével elkerülhetetlenné válhat az emberiség kipusztulása! Csak egy alternatíva lehet, ami népi demokrácián keresztül a szocializmus, majd a kommunizmus, a demokrácia útja! De ez harc, háború nélkül nem megy! Az emberiség harca az emberré válásért háború volt, sok áldozattal.

A kapitalizmus fejlődésével a leggazdagabb térségekben már nem a kizsákmányolás, az élősködés lesz a kapitalizmus pusztulásának az okozója, hanem a világméretűvé váló kezelhetetlen gazdasági anarchia, ami a bőség mellett is tömeges nyomorra, világméretű harcra és háborúra vezet nagyon kevés ember a hatalmáért, az erkölcsi, világnézeti rothadás már csak hab a tortán!

A leggazdagabb kapitalista országokban már nem számít, mennyit lopnak, menyit élősködnek törvényesen a tőkések! A proletárok a termelőerők magas fejlettsége miatt alapvetően nem nyomorognak, eltűrik a tolvajok erkölcsét! A tőkések végtelenül gyarapítják kizsákmányolással a vagyonukat, aminek egyre jelentősebb részét elpazarolják, nem tudják semmi értelmesre felhasználni!

A kapitalizmus emberiség elleni bűne lett a totális erkölcstelensége: a felsőbbrendűség, a szolgaság, az élősködés, az emberi jogok megsértése, a totális agymosás, tudatmanipulálás a hamis világnézetre, a totális diktatúra, a szélhámosan a demokráciával álcázott fasizmus! A kapitalizmus mára önkényuralommá vált a tőkés jogállamiság, a hatalommegosztás ellenére is!

A fasisztává vált kapitalisták azt hiszik, bármit megtehetnek, de ennek a vége a katasztrófa, az emberiség vége lehet!

„A kapitalizmus vagy piacgazdaság olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési tényezők többségében magántulajdonban vannak, amiket haszon elérésének céljából működtetnek, és ahol a termelt javak és szolgáltatások elosztását túlnyomórészt a szabad piac határozza meg. A kapitalista, tőkés gazdaságok meghatározó eleme a tőke. E gazdaságok növekedését a tőkefelhalmozódások és a bankok hitelei biztosítják, amelyek a gazdaság megtakarításainak összegyűjtésével fedezik az újabb és újabb befektetéseket. A kapitalizmus feltételezi a piaci mechanizmus működését, ahol a magántulajdonban lévő termelési tényezőket és a megtermelt javakat a kereslet és a kínálat alakulása szerint cserélik el.” Wikipédia

(idézet: Filozófiai kislexikon)

A kapitalizmus a feudalizmust felváltó társadalmi gazdasági alakulat, amely a termelési eszközök tőkés magántulajdonán, a bérmunka kizsákmányolásán alapszik. A tőkés termelés alaptörvénye az értéktöbbletszerzés. Alapvető ellentmondása a munka társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás, mely a tőkés társadalom két osztálya, a proletariátus és a burzsoázia antagonizmusában nyilvánul meg. A proletariátusnak a kapitalizmus egész történetén végig húzódó osztályharcát a szocialista forradalom tetőzi be.

A kapitalizmus ideológusai által proklamált formális politikai egyenlőség értékét nagymértékben lerontja a gazdasági egyenlőtlenség, s emellett a tőkés alap egész felépítménye, az államgépezet és az ideológia igyekszik a dolgozókat a politikai élettől még távol is tartani.

A XVI. sz.-ban kialakult kapitalizmus haladó szerepet töltött be a társadalom fejlődésében, mivel jóval nagyobb munkatermelékenységet biztosított, mint a feudalizmus és felgyorsította a termelőerők fejlődését. A XIX. és XX sz. fordulóján legfelső, végső szakaszába lepett, az imperializmus szakaszába, amelyet a monopóliumok és a fináncoligarchia uralma, valamint a reakciós tendenciák általános (a politika, az ideológia stb. síkját átfogó) felerősödése jellemez. Ebben a stádiumban széles körben elterjedt az állammonopolista kapitalizmus (lásd államkapitalizmus és állammonopolista kapitalizmus), amely okozza a militarizmust, s egyesíti a monopóliumok hatalmát az állam erejével.

Az első világháborúval és a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdetet veszi a kapitalizmus általános válsága, amit a tőkés rend ellentmondásainak további kiéleződése jellemez, továbbá, hogy újabb és újabb országok válnak le a kapitalizmus világrendszeréről, s hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak eredményeként széthull a gyarmati rendszer, és a nemzetközi küzdőtérén az erőviszonyok a szocializmus javára változnak meg.

Osztályok (a társadalomban): „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” (Lenin Művei. 29. köt. 428. old.)

Az osztály történelmi képződmények: a társadalmi termelés meghatározott fejlődési periódusaiban léteznek. Az osztályokat a társadalmi munkamegosztás fejlődése és a termelési eszközök magántulajdonának kialakulása hívta életre. Minden társadalomban az alapvető osztályon kívül — ezek a rabszolgatársadalomban a rabszolgatartó és a rabszolgák, a feudalizmusban a földesurak és a jobbágyparasztok, a burzsoá társadalomban a tőkések és a proletariátus — vannak nem alapvető osztályok is; ez utóbbiak léte vagy a régi termelési mód maradványaival, vagy az új termelési mód megszületésével függ össze.

A társadalom antagonisztikus osztályokra tagozódása csak a szocialista forradalom eredményeként szűnhet meg, az uralkodó, kizsákmányoló osztály felszámolása, a termelési eszközök magántulajdonának megszüntetése és társadalmi tulajdonnal való felváltása útján. A szocializmus győzelme gyökeresen megváltoztatja a dolgozó osztály arculatát, közel hozza egymáshoz a munkásságot és a parasztságot. A munkásosztály a szocializmusban már nem nevezhető proletariátusnak: megszabadult a kizsákmányolástól, az egész néppel együtt a termelési eszközök birtokosa, munkaerejét nem bocsátja áruba. A parasztság is teljesen átalakul a szocializmusban, egyszer s mindenkorra szakít a magántulajdonon alapuló gazdálkodással, a kapitalizmustól örökölt szétforgácsoltsággal, a kezdetleges és elmaradott technikával; a kollektív szocialista tulajdon alapján gazdálkodik. Az osztályokkal együtt lényegesen megváltoznak a társadalmi rétegek — köztük az értelmiség — is. A kommunizmusba való átmenet folyamán elmosódnak a határok a munkások, a parasztok és az értelmiség között. E folyamat alapja a város és falu, a szellemi és a fizikai munka közötti lényeges különbségek fokozatos megszüntetése. A nép társadalmi-politikai és eszmei egysége — amely már a szocialista társadalomban létrejött — egyre jobban megszilárdul, s fokozódik a társadalom homogenitása. A munkásosztály és a szövetkezeti parasztság szövetségének további erősödése — a munkásosztály vezető szerepe mellett — döntő politikai és társadalmi-gazdasági jelentőségű tényező a kommunizmus felépítése szempontjából. A társadalomnak osztályokra és társadalmi rétegekre tagoltsága a kommunizmus győzelmével végleg megszűnik.

(idézet: Idegen Szavak Marxista Magyarázattal)

Kapitalista termelőmód, kapitalizmus a tőkés termelőmód, tőkés társadalmi rend. Történelmileg Európában a 16. század óta fejlődött ki először, elődje a hűbéri társadalmi rend. A kapitalizmus mint termelőforma, az emberiség fejlődésének meghatározott fokán törvényszerűen keletkezik és ugyanilyen törvényszerűséggel pusztul el, hogy helyét a társadalmi élet új, haladottabb formájának, a szocialista termelőmódnak adja át. A tőkés termelőmód tulajdonképpeni értelme nem — mint a polgári gazdaságtudósok állítják — az emberi szükségletek kielégítése, hanem értéktöbblet termelése. A tőkés termelőmód ismérvei a termelőeszközök magántulajdona, a bérmunka általános alkalmazása és az árutermelés, tehát piacra szánt termékek előállítása. A termelőeszközöktől megfosztott bérmunkások munkaereje, ez a kapitalisták számára legfontosabb áru termeli az értéktöbbletet, melyet a termelőeszközök birtokosai kisajátítanak. „A társadalmi termelés és a tőkés elsajátítás közötti ellentmondás a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentétként nyilvánul meg.” (Engels)

(idézet: Közgazdasági kislexikon)

Proletariátus — a tőkés társadalom bérmunkásainak osztálya, amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva kénytelen a tőkéseknek eladni munkaerejét. A proletárok osztálya a tőkés termelési mód létrejöttével együtt alakul ki. A proletariátus a tőkés társadalom két fő osztályának egyike. A proletariátus: kizsákmányolt osztály; kizsákmányolásának alapja a termelési eszközök tőkés magántulajdona. A proletariátus tőkés kizsákmányolása kibékíthetetlen ellentéteket idéz elő a proletariátus és a burzsoázia között, s osztályharcra vezet. E harc közben a proletárok nem ismerik fel azonnal osztályuk létérdekeit. A bérmunkások kezdetben elszigetelten, egyes vállalatokban harcolnak mindennapi szükségleteik kielégítéséért. Majd ez a harc a kapitalizmus fejlődésével és ellentmondásai kiéleződésével átalakul az egész munkásosztály szervezett harcává, s az egész tőkés rendszer ellen irányul. A tőkés kizsákmányolás ellen harcoló proletariátus megalakítja osztályszervezeteit. A proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája a kommunista párt. A harcoló proletariátust és pártját a nemzetközi forradalmi mozgalom tapasztalatait általánosító marxista-leninista elmélet vezeti. A proletariátus a társadalom legfontosabb termelőereje, minden gazdagságának legfőbb megteremtője. A kapitalizmus fejlődésének a termelés koncentrációjával, az összes dolgozók kizsákmányolásának fokozódásával és az osztályellentétek kiéleződésével együtt járó egész menete olyan élenjáró, következetesen forradalmi osztállyá alakítja át a proletariátust, amely arra hivatott, hogy a kapitalizmus sírásója, a felszabadulásukért harcoló összes dolgozók vezére legyen. A különböző országok proletárjai a gazdasági és politikai létérdekükért vívott osztályharcban mindinkább egybekovácsolódnak, egyre nagyobb szolidaritást éreznek egymás iránt. Így kovácsolódik ki a proletár nemzetköziség, amely az imperializmus ellen, a demokráciáért és a szocializmusért vívott harc törhetetlen ereje. A proletariátus pártja vezetésével maga köré tömöríti az összes dolgozó és kizsákmányolt tömegeket, elsősorban biztosítja a dolgozó parasztsággal való szövetségét, s vezeti a tőkés rend megsemmisítéséért, a társadalom forradalmi átalakításáért vívott harcot. A munkásosztály a szocialista forradalom után társadalmasítja a termelési eszközöket, tehát már nincs megfosztva a termelési eszközöktől. A munkásosztály átalakul uralkodó osztállyá, amely az összes dolgozókkal együtt közösen birtokolja a termelési eszközöket, a társadalom minden gazdagságát. A munkásosztály a szocialista állam vezetője. Hatalmának legfőbb elve: a munkásosztály és a dolgozó parasztság közötti szövetség a munkásosztály vezetésével. A proletariátus diktatúrája: a szocialista forradalom győzelmének, a szocializmus és a kommunizmus útján haladó társadalom gazdasági és kulturális fejlődésének döntő feltétele.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

22.

Filipp Petrovics Lutyikov tehát eltűnt, hogy aztán új emberként támadjon fel.

Mi történt vele ez alatt az idő alatt?

Emlékezhetünk rá, hogy még a múlt őszön földalatti munkára jelölték ki. Filipp Petrovics ezt akkor titokban tartotta felesége előtt. Előrelátásával nagyon meg volt elégedve; a megszállás veszedelme akkor elvonult a fejük felett.

De Filipp Petrovics emlékezett, mindig emlékezett erre. Igen, Ivan Fjodorovics Procenko, ez a körültekintő ember is támogatta ebben az állandó lelki felkészültségben.

– Ki tudja, mi lesz! A mi kettőnk dolga pionírkötelesség! „Légy készen!” Mindig készen állunk!

A tavaly ősszel kijelölt emberek közül rendületlenül helyén maradt Polina Georgijevna Szokolova, egy pártonkívüli háziasszony, akit a nőmozgalom aktivistájaként ismertek a városban. Lutyikovot, a városi szovjet tagját túlságosan jól ismerték Krasznodon lakosai. A földalatti munka feltételei mind mozgását, mind az emberekkel való kapcsolatát a legnagyobb mértékben korlátozták volna. Polina Georgijevnának az volt a feladata, hogy Lutyikov szeme, keze és lába legyen. Öt jelölték ki Lutyikov összekötőjéül.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Szokolova elvállalta a földalatti megbízatást, Lutyikov tanácsára teljesen abbahagyta a társadalmi munkát. Az asszonyok, barátnői, eleinte nemigen értették, de aztán méltatlankodásban törtek ki azon, hogy ez az örökösen tevékenykedő asszony felhagyott a társadalmi munkával, amikor a haza olyan súlyos napokat él át. De végeredményben őt senki sem nevezte ki, senki elő nem léptette. Mindig önként dolgozott s ott, ahol tetszett neki. Egyébként is sok mindenféle megeshetik az emberrel. Lám, Szokolova egyszer csak teljesen a háztartásnak adta magát. Vagy talán az élet nehézségei és a háború megpróbáltatásai bírták rá, hogy szakítson a társadalmi tevékenységgel? És lassan-lassan elfeledkeztek Polina Georgijevnáról.

Apránként gondosan félretett pénzén tehenet vásárolt egy keletre evakuált családtól, és kezdte járni reggelenként a házakat. Tejet árult. Filipp Petrovics családjának nem volt túl sok tejre szüksége. Hárman voltak, a felesége: Jevdokija Fjodorovna és tizenkét éves lánya, Raja, végül maga Filipp Petrovics. Viszont háziasszonyának, Pelageja Iljinyicsnának három kisgyereke volt, és öreg anyja is nála lakott. Szóval a háziasszony is vásárolt tejet Polina Georgijevnától. És a szomszédok hozzászoktak, hogy alig szürkül, minden reggel egy jóságos, orosz arcú, szerényen öltözött, falusiasan megkötött fehér kendőjű asszony tart sietség nélkül Pelageja Iljinyicsna kis háza felé, a lécek közé dugja hosszú, vékony ujjait, maga nyitja ki a kertkaput, és csendesen megkopogtatja a pitvarra nyíló ablakot. A ház ajtaját a mindenkinél korábban felkelő Pelageja Iljinyicsna anyja nyitja ki. Szokolova barátságosan jó reggelt kívánva bemegy, és kis idő múlva üres kannával jön ki a házból.

Lutyikov családja már hosszú évek óta lakott ebben a házban. Lutyikov felesége, Jevdokija Fjodorovna barátkozott Pelageja Iljinyicsnával, Raja és a háziasszony idősebb lánya, Liza egyidősek voltak, egy iskolában és egy osztályban tanultak. Pelageja Iljinyicsna férje, aki a háború első napjától a fronton volt, tizenöt évvel fiatalabb volt Filipp Petrovicsnál; asztalos volt, tartalékos tüzér alhadnagy, és Filipp Petroviccsal olyan viszonyban volt, mint tanuló a tanítójával.

Filipp Petrovics még azon az őszön megállapította, hogy Pelageja Iljinyicsna nagy családjával, férje nélkül, nem hagyhatja ott házát, gazdaságát, és nem mehet el a városból, ha jönnek a németek. És éppen ekkor támadt az az elhatározása, hogy szükség esetén családját keletre küldi, maga pedig itt marad a lakásban.

Háziasszonya, Pelageja Iljinyicsna becsületes, egyszerű és tiszta asszony volt. Népünk között sok ilyen asszonyt lehet találni. Filipp Petrovics tudta, hogy ez az asszony soha semmit nem kérdez tőle, és szinte szándékosan úgy tesz, mintha semmiről sem lenne tudomása. Így jobb és nyugalmasabb a lelkiismeretének: nem vállalt semminemű kötelezettségeket, tehát semmit sem követelhetnek tőle. Viszont hallgatni fog, bújtatni fogja, és még kínvallatás esetén sem árulja őt el, az emberben való mélységes hite, az ügy iránti rokonszenve és egyszerűen a női szív jósága és együttérzése jóvoltából.

A lakás nagyon megfelelt Filipp Petrovicsnak. Pelageja Iljinyicsna háza ama első faházikóknak egyike volt, amelyeket valamikor Csurilin bányász egymagában álló viskója mellé építettek, amiért aztán az egész környéket „Csurilinó”-nak nevezték el. A házikó mögött kezdődött a sztyeppbe messze elhúzódó völgykatlan, amelyet szintén róla neveztek el „Csurilinszkajá”-nak. A városnak ezt a részét istenhátamögöttinek tartották – az is volt.

Azon a szörnyű júliusi napon, amikor Filipp Petrovicsnak mégis közölnie kellett szándékát feleségével, Jevdokija Fjodorovnával, az sírva fakadt, és azt mondta:

– Öreg vagy és beteg … Eredj a kerületi pártbizottságba, beszélj velük, elengednek … Menjünk a Kuznyecki-medencébe – mondta hirtelen az asszony, és szemében felvillant az a jól ismert kifejezés, amikor fiatal éveikre, jó emberekre, szívükhöz közel álló dolgokra emlékezett vissza. A háború napjaiban sok donyeci bányászt evakuáltak családostól a Kuznyecki-medencébe, köztük Filipp Petrovics barátait, felesége gyermekkori barátnőit stb. – Menjünk a Kuznyecki-medencébe! – mondta, mintha ott most is olyan kellemes élet lenne, mint valamikor itt, a szülőföldjükön, amikor még mindketten fiatalok voltak.

Szegény asszony – mintha nem ismerné az ő Filipp Petrovicsát!

– Egy szót sem többet! Már döntöttem … – mondta, és olyan szigorúan nézett az asszony könyörgő szemébe, hogy világos volt: férje nem tűr sem könyörgést, sem könnyet. – Nektek nem szabad itt maradnotok, zavarnátok a munkámat. És a szívem megfájdulna, ha rátok néznék … – megcsókolta feleségét, és hosszan szívéhez szorította rajongásig szeretett egyetlen lányát.

Mint igen sok család, az övé is túl későn evakuált, és visszatért, még mielőtt elérte volna a Donyec folyót. De Filipp Petrovics mégsem engedte meg, hogy felesége és lánya vele maradjon. Egy, a várostól messze fekvő tanyán helyezte el őket.

Három hét telt el, s a fronthelyzet a németek javára változott meg. Ezalatt a területi és a Krasznodon-kerületi pártbizottságban serényen dolgoztak, hogy a földalatti szervezeteket és a partizánosztagokat új emberekkel egészítsék ki. A Krasznodon-kerület és más kerületek vezető munkatársainak nagy csoportját Lutyikov rendelkezésére bocsátották.

Azon az emlékezetes napon, amikor Filipp Petrovics elbúcsúzott Procenkótól, hazament, éspedig abban az órában, amikor munkájából haza szokott térni. A gyerekek az utcán játszottak, az öregasszony zárt ablaktáblák mögött a félig sötét szobába rejtőzött a hőség elől. Pelageja Iljinyicsna a konyhában ült, egybekulcsolva napégette, eres kezét. Még távolról sem öreges, kedves arcán olyan mélységes töprengés ült, hogy Filipp Petrovics érkezése sem térítette azonnal magához: néhány pillanatig csak nézte, és nem látta meg.

– Hány éve lakom magánál, és most látom először, hogy így tétlenül ül – mondta Filipp Petrovics. – Búslakodik? Ne búslakodjék.

Az asszony nem szólt egy szót sem, felemelte eres kezét, majd a másikra ejtette.

Filipp Petrovics egy darabig ott állt előtte, aztán lassú és nehéz léptekkel a szobába ment. Néhány perc múlva visszajött, de már sapka, nyakkendő nélkül, papucsban, ám még mindig ugyanabban az új, fekete öltönyben, amely alatt lehajtott gallérú fehér inget viselt. Járás közben nagy, zöld fésűvel rendbe hozta sűrű, ezüst szálakkal átszőtt haját.

– Mit is akarok kérni magától, Pelageja Iljinyicsna? – kezdte, és a fésűvel gyorsan rendbe hozta rövidre nyírt tüskés bajszát.

– Amióta a pártba felvettek, pontosan az 1924-i lenini behívó óta, előfizetem a Pravdát. És minden egyes számot megőriztem. Nagyon kellettek a munkához. Előadásokat tartottam, politikai köröket vezettem … Maga alighanem azt hitte, hogy abban a ládában, amelyik a szobában van, mindenféle limlomot tartogatok. Pedig az újságjaim vannak benne – folytatta mosolyogva Filipp Petrovics. Nem mosolygott gyakran, és talán éppen ezért a mosoly teljesen megváltoztatta arckifejezését. Valami szokatlan lágyság tükröződött rajta. – Mit csináljak most az újságokkal? Tizenhét évig gyűjtögettem őket, sajnálom elégetni … – és kérdően nézett az asszonyra.

Egy darabig mindketten hallgattak.

– Hová dugjam el őket? – kérdezte szinte magától Pelageja Iljinyicsna. – Talán ássuk el … Éjszaka gödröt áshatunk a veteményeskertben, és oda temethetjük a ládát – mondta, de nem – nézett Lutyikovra.

– És ha szükség lesz az újságokra? Lehet, hogy kellenek majd- mondta a férfi.

Ahogy elvárta, Pelageja Iljinyicsna nem kérdezte meg, miért lenne szükség szovjet újságokra a németek alatt; még látszólag egykedvű arckifejezése sem változott. Megint hallgatott, aztán megkérdezte:- Maga, Filipp Petrovics, már régen lakik nálunk, mindent alaposan megnézett. Kérem: ha maga, mondjuk, bejönne a házba azzal a szándékkal, hogy itt kutasson valami után, észrevenne-e a konyhában valami különöset?

Filipp Petrovics nagyon komolyan és figyelmesen körülnézett a konyhában. Egy vidéki házikó takaros kis konyhája volt. Mint munkásember csak arra lett figyelmes, hogy a festett fapadló nem hosszú, hanem széles, tömör és rövid deszkákból van sorban kirakva. A deszkák egyik végét léc, a másikat ereszték tartja szilárdan. Az ember, aki ezt a házat építette, jó gazda volt. Ilyen jó padlót hosszú időre építenek, hogy erős legyen, ne horpadjon be a nehéz orosz búbos kemence súlya alatt, hogy ne szívja fel a nedvességet, mert sokat szemetelnek a házban, s éppen ezért gyakran fel kell mosni.

– Semmi különöset nem látok, Pelageja Iljinyicsna – mondta Lutyikov.

– Egy öreg pince van a padló alatt … – Pelageja Iljinyicsna felállt a székről, lehajolt, kitapogatott egy alig észrevehető sötét foltot a deszka alatt.

– Meg lehet nézni?

Pelageja Iljinyicsna bezárta a konyhaajtót, és a kemence mögül fejszét vett elő. Filipp Petrovics azonban nem akart fejszét használni, nehogy nyomot hagyjon a padlón. Felfegyverkeztek: Lutyikov konyhakéssel, az asszony közönséges asztali késsel kikaparta a rések közét, és feszegetni kezdték a deszkákat. Végre nagy nehezen kiemeltek három rövid és nehéz padlódeszkát.

Négy fokú létra vezetett a pincébe. Filipp Petrovics lemászott, és gyufát gyújtott: a pince száraz volt. Ebben a pillanatban nem is tudta felmérni ennek a csodálatos kis pincének az értékét az ő szempontjából.

Filipp Petrovics kimászott a pincéből, és vigyázva visszahelyezte a deszkákat.

– Ugyan ne nehezteljen rám, volna egy kérésem – mondta. – Én, persze, később elhelyezkedem, a németek nem bántanak majd. Csak attól tartok, hogy az első napokban, amikor bevonulnak, azon melegében megölnének engem. Szóval, szükség esetén ide lemegyek – és a padlóra mutatott.

– És ha katonákat szállásolnak be hozzám?

– Ide nem szállásolnak. Ez a „Csurilino”, tudja … Nem vagyok gőgös ember, meghúzódom odalent. De maga csak legyen nyugodt – tette hozzá Filipp Petrovics, aki Pelageja Iljinyicsna egykedvűsége láttára maga kezdett aggódni.

– Nyugodt vagyok – én nem sokat számítok …

– Ha a németek megkérdezik, hogy, mondjuk, hol van az a bizonyos Lutyikov, akkor mondja azt, hogy itt lakik, de falura ment élelmet vásárolni; biztosan visszajön … Liza és Petyka segítenek majd a bujkálásban. Nappal ügyeleti szolgálatra fogom őket – mondta Filipp Petrovics és elmosolyodott.

Pelageja Iljinyicsna hamiskásan nézett rá, és hirtelen, fiatalosan leszegve a fejét, elnevette magát. A szigorú tekintetű Filipp Petrovics született nevelő volt, ismerte, szerette a gyermekeket, és le tudta kötni őket. A gyerekek vonzódtak hozzá, mert úgy bánt velük, mintha felnőttek volnának. Ügyes kezű ember volt, játékszertől egészen a háztartási eszközökig mindent meg tudott csinálni. A nép „ezermesternek” nevezi az ilyen embereket.

Semmiben sem tett különbséget saját gyermeke és a háziasszony gyermekei között, és a házban minden gyerek örömmel teljesítette utasításait, csak a kisujját kellett megmozdítania.

– Vedd egyszerűen magadhoz őket, Filipp bácsi, annyi mindenre megtanítottad őket, hogy inkább elismernek, mint szülőapjukat – mondogatta Pelageja Iljinyicsna férje. – Elmentek örökre Filipp bácsihoz? – kérdezte, szigorú tekintetet vetve a gyerekekre.

– Nem megyünk! – kiáltották ők kórusban, de ugyanakkor körülvették Filipp bácsit és hozzásimultak.

