(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)
1
A régi időkben a hadviselő felek korlátlanul rendelkeztek az általuk megszállt területekkel. Tetszésük szerint pusztíthatták a megszállt országot, legyilkolhatták vagy fogságba hurcolhatták lakosait, és eltulajdoníthatták azok egész vagyonát. A XVIII. és XIX. században azonban nagy változások következtek be, s ezek betetőzéseként a hágai békekonferencia 1907-ben elfogadta „A szárazföldi hadviselés törvényeire és szokásaira vonatkozó hágai rendelkezéseket”.
Ezeknek a rendelkezéseknek 46. pontja előírta, hogy „a becsületet és a családi jogokat, az egyéni élet biztonságát és a magántulajdont, valamint a vallási meggyőződést és a vallás szabad gyakorlatát tiszteletben kell tartani”*. 1913. évi törvénycikkek. Budapest. Révai Testvérek, 1914. 316. old.* A németek azonban a második világháborúban az általuk megszállt területeken e cikkely valamennyi pontját megszegték.
Milliószámra hurcolták el otthonaikból az embereket, deportálták, rabszolgasorba taszították őket; a túszok és a megtorlásul elfogottak ezreit gyilkolták le; százával hajtottak végre indokolatlan megtorló intézkedéseket; városokat és falvakat tettek a földdel egyenlővé; sok ezer hold termőföldet tettek tönkre a felperzselt föld taktikájának alkalmazásával; sokmillió zsidót öltek meg; sokszázezer ártatlan polgári lakost gyilkoltak le tömegmészárlások során; gettókat romboltak le, és lakóikat meggyilkolták vagy koncentrációs és megsemmisítő táborokba hurcolták. Minden nyersanyagot, hulladékot és gépet elvittek, és a német gazdaság céljaira használták fel; valamennyi megszállt országban általános jelenség volt az, hogy rátették a kezüket műkincsekre, bútorokra, ruhaneműekre.
1942 augusztusában az egyes országokban működő német megszálló hatóságok vezető tisztviselőinek értekezletén Göring kijelentette: „Isten a megmondhatója, hogy Önöket nem azért küldték a megszállt területekre, hogy a vezetésük alá került népek jólétét mozdítsák elő, hanem azért, hogy az utolsó cseppig préseljenek ki belőlük mindent, s ezáltal biztosíthassuk a német nép életét. Ezt várom én az Önök erőfeszítéseitől. Ennek az idegen népekről való folytonos gondoskodásnak most már egyszersmindenkorra véget kell érnie. Nem érdekel engem, ha az Önökre bízott népek éheznek.”
A megszálló hatóságok tudatosan arra törekedtek, hogy megfélemlítsék a lakosságot, s mindent és mindenkit könyörtelenül kihasználjanak a német háborús erőfeszítések érdekében.
Az 1949. évi genfi egyezmény megkötése előtt a nemzetközi jog bizonyos körülmények között megengedte ugyan túszok szedését, de azok kivégzését — hacsak nem követtek el főbenjáró bűnt, amelyért megfelelő formák között elítélték őket — kifejezetten eltiltja az 1907. évi hágai egyezmény 50. cikkelye, amely kimondja: „Az egész lakosságot nem lehet pénzbüntetéssel vagy másnemű büntetéssel sújtani egyes egyének cselekményei miatt, amelyekért az egész lakosság egyetemlegesen felelősnek nem tekinthető”*. Ugyanott.*
Lord Wright 1948-ban a „The British Year Book of International Law”-ban (A nemzetközi jog brit évkönyve) e kérdésről közölt fejtegetéseiben a következőket írta: „Szilárd meggyőződésem szerint, amelyet jogi elvekre és tekintélyes forrásművekre alapozok, túszoknak (ide értendők a megtorlásul letartóztatott egyének is) a megölése ellentétben áll a hadijoggal, semmi körülmények között nem engedhető meg, és gyilkosságnak minősül.”
