Alekszandr Fagyejev
Első rész
12.
Elkeseredett harc után, mely a mezőgazdasági kísérleti földeken zajlott le, a németek július 17-én délután két órakor foglalták el Vorosilovgrádot. A túlerőben levő ellenség ezekben a harcokban megsemmisítette a déli arcvonal utóvéd csapatait. Az életben maradottak harcolva vonultak vissza a vasútvonal mentén, majdnem Verhnyeduvannaja állomásig, amíg az utolsó katona is el nem esett a donyeci földön.
Ekkorra mindenki, aki Krasznodonból és a közeli kerületekből el akart és el tudott menni, már elment vagy elutazott kelet felé. De a távolabb eső Belovodszk-kerületben, közlekedési eszköz híján, s mert nem ismerték a helyzetet, ottrekedt a krasznodoni Gorkij Iskola nyolcadik és kilencedik osztályos tanulóinak zöme. Mezőgazdasági munkán voltak a kerületben.
A kerületi közoktatási osztály Marija Andrejevna Borcot, az orosz irodalom tanárát bízta meg azzal, hogy kihozza a csoportot. Ez az energikus asszony a Donyec-medencében született. Jól ismerte a helyi viszonyokat, és személyesen is érdekelt volt a feladat sikeres megoldásában. A tanulók között volt Valja nevű lánya is.
Elég lett volna egyetlen teherautó, hogy a tanulókat elszállítsa, de Marija Andrejevna csak akkor kapta meg az utasítást, amikor már semminemű közlekedési eszközre nem lehetett szert tenni. Száz akadályon keresztül, több mint 24 órás utazás után végre meglelte a szovhozt, mely maga is útra készen állt. A nehéz út, a komszomolka lánya s a többi iskolás gyerek sorsán való aggodalom agyongyötörte Marija Andrejevnát. Felzokogott. A nyomasztó izgalom és a hála könnyei törtek ki belőle, amikor megtudta, hogy a szovhoz igazgatója – aki hihetetlen erőfeszítéssel minden lehető szállítóeszköz igénybevételével evakuálta gazdaságát, rekedten a szitkozódástól, kialvatlanul és több napos szakállal – utolsó teherautóját szó nélkül átengedte Marija Andrejevnának.
A súlyos harctéri helyzet akkor már eléggé ismert volt a Belovodszk-kerületben. De a tanulók, Marija Andrejevna megérkeztéig, az ifjúság gondtalanságával abban bíztak, hogy a felnőttek majd idejekorán gondoskodnak róluk. Hangos, egészséges jókedvük most is diadalmaskodott az általános hangulatban. Mint mindig, ha fiatalok a szép, szabad természetben találkoznak, romantikus, baráti kapcsolat szövődött köztük.
Marija Andrejevna nem akarta elhamarkodottan megriasztani a gyerekeket, és elhallgatta előttük a dolgok valódi állását. De igyekezetéből, amellyel minél gyorsabban haza akarta vinni őket, megértették, hogy valami nagyon komoly baj történhetett. A hangulat egyszeriben megromlott, mindenki az otthonára gondolt, és azon töprengett: mi lesz ezután?
Valja Borc kissé korán fejlett lány volt: erősen lebarnult, még gyerekes lábán és kezén finom pihék aranylottak, szemei sötétszürkék, de pillái feketék voltak, amitől tekintete kissé hideg jelleget kapott. Két aranyszőke varkocsa s erőteljes, piros üde ajka volt. Valja a szovhozban, munka közben jól összebarátkozott egyik iskolatársával, a kicsi, lenhajú, pisze orrú, szeplős, élénk – vagy ahogy mondják -, értelmes tekintetű Sztyopa Szafonovval.