Az emberi tevékenység különféle területein a legkülönbözőbb természetű vezető pártemberekkel találkozhatunk, akikben szembeszökően dominál valamilyen jellemvonás. A leggyakoribb talán a nevelőtípus. Itt nem annyira és nemcsak olyan pártmunkásokra gondolok, akiknek alapvető tevékenységük a népnevelés, a politikai felvilágosító munka, hanem azokra, akik bárhol dolgozzanak is, gazdasági, katonai, közigazgatási vagy kulturális területen, mégis nevelőtípusok. Filipp Petrovics éppen ilyen nevelőtípusú pártmunkás volt.

Nemcsak szerette és fontosnak tartotta az emberek nevelését – ez természetes és elengedhetetlen dolog volt számára -, de egyenesen szükségletnek érezte, hogy tanítson és neveljen, hogy a tudását és tapasztalatait átadja.

Igaz, hogy ettől sok kijelentése némi oktató jelleget kapott, de Lutyikov oktatása sohasem tudálékoskodó volt, hanem gondolkodásának és munkájának gyümölcse, s ezt mások is így értelmezték.

Lutyikov sajátossága – mint az ilyen típusú vezetőknek általában – a szó és tett elszakíthatatlan egysége volt. Legfőbb jellemvonása az a képessége volt, hogy minden szavát tetté változtassa, hogy egészen különböző embereket egy adott feladat köré tömörítsen, és a feladat végrehajtására lelkesítse őket. Ez a jellemvonás Filipp Petrovics Lutyikovot teljesen új típusú nevelővé avatta. S éppen azért lett jó nevelő, mert kitűnő szervező volt – az élet gazdája.

Tanítása senkit nem hagyott hidegen, senki nem húzódott vissza tőle. Nem, tanításai megragadták az emberek, különösen pedig a fiatalok szívét, mert az ifjúságot annál erősebben hevíti egy-egy eszme, minél inkább erősíti azt a példaadás.

Néha egyetlen szava vagy egyszerű pillantása is hatott. Szűkszavú, inkább hallgatag természetű volt. Első látásra mintha tétovázó, sőt egyesek szerint nehézkes lett volna – valójában állandóan nyugodt, megfontolt, világosan megszervezett tevékenységet folytatott. Munka utáni szabad idejét olyan ügyesen osztotta be, hogy mindig mindenre maradt ideje: társadalmi tevékenységre, testmozgásra, olvasásra és szórakozásra.

Filipp Petrovics az emberekkel való érintkezésben mindig egyformán nyugodt volt, sohasem kelt ki magából, beszélgetés közben tudott hallgatni, mások véleményére figyelni – ami igen ritka emberi tulajdonság. Éppen ezért kellemes társalgó, melegszívű ember hírében állott. Ezért igen sokan olyan társadalmi és egyéni kérdésekkel is felkeresték, amikről még a hozzájuk legközelebb állókkal sem beszélgettek volna.

Emellett azonban egyáltalában nem volt úgynevezett „jóember”, és még kevésbé puhány. Megvesztegethetetlen, szigorú és, ha kellett, kíméletlen volt.

Tisztelték, szerették őt, de akadtak olyan emberek is, akik féltek tőle. Helyesebben mindenkiben, aki ismerte őt – beleértve feleségét és barátait is -, az illető jellemétől függően, megjelent ez a három érzés; csakhogy az egyikben az egyik, a másikban a másik, a harmadikban a harmadik érzés került túlsúlyba. Életkor szerint ítélve meg az embereket, azt mondhatnánk, hogy a felnőttek tisztelték is, szerették is, és féltek is tőle, az ifjúság szerette és tisztelte, a gyermekek egyszerűen szerették.

Ezért nevette el magát Pelageja Iljinyicsna, amikor Filipp Petrovics ezt mondta: „Liza és Petyka majd segítenek nekem.”

És valóban, a németek bevonulása utáni első napokban, ami kor Filipp Petrovics még bujkált, a gyerekek ügyeletes szolgálatot teljesítettek az utcán, így vigyáztak rá.

Szerencséje volt. Pelageja Iljinyicsnánál egyetlen német katona sem szállásolta be magát: a városban könnyen lehetett jobb, kényelmesebb és közelebb eső lakásokat találni. A németeket a ház mögötti völgykatlan is megijesztette: féltek a partizánoktól. A német katonák persze időnként benéztek a házba, és elvittek mindent, ami elmozdítható volt. Filipp Petrovics minden alkalommal a konyha alatti pincében bújt meg. De senki sem érdeklődött utána.

Mint máskor, most is minden reggel megjött Polina Georgijevna, a szerény, csöndes, fehér parasztfejkendős asszony. Két agyagköcsögbe öntötte a tejet, és bádogkannájával Filipp Petrovicshoz ment. Amíg nála volt, Pelageja Iljinyicsna és édesanyja a konyhában maradtak. A gyermekek még aludtak. Polina Georgijevna kijött Lutyikovtól, és egy darabig még a konyhán beszélgetett az asszonyokkal.

Így múlt el egy hét, de lehet, hogy valamivel több is. Egy alkalommal Polina Georgijevna, mielőtt tovább adná Lutyikovnak a külső eseményeket, csendesen azt mondja:

– Munkára hívják magát, Filipp Petrovics!

A férfi egyszeribe megváltozott: a nyugalom és egykedvűség, a mozdulatok lassúsága, olykor teljes mozdulatlansága – szóval mindaz, amit Filipp Petrovics itt bujdosás közben magára kényszerített – egy szempillantás alatt lehullott róla.

Hatalmas ugrással az ajtóhoz szökött, és kinézett a szomszéd szobába. Az – mint rendesen – üres volt.

– Mindenkit? – kérdezte.

– Mindenkit …

– És Nyikolaj Petrovics?

– Ő …

– Ő volt már ott? … – és Lutyikov szeme fürkészve meredt Szokolovára.

Nem kellett megmagyarázni Polina Georgijevnának, hogy hol volt Barakov, mindezt tudta, mindebben már előzőleg megállapodtak.

– Igen – mondta alig hallhatóan az asszony.

Filipp Petrovics nem kapkodott, nem emelte fel a hangját. Nagy és nehéz testéből, puffadt arcából, szeméből és hangjából egyszerre olyan erő áradt, mintha valamilyen összeszorított rugó szabadult volna fel benne.

Két vaskos, merev, de ugyanakkor pontos mozgású munkásujját kabátja külső zsebébe süllyesztette, előhúzott egy egészen apró betűkkel teleírt papírdarabot, és odaadta Polina Georgijevnának.

– Holnap reggelre … És minél többet!

Polina Georgijevna a cédulát tüstént a blúzába rejtette.

– Az ebédlőben várjon egy keveset. Ideküldöm magához az asszonyokat.

Pelageja Iljinyicsna és anyja a szomszédos szobába mentek, ahova Polina Georgijevna a bádogkannájával követte őket. Álldogálva kicserélték egymás között a külső híreket. Aztán Filipp Petrovics a konyhába hívta Polina Georgijevnát.

A férfi egy összetekert újságcsomót tartott a kezében. Polina Georgijevna arca csodálkozást árult el. Négyrét hajtott Pravdák voltak ezek, melyeket most összetekert.

– A kannába – mondta Filipp Petrovics. – Hadd ragasszák ki ezeket, éspedig a legfeltűnőbb helyekre.

Polina Georgijevnának megdobbant a szíve: bármily valószínűtlennek látszott is ez az első pillanatban, azt hitte, hogy Filipp Petrovics friss Pravda-számokat kapott. Nem is állta meg, és mielőtt a kannába dugta volna őket, megnézte, hogy mikoriak.

– Régiek – mondta, és nem tudta elleplezni csalódását.

– Nem régiek: a bolsevik igazság nem avul el – mondta Lutyikov.

Az asszony gyorsan belenézett néhány lapba. Nagyrészt különböző évekből származó ünnepi számok voltak Lenin és Sztálin fényképével. És az asszony megértette Lutyikovot. Szorosabban összesodorta az újságokat, és a kannába dugta őket.

– Hogy el ne felejtsem – mondta Lutyikov -, Osztapcsuk is álljon munkába … Holnap …

Polina Georgijevna szótlanul bólintott. Nem tudta, hogy Osztapcsuk nem más, mint Matvej Sulga, és nem tudta, hol rejtőzik, csak azt a lakást ismerte, ahol Lutyikov rendelkezéseit valakinek át kellett adnia: ebbe a lakásba is vitt tejet.

– Köszönöm. Kész … – Filipp Petrovics odanyújtotta nagy kezét, és visszatért a szobájába.

Nehezen ereszkedett a székbe, tenyerével és szétterpesztett ujjaival térdére támaszkodott, így ült egy darabig. Az órára nézett: hét óra elmúlt. Lassú, nyugodt mozdulattal levetette viseltes ingét, tisztát, fehéret vett fel, megkötötte nyakkendőjét, megfésülte különösen a halántékán és elöl, a homlokán őszülő haját, felvette a kabátját, és a konyhába ment, ahol Polina Georgijevna távozása után Pelageja Iljinyicsna és anyja újra munkához látott.

– Hát, Pelageja Iljinyicsna, adjon abból az állítólag veszett tehénből fejt fejecskéből és kevés kenyeret is hozzá, ha van. Munkába megyek – mondta.

Tíz perc múlva rendesen és tisztán felöltözve, fekete ellenzős sapkában, senki elől nem rejtőzve ment a szokásos útján, a város utcáin át a Krasznodonugol Tröszt központi mechanikai műhelye felé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A jogállamiság jellemzői:

A jog az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata, melynek tartalmát az adott osztály anyagi életfeltételei, osztályérdekei határozzák meg.

A jogszabályok sajátos vonása, az állam kényszerrel biztosítja végrehajtásukat.

A polgári jog szerepe, a magántulajdon uralmi és alárendeltségi viszonyaira épülő kizsákmányolás szentesítése és védelme.

A burzsoá jog képmutató, mert a tőkések reális jogait fejezi ki és emeli törvényerőre, míg a dolgozók számára csupán formális jogokat biztosít, a szocialista jog azonban a nép törvényerőre emelt akarata.

Néhány gondolat:

A jogállami forma a polgári demokráciában alapvetően a kapitalista rend érdekében szerveződik, lényegében a tőkések érdekét, hatalmát, élősködését szolgálja! A szocialista jogállami forma azonban a dolgozó nép érdekét szolgálja, hatalmát védi, alapvető feladata a dolgozók számára a szocialista demokrácia védelme! Így a jogállami forma a kapitalizmusban a dolgozók számára alapvetően diktatúra, a szocializmusban azonban demokrácia!

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya: Az Alkotmány kimondja, hogy »a Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama«, hogy: »minden hatalom a dolgozó népé«. A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka és »minden munkaképes polgárnak joga és kötelessége és becsületbéli ügye, hogy képessége szerint dolgozzék«, és ennek megfelelően »a Magyar Népköztársaság megvalósítani törekszik a szocializmus elvét: Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája után«.

A kapitalizmusban a bérrabszolgaság miatt az emberi jogok nem tarthatók be, mert a proletár dolgozó az beszélő szerszám, pénzért megvásárolható termelési tényező csupán! A termelési tényező, a munkaerő áru joga a kapitalizmusban a szerszám joga, azaz semmi, a proletár a kizsákmányoláshoz szükséges, beszélő szerszám!

A kapitalizmus működéséhez elkerülhetetlen az emberi jogok súlyos megsértése, bérrabszolgaság van, a proletár dolgozó a termeléshez szükséges munkaerő áru, aminek az árát a tőkések minél nagyobb profitja érdekében a lehető legalacsonyabban kell tartani, mint minden termelési költséget!

A kapitalista jogállam, a tőkések profitjáért a jog fegyverével védi a bérrabszolgák feletti élősködést, önkényuralmi formában! A bérrabszolga „jogát” a munkaerő vásárló tőkések lelkiismerete, a jó gazda gondossága, a konkurencia, a profit motiválja!

Az osztályharc, a proletároktól való félelem, rettegés a forradalomtól, jelentősen befolyásolja a jogállam minőségét; a tőkések időnként kénytelenek engedni az osztályharcnak, de nem a jóság vezeti erre őket, – az üzlet az üzlet, nem szociális intézmény -, így alapvetően csak a kényszernek engednek, vagy ha ez nem elég a beszélő szerszám megfékezésére, akkor a nyílt fasiszta diktatúrát alkalmazzák, és akkor nincs irgalom a proletár bérrabszolgáknak, akik a jogaikat követelik! Követelik, hogy amiért ők dolgoztak meg, abból többet kapjanak!

Miért kellene a tőkésnek az alacsonyabb rendű beszélő szerszámához emberségesnek lennie? Legtöbbször bőven elég, ha demagóg módon hazudoznak! Ha a proletárok a polgári demokráciában nem harcolnak az emberi jogaikért, akkor az érdekérvényesítésük is elenyésző, a hatalomba azonban még így sem juthatnak be, legfeljebb békeidőben nem lehet őket nyilvánosan lemészárolni, ez a jog már megvan, de azért a még éhen halhatnak, nyomoroghatnak, megfagyhatnak, még akkor is, ha dolgoznak, mert a jogalkotásba a saját osztályérdekükben nincs beleszólásuk.

A jogállamban a hatalmi ágak szétválasztása alapvetően az uralkodó osztály demokratikus érdekeit szolgálja! A kapitalistaizmusban a proletár dolgozó a beszélő szerszám, így a joga is csak annyi, mint egy szerszámé! A szocializmusban a dolgozó osztályok kizárólagos hatalma a jogállamiság alapja!

„A … jogállam olyan állam, amely elismeri és betartja a nemzetközi és hazai emberi jogok és konvenciók hatályát és érvényességét, és saját működését is ezeknek rendeli alá. A jogállamiság a legáltalánosabb értelemben a közhatalom jognak való alávetettségét jelenti. … A hatalmi ágak szétválasztása hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. Szerepe, hogy az egyes önállóan gyakorolható, azonos szintű, más-más döntéshozói tisztségek körét, jogkörét és felhatalmazását elkülönítse egymástól, és biztosítsa az egymástól független kiválasztásukat és megbízatásukat. … Általában egy demokratikus alkotmányos alapelv szabályozza, mely szerint a törvényhozásnak (parlament, helyi önkormányzat), a közigazgatásnak, és az igazságszolgáltatásnak (alkotmánybíróság, a bírói szervek és az ügyészség) hatáskör tekintetében, intézményi és személyi vonatkozásban is el kell válnia egymástól.” – forrás: Wikipédia

A leegyszerűsítve: jogállamban a törvényeket, a jogszabályokat a „nép” által „demokratikusan” választott parlamentben hozzák és a megfelelő hatalmi szervezetekben, a hatalmi ágak szétválasztásával, a jogszabályoknak megfelelően végrehajtják, az eredményét az igazságszolgáltatás szintén törvényekben leírt módon ellenőrzi, szükség esetén a szintén törvényben előírt módon kikényszeríti.

Röviden: ez joguralom, ami a hatalmi ágak mindegyikére kiterjed, az ehhez szükséges megfelelő szervezetek segítségével, jogszabályokban szabályozottan.

Viszont egyik gyenge pontja a jogállamiságnak, hogy a törvényhozók megválasztása milyen körülmények között, milyen társadalmi rendszerben történik. Mert ettől függ, kinek az érdekében hozzák a törvényeket! A különböző társadalmi rendszerekben így eltérő osztályérdekeket képviselőké lesz kizárólagosan a törvényhozás lehetősége. Így a kapitalizmusban a tőkésérdekek, a szocializmusban a dolgozók érdekei érvényesülnek. Ezért a polgári demokrácia jogállama az élősködő kisebbség, a szocialista demokrácia jogállama a dolgozó többség érdekét szolgálja. Az osztálytársadalmakban ezért természetesen a diktatúra és a demokrácia csak együtt létezhet. A legfejlettebb demokrácia a kommunizmusban alakul ki, ami osztálynélküli társadalom és ezért nincs szükség diktatúrára.

Tehát a jogállamiság nem garancia a demokrácia és az emberi jogoknak a többség számára történő megvalósulására. A polgári demokráciában ez nem is valósul, nem is valósulhat meg! Ehhez szükséges a szocialista demokrácia!

A jogállamiság forma még az önkényuralom ellen sem garancia, ami a polgári demokráciában meg is valósul a mosolygó fasizmus formájában.

A polgári demokrácia csak a kisebbség érdekének, a szocialista demokrácia, pedig a túlnyomó többség számára biztosíthatja az emberi jogokat, a demokráciát, a politikai-gazdasági hatalomban való részvételt.

A jogállamiság, mint korszerű demokratikus társadalmi berendezkedés, nagyon praktikus módszer lehet, de a valódi demokráciát, a többség számára a hatalom valódi gyakorlását a polgári demokráciában elvileg sem teszi lehetővé. Ehhez a szocialista demokrácia szükséges, ami a dolgozók hatalmának állama.

A jogállamiság akár a fasiszta diktatúrában, önkényuralomban is működhet, mert ez egy praktikus forma az uralkodó osztály tagjainak együttműködése számára. A jogállamiság akkor is működőképes, ha a hatalomból a többség törvényesen ki van zárva, és a népirtás is lehet törvényes, ennek a hatalmi ágak elválasztása sem mond ellent. A jogállamiság, a joguralom alapvetően az uralkodó osztály államának a működését szabályozza a jog eszközével, szervezeteivel törvényesen.

A jogállamiság minőségét a társadalmi-politikai rendszer határozza meg, ami a valódi demokrácia kiterjedtségének mértéke a társadalom tagjai számára. A kapitalizmus bármely formájában a jogállami módszer a dolgozó többség számára különböző minőségű diktatúra, a szocializmusban pedig demokrácia.

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Jog: az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata, melynek tartalma az adott osztály anyagi életfeltételei, osztályérdekei határozzák meg. Formailag a jog magatartási normák és szabályok rendszere, melyeket az államhatalom szab meg és szentesít. A jogszabályok sajátos vonása, az állam kényszerrel biztosítja végrehajtásukat. A felépítmény része lévén, a jogot az adott társadalom uralkodó termelési viszonyai határozzák meg: a jog egyben kifejezi és megszilárdítja e viszonyokat és a rájuk épülő egyéb társadalmi viszonyokat. A jog történelmi típusai a társadalmi-gazdasági alakulatoknak felelnek meg. A rabszolgatartó, feudális és polgári jog közös vonása a magántulajdon uralmi és alárendeltségi viszonyaira épülő kizsákmányolás szentesítése és védelme. A rabszolgatartó és a feudális jog nyíltan törvényesítette a kisebbség fölötti hatalmát és az uralkodó osztályok kiváltságos helyzetét. A burzsoá jog képmutató, mert a tőkések reális jogait fejezi ki és emeli törvényerőre, míg a dolgozók számára csupán formális jogokat biztosít. Az imperializmus korában a burzsoázia mindinkább elveti az egykor általa meghirdetett és kialakított törvényességet, és áttér az elnyomás törvénytelen módszereire. Antagonisztikus társadalomban az osztályharc hatást gyakorol a jogra, amely bizonyos fokig az osztályerőviszonyokat is tükrözheti. Azok az engedmények, amelyeket az uralkodó osztály kénytelen a dolgozók nyomására meghozni, nem változtatnak a jog osztálytartalmán. Minőségileg új típusú jog a szocialista jog, amely törvényesen rögzíti a szocialista tulajdonon alapuló új termelési és társadalmi viszonyokat. A szocialista jog a kommunizmus építésének eszköze. A szocialista jog a nép törvényerőre emelt akarata, a történelem során elsőízben hoz létre és biztosít valóban demokratikus szabadságjogokat. Ellentétben a burzsoá joggal, a dolgozóknak valódi jogokat ad, amelyeket az állam a rendelkezésre álló minden eszközzel biztosít.

(idézet: Politikai kisszótár)

Az emberi jogok alapjogok, szabadságjogok, természetes és elidegeníthetetlen jogok, állampolgári jogok: az állampolgárokat megillető, a különböző társadalmi rendszerekben eltérő terjedelmű alkotmányokban rögzített legfontosabb jogok gyűjtőneve. Az emberi jogok elismerésének követelménye a feudális kötöttségekkel szemben fellépő burzsoázia jelszavaként merült fel, kifejezve a tulajdon és a vállalkozás szabadságának követelését. A burzsoázia eszményített államáról írta Engels: „…az emberi jogok egyik leglényegesebbjének – a polgári tulajdont proklamálták …”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom új fejezetet nyitott az emberi jogok történetében. A Szovjetunió alkotmányai, majd a többi szocialista ország alkotmányai nemcsak leszögezik az emberi jogokat, hanem biztosítják azok érvényesülését is. A szocialista országok alkotmányaiban az emberi jogok fogalomköre kibővült, a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal (a munkához, tanuláshoz, a szociális ellátottsághoz, a művelődéshez, a pihenéshez stb. való jog).

Az ENSZ közgyűlése 1948. dec. 10-én elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ezt a napot az Emberi Jogok Napjaként ünneplik. Hosszas előkészületek után az ENSZ Közgyűlése XXI. ülésszaka 1966. dec. 16-án elfogadta a polgári és politikai jogokról, valamint a gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló két egyezményt. Az okmányok egy fakultatív jegyzőkönyvvel egészültek ki s mivel ennek egyes rendelkezései sértik az állami szuverenitás elvét, számos állam – köztük a szocialista államok – ellene szavazott. Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányában a részt vevő államok kötelezettséget vállaltak arra, hogy „tiszteletben tartják az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat”. A helsinki értekezletet követő időszakban, elsősorban a Carter-kormányzat politikai kampányt indított a szocialista országok ellen az emberi jogok jelszavával, miközben együttműködik olyan országokkal, amelyekben fasiszta módszerekkel fellépnek az alapvető emberi jogok ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

21.

Marina és kisfia a konyha melletti kis szobában helyezkedett el Vera nagyanyóval és Jelena Nyikolajevnával együtt. Nyikolaj Nyikolajevics és Oleg pedig deszkából két dikót szögeztek össze, és az udvaron a fáskamrában húzták meg magukat valahogyan.

Vera nagyanyó, akit halálosan elgyötört a megfelelő hallgatóság hiánya (mert a szalmahajú tisztiszolgát nem tekintette társnak), most valósággal elárasztotta őket a városbeli hírekkel.

Két nappal ezelőtt a legnagyobb bányák bejáratára, a Gorkij és Vorosilov Iskola épületére, a kerületi végrehajtó bizottság házának falaira és még más helyekre kézzel írt bolsevik röpiratokat ragasztottak, a következő aláírással: „Az SZK(b)P Krasznodon-kerületi bizottsága.” Csodálatos volt, hogy a röpcédulák mellé kiragasztották a Pravda régi lapszámait is Lenin és Sztálin arcképeivel. A német katonák beszélgetéseiből állítólag kiderült, hogy a terület különböző kerületeiben, nevezetesen a Donyec mentén, a Vorosilovgrád- és Rosztov-terület határán, a Bokovo-Antracitovo- és a Kremenszk-kerületben partizánok ütnek rajta a német szállítmányokon és csapatokon.

Mind ez ideig egyetlenegy kommunista vagy komszomolista sem jelentkezett nyilvántartás céljából a német parancsnokságnál („Még hogy a fejemet az oroszlán torkába dugjam! Ott fulladjanak meg, ahol vannak” – mondta Vera nagyanyó), de azt mondják, már sokat felkutattak és letartóztattak. Egyetlen vállalat, hivatal sem működik, de a német parancsnok rendeletére az emberek kötelesek jelentkezni munkahelyükön és letölteni a megállapított munkaidőt. Vera nagyanyó szavai szerint a Krasznodonugol Tröszt központi elektromechanikai műhelyében Barakov mérnök és Filipp Petrovics Lutyikov munkára jelentkeztek. A szóbeszéd szerint nemcsak hogy nem bántották őket, sőt Barakovot igazgatóvá nevezték ki, és Lutyikovot meghagyták régi helyén: a mechanikai műhely vezetője maradt.

– Ki várhatta volna ezt ilyen emberektől? Hiszen régi párttagok! Barakov a fronton volt, megsebesült. És Lutyikov olyan társadalmi munkás volt, hogy mindenki ismeri. Hát mit szóltok ehhez, mit szóltok? – hajtogatta egyre méltatlankodva és értetlenül Vera nagyanyó.

Még azt is elmesélte, hogy a németek összefogdossák és Vorosilovgrád alá hajtják a zsidókat, ahol állítólag „gettót” állítottak fel, de sokan azt mondják, hogy csak a Verhnyeduvannaja-ligetig jutnak el, ott agyonlövik és elássák őket. Marija Andrejevna Borc nagyon félt, hogy valaki beárulja a férjét.

Attól a pillanattól, hogy Oleg hazaérkezett, mintha csodatevő kéz törölte volna le Jelena Nyikolajevnáról azt a dermedt fásultságot, amely fia elutazása, de különösen a németek megérkezése óta hatalmába kerítette. Most szakadatlan belső izgalomban élt, erélyes tettvágy izzott benne, mint mindig azelőtt. Mint nőstény sas a fészkéből kiesett kicsinye felett, folyton ott keringett fia körül. Oleg nemegyszer találkozott anyja nyugtalan tekintetével: „Fiacskám, lesz-e erőd mindent elviselni?”

De a fiú útközben felajzott lelkesedését most levertség váltotta fel. Minden másként alakult, mint ahogy elgondolta.

A tapasztalatlan ifjú az erőszak és a gonoszság elleni harcot hőstettek szakadatlan sorozatának képzelte el. De a gonoszság elviselhetetlenül, aljasul, megfoghatatlanul hétköznapinak bizonyult.

A nagy, fekete, bozontos kutya sem élt már, mellyel Oleg úgy szeretett kötődni. Az utca – kidöntött kerítéseivel, kivágott fáival és letaposott kertjeivel – sivár látványt nyújtott, s ezen a kopár utcán németek jártak-keltek.

Báron von Venzel tábornok éppen úgy nem vett tudomást Olegről, Marináról és Nyikolaj Nyikolajevicsről, mint ahogy Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát is levegőnek nézte.

