A szocialista újratermelés lényege. A szocialista társadalom fennállásának és fejlődésének feltétele — minden más társadalomhoz hasonlóan — az anyagi javak termelésének állandó megújítása, vagyis az újratermelés.
A marxi-lenini újratermelési elmélet alaptételei — az egyszerű és a bővített újratermelésről, a társadalmi össztermékről és a nemzeti jövedelemről, a társadalmi termelésnek termelőeszközök termelésére és fogyasztási cikkek termelésére oszlásáról, a társadalmi össztermék különböző részei közötti meghatározott arányosság szükségességéről szóló tételek — a szocializmusban és a kommunizmusban is teljes mértékben érvényesek. A szocialista társadalom nem mellőzheti ezeknek a tételeknek alkalmazását a népgazdaság tervezésénél.
Ugyanakkor azonban a szocializmusban az újratermelés döntő módon különbözik a tőkés újratermeléstől.
A szocialista újratermelés céljaa szocializmus gazdasági alaptörvényéből fakadó követelményeknek megfelelően az, hogy biztosítsa az egész társadalom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítését, míg a tőkés újratermelés feladata a kapitalisták maximális profitjának biztosítása.
A tőkés újratermelés spontán módon valósul meg, s periodikusan megszakítják a gazdasági válságok, ezzel szemben a szocialista termelési módra a válságmentes fejlődés, a szakadatlan bővített újratermelésjellemző. A szocialista állam a népgazdaság tervszerű fejlődésének törvényéből kiindulva, s a szocializmus gazdasági alaptörvényének követelményeit minden tekintetben figyelembe véve, terv szerint állapítja meg a népgazdaság fejlődési ütemét, az egyes gazdasági ágak közötti arányokat és kapcsolatokat, a felhalmozás és a fogyasztás méreteit.
Az újratermelési folyamat egészében véve mindenekelőtt a társadalmi össztermék újratermelésének folyamata. A társadalmi össztermék újratermelésében a termelőeszközök, mindenekelőtt pedig a szerszámok és gépek újratermeléséé a vezető szerep. A szerszámok és gépek mennyiségének szakadatlan növekedése és szakadatlan tökéletesedésük a technikai haladás elengedhetetlen feltétele. A szocialista újratermelés a legfejlettebb technika alapján valósul meg. A szerszámok és gépek mellett a termelőeszközök más elemei is újratermelődnek: a régi gyárépületeket kibővítik és újakat építenek, új közlekedési eszközöket hoznak létre, fokozzák a nyersanyagtermelést stb.
A termelőeszközök bővített újratermelése lehetővé teszi a fogyasztási cikkek — a ruhaneműek, a lábbeli, az élelmiszerek stb. termelésének bővítését.
A szocialista társadalmat a társadalmi össztermék újratermelésének gyors üteme jellemzi. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a szocializmusban nincsenek kizsákmányoló osztályok és ezek szolgálatában álló élősdi naplopók, nincs válság és munkanélküliség, tervszerűen és célszerűen használják fel a társadalom munkaerőforrásait, rendszeresen és gyors ütemben emelkedik a társadalmi munka termelékenysége. A társadalmi össztermék növekedésének gyors üteme továbbá a szocialista munkaversennyel és a gazdálkodás szocialista módszereivel: a gazdaságosság következetes érvényesítésével, a népgazdasági alapok tervszerű felhasználásával, az önálló elszámolás megvalósulásával és a termelés önköltségének állandó csökkenésével magyarázható.
A szocialista újratermelés gyors üteméről a következő adatok tanúskodnak. A Szovjetunió nagyiparának teljes termelése 1953-ig 1913-hoz viszonyítva (összehasonlító árakban számítva) 30-szorosára, a termelőeszközök termelése több mint 50-szeresére, a villamosenergia-termelés pedig majdnem 70-szeresére növekedett. Még gyorsabb ütemben fejlődött a vegyiipar és a gépgyártás. A Szovjetunióban a társadalmi össztermék csupán 1928-tól 1953-ig (összehasonlító árakban számítva) 10-szeresére növekedett.
A Szovjetunió termelésének növekedési üteme sokszorosan felülmúlja az Egyesült Államokét, noha az Egyesült Államok gazdaságát a második világháború alatt nem érték károk. Az ipari termelés átlagos évi növekedése a Szovjetunióban (a háborús évektől eltekintve) 1929-től 1953-ig körülbelül 19%, az Egyesült Államokban 3,5% volt.
A szocialista újratermelés folyamán megvalósul a munkaerő újratermelése. A vállalatok tervszerű munkaerőellátása a bővített szocialista újratermelés egyik döntő fontosságú feltétele. A népgazdaság fejlődésével állandóan nő a munkásosztály létszáma. Az egyes vállalatok és gazdasági szervek a társadalmi termelés minden ágában szervezetten toborozzák a munkaerőt. Az ipar, az építőipar, a közlekedés és a mezőgazdaság szakképzett káderekkel való ellátása — az állami munkaerőtartalékok képzésének rendszere, az iskolák, tanfolyamok, technikumok és főiskolák külön hálózata révén — a népgazdaság szükségleteinek megfelelően történik. A munkaerőt tervszerűen osztják el a népgazdaság egyes ágai és az egyes vállalatok között. A munkaerő újratermelésének jellemző vonása a termelésben részt vevő valamennyi dolgozó szakmai és műveltségi színvonalának állandó emelése.
A bővített újratermelés a szocializmusban egyszersmind — a szocialista termelési viszonyok bővített újratermelése.
A szocialista termelési viszonyok bővített újratermelése azt jelenti, hogy a) újratermelődik a szocialista tulajdon, annak két formájában, az állami és a szövetkezeti-kolhoztulajdon formájában; b) újratermelődnek a dolgozók között az anyagi javak termelése folyamán megvalósuló elvtársi együttműködés és szocialista kölcsönös segítség viszonyai; c) újratermelődnek a dolgozók között a fogyasztási cikkek munka szerinti elosztásával, minden egyes dolgozó munkájának mennyisége és minősége szerinti elosztásával kapcsolatban kialakult kölcsönös viszonyok.
A szocialista termelési viszonyok mentesek a tőkés termelési viszonyokra jellemző belső ellentmondásoktól. A tőkés termelési viszonyok újratermelése a munka tőkés kizsákmányolásának fokozódását, a kizsákmányolok és kizsákmányoltak közötti osztályellentétek növekedését és elmélyülését jelenti, ami elkerülhetetlenül a kapitalizmus forradalmi megdöntésére vezet. A szocialista termelési viszonyok újratermelése azt jelenti, hogy bensőségesebbé válik a szövetség a két baráti osztály — a munkásosztály és a parasztság, s a velük elválaszthatatlanul összeforrott értelmiség között, erősödik a társadalom morális-politikai egysége, fokozatosan elmosódnak az osztályhatárok és az emberek közötti társadalmi különbségek. A bővített szocialista újratermelés során valóra válik a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A fasiszta Németország 1941. jún. 22-én hadüzenet nélkül, hitszegő módon rátámadt a Szovjetunióra. Megkezdődött a szovjet népek történetének legsúlyosabb háborúja. A fasiszta betolakodók átmeneti előnyei (az európai anyagi erőforrások nagy részének felhasználása, a meglepetésszerű támadás tényezőjének kihasználása stb.), amelyekhez a háború elején hozzájárult Sztálin hibás katonai-stratégiai helyzetértékelése, arra kényszerítette a Vörös Hadsereget, hogy mélyen visszahúzódjék az ország belsejébe. 1941 késő őszén az ellenség komolyan fenyegette Leningrádot és Moszkvát. 1941 decemberében azonban a Vörös Hadsereg a moszkvai csatában a második világháború első nagy vereségét mérte a fasiszta seregekre.
Az elkeseredett volgai csatában (1942. júl.—1943. febr.) aratott szovjet győzelem az 1942 novemberében megkezdett ellenoffenzívával fordulatot hozott a Nagy Honvédő Háború, ezáltal pedig az egész második világháború menetében. Miközben a Hitler-ellenes koalíció megszilárdult, és a vezető hatalmak – a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – megegyeztek a háború alatti és utáni együttműködésben, a fasiszta tömb felbomlott. A háború legsúlyosabb éveiben a szocialista társadalmi rend, valamint a Szovjetunió népeinek barátsága kiállta a próbát, fejlődött és erősödött a szovjet hazafiság. A Vörös Hadsereggel együtt küzdött a szovjet partizánok egyre erősödő serege, súlyos csapásokat mérve a hitleristákra a hátországban. Az SZK(b)P, a szakszervezetek és a Komszomol által mozgósított szovjet munkások, parasztok, tudósok és technikusok lankadatlan munkával teremtették meg a háborús fordulat anyagi feltételeit.
A volgai csata után a Vörös Hadsereg megkezdte a fasiszta megszállók kiűzését a Szovjetunió területéről. A hitleri főparancsnokság 1943-as nyári kísérlete, hogy Kurszknál és Orjolnál még egyszer magához ragadja a kezdeményezést, újabb megsemmisítő vereséggel végződött. A következő két év folyamán a Vörös Hadsereg felszabadította a német fasiszták által ideiglenesen megszállva tartott szovjet területeket, valamint Románia, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria és más országok területét. 1945 májusában Berlinben, a fasiszták szétverésével befejezte az európai főagresszor elleni háborút. 1945 augusztusában a Szovjetunió belépett a Japán elleni háborúba, és szétverte a Kvantung-hadsereget.
A Szovjetuniónak a második világháborúban aratott győzelme annál is jelentősebb, mert a szovjet hadsereg önállóan vívta azt ki. A Hitler-ellenes koalíció többi tagja egészen 1944 nyaráig halogatta az európai második front létrehozását, s ekkor már régen bekövetkezett a fordulat a háború menetében, s a Szovjetunió megmutatta, hogy saját erejéből is képes egész Európát megszabadítani a fasiszta agresszoroktól.
A fasiszta Németország alattomos támadása óriási károkat okozott a Szovjetuniónak. A szovjet emberek milliói estek el a hazáért vívott harcban, más milliókat a bestiális betolakodók mészároltak le. A fasiszták 1710 várost, több mint 70 000 falut, 31 850 ipari létesítményt, 98 000 kolhozt, 65 000 kilométer hosszú vasútvonalat semmisítettek meg; számos iskolát, kórházat, múzeumot stb. romboltak le és fosztottak ki. A megsemmisített és elrabolt javak értékét 679 milliárd rubelre becsülik. További 1900 milliárd rubel kár származott abból, hogy át kellett állni a haditermelésre, óriási anyagi eszközöket kellett fordítani a hadviselésre, és nagy volt a termeléskiesés az ellenség által megszállt területek ideiglenes elvesztése következtében.
A Nagy Honvédő Háború a második világháború legfőbb alkotóeleme és döntő tényezője volt. A Szovjetunió győzelme gyökeres változásokat idézett elő a nemzetközi erőviszonyokban, kedvező feltételeket teremtett a népeknek a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért vívott további harcához, és lehetővé tette a népi demokrácia győzelmét számos európai és ázsiai országban.
A népgazdaság helyreállítása és fejlesztése (1945-52)
A fasizmus fölötti győzelem után a feladat a népgazdaságnak a békés termelésre való átállítása, a háború által szétdúlt területek újjáépítése, a népgazdaság háború előtti színvonalának elérése, ugyanakkor a szocialista építőmunkában való további előrehaladás volt. E feladatok konkrét mutatószámait a negyedik ötéves terv (1946-50) tartalmazta, amelynek teljesítéséért a dolgozók milliói kapcsolódtak bele a szocialista munkaversenybe, és nagyarányú újítómozgalom indult meg. 1946 szeptemberének közepén megjelent az „Intézkedések a mezőgazdasági artyel alapszabályzatába ütköző cselekmények kiküszöbölésére a kolhozokban” című rendelet. 1947 februárjában az SZK(b)P KB intézkedéseket határozott el a mezőgazdaság fellendítésére. A megfeszített munka jelentős sikerekkel járt. Az ipar 1948-ban elérte, 1950-ben pedig 73%-kal túlszárnyalta a háború előtti szintet. 1950-ben, a negyedik ötéves terv végén, lényegében befejeződött a mezőgazdaság szocialista átalakítása azokban a köztársaságokban és azokon a területeken, amelyek csak a Nagy Honvédő Háború előestéjén, illetve a háború eredményeként csatlakoztak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéhez. 1950-ben nagyszabású mozgalom indult meg a kisebb kollektív gazdaságok összevonásáért. 1950-től 1953-ig 254 000 kolhozból 93 000 nagygazdaság alakult. 1952. máj. 31-én üzembe helyezték a Volga-Don-csatornát.
1952 októberében ülésezett az SZK(b)P XIX. kongresszusa, amely megvonta az 1939 óta végbement fejlődés mérlegét, jóváhagyta az ötödik ötéves terv (1951-55) irányelveit, és új szervezeti szabályzatot fogadott el. A párt nevéből törölték a korábbi „bolsevik” kiegészítő jelzőt.
Külpolitikai téren a Szovjetunió ebben az időszakban a béke megszilárdításáért és átfogó államközi kapcsolatokért szállt síkra. A potsdami értekezleten (1945. júl. 17-aug. 2) megvédte a német népet egy imperialista rablóbékétől. A szovjet küldöttség olyan határozatokat harcolt ki, amelyeknek célja: kiirtani a militarizmust és a fasizmust, és lehetővé tenni a német nép számára egy békeszerető és demokratikus Németország felépítését. A náci Németország egykori szövetségeseivel a szovjet politika jóvoltából 1947-ben demokratikus szellemű békeszerződéseket írtak alá. Ezen túlmenően a Szovjetunió síkraszállt azért, hogy Németországgal is minél hamarabb létrejöjjön a békeszerződés.
A Szovjetunió intézkedéseket követelt a leszerelés érdekében. Javasolta a hadseregek létszámának és a katonai kiadásoknak a csökkentését, és újra meg újra követelte a nukleáris fegyverek betiltását. A Szovjetunió következetes békepolitikája döntő mértékben hozzájárult, hogy az imperialisták 1953-ban kénytelenek voltak véget vetni a Koreai NDK elleni agressziójuknak.
Teljesen új típusú kapcsolatok alakultak ki a háború utáni első években a fiatal népi demokratikus államokkal. E kapcsolatok legfontosabb ismérve a testvéri együttműködés és a kölcsönös segítség. 1952-ig a Szovjetunió 15 milliárd rubel összegű hosszú lejáratú hitelt bocsátott a népi demokratikus országok rendelkezésére. Nyersanyagokat szállított, dokumentációkat adott át, szakembereket képezett ki, biztosította a fiatal munkás-paraszt-államok függetlenségét és népgazdaságuk gyors fellendülését. 1949-ben a Szovjetunió más szocialista országokkal együtt megalapította a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST), amely szervezi a tapasztalatcseréket, integrálja az egyes tagállamok gazdasági terveit, s ezzel közelebb hozza egymáshoz a szocialista országokat.
A szocializmus építésének befejezése (1952-58)
Az 1953-as esztendővel olyan időszak köszöntött be a Szovjetunió történetében, amely a népgazdaság hatalmas arányú fellendülésével és a szocializmus építésének véghezvitelével jellemezhető. 1953. márc. 5-én meghalt I. V. Sztálin, aki 1922-től a párt főtitkára volt, 1941-től pedig a Népbiztosok Tanácsa, illetőleg a Minisztertanács elnökének tisztét is betöltötte, és mint szervező és teoretikus nagy érdemeket szerzett a szocializmus szovjetunióbeli felépítésében és a kommunista világmozgalom erősítésében. Életének utolsó éveiben személye körül kultusz fejlődött ki, amely ártott a párt- és az államvezetésnek. A párt erélyes intézkedéseket tett a személyi kultusz következményeinek felszámolására. Helyreállította a pártmunka és az államvezetés lenini normáit, kiküszöbölte az előző évek során elkövetett hibákat, és minden igazságtalanul megvádolt funkcionáriust rehabilitált. Mindezeket az intézkedéseket az SZKP 1956. februári XX. kongresszusa hagyta jóvá. A kongresszus ezenkívül kijelölte a népgazdaság további fejlesztésének irányvonalát, behatóan elemezte a belső és a nemzetközi helyzetet, és egy sereg új marxista-leninista elméleti megállapításra jutott a békés egymás mellett élésről szóló lenini tanítást, a háború megakadályozásának reális lehetőségét, a szocializmusba való átmenet különböző formáit, valamint a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet jellegét illetően.
Ebben az időszakban a párt és a kormány hatalmas erőfeszítéseket tett a mezőgazdaság elmaradottságának leküzdésére. Az 1953. szeptemberi plénum határozata alapján az anyagi ösztönzés növelése végett emelték a legfontosabb mezőgazdasági termékek begyűjtési és felvásárlási árát, és csökkentették a kötelező gabona-, zöldség-, burgonya- és olajosmag-beadásnak, valamint az állami termékek kötelező beszolgáltatásának mértékét. A mezőgazdaságra lényegesen nagyobb beruházási összeget fordítottak, jóval több gépet és felszerelést biztosítottak részére, mint azelőtt. Több mint 120 000 mezőgazdasági szakembert és mintegy 20 000 pártmunkást állítottak munkába a kolhozokban és a szovhozokban. A kollektív gazdaságok jogot kaptak ahhoz, hogy maguk állapítsák meg az egyes mezőgazdasági növények vetésterületét és az állatállomány darabszámát.
A gabonahozam gyors növelésének legfőbb módszere ebben az időben a szűzföldek és megműveletlen területek feltárása volt. Az SZKP Központi Bizottsága 1954-ben célul tűzte ki, hogy 1956-ig legalább 28-30 millió hektár megműveletlen területet kell termővé tenni. Ebben az időben összesen több mint 40 millió hektárt tártak fel, elsősorban Kazahsztánban, de Szibériában, a Volga-vidéken, az Urálban és Észak-Kaukázusban is. Több mint 350 000 szovjet ember települt át a szűzföldekre.
Nagy jelentőségű volt az 1958. februári pártplénumnak az a határozata, amelynek alapján a gépállomásokat – amelyek betöltötték történelmi feladatukat – gépjavító állomásokká szervezték át. A gépállomások gépeit és felszerelését eladták a kolhozoknak.
Egyidejűleg a párt és a kormány a népgazdaság egyéb ágazatait is igyekezett fellendíteni. Az 1955 júliusi plénum elsősorban a termelés jobb megszervezésére, valamint a tudomány és a technika legújabb vívmányainak meghonosítására irányította a figyelmet. Feladatul tűzte ki a specializáció és a kooperáció maximális fejlesztését az iparban, a munka jobb megszervezését és a bérrendszer tökéletesítését. Az SZKP KB 1958. májusi plénuma a vegyipar gyorsabb fejlesztését határozta el.
Nagy változások történtek a művelődésügy területén is. Az általános és középiskolák, valamint az egyetemek és a főiskolák oktató- és nevelőmunkáját összekapcsolták a termelő tevékenységgel, és az általános tankötelezettség időtartamát hét évről nyolc évre emelték.
A párt és a kormány sokoldalú intézkedéseinek eredményeként, valamint a szovjet embereknek a munkában tanúsított hősiessége révén a Szovjetunió ebben az időszakban befejezhette a szocializmus felépítését. 1958 végén az ipar bruttó termelése már 36-szorosa volt az 1913. évinek. A szocialista nemzetek közötti gazdasági egyenlőtlenséget gyakorlatilag felszámolták. A tőkésállamokkal folytatott békés gazdasági versenyben a Szovjetunió néhány igen fontos iparcikk gyártásában nemcsak a fejlődési ütem, hanem az abszolút termelésnövekedés tekintetében is túlszárnyalta az Egyesült Államokat.
A szovjet ipar gigantikus teljesítőképessége, valamint a szovjet tudomány és technika magas színvonala számos világtörténelmi esemény forrása lett. 1954. június végén üzembe helyezték a világ első atomerőművét. 1957. okt. 4-én felbocsátották az első mesterséges holdat (Szputnyik I), 1957. dec. 5-én pedig útjára indult a „Lenin” atomjégtörőhajó.
1955-ben a Szovjetunió részt vett a négy nagyhatalom genfi kormányfői értekezletén. Számos intézkedés szolgálta a háborúból eredő problémák rendezését. Így 1955 februárjában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége rendeletet adott ki a Németországgal fennálló hadiállapot megszűnéséről. 1955. máj. 15-én a Szovjetunió a többi nagyhatalommal együtt aláírta az államszerződést Ausztriával. Egy japán kormányküldöttséggel folytatott tárgyalások eredményeképpen a szovjet kormány 1956. okt.19-én befejezettnek nyilvánította a Japánnal fennálló hadiállapotot.
