Alekszandr Fagyejev
Első rész
20.
Napokig vonultak Krasznodonon, a közeli városokon és falvakon át a német haderők, tankoszlopok, gépesített gyalogság, nehézágyúk és tarackok, híradós zászlóaljak, egészségügyi és utászcsapatok, kisebb-nagyobb kötelékek parancsnokságai. Motorok zakatolása robajlott szünet nélkül égen és földön. A város és a sztyepp fölött sötéten gomolygott a por.
A katonák és ágyúk mérhetetlen tömegéből, mozgásuk üteméből kérlelhetetlen rend áradt; az Ordnung. Azt a látszatot keltette, nincs erő a földön, mely ellenállhatna ennek a vasrendnek – az Ordnung irgalmatlan hatalmának.
A vagon nagyságú, magas teherautók, hadiszerrel és élelemmel, lapos és nagy hasú benzintartályokkal színültig megrakodva, lassan, simán gördültek, és mélyen lesüppesztették óriási kerekükkel a földet. A katonákon, első pillantásra, jó minőségű, testhez szabott egyenruha feszült. A tisztek elegánsak. A németek mellett ott vonultak a románok, magyarok, olaszok is. Ágyúikon, harckocsijaikon, repülőgépeiken Európa valamennyi gyárának márkái. Aki az oroszon kívül más nyelven is értett, annak már a teher- és a személyautók gyári jelzéseitől is káprázott a szeme, és elszörnyedt azon, hogy az európai országok többségének termelőereje táplálja ezt a német hadsereget, mely most motorok ordításában, napot elsötétítő pokoli porfelhőben csörtet át a donyeci sztyeppen.
Még a katonai kérdésekhez keveset értő egyszerű ember is látta és érezte, hogyan kell visszavonulnia a szovjet csapatoknak e rettenetes erő nyomása alatt délre és délkeletre, Novocserkasszk felé, a csendes Don túlsó partjára – Rosztovba, a Volga és Kubany irányába – oly megállíthatatlanul, hogy volt, aki azt hitte, már vissza sem térnek többé. Ki tudja, hol s merre járnak már … Csak a német harctéri jelentésekből és német katonák beszélgetéséből találgathatod, melyik frontszakaszon harcol vagy fekszik az édes hazai rögön édes fiad, apád, férjed, fivéred …
Mialatt a német csapatok egyre vonultak át a városon, és sáskaraj módjára mindent felzabáltak, amit az előttük járó csapatok még meghagytak, Krasznodonban már otthonosan, tartósan berendezkedtek az előnyomuló német hadsereg hadtápparancsnokságai, élelmezési és tartalékcsapatai.
A német uralom első napjaiban a helyi lakosság közül senki sem tudhatta, milyen német parancsnokságok maradnak ideiglenesen és melyek tartósan a városban, milyen rendszert vezetnek be, mit követelnek a lakosoktól. Azt sem tudták, milyen garázda életet folytattak a német tisztek és katonák a másik házában. A családok, miután megértették helyzetük szörnyűségét és reménytelenségét, amennyire lehetett, visszavonultak. Mindegyik a maga módján igyekezett alkalmazkodni az új, rettenetes viszonyokhoz.
Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna életének borzalmas újdonsága az volt, hogy házukban egy német parancsnokság helyezkedett el Báron von Venzel tábornok vezetése alatt. Itt lakott még a tábornok segédtisztje és a szalmahajú, szeplős tisztiszolga is. A ház előtt most állandó őrszem állott. A ház most állandóan tele volt otthonosan mozgó német tábornokokkal és tisztekkel, akik jöttek-mentek, tanácskoztak, vagy egyszerűen iszogattak és lakmároztak. A szoba és konyha német beszéd, német katonaindulók, német rádióleadások lármájától volt hangos. A ház gazdáit pedig, Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát az elviselhetetlenül meleg, kicsi szobába kényszerítették; a szomszédos konyhában állandóan égett a tűz a kemencében, és reggeltől késő éjszakáig mást sem tehettek, mint a német tábornok és tiszt urakat kellett kiszolgálniok.
Vera Vasziljevna tegnap még személyi nyugdíjas és jó társadalmi munkás hírének örvendő nagyanyó, a Donyec-medence egyik legnagyobb trösztje geológusának anyja volt. Jelena Nyikolajevna pedig egy tekintélyes szovjet dolgozónak, a kanyevi mezőgazdasági ügyosztály vezetőjének özvegye, az egyik krasznodoni iskola legjobb tanulójának anyja. Tegnap még mindenki ismerte és tisztelte őket. Most pedig teljesen ki voltak szolgáltatva egy vörösszeplős német tisztiszolgának.
Báron von Venzel tábornokot annyira elfoglalták a háborús ügyek, hogy észre sem vette Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát. Órák hosszat ült a térkép előtt, olvasott, aláírásával látott el okmányokat, melyeket segédtisztje terjesztett eléje, és konyakozott a többi tábornokkal. Olykor megharagudott valamiért, és ordított, mintha a gyakorlótéren vezényelne, a többi tábornokok meg vigyázzállásban, duplán vörössávos nadrágjukra szorított kézzel feszengtek előtte. Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna pedig tisztában volt vele, hogy von Venzel tábornok parancsára vonulnak Krasznadonon át az ország mélyébe a német csapatok, tankok, repülőgépek, ágyúk, hogy a tábornok szempontjából az a legfontosabb, hogy idején érkezzenek a kijelölt helyre, s hogy ugyancsak idején vonuljanak onnan tovább. Ami gazságot a katonák átvonulásuk közben elkövettek, az nem érdekelte von Venzel tábornokot, mint ahogy az sem érdekelte, hogy történetesen Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna házában lakott.
Von Venzel tábornok parancsára vagy szenvtelen, néma helyeslésével száz és száz véres, gyalázatos gaztettet követtek el a katonák körülötte. Nem volt ház, amelyet ki ne raboltak volna. Elrabolták Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna szalonnáját, mézét, tojását és zsírját, de ő tovább is magasan hordta mozdulatlan deszkafejét, melynek málnaszín ádámcsutkája mértani pontossággal helyezkedett el gallérja pálmalevelei között. Nyilvánvaló, hogy gyalázat és piszok nem érhetett fel a tábornok gondolatvilágához.
