Alekszandr Fagyejev
Első rész
4.
Az Ulja Gromova felett elvonuló repülőgépek a város határán túl néhány géppuskasorozatot adtak le az országútra, aztán eltűntek a szemkápráztatóan szikrázó levegőégben. Csak néhány perc múlva dörögtek fel távoli, tompa robbanások. A német repülők valószínűleg a Donyec átkelőhelyeit bombázták.
Pervomajka-telepen fenekestül felfordult minden. Ulja vágtató szekerekkel, menekülő családokkal került szembe. Egytől egyig ismerte ezeket az embereket, azok is ismerték őt, de senki sem nézett rá, senki sem elegyedett szóba vele.
Ám mindennél váratlanabbul hatott rá Zinaida Virikova, a „gimnazista” Zinaida, aki elképzelhetetlenül rémült arccal ült két asszony között egy ládákkal, batyukkal, liszteszsákokkal megrakott szekér tetején. Egy ellenzős sapkás apó, liszttől fehérlő csizmás lábát lefelé lógatva a szekérről, a gyeplőszárral teljes erőből iparkodott vágtába ösztökélni kis gebéjét. Virikova tudomást se véve a rekkenő hőségről, drapposbarna nagykabátban ült. Feje fedetlen volt, se kendő, se kalap, és kemény kabátgallérja fölött most is ott okvetetlenkedtek varkocsai.
Pervomajka volt a kerület legrégibb bányásztelepe; voltaképpen belőle fejlődött ki Krasznodon városa. Pervomajszknak – vagy amint a nép mondta: „Pervomajká”-nak – csak nemrég nevezték el. Régen, amikor még nem tudtak arról, hogy itt kőszén van, kozáktanyák voltak errefelé. A legnagyobb a Szorokin tanya volt.
Az itteni széntelepeket a század elején fedezték fel. Az első apró bányák közel voltak a föld felszínéhez, a lejtős oldalban; s kézi vagy lóerővel hozták fel belőlük a szenet. Különböző birtokosok tulajdonában voltak a kis bányák, de régi szokásból valamennyit Szorokin-bányának nevezték.
Oroszország közepéből és Ukrajnából jöttek a bányászok, ott telepedtek meg a kozáktanyák körül, és összeházasodtak a kozáklányokkal. Később már kozákok is dolgoztak a bányákban. Szaporodtak, családosodtak, s egymás mellett raktak fészket.
A hosszú domb mögött új bányákat nyitottak. Most a vorosilovgrádi műút húzódott erre kanyarogva a horhos mentén, mely két egyenlőtlen részre, osztotta Krasznodon városát. Az új bányák tulajdonosa egy Jarmankin nevű földbirtokos volt, akit a nép „veszett földesúr”-nak hívott. A bányák körül keletkező telepet ezért eleinte egyszerűen Jarmankin- vagy „veszett-telep”-nek nevezték. A „veszett földesúr” portája kőből épült szürke, földszintes ház volt. Egyik felén télikert, különleges növényzettel és tengeren túli madarakkal. Magában állt ez a ház annak idején a horhos melletti magas dombon, szabad prédájául minden sztyeppről jövő szélnek, amiért aztán a házát is „veszett”-nek nevezték.
A szovjet rendszer alatt, az ötéves tervek idején hatalmas bányaüzemeket létesítettek itt, és a Szorokin-bányák központja áthelyeződött erre az oldalra. Típusházak, nagy hivatalok, kórházak, iskolák és klubok épültek. A dombon, a „veszett földesúr” háza mellett a kerületi végrehajtó bizottság díszes, nagy, szárnyas épülete emelkedett. A „veszett földesúr” házában pedig a krasznodoni bányaüzem tervezőirodája helyezkedett el, s az alkalmazottak még csak nem is sejtették, miféle házban töltik életük egyharmadát.
Így alakult át Szorokin-bányatelep Krasznodon városává.
