Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Első rész

7.

A menekülők még egyre vonultak Krasznodonon át, és a város fölött még mindig gomolygott a nehéz porfelhő, mely piszkos feketés-vörös réteggel borította be az emberek ruháját, a virágokat, a lapuleveleket és a tök zöldjét.

A park mögötti vasúti síneken vonat zakatolt. A hosszú szerelvényre – mely bányáról bányára járt – felrakták a maradék felszerelést. A mozdony pöfögésén és a váltóőr sípolásán kívül a vasúti átjáró felől izgatott emberi szó hallatszott, ezernyi portaposó láb dobogott, gépek zörögtek, s a fapallót ágyúkerekek döngették – a csapatok egyre vonultak visszafelé. És hol ebben, hol abban az irányban mordult fel a távoli ágyúdörej, mintha a halmokon túl, a sztyepp végtelen messzeségén égig érő óriási hordókat görgetnének ide-oda.

A park bejáratába torkolló széles főutcán, a Krasznodonugol Tröszt emeletes kőháza előtt még ott állt egy teherautó, s az emberek: férfiak, asszonyok a kitárt ajtókon át most hurcolták ki és rakták fel a tröszt utolsó ingóságait.

Az emberek nyugodtan, szótlanul, nagy igyekezettel dolgoztak. Komor, gondterhes arcuk és a cipekedéstől elnehezült kezük izzadt, piszkos volt. Kissé oldalt, a tröszt ablakai alatt egy fiú és egy lány beszélgetett egymással oly gondtalanul és elmerülten, hogy nyilvánvalóan sem a teherautó, sem a sok verejtékes, poros ember, sem a körülöttük zajló sokféle esemény, nem volt olyan fontos számukra, mint amit beszélnek.

A lány rózsaszín blúzt, csupasz lábán sárga cipőt hordott. Telt formájú, szőke hajú teremtés volt, nyaka fehér, mint a márvány. Mandulavágású fekete szeme fel-felcsillant, s mivel kissé kancsított, finoman formált fejét magasra emelve, oldalról nézett a fiúra.

A fiatalember hosszú, nehézkes, nyakigláb figura volt. Kihajtott nyakú, kék orosz inget viselt, melyet a derekán vékony szíj szorított le; barna csíkos szürke nadrágján meg az inge ujján látszott, hogy mind a kettőt kinőtte. Mezítelen lábán tornacipőt hordott. Hosszú, szálas, sötét haja makrancoskodott; ha beszélt, hol a homlokába csapódott, hol a fülére esett, amiért is a fiú időnként egy-egy erélyes fej mozdulattal hátrarázta. Arca olyanféle sápadt arc volt, melyet sohasem barnít le a nap. Emellett észrevehetően szégyenlősnek tűnt. De arckifejezésében természetes humor lappangott s valami elfojtott, lobbanásra kész belső tűz, ami annyira nyugtalanította a lányt, hogy tekintetét nem vette le a fiú arcáról …

Nem törődtek vele, néznek-e rájuk. Pedig valaki figyelte őket.

Rézsút, az utca túlsó oldalán, a típusház kerítése előtt egy rozoga autó állott. A helyenként rozsdaszínűvé, másutt bádogfényűre vedlett öreg személyautó oly kopott volt, mintha bibliai teveként sikerült volna – festékmáza feláldozása árán – keresztülbújnia egy tű fokán. A fekete, régi szerkezetű, négy kerekén magasan ülő gépkocsi a szovjet autóipar elsőszülötte, divatjamúlt és kiöregedett „gazik” volt.

Igen, „gazik”! Egyike azoknak a járműveknek, melyek száz- és százezer kilométereket rohantak a Don és Kazahsztán sztyeppjein, Észak tundráin, és szinte zergeösvényeken törtek át a Kaukázus és a Pamír hegyláncain. Ezek hatoltak be az Altaj és Szihote-Aliny szakadékos őserdeibe, szolgáltak a nagy Dnyeperi Duzzasztómű, a Sztálingrádi Traktorgyár és Magnyitogorszk építkezéseinél, vitték el Csuhnovszkijt és társait egy messzi északi repülőtérre, hogy kiszabadítsák Nobile expedícióját, hóviharokon és jégtorlaszokon kúsztak át az amuri jég— úton Komszomolszk város első építőinek segítségére – egyszóval azoknak a „gazik”-oknak egyike, amelyek úgyszólván hátukon vitték diadalra az elő ötéves tervet, és teljesítve feladatukat, elöregedetten átengedték helyüket tökéletesebb autóknak, olyan gyárak szülötteinek, melyeket ők segítettek megteremteni.