Igaz, hogy Vera nagyanyó nem talált semmi sértőt a tábornok modorában.

– Hiszen ez az ő híres új rendjük – mondogatta nagyanyó. – De én öreg vagyok, és jól tudom még az öregapámtól, hogy az ő rendjük olyasféle, mint nálunk a jobbágykor volt. A jobbágykorban nálunk is voltak németek – földesurak, ugyanilyen gőgösek, ugyanilyen hóhérok, mint ez a báró, hogy folyjon ki a szeme. Miért sértődnék meg? Csak ilyen marad ő, amíg vissza nem jönnek a mieink, és ki nem tekerik a nyakát …

De ez a tisztára mosott ádámcsutkájú, ragyogó lakkcipős tábornok Oleg szemében mindannak az elviselhetetlen megaláztatásnak, ami legközelebbi hozzátartozóit és távolabbi környezetét érte, legbűnösebb okozója volt. A megaláztatásoktól a tábornok elpusztítása szabadítaná meg őket, de a helyébe egy másik, pontosan ilyen kerülne – ugyancsak tisztára mosott ádámcsutkával, hegyes orrú, ragyogó lakkcipőben.

A nyurga segédtiszt felfigyelt Marinára, gyakran meresztette rá udvarias, hideg tekintetét, és sokszor kényszerítette, hogy kiszolgálja őt és a tábornokot. Ha Marinára nézett, fénytelen szemében megvető, de egyben kisfiús kíváncsiság villant meg, mintha valami gyönyörűséget ígérő egzotikus állatra pillantana, melyről nem tudja, hogyan bánjon vele.

Mostanában a segédtiszt azzal szórakozott, hogy cukorkával csalogatta Marina kisfiát: megvárta, amíg a kisfiú az édesség után nyújtotta pufók kis kezét, aztán önmaga kapta be. A segédtiszt addig ismételgette ezt a játékot, míg a kisfiú el nem pityeredett. Ekkor leguggolt a gyerek előtt, és hosszú lábain himbálódzva, nyelve végével kidugta, szívta, csámcsogva majszolta a cukorkát, kidüllesztette seszínű szemét, és sokáig hahotázott.

Marina szíve mélyéből utálta, testestül-lelkestül utálta, hórihorgas lába végétől természetellenesen fehér ujja körméig. Nemhogy embernek, de baromnak sem tekintette. Irtózott tőle, mint ahogyan a nép a békától, gyíkoktól, tarajos gőtétől irtózik. S amikor arra kényszerítette, hogy kiszolgálja őt, a testi utálaton kívül az a tudat is iszonyattal töltötte el, hogy ennek a szörnyetegnek a hatalmában van.

De valójában mégiscsak a szalmahajú tisztiszolga tette tűrhetetlenné az életüket. Csodálatosan sok szabad ideje volt. Ő rendelkezett a tábornokot kiszolgáló többi tisztiszolga, a szakácsnép és egyéb személyzet fölött. Ez a szeplős tisztiszolga szabad idejében újra meg újra azzal zaklatta őket, hogyan akartak elszökni a németek elől, s ez miért nem sikerült, és egyre azt ismételgette, hogy csakis ostoba vagy gonosz emberek akarhattak elmenekülni a németek elől.

A fiatalok után sompolygott, amikor a fáskamrában üldögéltek, amikor az udvarra mentek friss levegőt szívni, vagy amikor a tábornok távollétében a házban tartózkodtak. Csak nagyanyó megjelenése szabadította meg őket a tisztiszolga tolakodásától.

Különös, de ez az otromba, vörös kezű fickó, aki látszatra nagyanyóval szemben is éppolyan ripők volt, mint a többiekkel, valójában félt nagyanyótól. A német tisztiszolga és Vera nagyanyó orosz-német szavak szörnyű zagyvalékán, melyet arcuk és testük legkülönbözőbb mozdulataival kísértek, igyekeztek megérteni egymást, miközben nagyanyó mindig találóan, a tisztiszolga pedig durván, ostobán és gonoszul fejezte ki magát. De nagyszerűen megértették egymást.

A család a fáskamrába járt reggelizni, ebédelni és vacsorázni. Mindez valahogyan lopva történt. Hús nélküli borscsot, zöldséget, főtt burgonyát ettek. Kenyér helyett nagyanyó száraz lepényt sütött búzalisztből. Nagyanyónak még jelentős rejtett készletei voltak, de azután, hogy a németek mindent felzabáltak, ami szem előtt volt, csak sovány ételeket főzött. Így adta tudomására a németeknek, hogy mindenük elfogyott. Éjszaka, amikor a németek aludtak, nagyanyó titokban egy-egy falat szalonnát, nyers tojást hozott családjának, s ebben is volt valami megalázó – hogy titokban ettek, kerülve a napfényt.

Valko nem adott élet jelt magáról. Vanya se mutatkozott. Oleg nemigen tudta elképzelni, hogyan találkozhatnának. Minden házban németek. Feszült figyelemmel nézték, ki jár a házban. Még a legközönségesebb utcai találkozás, beszélgetés is gyanút keltett.

Oleg feje alá támasztott kézzel feküdt a fadikón. Körös-körül mindenki aludt, a sztyeppről friss szél surrant be a fáskamra nyitott ajtaján, a telihold szürkés fényt öntött szét az égen, és fényes, szabályos négyszöget rajzolt a kamra padlójára. Oleg fájdalmas gyönyörűséget érzett, mikor arra gondolt, hogy a városban van Lena Pozdniseva is. A lány arca ködösen lebegett előtte; szeme, mint sötétben fénylő meggy, mikor a holdfény aranypontot tűz rá. Igen, tavasszal a parkban látta ezt a szemet, bár az is lehet, hogy csak álmodta – és hallotta nevetését, távoli, ezüstcsengésű kacaját. Oleg gyötrődött, hogy a lány itt van a közelben, és még sincs itt, gyötrődött, ahogyan csak ifjúkorunkban gyötrődünk: szenvedélymentesen, önvád nélkül, egyszerűen azért, mert felidézte a szeretett lány arcát.

Amikor sem a tábornok, sem a segédtiszt nem volt otthon, Oleg és Nyikolaj Nyikolajevics bementek a házba. Orrukat megcsapta a nehéz parfüm és idegen dohány illata, ezenkívül az a különös agglegényszag is, amit sem parfüm, sem dohány nem tud elfojtani, s ami egyaránt sajátsága tábornoknak és közlegénynek, ha család nélkül élnek.

Egy ilyen csendes órában Oleg bement a házba, hogy megnézze anyját. A német szakács és Vera nagyanyó szótlanul foglalatoskodtak a kemence mellett – ki-ki a maga főztjén. Az ebédlő díványán bakancsban és nyári sapkában a tisztiszolga feküdt. Cigarettázott, és láthatóan unatkozott. Ugyanazon a díványon hevert, melyen azelőtt Oleg szokott aludni.

Alig lépett Oleg a szobába, mikor a tisztiszolga feléje fordította álmos, buta szemét.

– Állj! – mondta. – Te kezded magasan hordani az orrodat, úgy van, úgy van, én ezt már egyszer-kétszer észrevettem! – ezzel felült, és lerakta a padlóra ormótlan, duplatalpas bakancsba bújtatott lábát. – Állj vigyázzba, kezet a varrásra, sarkat össze – ha magadnál idősebb emberrel beszélsz! – igyekezett, hogy haragos, izgatott kifejezést adjon arcának, de a hőség annyira elbágyasztotta, hogy nem sikerült. – Parancsot végrehajtani! Hallod! Te! … – kiáltotta a tisztiszolga.

Oleg megértette, hogy mit mond, némán nézte vörös szeplőit, majd hirtelen ijedt arcot vágott, leguggolt, térdére ütött, és elkiáltotta magát:

– A tábornok!

A tisztiszolga egyszerre talpra ugrott. Kiegyenesedett, kikapta szájából a cigarettát, és a markába rejtette. Rest arca alázatosan buta kifejezést öltött. Összecsapta bakancsa sarkát, és vigyáz állásba merevedett.

– Te lakáj! Heversz a díványon, amíg nincs itthon a gazdád .. Most csak állj vigyázzban – mondta szokott hangján Oleg, és mély gyönyörűség fogta el, hogy szíve szerint és minden kockázat nélkül mondhatja meg véleményét – úgyse érti -, aztán bement a szobába anyjához.

Anyja lehajtott fejjel, sápadtan állt az ajtó mögött, kezében varrással. Mindent hallott.- Szabad ilyet tenni, fiam? – kezdte.

De ebben a pillanatban a tisztiszolga őrjöngve rontott rájuk.

– Vissza! … Ide! – kiabált magánkívül.

Arca rákvörös lett, még a szeplői is eltűntek.

– Ne t-törődj vele, mama, ezzel a h-hülyével – mondta kissé remegő hangon Oleg, és mintha ott se lenne, elnézett a tisztiszolga felett.

– Ide! … Disznó …! – kiáltotta a német.

A következő pillanatban rávetette magát Olegre, két kezével megkapta a kabátgallérját, vadul rázni kezdte, szeme közben egészen elfehéredett.

– Ne … Nem kell! Engedd el, mire való … – rebegte Jelena Nyikolajevna, és apró kezével igyekezett lerántani fia melléről a tisztiszolga markát.

Oleg lángra gyúlt arccal, mindkét kezével megkapta a német derékszíját, és villogó szeme olyan vad gyűlölettel meredt rá, hogy a tisztiszolga egy pillanatig tétovázott.

– E-engedj el … hallod? – mondta szörnyű suttogással Oleg, aztán vad erővel magához rántotta a németet, amitől arca még félelmetesebbé vált. A tisztiszolga képe különös kifejezést öltött; nem félémét, hanem pillanatnyi töprengést fejezett ki, hogy tisztiszolga létére helyesen járt-e el.

Elengedte Oleget. Lihegve, szótlanul álltak szemtől szemben.

– Menj ki, menj ki, kisfiam … – ismételgette Jelena Nyikolajevna.

– Vadállat … Rosszabb, mint a vadállat – mondta mély hangon a tisztiszolga, és igyekezett, hogy a hangja fokozott megvetést fejezzen ki -, titeket korbáccsal kell idomítani, mint a kutyákat!

– Te vagy rosszabb a vadállatnál, mert te vadállat lakája vagy, csak ahhoz értesz, hogy tyúkot lopj, asszonyok bőröndjében turkálj, és lehúzd a járókelőkről a csizmát – mondta Oleg, gyűlölettel nézve a német fehér szemébe.

A tisztiszolga németül, Oleg oroszul kiabált, de amit mondtak, azt olyan világosan fejezte ki testmozdulatuk és arcuk, hogy jól megértették egymást. Oleg utolsó szavainál a német vaskos tenyerével úgy vágta pofon a fiút, hogy az majdnem hátrabukott.

Élete tizenhat és fél éve alatt soha még senki keze, sem büntetésként, sem pillanatnyi felindulásban, nem érintette Oleg arcát. Az a levegő, melyet gyerekkora óta családja körében és az iskolában magába szívott, a nemes verseny tiszta levegője volt. A durva fizikai erőszak éppolyan képtelenség volt számára, mint a lopás, gyilkolás, esküszegés. Oleg agya vérbe borult. A tisztiszolgára vetette magát. Ez az ajtóhoz hátrált. De Jelena Nyikolajevna fia vállába csimpaszkodott.

– Oleg! Térj magadhoz! … Megöl! – mondta anyja. Szeme száraz tűzben fénylett, és egyre erősebben fogta vissza a fiút.

A lármára berohant Vera nagyanyó, Nyikolaj Nyikolajevics és a német szakács, katonaruhája felett fehér köpenyben, fehér sapkában. A tisztiszolga öszvér módra ordított. Vera nagyanyó sovány karján feltűrte ruhája lobogó ujját, és mint egy kotlóstyúk, sikoltozva ugrált a tisztiszolga orra előtt, a németet az ebédlőbe lökdöste.

Jelena Nyikolajevna forró szóval suttogta fia fülébe:

– Olezsok, fiam, könyörgök, térj eszedre … Az ablak nyitva van, menekülj, menekülj …

– Az ablakon át? Hogy saját házunkból az ablakon másszak ki! – mondta önérzetesen Oleg, és orrcimpája remegett az izgalomtól. De gyorsan magához tért. – Ne félj, mama, engedj, így is kijutok … Lénához megyek – mondta váratlanul.

Határozott léptekkel bement az ebédlőbe. Mindenki utat engedett neki.

– Micsoda disznó vagy, micsoda disznó – mondta Oleg a tisztiszolgának. – Ütsz, amikor tudod, hogy nem üthetnek vissza! .. – és tempós léptekkel kiment a házból.

Az arca égett. De érezte, hogy erkölcsi győzelmet aratott: nem hátrált meg a német elől, a német volt az, aki visszahúzódott. Nem akart arra gondolni, hogy milyen következményekkel jár majd ez a magatartása. Mindegy, na! Nagyanyónak igaza van: számolni kell az ő „új rendjükkel”! A mindenit! Azt teszi, amit tennie kell. Meglátjuk, ki marad felül.

A kertajtón ment ki az utcára, mely párhuzamos volt a Szadovajával. Csaknem a ház előtt beleütközött Sztyopa Szafonovba.

– Hová mégy? Éppen hozzád tartottam – mondta élénken az alacsony, lenhajú Sztyopa, és őszinte örömmel rázta meg Oleg nagy kezét.

Oleg nem tudta, mit mondjon neki.

– Ide, valahová …

Hozzá akarta tenni, hogy „családi ügyben”, de nem jött a nyelvére.

– Miért olyan vörös az arcod? – kérdezte Sztyopa csodálkozva, és elengedte Oleg kezét. Kérdése a lehető legidőszerűtlenebb volt.

– Egy némettel verekedtem – mondta Oleg és elmosolyodott.

– Ne beszélj! Ez már igen! – Sztyopa tisztelettel nézett Oleg égő arcába. – Annál jobb. Én voltaképpen többé-kevésbé … ebben az ügyben jöttem hozzád.

– Hogyhogy, milyen ügyben? – nevetett Oleg.

– Gyerünk, elkísérlek, mert ha így álldogálunk, még belénk köt egy fritz … – Sztyopa karon fogta Oleget.

– J-jobb, ha én kísérlek el – mondta dadogva Oleg.

– Talán rövid időre elhalasztanád a dolgot, és velem jönnél?

– Hová?- Valja Borchoz.

– Valjához? … – Oleg lelkiismeret-furdalást érzett, hogy még mind ez ideig nem nézett el Valjához. – Laknak ott németek?

– Nem. Éppen arról van szó, hogy nem. Tulajdonképpen Valja megbízásából kereslek.

Micsoda boldogság: egy ház, ahol nincsenek németek! A meghitt, árnyas kert, mohos virágágyaival, terebélyes vén akácfájával, melynek világoszöld lombja olyan mozdulatlan, mintha belehímezték volna a sztyepp feletti ég kékjébe.

Marija Andrejevna minden tanítványát kicsinek tartotta. Sokáig simogatta, becézte, csókolta Oleget, és közben hangosan mondta:

– Elfelejtetted régi barátaidat. Mióta itthon vagy már, és felénk se nézel! Hát hol szeretnek legjobban téged? Ki ült órák hosszat nálunk, s hallgatta összeráncolt homlokkal a zongorát? Kinek a könyvtárát használtad úgy, mintha a sajátod lenne? … Elfelejtettél, elfelejtettél! Hej, Olezska … te csélcsap! De nálunk … – a fejéhez kapott. – Hát persze, elbújt, rejtőzik – és Marija Andrejevna iszonyú szemet meresztett, aztán egy mozdonyból kitörő forró gőz erejével suttogta úgy, hogy kihallatszott az utcára: – Igen, még neked sem mondom meg, hol rejtőzik … Milyen megalázó és szörnyű – a saját házában bujkálnia kell. És azt hiszem, kénytelen lesz más városba menni. Ugye, nem zsidós külsejű – mit gondolsz? Itt, itt egyszerűen besúgják a németeknek. De Sztálinóban jó barátaim vannak, rokonaim, orosz emberek … Igen, feltétlenül el kell mennie – mondta Marija Andrejevna szomorú, fájdalmas arccal. Marija Andrejevna pompás egészségnek örvendett, az arcán tükröződő fájdalom ellentétben állt virulásával, és mesterkéltnek hatott.

Oleg kiszabadította magát karjából.

– Teljesen igaz, disznóság tőled – mondta Valja, és fölényesen felhúzta piros felsőajkát el se jöttél hozzánk visszatérésed óta.

– T-te is megtalálhattál volna – mondta Oleg zavart mosollyal.

– Ha arra számítasz, hogy a lányok maguk járnak majd hozzád, akkor magányos öregséged lesz! – mondta lármásan Marija Andrejevna.

Oleg vidáman nézett rá, és mindketten elnevették magukat.

– Vegyék tudomásul, hogy már összeverekedett egy fritz-cel, nézzék, milyen vörös az arca! – kiáltotta elégedetten Sztyopa Szafonov.

– Komolyan? Verekedtél? – Valja érdeklődve nézett Olegre. – Mama – hirtelen anyjához fordult azt hiszem, várnak téged a házban.

– Istenem, milyen összeesküvő! – mondta kiabálva Marija Andrejevna, és az ég felé emelte karját. – Megyek már, megyek …

– Tiszttel? Katonával? – feszegette Valja.

Valján és Sztyopa Szafonovon kívül még egy fiú volt a kertben. Egy sovány, mezítlábas gyerek, akit Oleg nem ismert. Kemény, szőke, oldalt elválasztott haja és kissé duzzadt szája volt. A fiú szótlanul ült az akácfa ágai között, és attól a perctől kezdve, hogy Oleg megjelent, nem vette le róla kemény, kutató tekintetét. Nézésében – és általában egész magatartásában – volt valami, ami tiszteletet ébresztett, és Oleg akaratlanul is feléje nézett.

– Oleg! – mondta Valja határozott hangon, miután anyja elment. – Segíts összeköttetést teremteni a földalatti szervezettel … Megállj … várj csak – mondta, amikor Oleg arcán látta, hogy a fiú nem figyel oda. Oleg közben egykedvűen mosolygott. – Te valószínűleg tudod, hogy kell az ilyet csinálni! Nálatok gyakran fordultak meg pártemberek, és én nagyon jól tudom, hogy te szívesebben barátkozol felnőttekkel, mint gyerekekkel.

– Nem, sajnos, nincs már semmi kapcsolatom – mosolygott Oleg.

– Ezt mondd másnak … itt magunk között vagyunk … Vagy talán ő feszélyez? Ó, hiszen ez Szerjozsa Tyulenyin! – kiáltott fel Valja, és gyorsan odanézett a fiúra, aki szótlanul ült az ágak között.

Valja semmivel sem egészítette ki Szerjozsa Tyulenyin jellemrajzát, de erre nem volt szükség.

– Igazat beszélek – szólt Oleg, de már Szerjozsa Tyulenyinhez fordult, és nem kételkedett benne, hogy éppen Szerjozsa Tyulenyin eszelte ki ezt a találkozást. – Tudom, hogy van földalatti szervezet. Először is, mert röplapot bocsátottak ki, aztán abban sincs kétség, hogy a tröszt és a fürdő felgyújtása az ő munkájuk – folytatta Oleg, és nem vette észre, hogy szavai nyomán kis parázs gyúlt fel Valja szemében, és halvány mosoly futott át telt, sápadt ajkán. – Tudomásom van róla, hogy mi, komszomolisták rövidesen utasítást kapunk, hogy mitévők legyünk.

– Az idő halad. A tenyerünk munkára viszket – mondta Szerjozsa.

Sorra vették a fiúkat és lányokat, akik a városban maradtak. Sztyopa Szafonov szerette a társaságot, és jól ismerte a városbeli gyerekeket – de olyan elkeseredett jellemrajzokkal szolgált, hogy Valja, Oleg és Szerjozsa, feledve a németeket és azt, amiért összejöttek, gurultak a nevetéstől.

– Hol van Lenka Pozdniseva? – kérdezte váratlanul Valja.

– Itt van! – kiáltotta Sztyopa. – Az utcán találkoztam vele. Jön-megy, felcicomázva. Így hordja a fejét – és Sztyopa, a szeplős, pisze orrú Sztyopa végiglibegett a kerten. – Mondom neki: „Lenka, Lenka” – ő meg csak bólint a fejével, így körülbelül – és Sztyopa mutatta, hogyan bólintott.

– Egyáltalán nem jól utánozod! – duzzogott Valja, huncutul Olegre kacsintva.

– Emlékszel, milyen nagyszerűen énekeltünk nála? Három hete, mindössze három hete … gondoljátok csak el! – mondta Oleg, és szomorú, meleg tekintettel pillantott Valjára. Máris sietős volt az útja.

Szerjozsával együtt mentek el.

– Valja sokat beszélt rólad, Oleg, de én is, ahogy megláttalak, egyszerre bizalmat éreztem irántad – mondta Szerjozsa, és gyors, kissé zavart pillantást vetett Olegre. – Ezt azért mondom neked, hogy vedd tudomásul, és többé ne kelljen beszélnem erről. Most ide hallgass: a trösztöt és a fürdőt nem a földalatti szervezet, hanem én gyújtottam föl …

– H-hogy, te magad? – Oleg szeme felragyogott, ahogy Szerjozskára nézett.

– Magam, egyedül …

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett.

– R-rossz, hogy egyedül … Szép, bátor tett, de … helytelen, hogy egyedül csináltad – mondta Oleg, és barátságos arca töprengővé vált.

– Földalatti szervezet is van, nemcsak a röplapokból tudom – folytatta Szerjozska, és válasz nélkül hagyta Oleg megjegyzését. – Nyomára bukkantam … de nem tudtam megragadni – és Szerjozska elkeseredetten legyintett kezével.

Elmondta Olegnek, hogy ott járt Ignat Fomin lakásán, leírta a látogatást egész részletesen, és azt sem titkolta el, hogy kénytelen volt a Fominnál rejtőző embernek hamis címet megadni.

– Valjának is szóltál erről? – kérdezte váratlanul Oleg.

– Nem, Valjának nem szóltam – mondta Szerjozska nyugodtan.

– J-jó… nagyon j-jó! – Oleg megfogta Szerjozska kezét. – De ha neked ilyen beszélgetésed volt azzal az emberrel, akkor megint elmehetsz hozzá? – kérdezte izgatottan Oleg.

– Hát éppen arról van szó, hogy nem mehetek – felelte Szerjozsa, és duzzadt ajka megkeményedett. – Ezt az embert házigazdája, Ignat Fomin kiadta a németeknek. Nem mindjárt adta ki, hanem ötödik-hatodik nap azután, hogy a németek bejöttek. A „Sanghaj”-ban azt beszélik, hogy ezen az emberen keresztül akarta leleplezni az egész szervezetet, de ez az ember nyilván óvatos volt. Fomin várt, várt, aztán elárulta, és a rendőrség szolgálatába lépett.

– Miféle rendőrség szolgálatába? – kiáltott fel elképedve Oleg. Lám, mi minden történt a városban, mialatt ő a fáskamrában üldögélt.

– Emlékszel a barakkra ott lent, a kerületi végrehajtó bizottság mögött, ahol a milícia volt? … Most a német tábori csendőrség telepedett oda, és oroszokból rendőrséget szervez. Azt mondják, találtak egy szemétfajzatot parancsnoknak, valamiféle Szolikovszkijt. Csoportvezető volt egy kisebb bányában, valahol a kerületben. Az ő segítségével különféle züllött alakokat toboroznak a rendőrségbe.

– És mi történt vele? Megölték? – kérdezte Oleg.

– Ha ostobák, akkor már megölték – mondta Szerjozska de azt gondolom, hogy egyelőre még tartják. Ki akarnak szedni belőle mindent, de ő nem olyan ember, hogy köpjön. Biztos, hogy a barakkban tartják, és alaposan kikészítik. Vannak ott még más foglyok is, de hogy kik, arra nem tudok rájönni.

Oleg szíve összeszorult: mialatt értesítést vár Valkótól, ez a nagyszerű, cigányszemű ember talán már rég a barakk egy sötét keskeny cellájában ül, és mint Szerjozska mondja: alaposan kikészítik.

– Köszönöm … köszönöm, hogy mindent elmondtál – mondta színtelen hangon Oleg.

Majd elmesélte a Valkóval és Vanya Zemnuhovval folytatott beszélgetését. Egy cseppet sem habozott megszegni Valkónak tett ígéretét, mert érezte, hogy a cél érdekében jár el.

Lassan ballagtak felfelé a „Fás”-on – Szerjozska mezítláb és kissé himbálózva, Oleg könnyedén és keményen taposva a port tisztára kefélt cipőjével. És Oleg kifejtette a tervét társa előtt: óvatosan, nehogy ártsanak az ügynek, lankadatlanul kell keresni az utat a bolsevik földalatti mozgalomhoz; ugyanakkor kutatni kell az ifjúság körében, ki kell választani a leghűségesebb, legállhatatosabb, erre a munkára legalkalmasabb gyerekeket. Utána kell járni, kiket tartóztattak le a városban és a kerületben, meg kell tudni, hol tartják fogva őket, és meg kell találni annak a módját, hogy segítséget nyújthassanak nekik. Állandó felderítést kell végezni a német katonák között, hogy tudomást szerezzenek a parancsnokság katonai és polgári jellegű intézkedéseiről.

Szerjozska egyszeribe felélénkült, és azt ajánlotta, hogy meg kell szervezni a fegyverek gyűjtését is. Az ütközetek után és visszavonulás közben rengeteg fegyver szóródott szerteszét az egész környéken, még a sztyeppen is.

Mindketten megértették, hogy bármennyire hétköznapiak is ezek a feladatok, mégis megvalósíthatók, s a gyakorlati érzék szólalt meg bennük.

