Alekszandr Fagyejev
Első rész
8.
Ivan Fjodorovics és két társa az egyik zárt udvarra nyíló szobában ültek. Kitárták az ablakokat, hogy a léghuzat kivigye az elégetett okmányok füstjét. Üresség tátongott a szobában, akárcsak az egész házban, amelyet a házigazdáék már pár napja hagytak itt. Szomorúan, barátságtalanul kongott az elhagyott ház, az élő lélek híján már nem otthon volt többé, csak holt, üres burok. A bútorok összevissza, rendetlenül álltak. Ivan Fjodorovics és társai nem az asztalnál, hanem a szoba közepére lökött székeken ültek. Az előttük álló feladatokról tárgyaltak, és megbeszélték egymással titkos találkahelyeiket.
Ivan Fjodorovicsnak azonnal indulnia kellett a partizántáborba, ahová titkára néhány órával ezelőtt már előrement. Ivan Fjodorovicsnak mint a területi földalatti mozgalom egyik vezetőjének a Mityakinszk mögötti erdőben táborozó osztagnál kellett tartózkodnia, Vorosilovgrád- és Rosztov-terület határán. Két elvtársa itt maradt Krasznodonban; vérbeli donyeci bányászok, mindketten részt vettek a polgárháborúban, harcoltak az akkori német megszállók és Gyenyikin bandái ellen.
Filipp Petrovics Lutyikov maradt itt a földalatti kerületi pártbizottság titkáraként. Kissé idősebb volt társánál, már meghaladta az ötvenet. Sűrű hajába, halántékán és fent az üstökén már csíkokat vert az őszülés szabálytalan ezüstje. Ezüst fújta be rövidre nyírt, tüskés bajszát is. Látszott, hogy valamikor erős ember lehetett, de az évek során egészségtelenül elhízott. Arca megduzzadt, amitől eredetileg is erőteljes állkapcsa még súlyosabbnak látszott. Sokat adott külsejére még a mostani körülmények között is, és rendes, jól szabott fekete öltönye szorosan rásimult testes alakjára. Tiszta, fehér ingének gallérjában kifogástalanul megkötött nyakkendő sötétlett.
Öreg szakmunkás volt, a Munka Hőse, aki még a népgazdaság helyreállításának első éveiben kitűnt mint a termeléshez értő ember. Kezdetben egészen kis, aztán egyre nagyobb üzemek igazgatója lett. Már vagy tizenöt éve dolgozott Krasznodonban, az utóbbi években mint a Krasznodonugol Tröszt központi üzemének műhelyfőnöke.
Társa az illegális munkában, Matvej Sulga vagy apai nevén Kosztyijevics, ahogy leginkább nevezték, azokhoz az ipari munkásokhoz tartozott, akiket a párt elsőnek küldött a falu megsegítésére. Krasznodoni születésű volt, és egész életében a Donyec-medence különböző kerületeiben dolgozott a faluval kapcsolatos munkaterületeken. A háború kitörése óta Vorosilovgrád-terület egyik északi fekvésű falusi kerületében a végrehajtó bizottság elnökhelyettese volt.
Lutyikov már az első megszállás veszélyének idején tudta, hogy hátramarad földalatti munkára, Sulga azonban mindössze két nappal ezelőtt saját kérésére kapta ezt a megbízást, miután a kerületet, melyben dolgozott, a németek megszállták. Megfelelőnek és előnyösnek látszott, ha Sulga éppen Krasznodonban végez földalatti munkát: idevalósi volt, s mégis alig ismerték itt.
Matvej Sulga, azaz Kosztyijevics körülbelül negyvenöt éves, erős termetű, széles vállú férfi volt. Kemény vonalú, napégette arca pórusain ritkás fekete pontok: mestersége nyomai. A munka örök jelei ezek olyan embereknél, akik sokáig dolgoztak bányában vagy vasöntödében. Kosztyijevics tarkójára tolt sapkában ült, hatalmasan domborodott ki alóla géppel nyírott, ritkaságszámba menő óriási koponyája. Szeme is valóságos bikaszem volt.