Jelentős mértékben bővültek a Szovjetunió kapcsolatai az európai és az ázsiai szocialista országokkal. A KGST tagállamai elmélyítették a nemzetközi szocialista munkamegosztást, megszilárdították politikai, gazdasági, kulturális és tudományos kapcsolataikat. 1955 májusában a Szovjetunió részt vett azon a varsói értekezleten, amelynek részvevői barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írtak alá; így született meg a Varsói Szerződés, amely döntő tényező az európai népek békéjének és biztonságának megszilárdításában. Ebben az időben a Szovjetunió normalizálta kapcsolatait Jugoszláviával. Amikor pedig Magyarországon a nemzetközi és a belső reakció 1956 októberében megpróbálta megdönteni a néphatalmat, a forradalmi munkás-paraszt kormány kérésére, a Varsói Szerződésben vállalt kötelezettségekhez és a proletár nemzetköziség elveihez híven, a szovjet fegyveres erők a magyar dolgozók segítségére siettek.
Értékes, sokoldalú támogatást nyújtott a Szovjetunió az ázsiai és az afrikai nemzeti felszabadító mozgalomnak és fiatal nemzeti államoknak. 1954-ben részt vett az Indokína semlegesítését elhatározó genfi konferencián. 1956-ban a Szovjetunió következetesen szembeszállt az imperialisták szuezi agressziójával, 1958-ban pedig jelentős mértékben hozzájárult azoknak a terveknek a kudarcához, amelyeket az amerikai és a brit imperialisták libanoni és jordániai intervenciójukkal kívántak megvalósítani.
A Szovjetuniónak számos kapitalista állammal sikerült megjavítania az államközi kapcsolatokat.
A kommunista társadalom építése (1959-)
1959 elején az SZKP XXI., rendkívüli kongresszusa megállapította, hogy a Szovjetunió fejlődésének új időszakába lépett: a kommunizmus általánosan kibontakozó építésének időszakába. Ennek az időszaknak a konkrét feladatait az SZKP XXII. kongresszusa (1961. okt. 17-31) által elfogadott új (harmadik) pártprogram tartalmazza. E program szerint a legfőbb feladat: megteremteni a kommunizmus anyagi-műszaki bázisát, amely biztosítja az anyagi és a szellemi javak bőségét az egész lakosság számára, valamint a szükségletük szerinti elosztásra való áttérést; fő feladat továbbá a kommunista társadalmi viszonyok megteremtése és az emberek kommunista öntudatra nevelése.
A kommunizmus anyagi-műszaki bázisának megteremtése terén jelentős előrehaladást biztosított a XXI. pártkongresszus által elfogadott 1959-1965. évi hétéves népgazdaság-fejlesztési terv és a XXIII. pártkongresszus (1966. márc. 23-ápr. 8) által jóváhagyott nyolcadik ötéves terv (1966-70). E tervek teljesítése során ezrével keletkeztek új ipari óriások, erőművek, bányák, valamint új iparágak is, amelyek számottevően növelték a Szovjetunió gazdasági potenciálját és védelmi erejét, és amelyek a szovjet nép állandó életszínvonal-növekedésének bázisát alkotják. A XXIV. pártkongresszus (1971. márc. 30-ápr. 9) által jóváhagyott kilencedik ötéves terv (1971— 75) újabb nagy célokat tűz ki a kommunista társadalom alapjainak megteremtéséhez. Ez a terv előírja a nemzeti jövedelem 37-40%-os, az ipari termelés 42-46%-os és a mezőgazdasági termelés 20-22%-os növelését. Az életszínvonal gyorsabb emelkedésének biztosítására többek között a fogyasztási cikkek termelésének 44-48%-os növelését tervezik.
Az ország előtt álló feladatok megoldására az SZKP Központi Bizottsága, a Legfelsőbb Szovjet és a kormány több intézkedést léptetett életbe. Így például a KB 1965. szeptemberi plénuma gyökeres változásokat határozott el a népgazdaság tervezése és irányítása terén (új gazdálkodási módszerek, nagyobb vállalati önállóság, intézkedések a dolgozók anyagi érdekeltségének fokozására).
1964 júliusában A. I. Mikojant választották a Legfelsőbb Szovjet Elnökségének elnökévé. Ugyanezen év októberében L. I. Brezsnyev lett az SZKP KB első titkára (1966-tól főtitkára) és A. N. Koszigin a miniszterelnök. 1965. dec. 9-én N. V. Podgornijt választották a Legfelsőbb Szovjet Elnökségének elnökévé.
Ezekben az években a Szovjetunió korszakalkotó sikereket ért el a világűr meghódítása terén. Hatalmas hordozórakétákat fejlesztett ki, számos tudományos űrállomást lőtt fel, amelyek többek között első ízben fényképezték le a Hold túloldalát. Jurij Gagarin személyében 1961. ápr. 12-én felrepült az első ember a világűrbe, Valentyina Nyikolajeva-Tyereskova volt az első nő, aki feljutott a kozmoszba (1963. jún. 16-19). A. A. Leonov volt az első ember, aki elhagyta az űrhajót és sétát tett az űrben (1965. márc. 18—19). 1970. szept. 12-én felbocsátották a Luna 16-ot, amelyről – miután sima leszállást hajtott végre a Hold felszínén – egy űrrakéta holdkőzetet szállított a Földre. 1970. nov. 17-e óta – szintén először – automatikus, a Földről irányított jármű, tartózkodik a Holdon (Lunohod I.).
Külpolitikai téren a Szovjetunió folytatta erőfeszítéseit a béke biztosításáért és a többi országgal való együttműködés szélesítéséért. 1959. szept. 18-án az ENSZ Közgyűlésének XIV. ülésszakán nyilatkozatot terjesztett elő az általános és teljes leszerelésről. 1960. január közepén a Legfelsőbb Szovjet úgy határozott, hogy további 1,2 millió fővel csökkenti a szovjet hadsereg létszámát. Különösen intenzív erőfeszítéseket tett a Szovjetunió a nukleáris fegyverek betiltása érdekében. Ennek eredményeként jelentős részsiker született a légköri, világűrbeli és a vízalatti nukleáris kísérletek betiltásáról szóló szerződés (1963. aug. 5), majd az atomfegyverek terjesztésének betiltásáról szóló szerződés (1968. júl. 1) aláírásával.
Nagy figyelmet fordított a Szovjetunió a német kérdés megoldására. A szovjet kormány, miután már 1958 végén javasolta Nyugat-Berlinnek demilitarizált szabad várossá nyilvánítását, 1959. jan. 10-én közzétette a német békeszerződés tervezetét, és egy békekonferencia összehívását szorgalmazta. A Szovjetunió újabb meg újabb kezdeményezéseket tett az európai népek békéjének és biztonságának megszilárdítására, aktívan támogatja az NDK nemzetközi-jogi elismerését.
A szovjet nép Lenin pártjának vezetésével zászlóvivőként halad az emberiség élén. A Szovjetunióban épült fel a világ első szocialista társadalma. A szovjetország visszavert minden imperialista támadást, és elsőként lépett a kommunizmus építésének útjára.
A szovjethatalom rövid idő alatt felszámolta a gazdasági elmaradottságot, és az országot a világ második ipari nagyhatalmává tette. Az életszínvonal nagymértékben emelkedett. A Szovjetunióban felszámolták a kizsákmányoló osztályokat, csak a dolgozók baráti osztályai és csoportjai léteznek. Az egyes nemzetek és nemzetiségek között egyenlőségen, barátságon és együttműködésen alapuló viszony jött létre. A proletárdiktatúra állama az egész nép politikai szervezetévé fejlődött, amelyben a vezető szerep a munkás- osztályé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A pénzforgalom a szocializmusban. A szovjet pénz aranyjel. Mint már említettük, a szovjet pénz értékállóságát mindenekelőtt az biztosítja, hogy az állam kezében óriási árutömeg van, amely rögzített áron kerül forgalomba. Ezenfelül a szovjet valutának aranyfedezete is van.
A szovjet pénz 10, 25, 50 és 100 rubeles címletű bankjegy formájában van forgalomban. A bankjegyek fedezetéül arany, egyéb nemesfémek és a Szovjetunió Állami Bankjának más aktívái szolgálnak. A bankjegyeken kívül 1, 3 és 5 rubel címletű kincstári jegyek és fémből készült kiscímletű váltóérmék vannak forgalomban.
A szocialista gazdaságban a pénzforgalom annak a gazdasági törvénynek megfelelően bonyolódik le, amely szerint az áruforgalomhoz szükséges pénz mennyiségét a forgalomban levő áruk árösszege és a pénz forgási sebessége határozza meg. Az áruforgalomban alkalmazott készpénzkímélő elszámolások csökkentik a pénzszükségletet. A társadalom számára valamely meghatározott időszakban a forgalomhoz szükséges pénz mennyisége függ továbbá a társadalomban abban az időszakban esedékes folyó készpénzfizetések összegétől. A szocialista társadalomban az ilyen fizetések közé tartoznak a munkabérkifizetés, a munkaegységek után járó pénzjövedelem kifizetése, a nyereménykifizetések és egyebek. A lakosság folyó fizetései közé tartoznak: a lakbérfizetés, az adófizetés, a betétek és mások.
Eszerint a szocialista gazdaságban a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét a készpénzért realizált áruk árösszege, a pénzegységek forgási sebessége és a folyó készpénzfizetések összege határozza meg.
A szocialista állam a pénzforgalom gazdasági törvényére támaszkodva tervszerűen irányítja az ország pénzforgalmát. A Szovjetunió pénzforgalmának tervezését, amely szervesen hozzátartozik a népgazdaság egészének tervezéséhez, a kormány végzi, a pénzforgalom operatív szabályozását pedig az Állami Bank intézi. A Szovjetunióban a bankjegy-kibocsátás szigorúan központosítva van, a pénzt a Szovjetunió Állami Bankja bocsátja ki, s az újabb kibocsátást, vagyis a forgalomban levő pénz mennyiségének növelését az Állami Bank a kormány rendeletére hajtja végre. Az Állami Bank által kiutalt készpénz zöme a tervnek megfelelően bérkifizetésre, a munkaegységek után járó készpénz kifizetésére, továbbá a kolhozparasztoktól begyűjtött és felvásárolt mezőgazdasági termékek megfizetésére szolgál. Másrészt a fő eszköz, amelynek révén a készpénz visszatér a bankba — a kereskedelmi szervezetek bevétele, amiből az Állami Bank pénztári bevételeinek több mint négyötöde származik, továbbá a közműveknek, a közlekedésnek és a hírközlésnek a bankba naponta befizetett bevétele.
Az Állami Bank ezenkívül kamat- és nyereménykifizetésre, a törlesztett államkölcsön-kötvények kifizetésére, nyugdíj- és segélyfizetésre, biztosítási térítésekre, kisebb számlák kifizetésére stb. is utal ki készpénzt. Az Állami Bankhoz rendszeresen befolynak az adó- és egyéb költségvetési bevételek, a takarékbetétek, biztosítási díjak stb. Ily módon az Állami Bank pénztárain keresztül szünet nélkül áramlik a pénztömeg.
Az a mennyiségi arány, amely egyfelől a lakosság pénzjövedelme, másfelől az áruforgalom és a lakosságnak nyújtott megfizetett szolgáltatások között áll fenn, a pénzforgalmat befolyásoló egyik fő tényező. Ennek az aránynak felfedése, s a népgazdasági tervben egyfelől a lakosság pénzjövedelmének növekedése, másfelől az elhelyezésre kerülő árutömeg és a megfizetett szolgáltatások közötti megfelelő arány biztosítása céljából — elkészítik a lakosság pénzbevételeinek és pénzkiadásainak mérlegét. Ebben a mérlegben a lakosságnak a tervidőszak alatt várható minden bevételét és kiadását figyelembe veszik. A pénzforgalom alakulásának meghatározott arányai, amelyeket a népgazdasági terv egyes elemei (a béralap, az áruforgalom, az állami költségvetés és egyebek) szerint állapítanak meg, lehetővé teszik a pénzforgalom terén a szükséges tervfeladatok kitűzését.
Fontos eszköze a pénzforgalom tervezésének az Állami Bank pénztári terve, amelyet a kormány hagy jóvá. A pénztári terv az Állami Bank rendszeréhez tartozó minden egyes intézmény pénztári forgalmának terve. Szerepel benne minden készpénztétel, amely a tervidőszak alatt az Állami Bankba előreláthatólag befolyik, és a bank minden pénztári kiadása. A pénztári tervet a lakosság pénzbevételeinek és pénzkiadásainak mérlegét figyelembe véve állítják össze. Tehát a pénztári terv figyelembe veszi a kiskereskedelmi áruforgalom és a mezőgazdasági termékbegyűjtés méreteit, a munkások és alkalmazottak bérének összegét, s a bank bevételeinek és kiadásainak méreteit meghatározó többi tényezőt. A pénztári terv a pénz kibocsátását és a forgalomból való kivonását attól az aránytól függően irányozza elő, amelyben a készpénz az Állami Bank pénztáraiba országszerte befolyik, illetve onnan kiadásra kerül.
Az Állami Bank az ország pénzforgalmát a hitelterv révén is szabályozza.
A pénzforgalom terv szerinti megszervezése lehetővé teszi, hogy növeljék vagy csökkentsék a készpénz mennyiségét, s hogy az ország minden egyes kerületében és az egész országban mindenkor annyi készpénz legyen, amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges. Ezen az úton biztosítják a pénzforgalom egyre fokozottabb kiegyensúlyozottságát.
A Szovjetunió pénzrendszerének megszilárdulása szempontjából óriási jelentősége volt az 1947 végén végrehajtott pénzreformnak.
A pénzreform abban állt, hogy a háború idején bizonyos mértékig elértéktelenedett régi pénzt meghatározott feltételek mellett új, 1947-es mintájú teljesértékű pénzre váltották be. A tőkés országokban végrehajtott pénzreformokkal ellentétben, amelyeket a dolgozók helyzetének rosszabbodása árán valósítanak meg, a szovjet pénzreformot a dolgozók érdekében hajtották végre. A munkások és alkalmazottak munkabére a pénzreform után is változatlan maradt, de most már új, teljesértékű pénzben fizették ki. A pénzreformmal együtt árleszállítás is volt. Az 1947-ben végrehajtott pénzreform a pénzforgalom terén felszámolta a háború következményeit, visszaállította a teljesértékű szovjet rubelt, fokozta a pénz népgazdasági jelentőségét, megkönnyítette az áttérést az egységes árakon történő, jegyrendszer nélküli kereskedelemre, emelte a munkások és alkalmazottak reálbérét, s a falusi lakosság reáljövedelmét.
A pénzforgalom rendezése, a közszükségleti cikkek termelésének fokozódása, a kiskereskedelmi áruforgalom növekedése és az árleszállítás következtében a rubel vásárlóereje megnőtt, árfolyama emelkedett. A szovjet kormány 1950 március 1-én hivatalosan felemelte a rubel árfolyamát, s ettől kezdve a rubel árfolyamát nem a dollár alapján számították, amelynek alapján 1937-ben megállapították, hanem közvetlenül aranyalapon, a rubel aranytartalmának megfelelően.
A szocializmusban állami valutamonopólium van, vagyis a más államokkal történő minden elszámolás, a külföldi valuta vásárlása, eladása és őrzése a szocialista állam kezében összpontosul. Az állami valutamonopólium és a külkereskedelmi monopólium a szovjet valutát függetleníti a tőkés piac konjunktúraváltozásaitól. Ez a függetlenség a Szovjetunió aranytartalékainak növekedése és aktív kereskedelmi és fizetési mérlege következtében egyre szilárdabb alapokon nyugszik.
Rövid összefoglalás
A szocializmus pénzügyi rendszere az állami költségvetést, a hitelt, az állami társadalombiztosítást, az állami vagyon- és személyi biztosítást, valamint az állami vállalatok, kolhozok és kisipari szövetkezetek pénzgazdálkodását foglalja magában.
Az állami költségvetés a közszükségletek kielégítésére szolgáló központosított pénzalap tervszerű képzésének és felhasználásának fő formája. A költségvetés fő bevételi forrása a társadalom tiszta jövedelme, amelyet főként a gazdasági és kulturális építés finanszírozására használnak fel.
A hitel a szocialista társadalomban az a forma, amelyben az állam az ideiglenesen szabad pénzeszközöket a visszafizetés feltételével mozgósítja és a népgazdaságban tervszerűen felhasználja. A kamat a kölcsönvett pénzeszközök ideiglenes használatáért járó díj, amelyet az állam, állapít meg. A kamat forrása az egyes vállalatok tiszta jövedelme. A hitelt a bankok és a takarékpénztárak bonyolítják le. A Szovjetunióban a bankok két formája létezik: van Állami Bank, amely jegybank, a rövidlejáratú hitelezés bankja és az ország elszámolási központja, és vannak különleges állami beruházási bankok. A bankok ellátják a termelés és a forgalom rubel-ellenőrzésének feladatát, és elősegítik az önálló elszámolás megszilárdulását.
A szocialista állam a pénzforgalom gazdasági törvényére támaszkodva, terv szerint irányítja az ország pénzforgalmát. A szocialista gazdaság pénzforgalmának terv szerinti megszervezése útján eléri a készpénztömeg és az áruforgalom pénzszükséglete közötti összhangot, s biztosítja a rubel vásárlóerejének növekedését.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Az országút mentén, mozgó autók és emberek között, ahová a bricska és a szekér is levergődött, ott döcögött az 1. számú bánya teherautója is. Ezen ült a bányaigazgatóság emberei és holmija között Valko igazgató és Grigorij Iljics Sevcov, akitől a háza kerítésénél vált el Ulja, alig pár órával ezelőtt.
Itt bandukoltak a frontkatonák árvái is, akiknek gyerekotthona annak idején a „Nyolcház”-ban volt elhelyezve. Öt-nyolcéves kisfiúk, kislányok baktattak, két óvónő és az igazgatónő felügyelete alatt, aki idősebb, éles tekintetű, de semmit meg nem látó asszony volt. Aratólány módjára megkötött piros fejkendőben és közvetlenül a harisnyára húzott poros gumicsizmában lépdelt.
A gyerekeket néhány szekér követte az otthon felszerelésével, ezekre a kocsikra ültették felváltva az elfáradt kicsinyeket.
Amikor az 1. számú bánya teherautója utolérte a gyerekotthonbelieket, a gép utasai leugrottak, és a gyerekeket ültették a maguk helyére. Grigorij Iljicsnek annyira megtetszett egy szőke, kék szemű kislány a pirospozsgás orcájával, amit ő „pampuskának” nevezett, hogy csaknem egész úton a karján vitte a gyereket, csókolgatta a kezecskéjét, a „pampuskáját”, és beszélgetett vele. Ő maga szakasztott olyan szőke fejű és kék szemű volt, mint a kislány.
A gyerekotthon kocsisora után, melyhez most a bricska és a rácsos szekér is csatlakozott, katonai egységek következtek tábori konyhákkal, géppuskákkal, ágyúkkal. Tapasztalt katona mindjárt észrevehette, hogy a csapatok erősen fel voltak szerelve tankelhárító fegyverekkel és ágyúkkal. A donyeci ég hátterében furcsán, zászló módra himbálóztak a gárda-aknavetők. Messziről nem lehetett látni a teherautókat, s úgy tűnt, mintha ezek a különös szerkezetek maguktól úsznának a katonák és a polgári lakosság több kilométeres sora felett.
A tisztek és katonák csizmáját vastag, rozsdaszínű por lepte be. Már több napja úton voltak a csapatok. Az oszlop élén, közvetlenül a járművek után géppisztolyos század menetelt, mely időnként, ha a mozgás meglassúdott, a szekerek elé került. A katonák arca olyan volt, akár az égetett tégla, és a fegyverüket úgy vitték a mellükön, mint valami csecsemőt, a fél kezükbe szorítva, fáradtan. Soknak a keze be volt pólyázva.
Ulja szekerét valamilyen íratlan törvény ereje azonnal a géppisztolyos századhoz kapcsolta. Menet közben, pihenők alatt a szekér állandóan a század kellős közepébe került, és bárhová nézett Ulja, mindenütt a fiatal harcosok véletlenül vagy szándékosan feléje forduló tekintetével találkozott. A katonák csizmája poros volt, sapkájuk nemegyszer csuromvizessé izzadt menet közben, aztán megszáradt, és megint átizzadt. Gimnasztyorkájuk a nyirkos földön, homokban, tócsákban, fenyő avarján, szikes földön, száz záporban ázott, és fakult a napon.
A katonák a visszavonulás ellenére is megőrizték a fiatal lány előtt szokásos vidám, tréfálkozó, duhaj kedvüket, és mint minden századnak, a géppisztolyosoknak is megvolt menet közben vagy pihenő alatt a maguk kedvenc tréfamestere.