– Mindaz, amit elmondtunk egymásnak, amit megtudunk és megcsinálunk, rajtunk kívül senkire sem tartozik. Senkire, akármilyen közel áll is hozzánk, akármilyen jó barátunk is legyen! – mondta Oleg, és tágra nyílt, ragyogó szemeivel maga elé nézett. – A barátság – barátság, de itt a bőrünkre megy a dolog- folytatta hévvel. – Te, Vanya meg én és kész! És ha megteremtettük a kapcsolatot, majd megmondják, hogy mitévők legyünk.

Szerjozska hallgatott. Nem szerette a hangzatos fogadalmakat, esküket.

– Mi van most a parkban? – kérdezte Oleg.

– Német autópark. És körös-körül légvédelmi ágyúk. Mint a disznók, úgy feltúrták az egész földet.

– Szegény parkunk! Nálatok is németek állomásoznak?- Csak úgy átmenetileg – nem tetszik nekik az épület – nevetett Szerjozska. – Nálam nem találkozhatunk – mondta, mert megértette, hogy Oleg mire céloz -, túl nagy a népsűrűség.

– Majd Valja útján tartunk összeköttetést.

– Kitűnő – bólintott Szerjozska elégedetten.

A vasúti átjáróig mentek, ott keményen kezet szorítottak. Majdnem egyidősek voltak, és ez a kurta beszélgetés egyszeriben közel hozta őket egymáshoz. Hősies és emelkedett volt a hangulatuk.

Pozdnisevék a „Szénás” kerületben laktak, és mint Kosevojék Korosztyilovékkal, egy típusház felében. Oleg már messziről meglátta a régimódi csipkefüggönyös, nyitott ablakokat. Majd zongoraszót hallott, amelyből ezüstösen csengett ki Lenocska mesterkélt kacaja. Valaki nagyon erélyes, kemény ujjal egy románc első akkordjába kezdett. A dal ismerősnek tűnt, aztán Lenocska éneklését hallotta, de az, aki zongorán kísérte, elhibázta. Lenocska felkacagott, majd, ahol a zongora elhibázta, énekszóval megmutatta, hogy kell helyesen játszani, aztán újra kezdték az egészet.

A zongoraszó és Lenocska hangja váratlanul kihozta a sodrából Oleget, pár percig nem tudta rászánni magát, hogy bemenjen a házba. A muzsika eszébe juttatta azokat a boldog estéket, amelyek itt, Lenáéknál, baráti társaságban zajlottak le. De sok barátja volt akkor! … Valja ült a zongoránál, Lenocska énekelt. Oleg boldog elragadtatással nézte Lena kissé izgatott, égő arcát, hallgatta hangja csengését, hallgatta a zenét, amelynek örökre lelkébe vésődő akkordjai egész ifjú életét betöltötték.

Bár sohase lépte volna át többé ezt a küszöböt! Akkor tisztán megmaradt volna szívében ifjúsága első, ködös izgalommal tele szerelmének emléke!

De már be is lépett az előszobába, onnan a konyhába. A félhomályos konyhában, mely a ház árnyékos oldalán feküdt, békésen és megszokottan – alighanem nem első ízben történt -, ott ült a kis konyhaasztalnál Lena anyja egy német katonával. Ódivatú, sötét ruhában volt, haja régimódi csigákban göndörödött; a katona – ugyanolyan szalmahajú, mint akivel Oleg összeverekedett, de szeplők nélkül, alacsony, kövér német – minden jel szerint szintén tisztiszolga. Szemtől szemben ültek két konyhaszéken. A német katona mosolyogva, kissé fennhéjázva, előzékenyen, de tekintetében némi tetszelgéssel lassan szedegetett ki valamit a térdén fekvő hátizsákjából és Lenka anyjának kezébe rakosgatta. A vékonyka, csigás hajú asszony öreg dámás arckifejezése elárulta, hogy lekenyerezésről van szó, mert hízelgő, beleegyező mosollyal, remegő kézzel vette ölébe a dolgokat. Annyira belemerült a rakosgatásba, hogy meg sem hallotta, mikor Oleg belépett. A fiú látta, mi fekszik Lena anyja ölében: szardíniás doboz, tábla csokoládé és hosszú, félliteres, lecsavarható kupakkal ellátott négyszögletes bádogpalack, melyen rikító sárgáskék cédula hirdette, hogy provence-i olaj, amilyet Oleg otthon is látott a németeknél.

Mikor észrevették a belépő Oleget, Lena anyja önkéntelen mozdulattal el akarta takarni, ami az ölében feküdt; a tisztiszolga közömbösen meredt rá, és nyugodtan tartotta hátizsákját.

Ugyanakkor a szobában félbeszakadt az ének és a zongoraszó, Lenka meg egy férfi nevetése hallatszott, utána német szófoszlányok. Lenocska ezüstösen csengő hangon, szótagolva mondta:- Nem, nem, ismétlem, ich wiederhole, itt szünet van, még egyszer ismételd …

Vékony ujjait végigugratta a billentyűkön.

– Te vagy az, Olezsok? Hát te nem utaztál el? – kérdezte csodálkozva, édeskés hangon Lena anyja, és magasra húzta ritkás szemöldökét. – Lenocskát akarod látni?

Váratlan ügyességgel a konyhaasztal alsó fiókjába süllyesztette mindazt, ami az ölében volt, aztán vékony ujjával megérintve hajcsigáit, rendben vannak-e, fejét válla közé húzva, orrát, állát előrenyújtva a szoba felé indult, ahonnan a zongoraszó és Lena hangja hallatszott.

Oleg sápadtan, nagy kezét lelógatva, ügyefogyottan és szögletesen állt a konyhában. A német tisztiszolga egykedvűen nézte.

A szomszéd szobából kicsengett Lena kiáltása, mely csodálkozást és egyben zavart árult el. Elfojtott hangon, mintha bocsánatot kérne, szólt valamit a férfiaknak, és cipősarka szaladva koppant végig a szobán. Lenka megjelent a konyhaajtóban. Szürke, sötétmintás ruha volt rajta, amely valahogy nem illett vékony alakjához, finom nyakához, barna kulcscsontjához, az ajtófélfához támaszkodó meztelen, sötét karjához.

– Oleg? … – szólt, és annyira zavarba jött, hogy barna arcát egyszerre pír öntötte el. – Mi meg itten …

Kiderült, sehogy sem tudja megmagyarázni, hogy „ők meg itten …” És hamisítatlan nőies következetlenséggel, mesterkélten mosolyogva, odafutott Oleghez, kézen fogva maga után húzta, de hirtelen elengedte, és azt mondta: „Gyerünk, gyerünk.” A küszöbön megfordult, és lehajtott fejjel megint hívta.

Oleg követte a szobába, és majdnem beleütközött Lena anyjába, aki elsuhant mellette. A szobában két német tiszt tartózkodott, egyforma szürke egyenruhában. Az egyik ült, féloldalt a nyitott zongorához fordulva, a másik pedig a zongora és az ablak mögött állt. Egykedvűen nézték Oleget, mint egy közbejött zavaró körülményt, mellyel, ha akarsz, ha nem akarsz, meg kell békülni.

– Iskolatársam – mondta Lenocska ezüst hangocskáján. – Ülj le, Oleg. Emlékszel erre a románcra? Már egy órája töröm magam, hogy megtanítsam ezeket itt. Megismételjük elölről, uraim! Ülj le, Oleg …

Oleg ráemelte tekintetét, melyet félig eltakart aranyos szempillája, és vontatottan, de úgy, hogy minden szava a lány arcába vágott, ezt mondta:

– M-mivel fizetnek ezek téged? Nyilván f-főzőolajjal. Olcsón adod magad! …

Sarkon fordult, és Lena anyja meg a típusfejű, szalmahajú tisztiszolga orra előtt kiment az utcára.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

20.

Napokig vonultak Krasznodonon, a közeli városokon és falvakon át a német haderők, tankoszlopok, gépesített gyalogság, nehézágyúk és tarackok, híradós zászlóaljak, egészségügyi és utászcsapatok, kisebb-nagyobb kötelékek parancsnokságai. Motorok zakatolása robajlott szünet nélkül égen és földön. A város és a sztyepp fölött sötéten gomolygott a por.

A katonák és ágyúk mérhetetlen tömegéből, mozgásuk üteméből kérlelhetetlen rend áradt; az Ordnung. Azt a látszatot keltette, nincs erő a földön, mely ellenállhatna ennek a vasrendnek – az Ordnung irgalmatlan hatalmának.

A vagon nagyságú, magas teherautók, hadiszerrel és élelemmel, lapos és nagy hasú benzintartályokkal színültig megrakodva, lassan, simán gördültek, és mélyen lesüppesztették óriási kerekükkel a földet. A katonákon, első pillantásra, jó minőségű, testhez szabott egyenruha feszült. A tisztek elegánsak. A németek mellett ott vonultak a románok, magyarok, olaszok is. Ágyúikon, harckocsijaikon, repülőgépeiken Európa valamennyi gyárának márkái. Aki az oroszon kívül más nyelven is értett, annak már a teher- és a személyautók gyári jelzéseitől is káprázott a szeme, és elszörnyedt azon, hogy az európai országok többségének termelőereje táplálja ezt a német hadsereget, mely most motorok ordításában, napot elsötétítő pokoli porfelhőben csörtet át a donyeci sztyeppen.

Még a katonai kérdésekhez keveset értő egyszerű ember is látta és érezte, hogyan kell visszavonulnia a szovjet csapatoknak e rettenetes erő nyomása alatt délre és délkeletre, Novocserkasszk felé, a csendes Don túlsó partjára – Rosztovba, a Volga és Kubany irányába – oly megállíthatatlanul, hogy volt, aki azt hitte, már vissza sem térnek többé. Ki tudja, hol s merre járnak már … Csak a német harctéri jelentésekből és német katonák beszélgetéséből találgathatod, melyik frontszakaszon harcol vagy fekszik az édes hazai rögön édes fiad, apád, férjed, fivéred …

Mialatt a német csapatok egyre vonultak át a városon, és sáskaraj módjára mindent felzabáltak, amit az előttük járó csapatok még meghagytak, Krasznodonban már otthonosan, tartósan berendezkedtek az előnyomuló német hadsereg hadtápparancsnokságai, élelmezési és tartalékcsapatai.

A német uralom első napjaiban a helyi lakosság közül senki sem tudhatta, milyen német parancsnokságok maradnak ideiglenesen és melyek tartósan a városban, milyen rendszert vezetnek be, mit követelnek a lakosoktól. Azt sem tudták, milyen garázda életet folytattak a német tisztek és katonák a másik házában. A családok, miután megértették helyzetük szörnyűségét és reménytelenségét, amennyire lehetett, visszavonultak. Mindegyik a maga módján igyekezett alkalmazkodni az új, rettenetes viszonyokhoz.

Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna életének borzalmas újdonsága az volt, hogy házukban egy német parancsnokság helyezkedett el Báron von Venzel tábornok vezetése alatt. Itt lakott még a tábornok segédtisztje és a szalmahajú, szeplős tisztiszolga is. A ház előtt most állandó őrszem állott. A ház most állandóan tele volt otthonosan mozgó német tábornokokkal és tisztekkel, akik jöttek-mentek, tanácskoztak, vagy egyszerűen iszogattak és lakmároztak. A szoba és konyha német beszéd, német katonaindulók, német rádióleadások lármájától volt hangos. A ház gazdáit pedig, Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát az elviselhetetlenül meleg, kicsi szobába kényszerítették; a szomszédos konyhában állandóan égett a tűz a kemencében, és reggeltől késő éjszakáig mást sem tehettek, mint a német tábornok és tiszt urakat kellett kiszolgálniok.

Vera Vasziljevna tegnap még személyi nyugdíjas és jó társadalmi munkás hírének örvendő nagyanyó, a Donyec-medence egyik legnagyobb trösztje geológusának anyja volt. Jelena Nyikolajevna pedig egy tekintélyes szovjet dolgozónak, a kanyevi mezőgazdasági ügyosztály vezetőjének özvegye, az egyik krasznodoni iskola legjobb tanulójának anyja. Tegnap még mindenki ismerte és tisztelte őket. Most pedig teljesen ki voltak szolgáltatva egy vörösszeplős német tisztiszolgának.

Báron von Venzel tábornokot annyira elfoglalták a háborús ügyek, hogy észre sem vette Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát. Órák hosszat ült a térkép előtt, olvasott, aláírásával látott el okmányokat, melyeket segédtisztje terjesztett eléje, és konyakozott a többi tábornokkal. Olykor megharagudott valamiért, és ordított, mintha a gyakorlótéren vezényelne, a többi tábornokok meg vigyázzállásban, duplán vörössávos nadrágjukra szorított kézzel feszengtek előtte. Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna pedig tisztában volt vele, hogy von Venzel tábornok parancsára vonulnak Krasznadonon át az ország mélyébe a német csapatok, tankok, repülőgépek, ágyúk, hogy a tábornok szempontjából az a legfontosabb, hogy idején érkezzenek a kijelölt helyre, s hogy ugyancsak idején vonuljanak onnan tovább. Ami gazságot a katonák átvonulásuk közben elkövettek, az nem érdekelte von Venzel tábornokot, mint ahogy az sem érdekelte, hogy történetesen Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna házában lakott.

Von Venzel tábornok parancsára vagy szenvtelen, néma helyeslésével száz és száz véres, gyalázatos gaztettet követtek el a katonák körülötte. Nem volt ház, amelyet ki ne raboltak volna. Elrabolták Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna szalonnáját, mézét, tojását és zsírját, de ő tovább is magasan hordta mozdulatlan deszkafejét, melynek málnaszín ádámcsutkája mértani pontossággal helyezkedett el gallérja pálmalevelei között. Nyilvánvaló, hogy gyalázat és piszok nem érhetett fel a tábornok gondolatvilágához.

A tábornok fölöttébb tiszta ember volt. Naponta kétszer, reggel és lefekvés előtt tetőtől talpig megmosdott meleg vízben. Vékony, ráncos arca és nyakából kimeredő ádámcsutkája mindig borotvált, jól megmosott és parfümös volt. Külön árnyékszéket csináltatott, melyet Vera nagyanyónak mindennap le kellett súrolnia, hogy a tábornok ráülhessen, és ne kelljen guggolnia. A tábornok reggelenként ugyanabban az időben használta az árnyékszéket, és tisztiszolgája őrködött az ajtó előtt. Amikor az őr meghallotta parancsnoka köhintését, külön e célra tartogatott papírtekercset nyújtott át neki. De kínos tisztasága ellenére a tábornok egyáltalán nem restellte, ha Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna jelenlétében ebéd után hangosan felböfögött. S amikor egyedül volt szobájában, nagyokat eresztett, bár tudta, hogy Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna meghallják a szomszéd szobában.

A hosszú lábú segédtiszt mindenben utánozta tábornokát. Úgy látszik, csak azért nőtt olyan irgalmatlan hosszúra, hogy ebben is nyakigláb tábornokához hasonlítson. És éppúgy, mint parancsnoka, ő sem óhajtotta észrevenni sem Vera nagyanyót, sem Jelena Nyikolajevnát.

A tábornok és segédtisztje nem vették emberszámba Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát. Számukra még tárgyakként sem léteztek. Az ő korlátlan hatalmú gazdájuk és parancsolójuk a tisztiszolga volt.

Vera nagyanyó, miután felismerte az új helyzetet, már első nap eltökélte, hogy nem nyugszik bele a dolgok ilyen elviselhetetlen rendjébe. A ravasz öregasszony észrevette, hogy a szalmahajú tisztiszolga gazdája jelenlétében nem is olyan hatalmas, hogy hozzá merne nyúlni. Napról napra bátrabban szembeszállt vele, és amikor a szalmahajú kiabált, ő visszafeleselt. Egy alkalommal a legény dühében csípőn rúgta óriási bakancsával, de nagyanyó válaszképpen fejére vágott a serpenyővel, s akármilyen különös, de a piruló tisztiszolgának ijedtében elállt a lélegzete. Ilyen furcsa és különös viszony alakult ki Vera nagyanyó és a szeplős tisztiszolga között. Jelena Nyikolajevna azonban még mindig kábultan járt-kelt. Dús, szőke hajkoronás fejét kissé hátrahajtva, gépiesen, szótlanul teljesített mindent, amit követeltek tőle.

Egy reggel Jelena Nyikolajevna vízért ment a szomszéd utcába. Hirtelen ismerős szekeret pillantott meg. Fakó ló húzta a szekeret, s mellette ott ballagott Oleg, a fia.

Jelena Nyikolajevna tehetetlenül pillantott maga körül, aztán elejtette a vödröt, a vállfát, és karját széttárva a fiához rohant.

– Olecska, kisfiam … – ismételgette, s hol a fiú mellére borult, hol reszketve simogatta világosszőke, napfényben aranyló haját, majd végigtapogatta mellét, vállát, hátát, derekát.

Oleg egy fejjel magasabb volt nála. Az utolsó napokban erősen lebarnult, megemberesedett. De minden férfiasságán keresztül – százszor erősebben, mint valaha – anyja szeme előtt annak a drága kisfiúnak az arca lebegett, aki első szavait gügyögte, kövér, lesült kis lábán első lépéseit tette, imbolyogva, mintha szél sodorná. Igazában most se volt más, csak egy nagyra nőtt gyerek. Hosszú erős karjával átölelte anyját, vastag, szőke szemöldöke alatt szemei úgy csillogtak, ahogyan már tizenhat és fél éve csillogtak, ha anyjára nézett: hűséges, tiszta fénnyel. Egyre ismételgette:

– Mama … mama … mama …

Néhány pillanatig senki és semmi nem létezett számukra. Sem a két német katona, aki a szomszédos udvarból figyelte, nem esik-e csorba a szent és sérthetetlen Ordnungon, sem a szekér mellett álló rokonok, akik – mindenki a maga módján – figyelték az anya és fia találkozását. Kolja bácsi szomorú-egykedvűen, Marina néni szép, fekete, fáradt szemében könnyekkel, a hároméves kisfiú szeszélyes csodálkozással, amiért nem őt öleli-csókolja elsőnek Jelena néni, s végül a bakon ülő nagyapó öreg emberek tapintatosságával -, „lám, mik nem történnek e világon …” Azok a jó emberek pedig, akik lefüggönyözött ablakuk mögül titkon nézték végig az egymáshoz annyira hasonló, napbarnított fiú és a fiatal, dús hajú asszony találkozását, azt hitték volna, hogy nővér és fivér találkozott, ha nem tudják, hogy Oleg Kosevoj tért vissza anyjához, aminthogy száz és ezer krasznodoni jött most haza, akinek nem sikerült elmenekülni. Visszajöttek szülővárosukba, házaikba, amelyekben németek ültek.

Azoknak, akik otthagyták szülőhelyüket, házukat, rokonaikat, nehéz soruk volt ezekben a napokban. Akiknek sikerült kiszökni a német gyűrűből, legalább ott barangolhattak saját édes szovjet hazájukban.

Százszorta keservesebb azoknak a sorsa, akiknek erőfeszítései, hogy a német elől elmeneküljenek, kudarcot vallottak; szemtől szemben álltak a halállal, most pedig étlen-szomjan, hajléktalanul, magányosan, csüggedt lélekkel kóborolnak szülőföldjükön, amely tegnap még az övék volt, ma pedig a német bitorolja, és kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva az első jöttment német katonának, aki csupán gonosztevőt lát bennük.

Amikor a világos sztyeppen, a fehéren izzó ég alatt Olegék meglátták az egyenesen feléjük tartó német tankokat, lelkűk megremegett, érezték, hogy először állnak szemben a halállal. De a halál még egy darabig elkerülte őket.

A német motorkerékpárok körülvették és a Donyec folyóhoz terelték azokat, akiknek nem sikerült átkelniök. Itt újra összetalálkoztak: Oleg, a pajtásai, Vanya Zemnuhov, Klava és anyja és Valko, az 1. számú bánya igazgatója. Valko csuromvíz volt. Nadrágját, kabátját csavarni lehetett volna. Ormótlan csizmájában szortyogott a víz.

Az általános zűrzavar perceiben az emberek nem figyelték egymást, de Valko láttára mindenkinek az jutott eszébe: „Hát ennek sem sikerült átúszni a Donyecen?” Valko kemény, borostás cigányarcán dühös elszántsággal leült a földre, lehúzta a jó bőrcsizmáját, kiöntötte belőle a vizet, kifacsarta a kapcáját, újból felhúzta a csizmát, és a fiúk felé fordította komor tekintetét. Szempillája sem rebbent, úgy nézett rájuk titokban fekete szemével, mintha azt mondaná: „Ne féljetek, itt vagyok veletek!”

Egy sötét, gonosz arcú német páncélostiszt, fekete sisakban, tört orosz nyelven megparancsolta, hogy a katonák lépjenek ki. A vöröskatonák, immár fegyvertelenül, csoportokban vagy egyenként, kiléptek a tömegből. Német katonák puskatussal bökdösve a hátukat, félreterelték őket. Nemsokára egy kisebb, katonákból álló tömeg verődött össze nem messze a sztyeppen. Mozdulatlan, szomorú volt ezeknek az embereknek az arca és tekintete. Piszkos, színehagyott gimnasztyorkában, poros csizmában, egymás hegyén-hátán szorongtak a ragyogó verőfényben úszó sztyepp közepén.

A katonákat sorakoztatták, és felfelé terelték a Donyecen. A polgári lakosságot pedig hazaengedték.

Az emberek elindultak, és szerteszéledtek a sztyeppen. Nagyobb részük a Lihaja irányába vezető országúton nyugat felé vette útját, mely azon a tanyán húzódott át, ahol Vanya és Zsora éjszakáztak.

Viktor Petrov apja és a nagyapó, aki Kosevojékat és rokonságukat vitte kocsiján, amikor a német tankokat megpillantották, szekereikkel övéikhez csatlakoztak. Az egész csoport, Klava Kovaljovot és anyját is beleszámítva, emberek és járművek sodrásába került, mely Lihaja irányában nyugat felé tartott.

Egy darabig senki sem hitte el, hogy minden hátsó gondolat nélkül hazaengedik őket, éppen azért félve meredtek az úton szembejövő másik áradatra, a német katonákra. De ezek fáradtak voltak, s izzadt és portól csatakos arccal azon töprengtek, mi vár rájuk elöl, az orosz menekülőkre pedig rá sem néztek.

Amikor az első ijedtség elmúlt, valaki bizonytalanul megjegyezte:

– A német parancsnokság alighanem elrendelte, hogy a helybeli lakosságot nem szabad bántani.

Valko, aki a napsütésben úgy gőzölgött, mint egy izzadt igásló, keserűen elmosolyodott, odanézett a vad, sáros arcú német katonák menetoszlopára, és azt mondta:

– Nem látod, hogy nem érnek rá! Máskülönben megmutatnák neked, mitől köhög a bolha!

– Neked, úgy látszik, már megmutatták, hogy mitől köhög – szólalt meg egy olyan derűs, sohasem csüggedő hang, amilyen az élet legszörnyűbb pillanataiban is mindenütt felhangzik, ahol orosz emberek vannak együtt.

– Már megmutatták – ismerte el Valko komoran, aztán elgondolkozva hozzátette: – De nem egészen!

Voltaképpen mi is történt Valkóval, amikor otthagyta a gyerekeket, és a pontonhídhoz ment? Ijesztő, vad külseje végre rákényszerítette az egyik átkelést irányító tisztet, hogy szóba álljon vele. Valko megtudta, hogy a révparancsnokság a folyó túlsó partján állomásozik. „Kényszeríteni fogom, hogy naplopóival teremtsen nekem rendet itt” – dühöngött magában Valko, és a hídon vonuló autók mellett egyik pontonvégről a másikra ugrott. Ekkor jelentek meg a német zuhanóbombázók, és Valko a vele ugráló többi emberrel együtt kénytelen volt hasra vágódni. A német tüzérség munkába fogott. A pontonokon pánik tört ki. És Valko most megingott elhatározásában.

Szolgálati helyzete nemcsak jogot ad rá, de egyenesen megköveteli, hogy az utolsó lehetőséget is felhasználva vergődjön át a Donyec túlsó oldalára. De előfordul néha, nagyon kemény és megfontolt embereknél is – akikben forró vér buzog -, hogy egy közeli, kisebb jelentőségű cél pillanatnyilag fontosabbnak tűnik előttük az igazi, de távolabbi célnál.

Valkónak éppen csak eszébe ötlött: mint vélekednek majd róla munkásai, Grigorij Iljics Sevcov – a barátja -, a komszomolista gyerekek, akik mind odaát maradtak a nyugati parton: alighogy erre gondolt, Valko lebarnult arca lángba borult és – visszafordult. Emberlavina hömpölygött vele szemben a hídon, mire ruhástól vízbe vetette magát, és kiúszott a partra.

Közben a németek már lőtték és körülzárták a Donyec innenső partját, s az emberek eszüket vesztve rohantak a pontonokon a túlsó partra, verekedtek a hídfeljárónál, és százával igyekeztek úszva a túlsó partra jutni; Valko erős karjaival hasítva a vizet, visszaúszott az innenső parthoz. Tudta, hogy első lesz azok között, akiket a németek elintéznek, de visszaúszott, mert lelkiismerete nem engedte, hogy másként cselekedjék.

A németek, szerencsétlenségükre, nem voltak annyira körültekintők, hogy megölték volna Valkót, hanem hazaeresztették a többiekkel együtt. Most ahelyett, hogy keletnek, Szaratovnak menne, ahol jelentkeznie kellene, s ahol felesége és gyerekei várják, Valko a visszafelé özönlő menekültek áradatába sodródott, és megindult nyugat felé.

A menekülők tarka oszlopa még el sem érte Lihaját, amikor az emberek szétszóródtak. Valko azt ajánlotta a krasznodoniaknak, váljanak ki a tömegből, Lihaját és a nagy országutat elkerülve, mezei ösvényeken toronyiránt menjenek Krasznodonba.

Népek és országok sorsának válságos perceiben mindig megismétlődik, hogy a legegyszerűbb ember lelkében is szorosan összekapcsolódik az egyéni létért való aggódás az egész nép és ország sorsának gondolatával.