A tábornok fölöttébb tiszta ember volt. Naponta kétszer, reggel és lefekvés előtt tetőtől talpig megmosdott meleg vízben. Vékony, ráncos arca és nyakából kimeredő ádámcsutkája mindig borotvált, jól megmosott és parfümös volt. Külön árnyékszéket csináltatott, melyet Vera nagyanyónak mindennap le kellett súrolnia, hogy a tábornok ráülhessen, és ne kelljen guggolnia. A tábornok reggelenként ugyanabban az időben használta az árnyékszéket, és tisztiszolgája őrködött az ajtó előtt. Amikor az őr meghallotta parancsnoka köhintését, külön e célra tartogatott papírtekercset nyújtott át neki. De kínos tisztasága ellenére a tábornok egyáltalán nem restellte, ha Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna jelenlétében ebéd után hangosan felböfögött. S amikor egyedül volt szobájában, nagyokat eresztett, bár tudta, hogy Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna meghallják a szomszéd szobában.
A hosszú lábú segédtiszt mindenben utánozta tábornokát. Úgy látszik, csak azért nőtt olyan irgalmatlan hosszúra, hogy ebben is nyakigláb tábornokához hasonlítson. És éppúgy, mint parancsnoka, ő sem óhajtotta észrevenni sem Vera nagyanyót, sem Jelena Nyikolajevnát.
A tábornok és segédtisztje nem vették emberszámba Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát. Számukra még tárgyakként sem léteztek. Az ő korlátlan hatalmú gazdájuk és parancsolójuk a tisztiszolga volt.
Vera nagyanyó, miután felismerte az új helyzetet, már első nap eltökélte, hogy nem nyugszik bele a dolgok ilyen elviselhetetlen rendjébe. A ravasz öregasszony észrevette, hogy a szalmahajú tisztiszolga gazdája jelenlétében nem is olyan hatalmas, hogy hozzá merne nyúlni. Napról napra bátrabban szembeszállt vele, és amikor a szalmahajú kiabált, ő visszafeleselt. Egy alkalommal a legény dühében csípőn rúgta óriási bakancsával, de nagyanyó válaszképpen fejére vágott a serpenyővel, s akármilyen különös, de a piruló tisztiszolgának ijedtében elállt a lélegzete. Ilyen furcsa és különös viszony alakult ki Vera nagyanyó és a szeplős tisztiszolga között. Jelena Nyikolajevna azonban még mindig kábultan járt-kelt. Dús, szőke hajkoronás fejét kissé hátrahajtva, gépiesen, szótlanul teljesített mindent, amit követeltek tőle.
Egy reggel Jelena Nyikolajevna vízért ment a szomszéd utcába. Hirtelen ismerős szekeret pillantott meg. Fakó ló húzta a szekeret, s mellette ott ballagott Oleg, a fia.
Jelena Nyikolajevna tehetetlenül pillantott maga körül, aztán elejtette a vödröt, a vállfát, és karját széttárva a fiához rohant.
– Olecska, kisfiam … – ismételgette, s hol a fiú mellére borult, hol reszketve simogatta világosszőke, napfényben aranyló haját, majd végigtapogatta mellét, vállát, hátát, derekát.
Oleg egy fejjel magasabb volt nála. Az utolsó napokban erősen lebarnult, megemberesedett. De minden férfiasságán keresztül – százszor erősebben, mint valaha – anyja szeme előtt annak a drága kisfiúnak az arca lebegett, aki első szavait gügyögte, kövér, lesült kis lábán első lépéseit tette, imbolyogva, mintha szél sodorná. Igazában most se volt más, csak egy nagyra nőtt gyerek. Hosszú erős karjával átölelte anyját, vastag, szőke szemöldöke alatt szemei úgy csillogtak, ahogyan már tizenhat és fél éve csillogtak, ha anyjára nézett: hűséges, tiszta fénnyel. Egyre ismételgette:
– Mama … mama … mama …
Néhány pillanatig senki és semmi nem létezett számukra. Sem a két német katona, aki a szomszédos udvarból figyelte, nem esik-e csorba a szent és sérthetetlen Ordnungon, sem a szekér mellett álló rokonok, akik – mindenki a maga módján – figyelték az anya és fia találkozását. Kolja bácsi szomorú-egykedvűen, Marina néni szép, fekete, fáradt szemében könnyekkel, a hároméves kisfiú szeszélyes csodálkozással, amiért nem őt öleli-csókolja elsőnek Jelena néni, s végül a bakon ülő nagyapó öreg emberek tapintatosságával -, „lám, mik nem történnek e világon …” Azok a jó emberek pedig, akik lefüggönyözött ablakuk mögül titkon nézték végig az egymáshoz annyira hasonló, napbarnított fiú és a fiatal, dús hajú asszony találkozását, azt hitték volna, hogy nővér és fivér találkozott, ha nem tudják, hogy Oleg Kosevoj tért vissza anyjához, aminthogy száz és ezer krasznodoni jött most haza, akinek nem sikerült elmenekülni. Visszajöttek szülővárosukba, házaikba, amelyekben németek ültek.
Azoknak, akik otthagyták szülőhelyüket, házukat, rokonaikat, nehéz soruk volt ezekben a napokban. Akiknek sikerült kiszökni a német gyűrűből, legalább ott barangolhattak saját édes szovjet hazájukban.
Százszorta keservesebb azoknak a sorsa, akiknek erőfeszítései, hogy a német elől elmeneküljenek, kudarcot vallottak; szemtől szemben álltak a halállal, most pedig étlen-szomjan, hajléktalanul, magányosan, csüggedt lélekkel kóborolnak szülőföldjükön, amely tegnap még az övék volt, ma pedig a német bitorolja, és kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva az első jöttment német katonának, aki csupán gonosztevőt lát bennük.
Amikor a világos sztyeppen, a fehéren izzó ég alatt Olegék meglátták az egyenesen feléjük tartó német tankokat, lelkűk megremegett, érezték, hogy először állnak szemben a halállal. De a halál még egy darabig elkerülte őket.
A német motorkerékpárok körülvették és a Donyec folyóhoz terelték azokat, akiknek nem sikerült átkelniök. Itt újra összetalálkoztak: Oleg, a pajtásai, Vanya Zemnuhov, Klava és anyja és Valko, az 1. számú bánya igazgatója. Valko csuromvíz volt. Nadrágját, kabátját csavarni lehetett volna. Ormótlan csizmájában szortyogott a víz.
