Alekszandr Fagyejev
Első rész
5.
Olyan óriási, mozgó embertömeget, mint 1942 júliusában, a nagy népvándorlás óta nem látott a donyeci sztyepp.
Az izzó napsütésben, műutakon, országutakon és végig az úttalan sztyeppen szakadatlan áradatban hömpölyögtek a Vörös Hadseregnek járművekkel, tüzérséggel, tankokkal visszavonuló csapatai … gyermekotthonok és óvodák, tehéncsordák, teherautók, menekülők – hol rendezett sorokban, hol egymás hegyén-hátán, gyerekekkel és batyukkal megrakott talicskákat tolva maguk előtt.
Mentek, és letaposták az érő és az érett gabonát, és senkinek se fájt a szíve érte. Se annak, aki taposta, se annak, aki vetette. Értéktelen lett a drága gabona, ottmaradt a németeknek. A kolhozok és szovhozok burgonyaföldjei és zöldségeskertjei most szabad prédái lettek mindenkinek. A menekülők kikapálták a burgonyát, szalmából vagy rőzséből rakott tűzön megsütötték: a gyalogosoknak és a kocsin utazóknak egyaránt uborka, paradicsom vagy dinnyeszelet volt a kezében. Olyan vastag porfelhő ült a sztyeppen, hogy hunyorítás nélkül lehetett a napba nézni.
A felületes szemlélő számára, aki magányos porszemként sodródott a visszavonulás áradatába, s csupán lelke háborgását figyelve nem látja a körülötte kavargó világot, véletlennek és értelmetlennek tetszhet minden, pedig az óriási embertömegeknek és anyagi értékeknek ezt a páratlan méretű megmozdulását ezer meg ezer kis és nagy ember akarata, egy bonyolult, jól szervezett háborús államgépezet irányította.
S amint az gyors, kényszerű visszavonuláskor elő szokott fordulni, a katonai csapatok és a polgári lakosság tervszerűen, keményen menetelő sorain kívül az összes utakon és a sztyeppen is szétszórt és rendetlen csoportok vonultak délnek és délkeletnek. Menekülők, kis hivatalok és egyesületek, csapattöredékek, harcokban szétvert vagy eltévedt csapatok élelemszállító kocsijai, kötelékek, melyek elvesztették az összeköttetést, sebesült és beteg katonák, akiket jármű híján lehetetlen volt elszállítani. Ezeknek a kisebb-nagyobb csoportoknak fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi történik a fronton. Mentek, amerre jónak látták, elárasztották a közlekedés főereit és pórusait, elsősorban a Donyec átkelőhelyeit, ahol a szüntelen ellenséges bombázás alatt álló révek, kompok és pontonhidak körül emberek, gépkocsik, szekerek hatalmas tábora nyüzsgött.
Bármilyen esztelenség volt a polgári lakosság számára Kamenszk felé vonulni – amikor a német csapatok már mélyen előrenyomultak a Donyec túlsó partján Morozovszk felé a krasznodoni menekülők zöme éppen ezt az irányt választotta, hiszen erre vonultak Millerovótól délre a donyeci védelem megerősítésére küldött hadosztály előcsapatai, amelyek az imént hagyták el Krasznodont. Ebbe az örvénybe sodródott az a két erős lóval vont parasztszekér is, amelyen Ulja Gromova, Anatolij Popov, Viktor Petrov és apja utaztak.
Alig tűnt el mögöttük az utolsó tanyaház, alig haladt át a szekér a többi járművel, gépkocsival együtt a dombon, amikor az ég mélyéből motorok iszonyú zúgása zúdult rájuk. Eltakarva a napot, zuhanóbombázók ereszkedtek föléjük, s gépfegyvertűzzel söpörték végig az országutat.
Viktor apja, ez az erélyes, nagy darab ember egyszerre elsápadt:
– A sztyeppre! Feküdj! – ordította rémült hangon.
De a fiatalok már leugrottak a szekérről, és a búzába vetették magukat. Viktor apja, eldobva a gyeplőt, szintén lepattant a szekérről, és abban a pillanatban úgy eltűnt, mintha nem is egy nehéz csizmájú erdész, hanem testetlen lélek lett volna.
Csak Ulja maradt a szekéren. Maga sem tudta volna megmondani, miért nem ugrott le. E pillanatban a megijedt lovak olyat rántottak a szekéren, hogy a lányt majdnem kiborították az útra.
