Alekszandr Fagyejev
Első rész
17.
Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna még mindig a jázminbokrok mögött álltak, és nézték, mint kúsznak a vasúti töltés feljárójára az óriási, hosszú és magas teherautók, mint töltik meg robajukkal az utcát. Szürke, rövid kabátban, szürke, szennyes sapkában, poros, izzadt, szürke sorokban ültek bennük a nap barnította német katonák, lábuk közé helyezve puskájukat. A kutyák vad ugatással vetették magukat az autók elé, és ugráltak a vastag, vöröses utcaporban.
Az első autók, amelyeken tisztek ültek, már elérték Kosevojék kiskertjét, amikor az asszonyok háta mögött veszett csaholás tört ki, és a fekete, bozontos kutya, mint a gömbvillám, a napraforgók között kirohanva, átvetette magát az alacsony kerítésen. Farkasüvöltéshez hasonló vén, rekedt, mély ugatással ugrándozott az élen haladó autó körül.
Az asszonyok rémülten néztek egymásra. Mindketten valami szörnyűségre voltak elkészülve. De semmi különös nem történt. Az autó továbbment a park felé, és a Krasznodonugol Tröszt épülete előtt állt meg. A többi személyautó követte. Ezalatt a katonákkal megrakott teherautók már teljesen megtöltötték az utcát. A katonák leugráltak az autókról, megmozgatták kezüket, lábukat, és orosz fül számára szokatlan, lármás, durva beszéd közben szétszéledtek a házakban, kertekben, dörömböltek az ajtókon. A bozontos, fekete kutya zavartan megállt a kerítésnél, és bizonytalanul ugatta végig az egész utcát.
A tisztek a tröszt épülete előtt álltak, cigarettáztak; tisztiszolgák bőröndöket cipeltek be a házba. Egy kis termetű, pocakos tiszt intézte a kirakodást, akinek olyan magas volt a sapkája, hogy alatta a feje elvesztette minden jelentőségét. Egy természetellenesen hosszú lábú, fiatal tiszt mellett óriási termetű, nehézkes, lompos katona várakozott. A katona lábán vaskos bakancs, szürke sapkája félrecsapva ült kirívóan szalmaszín fején. A tiszt az óriás termetű katona kíséretében átsietett az utcán, és eltűnt abban a házban, ahol Procenko lakott. Néhány perc múlva kijöttek a házból, és gyorsan befordultak a szomszédos kerítés kapuján. Ebben a házban is a kerületi pártbizottság munkatársai laktak, akik azonban már néhány nappal előbb elutaztak a lakás gazdájával együtt. A tiszt, utána a katona visszatért, és Kosevojék ajtaja felé tartott.
Végre igazi ellenséggel állt szemben a fekete, lompos házőrző, egyenesen feléje tartott, és üvöltve vetette rá magát a fiatal tisztre. A tiszt megállt, szétterpesztette hosszú lábát, arca kisfiús kifejezést öltött, szitkozódott a foga között, aztán táskájából elővette revolverét, és belelőtt a kutyába. Az öreg állat lebukott, orrát a földbe verte, vonítva kúszott közelebb a tiszthez, aztán mozdulatlanul elnyúlt.
– Megölték a kutyát… Mi lesz itt? – kérdezte nagyanyó.
A tröszt előtt álló tisztek és katonák a lövés zajára felnéztek, de ahogy meglátták a lelőtt kutyát, tovább dolgoztak. Elszórt lövések dördültek hol itt, hol ott. A tiszt, akit a szalmahajú tisztiszolga követett, kinyitotta Kosevojék kerítésajtaját.
Vera nagyanyó szikármereven tartva mozdulatlan Dante-fejét, a tiszt elé ment, míg Jelena Nyikolajevna ottmaradt a bokornál, mindkét kezével világosszőke hajfonatát tartva.
A tiszt szétterpesztette hosszú lábait, megállt nagyanyó előtt, s bár nagyanyó se volt kis termetű, a tiszt hideg, fénytelen szemével mégis letekintett rá, és megkérdezte:
– Ki fogja nekem megmutatni az önök lakását?
Úgy mondta ezt, mintha kifogástalanul beszélne oroszul, és tekintetét nagyanyóról a jázminbokorban álló, felemelt karú Jelena Nyikolajevnára fordította, aztán megint nagyanyóra nézett.