Az általános zűrzavar perceiben az emberek nem figyelték egymást, de Valko láttára mindenkinek az jutott eszébe: „Hát ennek sem sikerült átúszni a Donyecen?” Valko kemény, borostás cigányarcán dühös elszántsággal leült a földre, lehúzta a jó bőrcsizmáját, kiöntötte belőle a vizet, kifacsarta a kapcáját, újból felhúzta a csizmát, és a fiúk felé fordította komor tekintetét. Szempillája sem rebbent, úgy nézett rájuk titokban fekete szemével, mintha azt mondaná: „Ne féljetek, itt vagyok veletek!”
Egy sötét, gonosz arcú német páncélostiszt, fekete sisakban, tört orosz nyelven megparancsolta, hogy a katonák lépjenek ki. A vöröskatonák, immár fegyvertelenül, csoportokban vagy egyenként, kiléptek a tömegből. Német katonák puskatussal bökdösve a hátukat, félreterelték őket. Nemsokára egy kisebb, katonákból álló tömeg verődött össze nem messze a sztyeppen. Mozdulatlan, szomorú volt ezeknek az embereknek az arca és tekintete. Piszkos, színehagyott gimnasztyorkában, poros csizmában, egymás hegyén-hátán szorongtak a ragyogó verőfényben úszó sztyepp közepén.
A katonákat sorakoztatták, és felfelé terelték a Donyecen. A polgári lakosságot pedig hazaengedték.
Az emberek elindultak, és szerteszéledtek a sztyeppen. Nagyobb részük a Lihaja irányába vezető országúton nyugat felé vette útját, mely azon a tanyán húzódott át, ahol Vanya és Zsora éjszakáztak.
Viktor Petrov apja és a nagyapó, aki Kosevojékat és rokonságukat vitte kocsiján, amikor a német tankokat megpillantották, szekereikkel övéikhez csatlakoztak. Az egész csoport, Klava Kovaljovot és anyját is beleszámítva, emberek és járművek sodrásába került, mely Lihaja irányában nyugat felé tartott.
Egy darabig senki sem hitte el, hogy minden hátsó gondolat nélkül hazaengedik őket, éppen azért félve meredtek az úton szembejövő másik áradatra, a német katonákra. De ezek fáradtak voltak, s izzadt és portól csatakos arccal azon töprengtek, mi vár rájuk elöl, az orosz menekülőkre pedig rá sem néztek.
Amikor az első ijedtség elmúlt, valaki bizonytalanul megjegyezte:
– A német parancsnokság alighanem elrendelte, hogy a helybeli lakosságot nem szabad bántani.
Valko, aki a napsütésben úgy gőzölgött, mint egy izzadt igásló, keserűen elmosolyodott, odanézett a vad, sáros arcú német katonák menetoszlopára, és azt mondta:
– Nem látod, hogy nem érnek rá! Máskülönben megmutatnák neked, mitől köhög a bolha!
– Neked, úgy látszik, már megmutatták, hogy mitől köhög – szólalt meg egy olyan derűs, sohasem csüggedő hang, amilyen az élet legszörnyűbb pillanataiban is mindenütt felhangzik, ahol orosz emberek vannak együtt.
– Már megmutatták – ismerte el Valko komoran, aztán elgondolkozva hozzátette: – De nem egészen!
Voltaképpen mi is történt Valkóval, amikor otthagyta a gyerekeket, és a pontonhídhoz ment? Ijesztő, vad külseje végre rákényszerítette az egyik átkelést irányító tisztet, hogy szóba álljon vele. Valko megtudta, hogy a révparancsnokság a folyó túlsó partján állomásozik. „Kényszeríteni fogom, hogy naplopóival teremtsen nekem rendet itt” – dühöngött magában Valko, és a hídon vonuló autók mellett egyik pontonvégről a másikra ugrott. Ekkor jelentek meg a német zuhanóbombázók, és Valko a vele ugráló többi emberrel együtt kénytelen volt hasra vágódni. A német tüzérség munkába fogott. A pontonokon pánik tört ki. És Valko most megingott elhatározásában.
Szolgálati helyzete nemcsak jogot ad rá, de egyenesen megköveteli, hogy az utolsó lehetőséget is felhasználva vergődjön át a Donyec túlsó oldalára. De előfordul néha, nagyon kemény és megfontolt embereknél is – akikben forró vér buzog -, hogy egy közeli, kisebb jelentőségű cél pillanatnyilag fontosabbnak tűnik előttük az igazi, de távolabbi célnál.
Valkónak éppen csak eszébe ötlött: mint vélekednek majd róla munkásai, Grigorij Iljics Sevcov – a barátja -, a komszomolista gyerekek, akik mind odaát maradtak a nyugati parton: alighogy erre gondolt, Valko lebarnult arca lángba borult és – visszafordult. Emberlavina hömpölygött vele szemben a hídon, mire ruhástól vízbe vetette magát, és kiúszott a partra.
Közben a németek már lőtték és körülzárták a Donyec innenső partját, s az emberek eszüket vesztve rohantak a pontonokon a túlsó partra, verekedtek a hídfeljárónál, és százával igyekeztek úszva a túlsó partra jutni; Valko erős karjaival hasítva a vizet, visszaúszott az innenső parthoz. Tudta, hogy első lesz azok között, akiket a németek elintéznek, de visszaúszott, mert lelkiismerete nem engedte, hogy másként cselekedjék.
A németek, szerencsétlenségükre, nem voltak annyira körültekintők, hogy megölték volna Valkót, hanem hazaeresztették a többiekkel együtt. Most ahelyett, hogy keletnek, Szaratovnak menne, ahol jelentkeznie kellene, s ahol felesége és gyerekei várják, Valko a visszafelé özönlő menekültek áradatába sodródott, és megindult nyugat felé.
A menekülők tarka oszlopa még el sem érte Lihaját, amikor az emberek szétszóródtak. Valko azt ajánlotta a krasznodoniaknak, váljanak ki a tömegből, Lihaját és a nagy országutat elkerülve, mezei ösvényeken toronyiránt menjenek Krasznodonba.
Népek és országok sorsának válságos perceiben mindig megismétlődik, hogy a legegyszerűbb ember lelkében is szorosan összekapcsolódik az egyéni létért való aggódás az egész nép és ország sorsának gondolatával.