Ulja igyekezett elkapni a gyeplőt, de nem érte el. A lovak nagyot rándultak, szügyükkel súrolták az előttük haladó bricskát, két lábra ágaskodtak, oldalt ugrottak, s majdnem eltépték a kötőféket. Az erős, nagy kerekű, kordélyból átalakított szekér féloldalt borult, de megint a kerekére zökkent. Ulja egyik kezével a szekéroldalba, másik kezével valami nagyon nehéz zsákba kapaszkodott – minden erejét megfeszítette, hogy ki ne essék; nyomban halálra taposták volna a mögötte vágtató szekér megvadult lovai.
Az óriási barna lovak prüszkölve, tajtékzó habot fújva, veszettül rohantak a letaposott gabonán, emberek és fogatok sokaságán keresztül. Az előttük haladó bricskáról hirtelen egy fedetlen fejű, magas fiú ugrott le, és a lovak elé vetette magát.
Ulja nem értette meg azonnal, mi történt, de a két csapzott sörényű, vicsorító ló feje között a következő pillanatban meglátta egy szikrázó szemű, nagyon fiatal gyerek pirospozsgás arcát, amely leírhatatlan erőfeszítést árult el.
Erős kezével megragadta az egyik felhorkanó ló zabláját, és keményen megvetette lábát a ló és a szekérrúd között. Inkább a lóra támaszkodott, hogy a rúd le ne üsse, és a rúdon keresztül igyekezett elkapni a másik ló gyeplőjét is. Csak a kabátja alatt duzzadó izmain és napbarnított keze fején a kidagadó ereken lehetett látni, milyen nagy erőfeszítésébe került visszatartania a lovakat.
– Hó … hó … – szólt hozzájuk nyugodtan, de parancsolóan.
Amikor sikerült megragadnia a másik lovat is, a két állat egyszerre megjuhászodott. Sörényüket még meg-megrázták, vad pillantásokat lövelltek, de a fiú nem engedte el őket, míg teljesen le nem csillapodtak.
Akkor kiengedte kezéből a gyeplőket, és – Ulja ámulatára – legelső dolga volt, hogy széles tenyerével gondosan végigsimítsa oldalt elválasztott világosszőke haját, pedig alig volt kócos. Biztosan állt ott szépen kivasalt, szürke öltönyében, sötétvörös nyakkendővel. Kabátja felső zsebéből egy töltőtoll fehér csontvége kandikált ki. Aztán Ulja felé fordította verejtéktől csillogó, csontos gyerekarcát. Nagy, aranypillás szeme szélesen, jólelkűen, vidáman mosolygott.
– Jó l-lovak, elragadhatták volna – mondta kissé dadogva, miközben szélesen mosolygott, s Uljára tekintett, aki még mindig a kocsirácsba és a zsákba kapaszkodott. A leány orrcimpái remegtek, de fekete szemével elismerően nézett a fiúra.
Az emberek visszatértek az országúira, szekerüket, gépüket keresték. Valahol – nyilván a megölt vagy megsebesült emberek körül – asszonyok csoportosultak: jajgatás, sírás hallatszott.
– Féltem, hogy a szekérrúd agyoncsap! – mondta Ulja, és arca feszült volt az izgalomtól.
– Én is attól féltem, de ezek a herélt lovak nem vadak – mondta ártatlanul a fiú, és hosszú ujjú, nagy, barna kezével hanyagul megpacskolta a közelebbik ló izzadt, fényes nyakát.
Távolról, valahonnan már a Donyec folyó tájékáról fojtott bombázás döreje hallatszott.
– Sajnálom az embereket – mondta Ulja körültekintve.
Mellettük, az országút oldalán már újra megindultak a szekerek, az emberek, s ameddig a szem ellátott, mindenütt, mint zajló folyam, áramlottak tova.
– Bizony, nehéz. Különösen az anyákat sajnálom. Mennyi mindent élnek át, és mi vár még rájuk! – mondta az ifjú, s arca egyszerre elkomolyodott. Homlokára korához nem illő mély ráncok ültek.
– Igen, igen … – mondta hangtalanul Ulja, és maga előtt látta anyját, amint széttárt karral feküdt a kiégett földön.
Viktor Petrov apja éppoly hirtelen, mint ahogy eltűnt, felbukkant kocsija mellett, és túlzott gonddal fogdosta, próbálgatta a gyeplőt, hevedereket. Mögötte nevetve, restelkedve, de komoly arckifejezését még most is megőrizve megjelent üzbég sapkájában Anatolij Popov meg a szintén zavarban levő Viktor.