– Mi lesz, Lena! Eredj már és mutasd meg – mondta nagyanyó zavart, rekedt hangon.
Jelena Nyikolajevna hajfonatait tartva, a virágágyak között a ház felé tartott.
A tiszt néhány percig csodálkozva követte tekintetével, aztán újra a nagyanyóra nézett.
– Nos? – mondta, és felhúzta világos szemöldökét, miközben fiatal ficsúrarca szeszélyesre vált.
Nagyanyó, szokatlan módon aprózva lépteit, majdnem szaladva ment a ház felé. A tiszt és a tisztiszolga követték.
Kosevojék lakása három szobából és konyhából állott. A konyha a nagyszobára nyílt, amelyet ebédlőnek használtak, és két ablakával a szomszédos Szadovaja utcára nézett. Itt állt Jelena Nyikolajevna ágya és egy dívány, amelyen Oleg szokott aludni. A balra fekvő szobában Nyikolaj Nyikolajevics lakott feleségével és kisgyermekével. Egy másik, jobbra nyíló ajtó nagyanyó parányi szobájába vezetett. Ennek a kis szobának közös fala volt a konyhával, a fal túloldalán állott a konyhakemence, amitől nagyanyó szobája, különösen nyáron, elviselhetetlenül forró volt. De mint minden falusi öregasszony, nagyanyó is szerette a meleget, és ha már nagyon tűrhetetlen volt a hőség, kinyitotta a kerti ablakot, mely alatt orgonabokrok susogtak.
A tiszt belépett a konyhába, átfutotta tekintetével, aztán, hogy bele ne üsse fejét az ajtókeretbe, lehajolva bement a szobába és körülnézett. Látszott, hogy tetszik neki. A szoba fehérre volt meszelve, csak úgy ragyogott a tisztaságtól, festett padlóján kemény fonatú, tiszta háziszőttes futószőnyegek, az asztalon hófehér terítő, ugyancsak kifogástalan tiszta takaró Jelena Nyikolajevna ágyán is, és a jól tömött párnákon és a kispárnán csipke. Az ablakdeszkákon cserepes virágok.
A tiszt újra lehajolt, és gyorsan bement Korosztyilovék szobájába. Jelena Nyikolajevna, aki maga se vette észre, mikor és hogyan tűzte meg hajtűvel a haját, ottmaradt az ebédlőben. Az ajtófélfához támaszkodott, és lehorgasztotta világosszőke fejét. Vera nagyanyó a német után ment.
Ez a valamivel kisebb szoba íróasztalával, takaros írókészletével az asztal mellett, az ajtófélfán függő vonalzóval, háromszöggel és körzővel, szintén megnyerte a tiszt tetszését.
– Schön – bólintott megelégedetten.
Most észrevette a kissé összegyűrt ágyat, melyen Jelena Nyikolajevna feküdt, amikor Marija Andrejevna hozzájuk jött. Gyorsan odalépett az ágyhoz, két ujjával kelletlenül felhajtotta a takarót, aztán a lepedőt, végül a derékaljat, és beszívta orrába az ágy levegőjét.
– Poloska nem? – kérdezte fintorogva nagyanyótól.
– Nem … Poloska nem – mondta nagyanyó, igyekezve ugyanolyan tört nyelven beszélni, hogy a német megértse, s közben sértődötten rázta meg fejét.
– Schön – mondta a német, és az ajtó alatt lehajtva fejét, visszatért az ebédlőbe.
Nagyanyó szobájába épp hogy benézett, és Jelena Nyikolajevna felé fordult.
– Itt fog lakni a generál, baron von Venzel – mondta. – Ezt a két szobát felszabadítani – az ebédlőre, valamint Korosztyilovék szobájára mutatott. – Maguknak meg lesz engedve itt lakni – és nagyanyó szobája felé intett. – Ami kell ezekből a szobákból, azonnal kivinni … Kivinni ezt, azt – mondta, és idegeskedve fogta meg újra két ujjal Jelena Nyikolajevna ágyán a hófehér takarót, lepedőt. – És azt a szobát szintén … Kitakarítani … gyorsan! – és Jelena Nyikolajevna mellett, aki ijedten adott utat neki, kiment a szobából.