A típusház előtt álló zárt autó „gazik-limuzin” volt. Belül, a hátsó ülés mellett hosszú, nehéz láda feküdt; oldalt a ládán és keresztben az ülésen két bőrönd, egyik a másikon; ezek fölött a tetőig – két szorosan megtömött hátizsák; rájuk támasztva két dobtáras géppisztoly és néhány tár. A szabad ülésen világosszőke, napbarnított, harminc év körüli, kemény vonású asszony ült; testhez álló útiruhája a sok naptól és esőtől kifakult. Annyi helye sem volt, hogy lábát kinyújthassa. Ezért felváltva keresztbe rakta, de még így is alig fért el a láda és a kocsiajtó közötti kis helyen.

Nyugtalanul tekingetett kifelé a kocsi ablakán – üveg már rég nem volt rajta és hol a típusház lépcsőjét, hol a szomszédban rakodó autókat figyelte. Látszott rajta, hogy vár valakit. Régóta várt, és kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy a rakodó emberek észreveszik az autót és benne őt. Szigorú arcán időnként nyugtalanság futott át. Majd odébb csúszva az ülésen, töprengve, figyelmesen nézte az ajtóhasadékon át a fiatalembert és a lányt, akik a tröszt ablakai alatt beszélgettek. Szigorú tekintete lassanként megenyhült, és maga sem vette észre, amikor szürke szemére, kemény rajzú szájára jóságos, de szomorú mosoly rajzolódott.

Harmincéves volt az asszony, és az a jóságos, egyben bánatos érzés, mely a fiú és lány láttán átfutott rajta, öntudatlanul azt fejezte ki, hogy ő már harmincéves, és többé nem lehet olyan, mint azok ott ketten.

A két fiatal, észre sem vette, hogy mi zajlik körülöttük a világban; szerelmet vallottak. Nem lehetett tovább halasztani, mert el kellett válniok. Szerelmüknek úgy adtak kifejezést, ahogy fiatal korban szokás – mindenről beszélgettek, csak szerelmükről nem.

– Úgy örülök, Vanyecska, hogy eljöttél, mintha mázsányi kő esett volna le a szívemről – mondta a lány ragyogó szemmel és azzal a kissé ferde fejtartással, ami a fiú számára mindennél kedvesebb volt a világon. – Már azt hittem, elutazunk anélkül, hogy láthatnálak.

– De ugye, megérted, hogy miért nem jöttem ezekben a napokban? – kérdezte a fiú tompa, rekedtes, mély hangon, és fölülről nézett a lányra rövidlátó szemével, amelyben, mint hamu alatt a parázs, lappangott a fellobbanni készülő belső tűz. – De én tudom, hogy te mindent, mindent megértesz. Már három nappal ezelőtt el kellett volna mennem. Mindent becsomagoltam, még díszbe is vágtam magam, mielőtt búcsúzni mentem volna hozzád – és egyszerre behívnak a kerületi Komszomol bizottságba. Éppen megérkezett az evakuációs rendelet, és minden a feje tetejére állt. Kellemetlen, hogy az osztálytársaim elmentek, én meg itt maradtam, de a gyerekek segítséget kérnek, és magam is látom, hogy erre milyen szükség van … Oleg ma felajánlott egy helyet a bricskájukban – tudod, milyen jó barátok vagyunk -, Kamenszkbe vittek volna, de restelltem elmenni.

– Tudod, mintha mázsányi kő esett volna le a szívemről – mondta a lány, és szakadatlanul nézte homályosan csillogó szemével a fiút.