– Nem tört össze a gitárom? – kérdezte. Sietve és gondterhelten pillantott a szekérre. Amikor meglátta a kendőbe göngyölt gitárt, két batyu között, bátor pillantású, szomorú szemével Uljára nézett, és elnevette magát.
Az ifjú még mindig ott állt a két ló között, most bújt csak ki a kocsirúd és az állatok nyaka alatt, és széles vállain könnyedén hordozva fedetlen, óriás fejét, odament a szekérhez.
– Anatolij! – kiáltotta örvendezve.
– Oleg!
Keményen megragadták egymást könyökön felül; de Oleg ugyanakkor Uljára pillantott.
– Kosevoj! – mutatkozott be, és a kezét nyújtotta.
Bal válla mintha magasabb lett volna a jobbnál. Nagyon fiatal volt, valóságos kisfiú, de napsütötte arcú, sudár alakja, jól kivasalt ruhája, sötétvörös nyakkendője, kifelé kandikáló fehér végű töltőtolla, mozgása, testtartása, kissé dadogó beszéde annyi frissességet, erőt, jóságot és lelki tisztaságot árult el, hogy Ulja nyomban bizalmat érzett iránta.
Kosevoj pedig a fiatalok biztos tekintetével egy pillanat alatt végigfutott a falusi lány fehér blúzos, sötét szoknyás, mezei munkán megedzett hajlékony és erős alakján, rászegeződő fekete szemén, hullámos haján, csodálatos vonalú orrcimpáján, hosszú, lebarnult, szép lábán, melyet alig takart el térdig a sötét szoknya. A fiú arca lángra gyúlt, és hirtelen Viktorhoz fordulva, zavartan kezet nyújtott neki.
Oleg Kosevoj a legnagyobb krasznodoni iskolában, a városi parkban álló Gorkij Iskolában tanult. Ulját és Viktort most látta először, de Anatolijhoz futó barátság fűzte, nem ritka az ilyen, az aktív komszomolisták közt, egyik értekezlettől a másikig tart.
– Hát itt kell találkoznunk – szólalt meg Anatolij. – Emlékszel, még harmadnap is hozzátok járt vizet inni az egész társaság, te meg mindenkit bemutattál a nagymamádnak! – nevetett Anatolij. – Veletek van ő is?
– Nem, nagyanyó ottmaradt. Anyám is – és homlokát újra ráncok futották be. – Öten vagyunk: Kolja, anyám fivére, sehogy se fordul rá a nyelvem, hogy bácsinak mondjam – szólt Oleg mosolyogva. – Aztán a felesége, a kisfiúk és nagyapó, aki hajtja a lovakat – és az előttük álló bricska felé intett, melyről már többször átkiáltottak hozzájuk.
A bricska, melyet alacsony, gyors lábú, aranyszőrű lovacska húzott, most mindig előttük járt, viszont a két barna ló olyan szorosan a nyomukban ügetett, hogy a bricskán ülők állandóan nyakukon és fülükön érezték forró leheletüket.
Oleg Kosevoj nagybátyja: Nyikolaj Korosztyilov vagy „Kolja bácsi” a Krasznodonugol Tröszt geológus-bányamérnöke, nyugodt, barna szemű, fekete szemöldökű, szép ember, mindössze hét évvel volt idősebb Olegnél, akivel mint egyenrangúval barátkozott. Most Uljával ugratta a fiút.
– Testvér, ilyet nem szabad elszalasztani – mormogta egyhangúan, és oda se nézett öccsére. – Ez nem tréfadolog: micsoda lányt mentettél meg szinte a halál torkából! Ezt, testvér, nem úszód meg leánykérés nélkül. Nincs igazam, Marina?
– Ugyan, eredjetek már! Úgy megrémültem!
– Szép lány, nem igaz? – fordult Oleg fiatalos nénjéhez. – Csudaszép.
– És Lenocska? Ej, te csélcsap! – nénje fekete szemével korholóan nézett rá.
Marina gyönyörű ukrán asszony volt, festői szépség hímzett ukrán blúzában, nyakán gyöngyfüzérrel. Barna arcából kicsillogott hófehér foga, dús haj koronája bolyhos felhő gyanánt övezte fejét. Még a menekülés izgalmai között is talált időt, hogy hajfonatát olykor megigazgassa.