Valja a kilencedik, Sztyopa a nyolcadik osztályba járt, ami rendes körülmények között akadályozta volna a barátságot, ha Valja lányokkal is barátkozott volna. De Valja nemigen barátkozott lányokkal. Az is zavarta volna barátságukat, ha a fiúk közül akad olyan, aki megtetszik neki. De ilyen nem akadt. Valja sokat olvasott, jól zongorázott, képzettségével kitűnt a többi lány közül. Jól tudta ezt, s megszokta, hogy fiúpajtásai is elismerjék. Sztyopa Szafonov nem azért felelt meg neki, mert ő megtetszett a fiúnak, hanem, mert érdekelte. A fiú valóban gondolkodó, mélylelkű gyerek volt, de ezt a tulajdonságát gyerekes dévajkodással álcázta. Hű pajtás volt és iszonyúan szószátyár. Valja viszont nem szeretett fecsegni, titkait a naplóján kívül senki másra nem bízta, hősi tettekről álmodott, s mint minden lány, repülő szeretett volna lenni. Eszményképét is nagy tettek emberének képzelte el. Sztyopa Szafonov fecsegése, tréfás mókázása mulattatta és szórakoztatta.
Első ízben akkor beszélgettek komolyan, amikor minden köntörfalazás nélkül megkérdezte Sztyopától, mit csinál majd, ha Krasznodon a németek kezébe kerül.
Sötétszürke, hűvös tekintetű szeme komolyan és kutatóan nézett a fiúra. A gondtalan Sztyopának pedig, akit főként az állat- és növénytan érdekelt, és arról ábrándozott, hogy nagy tudós lesz, még sose jutott eszébe, mihez is fog, ha egy nap ott teremnek a németek. Ezért habozás nélkül kijelentette, hogy adott esetben könyörtelen földalatti harcot folytat majd a németek ellen.
– Ez nemcsak amolyan fecsegés? Igaz ez? – kérdezte Valja hidegen.
– Miért lenne fecsegés? Persze hogy igaz! – válaszolta megint csak gondolkodás nélkül Sztyopa.
– Esküdj meg …
– Na, esküszöm … Persze hogy esküszöm! Hát mi mást tehetünk? Végeredményben komszomolisták vagyunk! – mondta a fiú. Csodálkozva felhúzta szemöldökét, és csak ezek után gondolkozott azon, voltaképpen mit is kérdeztek tőle.
– Hát te? – kérdezte kíváncsian.
Valja ajkával megközelítette a fiú fülét, és fenyegető suttogással mondta:
– Es-kü-szöm …
Aztán hirtelen odanyomta száját ugyanazon fülhöz, beleprüszkölt, mint egy csikó, hogy a fiú dobhártyája majdnem megrepedt, és kijelentette:
– Mindazonáltal szamár vagy, Sztyopa! Szamár és hólyag! – és ezzel elszaladt.
Éjszaka tették meg az utat. A gép előtt ott futott a sztyeppen a letakart autólámpa fénykorongja. Végtelen csillagos ég borult föléjük. Friss szelek csatangoltak a sztyepp fölött, érett gabona-, széna-, méz- és ürömillattal volt tele minden. A levegő sűrűn, melegen csapott arcukba. Nehéz volt elhinni, hogy otthon talán már németek várják őket.
A teherautó tele volt. gyerekkel. Más időben egész éjszaka énekeltek, kurjongattak, kacagtak, titokban csókolóztak volna; most riadtan, némán utaztak, csak időnként váltottak egy-egy szót félhangon. Kis bőröndjükön, hátizsákjukon egymáshoz kuporodva, helyenként nagyot zökkenő fejjel nemsokára mind elszenderedtek.
Valja és Sztyopa leghátul ültek az autóban. Ügyeletesek voltak. Sztyopa elszunyókált. Valja a hátizsákján ült, és maga elé, a sötét sztyeppbe nézett. Most, hogy senki sem látta, erőteljes, kissé kacér ajkait gyerekes szomorúan, durcásan szorította össze.