– Hová, hová parancs nélkül? – kiáltott a tréfamester Viktor apjára, mikor ez kihasználva minden alkalmat, hogy előbbre jusson, mozgásra nógatta lovait. – Nélkülünk, barátom, sehová se mehetsz többé. Mi régen felvettünk titeket a századunk létszámába Gondoskodni fogunk rólatok, akár a csajkáinkról. Felvettünk a létszámba, varrásra, mosásra, élelmezésre. A kislányt pedig – őrizze isten és a pravoszláv egyházunk a szépségét – minden reggel kávéval fogjuk itatni. Édes kávéval …
– Igaz is, Kajutkin, ne engedd, hogy sérelem érje a századot! – mondták a géppisztolyosok nevetve, miközben fel-feltekintettek Uljára.
– De nem ám! Ennek az ügynek azonnal végére járunk. Törzsőrmester elvtárs! Fegya! Alszik? Gyerekek, hát nem elaludt menet közben … Törzsőrmester! Elvesztetted a csizmád talpát!
– Hát te nem vesztetted el a fejedet?
– Egy buta fejet elvesztettem, de aztán véletlenül most ott van a te válladon. Az okos meg itt van az enyémen. Nekem ugyanis műfejem van …
És Kajutkin gondosan odanyúlt apró fejéhez – egyik kezével állkapcsát, a másikkal hetykén félrevágott sapkája alatt – a tarkóját fogta meg, aztán kidüllesztette a szemét, és olyan mozdulatokat tett, mintha a fejét lassan lecsavarná a nyakáról. Olyan ügyesen csinálta, hogy a század és mindenki, aki a közelben volt, harsogó hahotában tört ki. Ulja sem állta meg, csengőn, gyerekesen elkacagta magát, aztán zavarba jött. A géppisztolyosok örömmel pillantottak rá, hiszen jól tudták, hogy Kajutkin a lány kedvéért tréfálkozik.
Kajutkin, a tréfamester apró testű, hihetetlen ügyes mozgású gyerek volt. Arcát apróbbnál apróbb ráncok barázdálták, de olyan élénk volt, hogy életkorát nem lehetett megállapítani. Éppen úgy lehetett harminc-, mint húszéves. De alakja és tartása teljesen fiúsnak látszott. Nagy kék szemét, apró ráncok árkolták, és amikor elhallgatott, a legmélyéből hirtelen öreges fáradtság tűnt elő. Nyilván nem szerette, ha ezt az emberek észrevették, mert folyvást beszélt.
– Honnan valók, fiatalemberek? – fordult Kajutkin Ulja társaihoz. – Lám, lám! Krasznodonból – mondta megelégedetten.
– A kislány talán a húgocskátok? Avagy, apuskám, engedelmet kérek, a lánya? Nem. Eszerint a kislány teljesen független. Se leánya, se nővére, se felesége senkinek, tehát Kamenszk városában mozgósítani fogják, ez holtbiztos. Behívják forgalmi irányítónak. A tömegek utcai forgalmát fogja irányítani – Kajutkin utánozhatatlan mozdulattal mutatott arra, ami az országúton és a sztyeppen végbement. – Jobb lenne néki nálunk, a géppisztolyosok századában! Isten bizony, gyerekek, ti nemsokára elkerültök Oroszországba, ahol garmadában a lány, nálunk meg egy sincs a században. Nagy szükségünk volna egy ilyen kislányra, hogy biztosítsuk az illedelmes beszédet és a jó modort.
– Tőle függ. Ahogy ő akarja – mondta mosolyogva Anatolij, és zavartan tekintett Uljára, aki nem akart nevetni, de mégis nevetett, és elfordította a fejét, nehogy Kajutkin tekintetével találkozzék.
– Hát majd rábeszéljük! – kiáltotta Kajutkin. – Majd olyan gyerekeket vezénylünk ki erre a célra századunkból, akik minden lányt rá tudnak beszélni!
„Ugyan mi lenne, ha valóban velük maradnék? Szépen leugrok a kocsiról és – gyerünk!” – gondolta elhaló szívvel Ulja.
Oleg Kosevoj most már állandóan ott gyalogolt a szekér mellett, s mint akit megbabonáztak, le sem vette szemét Kajutkinról. Nagyon megkedvelte, és szerette volna, ha mindenki olyannak látná, mint ő. Kajutkinnak csak ki kellett nyitni a száját, és Oleg már úgy nevetett, hogy minden foga látszott. A gyönyörűségtől még a kezét is egymáshoz dörzsölgette, annyira tetszett neki. Kajutkin azonban észre sem vette, egy pillanatig sem nézett rá, de Uljára sem és senkire azok közül, akiket mulattatott.
Egy ilyen pillanatban, amikor Kajutkin éppen valamilyen újabb, már egészen kétségbeesett tréfába fogott, és a harcosok közben felkacagtak, a századot utolérte a vastag porréteggel borított terepjáró.
– Vi-gyázz!
A század mélyéből hirtelen egy hosszú nyakú kapitány bukkant elő. Csapkodó táskáját fogva, nyurga lábával a század mellett álló terepjáró elé szaladt, amelyből a testes tábornok, kerek fején új sapkával, tekintett kifelé.
– Csak tovább, tovább – mondta a tábornok vezényeljen pihenjt! – kiszállt a terepjáróból, kezet nyújtott a tisztelgő kapitánynak, ugyanakkor komor, egyszerű arcából kicsillanó vidám szemével villámgyorsan végigpillantott a porban menetelő géppisztolyosokon.
– Lám, lám, ezek a mi kurszki gyerekeink és – Kajutkin! – mondta látható gyönyörűséggel. Intett a terepjárónak, hogy kövesse, és testes voltához képest váratlanul könnyű léptekkel befordult a géppisztolyosok mellé. – Kajutkin, ez kitűnő … Kajutkin él, tehát a csapat szelleme törhetetlen – mondta, és vígan nézett Kajutkinra, majd a menet közben szorosan köréje gyűlt katonáihoz fordult.
– A Szovjetuniót szolgálom! – mondta Kajutkin, de már nem azon a mesterségesen magas, tréfás hangon, amellyel eddig beszélt, hanem nagyon komolyan.
– Kapitány elvtárs! Tudják-e a katonák, hová megyünk és miért? – kérdezte a tábornok a mellette kissé lemaradó századparancsnoktól.
– Tudják, tábornok elvtárs.
– Derekasan védelmezték a vízművet, emlékeznek? – mondta a tábornok, gyors pillantással végignézve a mellette szorongó harcosokat. – És ami a legfőbb, magukat is megmentették … Hát ez így van! – kiáltotta, mintha valaki ellenkezett volna vele. – Meghalni nem nehéz …
Mindenki megértette, hogy a tábornok nemcsak a múltért dicséri, hanem inkább a jövőre készíti elő őket. Az arcokról eltűnt a mosoly, és valamilyen határozatlan, de jelentős kifejezés támadt rajtuk.
– Maguk fiatalok, de tudják-e, milyen tapasztalatokkal rendelkeznek? Vajon összehasonlítható-e ez, mondjuk, az én fiatalkori tudásommal? – mondta a tábornok. – Volt idő, amikor én is így meneteltem ezen az úton. Hát – az ellenség is más volt, a technika is. Ahhoz az iskolához képest, amit én akkor kijártam, maguk egyetemet végeztek …
A tábornok erős fejével olyan mozdulatot tett, mintha elutasítani vagy megerősíteni akarna valamit. Valószínű, hogy bizonyos esetekben nemtetszését, más esetekben megelégedését fejezte ki ezzel a mozdulattal. Ebben a pillanatban elégedettségét jelentette. Nyilvánvalóan jólesett visszaemlékeznie ifjúságára, megörvendeztette a géppisztolyos katonák látványa, harcos szellemük, mely már természetes tulajdonságukká vált.
– Tábornok elvtárs … Messzire hatott már az ellenség? – kérdezte Kajutkin.
– Messzire, az ördög vinné el! – mondta a tábornok. – Olyan messzire, hogy már a magunkfélének is kellemetlen.
– És tovább is megy?A tábornok néhány pillanatig szótlanul haladt.
– Ez csak tőlünk függ … Azóta, hogy a télen megvertük, új erőt gyűjtött, összeszedte Európa minden technikáját, és egy pontra: ránk irányította a csapást. Arra számít, hogy nem bírjuk ki. De tartalékai nincsenek: igen … ez biztos! …
A tábornok tekintete most a szekérre esett, és egyszerre megismerte a magányos leányt az országútról, aki fölött a német zuhanóbombázók elzúgtak. El tudta képzelni, mi mehetett végbe a leány sorsában és lelkében annyi idő alatt, amíg ő terepjáróján csak a hadosztálya második kötelékét kereshette fel, és elérhette az elővédeket, akik az imént vonultak át Krasznodon városán. A tábornok arcán nem annyira sajnálkozás, mint inkább komor gond látszott, és hirtelen sietni kezdett.
– Sok sikert!
Intett a terepjárónak, hogy álljon meg, és könnyed járásával a gépkocsihoz sietett.
Amíg a tábornok a géppisztolyosok között tartózkodott, Kajutkin kérdései és mozdulatai komolyságról tanúskodtak. Nyilvánvaló, hogy nem akart úgy viselkedni a tábornok előtt, ahogyan társai ismerték, és amiért szerették őt. De alig tűnt el a terepjáró, előbbi tréfás vígsága újra visszatért.
Egy óriás termetű gyalogos katona lihegve küzdötte előre magát valahonnan a hátsó sorokból. Olajos rongyba burkolt holmit szorongatott nagy, fekete, lapát kezében.
– Elvtársak! Merre szalad a bánya autója? – kérdezte.
– Itt van, la! De nem szalad, csak áll! – tréfálkozott Kajutkin, és odamutatott a gyerekekkel zsúfolt teherautóra.
A menet tényleg megállt, mert elöl valami torlódás támadt.
– Engedelmet elvtársak – mondta a katona, és odament Valkóhoz és Grigorij Iljicshez, aki vigyázva letette a szőke kislányt a földre -, szerszámokat akarok átadni maguknak. Maguk mesterséghez értő emberek, talán hasznát vehetik, nekem meg csak teher a menetelésben – és a katona kibontotta az olajos rongyot.
Valko és Grigorij Iljics föléje hajolva nézték.
– Látják? – mondta ünnepélyesen a katona, és nagy lapát tenyerén egy egész gyűjteményt, csillogó, új lakatosszerszámokat emelt feléjük.
– Nem értem. Eladod vagy mi? – kérdezte Valko, és bozontos, cigány szemöldöke mögül bizalmatlanul nézett rá.
A katona téglavörös arca még pirosabb lett, olyannyira, hogy egyszerre ellepte a verejték.
– Hogyan kérdezhetsz ilyesmit! – mondta. – Megyek a sztyeppen és fölszedtem, rongyba csavarva – nyilván otthagyta valaki.
– Vagy eldobta, hogy könnyebben oldaloghasson tovább! – nevetett Valko.
– Mesterember nem dobja el a szerszámát. Elvesztette – mondta hidegen a katona, de már csakis Grigorij Iljicshez beszélt.
– Köszönjük, köszönjük, barátom … – mondta Grigorij Iljics, és segített a katonának a kendőbe visszacsavarni a szerszámokat.
– Jó, hogy átvette. Kár lenne ezért a finom szerszámért. Maguknak itt a teherautójuk, nekem meg teljes felszereléssel kell menetelnem, hát hogyan győzzem! – mondta a katona, akinek láthatóan jobb kedve lett. – Szerencsés utat! – csak Grigorij Iljiccsel szorított kezet, aztán visszafutott. Nyomban el is tűnt az oszlopban.
Valko egy ideig utána nézett, arcán mélységes együttérzéssel.
– Igaz ember … igen … – mondta rekedten.
Grigorij Iljics egyik kezében a szerszámot tartva, a másikkal a kislány szőke fejét simogatva, hosszan elgondolkozott. Belátta, hogy Valko nem azért viselkedett bizalmatlanul a katonával, mert nem jószívű, hanem mert megszokta, hogy őt, az igazgatót, aki annyi emberrel dolgozik, és ezertonnaszámra termeli a szenet, néha félre akarják vezetni. Az igazgató most saját kezével robbantotta fel a bányát. Az emberek egy részét magával hozta, sokan azonban ottmaradtak, kitéve a pusztulásnak. És Grigorij Iljicsnek először jutott eszébe, milyen nehéz lehet most az igazgató lelke.
Estefelé távoli ágyúdörgés hallatszott. Éjjel egyre közeledett az ágyúszó. Időnként géppuska-sorozatok zaja is elért hozzájuk. Kamenszk körül egész éjszaka tűzcsóvák lobbantak, néha oly nagyok, hogy bevilágították a menetet. A tűzfények – hol itt, hol ott – bíborvörösre festették az eget, aztán lassan elúsztak valahol a sötét sztyepp kurgánjai között.
– Testvéreink sírjai – mondta Viktor apja, aki eddig hallgatagon ült a szekéren, maga sodorta cigarettáját szíva, amelynek tüze időnként megvilágította húsos arcát a sötétben. – Ezek nem a régi idők kurgánjai, hanem a mi sírjaink – mondta tompa hangon. – Itt törtünk ki Vorosilovval és Parhomenkóval, és itt temettük el a halottainkat …
Anatolij, Viktor, Oleg és Ulja elmélyülten nézték a kurgánokat, amelyeket pirosra festett a messzi tüzek visszfénye.
– Igen, mennyi dolgozatot írtunk az iskolában erről a háborúról, irigyeltük érte apáinkat, és íme, a háború eljött hozzánk, mintha csak azt akarná megtudni, mifélék vagyunk, mi pedig odébbállunk … – mondta Oleg, és mélyet sóhajtott.
Ezen az éjszakán megváltozott a menetelés rendje. A vállalatok és a polgári lakosság gépei, szekerei és a gyalog menetelük tömege egyáltalán nem mentek tovább. Azt beszélték, hogy katonák vonulnak előttük. Sor került a géppisztolyos századra is, mely csöndes fegyverzörgés közben készülődött fel a sötétben, s nyomában mozogni kezdett az egész csapat. Gépkocsik szorítottak utat nekik. A sötétben pirosan hunyorogtak a cigaretták — az égen pislákoló csillagokhoz hasonlítottak.
Valaki megérintette a könyökén Ulját. A lány odafordult. Kajutkin állt a szekér mellett, de az ellenkező oldalon, mint ahol Viktor apja ült és a fiúk álldogáltak.
– Egy pillanatra – mondta alig hallható suttogással.
Valami volt a hangjában, amitől Ulja leszállt a szekérről.
Kissé odébb mentek:
– Bocsásson meg, hogy zavarom – mondta Kajutkin csendesen de maguknak nem szabad Kamenszkbe menniük, azt rövidesen elfoglalja a német, már a Donyec túlsó partján is jó mélyen előrehatolt. Ne szóljon senkinek erről, mert nincs jogom elmondani, de maguk a mi embereink, és sajnálnám, ha fölöslegen elpusztulnának. Valahová délebbre kell elkanyarodniok, és adja isten, hogy még legyen idejük rá.
Kajutkin olyan gyengéden beszélt Uljával, mintha madarat fogna a tenyerében. Arcát csak halványan lehetett látni a sötétben, s mégis komolynak, megindultnak tetszett. Szemében nyoma sem volt a fáradtságnak, valósággal parázslott.
Uljára nem az hatott, amit mondott, hanem ahogy mondta. Szótlanul nézett a katonára.
– Hogy hívnak? – kérdezte csendesen Kajutkin.
– Ulja Gromova a nevem.
– Nincs fényképed?
– Nincs.
– Nincs – ismételte szomorúan Kajutkin.
Sajnálkozás s egyben valami merészség vett erőt Ulján. Közel, egész közel hajolt a fiú arcához.
– Fényképem nincs – suttogta de ha jól, ha nagyon jól megnézel, akkor … – elhallgatott, és néhány pillanatig rászegezte fekete szemét – … akkor nem felejtesz el – mondta.
A katona megdermedt, csak a szeme fénylett fel egy villanásra, szomorúan a sötétből.
– Nem felejtelek el… Téged nem lehet elfelejteni – suttogta alig hallhatóan. – Isten veled …
És nehéz katonacsizmájával visszalépkedett csapatához, amely hangtalanul vonult a sötétben a cigaretták fel-fellobbanó fényében, mint a végtelen égen a Tejút.
Ulja még gondolkodott, szóljon-e valakinek arról, amit a katona mondott, de úgy látszott, hogy már mások is tudták.
Mire a szekérhez ért, számos autó és jármű fordult már a sztyeppre, és délkelet felé ment tovább. Ebbe az irányba indult a többi menekülő is.
– Úgy látszik, Lihajának kell mennünk – hallatszott Valko rekedt hangja.
Viktor apja valamit kérdezett tőle.
– Minek szakadjunk el egymástól, menjünk együtt, ha már a sors így összehozott – mondta Valko.
A hajnal már az úttalan sztyeppen érte őket.
Álomszép volt ez a hajnal a nyílt sztyeppen. Pirosán szállt a végeláthatatlan, szűzi gabonaföldek fölött, s elpihent a frissen zöldellő völgysüppedésekben. Az ezüstös harmat ezer kis szivárvánnyal tükrözte vissza a dombok közt könnyedén felbukkanó napot. Annál szomorúbb látványt nyújtott e hajnali ragyogásban a sok meggyötört, álmos, fakó gyermekarc és a felnőttek komor, aggodalmas tekintete.
Ulja meglátta a gyermekotthon vezetőnőjét, harisnyára húzott gumicsizmáját vastag por borította. Az asszony valósággal megfeketedett. Az egész utat gyalog tette meg, és csak éjjel ült fel valamelyik kocsira. A donyeci nap, úgy látszik, csontig kiszárította, kiégette. Ezen az éjszakán nyilván ő sem aludt, egész idő alatt némán, gépiesen mozgott, és átható, de mit sem látó szemében valamilyen idegen, nem e világból való kifejezés borongott.
Kora reggel óta megszakítás nélkül zúgtak a repülőgépek. Maguk a gépek nem voltak láthatók, de előttük, bal kéz felől egyre hallatszott a bombák tompa, eget rázó robbanása. Olykor az égen valahol egészen messze géppuskák kattogtak.
A Donyec folyó és Kamenszk felett láthatatlan, de messzire hallatszó légiharc tombolhatott. Csak egyszer vettek észre egy közel elhúzó német bombázót, de ez, úgy látszik, már kidobta összes bombáit.
Oleg leugrott a bricskáról, és megvárta, amíg a szekér odaér.
– Képzeljék csak, képzeljék – mondta a szekér mellé lépve, s megfogta a kocsi saroglyáját, miközben nagy szemével társaira nézett ha a németek már átkeltek a Donyecen, akkor ez a csapat, mely az imént velünk ment, Kamenszkben beléjük ütközik, és nincs többé kiútja sem a géppisztolyos századnak, sem annak a pompás legénynek, aki mindnyájunkat úgy megnevettetett, sem a tábornoknak. Ők bizonyára tudták ezt, sőt jól tudták, amikor továbbvonultak, tisztán látták! – mondta Oleg.
Az a gondolat, hogy Kajutkin a halála előtt vett búcsút tőle, valósággal belemart Ulja szívébe. Elpirult szégyenében, mikor eszébe jutott, mit mondott a fiúnak. De valami tiszta belső hang azt súgta neki, hogy semmi olyat nem mondott, amire Kajutkin nem szívesen fog visszagondolni, ha üt az utolsó órája.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A bankok a szocialista társadalomban. A Szovjetunió népgazdaságában a hitelt bankok és takarékpénztárak bonyolítják le. A bankrendszer a szocialista állam kezében összpontosul. A szocialista társadalomban a bankok állami intézmények, amelyek tervszerűen mozgósítják az ideiglenesen szabad pénzeszközöket, s gondoskodnak arról, hogy ezeket az eszközöket a szocialista gazdaság fejlesztésére használják fel. Ilyenformán a bankok a szocializmusban megtartották ugyan a régi formát, de működésük tartalma megváltozott, a tőkés bankokétól eltérő új funkciókra tettek szert.
A Szovjetunió bankrendszere a Szovjetunió Állami Bankjából és különleges állami beruházási bankokból áll. A bankrendszerben a vezető szerep az Állami Banké.
A Szovjetunió Állami Bankja jegybank, rövidlejáratú hiteleket folyósító bank és az ország elszámolási központja. Funkciói a következők:
Először, szabályozza a pénzforgalmat, az országban levő készpénz mozgását, a Szovjetunió kormánya által megállapított terv alapján és módon pénzt von ki a forgalomból és pénzt bocsát ki.