Az átélt szörnyű események súlyosan nehezedtek felnőttre, gyerekre. Az emberek nemigen beszéltek egymással. Nemcsak az a kérdés nyomta őket, hogy mit hoz a holnap, hanem az is, mi lesz az egész szovjet földdel. Mindenki a maga módján töprengett a dolgokon.
Csupán Marina hároméves kisfiának, Oleg unokaöccsének lelki nyugalmát nem zavarták ezek a kérdések. Nem kételkedett annak a világnak szilárdságában, amelyben élt, mivel apja és anyja mellette voltak. Igaz, átélt egy rettenetes pillanatot, amikor valami iszonyú nagyot bődült és dörgött az égen, aztán vad robaj következett, és az emberek szétfutottak. De megszokta már, hogy körös-körül mindig dörgött, ropogott valami, és az emberek ide-oda rohantak. Sírt egy darabig, de aztán megnyugodott. Most már minden jó volt. Csak az utazás nyúlt kissé hosszúra. Különösen délfelé fáradt el nagyon, a meleg is eltikkasztotta. Pityeregni kezdett, és azt kérdezgette: még soká érnek-e haza, nagyanyóhoz? De amikor egy rövid pihenőre megállapodtak, elég volt bekapni egy kis kását, bottal megkotorászni az ürgelyukakat, és óvatosan, féloldalt hátrálva tisztelettel körüljárni a tarka lovakat, amelyek mindegyike majdnem még egyszer akkora volt, mint az ő kis pejlovacskájuk, aztán anyja ölében édesen aludni egyet – és máris minden rendbe jött. A világ újra telis-tele volt szép és csodás dolgokkal.
A bakon ülő nagyapó úgy vélekedett, hogy az ő életét, egy jelentéktelen öregember életét aligha fenyegeti veszedelem a német uralom alatt. Csak attól félt, hogy a németek még útközben elszedik a lovát. Aztán arra gondolt, hogy a németek alighanem megszüntetik a nyugdíját, melyet mint kocsis kapott, miután negyven évig dolgozott különböző bányákban, és nemcsak hogy megfosztják a három frontkatona fia után járó hadisegélyétől, hanem valószínűleg zaklatni is fogják, miért van mind a három fia a Vörös Hadseregben. Legjobban az a kérdés nyugtalanította, győz-e majd Oroszország. Azok után, amiket látott, mélységesen féltette Oroszországot. A kis öreg nagyapó, akinek tarkóján, mint ázott verébnek, szürke hajcsomók ágaskodtak, nagyon sajnálta, hogy nem halt meg a múlt télen, amikor – mint a doktor mondta – „rohama” volt. Eszébe jutott egész élete, a sok háború, melyben maga is részt vett. Eszébe jutott, hogy Oroszország hatalmas és gazdag, az utolsó tízegynéhány évben még gazdagabb lett, s kérdés, lesz-e annyi ereje a németnek, hogy legyőzze Oroszországot. Miközben így elgondolkozott, ideges lett, megvakarta feketére sült inas bokáját, aztán száját gyerekmód összecsücsörítette, rácuppantott kis lovára, és megrántotta a gyeplőszíjat.
Nyikolaj Nyikolajevicset – Oleg nagybátyját, a fiatal geológust, aki már pályafutása első éveiben kitűnt eredményes kutatásaival – leginkább az bántotta, hogy a trösztben megindult munkája ilyen váratlanul és ilyen szörnyű módon megszakadt. Azt hitte, hogy a németek azonnal megölik, de ha ez mégsem következik be, akkor nagyon furfangosnak kell lennie, hogy kivonhassa magát a német szolgálat alól. Tudta, hogy semmiféle körülmények között nem dolgozik a németeknek, nekik szolgálni éppolyan természetellenes és visszataszító, mint négykézláb járni.
A fiatal Marina néni meg azt számolgatta, hogy miből is éltek eddig. Kiderült, hogy a németek betöréséig a következő jövedelmi forrásaik voltak: Nyikolaj Nyikolajevics fizetése, Jelena Nyikolajevna nyugdíja, mely elhunyt férje, Oleg mostohaapja után járt neki, Vera Vasziljevna nagyanyó nyugdíja, a tröszttől kapott lakás és veteményeskert a házuk körül, amely utóbbit maguk művelték meg. Nyilvánvaló, hogy a németek megszüntetik a három első jövedelmi forrást, és lehetséges, hogy a többitől is megfosztják. Egyre maga előtt látta a pontonhíd előtt heverő gyerekhullákat, és szánalom és féltés fogta el saját kisfia iránt. Sírva fakadt. Eszébe jutottak azok a szóbeszédek, hogy a németek durván kikezdenek a nőkkel, erőszakot követnek el rajtuk, és mert csinos asszony volt, hol elszörnyedt, hogy ez vele is megtörténhetik, hol azzal vigasztalta magát, hogy a lehető legegyszerűbben fog öltözködni, hajviseletét is megváltoztatja, s így lehet, hogy megússza a dolgot.
Viktor Petrov apja, az erdész tudta, hogy visszatérésük halálos veszedelemmel jár komszomolista fia és saját maga számára is, akiről közismert volt a kerületben, hogy 1918-ban a németek ellen harcolt. De mikor felvetette a kérdést, hogy mit tegyen, nem talált kiutat. Tudta, hogy a földalatti mozgalom megszervezésére és a partizánharc vezetésére valaki okvetlen visszamaradt a pártfunkcionáriusok közül. Jómaga azonban idős ember volt, egész életében becsületes, egyszerű erdész, aki hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy erdész is marad élete végéig. Arról ábrándozott, hogy taníttatja fiát, lányait, és embert farag belőlük. De amikor arra gondolt, hogy a múltja esetleg titokban marad, és a németek alatt is erdészként kell majd dolgoznia, ezt a nagy darab embert olyan keserves bánat és utálat fogta el, hogy legszívesebben szétütött volna maga körül.