Ulja barátnői és iskolatársai együtt nőttek fel a városukkal. Mint egészen apró iskolás gyerekek részt vettek a fák ünnepén, csemetéket és bokrokat ültettek arra a kopár térségre, mely addig szemétlerakodó hely volt, ekkor pedig a városi szovjet intézkedésére ligetté változott. A szeméttelep helyén létesítendő liget terve az idősebb komszomolisták fejében született meg; annak a nemzedéknek ötlete volt ez, mely még emlékezett a „veszett földesúr”-ra, a Jarmankin-telepre, az első német megszállásra és a polgárháborúra. Néhányan közülük most is dolgoztak Krasznodonban, üstöküket vagy kozákos Bugyonnij-bajuszukat már megfogta a dér, zömüket azonban szétszórta az élet. Egyikük-másikuk magas állásba került. A fásítás munkáját Danyilics kertész irányította, aki már akkor is öreg ember volt, de még most is – bár egészen elaggott – a liget főkertésze.
A liget megnőtt, és a felnőttek kedvenc pihenőhelye lett, a fiataloknak pedig nemcsak szórakozóhelye volt, hanem valósággal az életük: a virágba borulás kora. Együtt lombosodott velük, ifjú volt, mint jómaguk, de zöld koronái már ott bókoltak a szélben, és verőfényes napokon árnyékot nyújtottak. Titokzatos, rejtett zugokat is találhattak benne, és milyen gyönyörű volt éjszakánként a szerteáradó holdfényben. De esős őszi estéken, meg amikor zizegve szállingóztak a nedves, sárga falevelek, félelmetes is tudott lenni ez a liget.
Vele és a várossal együtt nőtt fel a fiatalság, és a maga módján keresztelte el kerületeit, utcáit.
Andikor új barakkokat emeltek, „Újbarakk”-nak nevezték el őket. Már régen nyoma sincs a barakkoknak, körös-körül téglaépületek sora áll, de az elnevezés túlélte szülőjét. Valamikor három fakunyhó állott a telep végén, ahol gyerekek galambokat tenyésztettek – most típusházak állnak a helyükön, de a „Galambos” elnevezés fennmaradt. „Csurilino” voltaképpen egyetlenegy ház volt, amelyben egy Csurilin nevű bányász lakott, a „Szénás” valamikor szénaraktárul szolgált. A „Fás” különálló utca volt, túl a parkon, a vasúti átjáró mögött; így is maradt, különállóan a várostól, ugyanazokkal a faházakkal. Ott lakik Valja Borc, egy tizenhét éves, sötétszürke szemű, aranyszőke varkocsú, önérzetes leány. „Köves” – ez az első, kőből épült típusházak utcája. Most már sok ilyen ház van, de csak ezt az utcát nevezik „Köves”-nek: itt volt az első kőház. A „Nyolcház” ma már egész kerület. Több utca áll azon a helyen, ahol valamikor mindössze nyolc típusházat építettek.
A Szovjetunió minden tájáról özönlöttek a Donyec-medencébe az emberek. Első kérdésük: hol fognak lakni? Li Fan-csi, a kínai, agyagból és szalmából kunyhót épített magának a pusztán, aztán mellé méhsejtszerű kis szobákat tapasztott. Kiadta őket, amíg az emberek rá nem eszméltek: minek béreljenek szobát Li Fan-csinál, amikor maguk is építhetnek? Így nőtt fel egymás hegyére-hátára ragasztott kis vályogházakból az a terjedelmes kerület, amelynek „Sanghaj” volt a neve. Később hasonló agyagkunyhók épültek az egész horhos mentén, mely kettéosztja a várost és a város határában levő kopár területeket. E sárkunyhó-fészkeket „Kis Sanghaj”-nak nevezték el.
Attól kezdve, hogy üzembe lépett a kerület legnagyobb, 1. számú bányája, amely a Szorokin tanya és a volt Jarmankin- telep között feküdt, Krasznodon város a Szorokin tanya irányában fejlődött, és úgyszólván összeolvadt vele. Így lett a Szorokin tanyából, mely már régen összenőtt a szomszédos kisebb tanyákkal, Pervomajka-telep, a város egyik kerülete.