Egész Krasznodonban nem akadt ember, aki ebben az időben ilyen nyugodt s egyben ünnepélyes hangulatban lett volna, mint ők hárman.
– Derék emberek, kimondom egyenesen, igaz emberek maradnak itt a rendelkezésedre. Nagy dolgokat lehet velük végrehajtani – mondta Ivan Fjodorovics. – Hol akarsz lakni majd?
– Ott, ahol eddig, Pelageja Iljinyicsnánál – mondta Lutyikov. Ivan Fjodorovics arca nem annyira csodálkozást, mint inkább kétkedést fejezett ki.
– Valahogy nem értelek – mondta.
– Minek bujkáljak? Ivan Fjodorovics, gondolja csak meg – mondta Lutyikov. – Engem annyira ismernek itt a városban, hogy bujkálnom egyenesen lehetetlen. Barakov is így van – a földalatti kerületi bizottság harmadik, távollevő vezetőjét említette. – A németek azonnal megtalálnak bennünket, még meg is sejtenének valamit, ha elbújnánk. Semmi értelme sincs elrejtőzni. A németeknek olyan szükségük van a műhelyeinkre, mint egy falat kenyérre. Mi meg itt vagyunk, mintha mi sem történt volna. Azt mondjuk a németeknek: „Az üzem igazgatója elmenekült, a mérnököket és technikusokat a bolsevikok erőszakkal elvitték, mi pedig itt maradtunk, hogy maguknak dolgozzunk. A munkások szétszéledtek, mi majd összeszedjük őket. És hogy nincsenek mérnökök? De hiszen itt van Nyikolaj Petrovics Barakov, mérnök is, gépész is. Tessék? Még németül is beszél …” Hát hiszen mi majd dolgozunk nekik! – mondta Filipp Petrovics minden mosoly nélkül.
Ivan Fjodorovicsra szegezett tekintete szigorú volt és figyelmes, az értelemnek az a különleges kifejezése látszott benne, mely olyanok sajátossága, akik megszokták, hogy csak abban higgyenek, amit saját maguk ellenőriztek.
– Hát Barakovval hogy véli? – kérdezte Ivan Fjodorovics.
– Ez a közös tervünk.
– Hát tudod-e, mi az, ami elsősorban veszélyeztet mindkettőtöket? – kérdezte Ivan Fjodorovics, aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy olyan sokoldalúan szemlélje a dolgokat, ahogy az életben adódnak.
– Tudom: az, hogy kommunisták vagyunk – válaszolta Lutyikov.
– Nem ez. A kommunisták odaálltak dolgozni a németeknek, ez még jól is jön nekik! De még mielőtt megértik, hogy ez kedvező számukra, amíg ti magyarázgattok, addig ők azonmód, úgy melegében … – és Ivan Fjodorovics fölmutatott a mennyezetre.
– Az első napokban elbújunk. Akkor jövünk csak elő, amikor a németeknek szükségük lesz ránk.
– Hát ez az! Erről van szó. Engem az is érdekel, hogy majd hova tűnsz el.
– Pelageja Iljinyicsna biztosan talál helyet, ahol elrejtőzhetek … – Lutyikov elmosolyodott, először az egész beszélgetés alatt, és álla felé kerekedő, súlyos arca egyszerre derűssé vált a mosolytól.
Ivan Fjodorovics tekintetéből eltűnt a kételkedés. Meg volt elégedve Lutyikovval.
– És Sulga? – kérdezte Kosztyijevicsre pillantva.
– Nem Sulga, hanem Jevdokim Osztapcsuk – mondta Lutyikov -, ilyen névre szóló munkakönyve van a mozdonygyárból. A minap lépett be lakatosként a mechanikai műhelybe. Az ügy világos: Vorosilovgrádban dolgozott. Egyedülálló ember. Megkezdődött a harc – Krasznodonba jött. A műhelyek üzembe lépnek, behívjuk Osztapcsuk lakatost is, dolgozzon a németeknek. Majd mi dolgozunk nekik! – mondta Filipp Petrovics.