Ugyanakkor fia, Viktor, halálosan megbántottnak, sőt sértettnek érezte magát, éspedig – a Vörös Hadsereg miatt. Gyerekkora óta egyszerűen istenítette a Vörös Hadsereget és tisztjeit. A háború első napjától arra készült, hogy mint a Vörös Hadsereg tisztje, maga is részt vesz a háborúban. Az iskola katonai körének vezetője volt, ő szervezte a katonai és tornagyakorlatokat esőben, fagyban egyaránt – ahogy ezt még Szuvorov tanította. A visszavonulás nem csökkentette a Vörös Hadsereg tekintélyét Viktor szemében. De bántotta, hogy nem léphetett be időben a Vörös Hadsereg tisztjeinek sorába, mert ha most vörösparancsnok lenne, a hadsereg egészen bizonyosan nem jut ebbe a keserves helyzetbe. Hogy mi lesz a sorsa a németek alatt, arra egyszerűen nem is gondolt. Ebben a kérdésben teljesen bízott apjában és Anatolij Popov barátjában, akik eddig az élet legszövevényesebb pillanataiban is mindig találtak valami váratlan, de teljesen helyes megoldást.
Anatolij, a barátja, azonban szíve mélyéből kesergett hazája sorsán, hallgatagon rágta körmét, és egész úton egyébre se gondolt, mint arra, hogy mihez is fogjon. Bár a háború alatt komszomol gyűléseken több előadást tartott a szocialista haza védelméről, de egyetlenegy előadásban sem tudta a haza fogalmát úgy kifejezni, ahogy anyja, Taiszja Prokofjevna, ez a hatalmas termetű, pirospozsgás asszony a maga csodálatos régi kozákdalaival, amiket bölcsője fölé hajolva énekelt. Ez a haza élt a szívében, és ha ezeket a dalokat hallgatta, vagy amikor a letaposott búzaföldeket és felégetett házakat látta, könnyek gyűltek a szemébe. Ez a haza volt most veszélyben, olyan szörnyű veszélyben, hogy ha erre gondolt, összeszorult a szíve a fájdalomtól. Tenni kell valamit, haladéktalanul, tüstént – de hogyan, hol, kivel?
Többé-kevésbé társait is ilyen gondolatok nyugtalanították.
Csak Uljának nem volt ereje szülőföldjére vagy saját sorsára gondolni. Minden, amit átélt, attól a pillanattól, hogy meglátta az 1. számú bánya összeomló tornyát, elválása anyjától és legjobb barátnőjétől, útja a letaposott, izzó sztyeppen át, aztán a pontonhíd előtt történtek – mindez hol éles tőrként szúrta, hol mázsányi malomkő gyanánt gyötörte vérző szívét. Egész idő alatt szótlanul, látszólag nyugodtan gyalogolt a szekér mellett, csak a szeme, remegő orrcimpája és az ajkán kirajzolódó komor vonások árulták el, milyen vihar dúl lelkében.
Ezzel szemben Zsora Arutyunyanc egészen tisztán látta, hogyan él majd a németek alatt, és igen józanul fennhangon elmélkedett.
– Kannibálok! Hát ilyenekkel megbékélhet-e a mi népünk? Igen? A mi népünk fegyverhez nyúl, aminthogy fegyvert ragadott a németektől korábban megszállt területeken is! Föltétlenül! Apám csendes ember, de nem kételkedem, hogy fegyvert fog ragadni. Anyám pedig olyan természetű, hogy okvetlenül megteszi. És ha öregeink így cselekszenek, akkor nekünk, fiataloknak mi a kötelességünk? Számba kell vennünk, illetőleg előbb fel kell kutatnunk – javította ki önmagát Zsora és csak aztán tarthatjuk számon azokat a gyerekeket, akik nem utaztak el, azután haladéktalanul meg kell teremteni az összeköttetést a földalatti szervezettel. Annyit már most is tudok, hogy Vologya Oszmuhin és Tolja Orlov Krasznodonban maradtak – azt hiszitek, ölbe tett kezekkel fognak ülni? És Luszja, Vologya nővére nagyszerű lány – mondja Zsora mély meggyőződéssel semmi esetre sem ül majd tétlenül.
Vanya megragadta a pillanatot, amikor Klaván kívül senki sem hallhatta meg, és odaszólt Zsorához:
– Ide figyelj, te abrek*! …
* Kaukázusi hegyi partizán neve a XIX. sz. elején *
… Becsületszavamra, mindenben igazad van. Csak … tartsd a nyelved! Először, mert ebben a kérdésben mindenki saját lelkiismerete szerint jár el. Másodszor – nem kezeskedhetsz mindenkiért. Tegyük fel, valaki akaratlanul kikotyog valamit, mi lesz akkor veled és valamennyiünkkel?
– Miért neveztél abreknek? – kérdezte Zsora, és lelkes szemében elégedett láng villant fel.
– Mert fekete vagy, és úgy viselkedsz, mint egy valódi kaukázusi lovas katona.
– Tudod, Vanya, ha bekerülök a földalatti mozgalomba, feltétlenül az „Abrek” nevet veszem fel – mondta Zsora suttogva.
Vanya osztozott Zsora Arutyunyanc nézeteiben és hangulatában. Mégis bármire gondolt Vanya, mindenben ott volt az a boldog érzés, hogy Klava mellett van. Büszke volt, amikor eszébe jutott, hogyan viselkedett az átkelésnél, újra hallotta Kovaljov szavait: „Vanya, mentsd meg őket” – és most Klava és anyja megmentőjének tartotta magát. Boldogsága annál is inkább teljes volt, mert Klava viszonozta érzelmeit. Ha apjáért való gondja, anyja keserves könnyei nem nyugtalanítanák, Klava egyszerűen boldog lenne, hogy itt van szíve szerelme közvetlen közelében, az arany napsütésben izzó donyeci sztyeppen. Boldog lenne, bár a láthatár szélén hol itt, hol ott feltünedeznek a német tankok tornyai, a légvédelmi ágyúk felmeredő csövei és a német katonák sisakjainak százai, amint fülhasogató motorzúgás közben, porfelhők szelében törnek át az aranyló búzán.
De az emberek között, akik mind a maguk módján töprengtek saját maguk és népük sorsa felett, akadt két olyan ember, akik jellemre és korra nagyon különböztek egymástól, de csodálatosan megegyeztek abban, hogy mindkettőjükön lelki fennköltség és izzó cselekvésvágy lett úrrá. Az egyik Valko – a másik Oleg volt.
Valkó szűkszavú ember volt, és soha senki nem tudta, hogy cigányos külseje alatt mi lappang lelkében. Egyéni sorsa, úgy látszott, a legrosszabbra fordult, de még sohasem látták ennyire jókedvűnek és mozgékonynak. Az egész idő alatt gyalogolt, mindenkiről gondoskodott, sorra beszélgetett a fiúkkal, mintha ki akarná próbálni őket, és állandóan tréfálkozott.