– Bevallom, titokban én is örültem ennek, gondoltam, hogy még sokszor-sokszor láthatlak. Az ördögbe is … – mondta dörmögve, és nem tudta levenni tekintetét a lányról, kinek piruló arcáról, gömbölyű nyakáról és rózsaszín blúza alól kisütő testéből gyöngéd szeretet áradt feléje. – Képzeld csak el! A Vorosilov Iskola, a Gorkij Iskola, a Lenin Klub, a gyerekkórház – minden az én vállamon! Ezer szerencse, hogy jó segítségem akadt – Zsora Arutyunyanc. Emlékszel rá? A mi iskolánkból. Derék legény! Maga jelentkezett. Nem is emlékszem rá, mikor aludtunk utoljára. Éjjel-nappal folyton talpon; szekerek, autók, rakodás, takarmány, itt egy bolond autógumi pukkad ki, ott egy bricskát kell kovácshoz vinni. Szóval: kész őrület … Én persze tudtam, hogy te még nem utaztál el. Édesapámtól tudtam – mondta szégyenlős mosollyal. – Tegnap este, ahogy elballagok a házatok előtt, egyszerre elállt a szívverésem. Mi lenne, gondolom, ha bekopognék? – elnevette magát. – Aztán magam elé képzeltem apádat – nem, mondom magamban, tűrj még egy keveset, Vanya! …

– Tudod, mintha mázsányi súly … – szólt a lány.

De a fiú, a beszéd hevétől elragadtatva, nem engedte szóhoz jutni.

– Ma már elhatároztam, hogy fütyülök az egészre. Elutazik, gondolom magamban, és nem látom többé! És mit szólna hozzá? Kiderült, hogy a gyerekotthon a „Nyolcház”-ban, melyet a télen alapítottak árvák részére, még nem evakuált. Vezetőnője – a szomszédunk – egyenesen hozzám jön, és majdnem hogy sír: „Zemnuhov elvtárs, segítsen! Akár a Komszomol bizottság révén, de szerezzen járműveket!” Én azt feleltem: a Komszomol bizottság már elment, forduljon a közoktatási osztályhoz. De azt mondja: „Egész idő alatt összeköttetésben álltam a közoktatási osztállyal, meg is ígérték, hogy idejében elviszik a gyerekotthont. S ma reggel, ahogy megint odaszaladtam, kiderült, hogy még saját maguk részére sincs kocsijuk. Amíg aztán ide-oda futkostam, eltűnt a közoktatási osztály is …” „Hová tűnhetett, ha nincs közlekedési eszköze?” – kérdezem. „Nem tudom – mondja a vezetőnő valahogy elpárolgott …” A közoktatási osztály elpárolgott! – Vanya Zemnuhov elnevette magát, de olyan vígan, hogy engedetlen, hosszú haja a homlokára és fülére hullott, de nyomban rendbe hozta egy erélyes fejmozdulattal.

– Hát ilyen furcsa emberek vannak! – hahotázott. – Na, gondolom, kútba esett az egész terved, Vanya! Akkor látod Klavát, amikor a hátad közepét. És képzeld, Zsora Arutyunyanccal kezünkbe vettük a dolgot, öt szekeret szereztünk. Tudod, honnan? A katonáktól. A vezetőnő elbúcsúzott tőlünk, és egész eláztatott a hálakönnyeivel. Azt hiszed, ez minden? Ma azt mondom Zsorának: „Siess, szedd össze a holmidat, én is csomagolok! – aztán valahogy megértettem vele, hogy nekem még valami dolgom van. – Te – mondom -, gyere el értem szükség esetén, várj meg” szóval ilyen és hasonló dolgokkal beszéltem tele a fejét … Éppen hogy becsomagolom a hátizsákot, hát berohan hozzám, tudod ki? Hát Tolja Orlov! Akit úgy hívnak, hogy „Mennydörgés”.

– Mintha mázsányi súly esett volna le a szívemről – tört ki végre a fiú szóáradatából Klava elfojtott hangja, miközben a szeme szenvedélyes tűzben csillogott. – Úgy féltem, hogy már nem találsz meg, én meg csak nem mehetek hozzád – mondta, és hangja gyöngéd volt, mint a bársony.

– Miért nem? – kérdezte a fiú csodálkozva.

– Ugyan, hát nem érted meg? – válaszolt a lány zavartan. – Mit mondtam volna apának?

Valóban ez volt a legjelentősebb a beszélgetésükben: tudomására hozni a fiúnak, hogy az, ami egymáshoz fűzi őket, az nem valami közönséges kapcsolat, hanem – valami titkos dolog. Végeredményben köteles emlékeztetni rá a fiút, ha maga nem akar beszélni róla.

A fiú hallgatott, és úgy nézett a lányra, hogy Klava kerek arca és hófehér nyaka lassan rózsaszínű lett, mint a blúz!

– Nem, ne gondold, hogy apa nem szível téged – mondta Klava sietve, és hunyorgott kissé ferde vágású mandulaszemével már nemegyszer kijelentette: „Ez a Zemnuhov okos fiú …” És tudod-e – folytatta a lány ellenállhatatlan, bársonyos hangon ha akarnád, velünk jöhetnél?