Ivan Fjodorovics Sulgához fordult, és önkéntelenül nem oroszul szólt hozzá, ahogy Lutyikovhoz, hanem kevert nyelven, hol oroszul, hol ukránul. Így beszélt Sulga is.
– Mondd meg nekem, Kosztyijevics, ismersz-e legalább egyvalakit is, vagy jobban mondva személyesen ismered-e azokat az embereket, családjukat, környezetüket, akiknek a címét megkaptad, hogy náluk elrejtőzhetsz? – kérdezte Procenko.
– Hát ha arról van szó, hogy ismerem-e őket, meg kell mondanom, hogy nemigen ismerem őket – szólt Sulga nagyon lassan, és Ivan Fjodorovicsra nézett nyugodt bikaszemével. – Itt van, mondjuk ez a cím. Régen ezt a kerületet „Galambos”-nak nevezték, itt lakik Kondratovics, azaz Ivan Gnatyenko. Tizennyolcban derék partizán volt. A másik cím a Sanghaj-negyedben van. Ez pedig Ignat Fomin. Személyesen nem ismerem, mert új ember Krasznodonban, de alighanem ti tudjátok, hogy a 4. számú bánya egyik sztahanovistája. Azt mondják, hogy a mi emberünk, és hajlandó részt venni a dolgokban. Az az előnye, hogy pártonkívüli, semmiféle társadalmi munkában nem veti részt, a gyűléseken nem szólalt fel, amolyan észrevétlen, szürke ember.
– Hát a lakásukon voltál-e? – kérdezte Procenko.
– Kondratovicsnál, vagyis Gnatyenko Ivánnál tizenkét esztendővel ezelőtt voltam utoljára. Fominnál sohasem jártam. De mikor jártam volna náluk, Ivan Fjodorovics, hiszen magad is tudod, hogy csak tegnap jöttem ide, csak tegnap engedélyezték, hogy itt maradjak, és tegnap adták át ezeket a címeket is. De aki kiválasztotta, csak ismeri őket? – egyszerre válaszolt és kérdezett is Matvej Kosztyijevics.
– Ez az! – Ivan Fjodorovics felemelte az ujját, és előbb Lutyikovra, majd Sulgára nézett. – Ne higgyetek a papíroknak, ne higgyetek a szavaknak, és annak se higgyetek, amit mások mondanak. Mindent és mindenkit újra ellenőrizzetek, a saját tapasztalatotok alapján. Akik létrehozták a földalatti szervezetet – magatok is tudjátok nincsenek itt. A konspiráció szabálya szerint – aranyszabály ez! – már messze vannak, valahol Novocserkasszknál – mondta Ivan Fjodorovics, és egyik kék szeméből tüzes, fél lábon ugrándozó kis szikra szökött vidáman a másikba. – Miért mondtam mindezt? – folytatta. – Azért, mert amikor a földalatti szervezetet létesítették, még mi voltunk hatalmon. De most németek jönnek, és az emberek még egy ellenőrzésen mennek át, az élet és halál próbáján …
Nem tudta tovább fűzni gondolatait. Becsapódott a kapu, és lépések hallatszottak. Az az asszony nyitott be a szobába, aki a „gazik”-ban ült. Arcáról le lehetett olvasni, mit élt át, mialatt Ivan Fjodorovicsra várakozott.
– Megvárakoztattalak, Katya? Na de most már mehetünk is – mondta széles, bűnbánó mosollyal Ivan Fjodorovics és felállt. Felálltak a többiek is. – Ismerkedjetek meg a feleségemmel, tanítónő – mondta váratlan elégedettséggel.
Lutyikov tisztelettel szorította meg Katya energikus kezét.
Sulgát már ismerte az asszony és rámosolygott.
– S a felesége?
– Az enyéim … ott – akadozott Sulga.
– Bocsánat … Igazán bocsásson meg – mondta hirtelen Procenko felesége, és tenyerével gyorsan eltakarta az arcát. De ujjai között és tenyere mellett látni lehetett, hogy arcát pír öntötte el.