Csak az különböztette meg a város többi kerületétől, hogy lakóházainak többsége a régi kozáktanyákból maradt örökségbe. Magánházak voltak ezek, mindegyik a maga módján épült; továbbra is sok kozák lakott itt. Nem a bányában, hanem a sztyeppen dolgoztak, s kolhozokba tömörülve gabonát termeltek.
Ulja Gromova szülei egy öreg kozákházban laktak a munkástelep túlsó szélén, egy mélyedésben, melyet azelőtt Gavrilov tanyának hívtak.
Ulja apja, az ukrán Matvej Makszimovics Gromov a poltavai kormányzóságból származott. Kiskorában apjával együtt Juzovkába járt munkára. Hatalmas termetű, erős, vakmerő, szép legény volt. Göndör, szőke haja fürtökben hullott alá. Nagy erejű vájár hírében állott, kedvelték a lányok. Nincs benne semmi csodálatos, hogy éppen ezen a vidéken talált munkát, abban az – Ulja számára bibliai messzeségnek tetsző – időben, amikor az első tárnák nyíltak meg errefelé; s hogy szívét foglyul ejtette Matrjona Szaveljevna, egy Gavrilov tanyai fekete szemű kis kozák lány, akit akkor még Matrjosának hívtak.
Az orosz-japán háborúban mint a moszkvai 8. gránátos ezred katonája vett részt, hatszor megsebesült, két esetben súlyosan; többször kitüntették, legutolsó kitüntetését, a Szent György-keresztet azért kapta, mert megmentette ezrede zászlaját.
Ettől az időtől fogva egészsége megromlott. Egy darabig még eldolgozgatott a tárnában, aztán bányakocsis lett, ott is ragadt a Gavrilov tanyán, abban a házikóban, melyet Matrjosa kapott hozományul.
Ulja valahogy még csak elvánszorgott kerítésük kiskapujához, de ott végképp elhagyta az ereje. Szerette szüleit. Sohasem gondolt rá, még elképzelni sem tudta, hogy jöhet olyan idő, amikor családjától függetlenül kell döntenie sorsa fölött. Ez a pillanat most bekövetkezett.
Ulja tudta, hogy szülei ragaszkodnak a házukhoz, nagyon is öregek és betegek ahhoz, hogy otthagyják. Fiuk a hadseregben szolgált. Ulja meg abban a korban volt, amikor életsorsa még bizonytalan, nincs munkája, jövedelme, nem tarthatta el őket. Volt egy jóval idősebb nővére, a bányairoda egy régi alkalmazottjának a felesége. Férjével, gyerekeivel együtt az öregeknél lakott. Ő se tudta rászánni magát, hogy elhagyja az otthonát. Régen megegyeztek: történjék bármi, ők a szülőházat nem hagyják el.
Egyedül Uljának nem volt e döntő pillanatig határozott terve, sem kifejezett célja. Megszokta, hogy mások rendelkezzenek vele. Amikor be akart lépni a hadseregbe – persze feltétlenül a repülőkhöz -, írt a bátyjának, aki valamelyik repülőezredben szolgált mint technikus. Besegíthetné-e a repülőiskolába? Máskor meg úgy képzelte, hogy legegyszerűbb lenne ápolónő-tanfolyamra iratkozni, ahogy néhány krasznodoni lány tette, s ilyen módon nagyon gyorsan bejuthatna a fronton harcoló hadseregbe. Voltak napok, amikor az a titkos vágy fogta el, hogy egy földalatti partizáncsapatban legyen az ellenségtől megszállott területen. Aztán egyszerre leküzdhetetlen szenvedély tört rá, a tanulás vágya: tanulni! tanulni! A háború nem tart örökké, egy nap véget ér, élni, dolgozni kell, nagy szükség lesz szakképzett emberekre. Aránylag rövid idő alatt mérnök vagy pedagógus is lehet belőle! De senki sem akadt, aki útba igazította volna; most pedig itt a pillanat, amikor ki kell nyitnia a kis kerítésajtót és…