Másodszor, intézi a népgazdaság pénztárának teendőit, vagyis pénztáraiban összpontosítja a szocialista vállalatok, állami és társadalmi szervezetek készpénzét, és a folyó kifizetésekre készpénzt utal ki számukra.
Harmadszor, rövidlejáratú hitelt nyújt a népgazdaság valamennyi ágában az önálló elszámolás alapján működő vállalatoknak és gazdasági szervezeteknek (az építőszervezetek kivételével).
Negyedszer, elszámolási központ, vagyis megszervezi és lebonyolítja az ország vállalatai, intézményei és szervezetei közötti pénzelszámolásokat.
Ötödször, intézi a költségvetés végrehajtásának pénztári teendőit: bevételezi az állami költségvetésbe történő befizetéseket, szigorúan meghatározott rendeltetéssel és a megfelelő költségvetési előirányzat keretében kiutalja a költségvetési eszközöket, nyilvántartja a költségvetés bevételeit és kiadásait.
Hatodszor, őrzi az ország valutaalapjait, és lebonyolítja a Szovjetuniónak más országokkal folytatott kereskedelmi és egyéb gazdasági műveleteiből eredő nemzetközi elszámolásokat; ezeknek az elszámolásoknak egy része a Szovjetunió külkereskedelmi bankja (a Vnyestorgbank) révén történik.
A Szovjetunió Állami Bankja a világ legnagyobb bankja. Fiókjai vannak a köztársasági, határterületi és területi központokban, s úgyszólván az ország minden kerületi központjában. Az Állami Bank az elszámolási számlák útján történő elszámolások megszervezése és a hitelműveletek révén tölti be az állam azon igen fontos szervének szerepét, amelynek feladata az egyes vállalatok és szervezetek pénzügyi-gazdasági tevékenységének rubel-ellenőrzése.
A beruházási bankok a szocialista gazdaság egyes ágait látják el. Fő funkciójuk az, hogy finanszírozzák és hosszúlejáratú hitellel lássák el az illető gazdasági ág beruházásait. Minden pénzeszköz, amelyet a terv beruházásokra irányoz elő, a megfelelő bankokban összpontosul. Ezek a bankok intézik az építkezéssel kapcsolatos elszámolásokat, kiutalják az építkezéshez szükséges eszközöket, és ellenőrzik azok terv szerinti fel- használását.
A Szovjetunióban a következő beruházási bankok működnek: az állami ipari, közlekedési és hírközlési vállalatok és építőszervezetek beruházásainak finanszírozását intéző bank (Prombank); az állami mezőgazdasági és erdőgazdasági vállalatok és szervezetek beruházásainak finanszírozását, a kolhozok és a falusi lakosság hosszúlejáratú hitelellátását intéző bank (Szelhozbank); a kereskedelem és a szövetkezetek beruházásainak finanszírozását intéző bank (Torgbank), valamint a közművek és a lakásépítkezés finanszírozásának Központi Bankja (Cekombank).
A bankok rubel-ellenőrzést gyakorolnak a termelés és a forgalom fölött, s ezzel elősegítik a gazdaságosság fokozódását és az önálló elszámolás megszilárdulását. Ez az ellenőrzés úgy valósul meg, hogy, először, olyan műveleteket finanszíroznak és látnak el hitellel, amelyeket a terv előír, s ezt a terv teljesítésének előrehaladásától teszik függővé; másodszor, a tervfeladatok teljesítése határidejének lejártával megkövetelik a kölcsön visszafizetését; harmadszor, az eszközök felhasználási rendjének megszegése és a visszafizetési határidő elmulasztása esetén megfelelő szankciókat alkalmaznak (például magasabb kamat és a további hitel megvonása).
A vállalatok gazdasági tevékenységének megjavítása és a gazdaságosság szigorú érvényesítése megköveteli a bankoktól, hogy tovább fokozzák a termelés rubel-ellenőrzését, és erélyesen lépjenek közbe azoknál a vállalatoknál, amelyek rosszul gazdálkodnak.
A bankok önálló elszámolás alapján működnek. A bank tiszta jövedelme az az összeg, amellyel a befolyt kamatok a kifizetett kamatokat és a bankapparátus fenntartására fordított kiadásokat meghaladják.
A bankok forgalma a szocialista gazdaság fejlődése és a hitelviszonyok fejlődése alapján állandóan növekszik. 1953 végén az Állami Bank által a népgazdaságnak folyósított hitel összege 208 milliárd rubel, 3,7-szer annyi volt, mint 1940 megfelelő időszakában.
Az állami takarékpénztárak betéteket fogadnak el az egyes állampolgároktól, a kolhozoktól és a társadalmi szervezetektől, s a betétek után meghatározott kamatot fizetnek. A lakosság takarékbetéteinek állandó növekedése arra mutat, hogy a dolgozók anyagi jóléte szakadatlanul fokozódik. 1953 végén a lakosságnak 38,6 milliárd rubel összegű takarékbetétje volt, 5,3-szer annyi, mint 1940-ben. A takarékpénztárak bonyolítják le az államkölcsönökkel kapcsolatos műveleteket is: a nyeremények és a kamatok kifizetését, s ezenkívül pénzelszámolások lebonyolításával stb. különféle szolgálatokat teljesítenek a lakosságnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Olyan óriási, mozgó embertömeget, mint 1942 júliusában, a nagy népvándorlás óta nem látott a donyeci sztyepp.
Az izzó napsütésben, műutakon, országutakon és végig az úttalan sztyeppen szakadatlan áradatban hömpölyögtek a Vörös Hadseregnek járművekkel, tüzérséggel, tankokkal visszavonuló csapatai … gyermekotthonok és óvodák, tehéncsordák, teherautók, menekülők – hol rendezett sorokban, hol egymás hegyén-hátán, gyerekekkel és batyukkal megrakott talicskákat tolva maguk előtt.
Mentek, és letaposták az érő és az érett gabonát, és senkinek se fájt a szíve érte. Se annak, aki taposta, se annak, aki vetette. Értéktelen lett a drága gabona, ottmaradt a németeknek. A kolhozok és szovhozok burgonyaföldjei és zöldségeskertjei most szabad prédái lettek mindenkinek. A menekülők kikapálták a burgonyát, szalmából vagy rőzséből rakott tűzön megsütötték: a gyalogosoknak és a kocsin utazóknak egyaránt uborka, paradicsom vagy dinnyeszelet volt a kezében. Olyan vastag porfelhő ült a sztyeppen, hogy hunyorítás nélkül lehetett a napba nézni.
A felületes szemlélő számára, aki magányos porszemként sodródott a visszavonulás áradatába, s csupán lelke háborgását figyelve nem látja a körülötte kavargó világot, véletlennek és értelmetlennek tetszhet minden, pedig az óriási embertömegeknek és anyagi értékeknek ezt a páratlan méretű megmozdulását ezer meg ezer kis és nagy ember akarata, egy bonyolult, jól szervezett háborús államgépezet irányította.
S amint az gyors, kényszerű visszavonuláskor elő szokott fordulni, a katonai csapatok és a polgári lakosság tervszerűen, keményen menetelő sorain kívül az összes utakon és a sztyeppen is szétszórt és rendetlen csoportok vonultak délnek és délkeletnek. Menekülők, kis hivatalok és egyesületek, csapattöredékek, harcokban szétvert vagy eltévedt csapatok élelemszállító kocsijai, kötelékek, melyek elvesztették az összeköttetést, sebesült és beteg katonák, akiket jármű híján lehetetlen volt elszállítani. Ezeknek a kisebb-nagyobb csoportoknak fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi történik a fronton. Mentek, amerre jónak látták, elárasztották a közlekedés főereit és pórusait, elsősorban a Donyec átkelőhelyeit, ahol a szüntelen ellenséges bombázás alatt álló révek, kompok és pontonhidak körül emberek, gépkocsik, szekerek hatalmas tábora nyüzsgött.
Bármilyen esztelenség volt a polgári lakosság számára Kamenszk felé vonulni – amikor a német csapatok már mélyen előrenyomultak a Donyec túlsó partján Morozovszk felé a krasznodoni menekülők zöme éppen ezt az irányt választotta, hiszen erre vonultak Millerovótól délre a donyeci védelem megerősítésére küldött hadosztály előcsapatai, amelyek az imént hagyták el Krasznodont. Ebbe az örvénybe sodródott az a két erős lóval vont parasztszekér is, amelyen Ulja Gromova, Anatolij Popov, Viktor Petrov és apja utaztak.
Alig tűnt el mögöttük az utolsó tanyaház, alig haladt át a szekér a többi járművel, gépkocsival együtt a dombon, amikor az ég mélyéből motorok iszonyú zúgása zúdult rájuk. Eltakarva a napot, zuhanóbombázók ereszkedtek föléjük, s gépfegyvertűzzel söpörték végig az országutat.
Viktor apja, ez az erélyes, nagy darab ember egyszerre elsápadt:
– A sztyeppre! Feküdj! – ordította rémült hangon.
De a fiatalok már leugrottak a szekérről, és a búzába vetették magukat. Viktor apja, eldobva a gyeplőt, szintén lepattant a szekérről, és abban a pillanatban úgy eltűnt, mintha nem is egy nehéz csizmájú erdész, hanem testetlen lélek lett volna.
Csak Ulja maradt a szekéren. Maga sem tudta volna megmondani, miért nem ugrott le. E pillanatban a megijedt lovak olyat rántottak a szekéren, hogy a lányt majdnem kiborították az útra.
Ulja igyekezett elkapni a gyeplőt, de nem érte el. A lovak nagyot rándultak, szügyükkel súrolták az előttük haladó bricskát, két lábra ágaskodtak, oldalt ugrottak, s majdnem eltépték a kötőféket. Az erős, nagy kerekű, kordélyból átalakított szekér féloldalt borult, de megint a kerekére zökkent. Ulja egyik kezével a szekéroldalba, másik kezével valami nagyon nehéz zsákba kapaszkodott – minden erejét megfeszítette, hogy ki ne essék; nyomban halálra taposták volna a mögötte vágtató szekér megvadult lovai.
Az óriási barna lovak prüszkölve, tajtékzó habot fújva, veszettül rohantak a letaposott gabonán, emberek és fogatok sokaságán keresztül. Az előttük haladó bricskáról hirtelen egy fedetlen fejű, magas fiú ugrott le, és a lovak elé vetette magát.
Ulja nem értette meg azonnal, mi történt, de a két csapzott sörényű, vicsorító ló feje között a következő pillanatban meglátta egy szikrázó szemű, nagyon fiatal gyerek pirospozsgás arcát, amely leírhatatlan erőfeszítést árult el.
Erős kezével megragadta az egyik felhorkanó ló zabláját, és keményen megvetette lábát a ló és a szekérrúd között. Inkább a lóra támaszkodott, hogy a rúd le ne üsse, és a rúdon keresztül igyekezett elkapni a másik ló gyeplőjét is. Csak a kabátja alatt duzzadó izmain és napbarnított keze fején a kidagadó ereken lehetett látni, milyen nagy erőfeszítésébe került visszatartania a lovakat.
Amikor sikerült megragadnia a másik lovat is, a két állat egyszerre megjuhászodott. Sörényüket még meg-megrázták, vad pillantásokat lövelltek, de a fiú nem engedte el őket, míg teljesen le nem csillapodtak.
Akkor kiengedte kezéből a gyeplőket, és – Ulja ámulatára – legelső dolga volt, hogy széles tenyerével gondosan végigsimítsa oldalt elválasztott világosszőke haját, pedig alig volt kócos. Biztosan állt ott szépen kivasalt, szürke öltönyében, sötétvörös nyakkendővel. Kabátja felső zsebéből egy töltőtoll fehér csontvége kandikált ki. Aztán Ulja felé fordította verejtéktől csillogó, csontos gyerekarcát. Nagy, aranypillás szeme szélesen, jólelkűen, vidáman mosolygott.
– Jó l-lovak, elragadhatták volna – mondta kissé dadogva, miközben szélesen mosolygott, s Uljára tekintett, aki még mindig a kocsirácsba és a zsákba kapaszkodott. A leány orrcimpái remegtek, de fekete szemével elismerően nézett a fiúra.
Az emberek visszatértek az országúira, szekerüket, gépüket keresték. Valahol – nyilván a megölt vagy megsebesült emberek körül – asszonyok csoportosultak: jajgatás, sírás hallatszott.
– Féltem, hogy a szekérrúd agyoncsap! – mondta Ulja, és arca feszült volt az izgalomtól.
– Én is attól féltem, de ezek a herélt lovak nem vadak – mondta ártatlanul a fiú, és hosszú ujjú, nagy, barna kezével hanyagul megpacskolta a közelebbik ló izzadt, fényes nyakát.
Távolról, valahonnan már a Donyec folyó tájékáról fojtott bombázás döreje hallatszott.
– Sajnálom az embereket – mondta Ulja körültekintve.
Mellettük, az országút oldalán már újra megindultak a szekerek, az emberek, s ameddig a szem ellátott, mindenütt, mint zajló folyam, áramlottak tova.
– Bizony, nehéz. Különösen az anyákat sajnálom. Mennyi mindent élnek át, és mi vár még rájuk! – mondta az ifjú, s arca egyszerre elkomolyodott. Homlokára korához nem illő mély ráncok ültek.
– Igen, igen … – mondta hangtalanul Ulja, és maga előtt látta anyját, amint széttárt karral feküdt a kiégett földön.
Viktor Petrov apja éppoly hirtelen, mint ahogy eltűnt, felbukkant kocsija mellett, és túlzott gonddal fogdosta, próbálgatta a gyeplőt, hevedereket. Mögötte nevetve, restelkedve, de komoly arckifejezését még most is megőrizve megjelent üzbég sapkájában Anatolij Popov meg a szintén zavarban levő Viktor.
– Nem tört össze a gitárom? – kérdezte. Sietve és gondterhelten pillantott a szekérre. Amikor meglátta a kendőbe göngyölt gitárt, két batyu között, bátor pillantású, szomorú szemével Uljára nézett, és elnevette magát.
Az ifjú még mindig ott állt a két ló között, most bújt csak ki a kocsirúd és az állatok nyaka alatt, és széles vállain könnyedén hordozva fedetlen, óriás fejét, odament a szekérhez.
– Anatolij! – kiáltotta örvendezve.
– Oleg!
Keményen megragadták egymást könyökön felül; de Oleg ugyanakkor Uljára pillantott.
– Kosevoj! – mutatkozott be, és a kezét nyújtotta.
Bal válla mintha magasabb lett volna a jobbnál. Nagyon fiatal volt, valóságos kisfiú, de napsütötte arcú, sudár alakja, jól kivasalt ruhája, sötétvörös nyakkendője, kifelé kandikáló fehér végű töltőtolla, mozgása, testtartása, kissé dadogó beszéde annyi frissességet, erőt, jóságot és lelki tisztaságot árult el, hogy Ulja nyomban bizalmat érzett iránta.
Kosevoj pedig a fiatalok biztos tekintetével egy pillanat alatt végigfutott a falusi lány fehér blúzos, sötét szoknyás, mezei munkán megedzett hajlékony és erős alakján, rászegeződő fekete szemén, hullámos haján, csodálatos vonalú orrcimpáján, hosszú, lebarnult, szép lábán, melyet alig takart el térdig a sötét szoknya. A fiú arca lángra gyúlt, és hirtelen Viktorhoz fordulva, zavartan kezet nyújtott neki.
Oleg Kosevoj a legnagyobb krasznodoni iskolában, a városi parkban álló Gorkij Iskolában tanult. Ulját és Viktort most látta először, de Anatolijhoz futó barátság fűzte, nem ritka az ilyen, az aktív komszomolisták közt, egyik értekezlettől a másikig tart.
– Hát itt kell találkoznunk – szólalt meg Anatolij. – Emlékszel, még harmadnap is hozzátok járt vizet inni az egész társaság, te meg mindenkit bemutattál a nagymamádnak! – nevetett Anatolij. – Veletek van ő is?
– Nem, nagyanyó ottmaradt. Anyám is – és homlokát újra ráncok futották be. – Öten vagyunk: Kolja, anyám fivére, sehogy se fordul rá a nyelvem, hogy bácsinak mondjam – szólt Oleg mosolyogva. – Aztán a felesége, a kisfiúk és nagyapó, aki hajtja a lovakat – és az előttük álló bricska felé intett, melyről már többször átkiáltottak hozzájuk.
A bricska, melyet alacsony, gyors lábú, aranyszőrű lovacska húzott, most mindig előttük járt, viszont a két barna ló olyan szorosan a nyomukban ügetett, hogy a bricskán ülők állandóan nyakukon és fülükön érezték forró leheletüket.
Oleg Kosevoj nagybátyja: Nyikolaj Korosztyilov vagy „Kolja bácsi” a Krasznodonugol Tröszt geológus-bányamérnöke, nyugodt, barna szemű, fekete szemöldökű, szép ember, mindössze hét évvel volt idősebb Olegnél, akivel mint egyenrangúval barátkozott. Most Uljával ugratta a fiút.
– Testvér, ilyet nem szabad elszalasztani – mormogta egyhangúan, és oda se nézett öccsére. – Ez nem tréfadolog: micsoda lányt mentettél meg szinte a halál torkából! Ezt, testvér, nem úszód meg leánykérés nélkül. Nincs igazam, Marina?
– Ugyan, eredjetek már! Úgy megrémültem!
– Szép lány, nem igaz? – fordult Oleg fiatalos nénjéhez. – Csudaszép.
– És Lenocska? Ej, te csélcsap! – nénje fekete szemével korholóan nézett rá.
Marina gyönyörű ukrán asszony volt, festői szépség hímzett ukrán blúzában, nyakán gyöngyfüzérrel. Barna arcából kicsillogott hófehér foga, dús haj koronája bolyhos felhő gyanánt övezte fejét. Még a menekülés izgalmai között is talált időt, hogy hajfonatát olykor megigazgassa.
Egy hároméves pufók kisfiút tartott karjában, aki leplezetlen érdeklődéssel szemlélte a körülötte lejátszódó eseményeket, nem is sejtve, milyen rettenetes világba került.
– Hát én amondó vagyok, hogy Olegnek Lenocska az igazi párja, mert szép lány ez itt, az bizonyos, de valóságos hajadon létére a mi Olegünket, aki még gyerek, meg nem szeretheti – mondta nagyon gyorsan Marina néni, miközben fekete szemével néha nyugtalanul az égre pillantott. – Csak vénasszonyok kedvelik a fiatal fiúkat, de hát ő maga is fiatal, nem kell neki a még fiatalabb, tudom én ezt magamról. Így van ez – mondta hadarva, ami annak a jele volt, hogy valóban „megrémült”.
Lena Pozdniseva Oleg osztálytársa volt, és Krasznodonban maradt. Barátok voltak, Oleg szerelmes is volt belé, és naplója számtalan oldalát neki szentelte. Talán hűtlenség volt Oleg részéről, hogy olyan leplezetlen elragadtatással beszélt Uljáról? De voltaképpen mi a rossz ebben? Lenocskát már örökre szívébe zárta, ezen már mit sem változtathat, de Ulja … megint maga előtt látta Ulját, a lovakat, és bal felől megint érezte az egyik ló leheletét. Igaza lenne Marinának: Ulja nem szeretne bele csak azért, mert gyerek még? „Ej, te csélcsap!” … Szerelmes természetű volt, és ezt tudta is magáról.
A két fogat, a bricska meg a rácsos parasztszekér igyekezett a sztyeppen az oszlop elé kerülni, de százak és ezrek hasonlóképpen iparkodtak előrejutni, és bárhová nézett a szem, mindenütt emberek, autók és szekerek végtelen sora hömpölygött.
Lassanként elhomályosodott Oleg előtt Ulja és Lenocska arca, mindent betöltött az a hömpölygő áradat, melynek közepén, mint valami kis csónak a tengeren, ringott a bricska és mögötte a rácsos szekér két barna paripával.
Végeláthatatlan sztyepp terült el körülöttük. A láthatár szélén tüzek, füstfellegek gomolyogtak, csak messze-messze keleten fehérlettek a kék égen tiszta, világos, bodor bárányfelhők, és senki sem csodálkozott volna, ha a szelíd felhőkből ezüsttrombitás fehér angyalkák repülnek ki.
Olegnek eszébe jutott puha kezű, jóságos anyja …
„ … Mama, mama! Mióta az eszemet tudom, emlékezem a kezedre. Nyáron mindig barnára sütötte a nap, s ez a barnaság télen is meglátszott, gyöngéden, egyenletesen, csupán az erek körül vetve árnyékot. Lehet, hogy érdes volt a kezed, hiszen annyi munka jutott osztályrészedül, de az én számomra mindig simogató maradt, és szerettem megcsókolni ott, ahol kékesen sötétlettek az erek.