Sulga családja ottmaradt a németektől megszállt területen. Kérésének, hogy földalatti munkán maradhasson a területen, ez volt az egyik oka. Nem tudtak kimenekülni, mert Kosztyijevics ebben az időben távoli sztanyicákon a csordákat gyűjtötte össze, hogy keletre hajtsák a marhákat. A németek rajtaütése pedig váratlanul történt.
Családja éppolyan egyszerű volt, mint jómaga. Amikor a pártfunkcionáriusok családtagjait keletre evakuálták, Matvej Kosztyijevics családja: felesége és két gyermeke – egy iskolás lány és egy hétéves fiú – nem akartak elutazni, és Matvej Kosztyijevics sem erőszakolta a dolgot. Sok évvel ezelőtt, amikor a fiatal Matvej partizánként harcolt ezen a vidéken, vele volt fiatal felesége is. Elsőszülött fia – most a Vörös Hadsereg tisztje – akkortájt született, és Sulgáék a régi idők emlékén okulva, úgy vélték, hogy a családnak nehéz napokban együtt kell maradnia, együtt kell viselnie a nehézségeket. Így nevelték gyerekeiket is. Most Matvej Sulga bűnösnek érezte magát, hogy családja a németek kezén maradt. Abban reménykedett, hogy még megmentheti őket, ha életben vannak.
– Bocsásson meg – mondta újra Procenko felesége, s kezét elvonta arcáról. Bűnbánó részvéttel nézett Kosztyijevicsre.
– Hát, drága elvtársak … – kezdte Ivan Fjodorovics és elhallgatott.
Itt volt az indulás ideje. De mind a négyen érezték, hogy nehezükre esik az elválás.
Csak néhány órája, hogy elvtársaik elutaztak a szabad szovjet vidékekre, övéik közé. Ők négyen itt maradtak, hogy bevonuljanak az új, ismeretlen, különös, földalatti életbe, miután huszonnégy évig szabadon jártak-keltek szülőföldjükön. Alig néhány órája elvtársaik még itt voltak körülöttük, még nem is lehetnek nagyon messze, könnyen utol is érhetnék őket. De nem mehetnek utánuk. És a közös sors közelebb hozta egymáshoz a négy embert, mintha vérrokonok lettek volna. Ezért volt oly nehéz egymástól elszakadniok.
Egymás kezét szorongatva, sokáig álltak egy helyben.
– Meglátjuk, mifélék ezek a németek, milyen gazdák, milyen vezetők – mondta Procenko.
– Vigyázzon magára, Ivan Fjodorovics! – mondta Lutyikov nagyon komolyan.
– Én szívós vagyok, mint a fű. Ti vigyázzatok magatokra, Filipp Petrovics és Kosztyijevics!
– Engem nem fog a halál – mosolygott bánatosan Sulga.
Lutyikov szigorúan nézett rá, de semmit sem mondott.
Sorban átölelték, megcsókolták egymást, és igyekeztek elkerülni egymás tekintetét.
– Isten velük – mondta Procenko felesége. Nem mosolygott, szinte ünnepélyesen mondta, szemébe könnyek tolultak.
Elsőnek Lutyikov ment ki, utána Sulga. Úgy mentek el, ahogy jöttek – a hátsó ajtón, az udvaron keresztül. Különböző gazdasági épületek voltak itt, amelyek mögött mindegyikük észrevétlenül átment a főúttal párhuzamos szomszédos utcába.
Ivan Fjodorovics és felesége pedig a főutcára, a park bejáratába torkolló Szadovaja utcára lépett ki.
Szemükbe csapott a forró délutáni verőfény.
Ivan Fjodorovics meglátta az utca túlsó oldalán álló megrakott teherautót, rajta az alkalmazottat, a gép mellett búcsúzkodó ifjút és leányt, s megértette, hogy miért nyugtalankodott a felesége.