Az átélt szörnyű események súlyosan nehezedtek felnőttre, gyerekre. Az emberek nemigen beszéltek egymással. Nemcsak az a kérdés nyomta őket, hogy mit hoz a holnap, hanem az is, mi lesz az egész szovjet földdel. Mindenki a maga módján töprengett a dolgokon.

Csupán Marina hároméves kisfiának, Oleg unokaöccsének lelki nyugalmát nem zavarták ezek a kérdések. Nem kételkedett annak a világnak szilárdságában, amelyben élt, mivel apja és anyja mellette voltak. Igaz, átélt egy rettenetes pillanatot, amikor valami iszonyú nagyot bődült és dörgött az égen, aztán vad robaj következett, és az emberek szétfutottak. De megszokta már, hogy körös-körül mindig dörgött, ropogott valami, és az emberek ide-oda rohantak. Sírt egy darabig, de aztán megnyugodott. Most már minden jó volt. Csak az utazás nyúlt kissé hosszúra. Különösen délfelé fáradt el nagyon, a meleg is eltikkasztotta. Pityeregni kezdett, és azt kérdezgette: még soká érnek-e haza, nagyanyóhoz? De amikor egy rövid pihenőre megállapodtak, elég volt bekapni egy kis kását, bottal megkotorászni az ürgelyukakat, és óvatosan, féloldalt hátrálva tisztelettel körüljárni a tarka lovakat, amelyek mindegyike majdnem még egyszer akkora volt, mint az ő kis pejlovacskájuk, aztán anyja ölében édesen aludni egyet – és máris minden rendbe jött. A világ újra telis-tele volt szép és csodás dolgokkal.

A bakon ülő nagyapó úgy vélekedett, hogy az ő életét, egy jelentéktelen öregember életét aligha fenyegeti veszedelem a német uralom alatt. Csak attól félt, hogy a németek még útközben elszedik a lovát. Aztán arra gondolt, hogy a németek alighanem megszüntetik a nyugdíját, melyet mint kocsis kapott, miután negyven évig dolgozott különböző bányákban, és nemcsak hogy megfosztják a három frontkatona fia után járó hadisegélyétől, hanem valószínűleg zaklatni is fogják, miért van mind a három fia a Vörös Hadseregben. Legjobban az a kérdés nyugtalanította, győz-e majd Oroszország. Azok után, amiket látott, mélységesen féltette Oroszországot. A kis öreg nagyapó, akinek tarkóján, mint ázott verébnek, szürke hajcsomók ágaskodtak, nagyon sajnálta, hogy nem halt meg a múlt télen, amikor – mint a doktor mondta – „rohama” volt. Eszébe jutott egész élete, a sok háború, melyben maga is részt vett. Eszébe jutott, hogy Oroszország hatalmas és gazdag, az utolsó tízegynéhány évben még gazdagabb lett, s kérdés, lesz-e annyi ereje a németnek, hogy legyőzze Oroszországot. Miközben így elgondolkozott, ideges lett, megvakarta feketére sült inas bokáját, aztán száját gyerekmód összecsücsörítette, rácuppantott kis lovára, és megrántotta a gyeplőszíjat.

Nyikolaj Nyikolajevicset – Oleg nagybátyját, a fiatal geológust, aki már pályafutása első éveiben kitűnt eredményes kutatásaival – leginkább az bántotta, hogy a trösztben megindult munkája ilyen váratlanul és ilyen szörnyű módon megszakadt. Azt hitte, hogy a németek azonnal megölik, de ha ez mégsem következik be, akkor nagyon furfangosnak kell lennie, hogy kivonhassa magát a német szolgálat alól. Tudta, hogy semmiféle körülmények között nem dolgozik a németeknek, nekik szolgálni éppolyan természetellenes és visszataszító, mint négykézláb járni.

A fiatal Marina néni meg azt számolgatta, hogy miből is éltek eddig. Kiderült, hogy a németek betöréséig a következő jövedelmi forrásaik voltak: Nyikolaj Nyikolajevics fizetése, Jelena Nyikolajevna nyugdíja, mely elhunyt férje, Oleg mostohaapja után járt neki, Vera Vasziljevna nagyanyó nyugdíja, a tröszttől kapott lakás és veteményeskert a házuk körül, amely utóbbit maguk művelték meg. Nyilvánvaló, hogy a németek megszüntetik a három első jövedelmi forrást, és lehetséges, hogy a többitől is megfosztják. Egyre maga előtt látta a pontonhíd előtt heverő gyerekhullákat, és szánalom és féltés fogta el saját kisfia iránt. Sírva fakadt. Eszébe jutottak azok a szóbeszédek, hogy a németek durván kikezdenek a nőkkel, erőszakot követnek el rajtuk, és mert csinos asszony volt, hol elszörnyedt, hogy ez vele is megtörténhetik, hol azzal vigasztalta magát, hogy a lehető legegyszerűbben fog öltözködni, hajviseletét is megváltoztatja, s így lehet, hogy megússza a dolgot.

Viktor Petrov apja, az erdész tudta, hogy visszatérésük halálos veszedelemmel jár komszomolista fia és saját maga számára is, akiről közismert volt a kerületben, hogy 1918-ban a németek ellen harcolt. De mikor felvetette a kérdést, hogy mit tegyen, nem talált kiutat. Tudta, hogy a földalatti mozgalom megszervezésére és a partizánharc vezetésére valaki okvetlen visszamaradt a pártfunkcionáriusok közül. Jómaga azonban idős ember volt, egész életében becsületes, egyszerű erdész, aki hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy erdész is marad élete végéig. Arról ábrándozott, hogy taníttatja fiát, lányait, és embert farag belőlük. De amikor arra gondolt, hogy a múltja esetleg titokban marad, és a németek alatt is erdészként kell majd dolgoznia, ezt a nagy darab embert olyan keserves bánat és utálat fogta el, hogy legszívesebben szétütött volna maga körül.

Ugyanakkor fia, Viktor, halálosan megbántottnak, sőt sértettnek érezte magát, éspedig – a Vörös Hadsereg miatt. Gyerekkora óta egyszerűen istenítette a Vörös Hadsereget és tisztjeit. A háború első napjától arra készült, hogy mint a Vörös Hadsereg tisztje, maga is részt vesz a háborúban. Az iskola katonai körének vezetője volt, ő szervezte a katonai és tornagyakorlatokat esőben, fagyban egyaránt – ahogy ezt még Szuvorov tanította. A visszavonulás nem csökkentette a Vörös Hadsereg tekintélyét Viktor szemében. De bántotta, hogy nem léphetett be időben a Vörös Hadsereg tisztjeinek sorába, mert ha most vörösparancsnok lenne, a hadsereg egészen bizonyosan nem jut ebbe a keserves helyzetbe. Hogy mi lesz a sorsa a németek alatt, arra egyszerűen nem is gondolt. Ebben a kérdésben teljesen bízott apjában és Anatolij Popov barátjában, akik eddig az élet legszövevényesebb pillanataiban is mindig találtak valami váratlan, de teljesen helyes megoldást.

Anatolij, a barátja, azonban szíve mélyéből kesergett hazája sorsán, hallgatagon rágta körmét, és egész úton egyébre se gondolt, mint arra, hogy mihez is fogjon. Bár a háború alatt komszomol gyűléseken több előadást tartott a szocialista haza védelméről, de egyetlenegy előadásban sem tudta a haza fogalmát úgy kifejezni, ahogy anyja, Taiszja Prokofjevna, ez a hatalmas termetű, pirospozsgás asszony a maga csodálatos régi kozákdalaival, amiket bölcsője fölé hajolva énekelt. Ez a haza élt a szívében, és ha ezeket a dalokat hallgatta, vagy amikor a letaposott búzaföldeket és felégetett házakat látta, könnyek gyűltek a szemébe. Ez a haza volt most veszélyben, olyan szörnyű veszélyben, hogy ha erre gondolt, összeszorult a szíve a fájdalomtól. Tenni kell valamit, haladéktalanul, tüstént – de hogyan, hol, kivel?

Többé-kevésbé társait is ilyen gondolatok nyugtalanították.

Csak Uljának nem volt ereje szülőföldjére vagy saját sorsára gondolni. Minden, amit átélt, attól a pillanattól, hogy meglátta az 1. számú bánya összeomló tornyát, elválása anyjától és legjobb barátnőjétől, útja a letaposott, izzó sztyeppen át, aztán a pontonhíd előtt történtek – mindez hol éles tőrként szúrta, hol mázsányi malomkő gyanánt gyötörte vérző szívét. Egész idő alatt szótlanul, látszólag nyugodtan gyalogolt a szekér mellett, csak a szeme, remegő orrcimpája és az ajkán kirajzolódó komor vonások árulták el, milyen vihar dúl lelkében.

Ezzel szemben Zsora Arutyunyanc egészen tisztán látta, hogyan él majd a németek alatt, és igen józanul fennhangon elmélkedett.

– Kannibálok! Hát ilyenekkel megbékélhet-e a mi népünk? Igen? A mi népünk fegyverhez nyúl, aminthogy fegyvert ragadott a németektől korábban megszállt területeken is! Föltétlenül! Apám csendes ember, de nem kételkedem, hogy fegyvert fog ragadni. Anyám pedig olyan természetű, hogy okvetlenül megteszi. És ha öregeink így cselekszenek, akkor nekünk, fiataloknak mi a kötelességünk? Számba kell vennünk, illetőleg előbb fel kell kutatnunk – javította ki önmagát Zsora és csak aztán tarthatjuk számon azokat a gyerekeket, akik nem utaztak el, azután haladéktalanul meg kell teremteni az összeköttetést a földalatti szervezettel. Annyit már most is tudok, hogy Vologya Oszmuhin és Tolja Orlov Krasznodonban maradtak – azt hiszitek, ölbe tett kezekkel fognak ülni? És Luszja, Vologya nővére nagyszerű lány – mondja Zsora mély meggyőződéssel semmi esetre sem ül majd tétlenül.

Vanya megragadta a pillanatot, amikor Klaván kívül senki sem hallhatta meg, és odaszólt Zsorához:

– Ide figyelj, te abrek*! …

* Kaukázusi hegyi partizán neve a XIX. sz. elején *

… Becsületszavamra, mindenben igazad van. Csak … tartsd a nyelved! Először, mert ebben a kérdésben mindenki saját lelkiismerete szerint jár el. Másodszor – nem kezeskedhetsz mindenkiért. Tegyük fel, valaki akaratlanul kikotyog valamit, mi lesz akkor veled és valamennyiünkkel?

– Miért neveztél abreknek? – kérdezte Zsora, és lelkes szemében elégedett láng villant fel.

– Mert fekete vagy, és úgy viselkedsz, mint egy valódi kaukázusi lovas katona.

– Tudod, Vanya, ha bekerülök a földalatti mozgalomba, feltétlenül az „Abrek” nevet veszem fel – mondta Zsora suttogva.

Vanya osztozott Zsora Arutyunyanc nézeteiben és hangulatában. Mégis bármire gondolt Vanya, mindenben ott volt az a boldog érzés, hogy Klava mellett van. Büszke volt, amikor eszébe jutott, hogyan viselkedett az átkelésnél, újra hallotta Kovaljov szavait: „Vanya, mentsd meg őket” – és most Klava és anyja megmentőjének tartotta magát. Boldogsága annál is inkább teljes volt, mert Klava viszonozta érzelmeit. Ha apjáért való gondja, anyja keserves könnyei nem nyugtalanítanák, Klava egyszerűen boldog lenne, hogy itt van szíve szerelme közvetlen közelében, az arany napsütésben izzó donyeci sztyeppen. Boldog lenne, bár a láthatár szélén hol itt, hol ott feltünedeznek a német tankok tornyai, a légvédelmi ágyúk felmeredő csövei és a német katonák sisakjainak százai, amint fülhasogató motorzúgás közben, porfelhők szelében törnek át az aranyló búzán.

De az emberek között, akik mind a maguk módján töprengtek saját maguk és népük sorsa felett, akadt két olyan ember, akik jellemre és korra nagyon különböztek egymástól, de csodálatosan megegyeztek abban, hogy mindkettőjükön lelki fennköltség és izzó cselekvésvágy lett úrrá. Az egyik Valko – a másik Oleg volt.

Valkó szűkszavú ember volt, és soha senki nem tudta, hogy cigányos külseje alatt mi lappang lelkében. Egyéni sorsa, úgy látszott, a legrosszabbra fordult, de még sohasem látták ennyire jókedvűnek és mozgékonynak. Az egész idő alatt gyalogolt, mindenkiről gondoskodott, sorra beszélgetett a fiúkkal, mintha ki akarná próbálni őket, és állandóan tréfálkozott.

Olegnek sem volt türelme a bricskában ülni. Alig várta, hogy viszontláthassa anyját és nagyanyját. Nagy gyönyörűséggel dörzsölgette ujjai hegyét, miközben Zsora Arutyunyancot hallgatta, aztán hirtelen nagyot nevetett Vanyán és Klaván. Félénk dadogással vigasztalta Ulját, dajkálta hároméves kisöccsét, szerelmet vallott Marina néninek, vagy hosszú politikai vitába merült nagyapóval. Aztán szótlanul ballagott a bricska mellett, homlokára éles ráncok húzódtak, s míg gyerekesen makacs, duzzadt ajkán rejtett mosolygás ült, szeme szigorú s mégis gyengéd töprengéssel merült a távolba.

Egynapi járóföldre voltak Krasznodontól, amikor egy elkalandozó német csapat rajtuk ütött. A németek tárgyilagos, nem is túlságosan durva igyekezettel átvizsgálták a szekereket, magukhoz vették Marina és Ulja bőröndjeiből a selyem holmikat, Viktor apjáról és Valkóról lehúzták a csizmát, és elvették Valkó öreg aranyóráját is, mely a donyeci fürdés ellenére kitűnően ketyegett.

Ez az első közvetlen érintkezés a németekkel zavarba hozta őket, mert az igazat megvallva, rosszabbnak képzelték el. Az általános zavar csodálkozássá változott, aztán természetellenes jókedvbe csapott át. Valamennyien utánozni kezdték a németeket, hogy motozták a szekereket, ugratták Marinát, aki nagyon szomorkodott selyemharisnyái elvesztésén. Valkónak és Viktor apjának se kegyelmeztek, akik szörnyen rosszul érezték magukat csizma nélkül, térdnadrágúkban és papucsaikban. Csak Oleg nem vett részt ebben a talmi vígságban, arcán sokáig komor harag sötétlett.

Éjszaka értek Krasznodon alá. Valko tanácsára, aki föltételezte, hogy a sötétség beálltával a városban tilos a járás-kelés, elhatározták, hogy nem mennek be a városba, hanem a horhosban töltik az éjszakát. Sütött a hold. Nyugtalanok voltak, és az álom elkerülte szemüket.

Valko elindult, hogy körülnézzen, mi van a völgyben. Hirtelen lépteket hallott maga mögött. Megfordult, megállt, és a harmatos, csillogó holdfényben megismerte Oleget.

– Valko elvtárs, beszélnem kell magával. Nagyon fontos – mondta Oleg csendesen, kissé dadogva.

– Jó – mondta Valko. – Csakhogy állva kell ám beszélgetnünk, mert a fű nedves – elnevette magát.

– Segítsen, hogy megtaláljak valakit a városban a földalatti embereink közül – mondta Oleg, és merőn nézett Valko bozontos szemöldöke alá.

Valko felrántotta fejét, és néhány pillanatig szótlanul figyelte Oleg arcát.

Új ember, a legfiatalabb nemzedék képviselője állt előtte.

Mintha a legkülönbözőbb, soha össze nem egyeztethető, ellentétes jellemvonások formálták volni ki ezt a nemzedéket. Álmodozás és tetterő, szárnyaló képzelet és gyakorlatiasság, a jó szeretete és kíméletlen elszántság, magasröptű lélek és józan számítás, az emberi örömök szenvedélyes szeretete és kíméletlen önfegyelem – íme, az új nemzedék csodálatos arca.

Valko jól ismerte ezt a nemzedéket, mert nagyrészt az ő hasonmása volt.

– Földalatti emberfélét, azt hiszem, hogy már találtál is – mondta kissé csúfolódva Valko s hogy mi a tennivalónk, arról itt mindjárt beszélgethetünk.

Oleg szótlanul várt.

– Úgy látom, nem ma szántad el magad erre a lépésre – szólt Valko.

Igaza volt. Alig került Vorosilovgrád közvetlen veszedelembe, Oleg – most hallgatta el anyja előtt első ízben szándékát – elment a kerületi Komszomol bizottságba, és kérte, küldjék munkára valamelyik földalatti csoportba.

Nagyon megbántották, mert minden különösebb indokolás nélkül körülbelül ezt mondták neki:

– Hát, kislegény, szedd össze a sátorfádat, és utazz el jó egészségben, de minél hamarább!

Nem tudta, hogy a kerületi Komszomol bizottság nem szervezett önálló földalatti csoportokat, azokat a komszomolistákat pedig, akiket a földalatti mozgalom rendelkezésére bocsátottak, már régebben kijelölték. Éppen ezért a kerületi bizottság válasza egyáltalán nem volt gorombaság, hanem bizonyos fokig inkább elvtársi figyelmesség. És Olegnek el kellett utaznia.

Amikor az átkelésnél történtek után Oleg meggyőződött róla, hogy nem sikerül elmenekülnie, egyszerre felgyűlt benne a gondolat: most végre teljesül, amire vágyott. Az a keserű érzés, amit az anyjától való elszakadás, a menekülés szörnyűsége és sorsának teljes bizonytalansága okozott, egyszerre megszűnt. Minden lelkiereje, szenvedélye, vágya, reménye, ifjú élete minden törekvése hirtelen szárnyra kapott.

– Szóval meghánytál-vetettél mindent – folytatta Valko – és döntöttél. Látod, az én természetem is ilyen. Még tegnap mentem, és egyre az járt az eszemben, hogy a bányát felrobbantottuk, a hadsereg visszavonul, gyötrődnek a menekülők, pusztulnak a gyerekek. A szívemben meg sötét bánat, sűrű sötétség … – sóhajtott fel egészen különös őszinteséggel Valko. – Örülnöm kellett volna, hogy viszontlátom a családomat. A háború kitörése óta nem voltunk együtt, szívem mégis egyre azt dobogta: „Na jó, és aztán?” Így gondolkodtam tegnap. És ma? Hadseregünk visszavonult. Minket meg elcsípett a német. A családommal nem találkozom. Lehet, hogy sohasem. Mégis könnyebb lett a szívem. Miért? Mert már csak egyetlen út áll nyitva előttem. És ez az út, barátom, a legfontosabb.

Oleg érezte, hogy a holdfénytől csillogó, harmatos krasznodoni völgyben olyan őszintén beszél vele ez a vastag szemöldökű, kemény, zárkózott, cigányképű ember, mint talán még senkivel sem.

– Ide hallgass! Ezekkel a gyerekekkel tartsd fenn az összeköttetést. Ezek a gyerekek a mieink – mondta Valko. – Ne áruld el magad, de tartsd velük a kapcsolatot. Aztán nézz körül, keress még gyerekeket, olyanokat persze, akik alkalmasak a munkára. Keménykötésű gyerekeket. Csak aztán úgy vigyázz, hogy tudtom nélkül semmibe ne fogj bele, mert lebukhatsz! Én majd szólok, mikor mit csinálj …

– Tudja, ki maradt a városban? – kérdezte Oleg.

– Nem tudom – ismerte be Valko őszintén. – Nem tudom, de megtalálom.

– És én hogy találom meg magát?

– Az nem fontos, hogy te engem megtalálj. Ha volna is lakásom, akkor sem mondanám meg, de őszintén bevallom, egyelőre még nincs.

Bármilyen szomorú feladat elsőnek adni hírül a férj és apa pusztulását, Valko mégis úgy határozott, hogy Sevcovéknál rejtőzik el, ahol ismerték és szerették. Ljubka elszánt kislány volt. Az ő segítségével akarta az összeköttetést megteremteni s valamilyen elhagyott helyen lakást találni.

– Inkább te add meg a címedet, én megtalállak.

Valko néhányszor hangosan elismételte Oleg címét, hogy jól emlékezetébe vésse.

– Ne félj, megtalállak – mondta Valko csendesen. – Ha egy ideig nem hallasz rólam, ne nyugtalankodj … Várakozzál … Most pedig eredj – és Valko széles tenyerével könnyedén megpaskolta Oleg vállát.

– Köszönöm – mondta alig hallhatóan Oleg.

Kifejezhetetlen izgalmában szinte repült a harmatos füvön, mikor visszatért a táborba. Mindenki aludt már, csak a lovak ropogtatták a füvet. No meg Vanya Zemnuhov volt ébren. Két karjával átfogta hegyes térdét, így virrasztott az alvó Klava és anyja mellett.

„Vanya, drága barátom” – mormogta magában Oleg, mélységes szeretetet érezve minden ember iránt. Odament barátjához, és felindultan melléje telepedett a nedves fűre.

Vanya odafordította a holdfénytől sápadt arcát.

– Nos, mi Van? Mit mondott neked? – kérdezte élénk érdeklődéssel.

– Miről beszélsz? – válaszolta Oleg csodálkozva és egyben zavartan is.

– Mit mondott Valko? Tud valamit?

Oleg határozatlanul nézett rá.

– Vagy bújócskát akarsz játszani velem? – kérdezte Vanya mérgesen. – Végeredményben nem vagyunk gyerekek!

– H-h-honnan tudtad meg? – kérdezte suttogó hangon, csodálkozva Oleg, és szemét barátjára meresztette.

– Nem nagyon nehéz kitalálni a te földalatti összeköttetéseidet, nem különbek az enyémeknél – jegyezte meg Vanya mosolyogva. – Vagy azt hiszed, hogy én nem foglalkoztam az üggyel?

– Vanya!… – Oleg erős kezével keményen megragadta és megszorította Zemnuhov kezét, aki ugyancsak erős kézszorítással válaszolt. – Szóval együtt dolgozunk.

– Persze hogy együtt!

– Mindvégig?

– Mindvégig – mondta Vanya halkan és nagyon komolyan. – Végig, az utolsó csepp véremig.

Egymásra néztek, és a szemük felragyogott.

– Tudod, egyelőre még ő maga sem tud semmit. De azt mondta, hogy megtalálja. És bizonyosan megtalálja – tette hozzá büszkén Oleg. – Te meg úgy csináld a dolgot, hogy ne maradj soká Nyizsnaja-Alekszandrovkában.

– Nem, emiatt ne nyugtalankodj – mondta Vanya, erélyesen megrántva fejét. – Csak elhelyezem őket.

– Szereted? – kérdezte suttogva Oleg, és egészen a füléhez hajolt.

– Ilyesmiről nem beszél az ember.

– Csak ne restelkedj! Hiszen ez szép, nagyon szép. A kislány egyenesen csudás … Ami pedig téged illet, nem is találok megfelelő szavakat – mondta Oleg, és arca meg hangja gyerekes boldogságtól sugárzott.

– Igen. Sokat kell átélnünk, de az élet mégis nagyon szép – mondta Vanya.

– I-i-igaz, sz-szent igaz – válaszolta Oleg, erősen dadogott, és a szemébe könny szökött.

Alig egy hét múlt el azóta, hogy a sors a sztyeppbe vetette őket, ezt a sokféle embert, fiatalokat, öregeket. A sztyepp fölött úszó nap utoljára sütött rájuk, ahogy így mindnyájan együtt voltak, és úgy érezték, hogy hosszú, közös múlt van a hátuk mögött, s mikor el kellett válniok, mély bánattal és szeretettel telt meg a szívük.

– Ej, legények, leányok… – kezdte Valko, s meglendítette vaskos kezét, de többet nem mondott. Lovaglónadrágban és papucsban állt a horhos közepén.

A fiúk kicserélték címüket, megígérték, hogy tartják az összeköttetést, aztán elbúcsúztak egymástól. Hátra-hátrafordulva még sokáig látták egymást, amíg el nem nyelte őket a sztyepp. Itt-ott valaki meg-meglobogtatta kendőjét, intett a kezével. Aztán egymás után eltűntek a domb mögött, a völgymélyedésekben. Szörnyű közös kálváriájuk az izzó pusztai nap alatt már csak álomként hatott.

Így lépte át Oleg Kosevoj szülői házát, amelyet németek szálltak meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A dialektikus materializmus jellemzői:

A tudományos gondolkodás törvényszerűen a materialista világszemlélet győzelméhez vezetett! A materializmus csak akkor lehet tudományos és következetes, ha dialektikussá válik! A dialektikus materializmus átfogja a természet, a társadalom és a gondolkodás egész bonyolult hálózatát, s amely szervesen egyesíti magában a valóság megmagyarázásának és elemzésének filozófiai módszerét a világ gyakorlati-forradalmi megváltozásának eszméjével!

A dialektikus materializmus sarkköve a világ anyagi természetéről szóló tan, az a felfogás, amely szerint nincs a világon semmi más, mint anyag és az anyag mozgásának és változásának törvényei!

Néhány gondolat:

Minden, ami van, ami létezik, ami észlelhető, ami megfigyelhető, amire tudományos magyarázat adható, a valóságban bizonyíthatóan ellenőrizhető, az maga az anyag, vagy az anyag változásának, mozgásának, fejlődésének, történetének eredménye. Ezen kívül más nincs!

Minden, amire tudományos módszerekkel és a gyakorlatban bizonyíthatóan azt lehet mondani, hogy valós, igaz, létezik az maga az anyag, amire érvényesek a természet törvényei! Ezen kívül más nincs!

Az anyag, a természet, a társadalom törvényei az egyetlen létező, érzékelhető, megfejthető valóság! Ezen kívül más nincs! A tudomány eddig mást nem talált.

Minden magyarázat, ami nem a valóságból nyeri forrását, az csak tudománytalan spekuláció.