Ez a váratlanul felmerült lehetőség, hogy együtt utazhat a szeretett leánnyal, eddig eszébe sem jutott. De a gondolat olyan csalogató volt, hogy zavarba jött. A lányra tekintett, ügyetlenül mosolygott, aztán arca hirtelen elkomolyodott, és szórakozottan nézett szét az utcán. Háttal állt a parknak, és a délnek húzódó utca egész távlata feltárult előtte. Fölötte forró verőfényben ömlött szét a nap, és az arcába sütött. Az utca valósággal beleveszett a messzeségbe, ott vonultak az emberek a második vasúti átjáró felé, és távoli kék halmok látszottak a sztyeppen; mögöttük ismeretlen tüzek mozdulatlan füstoszlopai. Mindebből semmit sem vett észre, mert rövidlátó volt. Csak az ágyúdörej visszhangját, a parkon túli mozdony füttyszavát és a pályaőr meghitt – gyerekkora óta ismert -, békés sípolását hallotta, mely frissen szállt a sztyepp felé.

– Klava, még a holmim sincs velem – mondta szomorúan, zavartan, és széttárta karjait, mintha meg akarná mutatni fejét, barna bozontos üstökével, kinőtt ujjú, agyonmosott ingét, kurta szárú, viselt, szürke nadrágját és meztelen lábára húzott tornacipőjét. – A szemüveget se hoztam magammal. Még téged sem látlak úgy, ahogy kellene – mondta borúsan tréfálkozva.

– Megkérjük apát, és odahajtunk a holmidért – szólt Klava csendes, de szenvedélyes hangon, és féloldalt nézett rá. Sőt olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná fogni a kezét, de mégse merte.

És mintha csak erre várna, a teherautó mögül hirtelen előbukkant Klava apja, sapkában, csizmában, szürke, viseltes kiskabátban. Valósággal fürdött a verejtékben. Két bőröndöt hurcolt magával, és helyet keresett neki. A teherautó már zsúfolásig meg volt rakva.

– Add ide őket, Kovaljov elvtárs, majd én szorítok helyet – mondta a ládák és zsákok tetején az egyik alkalmazott. Fél kezével az autó szélébe kapaszkodva, fél térdre ereszkedett, és egymás után felszedte a bőröndöket.

Ekkor odament Vanya Zemnuhov apja is. Körüljárta a teherautót. Csontos, inas, lebarnult karjában hatalmas batyut cipelt, úgy kötötték össze, mint a mosodában. Nyilván fehérnemű volt benne. Nagyon nehezére eshetett a batyu; kinyújtott két karján hozta, alig vonszolta meggörbült, csoszogó lábát. Megnyúlt, napégette, ráncos arca verejtékezett a megerőltetéstől. Ebből az arcból meredt elő kínosan szigorú tekintetű, egészségtelen fényű szeme.

Vanya apjának, Alekszandr Fjodorovics Zemnuhovnak, a tröszt portásának Kovaljov – Klava apja, a hivatal gazdasági vezetője – közvetlen felettese volt.

Kovaljov ama szép számmal található gazdasági vezetők közé tartozott, akik angyali nyugalommal viselik az osztályrészükül jutó sok emberi indulatot, szemrehányást és megvetést, ami néhány becstelen kollégájuk miatt reájuk zúdul. Ő is azoknak a gazdasági vezetőknek sorába került, akik az élet nehéz perceiben mutatják meg igazán, hogy milyen a jó gazdasági vezető.

Abban a pillanatban, amikor igazgatója elrendelte a tröszt Ingóságainak evakuálását, hozzáfogott a munkához. Rá sem hederített hivataltársai könyörgésére és panaszaira, figyelembe sem vette a különböző vezetők hirtelen jelentkező, hízelgő álbarátságát – olyanokét, akik rendes időben levegőnek nézték, nem becsülték. Mint mindig, most is nyugodtan, megfontoltan, nagy igyekezettel csomagolt és szállított el minden valamirevaló értéket. Ezen a reggelen kora hajnalban azt az utasítást kapta a tröszt evakuációs felelősétől, hogy egy percig se késlekedjék. Az iratoknak azt a részét, amelyet nem tud elszállítani, semmisítse meg, aztán haladéktalanul induljon kelet felé.