– Poloska van-e, azt kérdezte? Ilyen ellenség! … Vén korodra ezt kell megérned, Vera nagyanyó! – mondta éles hangon az öregasszony. – Lena! Merevgörcsöt kaptál vagy mi? – szólt méltatlankodva. – Ki kell takarítani a szobákat annak a bárónak, folyjon ki a szeme! Kicsit szedd össze magad! Talán szerencse, hogy bárót raktak be hozzánk, lehet, hogy nem olyan átkozott, mint a többi.
Jelena Nyikolajevna szótlanul szedte össze az ágyneműt, és átvitte nagyanyó szobájába, ahonnan aztán nem is jött ki többé. Vera nagyanyó pedig kivitte az ágyneműt fia és menye szobájából, leszedte a falakról és az íróasztalról fia meg Oleg fényképeit, és a komódba tette („nehogy még megkérdezzék, kik ezek”), átvitte szobájába a maga és lánya fehérneműjét, ruháját („nehogy hozzányúljanak, a nyavalya törje ki őket”). Azért csak furdalta a kíváncsiság, nem tudott nyugodtan megmaradni. Kiment az udvarra.
A kertajtóban megint megjelent az óriási tisztiszolga szalmaszín feje, szeplős, húsos arca. Hosszú, széles bőröndöket cipelt két kezében. Egy másik katona fegyvereket hozott, három géppisztolyt, két „Mauser”-puskát, ezüsthüvelyű kardot. Két másik katona jött utána. Az egyik bőröndöt, a másik pedig egy kicsi, de súlyos rádiókészüléket cipelt. Rá se néztek Vera nagyanyóra, úgy mentek be a házba.
Ebben a pillanatban a kertajtóban megjelent maga a tábornok. Roppant sovány, nyurga ember, kecsegeorrú, fényes cipőben, melyen alig látszó porfátyol ült, nagyon magas, szemére húzott sapkában. Vén, ádámcsutkás, ráncos arca tiszta volt. A tábornok lassú léptekkel jött az udvarba, s a nyakigláb tiszt, három lépéssel mögötte, tiszteletteljesen és oldalt hajtott fejjel követte.
A tábornokon kifogástalan szürke seviot nadrág volt, vörös kettős sávval, a zubbonyán halvány aranygombok, vörös szélű fekete gallér, melyet arany pálmaág ékített. Égnek meredt fejjel, mely a halántéka körül már ősz volt, merev, hosszú nyakkal, lassan ment a ház felé, és szaggatottan mondott valamit. A tiszt hátul követte, és fejét oldalt konyítva, tiszteletteljesen leste minden szavát.
A tábornok megállt a kertben, és hosszú, málnaszín nyakán lassan forgatva fejét, körülnézett. Ez a mozdulat gúnárhoz tette hasonlóvá, annál is inkább, mert mélyen szemébe nyomott sapkájának ellenzője libacsőrszerűen ugrott elő. A tábornok körülnézett, de hideg arca kifejezéstelen maradt. Keskeny keze fejét, melyen szárazon fehérlettek az ujjak, félkörben járatta, és úgy látszik, azt jelezte, hogy „el mindennel”, ami körülötte látható, aztán morgott valamit. A tiszt még alázatosabban hajtotta le a fejét.
Nehéz parfümillattal árasztva el Vera nagyanyót, a tábornok egy pillanatig rámeresztette fakó, vizes, fáradt tekintetét, aztán bement a házba. Ő is behúzta fejét, nehogy beüsse az ajtófélfába. A hosszú lábú fiatal tiszt jelt adott a bejáratnál vigyázban álló katonáknak, hogy várjanak rá, majd bement a tábornok után. Vera nagyanyó az udvaron maradt.
Néhány perc múlva megjelent a tiszt, rövid parancsot adott a katonáknak, és ugyanolyan mozdulattal, mint a tábornok, félkörben járatta a kezét. A katonák „hátra arcot” csináltak, összecsapták csizmájuk sarkát, s libasorban kivonultak a kertből. A tiszt visszatért a házba.