Egy hároméves pufók kisfiút tartott karjában, aki leplezetlen érdeklődéssel szemlélte a körülötte lejátszódó eseményeket, nem is sejtve, milyen rettenetes világba került.
– Hát én amondó vagyok, hogy Olegnek Lenocska az igazi párja, mert szép lány ez itt, az bizonyos, de valóságos hajadon létére a mi Olegünket, aki még gyerek, meg nem szeretheti – mondta nagyon gyorsan Marina néni, miközben fekete szemével néha nyugtalanul az égre pillantott. – Csak vénasszonyok kedvelik a fiatal fiúkat, de hát ő maga is fiatal, nem kell neki a még fiatalabb, tudom én ezt magamról. Így van ez – mondta hadarva, ami annak a jele volt, hogy valóban „megrémült”.
Lena Pozdniseva Oleg osztálytársa volt, és Krasznodonban maradt. Barátok voltak, Oleg szerelmes is volt belé, és naplója számtalan oldalát neki szentelte. Talán hűtlenség volt Oleg részéről, hogy olyan leplezetlen elragadtatással beszélt Uljáról? De voltaképpen mi a rossz ebben? Lenocskát már örökre szívébe zárta, ezen már mit sem változtathat, de Ulja … megint maga előtt látta Ulját, a lovakat, és bal felől megint érezte az egyik ló leheletét. Igaza lenne Marinának: Ulja nem szeretne bele csak azért, mert gyerek még? „Ej, te csélcsap!” … Szerelmes természetű volt, és ezt tudta is magáról.
A két fogat, a bricska meg a rácsos parasztszekér igyekezett a sztyeppen az oszlop elé kerülni, de százak és ezrek hasonlóképpen iparkodtak előrejutni, és bárhová nézett a szem, mindenütt emberek, autók és szekerek végtelen sora hömpölygött.
Lassanként elhomályosodott Oleg előtt Ulja és Lenocska arca, mindent betöltött az a hömpölygő áradat, melynek közepén, mint valami kis csónak a tengeren, ringott a bricska és mögötte a rácsos szekér két barna paripával.
Végeláthatatlan sztyepp terült el körülöttük. A láthatár szélén tüzek, füstfellegek gomolyogtak, csak messze-messze keleten fehérlettek a kék égen tiszta, világos, bodor bárányfelhők, és senki sem csodálkozott volna, ha a szelíd felhőkből ezüsttrombitás fehér angyalkák repülnek ki.
Olegnek eszébe jutott puha kezű, jóságos anyja …
„ … Mama, mama! Mióta az eszemet tudom, emlékezem a kezedre. Nyáron mindig barnára sütötte a nap, s ez a barnaság télen is meglátszott, gyöngéden, egyenletesen, csupán az erek körül vetve árnyékot. Lehet, hogy érdes volt a kezed, hiszen annyi munka jutott osztályrészedül, de az én számomra mindig simogató maradt, és szerettem megcsókolni ott, ahol kékesen sötétlettek az erek.
… Igen, attól a pillanattól, hogy gondolkozni kezdtem, egészen az utolsó percig, amikor kimerülten, csendesen, utoljára fektetted mellemre a fejedet, hogy kikísérj az élet nehéz útjára, örökösen a kezed jut az eszembe. Emlékszem, amikor szappanhabos vízben a lepedőmet mostad, s e lepedők még olyan kicsinyek voltak, mint a pelenkák – emlékszem, hogy télen bundába burkolózva vállfán cipelted a vizesvödröket, kesztyűs kis kezed a vállfára tetted, magad pedig ugyanolyan kicsi és bolyhos voltál, mint az a kesztyű. Látom magam előtt ízületekben kissé megduzzadt ujjaidat az ábécéskönyv felett, amikor mondtam utánad: bö-a-ba, ba-ba. Látom, erős kezeddel hogyan sarlózod a gabonát, miközben a másikkal a sarlóra hajlítod a gabonaszárat, látom a sarló gyors villanását, aztán a sarló és kéz hullámos mozdulatát, amikor a kalászokat úgy fogod csomóba, hogy le ne törjed a levágott búza kalászait.