A parancs birtokában Kovaljov nagy nyugalommal és gyorsasággal indította útnak holmijával együtt – elsősorban magát a felelőst. Aztán ki tudja, honnan és hogyan, szállító eszközt kerített, felrakatta a tröszt maradék felszerelését. Lelkiismerete nem engedte, hogy másként tegyen. Leginkább attól félt, hogy ezen a tragikus napon is azzal vádolják meg, mint oly sokszor, hogy elsősorban a maga bőrét igyekszik menteni, éppen azért úgy határozott, hogy családjával az utolsó gépkocsin indul útnak. A kocsiról, minden eshetőségre készen, jó előre gondoskodott.

Az öreg Zemnuhov, Alekszandr Fjodorovics, a tröszt portása, mivel nagyon idős és beteg volt, nem mehetett el. Néhány nappal ezelőtt, mint minden itt maradt alkalmazott, ő is megkapta a kétheti felmondást és a végleges elszámolást. Ezzel véget ért a tröszttel való szolgálati viszonya. De ezeken a napokon és éjszakákon is – reumától meggyötört, csoszogó lábát vonszolva – segített Kovaljovnak csomagolni és elszállítani a tröszt javait, mert az öreg megszokta, hogy magáénak tekintse a tröszt vagyonát.

Alekszandr Fjodorovics régi donyeci bányász és kitűnő ács volt. A tambovi kormányzóságban született, és már fiatal legénykorában bányákba szegődött. A donyeci föld mélyén, a legszörnyűbb bányaomlások, csuszamlások elhárításánál nagy munkát végzett az ő kis ácsszekercéje, amely játszott, zengett a kezében, és hol itt, hol ott kipegett-kopogott, mint a mesebeli aranykakas. Ifjúkora óta örökös nyirkosságban dolgozott, és olyan kegyetlen reumát szerzett, hogy nyugdíjba kellett mennie. Beállt portásnak a tröszthöz, éppoly jó portás lett, mint amilyen kitűnő ács volt annak idején.

– Klavka, készülj, segíts anyádnak! – kiáltotta Kovaljov, és poros, dagadt, olajos kezével letörölte homlokáról az izzadságot.

– Vanya! – mondta egykedvűen, amikor meglátta Zemnuhovot. – Látod, mi van itt? – dühösen megrázta fejét, de kezével ugyanakkor a batyu után kapott, melyet Alekszandr Fjodorovics cipelt maga előtt, és segített feltenni az autóra. – Mondhatom, szép időket élünk – folytatta, és kifújta magát. – Hej, a gazemberek! – és arcát arrafelé fordította, ahol folytonos robajjal gurult végig a láthatáron az a rettenetes hordó. – Hát te nem utazol? Mi legyen vele, Alekszandr Fjodorovics?

Alekszandr Fjodorovics nem válaszolt. Nem tekintett a fiára, hanem egy újabb batyu után nézett. Féltette Vanyát, és haragudott, amiért nem ment el már néhány nappal előbb Szaratovba, a vorosilovgrádi jogi fakultás többi hallgatóival.

Amikor Klava meghallotta apja kérdését, szemével titkos jelet adott Vanyának, meg is érintette könyökét, és már éppen szólni akart apjának, mikor Vanya megelőzte.

– Nem – mondta én most nem mehetek! Kocsit kell szereznem Vologya Oszmuhin számára, akinek kivették a vakbelét, és most fekszik.

Klava apja füttyén tett egyet.

– Most aztán szerezhetsz! – mondta gúnyos keserűséggel.

– Itt van velem a barátom is, Zsora Arutyunyanc, akivel együtt dolgoztunk – mondta Vanya elfehéredett szájjal. – Szavunkat adtuk, hogy együtt megyünk gyalog, ha mindennel végeztünk.

Most már nem lehetett visszavonulni, Vanya Klavára nézett. A lány sötét szemét köd fátyolozta be.

– Hát így vagyunk! – mondta Kovaljov, mit sem törődve Vanyával, Zsora Arutyunyanccal és a megállapodásukkal. – Tehát a viszontlátásra! – Vanyához lépett, és miközben az ágyúdörejtől kissé megrázkódott, feléje nyújtotta széles, izzadt kezét.

– Kamenszknek vagy Lihaja felé mennek? – kérdezte Vanya nagyon mély hangon.