Nem vették fel a repülőiskolába. Pedig hányszor megkísérelte. Elutasították. A szamarak! Nem sikerült az élete. És mi vár most rá? Sztyopa – annak csak a szája jár. Persze, Valja kész a föld alatt is dolgozni, de hogy kell, mint kell ezt megcsinálni, ki vezeti majd a munkát? És mi lesz apjával? Valja apja zsidó volt. És mi lesz az iskolával? Mennyi erő buzog a szívében! Még arra sem ért rá, hogy beleszeressen valakibe, s máris mi lett az életéből? Határozottan nem sikerült az élete. Nem tud kiválni a többi közül, nem tud dicsőségre szert tenni, képtelen kivívni az emberek elismerését. A bánat könnyei égtek a szemében. De ezek azért mégis igaz könnyek voltak. Nem önző leányálmok, hanem egy erős egyéniség tiszta vágyai. Tizenhét éves volt mindössze …
Valami különös zajra figyelt fel, mintha egy ugró macska a körmeivel kapaszkodna bele a teherautó hátsó deszkafalába.
Hátrafordult, és szinte megrémült.
Egy fiú, de lehet, hogy alacsony termetű fiatalember, ellenzős sapkában, két kezével elkapta az autó hátsó deszkáját, és lábával kapálózva igyekezett a kocsiba bemászni, villámgyorsan mérlegelve az eléje táruló akadályokat.
Csenni akar? Mit is akar tulajdonképpen? Valja ösztönszerűen megmozdult, hogy lelökje a kocsiról, de gondolt egyet, és elhatározta, hogy felkelti Sztyopát.
A fiú vagy legény eközben rendkívül ügyes és gyors mozdulatokkal be is mászott a kocsiba. Már ott ült Valja mellett, ragyogó szemű kis arcát közelebb tolta a lányhoz, és ujját szájához emelve, hallgatásra kérte. A fiúnak nyilván fogalma sem volt, kivel van dolga. Még egy pillanat, és pórul jár, de akkor Valja meglátta az arcát. A magakorabeli fiú tarkóján rongyos sapka ült, rég nem mosdott, de hamisítatlan gyerekbátorságtól ragyogó arca s a sötétségben is villogó szeme volt … És ahogy ránézett, már döntött, és a fiú javára.
Valja nem mozdult, meg se szólalt. Azzal a szabad, hűvös kifejezéssel mérte végig a legénykét, mely minden alkalommal, ha nem volt egyedül, jellemezte arcát.
– Miféle autó ez? – kérdezte suttogva a fiú, és közelebb hajolt.
Most alaposabban megnézhette a fiút. Göndör, valószínűleg igen kemény szálú volt a haja, erős, rideg rajzú szája kissé előreállt, mintha dagadt lenne.
– Hát aztán? Vagy talán nem olyan autót bocsátottak rendelkezésedre, mint amilyenre számítottál? – kérdezte hidegen, szintén suttogva Valja.
A fiú mosolygott.
– Az én autómat most generálozzák … de úgy elfáradtam, hogy … – és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha azt akarná kifejezni: nekem már úgyis minden mindegy …
– Bocsánatot kérek, de a hálóhelyek mind foglaltak – mondta Valja.
– Hat napja nem durmoltam. Egy órát még elbírok valahogy – mondta a fiú barátságos őszinteséggel s anélkül, hogy a legcsekélyebb bántódást érezné.
Ugyanakkor gyorsan és alaposan megnézett mindent, ami a szeme elé került. Főleg az arcokat igyekezett meglátni a sötétben.
Az autó időnként nagyokat zökkent, és Valja meg a fiú kénytelenek voltak a gép oldalába fogódzkodni. Valja keze egy alkalommal odaért a fiúéhoz, de nyomban elkapta. A fiú akkor felemelte fejét, és figyelmesen nézett a lányra.