Ha az „isten jelenség” létez(ik)(ne), akkor az is csak anyagi természet része (lenne), és megismerhető (lenne) a tudományos módszerrel! Azonban az „isten jelenség” nem ismerhető meg, mert nem köthető semmi tudományos megfigyeléshez, következtetéshez, csak kitalált, az emberi agyakban keletkező képzelet terméke, tudománytalan spekuláció, ami virtuálisan csak az emberi agyban lévő, valójában nem létező, az emberi agyon kívül nem érzékelhető, így hamis tudatforma. Az „isten jelenség” létét tudományoskodva bizonyítgató spekulációk kénytelenek végeredményben csak hitre szorítkozni: „kell lennie”, de ez valójában nem megfigyelhető, a gyakorlatban nem ellenőrizhető, vagyis csak maga a semmi keresése.

Elképzelhető azonban tudományos alapon gondolkozva is valamilyen intelligens valami, ha bizonyíthatóan van, ha létezik, akkor az is csak anyagi lehet, de ez jelenleg bizonyíték hiányában csak hipotézis! Bár a végtelen időben és térben lehet sokkal intelligensebb életforma is, mint amilyet ismerünk, de ez is csak nagyon valószínű, még nem bizonyított hipotézis lehet, bár ez a hipotézis a valóságból, az anyagi világ megismert tulajdonságaiból kiinduló következtetés.

Ami az „anyagon kívül létezik”, az csak a buta képzelet, a valóságot nélkülöző idealizmus területe, vagyis tudománytalan spekuláció! Az anyagon, a természeten kívül mást nem ismerünk, nem ismerhetünk, de még nagyon sok az ismeretlen!

Ha valamely jelenség forrása a valóságot nélkülöző képzelgés, spekuláció, hit, akkor az nem vizsgálható a dialektikus materialista tudományos módszerrel, de semmi mással sem, ilyen a vallás, az isten, a vizsgálata teljesen felesleges, mivel nincs észlelhető valós alapja, a gyakorlat az ellenőrzését a megismerést nem teszi lehetővé, vagyis a semmivel egyenlő, hazugság, szélhámosság csupán!

Ha valamely anyagi forma, jelenség a tapasztalat, a gyakorlat, a megfigyelés, a tudományos következtetés alapján leírható, de még nem érthető, nem megmagyarázható, akkor az még létezik, létezhet, még felfedezésre váró, akkor a tulajdonságairól már hipotézis készíthető, idővel megismerhető!

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Dialektikus Materializmus: tudományos filozófiai világnézet, a marxizmus egyik alkotórésze, filozófiai alapja. A dialektikus materializmust Marx és Engels alkotta meg, s Lenin és más marxisták fejlesztették tovább. A dialektikus materializmust a XIX. század negyvenes éveiben keletkezett és a tudomány eredményeivel, a forradalmi munkásmozgalom gyakorlatával szoros összefüggésben fejlődött.

Megjelenése valóságos forradalmat jelentett az emberi gondolkodás történetében, a filozófia történetében. Ez a forradalom egyben tartalmazza a folytonosságot is, mert kritikusan feldolgozza az emberi gondolkodás valamennyi korábbi haladó vívmányát.

A korábbi filozófiai fejlődés két főútja egyesült a dialektikában és termékenyült meg az új felfogás, a mélyen tudományos, új világnézet révén. Ez egyrészt a materialista filozófia irányvonala, amelynek kezdetei a távoli múltba nyúlnak vissza, másrészt pedig a dialektikus világszemlélet irányvonala, amelynek szintén régi hagyományai voltak a filozófia történetében.

A tudománnyal és az emberiség történelmi gyakorlatával szoros összefüggésben fejlődő filozófiai gondolkodás törvényszerűen a materialista világszemlélet győzelméhez vezetett. Ám a régi materialisták felfogásának lényeges fogyatékossága volt, hogy egyes dialektikus gondolataik ellenére ezek a gondolkodók metafizikusak, mechanikusak voltak, hogy a természet materialista felfogását a társadalmi jelenségek idealista magyarázatával egyesítették.

Azok a filozófusok, akik az újkorban dialektikus nézetet vallottak, alapjában véve idealisták voltak, ami különösen mutatkozott meg Hegel rendszerében. Marx és Engels nemcsak egyszerűen átvették és egybeolvasztották a régi materialisták tanítását és az idealisták dialektikáját. A természettudomány legújabb vívmányai, az emberiség egész történelmi tapasztalata alapján bebizonyították, hogy a materializmus csak akkor lehet tudományos és következetes, ha dialektikussá válik, a dialektika pedig csak akkor lehet igazán tudományos, ha materialistává válik.

A dialektikus materializmus kialakulásában igen lényeges mozzanat volt a társadalmi fejlődés menetére és törvényeire vonatkozó tudományos szemlélet kidolgozása (történelmi materializmus). Dialektikus materialista világnézet nélkül lehetetlen volt legyőzni az idealizmust annak utolsó menedékében: az emberi társadalom lényegének magyarázatában. Következetes filozófiai világszemléletet kialakítani, az emberi megismerés törvényeit megmagyarázni azonban éppoly lehetetlen volt a társadalom materialista felfogása nélkül, a társadalmi és történeti gyakorlatnak és elsősorban a társadalmi termelésnek, mint az emberi lét alapjának elemzése nélkül. A marxizmus megalapítói megoldották ezt a feladatot.

A dialektikus materializmus tehát grandiózus filozófiai színtézisként jött létre, amely egységes felfogás alapján átfogja a természet, a társadalom és a gondolkodás egész bonyolult hálózatát, s amely szervesen egyesíti magában a valóság megmagyarázásának és elemzésének filozófiai módszerét a világ gyakorlati-forradalmi megváltozásának eszméjével. Ez az utóbbi a dialektikus materializmus legjellemzőbb vonása, szemben a régi filozófiával, amely lényegében a világ magyarázatára szorítkozott. Ebben nyilvánul meg a marxista filozófiának mint a legforradalmibb osztály, a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rend megsemmisítésére és az osztály nélküli kommunista társadalom felépítésére hivatott munkásosztály világnézetének osztálytartalma.

A dialektikus materializmus létrejöttével lényegében befejeződött az a történelmi folyamat, amelynek során a filozófia speciális kutatási tárggyal rendelkező tudománnyá vált. A filozófia tárgyát a természet, a társadalom és a gondolkodás fejlődésének legáltalánosabb törvényei alkotják, az objektív világnak és a világ tudati tükrözésének azok a legáltalánosabb elvei és alapjai, amelyek megadják a jelenségek és folyamatok helyes tudományos megközelítését, a valóság értelmezésének, megismerésének és gyakorlati átalakításának módszerét. A dialektikus materializmus sarkköve a világ anyagi természetéről szóló tan, az a felfogás, amely szerint nincs a világon semmi más, mint anyag és az anyag mozgásának és változásának törvényei.

A dialektikus materializmus engesztelhetetlen ellensége a természetfölötti lényekre vonatkozó különféle elképzeléseknek, bármilyen köntösbe bújtatja is ezeket a vallás és az idealista filozófia. A dialektikus materializmus által kidolgozott dialektikus fejlődéselmélet (dialektika) rávilágít azokra az általános törvényekre, amelyek folytán az anyag mozgásának és változásának, az alacsonyabb rendű formákba való átmenésének a folyamatai végbemennek. Az anyag, a tér és az idő modern fizikai elméletei, amelyek elismerik az anyag minden fajtájának változékonyságát és az anyagi részecskéknek kimeríthetetlen képességét a minőségi átalakulásra, nemcsak hogy teljes összhangban állnak a dialektikus materializmussal, hanem a szükséges filozófiai eszméket és módszertani elveket is csak abból meríthetik. Ugyanezt mondhatjuk a természet más jelenségeit vizsgáló tudományokról is. Ugyancsak a dialektikus materializmus elveit igazolja a mai történelmi gyakorlat, amellyel az emberiség éles fordulatot tesz a társadalmi élet elavult, régi formáitól az új, szocialista formák felé.

A dialektikus materializmus, amennyiben egybekapcsolja a létről, az objektív világról és annak az emberi tudatban való tükröződéséről szóló tanítást, egyben ismeretelmélet és logika is. A dialektikus materializmusnak ezen a területen tett elvileg új lépése, amellyel szilárd tudományos alapokra helyezte a megismerésre vonatkozó elméletet az, hogy az ismeretelméletbe belefoglalta a gyakorlatot. „Mindazok a misztériumok, amelyek az elméletet miszticizmusra csábítják, az emberi gyakorlatban és e gyakorlat megértésében találják racionális megoldásukat”.

A dialektikus elméletnek a megismerés fejlődésére való alkalmazásával a dialektikus materializmus megállapította az emberi fogalmak történeti jellegét, feltárta a viszonylagos és abszolút kölcsönös viszonyát a tudományos igazságokban, kidolgozta a megismerés haladásában érvényesülő objektív logika kérdését (Dialektikus logika, Megismerés).

A dialektikus materializmus, fejlődő tudomány. Elvei és tételei a természettudomány minden nagy felfedezésével, a társadalmi élet formáinak változásával konkretizálódnak, fejlődnek, magukba olvasztva a tudománynak és az emberiség történelmi tapasztalatának új feladatait.

(idézet: A Dialektikus Materializmus és a Történelmi Materializmus)

… dialektika, vagyis a fejlődésről szóló tanítás legteljesebb, legmélyebb és minden egyoldalúságtól mentes formája, az örök fejlődésben levő anyagot tükröző emberi tudás viszonylagosságáról szóló tanítás.

… Marx történelmi materializmusa a tudományos gondolkodás hatalmas vívmánya volt. A történelemre és a politikára vonatkozó nézetekben addig uralkodó káosz és önkény helyébe bámulatosan egységes és következetes tudományos elmélet lépett, amely megmutatta, hogyan fejlődik a társadalmi élet egyik formájából, a termelőerők növekedése következtében, egy másik, magasabb rendű forma — például a feudalizmusból a kapitalizmus.

… Marx filozófiája következetes filozófiai materializmus, amely az emberiségnek, különösen pedig a munkásosztálynak a megismerés nagyszerű eszközeit adta.

… materialista dialektika a mozgás vizsgálatakor figyelembe veszi a változékonyság és az állandóság tényeinek megbonthatatlan egységét.

… természet és a társadalom fejlődési folyamatában a mennyiségi és minőségi változások egymásba való kölcsönös átmenetének törvénye érvényesül, amely elválaszthatatlanul összefügg a többi dialektikus törvénnyel. E törvény értelmében a fejlődés folyamán az anyagi tárgyak és jelenségek állapotában és tulajdonságaiban lejátszódó mennyiségi változások gyökeres minőségi változásokra vezetnek, s az újonnan létrejött minőség új mennyiségi változásokat idéz elő.

… Az anyagi világ összes jelenségeinek fejlődési folyamatában a tulajdonságaikban lezajló mennyiségi változások idővel elkerülhetetlenül gyökeres minőségi változásokba csapnak át. Ez a törvényszerűség egyetemes jellegű, az anyag strukturális szervezetének minden szintjén érvényesül.

… A dialektikus materializmus szerint a dolgok különböző minőségei az anyag hosszantartó törvényszerű fejlődésének eredményei. E fejlődésben minden következő állapot lényegesen különbözik az előzőtől, mert a fejlődés folyamán az anyagi objektumokban elvileg új oksági összefüggések és tulajdonságok keletkeztek.

… A mennyiségi változások minőségi változásokba való átmenetének törvénye teszi lehetővé (más dialektikus törvényekkel együtt), hogy az anyag fejlődése a mindenségben örökké tartó és soha meg nem szűnő folyamat legyen. Ez a törvény váltja ki az anyag és a mozgás formáinak szakadatlan bonyolultabbá válását.

… Az anyag fejlődése a természetben a mennyiségi és minőségi változások egységét jelenti.

… A mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapásának törvénye folytán az anyag fejlődési folyamatában, az egyre bonyolultabb ás magasabb rendűen szervezett anyagi formák kialakulásával állandóan növekszik a jelenségek minőségi sokfélesége.

… A régi minőségről az újra való áttérés formái igen sokfélék, a jelenség belső sajátosságaitól és külső feltételeitől függnek. A régi minőségről az újra való áttérés ugrás alakjában vagy a fokozatosság megszakadásával történik.

… Az ugrás a minőségi állapot gyökeres megváltozásának azt a fázisát jelenti, amikor a rendszer új feltételei és belső kapcsolatai összeegyeztethetetlenné válnak régi felépítési formájával, s ez utóbbi elpusztul. Az ugrás azon mértékhatáron történik, ahol az új mennyiségi jellemzők már nem maradhatnak meg a régi minőség keretei között, és új minőséget idéznek elő. Az ugrást jelentő fázisnak különféle időtartama lehet. Egyes esetekben az ugrás viszonylag gyorsan, hirtelen zajlik le, más esetekben fokozatosan és lassan (ilyenkor több kisebb minőségi változásra, illetve ugrásra oszlik el).

… Marx a kapitalizmus dialektikáját úgy fejtette ki, hogy elemezte az osztályharcot és az osztályantagonizmus megsemmisítésének útjait a magántulajdon likvidálása alapján. Ez a dialektika a proletárdiktatúra megteremtéséig végigvitt osztályharc dialektikája. Marx a dialektikát a jövő társadalom — a szocializmus — keletkezésének és fejlődésének elemzésére alkalmazta.

… Lenin folytatta a burzsoá társadalom dialektikájának elemzését az imperializmus korszakára vonatkozóan, továbbá kidolgozta a szocialista és kommunista társadalom dialektikájának értelmezését. Megfogalmazta a szocialista társadalom fő sajátosságát: az antagonizmus eltűnik, ellentmondások azonban maradnak.

… A szocializmus dialektikája a társadalmi egység megszilárdításának dialektikája, az ellentmondások leküzdésének dialektikája ennek az egységnek az alapja. A szocializmus fejlődésében megerősödik a munkások, parasztok és értelmiség szövetsége és barátsága, valamennyi nemzet és nemzetiség barátsága és együttműködése.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

19.

Az volt a legcsodálatosabb, hogy milyen gyorsan állapodtak meg egymással.

– Mi az, kislány, te olvasol? A németek bevonultak Krasznodonba! Nem hallod, hogy zakatolnak autóik Verhnyeduvannaja felől? – mondta lihegve Szerjozska, amint ott állt a lány lábánál.

Valja továbbra is csodálkozó, nyugodt és örvendező arckifejezéssel nézte a fiút.

– Hová szaladsz? – kérdezte.

A fiú összezavarodott. Nem! Teljesen lehetetlen, hogy ez komisz lány lenne.

– A ti iskolátokba. Megnézem, mi van ott …

– Hogyan? Egyáltalában voltál te már a mi iskolánkban? Szerjozska azt felelte, hogy egyszer, két évvel ezelőtt járt ott egy irodalmi esten …

– Valahogyan csak odatalálok – mondta ajkbiggyesztve.

– És ha a németek először az iskolát szállják meg?

– Ha meglátom, hogy jönnek, uzsgyi, le a parkba!

– Tudod, szerintem legjobb, ha az iskola tetejéről figyeled őket. Onnan mindent lehet látni, minket meg senki se vehet észre – mondta Valja, felült, és sietve rendbe hozta a haját, blúzát. – Én tudom, hogy lehet feljutni a tetőre. Megmutatom.

Szerjozska arca egyszerre bizonytalanságot árult el.

– A helyzet, tudod, olyan, hogy teszem, ha a németek bevonulnak az iskolába, akkor esetleg le kell ugrani az első emeletről.

– Na és? – válaszolta Valja.

– Tudsz te ugrani?

– Micsoda kérdés …

Szerjozska odapillantott Valja erős, napbarnított lábára. Szívét melegség öntötte el. Hát persze, ez a lány le tud ugrani az első emeletről.

És már rohantak is az iskola felé a parkon keresztül.

Az iskola emeletes, nagy, vörös téglaépülete, napos osztályaival, tágas tornatermével a park főbejárata mellett állt, szemben a Krasznodonugol Tröszttel. Az elhagyott iskola zárva volt. De tekintettel a kitűzött nemes célra, Szerjozska habozás nélkül letépett egy csomó faágat, és ezek segítségével benyomott egy földszinti ablakot, amely a parkra nyílt.

Majd elállt a szívverésük, amikor az egyik osztályon keresztül lábujjhegyen kiosontak a folyosóra. Az óriási épületben halálos csend honolt. A legkisebb zaj is tízszeresen visszhangzott. Az utóbbi pár nap alatt sok minden megváltozott ezen a földön, sok épület – mint sok ember is – elvesztette régi hivatását anélkül, hogy újat nyert volna. De ez az épület itt mégis megmaradt iskolának, ahol a gyerekek tanultak, s ahol Valja élete oly sok boldog napját töltötte.

Meglátták a „Tanári szoba” felírású ajtót, aztán az „Igazgató”, az „Orvosi szoba”, „Fizikai szertár”, „Kémiai szertár” és „Könyvtár” feliratú ajtókat. Igen, az ő iskolájuk volt ez, melyben komoly, meglett emberek, tanáraik arra tanították a gyerekeket, hogyan kell élni ezen a világon.

Az üres tantermek üres padsoraiból, melyek megőrizték sajátságos iskolaszagukat, hirtelen az a világ vette körül Valját is, Szerjozskát is, melyben eddig éltek, s amely, bár elválaszthatatlan tőlük, mégis eltűnt, talán örökre. Ez a világ valamikor nagyon hétköznapinak, sőt unalmasnak látszott. Most egyszerre kimondhatatlanul szépnek, szabadnak tűnt előttük, tele őszinte, meghitt, tiszta barátsággal a tanárok és a tanulók között. Hol, merre vannak most azok, akik itt tanítottak, és azokat, akik itt tanultak, vajon merre sodorta a sors? Valja és Szerjozska szíve mélységes szeretettel telt meg ez iránt az eltűnt, nagyszerű világ iránt, és zavaros, furcsa áhítattal gondoltak erre a szent helyre, melyet annak idején egyáltalán nem tudtak megbecsülni.

Mindketten érezték ezt. Minden magyarázat nélkül értették meg egymást, és lelkűk néhány pillanat alatt egészen közel jutott egymáshoz.

Valja egy keskeny belső lépcsőn az első emeletre, aztán feljebb, a padlásra nyíló ajtóhoz vezette Szerjozskát. Az ajtó zárva volt, de ez nem kedvetlenítette el a fiút. Nadrágzsebéből kést kotort elő, melyen egyéb hasznos szerszámon kívül csavarhúzó is volt. Kicsavarta a zárat, s az ajtó lakatja helyén néhány pillanat múlva már hézag tátongott.

– Szakértelemmel dolgozol, látszik, hogy hivatásos betörő vagy – nevetett Valja.

– Vannak a világon hivatásos betörőkön kívül lakatosok is – mondta Szerjozska Valjához fordulva és rámosolygott.

Egy kicsit piszmogott még a csavarhúzóval, aztán kinyitotta az ajtót. Az izzó bádogtető forró levegője, a padlás tüzes földjének párája, pókháló fülledt szaga csapott feléjük.

Lehajtották a fejüket, nehogy a gerendába verjék, és odasurrantak az egyik padlásablakhoz, melyre sűrű porréteg tapadt. Hogy az utcáról ne vegyék észre őket, nem törölték le az ablaküveget, és szorosan egymás mellett, az ablakhoz tapasztották arcukat.

Az ablakból, mely a parkra nyílt, az egész Szadovaja utcát betekinthették, különösen azt az oldalát, ahol a területi pártbizottság munkatársainak típusházai állottak. Szemben velük, az utca sarkán emelkedett a Krasznodonugol Tröszt emeletes épülete.

Attól a perctől kezdve, hogy Szerjozska elfutott a verhnyeduvannajai erdőből, egészen addig, amíg Valjával együtt arcát a poros ablaküvegre szorította, elég sok idő telt el. A német csapatok ezalatt bevonultak a városba. A Szadovaja utca zsúfolva volt német autókkal. Mindenütt német katonák sürögtek-forogtak.

„Németek … Szóval ilyenek a németek! Németek, nálunk, Krasznodonban” – gondolta Valja, szíve kalimpálva vert, és mellét izgalom feszítette.

Szerjozsát azonban inkább a dolgok gyakorlati oldala érdekelte. A padlásablakból kitekintve mindent alaposan megszemlélt, amit csak lehetett, és önkéntelenül minden részletet alaposan emlékezetébe vésett.

Az iskolát alig tíz méter választotta el a tröszt épületétől, mely alacsonyabb volt az iskolánál. Szerjozska maga előtt látta a tröszt bádogtetejét, az első emeleti szobákba is betekinthetett, sőt a földszinti ablakokon keresztül is látta a padlózat egy részét. A Szadovaja utcán kívül Szerjozska távolabbi utcákat is látott, melyeket lentről a zárt házsorok eltakartak. Az udvarokat és a házak belső részeit is láthatta, melyekben már németek tanyáztak. Lassan-lassan Valját is bevonta megfigyeléseibe.

– Nézd csak, irtják a bokrokat.. . Még a napraforgókat is kivágják – mondotta. – Itt a trösztnél lesz a parancsnokságuk, látod, hogy intézkednek …

Német tisztek, katonák, adminisztrátorok, írnokok rendezkedtek a földszinten és az emeleten. Jókedvük volt. Kitárták az összes ablakokat, megtekintették a szobákat, turkáltak az asztalfiókokban, cigarettáztak. A cigarettavégeket kidobták az utcára, mely a tröszt épületét az iskolától elválasztotta. Néhány perc múlva orosz asszonyok jelentek meg a szobákban. Fiatalok és idősebbek. Vödrökkel és rongyokkal jöttek. Felgyűrték szoknyáikat, súrolni kezdték a padlót. Kinyalt, hetyke német írnokok szellemeskedtek a rovásukra.

Mindez egészen közel, Valja és Szerjozska szeme előtt történt. Egy nem egészen tudatos, kegyetlen, de ugyanakkor gyönyört hozó ötlet kezdte kapirgálni Szerjozska szívét. Közben az sem kerülte el figyelmét, hogy a padlásablak könnyen kiemelhető sarkaiból. Az ablakkeret vékonyka volt, és ferdén bevert szegek erősítették a falhoz.

Valja és Szerjozska már olyan hosszú ideje ültek a padláson, hogy egyéb dolgokról is beszélgethettek.

– Sztyopka Szafonovot nem láttad azóta? – kérdezte Szerjozska.

– Nem.

„Szóval nem volt alkalma szólni neki” – állapította meg elégedetten Szerjozska.

– Eljön az még, mert a mi emberünk – mondta Szerjozska.

– Te hogy fogsz élni ezután? – kérdezte.

Valja önérzetesen vállat vont.

– Ki tudja ezt manapság? Senki sem tudja, hogy fejlődnek a dolgok.

– Ez igaz – bólintott Szerjozska. – Hozzád el lehet nézni alkalomadtán? A szüleid nem szidnak majd?

– Ugyan … Gyere már holnap, ha akarsz. Sztyopát is elhívom.

– Mi is a neved?

– Valja Borc.

Ebben a pillanatban géppisztoly-lövések hosszú sorozata csapta meg fülüket, utána néhány rövidebb sorozat, éspedig a Verhnyeduvannaja-liget felől.

– Lőnek. Hallod? – kérdezte Valja.

– Isten tudja, mi történik a városban, amíg mi itt ülünk – mondta Szerjozska nagyon komolyan. – Az is lehet, hogy azóta a németek már otthonosan elhelyezkedtek lakásainkban.

Valjának csak most jutott eszébe, hogy milyen körülmények közt ment el hazulról. Szerjozsának igaza van, apja és anyja talán már nyugtalankodnak miatta. De büszkesége nem engedte meg, hogy ő beszéljen először arról, hogy haza kellene menni. Szerjozsa viszont sohasem törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla.

– Ideje hazamenni – mondta.

Ugyanazon az úton távoztak az iskolából.

Pár percre megálltak a kertkapunál. Kissé zavartnak érezték magukat azok után, hogy olyan sokáig együtt ültek a padláson.

– Szóval holnap eljövök – mondta Szerjozska.

Otthon aztán részletesen megtudta Szerjozska, amit még az éjjel elbeszélt Vologya Oszmuhinnak: hogy a kórházban visszamaradt sebesülteket elhurcolták, és hogy Fjodor Fjodorovics doktort megölték. Mindez nővére, Nagya szeme láttára történt, ő beszélte el Szerjozsának.

Két személy- és néhány teherautón SS-legények jöttek a kórházba. Natalja Alekszejevnának, aki az utcán fogadta őket, megparancsolták, hogy fél órán belül ürítse ki az épületet. Natalja Alekszejevna el is rendelte, hogy mindenki, aki járni tud, költözzön át a gyerekkórházba, csak azt kérte, hosszabbítsák meg az átköltözés idejét, mert sok a fekvő betege, járműve pedig nincs.

A tisztek már visszaültek az autóba.

– Fenbong! Mit akar ez az asszony? – fordult a legmagasabb rangú egy nagy termetű, duzzadt képű altiszthez, akinek aranyfoga és világos, szarukeretes szemüvege volt. Az autók elrobogtak.

A világos szarukeretes szemüveg, ha nem is tudós, de értelmes külsőt kölcsönzött az altiszt arcának. Amikor azonban Natalja Alekszejevna kérésével hozzá fordult, sőt megkísérelte, hogy németül beszéljen vele, az altiszt szemüveges tekintete valahogy elsiklott Natalja Alekszejevna mellett. Kappanhangján katonákat hívott oda, és ezek, be sem várva az ígért félórás határidőt, kezdték kidobálni a betegeket az udvarra.

Matracaikon hurcolták ki a betegeket, vagy egyszerűen hónaljuknál fogva kidobálták őket az udvar pázsitjára. Közben aztán kiderült, hogy a kórházban sebesült katonák is vannak.

Fjodor Fjodorovics, aki a kórház orvosának adta ki magát, odament hozzájuk, s igyekezett megmagyarázni, hogy ezek súlyosan sebesültek, akik már sohasem harcolhatnak többé, és polgári gondozásba kerültek. Az altiszt azonban úgy vélte, hogy ha az illetők katonák, akkor hadifoglyoknak számítanak, és haladéktalanul oda szállítják őket, ahová kell. A sebesülteket leráncigálták ágyaikról, úgy, ahogy voltak, alsóruhában az utcára hurcolták, és egymás után feldobták a teherautóra őket.