– Kamenszk felé? A németek rövidesen elfoglalják Kamenszket! – tört ki Kovaljov. – Lihajába, csakis Lihajába! Belokalitvenszkajába, a Donyecen keresztül. Ott megkereshetsz bennünket …

A fejük felett csöndes zörgést, nyikorgásfélét hallottak, aztán szemét hullott a nyakukba.

Feltekintettek. Az emeleten kinyílt a tröszt tervosztályának ablaka, és egy kövér, málnaszínű, kopasz fej hajolt ki rajta, arcáról és nyakáról csak úgy patakzott az izzadság, szinte attól lehetett tartani, hogy a következő pillanatban az emberek fejére szakad az a verejtéközön.

– Hát maga még nem utazott el, Sztacenko elvtárs? – kérdezte csodálkozva Kovaljov, aki ráismert a tervosztály főnökére.

– Nem. Válogatom az iratokat, nehogy valami fontos dolog a németek kezébe kerüljön – mondta mély hangon – s mint mindig, nagyon halkan és előzékenyen – Sztacenko.

– Maga burokban született, isten bizony! – kiáltotta Kovaljov. – Hiszen tíz perc múlva már elmentünk volna!

– Maguk csak menjenek, valahogy én is kikászolódom – mondta Sztacenko. – Mondd csak, Kovaljov, nem tudod, kinek a gépe áll ott?

Kovaljov, a lánya, Vanya Zemnuhov és a teherautón rakodó trösztalkalmazott mind egyszerre fordították fejüket a „gazik” felé.

A „gazik”-ban ülő asszony hirtelen másképp ült, és előrehajolt, hogy ne láthassák.

– Ő nem viszi el magát, Sztacenko elvtárs. Elég neki a maga holmija! – kiáltott fel hozzá Kovaljov.

Akárcsak Sztacenko, tudta, hogy ősz óta ebben a házban lakik Ivan Fjodorovics Procenko, a területi pártbizottság munkatársa. Idegen embereknél lakott itt egyedül, albérletben, felesége Vorosilovgrádban dolgozott.

– Nincs szükségem a kegyére – mondta Sztacenko, és az öreg borisszák vöröses, hunyorgó tekintetével Kovaljovra nézett.

Kovaljov most hirtelen zavarba jött, és odapislogott a teherautón rakosgató alkalmazottra – még valahogy félreérti Sztacenko szavait.

– Én, együgyű lélek, feltételezem, hogy ezek már réges-rég szedték az irhájukat, hát egyszerre csak látom, hogy itt áll egy személyautó. Gondolkozni kezdtem: ugyan kié lehet? – magyarázkodott szelíd, jóságos mosolyával Sztacenko.

Néhány percig nézték a „gazik”-ot.

– Tehát még nem ment el mindenki – mondta Kovaljov elkomorodva.

– Hej … Kovaljov, Kovaljov! – mondta Sztacenko elkeseredetten. – Ne akarj jobban pápáskodni a római pápánál – fejelte meg a közmondást, melyet Kovaljov egyáltalán nem ismert.

– Én, Sztacenko elvtárs, jelentéktelen ember vagyok – mondta Kovaljov rekedten. Kiegyenesedett, de nem az ablakba tekintett, hanem a teherkocsin levő alkalmazottra. – Én egyszerű ember vagyok, és nem értem a maga célzásait …

– Csak nem haragszol? Semmi sértőt nem mondtam … Szerencsés utat, Kovaljov! Szaratovig már aligha látjuk egymást! – szólt Sztacenko, és odafent becsapódott az ablak.

Kovaljov elkalandozó, Vanya pedig értelmetlen tekintettel bámult, egymást nézték. Aztán Kovaljov egyszerre úgy elpirult, mintha valaki megbántotta volna.

– Klava, készülj! – kiáltotta, és a teherautót megkerülve a tröszt épületébe ment.

Kovaljov valóban megsértődött, de nem maga miatt. Az bántotta, hogy ez az ember, aki nem olyan egyszerű, közönséges dolgozó, mint ő, Kovaljov – akinek a dolgokban való tájékozatlansága miatt oka lett volna elégedetlenkedni ez az ember, aki a vezetők között forgolódott, egy tálból cseresznyézett velük, s nemegyszer elárasztotta őket hízelgéseivel, most, amikor már nem védekezhetnek, elítéli a vezetőket.

A „gazik”-ban ülő asszonyt nyugtalanította, hogy magára vonta az emberek figyelmét, elpirult, és haragosan nézett a típusház kapujára.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!