– Ki alszik itt? – kérdezte a fiú, és odahajolt Sztyopa fejéhez, mely ide-oda ringott a rohanó autóban. – Sztyopa Szafonov! – mondta, de most már nem suttogva, hanem ujjongó, teljes hanggal. – Most már azt is tudom, kié a gép! A Gorkij Iskoláé. A Belovodszk-kerületből jöttök?
– Honnan ismered Sztyopa Szafonovot?
– A domb alatt, a forrásnál ismerkedtünk meg.
Valja várta, hogy többet is mond, de a fiú egyebet nem szólt.
– Mit csináltatok a domb alatt, a forrásnál? – kérdezte.
– Békát fogtunk.
– Békát?
– Szóról szóra.
– Minek?
– Eleinte azt hittem, azért fogja, hogy harcsát horgásszon vele, de kiderült, hogy fel akarta boncolni! – és a fiú Sztyopa Szafonov különös kedvtelésén mulatva, hangosan elnevette magát.
– Aztán? – kérdezte a lány.
– Aztán rávettem, hogy menjünk harcsát fogni. Egy éjjel el is mentünk. Én kettőt fogtam, egy kicsit, félkilósat s egy másik egész rendeset. Sztyopa semmit se fogott.
– És aztán?
– Aztán addig beszéltem neki, amíg hajnalban megfürödtünk; szót fogadott, de egészen kék volt, amikor kimászott, és azt mondta: „Én úgy remegek, mint a kocsonya, és a fülem tele van hideg vízzel!” És prüszkölt … Na, megtanítottam, hogyan lehet gyorsan felmelegedni, és hogyan rázza ki a vizet a füléből.
– Hogyan?
– Egyik füledet bedugod, aztán fél lábon ugrálsz, és közben azt kiabálod: „Fülemből a vizet menten öntsd ki, Katyerina lelkém!” Aztán bedugod a másik füledet, és megint csak ezt kiáltod.
– Most már értem, miért barátkoztatok össze – mondta Valja, és a szemöldöke kissé megremegett.
A fiú azonban nem értette meg a szavaiban rejlő gúnyt, komollyá vált, és belemeredt a sötétségbe.
– Kissé elkéstetek – mondta.
– Igaz is …
– Mi?
– Azt hiszem, ma éjjel, legkésőbb holnap reggel Krasznodonban lesznek a németek.
– Hát aztán? – kérdezte Valja.
Ki akarta próbálni a fiút, vagy csak úgy tett, mintha nem félne a németektől – maga sem tudta, miért mondta ezt. A fiú rávetette merész tekintetét, aztán elfordult, és nem válaszolt.
Valján egyszerre ellenséges érzés vett erőt. Furcsa, de a fiú is megérezte, mert békülékenyen tette hozzá:
– Nincs hová lógni!
– Minek lógni? – viszonozta lekicsinylően a lány.
De a fiú semmiképp se akarta magára haragítani, és megint csak békítőén mondta:
– Igaz is …
Csak meg kellett volna neveznie magát, hogy kielégítse a lány kíváncsiságát, és a viszony nyomban jóra fordul. De vagy nem érte fel ésszel, vagy nem akarta megmondani a nevét.
Valja gőgösen hallgatott, a fiú el-elszundikált, de az autó minden zökkenésére vagy Valja szándékos vagy véletlen mozdulatára felkapta fejét.
A sötétből kezdtek lassan kiválni a krasznodoni házak körvonalai. A teherautó fékezett a park előtt, az első vasúti átjárónál. Az átjárót nem őrizték. A sorompó nyitva volt, lámpa nem égett. A gép átdöcögött a pályatesten, csikorogtak a fékek.
A fiú összekapta magát, kiskabátja alá nyúlt, mintha valamit keresett volna a csípője körül. Szakadt gimnasztyorkája piszkos volt.
– Itt leszállok … – mondotta. – Köszönöm a szívességedet.