Natalja Alekszejevna, ismerve Fjodor Fjodorovics heves természetét, kérte, hogy menjen el, de az továbbra is ott állt mozdulatlanul a két ablak közötti folyosón. Lebarnult arca lassan szürke lett. Idegesen rágta cigarettája végét, és a térde úgy remegett, hogy időnként lehajolt, és a kezével megdörzsölte. Natalja Alekszejevna nem merte egyedül hagyni, és megkérte Nagyát, hogy ne menjen el addig, amíg minden véget nem ér. Nagya iszonyattal nézte, mint hurcolják a félig meztelen, véres kötésű sebesülteket végig a folyosón. Olykor egyszerűen a padlón vonszolták őket. Nem mert sírni, de könnyei maguktól gördültek ki szeméből, mégsem ment el, mert mindenekelőtt Fjodor Fjodorovicsot féltette.

Két német katona egy sebesültet hurcolt, akinek a veséjéből Fjodor Fjodorovics két héttel ezelőtt egy aknaszilánkot távolított el. A sebesült az utolsó napokban már lényegesen jobban érezte magát, és Fjodor Fjodorovics büszke volt erre a műtétre. A németek közönyösen vonszolták a sebesültet, amikor Fenbong altiszt elszólította az egyiket. Erre a német ledobta a sebesültet, akit a lábánál fogva tartott, és beszaladt a kórterembe, ahol Fenbong várta. A másik német tovább húzta a folyosón a beteget.

Fjodor Fjodorovics hirtelen ellépett a faltól, és még mielőtt bárki észrevehette volna, ott termett a katonánál, aki a sebesültet vonszolta. A sebesült, mint a többiek, szörnyű fájdalma ellenére sem nyögött, de mikor meglátta Fjodor Fjodorovicsot, felsóhajtott.

– Látja, Fjodor Fjodorovics, mit csinálnak? Hát emberek ezek?

És kicsordult a könnye.

Fjodor Fjodorovics németül mondott valamit a katonának. Valószínűleg olyasmit, hogy így nem szabad sebesültekkel bánni. Valószínűleg hozzátette, hogy – engedd meg, majd segítek. De a német katona elnevette magát, és szó nélkül tovább vonszolta a sebesültet. Ebben a pillanatban jött ki Fenbong a kórteremből, és Fjodor Fjodorovics egyenesen feléje tartott. Halottsápadt volt, egész testében remegett. Az altiszt elé állt, és keményen rászólt. Az altiszt, akinek duzzadt testén fekete egyenruha feszült, a mellén jelvény ragyogott – a jelvényen halálfej a csontokkal -, ráförmedt Fjodor Fjodorovicsra, és az arca elé tartotta revolverét. Fjodor Fjodorovics hátrált, és még valamit mondott, alighanem valami sértőt, mert az őrmester szemüvege alatt szörnyen kidüllesztve szemét, közvetlenül az orrnyereg fölött homlokon lőtte Fjodor Fjodorovicsot. Nagya úgy látta, mintha az orvos két szeme közötti rész egyszerre szétnyílt volna, nyomban azután lüktető sugárban tört elő a vér. Fjodor Fjodorovics összerogyott. Natalja Alekszejevna és Nagya kirohantak a kórházból, Nagya azt se tudta, hogyan ért haza.

Főkötőben, fehér köpenyben ült, ahogy a kórházból hazaszaladt. Újra meg újra hozzáfogott, hogy elmondja, mi történt. Nem sírt, az arca sápadt volt, kis arccsontjai tüzeltek, és fényben égő szeme meg se látta, kihez beszél.

– Na, megjelentél, te naplopó! – förmedt Szerjozskára az apja vad köhögéssel. – Istenbizony előveszem a botot, és kiporolom a nadrágodat. A városban németek, ő meg a fene tudja, hol csavarog. Anyádat majdnem a sírba vitted.

Anyja sírva fakadt.

– Már halálra rémültem miattad. Azt hittem, megöltek.

– Megöltek! – mondta vadul Szerjozska. – Engem nem öltek meg. De a sebesülteket megölték. Ott a Verhnyeduvannaja-ligetben. Saját fülemmel hallottam.

A kamrába ment, melyben aludni szokott, az ágyra vetette magát, és a párnába fúrta a fejét. A megtorlás és a bosszúvágy olyan erővel rohanta meg, hogy még a lélegzete is akadozott. Az a homályos érzés, ami fent az iskolapadláson annyira gyötörte, most kitisztult benne. „Várjatok! Csak besötétedjen!” – gondolta Szerjozska, miközben az ágyon hánykolódott. Érezte, nincs olyan erő a világon, ami visszatarthatná tervétől.

Korán lefeküdtek, lámpát sem gyújtottak, de az események annyira felizgattak mindenkit, hogy senki sem aludt. Minthogy lehetetlenség volt suttyomban távozni, Szerjozska egyszerűen kiment, mintha az udvarra menne, és besurrant a veteményeskertbe. Izgatottan feltúrta a vermet, ahol gyújtópalackjai rejtőztek – éjjel veszedelmes lenne kapával dolgozni. Hallotta, hogy az ajtó nyikorog. Nagya jött ki, és halkan hívta:

– Szerjozska … Szerjozska …

Várt egy darabig, megint hívta, aztán másodszor nyikorgott az ajtó, Nagya visszament a házba.

Egy-egy palackot nadrágzsebébe, egy harmadikat inge alá csúsztatott, és a júliusi éjszaka fülledt sötétjében megkerülve a város központját, a „Sanghaj” viskóinak irányában beszaladt a parkba.

A park néma, elhagyott volt, különösen az iskolaépület, ahová újra a napközben betört ablakon át mászott be. Dermedt csend ült az iskolában, s neki úgy tűnt, hogy lépései nemcsak az épületben, de az egész városban visszhangoznak. A lépcsőház magas ablakain ködös világosság derengett át. Mikor Szerjozska átsuhant az egyik ablak világos négyszögén, azt hitte, hogy a sötét sarokból hirtelen kiugrik valaki, és nyakon csípi. De erőt vett félelmén, s néhány perc múlva már fent volt a padláson.

Egy darabig a padlásablak mellett ült, amelyen át most semmit sem látott. Azért ült csak oda, hogy kifújja magát.

Azután kitapogatta a szögeket, amelyek az ablakrámát tartották, és csendesen kiemelte az ablakot. Kívülről friss levegő áradt feléje, de a padláson még fülledt volt a levegő. A homályban ülve lassan-lassan megkülönböztette, mi történik az utcán. Gépkocsik zakatolását hallotta, és látta az autólámpák suhanó, letompított fényét. Verhnyeduvannaja felől szakadatlanul hallatszott a csapatok menetelése, még éjszaka is. Lámpáik végigvillogtak a sötétben az országúton. Néhány autó teljes fényben száguldott tova, s mikor eltűnt a domb mögött, a lámpák sugara fényszóróként csapott fel az égbe. Beledöfött az éjszakai ég sötétjébe, alulról világítva meg a sztyepp egy-egy foltját vagy a liget lombjainak alsó, fehér erezetét.

A tröszt főbejárata előtt éjszakai katonaélet zsivajgott. Autók, motorkerékpárok érkeztek … Tisztek, katonák jöttek-mentek, fegyverük, sarkantyújuk pengett, és durva, idegen beszéd pattogott mindenütt. A tröszt ablakait elsötétítették.

Szerjozska olyan elszánt volt, és annyira csak egyetlen cél lebegett előtte, hogy az előre nem látott akadály – tudniillik, hogy az ablakok sötétek voltak – semmit sem változtatott elhatározásán. Így ült feszült figyelemmel legalább két óra hosszat a padlásablak mellett. A városra már csend borult. Elült a tröszt előtti forgalom is, de odabent még nem aludtak. Szerjozska jól látta az ablakra ragasztott fekete papír résein kiszivárgó fényt. Most az első emelet többi ablaka hirtelen elsötétedett, valaki kinyitotta előbb az egyik, aztán a másik ablakot, és ott állt láthatatlanul a szobában, az ablak mögött. Szerjozska határozottan érezte, hogy ott áll. Aztán néhány földszinti szobában is kialudt a fény, és ott is kinyitották az ablakokat.

– Wer is da? – kérdezte az első emeletről egy parancsoláshoz szokott hang, és Szerjozska homályosan megkülönböztetett egy alakot, mely kihajolt az ablakból. – Ki van ott? – kérdezte újra az előbbi hang.

– Mayer hadnagy, Herr Oberst – válaszolt lentről egy fiatal hang.

– Nem ajánlom, hogy a földszinten nyitva tartsák az ablakot – mondta a fenti hang.

– Szörnyen fülledt a levegő, Herr Oberst. De ha ön megtiltja …

– Nem, legkevésbé sem akarom, hogy maguk ott párolt marhahússá változzanak. Sie brauchen nicht zum Schmorbraten werden – mondta nevetve a fenti parancsoló hang.

Szerjozska egy szót sem értett, és dobogó szívvel hallgatta a német beszédet.

Az ablakok elsötétedtek, a redőnyöket felhúzták, és sorra kinyíltak az ablakszárnyak. Itt-ott beszélgetés hallatszott, valaki fütyörészett. Olykor gyufa gyúlt fel, a láng egy pillanatra rávilágított az arcra, cigarettára, az ujjakra, aztán a cigaretta égő vége soká imbolygott ide-oda a sötét szobában.

– Micsoda rengeteg ország, se vége, se hossza. Da ist ja kein Ende abzusehen – mondta valaki az ablak mögött. Alighanem társához beszélt, aki a szoba mélyén tartózkodott.

A németek pihenőre tértek. Az épület és környéke elcsendesedett. Csak Verhnyeduvannaja felől zakatoltak állandóan az autók, lámpáik fénye éles körökkel szaggatta az éjszakai eget.

Szerjozska szíve a torkában dobogott. Úgy érezte, mintha az egész padlás visszhangozná. A levegő valóban nagyon fülledt volt. Szerjozsáról csurgott a veríték.

A tröszt épülete – kitárt ablakaival, álomba merülten – ködösen rajzolódott ki előtte. Látta az ablakok sötét négyszögeit. Igen, most! … Néhány próbamozdulatot tett karjával, hogy kiszámítsa a szükséges lendületet, és lehetőleg pontosan célozzon.

Ahogy idejött, rögtön kivette zsebéből és inge alól a gyújtópalackokat. Ott álltak mellette sorban. Egyet felvett, keményen megfogta a nyakát, még egyszer utoljára felmérte a távolságot, aztán a földszinti nyitott ablakba hajította. Vakító fénynyelv csapott az égbe, mely egyszerre pirosra festette az egész ablakot és a tröszt és az iskola közötti kis utcarészt, ugyanabban a pillanatban lezuhanó ablaküvegek csörömpölése, majd gyöngébb robbanás hallatszott, mely összetört villanylámpa pukkanásához hasonlított. Az ablakon tűz tört ki. Most Szerjozska a második gyújtópalackot is behajította az ablakba. Lángra lobbant, és erős dörejjel robbant fel. A tűz már veszettül dúlt a szobában, égtek az ablakrámák, a lángnyelvek mohón rohantak felfelé a falon, majdnem elérték az első emeletet. Valaki kétségbeesetten ordított, aztán nyöszörgött a szobában, az épületet üvöltés verte fel. Szerjozska a harmadik palackot most a szemben levő első emeleti ablakba hajította.

Hallotta, amikor összetört. Lángja bevilágította az egész padlást. Szerjozska akkor már elugrott az ablaktól, és a vészkijárat felé rohant. Egy másodperc alatt lent volt a sötét lépcsőn, nem keresgélte a benyomott ablakú osztálytermet, hanem berohant a legközelebbi szobába – úgy rémlett, a tanáriba -, feltépte az ablakot, leugrott a parkba, és meghajolva, leszegett fejjel eltűnt a fák sűrűjében.

Attól a pillanattól, hogy elhajította a harmadik palackot, Szerjozska öntudatlanul, gépiesen menekült. Akkor tért magához, mikor már a parkban rohant. Nem emlékezett vissza, hogyan került a padlásablaktól a park fái közé, de azzal tisztában volt, hogy le kell vágódnia a földre, feküdni, feküdni mozdulatlanul és hallgatózni.

Hallotta, hogy valahol nem messze egérke kapirgál a fűben. Arról a helyről, ahol feküdt, nem látta a lángokat, de az utca felől ordítozás és rohanás zaja hallatszott. Felugrott, továbbrohant, elérte a park végét, a kiaknázott bánya salakdombját.

Attól tartott, hogy a németek körülzárják a parkot, innen azonban már biztosan talál kiutat.

Már jól látta a hatalmas, égig terjedő tűzfényt, piros világa ide a távoli, öreg salakdombhoz is elért, és izzó rőtre festette a fák tetejét. Szerjozska érezte, hogy szíve egyre nagyobb lesz, és szárnyra kel. Egész teste remegett, és alig tudta hangos kacagását visszatartani.

– Megkaptad! Setzen Sie sich! Sprechen Sie deutsch? Habén Sie etwas! … – hajtogatta leírhatatlan gyönyörűséggel ezt a pár német mondatot, mely a német nyelvórákról maradt emlékezetében.

A tűzfény egyre terjedt, teljesen befestette a park felett az eget, és egészen idáig elhallatszott a központi városrészben dúló fejvesztettség lármája. Továbbállni! Szerjozska szeretett volna ott teremni a kertben, ahol ma meglátta azt a kislányt, akit – hiszen már tudja is – Valja Borénak hívnak.

Zajtalanul kúszott tovább a sötétben, elért a „Fás” mögé, átmászott a hátsó kerítésen, s már azon volt, hogy a kertajtón kimenjen az utcára, mikor a kerítés mögött csomóba verődött emberek elfojtott suttogására lett figyelmes. A lakosok éltek az alkalommal, hogy a németek még nem szállták meg a „Fás”-t, és felbátorodva kijöttek nézni a tüzet. Szerjozska megkerülte a házat, zajtalanul átugrott a kerítésen, és a kapuhoz lépett. Egy csoport nő állt ott, a tűzvész arcukba világított. Megismerte Valját.

– Mi ég ott? – kérdezte, csak hogy észrevegyék.

– Valahol a Szadovaján ég … De lehet, hogy az iskola – mondta egy asszony izgatottan.

– A tröszt ég – mondta éles, kemény, sőt némileg kihívó hangon Valja. – Mama, én megyek aludni – mondta, úgy tett, mintha ásítana, és bement a kertkapun.

Szerjozska oda akart lépni hozzá, de hallotta, hogy cipősarka már a tornáclépcsőn kopog. Aztán bezárult mögötte az ajtó.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

18.

A különböző fegyvernemekhez tartozó német katonák és tisztek az est folyamán elözönlötték az egész várost. Csak a „Sanghaj” meg a „Kis Sanghaj”, azaz a horhos vályogviskókkal beépített része, valamint a távolabb eső „Galambos” és „Fás”, ahol Valja Borc lakott, maradt mentes tőlük egyelőre.

A város utcáiról eltűnt a helyi lakosság … Az utcákon a szürke egyenruhák, a hasonló színű, ezüstsasos nyári és egyéb tányérsapkák tömege hullámzott. Szürke ruhák árasztották el az udvarokat, veteményeskerteket, ott álltak a házak ajtajában, a fészerekben, a hombárok és raktárak előtt.

Oszmuhinék és Zemnuhovék utcáját szinte elsőnek foglalta el a teherautón érkező gyalogság. Az utca elég széles volt ahhoz, hogy elhelyezzék a teherautókat, de a német katonák attól félve, hogy magukra vonják a szovjet repülők figyelmét, tisztjeik parancsára nem hagyták az utcán az autókat, hanem sorra ledöntötték a kerítéseket, és a gépeket az udvarokon, a házak és gazdasági épületek mögött bújtatták el.

Egy magas és hosszú teherautó, melyről már leugráltak a katonák, motorja harsogása közben odahátrált óriási műgumi kerekeivel Oszmuhinék kis kertjének kerítéséhez. A kerítés recsegett. Az autó benzinszaggal és bőgéssel töltötte meg a levegőt, végiggázolt a virágágyakon, berontott Oszmuhinék udvarába, és megállt a fal mellett.

Egy fekete képű, pödrött bajuszú, hetyke kis őrvezető, akinek fekete üstöke sűrű gyapotként egész a szemöldökéig benőtt, bakancsa orrával kirúgta előbb a veranda-, aztán az előszobaajtót, és többedmagával berontott Oszmuhinék lakásába.

Jelizaveta Alekszejevna és Luszja teljesen egyforma, furcsa, merev tartásban ültek Vologya ágya mellett. Vologya állig betakarózva feküdt. Izgatott volt, de mindenáron igyekezett izgalmát elrejteni, s komoran meresztette maga elé keskeny, barna szemét. Amikor a németek becsörtettek az előszobába, és a küszöbön feltűnt az őrvezető és a többi katona izzadtságtól csatakos ábrázata, Jelizaveta Alekszejevna hirtelen felállt, arca a rá annyira jellemző elszánt, határozott kifejezést öltött, és kiment a németekhez.

– Natyon karasó – mondta az őrvezető, és jókedvűen, kissé szemtelen nyíltsággal, de barátságosan nézett Jelizaveta Alekszejevnára. – Itt fognak lakni a mi katonáink … csak két-három éjszakára. Nur zwei oder drei Nächte. Natyon karasó.

A katonák ott álltak a háta mögött, és komolyan tekintettek Jelizaveta Alekszejevnára, aki benyitott a szobába, melyben Luszjával lakott. Úgy határozott, hogy ha a németek ott fognak lakni, akkor átköltöznek Vologya szobájába, hogy együtt legyenek valamennyien. De az őrvezető nem ment be a szobába, még csak be se kukkantott, a nyitott ajtón át Luszját nézte, aki mereven, mozdulatlanul ült Vologya ágya mellett.

– Ó! – kiáltott fel Luszjára mosolyogva az őrvezető és tisztelgett. – A fivére? – és kedélyesen Vologya felé bökött fekete ujjával. – Sebesült?

– Nem – mondta Luszja, és elpirult -, beteg.

– Ez itt beszél németül! – mondta nevetve az őrvezető, és társaihoz fordult, akik továbbra is mosolytalanul álltak az előszobában. – Maguk le akarják tagadni, hogy a fivér vöröskatona vagy partizán és hogy sebesült, de ha kell, mi ezt mindig meg tudjuk majd állapítani – mondta az őrvezető és mosolygott, fekete szeme csillogott, ahogy Luszjára nézett.

– Dehogy, dehogy, hiszen még iskolás, és mindössze tizenhét éves, és műtét után van – mondta Luszja felindultan.

– Ne féljen, mi nem bántjuk a fivérét – és az őrvezető megint rámosolygott Luszjára, ismét tisztelgett, és csak aztán nézett abba a szobába, melyet Jelizaveta Alekszejevna mutatott neki. – Natyon karasó! Ez az ajtó hova megy? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevnát, és nem várva válaszát, kinyitotta a konyhára nyíló ajtót. – Nagyszerű! Azonnal befűteni! Csirke vagy tyúk? Tojáska, tojáska! – és barátságos, ostoba őszinteséggel elnevette magát.

Bámulatos volt, hogy éppen azt mondta, ami a németeket gúnyoló anekdoták formájában szájról szájra járt a háború óta, melyet hallani lehetett szemtanúktól, olvasni laptudósításokban és karikatúrák alatt. Éppen ezt mondta.

– Friedrich, te törődj az ebéddel! – és a katonákkal együtt belépett abba a szobába, melyet Jelizaveta Alekszejevna mutatott neki. A ház egyszerre megtelt nevetéssel és beszéddel.

– Mama, érted? Tojást akarnak, és hogy fűtsük be a kemencét – mondta Luszja suttogva.

Jelizaveta Alekszejevna továbbra is szótlanul állt az előszobában.

– Megértetted, mama? Talán hozzak be fát?

– Mindent megértettem – mondta az anyja, mit sem változtatva modorán, valahogy nagyon is nyugodtan.

Egy idősebb, erős állkapcsú német katona kiment a szobából. Arcán sebforradás húzódott végig, sapkájától a szemöldökéig.

– Te vagy az a Friedrich? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevna nyugodtan.

– Friedrich? Én vagyok Friedrich – mondta mogorván a katona.

– Gyerünk … majd segítesz fát hozni! … Tojást magam adok.

– Mi? – kérdezte értetlenül a német.

De az asszony intett, és kiment a verandára. A katona követte.

– Igen – mondta Vologya, és nem nézett Luszjára. – Csukd be az ajtót.

Luszja betette az ajtót, azt hitte, hogy Vologya mondani akar valamit.

De amikor visszament az ágyhoz, a fiú behunyt szemmel feküdt és hallgatott. Az ajtóban kopogtatás nélkül újra feltűnt az őrvezető, derékig meztelenül, nagyon szőrösen, feketén, kezében szappantartó, vállán törülköző.

– Hol a mosdójuk? – kérdezte.

– Nekünk nincs mosdónk, mi az udvaron egymásra öntjük a vizet – mondta Luszja.

– Micsoda barbárság! – az őrvezető jókedvűen nézte Luszját, szétterpesztette vastag talpú bakancsba szorított lábát. – Hogy hívják magát?

– Ludmillának.

– Hogy?

– Ludmilla.

– Nem értem … Lud-Lud …

– Ludmilla.

– Oh, Luise – mondta elégedetten. – Maga tud németül, és korsóból vagy üvegből mosakszik – mondta undorodva. – Natyon rossz!

Luszja hallgatott.

– És télen? – kiáltotta az őrvezető. – Ha-ha … barbárság! … Hát csak öntsön vizet a kezemre, ha már így van.

Luszja felállt, hogy az ajtó felé menjen, de a német útjába állt. Szétterpesztett lábbal, feketén, szőrösen, mosolyogva állt a helyén, és szemtelenül egyenesen Luszjára nézett.

Luszja megállt az ajtónál, lehajtotta fejét és elpirult.

– Ha-ha!… – az őrvezető pár pillanatig állt, aztán helyet adott neki.

Luszja kiment a tornácra.

Vologya, aki megértette, miről beszéltek, lehunyt szemmel feküdt, és egész testében érezte szíve dobogását. Ha nem volna beteg, Luszja helyett maga öntene vizet a németeknek. Szégyellte magát, mert megalázó helyzetbe sodorta magát és családját. Zakatoló szívvel feküdt a helyén, de behunyta szemét, hogy ne is lássa tehetetlenségét.

Hallotta, hogy kopognak megint súlyos, patkós bakancsaikkal a ki-be járó német katonák. Anyja éles hangon mondott valamit odakint a tornácon, azután papucsait csoszogtatva bement a konyhába, onnan ismét a tornácra. Luszja nesztelenül belépett a szobába, és betette maga után az ajtót – mert az anyja helyettesítette.

– Vologya, micsoda szörnyűség! – mondta gyors suttogással Luszja. – A kerítést végig ledöntötték! A virágokat mind-mind letiporták, a többi udvar is tele van katonákkal! Az ingükből rázzák a tetűt, és éppen a mi tornácunk előtt, anyaszült meztelenül, vederrel öntik magukra a hideg vizet. Már émelygett a gyomrom.

Vologya lehunyt szemmel feküdt és hallgatott.

Az udvar felől kotkodácsolás hallatszott.

– Friedrich öli a tyúkjainkat – mondta Luszja váratlanul, gúnyos hangon.

Az őrvezető prüszkölve és különféle idétlen hangokat bocsátva ki szájából – alighanem járás közben törülközött -, a szobájába ment, ahonnan egy darabig kihallatszott jókedvű, egészséges hangja. Jelizaveta Alekszejevna valamit felelt neki.

Néhány perc múlva az anya visszatért Vologya szobájába, magával hozta a lepedőbe kötött ágyneműt, és letette a sarokba.

A konyhában sütöttek-főztek, a sült szaga a csukott ajtón át is beszivárgott. A lakás átjáró házzá változott. Minden pillanatban jöttek-mentek. A konyhából, udvarról, az őrvezető szobájából német szó, nevetés, röhej áradt szét.

Luszja, akinek jó nyelvérzéke volt, az iskola elvégzése után egész éven át, mióta tartott a háború, németet, franciát és angolt tanult. Arról álmodott, hogy a moszkvai Idegen Nyelvek Főiskolájára iratkozik be, hogy aztán diplomáciai pályára lépjen. Luszja akaratlanul kihallgatta a katonák beszélgetését, melyet esetről esetre vaskos kifejezések és tréfák fűszereztek. Sok mindent megértett belőlük.

– Nini, Adam pajtás! Adjisten, Adam, mid van?

– Ukrán szalonna. Társulni akarok veletek.

– Kitűnő! Konyakod van? Nincs? Hol der Teufel*, iszunk majd orosz vodkát.

* Ördögbe veled! *

– Azt mondják, hogy az utca végén, valami öregembernél méz van.

– Odaküldöm Hanschent. Élni kell az alkalommal. Az ördög tudja, meddig maradunk itt, és mi vár ránk holnap.

– Mi várhat ránk holnap? A Don és a Kubany. De lehet, hogy a Volga. Biztosítlak, ott se élünk majd rosszabbul.

– Itt legalább még élünk …

– Törje ki a nyavalya ezt az átkozott szénvidéket! Szél, por, sár, és mindenki farkasszemekkel néz rád.

– Ugyan, hol néztek gyöngéden rád? És miért hiszed, hogy szerencsét hozol nekik? Ha-ha …

Valaki belépett az előszobába, és kappanhangon elkiáltotta:

– Heil Hitler!

– Tyű, a fene enné meg, ez Peter Fenbong! Heil Hitler! Ah, verdammt nochmal!** …

** Az átkozott! **

… Fekete egyenruhában még nem volt szerencsénk hozzád. Mutasd magad! … Ide nézzetek, gyerekek! Peter Fenbong! Képzeljétek, a határ óta nem láttuk egymást.

– Azt kell feltételeznem, hogy vágyódtok utánam – válaszolta kissé gúnyosan a kappanhang.

– Peter Fenbong! Beszélj! Mi szél hozott erre?