… Igen, attól a pillanattól, hogy gondolkozni kezdtem, egészen az utolsó percig, amikor kimerülten, csendesen, utoljára fektetted mellemre a fejedet, hogy kikísérj az élet nehéz útjára, örökösen a kezed jut az eszembe. Emlékszem, amikor szappanhabos vízben a lepedőmet mostad, s e lepedők még olyan kicsinyek voltak, mint a pelenkák – emlékszem, hogy télen bundába burkolózva vállfán cipelted a vizesvödröket, kesztyűs kis kezed a vállfára tetted, magad pedig ugyanolyan kicsi és bolyhos voltál, mint az a kesztyű. Látom magam előtt ízületekben kissé megduzzadt ujjaidat az ábécéskönyv felett, amikor mondtam utánad: bö-a-ba, ba-ba. Látom, erős kezeddel hogyan sarlózod a gabonát, miközben a másikkal a sarlóra hajlítod a gabonaszárat, látom a sarló gyors villanását, aztán a sarló és kéz hullámos mozdulatát, amikor a kalászokat úgy fogod csomóba, hogy le ne törjed a levágott búza kalászait.
… Emlékszem téglavörös, meggémberedett, merev kezedre, ahogyan fehérneműt öblögettél a befagyott folyón, a lékben, akkor kettesben éltünk – úgy képzeltem el, hogy egészen egyedül a világon. Emlékszem, milyen csodálatosan ügyesen tudta a kezed egy pillanat alatt kihúzni kisfiad ujjából a szálkát, emlékszem, milyen gyorsan fűzted be a cérnát, és hogyan énekeltél varrás közben – énekeltél, de csak magadnak és nekem. Mert nem volt olyan munka a világon, amihez a kezed ne értett volna, amihez gyönge lett volna, vagy amit megvetett volna! Látom, mint gyúrták kezeid a tehéntrágyával kevert agyagos földet, hogy bevakoljad a házfalat. És látom, amikor a karod selyembe öltözött, egyik ujjadon gyűrű, és magasra emeled a moldvai vörös borral színültig teli poharat. És milyen megadó gyöngédséggel fonta át kerek és hófehér karod mostohaapám nyakát, amikor megölelt – mostohaapámét, akit megtanítottál rá, hogy szeressen engem, és akit édesapámként tiszteltem, mert te szeretted őt.
… De leginkább arra emlékszem örökké, mily selymes-gyöngéden simogatták ezek a kissé érdes, meleg és mégis hűs kezek a hajam, nyakam és mellem, amikor félig öntudatlanul feküdtem ágyamban. És ahányszor felpillantottam, te mindig mellettem voltál. A szobámban éjjeli mécses égett, s te a homályból néztél rám, beesett szemekkel. Oly csöndes és sugárzó voltál, mint egy szent az ikonképen. Csókolom a tiszta, áldott kezed!
… Elkísérted fiadat a háborúba – ha nem te, akkor egy másik, aki éppen olyan anya, mint te. Hány fiú nem kerül vissza többé, és ha nem néked jut a keserű pohár, akkor valaki másnak jut, aki éppen olyan anya, mint te. És ha a háború iszonyú napjaiban akad a népnek egy falat kenyere, ruha takarja testét, a földeken szénaboglyák állnak, a síneken vonatok robognak, és virágzik a kertben a meggy, láng dohog a kohóban, és valamilyen láthatatlan erő felemeli a beteg vagy sebesült katonát a földről vagy az ágyról – ez mind anyám keze műve, az én anyámé és a te édesanyádé.
… Nézz körül, ifjú barátom, te is, nézz magad körül, mint én, és valld be, kit bántottál meg az életben jobban, mint anyádat. Vajon nem a balsikerünktől, hibánktól, bánatunktól őszül meg az anyánk? Eljön az idő, amikor minden gyötrelmes önváddá változik szívedben – ott, a sírjánál. Mama! Mama! … Bocsáss meg, hiszen az egész világon egyedül csak te tudsz megbocsátani. Mint gyermekkoromban, fejemre téve kezed, bocsáss meg …”
Ilyen gondolatok és érzések nyomták Oleg szívét. Nem tudott elfeledkezni arról, hogy anyja „ott” maradt, és hogy Vera nagyanyó, „zord napjaim barátnője”*, aki szintén anya: mama és Kolja bácsi anyja, hogy Vera nagyanyó is „ott” maradt vele.
* Idézet Puskin dajkájához írt verséből *
Oleg arca komoly volt, mozdulatlan. Aranyos szempillái mögött ülő nagy szemét nedves fátyol homályosította el. Görnyedten ült, lábát lelógatva, hosszú, erős ujjait egymásba fűzte, és homlokára éles, mély ráncok vésődtek.
Hallgatott Kolja bácsi, Marina meg a kisfiú is, csend volt azon a szekéren is, amely követte őket. Az aranyszőrű ló és a barna paripák kimerültek a szörnyű hőségtől és zűrzavartól, s mindkét fogat észrevétlenül felkerült az országúira, melyen szakadatlanul özönlött az emberek, autók és szekerek tömege.
Bármit is tettek, gondoltak vagy beszéltek az emberi balsors e rettenetes poklában, tréfálkoztak, szunyókáltak, gyereket szoptattak, ismerkedtek, vagy lovakat itattak a gyéren felbukkanó kutaknál – láthatatlan, sötét árny követte őket. Fekete árny, mely észrevétlenül borult föléjük, széttárta gigászi szárnyait valahol északon és délen, s még gyorsabban árasztotta el a sztyeppet, mint ez az emberáradat.
Szívükre mázsányi teherrel nehezedett, hogy el kell hagyniok szülőföldjüket, szeretteiket, hogy kénytelenek az ismeretlenbe menekülni, s hogy ez az iszonyú erő, mely most rájuk veti fekete árnyékát, elérheti és agyonnyomhatja őket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Az Ulja Gromova felett elvonuló repülőgépek a város határán túl néhány géppuskasorozatot adtak le az országútra, aztán eltűntek a szemkápráztatóan szikrázó levegőégben. Csak néhány perc múlva dörögtek fel távoli, tompa robbanások. A német repülők valószínűleg a Donyec átkelőhelyeit bombázták.
Pervomajka-telepen fenekestül felfordult minden. Ulja vágtató szekerekkel, menekülő családokkal került szembe. Egytől egyig ismerte ezeket az embereket, azok is ismerték őt, de senki sem nézett rá, senki sem elegyedett szóba vele.
Ám mindennél váratlanabbul hatott rá Zinaida Virikova, a „gimnazista” Zinaida, aki elképzelhetetlenül rémült arccal ült két asszony között egy ládákkal, batyukkal, liszteszsákokkal megrakott szekér tetején. Egy ellenzős sapkás apó, liszttől fehérlő csizmás lábát lefelé lógatva a szekérről, a gyeplőszárral teljes erőből iparkodott vágtába ösztökélni kis gebéjét. Virikova tudomást se véve a rekkenő hőségről, drapposbarna nagykabátban ült. Feje fedetlen volt, se kendő, se kalap, és kemény kabátgallérja fölött most is ott okvetetlenkedtek varkocsai.
Pervomajka volt a kerület legrégibb bányásztelepe; voltaképpen belőle fejlődött ki Krasznodon városa. Pervomajszknak – vagy amint a nép mondta: „Pervomajká”-nak – csak nemrég nevezték el. Régen, amikor még nem tudtak arról, hogy itt kőszén van, kozáktanyák voltak errefelé. A legnagyobb a Szorokin tanya volt.
Az itteni széntelepeket a század elején fedezték fel. Az első apró bányák közel voltak a föld felszínéhez, a lejtős oldalban; s kézi vagy lóerővel hozták fel belőlük a szenet. Különböző birtokosok tulajdonában voltak a kis bányák, de régi szokásból valamennyit Szorokin-bányának nevezték.
Oroszország közepéből és Ukrajnából jöttek a bányászok, ott telepedtek meg a kozáktanyák körül, és összeházasodtak a kozáklányokkal. Később már kozákok is dolgoztak a bányákban. Szaporodtak, családosodtak, s egymás mellett raktak fészket.
A hosszú domb mögött új bányákat nyitottak. Most a vorosilovgrádi műút húzódott erre kanyarogva a horhos mentén, mely két egyenlőtlen részre, osztotta Krasznodon városát. Az új bányák tulajdonosa egy Jarmankin nevű földbirtokos volt, akit a nép „veszett földesúr”-nak hívott. A bányák körül keletkező telepet ezért eleinte egyszerűen Jarmankin- vagy „veszett-telep”-nek nevezték. A „veszett földesúr” portája kőből épült szürke, földszintes ház volt. Egyik felén télikert, különleges növényzettel és tengeren túli madarakkal. Magában állt ez a ház annak idején a horhos melletti magas dombon, szabad prédájául minden sztyeppről jövő szélnek, amiért aztán a házát is „veszett”-nek nevezték.
A szovjet rendszer alatt, az ötéves tervek idején hatalmas bányaüzemeket létesítettek itt, és a Szorokin-bányák központja áthelyeződött erre az oldalra. Típusházak, nagy hivatalok, kórházak, iskolák és klubok épültek. A dombon, a „veszett földesúr” háza mellett a kerületi végrehajtó bizottság díszes, nagy, szárnyas épülete emelkedett. A „veszett földesúr” házában pedig a krasznodoni bányaüzem tervezőirodája helyezkedett el, s az alkalmazottak még csak nem is sejtették, miféle házban töltik életük egyharmadát.
Így alakult át Szorokin-bányatelep Krasznodon városává.
Ulja barátnői és iskolatársai együtt nőttek fel a városukkal. Mint egészen apró iskolás gyerekek részt vettek a fák ünnepén, csemetéket és bokrokat ültettek arra a kopár térségre, mely addig szemétlerakodó hely volt, ekkor pedig a városi szovjet intézkedésére ligetté változott. A szeméttelep helyén létesítendő liget terve az idősebb komszomolisták fejében született meg; annak a nemzedéknek ötlete volt ez, mely még emlékezett a „veszett földesúr”-ra, a Jarmankin-telepre, az első német megszállásra és a polgárháborúra. Néhányan közülük most is dolgoztak Krasznodonban, üstöküket vagy kozákos Bugyonnij-bajuszukat már megfogta a dér, zömüket azonban szétszórta az élet. Egyikük-másikuk magas állásba került. A fásítás munkáját Danyilics kertész irányította, aki már akkor is öreg ember volt, de még most is – bár egészen elaggott – a liget főkertésze.
A liget megnőtt, és a felnőttek kedvenc pihenőhelye lett, a fiataloknak pedig nemcsak szórakozóhelye volt, hanem valósággal az életük: a virágba borulás kora. Együtt lombosodott velük, ifjú volt, mint jómaguk, de zöld koronái már ott bókoltak a szélben, és verőfényes napokon árnyékot nyújtottak. Titokzatos, rejtett zugokat is találhattak benne, és milyen gyönyörű volt éjszakánként a szerteáradó holdfényben. De esős őszi estéken, meg amikor zizegve szállingóztak a nedves, sárga falevelek, félelmetes is tudott lenni ez a liget.
Vele és a várossal együtt nőtt fel a fiatalság, és a maga módján keresztelte el kerületeit, utcáit.
Andikor új barakkokat emeltek, „Újbarakk”-nak nevezték el őket. Már régen nyoma sincs a barakkoknak, körös-körül téglaépületek sora áll, de az elnevezés túlélte szülőjét. Valamikor három fakunyhó állott a telep végén, ahol gyerekek galambokat tenyésztettek – most típusházak állnak a helyükön, de a „Galambos” elnevezés fennmaradt. „Csurilino” voltaképpen egyetlenegy ház volt, amelyben egy Csurilin nevű bányász lakott, a „Szénás” valamikor szénaraktárul szolgált. A „Fás” különálló utca volt, túl a parkon, a vasúti átjáró mögött; így is maradt, különállóan a várostól, ugyanazokkal a faházakkal. Ott lakik Valja Borc, egy tizenhét éves, sötétszürke szemű, aranyszőke varkocsú, önérzetes leány. „Köves” – ez az első, kőből épült típusházak utcája. Most már sok ilyen ház van, de csak ezt az utcát nevezik „Köves”-nek: itt volt az első kőház. A „Nyolcház” ma már egész kerület. Több utca áll azon a helyen, ahol valamikor mindössze nyolc típusházat építettek.
A Szovjetunió minden tájáról özönlöttek a Donyec-medencébe az emberek. Első kérdésük: hol fognak lakni? Li Fan-csi, a kínai, agyagból és szalmából kunyhót épített magának a pusztán, aztán mellé méhsejtszerű kis szobákat tapasztott. Kiadta őket, amíg az emberek rá nem eszméltek: minek béreljenek szobát Li Fan-csinál, amikor maguk is építhetnek? Így nőtt fel egymás hegyére-hátára ragasztott kis vályogházakból az a terjedelmes kerület, amelynek „Sanghaj” volt a neve. Később hasonló agyagkunyhók épültek az egész horhos mentén, mely kettéosztja a várost és a város határában levő kopár területeket. E sárkunyhó-fészkeket „Kis Sanghaj”-nak nevezték el.
Attól kezdve, hogy üzembe lépett a kerület legnagyobb, 1. számú bányája, amely a Szorokin tanya és a volt Jarmankin- telep között feküdt, Krasznodon város a Szorokin tanya irányában fejlődött, és úgyszólván összeolvadt vele. Így lett a Szorokin tanyából, mely már régen összenőtt a szomszédos kisebb tanyákkal, Pervomajka-telep, a város egyik kerülete.
Csak az különböztette meg a város többi kerületétől, hogy lakóházainak többsége a régi kozáktanyákból maradt örökségbe. Magánházak voltak ezek, mindegyik a maga módján épült; továbbra is sok kozák lakott itt. Nem a bányában, hanem a sztyeppen dolgoztak, s kolhozokba tömörülve gabonát termeltek.
Ulja Gromova szülei egy öreg kozákházban laktak a munkástelep túlsó szélén, egy mélyedésben, melyet azelőtt Gavrilov tanyának hívtak.
Ulja apja, az ukrán Matvej Makszimovics Gromov a poltavai kormányzóságból származott. Kiskorában apjával együtt Juzovkába járt munkára. Hatalmas termetű, erős, vakmerő, szép legény volt. Göndör, szőke haja fürtökben hullott alá. Nagy erejű vájár hírében állott, kedvelték a lányok. Nincs benne semmi csodálatos, hogy éppen ezen a vidéken talált munkát, abban az – Ulja számára bibliai messzeségnek tetsző – időben, amikor az első tárnák nyíltak meg errefelé; s hogy szívét foglyul ejtette Matrjona Szaveljevna, egy Gavrilov tanyai fekete szemű kis kozák lány, akit akkor még Matrjosának hívtak.
Az orosz-japán háborúban mint a moszkvai 8. gránátos ezred katonája vett részt, hatszor megsebesült, két esetben súlyosan; többször kitüntették, legutolsó kitüntetését, a Szent György-keresztet azért kapta, mert megmentette ezrede zászlaját.
Ettől az időtől fogva egészsége megromlott. Egy darabig még eldolgozgatott a tárnában, aztán bányakocsis lett, ott is ragadt a Gavrilov tanyán, abban a házikóban, melyet Matrjosa kapott hozományul.
Ulja valahogy még csak elvánszorgott kerítésük kiskapujához, de ott végképp elhagyta az ereje. Szerette szüleit. Sohasem gondolt rá, még elképzelni sem tudta, hogy jöhet olyan idő, amikor családjától függetlenül kell döntenie sorsa fölött. Ez a pillanat most bekövetkezett.
Ulja tudta, hogy szülei ragaszkodnak a házukhoz, nagyon is öregek és betegek ahhoz, hogy otthagyják. Fiuk a hadseregben szolgált. Ulja meg abban a korban volt, amikor életsorsa még bizonytalan, nincs munkája, jövedelme, nem tarthatta el őket. Volt egy jóval idősebb nővére, a bányairoda egy régi alkalmazottjának a felesége. Férjével, gyerekeivel együtt az öregeknél lakott. Ő se tudta rászánni magát, hogy elhagyja az otthonát. Régen megegyeztek: történjék bármi, ők a szülőházat nem hagyják el.
Egyedül Uljának nem volt e döntő pillanatig határozott terve, sem kifejezett célja. Megszokta, hogy mások rendelkezzenek vele. Amikor be akart lépni a hadseregbe – persze feltétlenül a repülőkhöz -, írt a bátyjának, aki valamelyik repülőezredben szolgált mint technikus. Besegíthetné-e a repülőiskolába? Máskor meg úgy képzelte, hogy legegyszerűbb lenne ápolónő-tanfolyamra iratkozni, ahogy néhány krasznodoni lány tette, s ilyen módon nagyon gyorsan bejuthatna a fronton harcoló hadseregbe. Voltak napok, amikor az a titkos vágy fogta el, hogy egy földalatti partizáncsapatban legyen az ellenségtől megszállott területen. Aztán egyszerre leküzdhetetlen szenvedély tört rá, a tanulás vágya: tanulni! tanulni! A háború nem tart örökké, egy nap véget ér, élni, dolgozni kell, nagy szükség lesz szakképzett emberekre. Aránylag rövid idő alatt mérnök vagy pedagógus is lehet belőle! De senki sem akadt, aki útba igazította volna; most pedig itt a pillanat, amikor ki kell nyitnia a kis kerítésajtót és…
És csak most döbbent rá, milyen szörnyűre fordulhat az élet. Az ellenség arra kényszeríti, hogy hagyja el apját, anyját, hogy egyedül nekivágjon a nyomorral és harccal teli ismeretlen világnak … Egyszerre olyan gyönge lett a térde, hogy majdnem a földre roskadt. Ó, ha most besurranhatna ebbe a kis öreg házba, ha bezárhatná az ablaktáblákat, ráborulhatna fehér ágyára, és feküdhetne csendesen, semmire sem gondolva. Kinek mi köze a kis fekete Uljához? Bebújni az ágyba, összekuporodni, és élni, élni a szívéhez oly közeli emberek között, aztán jöjjön, aminek jönnie kell! … De hát mi az, aminek jönnie kell, és mikor jön, és sokáig itt lesz-e? És talán mégsem olyan szörnyű az …
S ebben a pillanatban megrázkódott a szégyenérzettől, attól a megalázó feltevéstől, hogy ilyesmiről egyáltalán szó lehet. De nem is maradt ideje a választásra. Már jött futva az anyja. Hogyan tudott ágyából fölkelni? Az anyja után ott rohant az apja, nővére, sógora, és kiszaladtak a gyerekek is. Arcukon rendkívüli izgalom ült, kis unokaöccse keservesen zokogott.
– Hol maradtál el, kislányom? Reggel óta keresünk! Szaladj gyorsan Anatolijhoz, amíg el nem utazik; fuss, kislányom! – mondta az anyja, és könnyei, melyeket egyáltalán nem igyekezett visszatartani, megállás nélkül csurogtak le sápadt, ráncos arcán.
Anyja fekete hajú öregasszony volt, aki már a föld felé görbedt. Kicsiny, törékeny termete volt, de gyönyörű fekete szemével mégis egy nagy vadmadárhoz hasonlított. Lányai és az öreg Matvej Makszimovics is mindig hallgattak az erős jellemű és okos asszonyra. Lám, most elérkezett az a perc, amikor lányának magának kellett döntenie sorsa fölött, s az anya ereje megtört.
– Ki keresett? Anatolij? – kérdezte gyorsan Ulja.
– A kerületi bizottságtól kerestek – mondta apja, aki nehéz, nagy kezét lecsüggesztve, tehetetlenül állt az anyja mögött.
Milyen – milyen öreg már! Elöl egészen kopasz, csak a halántékán és tarkóján maradt még kevés hajfürtje, amelyek még most is kis csigákba göndörödtek. De rőt gránátosbajsza már őszült; arcának borostái is fehérek, öreg katonaarcát ráncok barázdálták.
– Szaladj, szaladj, kislányom! – ismételte anyja. – Várj, átkiáltok Anatolijnak! – és a kicsi öregasszony a kerti ösvényen a szomszéd Popovékhoz futott. Popovék Anatolij nevű fia Uljával együtt az idén végezte a pervomajkai iskolát.
– Feküdjön csak le, mama, majd én átszaladok.
Ulja az anyja után eredt, de az már a cseresznyésben járt, s így együtt futottak, az öreg és a fiatal.