Felemelkedett, és Valjának úgy rémlett, mintha kabátja és nadrágja tömött zsebeiben nehéz tárgyak rejtőznének.
– Nem akartam felkelteni Sztyopát – és újra Valjához közeledett nevető szemével. – Ha felébred, mondd meg neki: Szergej Tyulenyin kéri, hogy jöjjön el hozzá.
– Nem vagyok postahivatal, és nem vagyok telefonközpont – válaszolta Valja.
Szergej Tyulenyin arcán őszinte elkeseredés tükröződött. Annyira elkeseredett, hogy nem tudta, mit mondjon, és az ajka még jobban kidagadt. Aztán szó nélkül kiugrott a kocsiból, és eltűnt a sötétben.
Valja egyszerre elszomorodott, hogy így hirtelen megbántotta a fiút. És az volt a legkellemetlenebb, hogy azok után, amit mondott neki, tényleg nem közölhette a dolgokat Sztyopával, s így nem tehette jóvá helytelen viselkedését ezzel a bátor gyerekkel szemben, aki éppoly váratlanul tűnt el, mint ahogy ott termett. Visszaemlékezett merész, csillogó szemére, amely goromba megjegyzéseire elszomorodott, és szinte maga előtt látta vékony, kissé előreálló ajkát.
A város teljesen sötétbe merült. Sehol egyetlenegy ablakban, bányalejáraton, vasúti átjárón semmi fény! A hűvös levegőben még érzett a füstölgő bányák égő szenének maró szaga. Az utcán egy lelket sem lehetett látni, és különösen szokatlan volt, hogy a bányák körzetében és a vasúti sínek felől nem hallani a mindennapi munka megszokott zaját. Csak a kutyák ugattak.
Szerjozsa Tyulenyin puha macskaléptekkel sietett a vasúti pálya mentén, odaért a puszta térhez, melyen rendszerint a piacot tartották, és megkerülve a teret, elsiklott Li Fan-csi sötét, meggyfákkal szegélyezett vályogkunyhói mellett. Zajtalanul érte el apja kunyhóját, mely ott fehérlett a többi, ugyanolyan meszeletlen, egymás hegyére-hátára ragasztott szalmatetős agyagkunyhó között.
Csendesen kinyitotta a kertajtót, körülnézett, besurrant a kamrába, pár pillanat múlva ásóval tért vissza, és jól tájékozódva a sötét udvaron, már ott lapult a veteményeskertben, a sövénykerítés mellett feketéllő akácbokornál.
Két bokor között elég mély gödröt ásott. A föld laza volt. Kabát- és nadrágzsebéből néhány tojásgránátot kotort elő és két browning revolvert töltényestől. Gondosan elhelyezte őket a gödör fenekén. A gránátok és revolverek egyenként rongyba voltak csavarva, így is rakta le őket mind a gödörbe. Aztán beszórta és betakarta a fegyvereket földdel. A tetejét megszurkálta, meglazította, kezével egyenesre simította, hogy a földet felszárító reggeli nap eltüntesse a nyomokat. Végül kabátja szélével gondosan letisztította a lapátot, és visszament az udvarra. A lapátot helyére tette, és csöndesen kopogtatott a vályogkunyhó ajtaján.
Ott bent valamilyen tolózár csattant, és anyja – meg lehetett ismerni nehéz járásáról – meztelen lábbal csoszogva a földes padlón, a külső ajtóhoz jött.
– Ki az? – kérdezte álmos, felriasztott hangon.
– Nyisd ki – mondta csendesen a fiú.
– Úristen! – válaszolt halkan, felindultan az anyja. Hallatszott, hogy izgatottságában remegő keze nem találja a reteszt. Aztán kinyílt az ajtó.
Szerjozska átlépte a küszöböt, megérezte anyja álmos testének melegét, átölelte azt az édes vállat, és fejét anyja keblére szorította. Így álltak hallgatva, egymást átölelve néhány percig.