Olegnek sem volt türelme a bricskában ülni. Alig várta, hogy viszontláthassa anyját és nagyanyját. Nagy gyönyörűséggel dörzsölgette ujjai hegyét, miközben Zsora Arutyunyancot hallgatta, aztán hirtelen nagyot nevetett Vanyán és Klaván. Félénk dadogással vigasztalta Ulját, dajkálta hároméves kisöccsét, szerelmet vallott Marina néninek, vagy hosszú politikai vitába merült nagyapóval. Aztán szótlanul ballagott a bricska mellett, homlokára éles ráncok húzódtak, s míg gyerekesen makacs, duzzadt ajkán rejtett mosolygás ült, szeme szigorú s mégis gyengéd töprengéssel merült a távolba.
Egynapi járóföldre voltak Krasznodontól, amikor egy elkalandozó német csapat rajtuk ütött. A németek tárgyilagos, nem is túlságosan durva igyekezettel átvizsgálták a szekereket, magukhoz vették Marina és Ulja bőröndjeiből a selyem holmikat, Viktor apjáról és Valkóról lehúzták a csizmát, és elvették Valkó öreg aranyóráját is, mely a donyeci fürdés ellenére kitűnően ketyegett.
Ez az első közvetlen érintkezés a németekkel zavarba hozta őket, mert az igazat megvallva, rosszabbnak képzelték el. Az általános zavar csodálkozássá változott, aztán természetellenes jókedvbe csapott át. Valamennyien utánozni kezdték a németeket, hogy motozták a szekereket, ugratták Marinát, aki nagyon szomorkodott selyemharisnyái elvesztésén. Valkónak és Viktor apjának se kegyelmeztek, akik szörnyen rosszul érezték magukat csizma nélkül, térdnadrágúkban és papucsaikban. Csak Oleg nem vett részt ebben a talmi vígságban, arcán sokáig komor harag sötétlett.
Éjszaka értek Krasznodon alá. Valko tanácsára, aki föltételezte, hogy a sötétség beálltával a városban tilos a járás-kelés, elhatározták, hogy nem mennek be a városba, hanem a horhosban töltik az éjszakát. Sütött a hold. Nyugtalanok voltak, és az álom elkerülte szemüket.
Valko elindult, hogy körülnézzen, mi van a völgyben. Hirtelen lépteket hallott maga mögött. Megfordult, megállt, és a harmatos, csillogó holdfényben megismerte Oleget.
– Valko elvtárs, beszélnem kell magával. Nagyon fontos – mondta Oleg csendesen, kissé dadogva.
– Jó – mondta Valko. – Csakhogy állva kell ám beszélgetnünk, mert a fű nedves – elnevette magát.
– Segítsen, hogy megtaláljak valakit a városban a földalatti embereink közül – mondta Oleg, és merőn nézett Valko bozontos szemöldöke alá.
Valko felrántotta fejét, és néhány pillanatig szótlanul figyelte Oleg arcát.
Új ember, a legfiatalabb nemzedék képviselője állt előtte.
Mintha a legkülönbözőbb, soha össze nem egyeztethető, ellentétes jellemvonások formálták volni ki ezt a nemzedéket. Álmodozás és tetterő, szárnyaló képzelet és gyakorlatiasság, a jó szeretete és kíméletlen elszántság, magasröptű lélek és józan számítás, az emberi örömök szenvedélyes szeretete és kíméletlen önfegyelem – íme, az új nemzedék csodálatos arca.
Valko jól ismerte ezt a nemzedéket, mert nagyrészt az ő hasonmása volt.
– Földalatti emberfélét, azt hiszem, hogy már találtál is – mondta kissé csúfolódva Valko s hogy mi a tennivalónk, arról itt mindjárt beszélgethetünk.
Oleg szótlanul várt.
– Úgy látom, nem ma szántad el magad erre a lépésre – szólt Valko.
Igaza volt. Alig került Vorosilovgrád közvetlen veszedelembe, Oleg – most hallgatta el anyja előtt első ízben szándékát – elment a kerületi Komszomol bizottságba, és kérte, küldjék munkára valamelyik földalatti csoportba.
Nagyon megbántották, mert minden különösebb indokolás nélkül körülbelül ezt mondták neki:
– Hát, kislegény, szedd össze a sátorfádat, és utazz el jó egészségben, de minél hamarább!
Nem tudta, hogy a kerületi Komszomol bizottság nem szervezett önálló földalatti csoportokat, azokat a komszomolistákat pedig, akiket a földalatti mozgalom rendelkezésére bocsátottak, már régebben kijelölték. Éppen ezért a kerületi bizottság válasza egyáltalán nem volt gorombaság, hanem bizonyos fokig inkább elvtársi figyelmesség. És Olegnek el kellett utaznia.
Amikor az átkelésnél történtek után Oleg meggyőződött róla, hogy nem sikerül elmenekülnie, egyszerre felgyűlt benne a gondolat: most végre teljesül, amire vágyott. Az a keserű érzés, amit az anyjától való elszakadás, a menekülés szörnyűsége és sorsának teljes bizonytalansága okozott, egyszerre megszűnt. Minden lelkiereje, szenvedélye, vágya, reménye, ifjú élete minden törekvése hirtelen szárnyra kapott.
– Szóval meghánytál-vetettél mindent – folytatta Valko – és döntöttél. Látod, az én természetem is ilyen. Még tegnap mentem, és egyre az járt az eszemben, hogy a bányát felrobbantottuk, a hadsereg visszavonul, gyötrődnek a menekülők, pusztulnak a gyerekek. A szívemben meg sötét bánat, sűrű sötétség … – sóhajtott fel egészen különös őszinteséggel Valko. – Örülnöm kellett volna, hogy viszontlátom a családomat. A háború kitörése óta nem voltunk együtt, szívem mégis egyre azt dobogta: „Na jó, és aztán?” Így gondolkodtam tegnap. És ma? Hadseregünk visszavonult. Minket meg elcsípett a német. A családommal nem találkozom. Lehet, hogy sohasem. Mégis könnyebb lett a szívem. Miért? Mert már csak egyetlen út áll nyitva előttem. És ez az út, barátom, a legfontosabb.
Oleg érezte, hogy a holdfénytől csillogó, harmatos krasznodoni völgyben olyan őszintén beszél vele ez a vastag szemöldökű, kemény, zárkózott, cigányképű ember, mint talán még senkivel sem.