Sokáig és erélyesen forgatta a kurblit, a „gazik” meg-meg- rándult, de a motor nem gyulladt be.
– Katya, forgasd meg, én pedig gázt adok – mondta zavartan Procenko, és beszállt a gépbe.
Felesége vékony, napbarnított kezével megfogta a forgatókart, és várakozáson felüli erővel néhányat rántott rajta. A motor begyulladt. Az asszony megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát, a kurblit a sofőrülés alá hajította, és beült férje mellé. A „gazik”, mint valami csikó, nagyot ugrott, és piszkoskék füstcsóvákat puffogtatva elindult. Eleinte rohant, majd nyugodt iramba kapott, és hamarosan eltűnt a vasúti átjáró mögött.
– Szóval, érted, odajön hozzám az a Tolja Orlov, ismered? – mondta ugyanakkor mély hangon Vanya Zemnuhov.
– Nem ismerem, valószínűleg a Vorosilov Iskolába járt – felelte hangtalanul Klava.
– Egyszóval, odajön hozzám, és azt mondja: „Zemnuhov elvtárs, néhány házzal odébb lakik Vologya Oszmuhin, nagyon buzgó komszomolista, aki néhány nappal ezelőtt súlyos vakbélműtéten esett át, túl korán vitték el a kórházból, a varrás kinyílt, a seb gennyezik, nem tudna valami járművet szerezni neki?” Érted a helyzetemet? Vologya Oszmuhint jól ismerem – színarany ember. Érted a helyzetemet? „Nos – mondom -, eredj vissza Vologyához, nekem el kell mennem valahová, aztán igyekszem járművet szerezni, utána elnézek hozzátok.” Akkor rohantam ide hozzád. Érted már, miért nem utazhatok veletek? – kérdezte bűnbánóan, és a lány szemébe akart nézni, melybe egyre több könny szökött. – De én és Zsora Arutyunyanc … – kezdte újra.
– Vanya – mondta hirtelen a lány, és arcával közel hajolt hozzá, fiatalságának üde lehelete elárasztotta a fiút -, Vanya, büszke vagyok rád, nagyon büszke vagyok rád, én – és valamilyen egyáltalán nem lányos, de mély, asszonyos sóhajban tört ki, aztán mindenről a világon elfeledkezve, megint csak nem lányos, hanem asszonyos mozdulattal a fiú nyakába fonta kerek, hűvös karját, és szenvedélyesen szájon csókolta.
Kitépte magát Vanya karjából, és a házba szaladt. A fiú néhány percig még ott állt, aztán megfordult, és hosszú karját lóbálva, arcát és borzas fejét a napsugarak felé tartva – a haját már nem igazította meg a parkkal ellenkező irányban nekiindult az utcának.
A belső tűz, mely, mint hamu alatt a parázs, csöndesen rejtőzött szívében, most ragyogó lánggal világította be arcát. Sajnos, sem Klava, sem más nem láthatta ezt a csodás szépségében ragyogó arcot, mert Vanya hadonászva, egyedül ballagott az utcán. Valahol a környéken még mindig robbantották a bányákat. Itt-ott rohantak, sírtak, szitkozódtak az emberek. Vonult, egyre vonult vissza a hadsereg, ágyúlövések döreje hullámzott a távolban, odafönn repülőgépek fenyegetően zakatoltak, a levegő tele volt porral, füsttel, s a nap kegyetlenül tűzött; de Vanya semmi mást nem érzett, csak a nyakát átölelő gyöngéd, hűs, kerek kart és száján az erős, kissé fanyar, szenvedélyes, könnyekkel kevert csókot.
Most már semmi sem szörnyű, történjék akármi körülötte, számára nincs többé lehetetlenség. Nemcsak Vologya Oszmuhint, hanem az egész várost – asszonyostul, gyerekestül, mindenestül – képes lett volna evakuálni.
„Büszke vagyok rád, nagyon büszke” – mondta neki a lány mély, bársonyos hangon, és Vanya egyszerűen nem tudott másra gondolni. Mindössze tizenkilenc éves volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!