– Hol csavarogtál? Már azt hittük, evakuáltál, vagy megöltek. Mindenki visszajött már, csak te nem. Legalább megüzented volna valakivel, mi van veled – suttogta dörmögve az anyja.
Szerjozskát más serdülőkkel és asszonyokkal együtt néhány héttel ezelőtt Krasznodonból – mint a terület más kerületeiből is – a Vorosilovgrádhoz vezető utakon erődítési munkára küldték, lövészárkot ásni.
– Vorosilovgrádban maradtam – mondta közömbös hangon.
– Maradj már csendben … még felköltöd nagyapót – mondta anyja haragosan. Saját férjét, Szerjozsa apját nevezte nagyapónak. Tizenegy gyerekük s még Szerjozsával egykorú unokájuk is volt. – Majd ad neked.
Szerjozska elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, jól tudta, hogy apja már soha többé nem „ad neki”. Apját, egy öreg vájárt, az Almaznaja állomáson levő Annenszki-bányában valamikor majdnem agyonütötte egy szénnel megrakott csille, melynek elszakadt a lánca. A szívós öregember kiheverte a bajt, még sokat eldolgozgatott azután is mindenféle „föld feletti” munkán, az utolsó években azonban teljesen összetört. Alig tudott mozogni, és még akkor is, amikor ült, külön erre a célra összetákolt puha, bőrrel bevont mankófélével támasztotta alá a vállát, mert a csípője már nem tartotta a testét.
– Ennél valamit? – kérdezte az anyja.
– Szeretnék, de nincs erőm, és alig állok a lábamon az álmosságtól.
Szerjozska lábujjhegyen átosont a kis szobán, amelyben apja hortyogott, és beszaladt az úgynevezett „tisztaszobába”. Abban aludt Dasa nővére másféléves gyermekével – férje a harctéren volt – és legfiatalabb nővére, Nagya, akit nagyon szeretett.
Rajtuk kívül még Fenya nevű nővére élt gyerekeivel Krasznodonban, de külön lakott. Férje szintén a fronton. Gavrila Petrovics és Alekszandra Vasziljevna többi gyerekét az élet a világ minden tájára szórta szét.
Szerjozska benyitott a fülledt szobába, melyben nővérei aludtak, ledobálta ruháját, és egy szál alsónadrágban ledőlt a vetetlen ágy takarójára. Eszébe sem jutott, hogy egy hete nem mosakodott.
Anyja, meztelen lábával csoszogva a földes padlón, bejött a szobába, egyik kezével Szerjozsa kemény, göndör üstökét simogatta, a másikkal nagy darab frissen sült, jó szagú házikenyeret tartott a fiú szája elé. A fiú a kenyér után kapott, megcsókolta anyja kezét, és szörnyű kimerültsége ellenére mohón falni kezdte a csodálatos búzakenyeret.
Milyen különös volt az a lány ott a teherautón. Jellem! És a szeme! … De ő nem tetszik a lánynak, ez tény. Ha tudná ez a lány, mit élt át, mit tapasztalt ezekben a napokban! Csak lenne egy ember, egyetlenegy a világon, akinek elmondhatna mindent. Milyen jó is idehaza, milyen finom dolog heverni saját fekhelyén, ebben az öreg, meghitt szobában, testvérei között és az anyja sütötte illatos búzakenyeret majszolni! Azt hitte, ha ledől az ágyra, azonmód elalszik, és alszik, mint akit letaglóztak, legalább két nap, két éjszaka, de lehet-e aludni anélkül, hogy legalább valaki megtudja, mi minden történt vele? Ha például az a varkocsos kislány megtudhatná! Nem, nem, mégiscsak helyesen tette, hogy semmit se közölt vele. Az ördög tudja: kiféle, miféle? Nincs kizárva, hogy holnap maga elmondja Sztyopka Szafonovnak, és mellékesen azt is megtudja, ki ez a lány. De Sztyopkának eljár a szája. Nem! Ha szól is, csak Vityka Lukjancsenkónak szól a dologról, feltéve, hogy még nem utazott el… De minek reggelig várni, amikor tüstént elmondhat mindent, kivétel nélkül mindent Nagyának, a nővérének!