És csak most döbbent rá, milyen szörnyűre fordulhat az élet. Az ellenség arra kényszeríti, hogy hagyja el apját, anyját, hogy egyedül nekivágjon a nyomorral és harccal teli ismeretlen világnak … Egyszerre olyan gyönge lett a térde, hogy majdnem a földre roskadt. Ó, ha most besurranhatna ebbe a kis öreg házba, ha bezárhatná az ablaktáblákat, ráborulhatna fehér ágyára, és feküdhetne csendesen, semmire sem gondolva. Kinek mi köze a kis fekete Uljához? Bebújni az ágyba, összekuporodni, és élni, élni a szívéhez oly közeli emberek között, aztán jöjjön, aminek jönnie kell! … De hát mi az, aminek jönnie kell, és mikor jön, és sokáig itt lesz-e? És talán mégsem olyan szörnyű az …
S ebben a pillanatban megrázkódott a szégyenérzettől, attól a megalázó feltevéstől, hogy ilyesmiről egyáltalán szó lehet. De nem is maradt ideje a választásra. Már jött futva az anyja. Hogyan tudott ágyából fölkelni? Az anyja után ott rohant az apja, nővére, sógora, és kiszaladtak a gyerekek is. Arcukon rendkívüli izgalom ült, kis unokaöccse keservesen zokogott.
– Hol maradtál el, kislányom? Reggel óta keresünk! Szaladj gyorsan Anatolijhoz, amíg el nem utazik; fuss, kislányom! – mondta az anyja, és könnyei, melyeket egyáltalán nem igyekezett visszatartani, megállás nélkül csurogtak le sápadt, ráncos arcán.
Anyja fekete hajú öregasszony volt, aki már a föld felé görbedt. Kicsiny, törékeny termete volt, de gyönyörű fekete szemével mégis egy nagy vadmadárhoz hasonlított. Lányai és az öreg Matvej Makszimovics is mindig hallgattak az erős jellemű és okos asszonyra. Lám, most elérkezett az a perc, amikor lányának magának kellett döntenie sorsa fölött, s az anya ereje megtört.
– Ki keresett? Anatolij? – kérdezte gyorsan Ulja.
– A kerületi bizottságtól kerestek – mondta apja, aki nehéz, nagy kezét lecsüggesztve, tehetetlenül állt az anyja mögött.
Milyen – milyen öreg már! Elöl egészen kopasz, csak a halántékán és tarkóján maradt még kevés hajfürtje, amelyek még most is kis csigákba göndörödtek. De rőt gránátosbajsza már őszült; arcának borostái is fehérek, öreg katonaarcát ráncok barázdálták.
– Szaladj, szaladj, kislányom! – ismételte anyja. – Várj, átkiáltok Anatolijnak! – és a kicsi öregasszony a kerti ösvényen a szomszéd Popovékhoz futott. Popovék Anatolij nevű fia Uljával együtt az idén végezte a pervomajkai iskolát.
– Feküdjön csak le, mama, majd én átszaladok.
Ulja az anyja után eredt, de az már a cseresznyésben járt, s így együtt futottak, az öreg és a fiatal.
Gromovék és Popovék kertje egy enyhén lejtős, kiszáradt szakadék fenekén volt. A két udvart sövénykerítés választotta el egymástól. Régi szomszédok voltak, de Ulja mégsem találkozott Anatolijjal egyebütt, mint az iskolában, Komszomol gyűléseken, ahol a fiú gyakran tartott előadást. Anatolijt gyermekkorában csak az igazi fiús dolgok érdekelték. Felsőbb osztályos korában pedig sokat csúfolták, hogy fél a lányoktól. Ez igaz is volt, mert ha valahol az utcán vagy lakásban találkozott Uljával vagy más lánnyal, olyan zavarba jött, hogy még köszönni is elfelejtett. Ha meg köszönt, úgy elpirult, hogy a lányokat is zavarba hozta. Egymás között a lányok szóvá is tették ezt, és mulattak Anatolijon. De Ulja tisztelte, mert olvasott, okos és zárkózott fiú volt; éppúgy szerette a verseket, mint ő, azonkívül bogár-, lepke-, ásvány- és növénygyűjteménye is volt.