Gromovék és Popovék kertje egy enyhén lejtős, kiszáradt szakadék fenekén volt. A két udvart sövénykerítés választotta el egymástól. Régi szomszédok voltak, de Ulja mégsem találkozott Anatolijjal egyebütt, mint az iskolában, Komszomol gyűléseken, ahol a fiú gyakran tartott előadást. Anatolijt gyermekkorában csak az igazi fiús dolgok érdekelték. Felsőbb osztályos korában pedig sokat csúfolták, hogy fél a lányoktól. Ez igaz is volt, mert ha valahol az utcán vagy lakásban találkozott Uljával vagy más lánnyal, olyan zavarba jött, hogy még köszönni is elfelejtett. Ha meg köszönt, úgy elpirult, hogy a lányokat is zavarba hozta. Egymás között a lányok szóvá is tették ezt, és mulattak Anatolijon. De Ulja tisztelte, mert olvasott, okos és zárkózott fiú volt; éppúgy szerette a verseket, mint ő, azonkívül bogár-, lepke-, ásvány- és növénygyűjteménye is volt.
– Taiszja Prokofjevna! Taiszja Prokofjevna! – kiáltott Ulja anyja, áthajolva az alacsony sövénykerítésen. – Toljecska! Megjött Ulja …
Valahonnan fentről, a falombok mögül Anatolij kishúga válaszolt vékony hangján. De már jött a fiú is, lefelé futva a sűrűn pirosló cseresznyefák között. Kihajtott gallérú, hímzett ukrán inget viselt, feje búbján üzbég sapka volt, hogy lesimítsa hátrafésült, hosszú, zabszínű haját.
Örökké komoly, sovány, barna arca, melyen világosszőke szemöldök ívelt, izzott a felhevültségtől. Annyira verejtékezett, hogy nagy izzadságfoltok ütköztek ki az ingén. És szemmel láthatóan elfeledkezett még arról is, hogy restelkedjen Ulja előtt.
– Uljana … tudod, reggel óta kereslek. Végigrohantam már az összes fiúkat és lányokat, visszatartottam miattad az elutazástól Vityka Petrovot, nálunk vannak, az apja iszonyúan szitkozódik; csomagolj azonnal! – hadarta.
– Mi semmiről nem tudunk. Ki rendelkezett?
– A kerületi pártbizottság utasítása: minden komszomolista menjen el. A németek mindjárt itt lesznek. Már mindenkit értesítettem, csak a ti társaságotokból nem találtam egy lelket sem, szörnyen izgultam. Most jött értünk kocsin Pogorelijból Vitya Petrov az apjával. Az apja, tudod, már a németek ellen partizánkodott a polgárháború alatt, így aztán egy percig sem várhat. Képzeld csak, Vityka kizárólag értem jön ide! Látod, milyen elvtárs, igazi elvtárs! Apja erdész, az erdőgazdaságban pompás lovaik vannak! Én persze igyekeztem visszatartani őket. Az öreg szitkozódik, én meg azt mondom neki: „Hiszen maga mint régi partizán megérti, hogy az ember nem hagyhatja cserben az elvtársát, aztán maga, úgy tudjuk, bátor, félelmet nem ismerő ember.” Csak téged vártunk … – mondta sietve Anatolij, aki, úgy látszik, mindent, amit átélt, egy szuszra akart elmondani Uljának; közben hol világosszürke, hol kék színben szikrázó szemmel nézte a lányt, s ez egyszeriben kedvessé tette szőke arcát.
Hogyan is lehetett, hogy eddig semmi érdekeset nem talált rajta? Anatolij arca valósággal sugárzott a mélységes lelkierőtől, igen, a lelkierőtől, mely ott ült kemény rajzú, kerek száján, széles orrcimpáin.
– Tolja – mondta Ulja -, Tolja … te … – de hangja fátyolos lett, és a sövényen át feléje nyújtotta keskeny, lebarnult kezét.
És ekkor a fiú zavarba jött.
– Siess, siess – mondta egyszerűen, és félt belenézni Ulja átható tekintetű, fekete, égő szemébe.
– Már mindent összeszedtem, hajtsatok a kapu elé … hajtsatok … – ismételte szaporán Ulja anyja, és könnyei csorogtak, egyre csorogtak az arcán.
Eddig a pillanatig az anya maga sem hitte, hogy lánya egyedül nekivág a szörnyű, darabokra hulló világnak, de tudta, hogy veszedelmes lenne maradnia. És most akadtak jó emberek, felnőtt is van köztük, itt most már úgysem lehet változtatni a dolgon.
– De Tolja, értesítetted Valja Filatovát? – kérdezte Ulja határozott hangon. – Ugye … ugye, megérted, ő a legjobb barátnőm, nélküle nem mehetek el.
Anatolij arcán őszinte elkeseredés látszott, amit nem tudott, de nem is akart elrejteni.
– Nem az én lovaimmal megyünk, és már négyen vagyunk … Őszintén megvallva, nem tudom … – mondta végképp megzavarodva.
– De megérted, hogy nem hagyhatom itt, amikor én elutazom …
– A lovak persze jó lovak, de mégis öt ember…
– Tudod mit, Tolja, köszönök neked mindent, mindent … Induljatok csak el, én és Valja majd gyalog megyünk – mondta Ulja határozottan. – Isten veled!
– Te jó isten, hogy gondolod, kislányom, gyalog? Ruháidat, fehérneműidet beraktam a bőröndbe, hát még az ágynemű! – és az öregasszony gyerek módjára öklével törülve könnyeit, hangosan felzokogott.
Anatolij egyáltalán nem csodálkozott, hogy Ulja nem akarja cserbenhagyni a barátnőjét, sőt természetesnek tartotta. Az lett volna különös, ha Ulja másként viselkedik. Éppen azért nem izgult, nem türelmetlenkedett, hanem egyszerűen a megoldást kereste.
– Legalább kérdezd meg Valját! – kiáltott fel egyszerre. – Lehet, hogy el is utazott már, vagy tán el se szándékozik menni, hisz nem is komszomolka!
– Elszaladok hozzá – pattant fel Matrjona Szaveljevna, aki, úgy látszik, már egyáltalán nem számolt a saját erejével.
– Ugyan, mama, feküdjön le, majd én mindent elintézek – mondta Ulja haragosan.
– Tolka! Hát mi lesz? – kérdezte fentről Popovék házából erős, csengő hangján Viktor Petrov.
– A lovaik persze erősek, legrosszabb esetben leszállunk, és felváltva gyalog futunk a kocsi után – gondolkodott hangosan Anatolij.
De Uljának már nem is kellett elmenni Valjáért. Alig ért anyjával a házuk tornácához, amikor megpillantották Valja Filatovát. Ott állt a család többi tagjával a ház végén épült kis nyári konyha és a tehénistálló között. Sápadtsága még napbarnított arcszínén is keresztültört.
– Valjuska, csomagolj, van kocsi, felkéredzkedünk mind a ketten – mondta sietve Ulja.
– Várj, mondanom kell neked valamit …
Valja megfogta a kezét. Arca nagyon komoly és sápadt volt.
Odamentek a kertkapuhoz.
– Ulja – mondta Valja, és világos szemével, amely mélységes fájdalmat árult el, Uljára nézett Ulja, én nem megyek el! Én nem megyek sehová, én … Ulja! – mondta erős hangon. – Te rendkívüli ember vagy. Igen, igen, valami nagyszerű erő van benned, te mindent el tudsz érni, és igaza van anyámnak, amikor azt mondja, hogy neked szárnyat adott az isten … Uljecska, boldogságom – mondta Valja forró szeretettel -, életem legnagyobb öröme voltál, de én … én nem megyek veled. Én a világ legmindennapibb embere vagyok, tudom, és mindig csak egészen egyszerű dolgokról ábrándoztam … Azt gondoltam, elvégzem az iskolát, dolgozni fogok, egy derék, jó emberre találok, férjhez megyek, gyerekeim lesznek, fiú és lány, tiszta és egyszerű lesz az életünk. Erről álmodoztam, semmi egyébről. Uljecska, én nem tudok harcolni, én félek egyedül nekivágni a világnak … Igen, igen, látom, most összeomlott minden, az álmaim is szerteszálltak – az anyám nagyon öreg. Én soha nem tettem rosszat senkinek, én észrevétlen ember vagyok, itt maradok … és bocsáss meg nekem …
Valja szeméhez emelte a zsebkendőjét, melyet eddig a markában morzsolt, és zokogott. Ulja hirtelen átölelte, magához vonta, ráhajolt a leány olyan nagyon ismerős, kedves, jó szagú, szőke kis fejére, és szintén sírva fakadt.
Kisgyerekkoruk óta barátkoztak, együtt tanultak, együtt léptek egyik osztályból a másikba, hűségesen megosztották első lányos örömeiket, bánatukat, titkaikat. Ulja zárkózott természetű volt, és a lelke csak kivételes pillanatokban nyílt ki. Valja viszont mindent, mindent elmondott neki, de érzései nem tudtak lépést tartani Ulja vallomásaival. De gondot okoz-e a fiataloknak, hogy megértsék egymást? Ebben a korban a boldogsághoz teljesen elég a bizalom és az a tudat, hogy nyugodtan kicserélhetik álmaikat, gondolataikat. Bár ők is érezték, hogy természetük teljesen különböző, de annyi tiszta, verőfényes nap állt barátságuk mögött, hogy az elválás valósággal a szívükbe mart.
Valja érezte, hogy ebben a pillanatban élete legnagyobb és legtisztább öröméről mond le, és ami megmarad, az nagyon szürke, nagyon ismeretlen és iszonyú lesz.
Ulja pedig megsejtette, hogy Valjával elveszti az egyetlen embert, aki előtt élete legboldogobb vagy legszorongatottabb pillanataiban kitárhatja a szívét. Nem számított rá soha, hogy barátnője megértse, de azt biztosan tudta, hogy Valja lelkében mindig megtalálta a jóság, hűség, szeretet vagy egyszerű gyöngédség visszhangját. Ulja sírt, mert tudta, hogy a gyermekkora véget ért, hogy felnőtt, hogy elindul a világba – elindul egyedül.
Csak most jutott eszébe, hogyan húzta ki Valja az ő hajából a liliomot és dobta a földre. Megértette, miért tette ezt. Mert Valja látta, milyen furcsa a barátnője liliommal a hajában, abban a megrendítő pillanatban, amikor bányákat robbantanak. Szóval, egyáltalán nem volt olyan mindennapi lélek, ahogy az imént mondta, Valja sok mindent megértett.
Valami előérzet azt súgta nekik, hogy utoljára látják egymást. Nemcsak érezték, de tudták, hogy szinte a lelkűkkel búcsúznak most egymástól örökre. Ezért sírtak igaz szívből, nem szégyellték és nem tartották vissza könnyeiket.
Sok könny hullott ezekben az években. Nemcsak a Donyec mentén, de az egész feldúlt, felpörkölt, vér áztatta szovjet földön. Sokféle könny hullt: a tehetetlenség, a rémület, az elviselhetetlen testi fájdalom könnye. Ó, mennyi szent és nemes könny – a legszentebb, legnemesebb könnyek, melyeket az emberiség valaha is hullatott.
Hosszú, ferde rácsos parasztszekér fordult majdnem zajtalanul a ház elé – batyukkal, bőröndökkel teli. A két erős, barna lovat egy tagbaszakadt, idősebb férfi hajtotta. Telt arcú ember volt, katonás gimnasztyorkában és bőr tányérsapkával. Ulja búcsúzott a barátnőjétől. Hosszúkás tenyerével, mely puha volt, mint egy kis párna, letörölte a könnyeit, s arcára újra a szokásos kifejezés ült.
– Búcsúzom tőled. Valja!…
– Isten veled, Uljecska – és Valja hangosan felzokogott.
Összecsókolóztak.
A szekér a kapu elé állt. Mögötte a futástól kipirultan, verítékesen és szintén sírva Anatolij anyja, Taiszja Prokofjevna jött: hatalmas termetű, világos szemű, szőke hajú, fehér bőrű kozákasszony, és Anatolij húga, Natasa. Anatolij apja a háború első napjai óta a fronton volt.
Anatolij már a szekéren ült, mellette nyitott mellű sortingben egy sötét hajú, rokonszenves arcú fiú. Kisfiúsan merész szemében most bánat ült. Viktor Petrov volt. Kezében puha kendőbe bugyolált, zsinórral átkötött gitárt tartott.
Ulja megfordult, és fásultan lépett a családja elé. Már kihozták a bőröndjét, batyuit, kendőjét. Kicsiny és öregecske édesanyja, akinek fekete szemei nagy vadmadáréra emlékeztettek, némán ráborult.
– Mama – mondta Ulja.
Anyja széttárta kiaszott kezeit, és eszméletlenül esett össze.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A hitel a szocializmusban. A szocialista társadalom egyik közgazdasági szempontból szükséges eszköze a hitel. A hitel létezése itt azzal függ össze, hogy a népgazdaságban egyrészt ideiglenesen szabad pénzeszközök képződnek, másrészt pedig a szocialista vállalatoknak ideiglenesen az eredetileg tervezettnél több eszközre lehet szükségük.
Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy a szocialista vállalatok eszközeinek körforgása során a termékek realizálásából származó összegek beérkezésének és a termelési kiadások fedezésének időpontja nem esik egybe. A vállalatok eszközeinek egy része állandóan pénz formájában van, ezt a pénzt azonban meghatározott időközönként kell kiadni. A termékek realizálásának arányában felhalmozódnak a nyersanyag- és fűtőanyag-beszerzésre szánt pénzeszközök, mert ezeknek az anyagoknak a készletét időszakonként kell megújítani. A munkabéralap a termékeik realizálásával folyamatosan halmozódik fel, munkabért viszont rendszerint havonta két ízben fizetnek. Az amortizációs alap rendszeresen felhalmozódik pénzformában, viszont ezt a pénzt új gépek beszerzésére, berendezések vásárlására, építkezésre vagy a meglevő épületek általános tatarozására csak bizonyos idő eltelte után adják ki. A vállalat tiszta jövedelmét csak akkor fordítják új beruházásokra, amikor ehhez már elegendő pénz gyűlt össze. Ilyenformán az állami vállalatok ideiglenesen szabad pénzeszközökkel rendelkeznek. Ideiglenesen szabad pénzeszközök a kolhozokban is vannak. Ilyenek a pénzjövedelemből az oszthatatlan alapba befizetett összegek, amelyeket csak később költenek el, továbbá az a pénzjövedelem, amelyeket még nem osztottak el a kolhozparasztok között stb. A költségvetés végrehajtása folyamán ideiglenesen szabad pénzeszközök keletkeznek olyan formában, hogy a bevételek felülmúlják a kiadásokat, maradványok mutatkoznak a költségvetési szervek és a költségvetés bizonyos különleges rendeltetésű eszközeinek folyószámláin. A dolgozók jövedelmének növekedése szintén azzal jár, hogy egyre jelentősebb szabad pénzeszközökkel rendelkeznek.
Ugyanakkor a szocialista vállalatoknál és gazdasági szervezeteknél időnként előfordul, hogy ideiglenesen pénzeszközökre van szükségük, például idényjellegű kiadásokra, nyersanyag begyűjtésére stb. Mindeme körülmények folytán közgazdasági szempontból szükség van a hitelre.
A hitel a szocializmusban az a forma, amelyben az állam az ideiglenesen szabad pénzeszközöket mozgósítja, s a visszafizetés feltételével tervszerűen népgazdasági szükségletek kielégítésére használja fel. A szocializmusban a kapitalizmussal ellentétben nincs kölcsöntőke; a hitelrendszerbe bekerülő eszközök túlnyomó része a vállalatok társadalmi tulajdona, fennmaradó része pedig a dolgozók egyéni tulajdona. Ezeket az eszközöket a szocialista vállalatok és a dolgozók szükségleteinek kielégítésére használják fel. A hitelt a szocializmusban terv alapján bonyolítják le. Nagyságát, forrásait és felhasználását a hitelterv állapítja meg.
A szocialista társadalomban az ideiglenesen szabad pénzeszközöket az állami hitelintézetek: a bankok és a takarékpénztárak mozgósítják. Az önálló elszámolás alapján működő vállalatok kötelesek pénzeszközeiket az Állami Bank által nyitott folyószámlán tartani. A kolhozok vagy az Állami Bankban, vagy a takarékpénztárakban folyószámlán helyezik el pénzeszközeiket. A szocialista vállalatok pénzfelhalmozásai (például az állami vállalatok új építkezésre történő befizetései, a kolhozok oszthatatlan alapjai stb.) szintén külön bankokban összpontosulnak. Az Állami Bankban őrzik a költségvetés szabad eszközeit, s az Állami Bankban vannak az állami intézmények, a szakszervezetek, a biztosító szervek stb. pénzeszközei. A hitel egyúttal az a forma, amelyben az állami takarékpénztárak betétgyűjtő tevékenysége révén a lakosság szabad pénzeszközeit mozgósítják.
A bankhitel rövid- vagy hosszúlejáratú: a rövidlejáratú hitel az állami vállalatok, a kolhozok és más szövetkezetek forgóeszközeinek kiegészítésére szolgál; a hosszúlejáratú hitel főképpen a beruházási szükségleteket elégíti ki. Az állam hosszúlejáratú hitel formájában segítséget nyújt kolhozoknak és szövetkezeteknek (gazdasági jellegű beszerzéseikre), valamint egyes dolgozóknak (egyéni lakásépítkezésre, kolhozparasztoknak tehénvásárlásra stb.). A kolhozok és szövetkezetek hosszúlejáratú hiteleinek egyik forrása saját felhalmozásuk is. Az állami vállalatok az államtól beruházási célokra visszatérítési kötelezettség alá nem eső költségvetési finanszírozás formájában eszközöket kapnak, a beruházásokhoz szükséges eszközök egy részét pedig saját erőforrásaikból: az amortizációs alapból és a vállalat tiszta jövedelméből teremtik elő.
A vállalatok és gazdasági szervezetek a tervnek megfelelően közvetlen bankhitel formájában kölcsönöket kapnak. Minden vállalat kizárólag a banktól kaphat kölcsönt. A Szovjetunióban nincs kereskedelmi hitel, vagyis a vállalatok nem adhatnak egymásnak hitelbe árukat. A bank meghatározott gazdasági műveletekre, például idényszerű nyersanyag-begyűjtésre, ideiglenes félkész- vagy készgyártmány-készletek létesítésére kölcsönt nyújt a vállalatoknak. A hitelezésnek ez a formája biztosítja a bankhitel, a termelési folyamat és a forgalmi folyamat közötti közvetlen kapcsolatot.
A bank közvetlen rövidlejáratú hitelt a következő sarkalatos elvek alapján nyújt a vállalatoknak és gazdasági szervezeteknek: 1. a kapott kölcsönt meghatározott időn belül vissza kell fizetni, 2. a kölcsönnek célkölcsön jellegűnek kell lennie, 3. a bank által nyújtott kölcsön fedezetéül csak anyagi értékek szolgálhatnak. A visszafizetés és a határidő követelménye arra ösztönzi a gazdasági szervezeteket és vállalatokat, hogy meggyorsítsák az eszközök forgási sebességét, s a bank részéről elősegíti a rubel-ellenőrzést. Az a követelmény, amely szerint a hitel fedezetéül csak meghatározott anyagi értékek szolgálhatnak, lehetővé teszi, hogy a bank ellenőrizze a hitel helyes, a célnak megfelelő felhasználását, s a hitelt egybekapcsolja az anyagkészletek mozgásával.
A bankok a letétek után meghatározott kamatot fizetnek, a kölcsön után pedig a letéti kamatnál valamivel magasabb kamatot számítanak fel. A kamat a szocialista társadalomban a vállalat tiszta jövedelmének az a része, amelyet a kölcsönvett pénzeszközök ideiglenes használatáért fizet. A kapitalizmussal ellentétben, ahol a kamatláb spontán módon, a konkurrencia nyomán alakul ki, a szocialista gazdaságban a kamat nagyságát az állam állapítja meg terv szerint. Az állam a kamat megállapításánál abból indul ki, hogy biztosítani kell az egyes vállalatok és szervezetek anyagi érdekeltségét szabad pénzeszközeiknek bankokban való elhelyezésében, s ugyanígy saját és kölcsönvett eszközeiknek legcélszerűbb és leggazdaságosabb felhasználásában.
Az állami vállalatoknak nyújtott hitel nagy jelentőségű a termelés megszervezése szempontjából. A vállalatok forgóeszközeinek jelentős részét hitel révén képezik. A hitel előmozdítja a szocialista termelés növekedését, az eszközök forgási sebességének meggyorsulását.