Szerjozsa zajtalanul leugrott, és ott termett nővére ágyánál. A kenyeret kezében szorongatta.
– Nagya … Nagya! … – suttogta, leült az ágyra, és ujjával megbökte Nagya vállát.
– Mi? … Mi az? – kérdezte a lány riadtan, még félálomban.
– Ssss! … – és piszkos, mosatlan ujját a lány szájára tette.
Nagya megismerte. Hirtelen felemelkedett, átölelte meztelen, forró karjával, és megcsókolta valahol a füle táján.
– Szerjozska … élsz … édes öcskös … élsz – suttogta boldogan. Szerjozska a sötétben nem vette ki Nagya vonásait, de tisztán maga elé képzelte ezt a boldogan mosolygó arcot, melyet halántéka táján kipirosított az álom.
– Nagya! Tizenharmadika óta nem feküdtem le, azóta reggeltől ma estig folyton harcoltam – mondta izgatottan a fiú, és majszolta a kenyeret a sötétben.
– Jaj, te! – kiáltotta suttogva Nagya, megérintve a fiú karját, és hálóingben, lábát törökösen maga alá rakva felült.
– A mieink mind elvesztek, én meg elmentem … Még akkor nem esett el mind, még volt vagy tizenöt ember, amikor az ezredes így szólt: „Eredj, minek pusztulj el te is! – ő már csupa seb volt. Arca, keze, lába háta mind bekötözve, mind véres. – Nekünk – mondta – úgyis el kell vesznünk, de miért pusztulnál el te is?” Erre elmentem … Most már, azt hiszem, egy sincs életben közülük.
– Jaj… – suttogta rémülten Nagya.
– Mielőtt elmentem, magamhoz vettem egy utászlapátot, összeszedtem a fedezékben a halottak fegyvereit, és elrejtettem. Ez Verhnyeduvannajánál történt, két domb van ott meg bal felől egy kis erdő, olyan hely, hogy könnyen rá lehet ismerni. Oda vittem a puskákat, kézigránátokat, revolvereket, töltényeket, behánytam földdel, aztán továbbálltam. Az ezredes megcsókolt és aszongya: „Emlékezz rá, hogy hívnak engem, Szomov a nevem, Szomov Nyikolaj Pavlovics! Egyszer – mondta amikor már a németek nem lesznek itt, vagy esetleg odakerülsz a mieinkhez, írd meg a gorkiji katonai ügyosztálynak, hogy értesítsék családomat és mindenkit, akit illet, miszerint … miszerint becsületesen estem el.” Én meg azt mondtam …
Szerjozska elhallgatott, és egy ideig visszatartva a lélegzetét, ette a nedves, sós kenyeret.
– Jaj!… – és Nagya felzokogott.
Igen, bizonyára nagyon sokat átélhetett az öccse. Nem is emlékszik rá, mikor sírt ez a vasgyúró, talán hét éves lehetett.
– Hogy kerültél hozzájuk? – kérdezte.