– Taiszja Prokofjevna! Taiszja Prokofjevna! – kiáltott Ulja anyja, áthajolva az alacsony sövénykerítésen. – Toljecska! Megjött Ulja …
Valahonnan fentről, a falombok mögül Anatolij kishúga válaszolt vékony hangján. De már jött a fiú is, lefelé futva a sűrűn pirosló cseresznyefák között. Kihajtott gallérú, hímzett ukrán inget viselt, feje búbján üzbég sapka volt, hogy lesimítsa hátrafésült, hosszú, zabszínű haját.
Örökké komoly, sovány, barna arca, melyen világosszőke szemöldök ívelt, izzott a felhevültségtől. Annyira verejtékezett, hogy nagy izzadságfoltok ütköztek ki az ingén. És szemmel láthatóan elfeledkezett még arról is, hogy restelkedjen Ulja előtt.
– Uljana … tudod, reggel óta kereslek. Végigrohantam már az összes fiúkat és lányokat, visszatartottam miattad az elutazástól Vityka Petrovot, nálunk vannak, az apja iszonyúan szitkozódik; csomagolj azonnal! – hadarta.
– Mi semmiről nem tudunk. Ki rendelkezett?
– A kerületi pártbizottság utasítása: minden komszomolista menjen el. A németek mindjárt itt lesznek. Már mindenkit értesítettem, csak a ti társaságotokból nem találtam egy lelket sem, szörnyen izgultam. Most jött értünk kocsin Pogorelijból Vitya Petrov az apjával. Az apja, tudod, már a németek ellen partizánkodott a polgárháború alatt, így aztán egy percig sem várhat. Képzeld csak, Vityka kizárólag értem jön ide! Látod, milyen elvtárs, igazi elvtárs! Apja erdész, az erdőgazdaságban pompás lovaik vannak! Én persze igyekeztem visszatartani őket. Az öreg szitkozódik, én meg azt mondom neki: „Hiszen maga mint régi partizán megérti, hogy az ember nem hagyhatja cserben az elvtársát, aztán maga, úgy tudjuk, bátor, félelmet nem ismerő ember.” Csak téged vártunk … – mondta sietve Anatolij, aki, úgy látszik, mindent, amit átélt, egy szuszra akart elmondani Uljának; közben hol világosszürke, hol kék színben szikrázó szemmel nézte a lányt, s ez egyszeriben kedvessé tette szőke arcát.
Hogyan is lehetett, hogy eddig semmi érdekeset nem talált rajta? Anatolij arca valósággal sugárzott a mélységes lelkierőtől, igen, a lelkierőtől, mely ott ült kemény rajzú, kerek száján, széles orrcimpáin.
– Tolja – mondta Ulja -, Tolja … te … – de hangja fátyolos lett, és a sövényen át feléje nyújtotta keskeny, lebarnult kezét.
És ekkor a fiú zavarba jött.
– Siess, siess – mondta egyszerűen, és félt belenézni Ulja átható tekintetű, fekete, égő szemébe.
– Már mindent összeszedtem, hajtsatok a kapu elé … hajtsatok … – ismételte szaporán Ulja anyja, és könnyei csorogtak, egyre csorogtak az arcán.
Eddig a pillanatig az anya maga sem hitte, hogy lánya egyedül nekivág a szörnyű, darabokra hulló világnak, de tudta, hogy veszedelmes lenne maradnia. És most akadtak jó emberek, felnőtt is van köztük, itt most már úgysem lehet változtatni a dolgon.
– De Tolja, értesítetted Valja Filatovát? – kérdezte Ulja határozott hangon. – Ugye … ugye, megérted, ő a legjobb barátnőm, nélküle nem mehetek el.
Anatolij arcán őszinte elkeseredés látszott, amit nem tudott, de nem is akart elrejteni.
– Nem az én lovaimmal megyünk, és már négyen vagyunk … Őszintén megvallva, nem tudom … – mondta végképp megzavarodva.