– Ide hallgass! Ezekkel a gyerekekkel tartsd fenn az összeköttetést. Ezek a gyerekek a mieink – mondta Valko. – Ne áruld el magad, de tartsd velük a kapcsolatot. Aztán nézz körül, keress még gyerekeket, olyanokat persze, akik alkalmasak a munkára. Keménykötésű gyerekeket. Csak aztán úgy vigyázz, hogy tudtom nélkül semmibe ne fogj bele, mert lebukhatsz! Én majd szólok, mikor mit csinálj …
– Tudja, ki maradt a városban? – kérdezte Oleg.
– Nem tudom – ismerte be Valko őszintén. – Nem tudom, de megtalálom.
– És én hogy találom meg magát?
– Az nem fontos, hogy te engem megtalálj. Ha volna is lakásom, akkor sem mondanám meg, de őszintén bevallom, egyelőre még nincs.
Bármilyen szomorú feladat elsőnek adni hírül a férj és apa pusztulását, Valko mégis úgy határozott, hogy Sevcovéknál rejtőzik el, ahol ismerték és szerették. Ljubka elszánt kislány volt. Az ő segítségével akarta az összeköttetést megteremteni s valamilyen elhagyott helyen lakást találni.
– Inkább te add meg a címedet, én megtalállak.
Valko néhányszor hangosan elismételte Oleg címét, hogy jól emlékezetébe vésse.
– Ne félj, megtalállak – mondta Valko csendesen. – Ha egy ideig nem hallasz rólam, ne nyugtalankodj … Várakozzál … Most pedig eredj – és Valko széles tenyerével könnyedén megpaskolta Oleg vállát.
– Köszönöm – mondta alig hallhatóan Oleg.
Kifejezhetetlen izgalmában szinte repült a harmatos füvön, mikor visszatért a táborba. Mindenki aludt már, csak a lovak ropogtatták a füvet. No meg Vanya Zemnuhov volt ébren. Két karjával átfogta hegyes térdét, így virrasztott az alvó Klava és anyja mellett.
„Vanya, drága barátom” – mormogta magában Oleg, mélységes szeretetet érezve minden ember iránt. Odament barátjához, és felindultan melléje telepedett a nedves fűre.
Vanya odafordította a holdfénytől sápadt arcát.
– Nos, mi Van? Mit mondott neked? – kérdezte élénk érdeklődéssel.
– Miről beszélsz? – válaszolta Oleg csodálkozva és egyben zavartan is.
– Mit mondott Valko? Tud valamit?
Oleg határozatlanul nézett rá.
– Vagy bújócskát akarsz játszani velem? – kérdezte Vanya mérgesen. – Végeredményben nem vagyunk gyerekek!
– H-h-honnan tudtad meg? – kérdezte suttogó hangon, csodálkozva Oleg, és szemét barátjára meresztette.
– Nem nagyon nehéz kitalálni a te földalatti összeköttetéseidet, nem különbek az enyémeknél – jegyezte meg Vanya mosolyogva. – Vagy azt hiszed, hogy én nem foglalkoztam az üggyel?
– Vanya!… – Oleg erős kezével keményen megragadta és megszorította Zemnuhov kezét, aki ugyancsak erős kézszorítással válaszolt. – Szóval együtt dolgozunk.
– Persze hogy együtt!
– Mindvégig?
– Mindvégig – mondta Vanya halkan és nagyon komolyan. – Végig, az utolsó csepp véremig.
Egymásra néztek, és a szemük felragyogott.
– Tudod, egyelőre még ő maga sem tud semmit. De azt mondta, hogy megtalálja. És bizonyosan megtalálja – tette hozzá büszkén Oleg. – Te meg úgy csináld a dolgot, hogy ne maradj soká Nyizsnaja-Alekszandrovkában.
– Nem, emiatt ne nyugtalankodj – mondta Vanya, erélyesen megrántva fejét. – Csak elhelyezem őket.
– Szereted? – kérdezte suttogva Oleg, és egészen a füléhez hajolt.
– Ilyesmiről nem beszél az ember.
– Csak ne restelkedj! Hiszen ez szép, nagyon szép. A kislány egyenesen csudás … Ami pedig téged illet, nem is találok megfelelő szavakat – mondta Oleg, és arca meg hangja gyerekes boldogságtól sugárzott.
– Igen. Sokat kell átélnünk, de az élet mégis nagyon szép – mondta Vanya.
– I-i-igaz, sz-szent igaz – válaszolta Oleg, erősen dadogott, és a szemébe könny szökött.
Alig egy hét múlt el azóta, hogy a sors a sztyeppbe vetette őket, ezt a sokféle embert, fiatalokat, öregeket. A sztyepp fölött úszó nap utoljára sütött rájuk, ahogy így mindnyájan együtt voltak, és úgy érezték, hogy hosszú, közös múlt van a hátuk mögött, s mikor el kellett válniok, mély bánattal és szeretettel telt meg a szívük.
– Ej, legények, leányok… – kezdte Valko, s meglendítette vaskos kezét, de többet nem mondott. Lovaglónadrágban és papucsban állt a horhos közepén.
A fiúk kicserélték címüket, megígérték, hogy tartják az összeköttetést, aztán elbúcsúztak egymástól. Hátra-hátrafordulva még sokáig látták egymást, amíg el nem nyelte őket a sztyepp. Itt-ott valaki meg-meglobogtatta kendőjét, intett a kezével. Aztán egymás után eltűntek a domb mögött, a völgymélyedésekben. Szörnyű közös kálváriájuk az izzó pusztai nap alatt már csak álomként hatott.
Így lépte át Oleg Kosevoj szülői házát, amelyet németek szálltak meg.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Mi folyik itt gyongyoson?
A balrad nagyon visszafogott.
Donyekcben áll a bál.
https://www.youtube.com/watch?v=PY_yPuHmRhU
Akkor innen átvesszuk a tájékoztatást.
OKÉ !
Sziria :
amerikai csapatok áttörésének kísérletét
Facebook
Twitter
Kapcsolatban áll
osztálytársak
Szíriában blokkolták az amerikai csapatok áttörési kísérletét.