A napraforgók egészen nyugat felé hajtották aranyló tányérjukat, s már hosszú árnyak feküdtek a virágágyakra. Túl a jázminbokrokon, az utcán hangos idegen beszéd és nevetés hallatszott, jobb felől, a vasútátjárónál motorok berregtek. Itt-ott puskalövések dördültek, utána kutyaugatás vagy ijedt kotkodácsolás.
A kertajtóban két katona jelent meg – Vera nagyanyó már ismerte őket -, a kezükben ácsbárddal. Nagyanyó még ki se találhatta, mit akarnak ezekkel a bárdokkal, amikor a két katona – egyik jobbról, másik balról – vágni kezdte a jázminbokrokat a kertajtónál.
– Mit csinálnak, az istenért, ez a jázminbokor is zavarja magukat? – szólt rájuk nagyanyó, és rátámadt a katonákra. – Hiszen ez virág, méghozzá szép virág! Vagy a szagát nem bírják? – kérdezte indulatosan, és hol az egyik, hol a másik katonához futott. Alig tudta megállni, hogy a hajukba ne kapjon.
A németek rá se hederítettek, hanem szótlanul, szuszogva vagdosták a bokrokat. Aztán egyik odaszólt valamit a társának, és mindketten elnevették magukat.
– Még nevetnek is – szólt nagyanyó megvetően.
Az egyik katona egyszerre kiegyenesedett, zubbonya ujjával letörölte izzadt homlokát, és mosolyogva mondta németül nagyanyónak:
– Felsőbb parancs. Katonai szempontból szükséges. Látja, mindenütt vágják a bokrokat – és bárdjával a szomszédos kertre mutatott.
Nagyanyó nem értette meg, mit mondott, de arrafelé nézett, és látta, hogy a szomszédban és tovább, a német mindenütt kivágja a fákat és bokrokat.
– Partisanen … Piff-puff! – igyekezett a német megértetni magát nagyanyóval, leguggolt, és vastag körmű, piszkos mutatóujjával megmutatta, hogy lőnek a partizánok.
Nagyanyó, akit egyszerre gyöngeség fogott el, legyintett a kezével, odébbállt, és leült a tornácon.
Most szakácssipkás katona tűnt fel a kertajtóban, fehér köpenye alól kikandikált szürke nadrágszéle és fatalpú, ormótlan bakancsa. Egyik kezében finom fonású, kerek kosarat cipelt, melyben konyhaedények csörömpöltek, a másikban hatalmas alumínium serpenyőt. Zsíros, szürke kabátban egy másik katona követte, aki egy maga elé tartott nagy edényben hozott valamit. Nagyanyó előtt elhaladva bementek a konyhába.
Váratlanul, mintha idegen világból tört volna elő, a házból muzsikaszó, ropogás, pisszegés, német beszéd, aztán megint recsegés, pisszegés és megint zene hallatszott ki az udvarra.
Végig az egész utcán mindenütt katonák irtották a kis kerteket, és jobbról-balról, az átjárótól le a sarkig, valósággal meztelenné vált az utca, amelyen német katonák sürögtek-forogtak, és motorkerékpárok rohantak fel-alá.
A szobából, nagyanyó háta mögött, egyszerre távoli, gyöngéd zene szivárgott. Valahol Krasznodontól messze, nagyon messze megszokott nyugalommal folyt az élet, mely szörnyű idegen volt mindattól, ami itt körös-körül lezajlott. Azok az emberek, akiknek ezt a muzsikát szánták, távol éltek a háborútól, az utcán nyüzsgő német katonáktól, akik a kis kerteket irtották, és távol voltak magától nagyanyótól is. Úgy lehet, ez az élet a katonák részére is távoli és idegen volt, mert egykedvűen vagdosták ki a bokrokat, fel se figyeltek, nem hallgatóztak, és egy árva hangjuk se volt a távoli muzsikára.
Kivágták az összes fákat és bokrokat, egészen Vera nagyanyó szobájának ablakáig, amelyben egyedül és szótlanul üldögélt Jelena Nyikolajevna. Aztán hozzáfogtak, hogy gyökerestől kivágják a napraforgókat is, melyek nyugatra fordították arany fejüket. Körös-körül egészen kopár lett minden, és a partizánoknak nem volt hová bújniok, hogy „piff-puffokat” csináljanak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