– Úgy kerültem hozzájuk – kezdte a fiú, aki hirtelen nekibuzdult, és felmászott a nővére ágyába -, hogy éppen készen lettünk az erődítési munkálatokkal, amikor megérkeztek a visszavonuló csapatok, és ott foglaltak állást. A mi krasznodoni gyerekeink hazamentek, én meg odalépek a századparancsnokhoz, egy főhadnagyhoz: „Kérem, főhadnagy elvtárs, vegyen létszámba engem!” Azt mondja: „Nem tehetem meg az ezredparancsnok nélkül.” Azt mondom: „Segítsen, főhadnagy elvtárs!” Kérlelni kezdem így-úgy, erre egy főtörzsőrmester odaáll mellém, beszél az érdekemben. A katonák meg nevetnek, de a főhadnagy – nem tágít; míg mi ott vitatkozunk, a német tüzérség belekezd, én meg a katonákkal, uzsgyi, be a fedezékbe! Estig nem engedtek el, sajnáltak, éjszaka meg rám parancsoltak, hogy menjek el. Kimásztam a fedezékből, de az árok földhányása mögé feküdtem, és ott maradtam. Reggel a németek támadni kezdtek, én visszamászok a fedezékbe, ott magamhoz vettem egy halott puskáját, és célzok, lövök, újra célzok, lövök, tüzelek, mint a többiek. Néhány napig tartott ez a história, egymás után vertük vissza a támadásokat, és attól fogva már senki sem kergetett el. Egyszer aztán megállt az ezredes, és így szólt: „Ha nem lennénk mi magunk is a halál fiai, be is vennénk az egységbe, de így – mondta – sajnálunk téged. Teneked élned kell még, élned … – aztán egyszerre elnevette magát: – Tudod, mit? Tekintsd magad partizánnak!” Így aztán velük vonultam vissza, egészen Verhnyeduvannajáig … Olyan közelről láttam a fritzeket, mint téged – folytatta Szerjozska mély, sziszegő suttogással. – Kettőt kikészítettem … Lehet, hogy többet is, de kettőt tulajdon szememmel láttam, mikor felbuktak – mondta, és félrehúzta vékony száját. – Most aztán megállás nélkül ölöm majd őket, ahogy csak meglátom a gazokat, emlékezz a szavamra …
Nagya tudta, hogy Szerjozska igazat beszél, nem kételkedett abban, hogy kettőt megölt, és hogy tovább is ölni fogja őket.
– Belepusztulsz – suttogta rémülettel.
– Jobb elpusztulni, mint a csizmájukat nyalni vagy csak úgy hiába rontani a levegőt.
– Jaj, mi lesz velünk! – mondta kétségbeesve Nagya, és újra maga elé képzelte, hogy mi vár rájuk holnap vagy még ezen az éjszakán. – Nálunk több, mint száz sebesült fekszik a kórházban. Orvos is maradt itt velük. Fjodor Fjodorovics. Csak ketten vagyunk mellettük, s folyton attól félünk, hogy a németek meggyilkolják őket! – szólt csendesen.
– Szét kell osztani őket a lakosság között. Hogyhogy nem gondoskodtak róluk? – kiáltotta felháborodva Szerjozska.
– A lakosság! Ki tudja, milyenek lettek most az emberek? Azt mondják, hogy itt, a „Sanghaj”-ban valami ismeretlen ember bújt el Ignat Fominéknál. Ki tudhatja, miféle lehet? A németek tették-e oda, hogy mindent előre kikémleljen? Fomin nem olyan, hogy tisztességes embert rejtegessen.
Ignat Fomin vájár volt, akit jó munkájáért nemegyszer jutalmaztak meg, s az újságban is megdicsérték. A harmincas évek elején bukkant fel Krasznodonban, amikor nagyon sok ismeretlen, messziről jött ember telepedett meg a Donyec-medencében. A „Sanghaj”-ban rendezkedett be. Különféle hírek keringtek erről a Fominról. Róla beszélt most Nagya.
Szerjozska ásított. Most, hogy már mindent elmesélt, és megette a kenyeret, újra otthon érezte magát. Álmos volt.
– Feküdj le, Nagya …
– Most már reggelig úgyse alszom el.
– Én pedig elalszom – mondta Szerjozska, és ledőlt az ágyára. Alig simult a vánkoshoz, amikor megint ott termett előtte a lány a teherautón. „Úgyis megtalállak” – mondta neki Szerjozsa és mosolygott. Aztán minden, ami körülötte és benne volt, sötétségbe merült.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!