A szíriai hadsereg által ellenőrzött területre egy amerikai katonai felszerelések oszlopa próbált betörni, azonban az Egyesült Államok ilyen provokációját sikeresen blokkolták – a szíriai hadsereg ideiglenes ellenőrzőpontot állított fel és feltartóztatta az amerikai katonai személyzet egy csoportját, egyértelműen demonstrálva készenlétüket páncéltörő rendszerekből tüzet nyitni amerikai páncélozott járművekre.
A bemutatott videókockákon a szíriai incidens látható. A szíriai hadsereg higgadtságából ítélve. Utóbbiak jól tudják, hogy teljes ellenőrzésük van ebben a térségben, és abból ítélve, hogy az amerikai hadsereg, miután észrevette a szíriai katonákat és az általuk elzárt utat, azonnal fordulni kezdett, az amerikai fegyveres erők is jól vannak. tudatában van annak, hogy esélyük van veszteség nélkül betörni az Arab Köztársaság ellenőrizetlen régiójába.
Megjegyzendő, hogy az Egyesült Államok a közelmúltban nem kezdett komoly eszkalációba Szíriában, jól tudva, hogy az Oroszországgal való viszony markánsan romlása következtében ez beláthatatlan következményekkel járhat. Figyelemre méltó, hogy számos szíriai forrás szerint az orosz hadsereg is az ellenőrzőpontokon tartózkodik, de ezt az információt még nem erősítették meg hivatalosan.
Подробнее на: https://avia–pro-net.translate.goog/news/siriyskie-voennye-blokirovali-popytku-proryva-amerikanskih-voysk?_x_tr_sl=auto&_x_tr_tl=hu&_x_tr_hl=hu
Még mindig Sziria :
Szíriai források arról számoltak be, hogy Szíriában tesztelték a Lancet kamikaze drón új verzióját.
Megkezdődött az orosz Lancet támadórepülőgép új verziójának tesztelése Szíriában. A Zaitun Ügynökség szerint egy modernizált drónról beszélünk, amelynek megnövelt repülési sebessége, maximális hatótávolsága és robbanófeje volt.
Szíriai katonai források szerint az új kamikaze drónt már többször használták terrorista célpontok ellen Szíriában, de a drón továbbfejlesztett változatának tesztelése még folyamatban van, és valószínűleg az összes szükséges teszt elvégzése után a Lancet drónvonalon. , megjelenik a kamikaze UAV új verziója. .
„Katonai és diplomáciai források megerősítették, hogy az orosz hadsereg az orosz Lancet öngyilkos drón erősen továbbfejlesztett változatát használta, amely képes nagyobb robbanófejet szállítani Szíriában. A forrás elmagyarázta, hogy ennek a kamikaze drónnak egy fejlettebb változata “javított aerodinamikát kapott, és most nagy X-alakú szárnya és X-alakú farka van, nem pedig két szimmetrikus X-alakú szárny, mint korábban.” Az új drón megnövelte a repülési időt és hatótávolságot, és erősebb robbanófejet is képes szállítani. Az öngyilkos drón új verziójának repülési ideje eléri a 40 percet, maximális sebessége pedig 110 kilométer per óra. , – számol be a “Zaitun Agency” című kiadvány.
A Lancet család orosz kamikaze drónjait több éve nagyon aktívan használják Szíriában, bár ez a közelmúltban vált hivatalosan ismertté. A drónok állítólag lehetővé teszik a terrorista célpontok gyors eltalálását, és robbanófejük ereje elegendő még a páncélozott járművek és épületek sikeres megsemmisítéséhez.
aviapro
yandex
Iratkozzon
Подробнее на:
https://avia–pro-net.translate.goog/news/v-siriyu-dostavili-usovershenstvovannye-drony-kamikadze-lancet?_x_tr_sl=auto&_x_tr_tl=hu&_x_tr_hl=hu
Most Donbass :
Az Ukrán Fegyveres Erők szabotázscsoportja behatolt Donyeckbe – körbevették.
Ma délelőtt Donyeckben az Ukrán Fegyveres Erők szabotőreinek egy csoportját fedezték fel, amelyet a milícia képviselőinek gyors reakciójának köszönhetően gyorsan bekerítettek a város egyik kerületében. Jelenleg a szabotőröket rohamozzák meg, miközben a magát Donyecki Népköztársaság legalább két megsebesült milicistája és egy meghalt DPR katonája már ismert.
„Ukrán szabotőröket vettek őrizetbe Donyeckben. Erről a Köztársasági Állambiztonsági Minisztérium számolt be. A szabotázs- és felderítő csoport elektromos alállomások és egyéb infrastrukturális létesítmények felrobbantására készült. A letartóztatás során a DRG ellenállt, verekedés alakult ki. Az összecsapás következtében két donyecki különleges alakulat megsebesült. A szabotőrök veszteségeiről szóló adatokat nem jelentették” – számol be a “WarGonzo” projekt.
Donyeck lakói arról számolnak be, hogy az ukrán szabotázs-felderítő csoport körülvéve helyén nagy kaliberű fegyverekkel tüzet gyújtanak, időszakonként robbanások hallatszanak, ami arra utal, hogy legalább az egyik fél gránátot használ. hordozórakéták. Meg nem erősített hírek szerint egy 12 fős ukrán szabotőr csoportról beszélünk.
Egyelőre nem tudni, hogy az ukrán szabotázscsoport pontosan hogyan szivárgott be Donyeckbe, ez azonban áttörést jelezhet a frontvonal egyik védelmi vonalában.
Подробнее на: https://avia–pro-net.translate.goog/news/v-donecke-blokirovany-ukrainskie-diversanty-idyot-ozhestochyonnyy-boy?_x_tr_sl=auto&_x_tr_tl=hu&_x_tr_hl=hu
Kész a “terv” !
Állítólag a frontvonalban lévő parancsnokoknak már konkrét hadi terveket készítenek elő.
2022. február 20., 20:52
Szerző: 168
Az Egyesült Államok információi szerint az orosz parancsnokok utasítást kaptak Ukrajna lerohanására
Az Egyesült Államok hírszerzése szerint az orosz katonai vezetők parancsot kaptak arra vonatkozóan, hogy rohanják le Ukrajnát – írja a CBS News. Mindezt David Martin, a csatorna nemzetbiztonsági szakértője mondta el egy műsorukban. Martin szerint a frontvonalban lévő parancsnokok már konkrét hadi terveket készítenek elő arról, hogy hogyan fognak manőverezni csapataikkal a harctéren.