– De megérted, hogy nem hagyhatom itt, amikor én elutazom …
– A lovak persze jó lovak, de mégis öt ember…
– Tudod mit, Tolja, köszönök neked mindent, mindent … Induljatok csak el, én és Valja majd gyalog megyünk – mondta Ulja határozottan. – Isten veled!
– Te jó isten, hogy gondolod, kislányom, gyalog? Ruháidat, fehérneműidet beraktam a bőröndbe, hát még az ágynemű! – és az öregasszony gyerek módjára öklével törülve könnyeit, hangosan felzokogott.
Anatolij egyáltalán nem csodálkozott, hogy Ulja nem akarja cserbenhagyni a barátnőjét, sőt természetesnek tartotta. Az lett volna különös, ha Ulja másként viselkedik. Éppen azért nem izgult, nem türelmetlenkedett, hanem egyszerűen a megoldást kereste.
– Legalább kérdezd meg Valját! – kiáltott fel egyszerre. – Lehet, hogy el is utazott már, vagy tán el se szándékozik menni, hisz nem is komszomolka!
– Elszaladok hozzá – pattant fel Matrjona Szaveljevna, aki, úgy látszik, már egyáltalán nem számolt a saját erejével.
– Ugyan, mama, feküdjön le, majd én mindent elintézek – mondta Ulja haragosan.
– Tolka! Hát mi lesz? – kérdezte fentről Popovék házából erős, csengő hangján Viktor Petrov.
– A lovaik persze erősek, legrosszabb esetben leszállunk, és felváltva gyalog futunk a kocsi után – gondolkodott hangosan Anatolij.
De Uljának már nem is kellett elmenni Valjáért. Alig ért anyjával a házuk tornácához, amikor megpillantották Valja Filatovát. Ott állt a család többi tagjával a ház végén épült kis nyári konyha és a tehénistálló között. Sápadtsága még napbarnított arcszínén is keresztültört.
– Valjuska, csomagolj, van kocsi, felkéredzkedünk mind a ketten – mondta sietve Ulja.
– Várj, mondanom kell neked valamit …
Valja megfogta a kezét. Arca nagyon komoly és sápadt volt.
Odamentek a kertkapuhoz.
– Ulja – mondta Valja, és világos szemével, amely mélységes fájdalmat árult el, Uljára nézett Ulja, én nem megyek el! Én nem megyek sehová, én … Ulja! – mondta erős hangon. – Te rendkívüli ember vagy. Igen, igen, valami nagyszerű erő van benned, te mindent el tudsz érni, és igaza van anyámnak, amikor azt mondja, hogy neked szárnyat adott az isten … Uljecska, boldogságom – mondta Valja forró szeretettel -, életem legnagyobb öröme voltál, de én … én nem megyek veled. Én a világ legmindennapibb embere vagyok, tudom, és mindig csak egészen egyszerű dolgokról ábrándoztam … Azt gondoltam, elvégzem az iskolát, dolgozni fogok, egy derék, jó emberre találok, férjhez megyek, gyerekeim lesznek, fiú és lány, tiszta és egyszerű lesz az életünk. Erről álmodoztam, semmi egyébről. Uljecska, én nem tudok harcolni, én félek egyedül nekivágni a világnak … Igen, igen, látom, most összeomlott minden, az álmaim is szerteszálltak – az anyám nagyon öreg. Én soha nem tettem rosszat senkinek, én észrevétlen ember vagyok, itt maradok … és bocsáss meg nekem …
Valja szeméhez emelte a zsebkendőjét, melyet eddig a markában morzsolt, és zokogott. Ulja hirtelen átölelte, magához vonta, ráhajolt a leány olyan nagyon ismerős, kedves, jó szagú, szőke kis fejére, és szintén sírva fakadt.