… Emlékszem téglavörös, meggémberedett, merev kezedre, ahogyan fehérneműt öblögettél a befagyott folyón, a lékben, akkor kettesben éltünk – úgy képzeltem el, hogy egészen egyedül a világon. Emlékszem, milyen csodálatosan ügyesen tudta a kezed egy pillanat alatt kihúzni kisfiad ujjából a szálkát, emlékszem, milyen gyorsan fűzted be a cérnát, és hogyan énekeltél varrás közben – énekeltél, de csak magadnak és nekem. Mert nem volt olyan munka a világon, amihez a kezed ne értett volna, amihez gyönge lett volna, vagy amit megvetett volna! Látom, mint gyúrták kezeid a tehéntrágyával kevert agyagos földet, hogy bevakoljad a házfalat. És látom, amikor a karod selyembe öltözött, egyik ujjadon gyűrű, és magasra emeled a moldvai vörös borral színültig teli poharat. És milyen megadó gyöngédséggel fonta át kerek és hófehér karod mostohaapám nyakát, amikor megölelt – mostohaapámét, akit megtanítottál rá, hogy szeressen engem, és akit édesapámként tiszteltem, mert te szeretted őt.
… De leginkább arra emlékszem örökké, mily selymes-gyöngéden simogatták ezek a kissé érdes, meleg és mégis hűs kezek a hajam, nyakam és mellem, amikor félig öntudatlanul feküdtem ágyamban. És ahányszor felpillantottam, te mindig mellettem voltál. A szobámban éjjeli mécses égett, s te a homályból néztél rám, beesett szemekkel. Oly csöndes és sugárzó voltál, mint egy szent az ikonképen. Csókolom a tiszta, áldott kezed!
… Elkísérted fiadat a háborúba – ha nem te, akkor egy másik, aki éppen olyan anya, mint te. Hány fiú nem kerül vissza többé, és ha nem néked jut a keserű pohár, akkor valaki másnak jut, aki éppen olyan anya, mint te. És ha a háború iszonyú napjaiban akad a népnek egy falat kenyere, ruha takarja testét, a földeken szénaboglyák állnak, a síneken vonatok robognak, és virágzik a kertben a meggy, láng dohog a kohóban, és valamilyen láthatatlan erő felemeli a beteg vagy sebesült katonát a földről vagy az ágyról – ez mind anyám keze műve, az én anyámé és a te édesanyádé.
… Nézz körül, ifjú barátom, te is, nézz magad körül, mint én, és valld be, kit bántottál meg az életben jobban, mint anyádat. Vajon nem a balsikerünktől, hibánktól, bánatunktól őszül meg az anyánk? Eljön az idő, amikor minden gyötrelmes önváddá változik szívedben – ott, a sírjánál. Mama! Mama! … Bocsáss meg, hiszen az egész világon egyedül csak te tudsz megbocsátani. Mint gyermekkoromban, fejemre téve kezed, bocsáss meg …”
Ilyen gondolatok és érzések nyomták Oleg szívét. Nem tudott elfeledkezni arról, hogy anyja „ott” maradt, és hogy Vera nagyanyó, „zord napjaim barátnője”*, aki szintén anya: mama és Kolja bácsi anyja, hogy Vera nagyanyó is „ott” maradt vele.
* Idézet Puskin dajkájához írt verséből *
Oleg arca komoly volt, mozdulatlan. Aranyos szempillái mögött ülő nagy szemét nedves fátyol homályosította el. Görnyedten ült, lábát lelógatva, hosszú, erős ujjait egymásba fűzte, és homlokára éles, mély ráncok vésődtek.
Hallgatott Kolja bácsi, Marina meg a kisfiú is, csend volt azon a szekéren is, amely követte őket. Az aranyszőrű ló és a barna paripák kimerültek a szörnyű hőségtől és zűrzavartól, s mindkét fogat észrevétlenül felkerült az országúira, melyen szakadatlanul özönlött az emberek, autók és szekerek tömege.
Bármit is tettek, gondoltak vagy beszéltek az emberi balsors e rettenetes poklában, tréfálkoztak, szunyókáltak, gyereket szoptattak, ismerkedtek, vagy lovakat itattak a gyéren felbukkanó kutaknál – láthatatlan, sötét árny követte őket. Fekete árny, mely észrevétlenül borult föléjük, széttárta gigászi szárnyait valahol északon és délen, s még gyorsabban árasztotta el a sztyeppet, mint ez az emberáradat.
Szívükre mázsányi teherrel nehezedett, hogy el kell hagyniok szülőföldjüket, szeretteiket, hogy kénytelenek az ismeretlenbe menekülni, s hogy ez az iszonyú erő, mely most rájuk veti fekete árnyékát, elérheti és agyonnyomhatja őket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!