– Helyesebben, mondd, hova kerültünk? Ide vezényeltek, az isten háta mögé.

– És miféle jelvény az a melleden?

– Századparancsnok vagyok.

– Ohó! Szóval ezért híztál meg. Az SS-csapatokban, úgy látszik, jobban etetik az embereket.

– Viszont, alighanem ott is ruhástól alszik, és nem mosakodik. Érezni a szagáról.

– Tanácsolom, sose tréfálj úgy, hogy aztán később megbánjad – szólalt meg a kappanhang.

– Bocsáss meg, édes Peter, hiszen régi pajtások vagyunk! Nem igaz? Mi lesz a katonával, ha még tréfálni sem szabad? Hogy jöttél ide?

– Lakást keresek.

– Te keresel lakást, te? A legjobb lakás mindig a tietek.

– Elfoglaltuk a kórházat. Óriási épület, de nekem lakásra, saját lakásra van szükségem.

– Mi itt heten lakunk.

– Látom … Wie die Heringe.*

* Akár a heringek *

– Igen, neked most jól megy. Azért ne feledkezz el a régi cimboráidról. Látogass meg, amíg itt vagyunk.

A kappanhangú valamit kaffogott válaszul, mire valamennyien elnevették magukat. Aztán nehézkesen kopogva patkós bakancsával, kiment.

– Fura alak ez a Peter Fenbong!

– Fura? Karriert csinált, és igaza van.

– De láttad már csak egyszer is akár meztelenül vagy legalább alsóingben? Sohasem mosakszik.

– Azt gyanítom, pattanásos a teste, szégyelli megmutatni … Friedrich, mi lesz?

– Babérlevél kéne – mondta Friedrich komoran.

– Azt hiszed, hogy már vége felé jár a dolog, és már most meg akarod fonni magadnak a győztes babérkoszorúját?

– Dehogy van vége, hiszen az egész világgal verekszünk – mondta még komorabban Friedrich.

Jelizaveta Alekszejevna egyik kezére támasztva arcát, az ablaknál ült és elgondolkozott. Az ablak az alkonypírban fürdő puszta térre nézett. Túlsó szélén, rézsút szemben a házukkal, két kőépület állott – a nagyobbik a Vorosilov Iskola, a kisebbik a gyerekkórház. Az iskolát is, a kórházat is evakuálták, az épületek üresek voltak.

– Luszja, nézd csak, mi az ott! – mondta hirtelen Jelizaveta Alekszejevna, és odanyomta fejét az ablaküveghez.

Luszja az ablakhoz szaladt. A két kőépület melletti poros úton emberek hosszú sora mozgott. Luszja eleinte fel nem tudta fogni ésszel, miféle emberek. Sötét köpönyegbe burkolt, fedetlen fejű férfiak, asszonyok vánszorogtak az úton, némelyek mankókon vonszolták magukat, mások is alig-alig mozogva, betegeket vagy sebesülteket vittek hordágyon. Fehér fejkendős, fehér köpenyes nők, polgári ruhás férfiak és asszonyok nehéz batyukkal hátukon mentek a sorban nagyon lassan. Az iszonyú menet abból a városrészből jött, melyet az ablakból nem lehetett látni. Az emberek a gyerekkórház főbejárata köré torlódtak. A főbejárat előtt fehér köpenyes nő igyekezett kinyitni a kaput.

– Ezek a városi kórház betegei. Egyszerűen kizavarták őket- mondta Luszja – Hallottad? Érted? – és Luszja hátrafordult fivéréhez.

– Igen, hallottam, kérdeztem is magamtól, mi van a betegekkel. Hisz én magam is ott feküdtem. Ott sebesültek is voltak! – szólt Vologya, és hangja remegett a felindulástól.

Luszja és Jelizaveta Alekszejevna egy darabig figyelték a betegek átköltözését, és időről időre suttogva közölték Vologyával, amit láttak, míg figyelmüket magára nem vonta a német katonák zajongása. Az őrvezető szobájában, a hangok után ítélve, legalább tíz-tizenkét ember gyűlt össze. Egyik elment, jött helyette másik. Hét óra felé az evéshez fogtak, s már egészen sötét volt, de még mindig ettek és ettek, a konyhában pedig még egyre sült valami. Az őrvezető szobájából poharak koccintása, felköszöntés, hahota hallatszott be. A beszélgetés hol elcsitult, hol felélénkült, amikor új fogást hoztak be. Egyre részegebb, összefüggéstelenebb lett a hangjuk.

A háziak szobája fülledt volt, a konyhából forró ételgőz áradt be, de mégsem nyitották ki az ablakot. Sötétben ültek, hallgatólagos megállapodással nem gyújtották meg a lámpát.

Leborult a sötét júliusi éjszaka, és ők egyre ültek, meg se vetették ágyaikat, mert nem akartak lefeküdni. Az ablakon túl, a puszta téren már semmit sem tudtak megkülönböztetni, csak a tér jobb oldalán levő hosszú dombtető sötétlett ki a világosabb háttérből két kiszögellő épületével, melyek egyike a kerületi végrehajtó bizottság, a másik a „veszett földesúr” háza volt.

Az őrvezető szobájában nótára gyújtottak. De nem úgy, ahogy részeg emberek, hanem ahogy részeg németek szoktak. Teljesen egyhangú, mégis lármás danolás volt ez. Szörnyű erőlködéssel sziszegtek, hörögtek, igyekeztek egyszerre mély hangon és hangosan énekelni. Aztán újra koccintottak, ittak, ettek, s amíg ettek, minden csendes volt.

Most egyszerre nehéz bakancsok kopogtak az előszobában, a háziak ajtajának tartottak, és itt megálltak. Az, aki jött, pár pillanatig hallgatózott az ajtó előtt.

Aztán erősen kopogtak … Jelizaveta Alekszejevna úgy tett, mintha már lefeküdt volna, hogy be ne nyissanak. A kopogás megismétlődött. Néhány pillanat múlva ökölcsapás érte az ajtót, s ahogy kinyílt, egy fekete fej jelent meg.

– Ki van ott? – kérdezte az őrvezető oroszul. – Gazdasszony!

Jelizaveta Alekszejevna felállt az asztal mellől, és az ajtóhoz ment:

– Mi kell? – kérdezte halkan.

– Én és az én katonáim kérjük magát, falatozzanak kicsit velünk … Te és Luszja. Egészen keveset – magyarázta. – És a fiú is egyen … Neki is adhat egy keveset.

– Mi már ettünk. Nem kívánunk többet – mondta Jelizaveta Alekszejevna.

– Hol van Luise? – kérdezte az őrvezető, aki nem értette meg, mit mondott az asszony. A német az orrát szívta, böfögött, csak úgy áradt belőle a pálinkagőz. – Luise, látom magát – és szélesen elmosolyodott. – Én és az én katonáim meghívjuk magukat, egyenek velünk. Inni is lehet, ha nincs ellenükre.

– A fivérem rosszul van, nem hagyhatom magára – mondta Luszja.

– Talán az asztalt kell leszedni? Gyerünk, segítek, gyerünk – és Jelizaveta Alekszejevna bátran kézen fogva az őrvezetőt, kiment vele az előszobába, és betette maga után az ajtót.

A konyhát, előszobát és szobát, ahol a tivornya folyt, sárgás-kék gőz töltötte be, amely könnyet facsart az ember szeméből. Körös-körül bádogbögrékben sztearin vagy valamilyen fehér zsiradék égett sárga, remegő fénnyel. Ezek a bögrék ott álltak a konyhaasztalon, ablakdeszkán, az előszobafogason és a német katonákkal zsúfolt szobában is. Ide jött Jelizaveta Alekszejevna az őrvezetővel.

A németek körülülték az asztalt, melyet odatoltak az ágyhoz. Ágyon, székeken, zsámolyokon ültek, a sebhelyes mogorva Friedrich egy tuskón kuporgott, amin rendszerint fát aprítottak. Néhány üveg pálinka állt az asztalon, számos üres üveg már eldőlve hevert az asztalon, alatta és az ablakdeszkán. Az asztal piszkos tányérokkal, edényekkel, bárány- és csirkecsontokkal, kenyérdarabokkal volt tele.

A németek kigombolt, piszkos alsóingben ültek. Izzadt és szőrös kezük könyökig zsíros volt.

– Friedrich! – ordította az őrvezető. – Mit ülsz? Nem tudod, hogy kell viselkedned, ha szép lány mamájával állsz szemben! – most még szélesebben és szemtelenebbül nevetett, mint amikor józan volt. A többi is vele együtt.

Jelizaveta Alekszejevna megértette, hogy rajta nevetnek, és sokkal rosszabbat gyanított, mint amit az őrvezető valóban mondott, de szótlanul takarította le az asztalról az ételmaradékos és piszkos edényt. Szótlanul, sápadtan, elszántan.

– Hol van Luise, hol a lánya? Igyon velünk – szólalt meg most egy fiatal, vörös képű, részeg katona, és bizonytalan mozdulattal üveg után nyúlt, tiszta bögrét keresve. Tiszta edényt nem talált, hát a magáéba töltött. – Hívja ide! Német katonák kérik. Azt mondják róla, hogy ért németül. Tanítson minket orosz dalokra …

Kitárta kezét, mellyel az üveget tartotta, és szörnyen felfújva arcát, mély hangon rákezdett:

Wolga, Wolga, Mutter Wolga,Wolga,
Wolga, Russlands Fluss …*

* Volga, Volga, édesanyánk, Volga, Volga, orosz folyó… *

Felállva énekelt, az üveggel vezényelt, s a pálinka a katonákra, az asztalra és az ágyra loccsant. A fekete képű őrvezető röhögött, maga is énekelni kezdett, aztán szörnyűséges mély hangon valamennyien belevágtak.

– Igen, elérjük a Volgát! – kiáltott egy izzadt szemöldökű, nagyon kövér német, aki azon volt, hogy túlordítsa az éneklőket: – Volga, Volga, német folyó! Deutschlands Fluss! Így kell énekelni! – és hogy megerősítse kijelentését, de magamagát is, úgy vágta az asztalba villáját, hogy azonnal meggörbült a vasa.

Úgy belemerültek a nótázásba, hogy egyikük se vette észre, amikor Jelizaveta Alekszejevna kivitte a piszkos edényt a konyhába. El akarta mosni a tányérokat, de a forró vízzel teli teáskannát nem találta a tűzhelyen. „Igaz – gondolta -, ezek nem isznak teát.”

Friedrich konyharuhával a kezében vesződött a tűzhely körül, lehúzta a lángról a serpenyőt, melyben zsíros bárányhús sistergett, és kiment.

„Biztosan a Szlonovék bárányát vágták le” – állapította meg Jelizaveta Alekszejevna, és odafigyelt a zagyva, monoton, részeg hangokra, melyek németül próbálták énekelni az ősi Volga-dalt. De mint minden, ami körülötte zajlott, ez is teljesen közömbösen hagyta. Mert az emberi érzéseknek és cselekedeteknek az a mércéje, melyet ő és gyermekei eddig maguk elé állítottak, ebben az új, most kezdődő életben teljesen használhatatlanná vált. Nemcsak külsőleg, de belsőleg is benne éltek már az új világban, melyben a többi emberhez való viszonyuk annyira eltért a megszokottól, hogy voltaképpen kigondolt világnak látszott. Úgy érezte, csak fel kell nyitnia a szemét, és ez az új világ nyomban szertefoszlik.

Jelizaveta Alekszejevna zajtalanul belépett Vologyához és Luszjához. A gyerekek suttogva beszélgettek, és elhallgattak, amikor anyjuk benyitott.

– Talán jobb lenne megvetni az ágyat és lefeküdni. Nem volna jobb, ha aludnál? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevna.

– Félek lefeküdni – mondta Luszja halkan.

– Ha fel mer költeni téged ez a kutya – mondta Vologya hirtelen felemelkedve és halotthalványan -, ha csak megpróbálja, akkor megölöm, igen, igen, megölöm, és aztán jöjjön, aminek jönnie kell! – ismételte sápadtan, hihetetlen soványan, két karjára emelkedve. Szeme villogott a félhomályban.

Megint kopogtak, és az ajtó csendesen felnyílt. Egyik kezében bádoglámpáját tartva, mely reszkető fényt szórt kerek fekete arcára, az őrvezető jelent meg nadrágba gyűrt ingben a küszöbön. Néhány pillanatig kinyújtott nyakkal nézte az ágyban ülő Vologyát és a zsámolyon kuporgó Luszját.

– Luise – mondta ünnepélyesen az őrvezető -, nem jó, hogy megveti a katonát, aki mindennap, minden órában az életével játszik. Mi semmi rosszat nem csinálunk magának. A német katona – nemes szívű ember, mondhatnám lovag. Kérjük, jöjjön társaságunkba, csak ezt, és semmi mást …

– Takarodj! – kiáltotta Vologya, és gyűlölettel meredt a németre.

– Ó, derék gyerek vagy, de sajnos, a betegség levert a lábadról! – mondta az őrvezető barátságosan. A szoba félhomályában nem láthatta Vologya arcát, és nem is érthette, mit mondott.

Nem tudni, mi történt volna a következő pillanatban, ha Jelizaveta Alekszejevna gyorsan oda nem megy a fiához. Átölelte, melléhez szorította a fiút, és lenyomta fejét a párnára.

– Hallgass, hallgass – súgta száraz, égő ajakkal az anya.

– A Führer katonái várják a válaszát, Luise! – szólt ünnepélyes hangon a részeg őrvezető, aki alsóingben, szőrös, kitárt, fekete mellel, tántorogva állt az ajtóban, kezében tartva a világító bádogcsészét.

Luszja sápadtan ült, és nem tudta, mit válaszoljon.

– Jó, nagyon jó! Gut! – mondta éles hangon Jelizaveta Alekszejevna, gyorsan odament az őrvezetőhöz és bólintott. – Luszja azonnal jön, érted? Verstehen? Átöltözködik, és magukhoz megy – és kezével mutatta, hogy öltözködik.

– Mama … – kezdte Luszja remegő hangon.

– Hallgass, ha isten végleg el nem vette az eszed – mondta Jelizaveta Alekszejevna, aztán megint bólintott, és kikísérte az őrvezetőt.

Az őrvezető kiment. A szobából hajkurászás, röhej, poharak csengése hallatszott. A németek újra belefogtak, és lelkesedéssel, változatlanul, egyforma mély hangon fújták:

Wolga, Wolga, Mutter Wolga …

Jelizaveta Alekszejevna odasietett a szekrényhez, és kinyitotta.

– Bújj be, idezárlak, hallod? – mondta suttogva.

– De aztán …

– Azt mondjuk majd, hogy kimentéi az udvarra …

Luszja bemászott a szekrénybe, anyja rázárta az ajtót, és a kulcsot a szekrény tetejére tette.

A németek iszonyúan énekeltek. Már késő éjszaka volt, az ablakon túl minden sötét. Nem lehetett megkülönböztetni az iskola vagy a gyermekkórház épületét, a hosszú dombtetőt, a kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” házát. Csak lent, az ajtórésen szökött be hosszú, vékony fénysáv a szobába. „Te jó isten, ez mind valóság?” – töprengett Jelizaveta Alekszejevna.

A németek abbahagyták az éneklést. Valamilyen részeg és tréfás vita támadt köztük. Mintha valamennyien az őrvezetőre vetették volna magukat, az meg a rettenthetetlen vitéz katona rekedt, víg röhejével verte vissza a támadásukat.

És bádogméccsel a kezében, egyszerre csak megint megjelent az ajtóban.

– Luise?

– Kiment az udvarra … oda, az udvarra – és Jelizaveta Alekszejevna kifelé mutatott.

Az őrvezető maga elé tartotta mécsesét, és kitántorgott a veranda felé. Bakancsa kopogott. Hallható volt, ahogy nagy robajjal lebukdácsolt a lépcsőn. A katonák egy darabig még nevetve beszélgettek egymás között, aztán zajongva-topogva kiözönlöttek az előszobába, onnan a tornácra. Csend lett. A túlsó szobában valaki, nyilván Friedrich, edényekkel csörömpölt. A katonák ott vizeltek közvetlenül a tornác körül. Néhányan hangos, részeg lármával visszatértek a szobába. Az őrvezető még mindig nem volt sehol. Végre felbaktatott a lépcsőn, aztán a veranda előtt kopogott. A szoba ajtaja felpattant, és a konyhából kiáradó párás-gőzös világosság keretében megjelent az őrvezető, de már bádogmécses nélkül.

– Luise … – motyogta maga elé.

Jelizaveta Alekszejevna árnyékhoz hasonlóan odasuhant eléje.

– Hogyan? Nem találta meg? … Nem jött még vissza, nincs itt – mondta az asszony megfelelő fej- és kézmozdulattal kísérve szavait.

Az őrvezető részeg tekintettel mérte végig a szobát.

– U-u-u … – és hirtelen sértetten elbődült, zavaros, sötét szemét Jelizaveta Alekszejevnára meresztette. Ugyanabban a pillanatban ráejtette óriási, zsíros tenyerét Jelizaveta Alekszejevna arcára, és úgy összenyomta az ujjait, hogy majd kitolta az asszony szemét. Aztán ellökte, és tántorogva kiment a szobából. Jelizaveta Alekszejevna gyorsan bezárta utána az ajtót.

A részeg németek még sokáig veszkődtek, zajongtak a túlsó szobában, aztán elaludtak. A lámpát égve hagyták.

Jelizaveta Alekszejevna hallgatagon ült Vologyával szemben, aki még mindig nem aludt. Lelkűk fáradtsága leírhatatlan volt, de mégse jött álom a szemükre. Jelizaveta Alekszejevna egy darabig még várt, aztán kiszabadította Luszját.

– Majdnem megfulladtam. A hátam meg a hajam csupa víz- mondta Luszja felindultan. A kaland valahogy felbátorította. – Most halkan kinyitom az ablakot. Levegőt kell kapnom!

Az ágy felőli ablak zajtalanul kinyílt, és Luszja kihajolt az éjszakába. Az éjszaka párás volt, de a szoba fülledtsége és mindaz után, ami a házban történt, a térről beáradó levegő felüdítette őket. A város olyan csöndes volt, mintha eltűnt volna a föld színéről, s a ház, a bent alvó németekkel együtt, magában állna egy puszta közepén. A vasúti átjáró és a park felett hirtelen rikító lángcsóva világította meg az eget, fénybe borítva az egész teret, a dombot, az iskola és kórház épületét. Néhány pillanat múlva újabb tűzfelhő tört ki a sötétségből, úgyhogy rövid időre még a szoba is világos lett. Nyomában nem robbanás, hanem a levegő furcsa, zajtalan rázkódása volt érezhető, mint nagyon távoli robbanások sorozatos visszhangja, mely egymást követve gördül a levegőben. Aztán újra vaksötét lett.

– Mi ez? Mi történt? – kérdezte rémülten Jelizaveta Alekszejevna.

Vologya felült az ágyban.

Luszja összeszorult szívvel meredt a sötétségbe, arrafelé nézett, ahol az ég piroslott. Láthatatlan lángok lobogó visszfénye vöröslött hol jobban, hol gyöngébben a dombok felett, itt kitört a sötétségből, amott betakarta fekete szárnyával a kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” háza tetejét. Most ott, ahol a furcsa tűzijáték fészke volt, hatalmas lángnyelv csapott a magasba, úgyhogy az egész ég egyszerre bíborszínben úszott, és a város, az üres tér, a szoba olyan világos lett, hogy látni lehetett az arcokat és tárgyakat.

– Tűz! … – mondta érthetetlen diadallal Luszja. Megfordult, aztán megint belefúrta tekintetét az égig érő lángözön látványába.

– Zárd be az ablakot! – mondta ijedten Jelizaveta Alekszejevna.

– Úgyse látnak – mondta Luszja. Megborzongott, mintha hideg rázná.

Nem tudta, miféle tűz, és hogyan keletkezett. De volt ebben az ijesztő, óriási, viharzó és diadalmas tűzözönben valami, valami, ami lélekemelő. Luszja képtelen volt elszakadni a látványtól, nézte a tüzet, melynek visszfénye őrá is rávetődött.

A tűzfény bevilágította nemcsak a város központját, hanem széles körben ott ült a távolabbi házakon is. Az iskola és a gyermekkórház épületei nappali világosságban meredtek ki az éjből. A tér mögötti városrészek is láthatókká váltak, velük együtt az 1. számú bányához tartozó távoli házcsoportok is. A bíborszínben lángoló ég, a háztetőkön és dombokon megtörő tűzvész visszfénye ragyogó, fantasztikusan nagyszerű képet nyújtott.

Mintha az egész város felriadt volna. Bent a város központjában emberek rohantak fel-alá. Hangok, kiáltások hallatszottak a sötétből, teherautók motorjai bőgtek. Abban az utcában, ahol Oszmuhinék háza állott, körös-körül az udvarokon mindenütt felébredtek, nyüzsögtek a németek. A kutyák – akkor még nem lőtték agyon valamennyit – elfeledték nappal átélt félelmüket, és megugatták a tűzvészt. Csak a másik szobában levő németekhez nem szűrődtek be a hangok az előszobán keresztül; aludtak tovább.

Közel két óra hosszat dúlt a tűzvész, aztán lassan csöndesedni kezdett. A távolabbi városnegyedeket, a dombokat újra sűrű sötétség borította. Az utolsó felvillanó lángok néha még bevilágították hol a háztetőket, hol a domboldalt, hol a bánya salakdombját. A park felett azonban még sokáig piroslott az ég, egyszer világosabban, máskor halványabban. A kerületi végrehajtó bizottság és a „veszett földesúr” háza még egy darabig jól látható volt fent a dombon. Aztán homályba tűntek ezek is, és túl az ablakon, a puszta téren egyre vastagabb lett a sötétség.

Luszja mozdulatlanul ült az ablaknál, és izgatottan nézte a tüzet. Sem Jelizaveta Alekszejevna, sem Vologya nem aludt.

Luszjának úgy rémlett, mintha az ablaktól balra valami macska szaladt volna át a sötétben, és megkaparta volna a ház falát. Valaki odasompolygott az ablakhoz. Luszja ösztönszerűen visszahúzódott, és már-már be akarta csapni az ablakot, de mégsem tette, mert az a valaki suttogva nevén szólította:

– Luszja, Luszja …

A lány kővé dermedt.

– Ne félj, én vagyok Tyulenyin – suttogta a hang. És Szerjozska fedetlen feje felemelkedett az ablakpárkányhoz. – Nálatok vannak németek?

– Igen – suttogta Luszja ijedten, és örömmel nézte Szerjozska nevető, elszánt arcát. – És nálatok?

– Egyelőre nincsenek.

– Ki az? – kérdezte a félelemtől dermedten Jelizaveta Alekszejevna.

A távoli tűz visszfénye megvilágította Szerjozska arcát. Jelizaveta Alekszejevna és Vologya megismerték a fiút.

– Vologya hol van? – kérdezte Szerjozska, aki közben már felkúszott az ablakpárkányra.

– Itt vagyok.

– Ki maradt még itt?

– Tolja Orlov. Többről nem tudok, mert nem járhatok ki, vakbélgyulladásom van.

– Vityka Lukjancsenko és Ljubka Sevcova is itt vannak – mondta Szerjozska. – Találkoztam Sztyopka Szafonovval is, a Gorkij Iskolából …

– Hogy tudtál hozzánk jönni, éjszaka? – kérdezte Vologya.

– A tüzet néztem. A parkból néztem a tüzet, aztán a „Kis Sanghaj ”-on keresztül hazalógtam, és akkor lentről megláttam, hogy nálatok nyitva van az ablak.

– Mi égett?

– A tröszt.

– Ne mondd!

– Ott rendezkedett be a parancsnokságuk. Gatyában menekültek – mondta Szerjozska nevetve.

– Mit gondolsz, gyújtogatás? – kérdezte Vologya.

Szerjozska hallgatott, de szeme olyat villant a sötétben, minta macskáé.

– Magától nemigen gyullad ki – mondta, és csöndesen elnevette magát. – Mit gondolsz, hogyan fogsz élni? – kérdezte váratlanul Vologyát.

– Hát te?

– Mintha nem is tudnád!

– Hát én is úgy – bólintott megkönnyebbülten Vologya. – Nagyon örülök neked! Tudod, nagyon örülök …

– Én is – mondta kelletlenül Szerjozska, mert sehogy se tudta elviselni az ömlengéseket. – Komiszak a németek, akik nálatok laknak?

– Egész éjjel részegeskedtek. Felzabálták az összes tyúkot. Párszor bejöttek a szobába – felelte Vologya lekicsinylően, de egyben mintha büszkélkedett volna Szerjozska előtt azzal, hogy ő már a saját bőrén kitapasztalta, milyen a német. Csak azt nem mondta meg, hogy az őrvezető kikezdett a nővérével.

– Ez még semmi – mondta Szerjozska nyugodtan. – De a kórházat SS-ek szállták meg; vagy negyven sebesült maradt ott, mind kizavarták, elvitték a verhnyeduvannajai erdőbe, és géppisztolyokkal végeztek velük. Fjodor Fjodorovics, az orvos, amikor kirángatták a sebesülteket, nem állhatta meg és közbelépett. Öt még a folyosón lelőtték.

– Ó, a gazok!… Jaj jaj! Milyen jó ember volt – suttogta homlokát összeráncolva Vologya. – Hiszen én is nála feküdtem.

– Ilyen ember kevés van a világon – mondta Szerjozska.

– Mi lesz ebből, uramisten! – és Jelizaveta Alekszejevna mélyen felsóhajtott.

– Szaladok, mielőtt kivilágosodik – mondta Szerjozska. – Az összeköttetést fenntartjuk. – Luszjára nézett, és egy kézmozdulattal csibészesen hozzátette. – Auf Wiedersehen! … – tudta, hogy Luszja az Idegen Nyelvek Főiskolájáról álmodozik.

Fürge, ügyes kis teste belesiklott a sötétségbe, s a következő pillanatban már nyoma sem volt. Mintha a föld nyelte volna el.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!