Kisgyerekkoruk óta barátkoztak, együtt tanultak, együtt léptek egyik osztályból a másikba, hűségesen megosztották első lányos örömeiket, bánatukat, titkaikat. Ulja zárkózott természetű volt, és a lelke csak kivételes pillanatokban nyílt ki. Valja viszont mindent, mindent elmondott neki, de érzései nem tudtak lépést tartani Ulja vallomásaival. De gondot okoz-e a fiataloknak, hogy megértsék egymást? Ebben a korban a boldogsághoz teljesen elég a bizalom és az a tudat, hogy nyugodtan kicserélhetik álmaikat, gondolataikat. Bár ők is érezték, hogy természetük teljesen különböző, de annyi tiszta, verőfényes nap állt barátságuk mögött, hogy az elválás valósággal a szívükbe mart.
Valja érezte, hogy ebben a pillanatban élete legnagyobb és legtisztább öröméről mond le, és ami megmarad, az nagyon szürke, nagyon ismeretlen és iszonyú lesz.
Ulja pedig megsejtette, hogy Valjával elveszti az egyetlen embert, aki előtt élete legboldogobb vagy legszorongatottabb pillanataiban kitárhatja a szívét. Nem számított rá soha, hogy barátnője megértse, de azt biztosan tudta, hogy Valja lelkében mindig megtalálta a jóság, hűség, szeretet vagy egyszerű gyöngédség visszhangját. Ulja sírt, mert tudta, hogy a gyermekkora véget ért, hogy felnőtt, hogy elindul a világba – elindul egyedül.
Csak most jutott eszébe, hogyan húzta ki Valja az ő hajából a liliomot és dobta a földre. Megértette, miért tette ezt. Mert Valja látta, milyen furcsa a barátnője liliommal a hajában, abban a megrendítő pillanatban, amikor bányákat robbantanak. Szóval, egyáltalán nem volt olyan mindennapi lélek, ahogy az imént mondta, Valja sok mindent megértett.
Valami előérzet azt súgta nekik, hogy utoljára látják egymást. Nemcsak érezték, de tudták, hogy szinte a lelkűkkel búcsúznak most egymástól örökre. Ezért sírtak igaz szívből, nem szégyellték és nem tartották vissza könnyeiket.
Sok könny hullott ezekben az években. Nemcsak a Donyec mentén, de az egész feldúlt, felpörkölt, vér áztatta szovjet földön. Sokféle könny hullt: a tehetetlenség, a rémület, az elviselhetetlen testi fájdalom könnye. Ó, mennyi szent és nemes könny – a legszentebb, legnemesebb könnyek, melyeket az emberiség valaha is hullatott.
Hosszú, ferde rácsos parasztszekér fordult majdnem zajtalanul a ház elé – batyukkal, bőröndökkel teli. A két erős, barna lovat egy tagbaszakadt, idősebb férfi hajtotta. Telt arcú ember volt, katonás gimnasztyorkában és bőr tányérsapkával. Ulja búcsúzott a barátnőjétől. Hosszúkás tenyerével, mely puha volt, mint egy kis párna, letörölte a könnyeit, s arcára újra a szokásos kifejezés ült.
– Búcsúzom tőled. Valja!…
– Isten veled, Uljecska – és Valja hangosan felzokogott.
Összecsókolóztak.
A szekér a kapu elé állt. Mögötte a futástól kipirultan, verítékesen és szintén sírva Anatolij anyja, Taiszja Prokofjevna jött: hatalmas termetű, világos szemű, szőke hajú, fehér bőrű kozákasszony, és Anatolij húga, Natasa. Anatolij apja a háború első napjai óta a fronton volt.
Anatolij már a szekéren ült, mellette nyitott mellű sortingben egy sötét hajú, rokonszenves arcú fiú. Kisfiúsan merész szemében most bánat ült. Viktor Petrov volt. Kezében puha kendőbe bugyolált, zsinórral átkötött gitárt tartott.
Ulja megfordult, és fásultan lépett a családja elé. Már kihozták a bőröndjét, batyuit, kendőjét. Kicsiny és öregecske édesanyja, akinek fekete szemei nagy vadmadáréra emlékeztettek, némán ráborult.
– Mama – mondta Ulja.
Anyja széttárta kiaszott kezeit, és eszméletlenül esett össze.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!