A szocialista társadalomban messzemenően alkalmazzák a készpénzkímélő elszámolást. A bankok az egyes vállalatok és szervezetek közötti pénzelszámolásokat úgy bonyolítják le, hogy a számlatulajdonos megbízása alapján a feltüntetett összeget az egyik vállalat vagy szervezet számlájáról átvezetik a másiknak a számlájára. Az elszámolási és hitelfunkciók terv szerinti központosítása lehetővé teszi a Szovjetunióban, hogy óriási, a kapitalizmus számára elérhetetlen méretekben alkalmazzák a belső kliring-elszámolást, vagyis a gazdasági szervezetek kölcsönös követeléseinek beszámítását. A Szovjetunióban a készpénzelszámolást a vállalatok között csak a kisebb kifizetéseknél alkalmazzák. A készpénzkímélő elszámolás fejlődése helyettesíti a készpénzt a gazdasági forgalomban, s ilyenformán csökkenti a népgazdaság forgalmának lebonyolításához szükséges készpénz mennyiségét. A készpénzkímélő elszámolás meggyorsítja a pénzeszközök és a társadalmi össztermék forgalmát, s hozzájárul a pénz értékállóságának növekedéséhez.
A hitel a szocializmusban hathatós eszköz, amelynek segítségével az állam megvalósítja a vállalatok és gazdasági szervezetek tevékenységének rubel-ellenőrzését. A hitelezés egybekapcsolódik a vállalat pénzügyi helyzetének előzetes és utólagos ellenőrzésével. Ugyanakkor a hitelszervek ellenőrzik a bevételi és felhalmozási tervek teljesítését, a saját és a kölcsönvett forgóeszközök rendeltetésük szerinti felhasználását stb. Kölcsönnyújtás esetén a hitelszervek megvizsgálják, hogyan használja fel a vállalat saját eszközeit, hogyan tartja be a fizetési fegyelmet, mennyire szilárd a vállalat pénzügyi alapja ahhoz, hogy hitelt vehessen igénybe. A hitelszervek lépéseket tesznek a vállalatok fizetési fegyelmének és önálló elszámolásának megszilárdítása, a gazdaságosság fokozása érdekében.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Mialatt a város külső részeiben mindent magával ragadott a visszavonulás és a gyors kiürítés izgalma, a város közepe felé ez némileg elcsitult, sőt szinte minden a megszokott maradt. A családjukkal menekülő tisztviselők karavánjai már eltűntek az utcákról. A hivatalok bejáratai előtt vagy udvarain fuvaros szekerek, teherautók sorakoztak. És az emberek se voltak többen, mint amennyit ez a munka megkövetelt; irodai felszerelésekkel teli ládákat, aktakötegekkel tömött zsákokat raktak a szekerekre és teherautókra. Csendes beszélgetés hallatszott, mely nyilván szándékosan arra vonatkozott, amivel az emberek éppen foglalkoztak. A kitárt ajtókon és ablakokon át kopácsolás, olykor írógép kattogása hallatszott: a rendszerető, pontos osztályvezetők az elvitelre szánt, illetőleg visszamaradó tárgyak utolsó listáját állították össze. És ha nem hallatszana a távoli ágyúdörgés, és a földet nem rengetnék a robbanások, azt gondolhatnánk, hogy valamennyi hivatal új épületbe költözik.
A város közepén, egy dombon földszintes, egy-egy szárnyépülettel megtoldott, új ház áll, előtte fiatal fák. A városból távozó emberek mindenhonnan láthatják ezt a házat. Ez a kerületi pártbizottság és a kerületi végrehajtó bizottság épülete. A múlt ősztől itt dolgozott a bolsevik párt Vorosilovgrád-területi bizottsága.
A főbejáraton át szakadatlanul jöttek a hivatalok és üzemek küldöttei, aztán szinte futva távoztak. A telefonok megállás nélkül csengtek; a nyitott ablakokon át hallani lehetett a kagylóba adott válasz-intézkedéseket, melyek hol szándékosan tartózkodók, hol fölöslegesen hangosak voltak. Néhány polgári és katonai személyautó várakozott a főbejárat előtt, félkörívben. A sor végén egy porlepte katonai terepjáró állt; hátsó üléséről két katona nézett kifelé színehagyott gimnasztyorkában – egy borostás őrnagy és egy óriás termetű, fiatal őrmester. A katonák és a sofőrök arcán is ugyanaz a kifejezés: várakoztak.
Ezalatt az épület jobb szárnyán levő nagy szobában olyan jelenet játszódott le, mely belső erejével elhomályosíthatta volna az ősi nagy tragédiákat, ha külső megnyilatkozásában nem lett volna olyan egyszerű. A terület és kerület vezetői, akiknek azonnal el kellett távozniok, búcsúztak azoktól a vezetőktől, akik itt maradnak, hogy a kiürítést intézzék. A németek bevonulásakor nyomtalanul eltűnnek, feloldódnak majd a tömegben, és földalatti munkára mennek.
Mi sem hozza egymáshoz oly közel az embereket, mint az együtt átélt nehézségek.
Az ő számukra a háború egész ideje, az első naptól a mai napig, minden emberi erőt felülmúló egyetlenegy, szakadatlan munkanappá, olyan erőfeszítéssé forrott össze, amilyenre csak a legacélozottabb, hősi természetek képesek.
Az egészséges, ifjú embereket a frontra küldték. Keletre költöztették a megszállással vagy elpusztulással fenyegetett legnagyobb üzemeket, velük együtt ezer és ezer munkapadot, tíz- és tízezer munkást és a családtagok százezreit. Otthon pedig szinte varázsszóra új gépeket, új munkásokat kerítettek, és újra életet leheltek az elhagyott bányákba és épülettömbökbe.
Állandó készenlétben tartották az embereket, hogy a termelést szükség esetén egyik napról a másikra le lehessen állítani és kelet felé irányítani. Ugyanakkor kifogástalanul ellátták kötelezettségeiket, amelyek nélkül a szovjet államban elképzelhetetlen az ember élete: gondoskodtak róla, hogy legyen ruha és ennivaló, hogy tanulhassanak a gyerekek, legyen gyógyszer a betegeknek, új mérnökök, pedagógusok és agronómusok álljanak munkába, nyitva legyenek az éttermek, az üzletek, a színházak, működjenek a sporttelepek, fürdők, mosodák, borbélyműhelyek, helyén legyen a rendőrség és a tűzoltóság.
Az egész háború alatt úgy dolgoztak, mintha egyetlen nap volna. Elfelejtették, hogy magánéletük is van: a családjuk keleten volt; nem is a lakásukban laktak, hanem az üzemükben, hivatalukban, hogy a nap és az éjszaka minden órájában megtalálhassák őket.
Elesett a Donyec-medence egyik része, utána egy másik, aztán a harmadik, de a megmaradt területen még nagyobb erővel dolgoztak. Határtalan erőfeszítéssel végezték feladatukat a Donyec-medence utolsó talpalatnyi földjén – azért, mert az utolsó volt. Gigászi erőt tápláltak népükben az utolsó pillanatig, hogy mindent elviselhessen, amit a háború a vállára rakott. És amikor mások energiájából már lehetetlen volt többet kiszorítani, akkor újból a saját testi és erkölcsi erejüket vetették latba, és senki nem mondhatta meg, mikor merül ki ez az erő.
Végül eljött az óra, amikor a Donyec-medence utolsó zugát is el kellett hagyniok. Egy-két nap alatt megint vonatra kellett rakni a munkapadok újabb ezreit, sok-sok tízezer embert és százezer tonnányi értéket. Aztán elérkezett az az utolsó pillanat, amikor ők maguk sem maradhattak tovább.
Szoros csoportban álltak a Krasznodon-kerületi pártbizottság titkárának nagy szobájában, ahol már a hosszú tanácskozóasztal piros posztó terítőjét is leszedték. Szemtől szemben álltak, tréfálkoztak, meg-megveregették egymás vállát, és sehogy sem szánták el magukat a búcsúszóra. De azoknak akik, elutaztak, olyan nehéz és megkínzott volt a szívük, mintha holló tépdeste volna.
A csoport természetes központja Ivan Fjodorovics Procenko, a területi bizottság egyik munkatársa volt, akit még a múlt őszön, amikor a területet első ízben fenyegette a megszállás veszélye, jelöltek ki földalatti munkára. De akkor az ügy magamagától elhalasztódott.
Ivan Fjodorovics alacsony, arányos termetű, piros arcú, harmincöt éves ember volt. Simára fésült, ritkuló barna haja a halántékán már őszült. Azelőtt mindig tisztán és borotváltan járt, most puha, sötét tüske fedte az arcát – már nem borosta, de még nem is szakáll; két hete kezdte növeszteni, amikor a harctéri eseményekből megértette, hogy az illegalitás elkerülhetetlen.
Barátságosan és tisztelettel rázta meg az előtte álló magas, idősebb ember kezét, aki rangjelzés nélküli egyenruhát viselt. Szikár, férfias arca – amelyet apró ráncok, a tartós kimerültség jelei barázdáltak – nyugalmat és egyszerűséget mutatott, egyben elárulta, hogy jelentős személyiség; csak az igazi nagy vezetőknek lehet ilyen arckifejezésük, amely nagy tudás nyomát viseli, és arról tanúskodik, hogy megértik mindazt, ami a világban történik.
Ez az ember, aki a nemrég megalakult Ukrán Partizán Törzskar egyik vezetője volt, már előző nap megérkezett Krasznodonba, hogy a terület partizáncsapatai és a hadsereg között megteremtse az együttműködést.
Akkor még nem gondolták, hogy a visszavonulás olyan messzire terjedhet; azt remélték, hogy legalább az Alsó-Donyec és az Alsó-Don határán megállíthatják az ellenséget. A törzskar rendelkezése szerint Ivan Fjodorovicsnak kapcsolatot kell teremtenie a támogatására küldött partizáncsapat és a Felső-Donyecnél levő utóvédcsapataink erősítésére Kamenszk körzetébe átirányított hadosztály között. Ez a hadosztály, melyet a Vorosilovgrád környékén lefolyt harcok erősen megtépáztak, éppen akkor ért Krasznodon alá, parancsnoka pedig a partizántörzs és a déli front politikai csoportfőnöksége képviselőivel tegnap érkezett meg. A hadosztály parancsnoka, egy negyven év körüli tábornok szintén ott állt, várta, hogy Ivan Fjodorovicstól elbúcsúzzanak.
Ivan Fjodorovics megrázta a partizánparancsnok kezét, aki békeidőben is felettese volt, gyakran járt házában, és jól ismerte a feleségét. Ivan Fjodorovics hosszan rázta a kezét, és azt mondta:
– Köszönöm, még egyszer köszönöm, Andrej Jefimovics, a segítséget és a tanítást. Adja át partizánköszönetünket Nyikita Szergejevics Hruscsovnak. Ha alkalomadtán a főparancsnokságon jár, mondja el, hogy a mi vorosilovgrádi vidékünkön is megalakultak a partizánosztagok … Ha pedig, Andrej Jefimovics, az a szerencse éri, hogy magához Sztálin elvtárshoz is eljut, mondja meg neki, hogy becsülettel teljesítjük a kötelességünket.
Ivan Fjodorovics oroszul beszélt, de időnként akaratlanul ukrán anyanyelvére tért át.
– Teljesítsék kötelességüket, akkor úgyis hallani fog magukról. Abban pedig, hogy teljesítik, nem kételkedem – mondta Andrej Jefimovics férfias mosolyával, mely egyszerre arca valamennyi ráncát bevilágította. Hirtelen az Ivan Fjodorovicsot körülvevő emberek felé fordult, és azt mondta: – Ravasz ember ez a Procenko: még meg sem kezdte a harcot, és máris aziránt tapogatódzik, nem kaphatná-e egyenest a főparancsnokságtól az ellátást.
Valamennyien nevettek, csak a tábornok nem, aki az egész beszélgetés alatt telt, erős arcára fagyott, komor szomorúsággal állott ott.
Ivan Fjodorovics tiszta, kék szemében ravasz fény csillant, de nem egyszerre mind a kettőben, hanem előbb az egyikben, aztán a másikban, mintha valamilyen egy lábon ugráló, dévaj szikra pattant volna egyik fél szeméből át a másikba.
– Az én ellátásom el van ásva – mondta. – Ha pedig elfogy, mi is úgy élünk majd megint, mint az öreg Kovpak; az lesz a mienk, amit az ellenségtől elveszünk. De ha valamit adhattok … – Ivan Fjodorovics széttárta a karját, mire valamennyien megint felnevettek.
– Adják át a front politikai főcsoportja munkatársainak hálás köszönetünket. Nagy segítségben részesítettek bennünket – mondta Ivan Fjodorovics, miközben megrázta egy idősebb ezredkomisszár kezét. – Nektek pedig, gyerekek … már azt se tudom, mit is mondjak, csak megcsókolni tudlak benneteket … – és a meghatott Ivan Fjodorovics sorra átölelte és megcsókolta az NKVD fiatalembereit.
Tapintatos ember volt, és megértette, hogy semmi körülmények között nem szabad valamilyen magasabb vagy alacsonyabb funkcionáriust megbántani, ha az igazán az ügynek szentelte magát. Így aztán köszönetet mondott valamennyi szervezetnek és mindenkinek, aki segítségére volt a földalatti hálózat és a csapatok megalakításában. Hosszú és keserves a búcsú a területi pártbizottságban dolgozó elvtársaitól. Közös sors és barátság fűzte őket szorosan egymáshoz a háború hónapjaiban, amelyek úgy elrepültek, mint egyetlenegy nap.
Könnyes szemmel nézett körül, keresve, kitől nem búcsúzott el még. A tábornok – középtermetű, testes ember – hirtelen mozdulattal, szótlanul fordult feléje, kezét nyújtotta, és egyszerű orosz arcán valamilyen gyermekes kifejezés jelent meg.
– Köszönöm, köszönöm magának – mondta mély érzéssel Ivan Fjodorovics. – Köszönöm, hogy személyesen idefáradt. Most már szinte egymáshoz vagyunk kötve … – és megrázta a tábornok vaskos kezét.
A gyermekes kifejezés nyomban eltűnt a tábornok arcáról. Tányérsapkás kerek feje elégedetlenül, sőt talán mérgesen megrándult, aztán apró, okos szeme előbbi komor tekintetével meredt Ivan Fjodorovicsra. Valószínű, hogy valami nagyon fontosat akart mondani, de semmit se szólt.
Eljött a döntő pillanat.
– Vigyázz magadra – mondta Andrej Jefimovics, arca elváltozott, és átölelte Procenkót.
És valamennyien újra búcsúzkodtak tőle, titkárától, a visszamaradó funkcionáriusoktól, aztán némi bűntudat kifejezésével mentek ki egymás után a szobából. Csak a tábornok távozott magasra emelt fejjel, megszokott, gyors, könnyed léptekkel, amelyek sehogy sem illettek testes alakjához. Ivan Fjodorovics nem kísérte ki őket, hallgatta, hogy odakint felbúgnak a gépkocsik.
A szobában ezalatt szüntelenül csengtek a telefonok, és Ivan Fjodorovics titkára sorjában hol az egyik, hol a másik hallgatót emelte fel és mondta be, hogy néhány perc múlva telefonáljanak újra. És alig búcsúzott el Ivan Fjodorovics az utolsó elutazótól, amikor a titkár hirtelen kezébe nyomta az egyik hallgatót.
– A kenyérgyárból … már tizedszer telefonál.
Ivan Fjodorovics kezébe vette a hallgatót, felült az íróasztal sarkára, és azonnal más emberré vált. Nem volt már az, aki hol jólelkűen és megindultan, hol ravaszul és vígan búcsúzott elvtársaitól. A kézmozdulat, mellyel a hallgatót füléhez emelte, arckifejezése és hangja a vezető nyugalmát jelezték.
– Ne zörögj, hanem hallgass rám – mondta, és ezzel nyomban elhallgattatta a másikat. – Mondtam neked, hogy lesz gépkocsi, tehát lesz szállítás. A Városi Kereskedelmi Vállalat veszi át tőled a kenyeret, hogy ellássa útközben az embereket. De egyszerűen megsemmisíteni annyi kenyeret, valóságos bűn lenne … Miért sütöttél egész éjjel? Látom, magad is sietsz. De ne siess addig, amíg meg nem engedem. Igen? – és Ivan Fjodorovics letette a hallgatót, felemelt egy másikat, amely élesen trillázott.
A nyitott ablak az 1. számú bányára nézett, látni lehetett a kivonuló katonai alakulatokat, teherautókat és az evakuáló lakosok sorait. Innen a dombról tisztán kivehető volt, miként oszlik három ágra a jármű- és emberáradat. A főág délnek, Novocserkasszk és Rosztov felé ment. Egy valamivel kisebb rész délkeletnek fordult, Lihaja felé, egy még kisebb ág keletnek, Kamenszk felé. A kerületi pártbizottság elől indult autók beálltak a sorba, és Novocserkasszk felé tartottak. Csak a tábornok poros terepjárója igyekezett a keresztutcákon át a vorosilovgrádi országút felé.
A hadosztályához visszatérő tábornok gondolatai akkor már messze jártak Ivan Fjodorovicstól. A rekkenő nap arcába vágott. Por gomolygott a kocsi körül, és beborította őt, sofőrjét, a hátsó ülésen hallgató, borostás arcú őrnagyot és a termetes őrmestert. Távoli ágyútűz, az országutakon zakatoló gépkocsik, a városból menekülő emberek látványa – mindez akaratlanul is a fenyegető valósághoz kergette a korban és rangban különböző emberek gondolatait.
Azok közül, akik Ivan Fjodorovicstól elbúcsúztak, egyedül az Ukrán Partizán Törzskar képviselője és a tábornok értették meg mint katonaemberek, mit jelentett, hogy a német páncéloscsapatok elfoglalták Millerovót, és Morozovszkij vasúti csomópont felé fordultak, mely a Donyec-medencét összeköti Sztálingráddal. Azt jelentette, hogy a déli frontot már elvágták a délnyugatitól, Vorosilovgrád- és Rosztov-terület nagy részét elvágták a központtól, Sztálingrádot a Donyec-medencétől.
A hadosztály feladata az volt, hogy lehetőleg minél tovább feltartóztassa a Millerovótól délre álló németeket, amíg a déli front hadseregei elérik Novocserkasszkot és Rosztovot. Ez azonban azt jelentette, hogy a tábornok hadosztálya néhány napon belül vagy teljesen megsemmisül, vagy ellenséges gyűrűbe kerül. A bekerítés gondolata mélységesen elviselhetetlen volt a tábornok számára. Viszont azt sem engedhette, hogy a hadosztály megsemmisüljön. De tudta, hogy kötelességét mindvégig teljesíteni fogja. És most minden lelkierejét a lehetetlen feladat megvalósítására összpontosította.
Korát tekintve a tábornok a szovjet parancsnokoknak nem az idősebb, hanem a középső nemzedékéhez tartozott. Ez a nemzedék a polgárháborúban vagy nem sokkal a polgárháború befejezése után egészen fiatalon indult el katonai pályáján.
Mint közkatona, gyalog menetelt keresztül-kasul ugyanazon a donyeci sztyeppen, amelyen most terepjáróval száguld. Kurszki paraszt gyermeke volt, tizenkilenc éves pásztorként kezdte meg katonai pályáját, amikor már messzi dübörgőit Perekop halhatatlan dicsősége. Akkor lett katona, amikor Ukrajnában megsemmisítették Mahno bandáit: a forradalom ellenségeivel vívott nagy csaták utolsó gyenge visszhangja volt ez. Még Frunze alatt harcolt. Fiatalon léptették elő, mert állhatatos harcos volt. Előléptették, mert okosan harcolt. De nemcsak ezért léptették elő: állhatatos és okos ember nem ritkaság a nép körében. Apránként, észrevétlenül, sőt látszólag lassan sajátította el mindazt, amire a politikai vezetők, a zászlóalj- és ezredkomisszárok, a politikai osztályok és katonai pártsejtek munkatársainak mérhetetlen serege tanította a vöröskatonákat – dicső emlékük éljen mindörökké! És nemcsak elsajátította tanításukat, hanem feldolgozta, és szilárdan a lelkébe véste. És egyszerre csak kivételes politikai tehetséggel tűnt ki társai közül.
További útja egyszerű és szédületes volt, mint nemzedéke bármelyik parancsnokáé.
A Nagy Honvédő Háborút mint ezredparancsnok kezdte. Háta mögött volt már a Frunze Katonai Akadémia, Halhin-gol* és a …
* Kis folyó Kína és Mandzsúria határán. 1939 májusában a szovjet és mongol seregek itt verték szét a japán megszállók csapatait. A japánok ugyanis hídfőállást akartak itt tartani egy Mandzsúrián keresztül vezetett, a Szovjetunió elleni támadáshoz. *
… Mannerheim-vonal. Ez példátlanul sokat jelentett egy hozzá hasonló származású és korú ember számára. A Honvédő Háború faragott belőle hadvezért. Nőtt – mi több: növesztették. Úgy növesztették a nagy háború tapasztalatai, mint valamikor a katonaiskola, később az akadémia, azután két kisebb háború tanulságai.
Csodálatos volt ez az új érzés, saját énjének megismerése, mely a háború folyamán, a visszavonulás minden keserűsége ellenére egyre fejlődött. A mi katonánk jobb, mint az ellenségé. Jobb nemcsak erkölcsi fölénye szempontjából – összehasonlításról itt szó sem lehetne! -, hanem egyszerűen katonai szempontból. Parancsnokainkat nemcsak politikai tudatuk emeli magasan az ellenség tisztjei fölé, hanem katonai képzettségük, tehetségük is, amely lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan felhasználhassanak minden újítást, és tapasztalataikat sokirányúan alkalmazzák. Haditechnikánk nem rosszabb, sőt sok esetben jobb is, mint az ellenségé. A mindezt megteremtő és irányító katonai eszme nagy történelmi tapasztalatokból sarjadt, ugyanakkor azonban új és bátor, mint szülőanyja, a forradalom, mint a történelemben példátlanul álló szovjet állam, mint azoknak az embereknek a lángesze, akik a sasszárnyon repülő eszmét megformálták, és életre hívták! És mégis vissza kell vonulni. Az ellenség egyelőre számbeli túlerejével, rajtaütéseivel, minden emberi lelkiismeretet semmibe vevő kegyetlenségével tért nyer, de minden alkalommal erejének utolsó, kétségbeesett megfeszítésével, tartalékainak teljes bevetésével.
Mint igen sok szovjet parancsnok, a tábornok is elég korán megértette, hogy ez a háború – százszor inkább, mint bármely háború a múltban – az ember- és anyagtartalékok háborúja. Ezeket a tartalékokat a háború folyamán kellett megteremteni. Még bonyolultabb volt hadműveleteket végezni velük, idő szerint beosztani, és oda irányítani őket, ahová kell. Az ellenség szétzúzása Moszkva alatt, veresége délen nemcsak a mi harcászati tudományunk, katonáink, technikánk fölényéről tanúskodik, hanem sokkal inkább arról, hogy a nép és az állam hatalmas tartaléka gondos kezekben, hozzáértő kezekben, aranykezekben van.
És mégis bántó, szörnyen sérelmes újra meg újra visszavonulni, a nép szeme láttára, még ha tudjuk is mindezt az ellenségről és magunkról!
A tábornok gondolataiba merülve, némán ült a kocsiban. De alig érte el a terepjáró a vorosilovgrádi országutat, fáradságosan átvergődve az evakuáló lakossággal elárasztott utcákon, mikor szinte a fejük fölött három német zuhanóbombázó húzott el szörnyű bőgéssel. Aztán olyan hirtelen fordult meg, hogy sem a tábornoknak, sem az őt kísérő tisztnek, sem a sofőrnek nem volt ideje kiugrani. Ottmaradtak a kocsiban. A katonák és a menekülők áradata kettéválva, a műút két oldalán hömpölygött tovább. Egyesek az útszéli árokba ugrottak, mások egy ház romjai mellett vetették le magukat, vagy szorosan a falhoz lapultak.
Ebben a pillanatban a tábornok magányos, fehér blúzos, karcsú lányt pillantott meg az országút szélén, akinek két fekete, hosszú hajfonata a vállára hullott. Az út hatalmas szakaszon elnéptelenedett. Teljesen egyedül maradt ott a lány. Kemény, komor tekintettel követte a feje felett dübörgő fekete keresztes gépmadarakat. Olyan alacsonyan repülnek, hogy szelük elsodorhatná a lányt.
A tábornok felhorkant, kísérői ijedten néztek rá. Indulatosan megrázta nagy, kerek fejét, mintha a gallér szorítaná a torkát, s elfordult, mert képtelen volt tovább nézni ezt a magányos lányt az országúton. A terepjáró hirtelen elkanyarodott, és az egyenlőtlen talajon nagyokat zökkenve, a műút mentén a sztyeppre fordult, de nem Kamenszk, hanem Vorosilovgrád felé, ahonnan éppen Krasznodon irányába vonult a tábornok hadosztálya.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Az állami költségvetés, a hitel és a pénzforgalom a szocializmusban
A szocializmus pénzügyi rendszere. Mivel a szocializmusban van árutermelés és áruforgalom, a szocialista vállalatok termelését nemcsak természetbeni formában fejezik ki, hanem pénzformában (értékformában) is. A szocialista vállalatok, az állami vállalatok, a szövetkezetek és a kolhozok egyaránt, pénzt kapnak termékeikért, amit kiadásaik fedezésére (amortizációra, nyersanyag-, fűtőanyag- és segédanyag-beszerzésre, a munka díjazására stb.) és a termelés bővítésére használnak fel. A szocialista vállalatoknál tehát meghatározott pénzalapok képződnek és kerülnek felhasználásra. Ez a szocialista vállalatok gazdasági tevékenységének pénzügyi része.
A vállalatok pénzeszközeinek egy része befolyik az állami alapba, amelyet központilag osztanak el társadalmi szükségletek kielégítésére, a népgazdaság és a kultúra fejlesztésére.
A vállalatok ideiglenesen szabad pénzeszközeit központilag mozgósítják és használják fel a hitelszervek révén.
Mindez azt jelenti, hogy a szocializmusban szerteágazó pénzügyi rendszer áll fenn. A szocializmus pénzügyi rendszere — a pénzalapok tervszerű képzésének és elosztásának rendszere a szocialista népgazdaságban. Ez magában foglalja az állami költségvetést, a hitelt, az állami társadalombiztosítást, az állami vagyon- és személyi biztosítást, továbbá az állami vállalatok, a kolhozok és a kisipari szövetkezetek pénzgazdálkodását.
A pénzügyi rendszer anyagi alapja a szocialista termelés. A pénzügyi rendszer az ipari és mezőgazdasági termelés növekedésére, az áruforgalom fejlődésére támaszkodik.
A pénzügyi rendszer segítségével történik a társadalmi össztermék pénzformában való elosztása a szocialista termelés szektorai, az egyes termelési ágak és vállalatok, az egész társadalom és annak tagjai között. Emellett a pénzügyi rendszernek az a rendeltetése, hogy biztosítsa a szocialista gazdaság erőforrásainak lehető legésszerűbb felhasználását a termelés szakadatlan növelése, a nép anyagi és kulturális életszínvonalának állandó emelése és a szocialista állam erősítése érdekében. A szocialista állam a pénzügyi rendszer révén valósítja meg az egyes vállalatok és gazdasági ágak egész gazdasági tevékenységének rubel-ellenőrzését. A pénzügyi rendszer elősegíti a gazdaságosság, az önálló elszámolás és a pénzügyi fegyelem megszilárdulását a népgazdaságban.
A szocialista állam költségvetése. A szocializmus pénzügyi rendszerében a vezető helyet az állami költségvetés foglalja el. Az állami költségvetés a szocializmusban az egész társadalom növekvő szükségleteinek kielégítését szolgáló központosított pénzalap tervszerű képzésének és felhasználásának fő formája. Az állami költségvetésnek van bevételi része, amely az állam központosított alapjaiba befolyó pénzeszközökből áll, és van kiadási része, amely előírja, hogyan kell ezeket az eszközöket a társadalom szükségleteire felhasználni. A nemzeti jövedelem jelentékeny részének elosztása az állami költségvetés révén történik.
Az állami költségvetés a fő pénzügyi terv, s a népgazdasági tervet tükrözi vissza. A szocialista állam a népgazdaság pénzeszközeit a költségvetés révén mozgósítja és osztja el a tervfeladatoktól, s azok teljesítésétől függően az egyes vállalatok és termelési ágak között.
Az állami költségvetés az egész szocialista népgazdaság fejlődésére támaszkodik. Mindenekelőtt elválaszthatatlanul összefügg az állami vállalatok pénzgazdálkodásával, jövedelmeikkel és kiadásaikkal. Az állami vállalatoknál létrejött társadalmi tiszta jövedelem túlnyomó része az állami költségvetésbe folyik be. A népgazdaság valamennyi ágának beruházásait, az állami vállalatok álló- és forgóalapjainak növekedését jórészt a költségvetés eszközeiből biztosítják. Nagy jelentősége van az állami költségvetés és a kolhozok közötti összefüggésnek. A kolhozok tiszta jövedelmének egy része a költségvetésbe folyik be, és ezt a részt közszükségletekre fordítják. Az állam a költségvetés révén pénzügyi segítséget nyújt a kolhozszektornak a termelés fejlesztéséhez, iskolákat, kórházakat és a kolhozparasztokat szolgáló más szociális és kulturális intézményeket tart fenn.
A Szovjetunió állami költségvetésében a bevételi rész fő forrása a társadalom tiszta jövedelme, mégpedig az a része, amelyik az állam központosított tiszta jövedelmét alkotja. 1953-ban a társadalom tiszta jövedelméből (a szocialista gazdaságból) származott a költségvetési bevételek 85%-a.
Az állam központosított tiszta jövedelme a következő formákban folyik be az állami költségvetésbe: az úgynevezett forgalmi adóként, az állami vállalatok nyereségbefizetéseként, a munkabér után befizetett társadalombiztosítási járulékként, kolhozok és más szövetkezetek jövedelemadójaként stb. A befizetések első és második formájából származik a Szovjetunióban az állami költségvetés bevételeinek túlnyomó része.
Az állami költségvetés egyik bevételi forrását alkotják azok az eszközök is, amelyek a lakosságtól folynak be a költségvetésbe adók és kölcsönök formájában. A lakosságra kivetett adók azt a formát jelentik, amelyben a társadalom tagjai egyéni jövedelmük egy részét a költségvetés céljaira átadják. A szocialista társadalomban a lakosságra kivetett adók a kapitalizmustól eltérően a dolgozók jövedelmének csak egészen kis részét jelentik, s ezeket az adókat is közszükségletekre fordítják. 1953-ban a lakosságtól befolyó adók a Szovjetunió költségvetési bevételeinek csupán 8,5%-át alkották. Azok a különféle juttatások és segélyek, amelyeket a lakosság a költségvetésből kap, többszörösen felülmúlják a befizetett adók összegét. Így például 1953-ban a Szovjetunió dolgozói háromszor annyit kaptak az állami költségvetésből, mint amennyit adók, illetékek és kölcsönjegyzés formájában befizettek.
A Szovjetunióban a dolgozók egy része teljesen fel van mentve az adófizetés alól, s az adókulcs a jövedelem nagyságától függ. A parasztok által fizetett mezőgazdasági adó 1954-ben a költségvetési bevételek nem egészen 1%-a volt; 1954-ben a falusi lakosságra kivetett adót 1952-höz képest több mint 60%-kal csökkentették.
Az államkölcsön a szocialista társadalomban azt a formát jelenti, amelyben az állam a lakosság eszközeit igénybe veszi az egész társadalom szükségleteire, s ezeket az eszközöket az állam meghatározott idő elteltével okvetlenül visszatéríti. A dolgozók a kölcsönjegyzéssel egyéni jövedelmük egy részét ideiglenes használatra önként átengedik az államnak. Ugyanakkor a kölcsön a dolgozók takarékoskodásának egyik formája, s a lakosságot nyeremények és kamatok formájában jövedelemhez juttatja. 1954-ben a szovjet állam költségvetési bevételeinek 3%-a származott ebből a forrásból.
A költségvetés kiadási része az állami finanszírozást, vagyis pénzeszközök visszatérülés nélküli kiadását jelenti, a következő fő célokra: 1. a népgazdaság fejlesztése, 2. szociális és kulturális intézkedések, 3. az állam védelmi képességének biztosítása és 4. az államigazgatási szervek fenntartása. A szovjet állam költségvetési eszközeinek zömét a népgazdaság finanszírozására, továbbá szociális és kulturális intézkedésekre fordítják. A háború utáni években ezekre a célokra használták fel a szovjet állam költségvetési kiadásainak több mint kétharmadát.
A költségvetés révén történő finanszírozás a szovjet gazdaság fejlődésének egyik leghathatósabb tényezője. 1946-tól 1953-ig az állami költségvetés körülbelül 1248 milliárd rubelt fordított a népgazdaságra. A költségvetési eszközöket a nehézipar fejlesztésére, a közszükségleti cikkek termelésének bővítésére, a mezőgazdaság fellendítésére használják fel. A szocialista állam költségvetése minden évben óriási összegeket irányoz elő beruházásokra a gazdaság valamennyi ágában. A Szovjetunió állami költségvetése finanszírozza a nagyarányú új építkezéseket: új gyárak, bányák, villamoserőművek építését, új szovhozok létesítését, új gép- és traktorállomások, vasutak, közművek, lakóházak, iskolák, kórházak, szanatóriumok stb. építését. A költségvetési eszközök egy részét arra fordítják, hogy forgóeszközöket juttassanak a működő vállalatoknak azokon az eszközökön felül, amelyekkel erre a célra magából a vállalat tiszta jövedelméből rendelkeznek. A költségvetési eszközökből hozzák létre a népgazdaság terv szerinti vezetése és az ország védelme céljából szükséges állami anyagtartalékokat.
A költségvetési eszközök jelentős hányadát szociális és kulturális intézkedésekre fordítják, ami a nép anyagi és kulturális életszínvonalának állandó emelkedése szempontjából fontos forrást jelent. Az anyagi és kulturális életszínvonal emelése céljából a költségvetés terhére eszközöket folyósítanak a tudomány fejlesztésére, a közoktatásra, az egészségvédelemre, a sportra, nyugdíjakra, segélyekre stb.
A szovjet állam csupán a háború utáni öt év folyamán (1946-tól 1950-ig) 524,5 milliárd rubelt, az ötödik ötéves terv három éve alatt pedig 371 milliárd rubelt fordított a költségvetésből szociális és kulturális célokra.
A szocialista társadalomban a költségvetési eszközök egy részét az államapparátus fenntartására fordítják, amely sokoldalú tevékenységet fejt ki a gazdasági és kulturális építés terén. A termelés bővítését és a nép növekvő szükségleteinek kielégítését szolgáló gazdaságosság parancsolóan írja elő a közigazgatási apparátus messzemenő olcsóbbá tételét. Ebből kiindulva a szocialista állam következetesen érvényesíti a közigazgatási apparátus racionalizálásának és a fenntartására fordított kiadások csökkentésének irányvonalát.
A Szovjetunió államigazgatási terveinek fenntartására 1932-ben a költségvetési eszközök 4,2%-át, 1940-ben 3,9%-át, 1953-ban 2,8%-át fordították. A költségvetési eszközök egy részét az ország védelmének erősítésére használják fel. A következetes békepolitikát folytató Szovjetunióban a fegyveres erőkre fordított kiadások a költségvetésnek viszonylag kis hányadát alkotják. Az 1954. évi költségvetés a költségvetési kiadások 17,8%-át irányozza elő erre a célra, ugyanakkor, amikor az Egyesült Államokban a katonai kiadások az 1953—1954. költségvetési évben meghaladják az egész költségvetés 70%-át.
A költségvetés végrehajtása közvetlenül függ a termelés menetétől, az áruk realizálásától, a termelési és forgalmi költségek csökkenésétől és a felhalmozás növekedésétől, tehát attól, hogy mennyire használják ki a népgazdaságban a termelés rejtett tartalékait, és mennyire alkalmazzák az önálló elszámolást.
A pénzügyi szerveknek a költségvetés végrehajtása során meg kell valósítaniok a gazdasági tervek teljesítésének, a gazdaságosság és a pénzügyi fegyelem betartásának rubel-ellenőrzését. Ez az ellenőrzés a költségvetési befizetések összegének megállapításánál és a költségvetéssel szembeni kötelezettségek teljesítésének felülvizsgálata során egyaránt érvényesül. A pénzügyi szervek megvizsgálják a vállalatok és szervezetek gazdasági tevékenységét, feltárják a hiányosságokat, ellenőrzik, hogy mennyire van biztosítva az állami eszközök óvása és helyes felhasználása, milyen állapotban van a vállalatok könyvvitele és pénzügyi számvitele, harcolnak a fölösleges költekezés ellen. Gyakran aszerint utalnak ki eszközöket a gazdasági szervezeteknek, hogy milyen jól dolgoznak.
A Szovjetunió állami költségvetése magában foglalja: 1. az összszövetségi költségvetést és 2. a szövetségi köztársaságok állami költségvetéseit, amelyek a) a köztársasági költségvetésekből és b) a helyi költségvetésekből tevődnek össze. A vezető helyet az egész költségvetési rendszerben az összszövetségi költségvetés foglalja el, amely a költségvetési források zömét összpontosítja. A költségvetésnek ez a felépítése lehetővé teszi a demokratikus centralizmus elvének és a soknemzetiségű szocialista államban követendő helyes nemzetiségi politikának a megvalósítását. A Szovjetunió állami költségvetése egy évre készül, és a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetje törvénybe iktatja. A szövetségi köztársaságok költségvetéseit az illető köztársaságok Legfelsőbb Szovjetjei hagyják jóvá.
Ilyenformán a szocializmusban az állami költségvetés lényege gyökeresen megváltozott. A tőkés államok költségvetései a dolgozó tömegek további kizsákmányolásának, a monopóliumok gazdagodásának eszközei, s ezeket a költségvetéseket a gazdaság militarizálására, fegyverkezési hajszára és a burzsoázia élősdi államgépezetének fenntartására használják ki. A szocialista állam költségvetése a szocializmus gazdasági alaptörvényével összhangban az egész társadalom növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítésére irányul, s a békegazdaság fellendülésének és a termelőerők növekedésének hatalmas tényezőjét jelenti. „Azelőtt a kizsákmányolok sajtoltak ki jövedelmet a nép munkájából, most a jövedelem a dolgozók kezében marad, s részben a termelés bővítésére és a dolgozók újabb osztagainak a termelésbe való bevonására, részben pedig a munkások és parasztok jövedelmének közvetlen növelésére használják fel”.: Sztálin. Beszámoló a XVII. pártkongresszusnak az ÖK(b)P Köz ponti Bizottságának munkájáról. Lásd Sztálin Művei. 13. köt. Szikra 1951. 354. old.*
A szocialista társadalomban az állami költségvetés a népgazdaság szakadatlan fellendülése alapján állandóan növekszik. Ugyanakkor a nemzeti jövedelem gyors és szakadatlan növekedése azt jelenti, hogy az állami költségvetésbe befolyó része is állandóan nő. Így például a Szovjetunió 1954. évi állami költségvetésének bevételei több mint háromszorosan felülmúlták az 1940-es költségvetés bevételeit. A Szovjetunió állami költségvetésének egyensúlya mindig biztosítva van. A tőkés országok költségvetései rendszerint hiánnyal zárulnak. A Szovjetunióban nemcsak hogy költségvetési hiány nincs, hanem a bevételek állandóan jelentősen felül is múlják a kiadásokat.
A pénzeszközök központosított elosztása részben az állami társadalombiztosítás és az állami vagyon- és személyi biztosítás rendszere révén valósul meg.
Az állami társadalombiztosítás a munkások, alkalmazottak és családtagjaik anyagi biztosításának formája ideiglenes vagy állandó munkaképtelenség esetére. Ide tartozik az ingyenes orvosi kezelés, üdülők, szanatóriumok, kórházak fenntartása stb. A Szovjetunióban a munkások- és alkalmazottak társadalombiztosítását a szakszervezeti szervek intézik az állam, illetve a megfelelő szövetkezeti szervezetek költségére. A társadalombiztosítás eszközeinek forrása a társadalom tiszta jövedelme, illetve ennek a vállalatok, szervezetek és intézmények által befizetett járulék formájában jelentkező része, amelyet a munkások és alkalmazottak munkabérösszegének meghatározott százalékában számítanak ki (munkabér utáni járulékbefizetés). Az állami társadalombiztosítás eszközeit, ezek bevételi és kiadási részét egyaránt, az állami költségvetés foglalja magában, és a szakszervezetek használják fel. A társadalombiztosítási kiadások szüntelenül és gyors ütemben növekednek, összegük 1953-ban majdnem 2,6-szeresen múlta felül az 1940. évi színvonalat.
Az állami vagyon- és személyi biztosítás az állampolgárokat, vállalatokat és szervezeteket ért elemi csapások és balesetek által okozott kár megtérítésének és megelőzésének formája. A vagyon- és személyi biztosítás a Szovjetunióban állami monopólium, s biztosítási szervek bonyolítják le, amelyek alapjában a lakossággal, a kolhozokkal és a szövetkezetekkel kötnek biztosítást. A biztosítási alapok nagyrészt a lakosság, s a különböző vállalatok és szervezetek által befizetett biztosítási díjakból származnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on