Ugyanezt az álláspontot már a XVII. században nem kisebb tekintély is képviselte, mint Grotius „De Jure Belli ac Pacis” című művében, amelyből Lord Wright cikkében a következő részletet idézi:
„Túszokat nem lehet kivégezni, hacsak maguk nem követtek el valamilyen bűntettet … a régi időben általában azt tartották, hogy minden egyes ember ugyanúgy rendelkezik életével, mint a tulajdonában levő dolgokkal, és hogy ez a rendelkezési jog hallgatólagos vagy kifejezett egyetértéssel a személyekről átszállt az államra. Nem kell tehát csodálkoznunk, ha azt olvassuk, hogy személy szerint ártatlan túszokat végeztek ki valamely, államuk által elkövetett bűntettért. De most, amikor egy igazabb felismerés arra tanított bennünket, hogy az emberélettel csak Isten rendelkezhet, ebből az következik, hogy a maga egyéni beleegyezése révén senki sem ruházhat fel valaki mást az élettel — akár a maga életével, akár valamely polgártársának életével — való rendelkezés jogával.”
A túszok és megtorlásul letartóztatott egyének* Van különbség — noha az áldozat számára ez aligha érdekes — a túszok és a megtorlásul letartóztatott egyének között. Az előbbieket azért veszik őrizetbe, hogy életűkkel álljanak jót annak a közösségnek megfelelő magatartásáért, amelyhez tartoznak; az utóbbiakat valamely incidens bekövetkezte után tartóztatják le, és megtorlásképpen vagy bosszúból végzik ki őket. Mindkét esetben ártatlan áldozatok vesztik életüket mások által elkövetett vétkekért.* agyonlövésének gyakorlatát a német hatóságok általában valamennyi katonailag megszállt országban bevezették.
Franciaországban az 1940-ben megkötött fegyverszüneti egyezmény létrejötte után a német megszálló hatóságok eleinte békülékeny magatartást tanúsítottak. Azt remélték, hogy be tudják vonni Franciaországot Anglia, majd pedig az Amerikai Egyesült Államok ellen folytatott háborújukba, s minden rendelkezésükre álló eszközzel a lehető legszorosabb együttműködésre és szövetkezésre akarták bírni a francia népet.
De ez a reményük meddő maradt; hiába alkalmazták ezt az enyhe bánásmódot, nem érhették el vele kitűzött céljukat. Mivel a franciák ellenállása egyre fokozódott, a méltányosság és nyájasság álarca egy-kettőre lehullott a megszállókról, hiszen csak látszat, puszta tettetés volt az egész, s a nácik megint igazi valójukban mutatkoztak. A dinant-i, laoni, senlisi túszok kivégzése, amely 1914-ben felháborította a civilizált világot, elhalványult azok mellett a tömeggyilkosságok mellett, amelyeket a hitleristák Oradour-sur-Glane-ban, Lidicében, a Balkánon, Varsóban, Oroszországban és az Ardeatine-barlangokban követtek el.
1940 vége felé Franciaországban már megszokott látvánnyá váltak a feketekeretes vörös plakátok, amelyeket Párizs és országszerte számtalan város és falu házaira ragasztottak. Ezeken hozták nyilvánosságra azokat a kivégzéseket, amelyeket a németek ellen elkövetett merényletek miatt megtorlásként hajtottak végre a túszokon.
1940 szeptemberében a Franciaországban állomásozó német haderők főparancsnoka úgy határozta meg a túszok fogalmát, hogy azok „olyan személyek, akik életükkel felelnek a lakosság kifogástalan magatartásáért. Sorsuk alakulásáért tehát honfitársaik felelősek. Éppen ezért a lakosságot nyilvánosan meg kell fenyegetnünk, hogy a túszokat tesszük majd felelőssé az egyes egyének által elkövetett ellenséges cselekményekért.”
A mások által elkövetett merényletekért való felelősségnek ez az ártatlan emberekre való áthárítása volt a megszálló hatóságok hivatalos politikája és gyakorlata, s intézkedéseket léptettek életbe annak biztosítására, hogy meg is valósítsák fenyegetéseiket. A rendelet megállapítása szerint „a valóra nem váltható fenyegetések a gyengeség benyomását keltik”.
Ez az elv megkapta a legmagasabb hivatalos elismerést 1941 szeptemberében, amikor Keitel aláírásával megjelent egy általános rendelkezés. Ez a rendelet a háború egész tartama alatt érvényben maradt, és a német megszállás alákerült Franciaország, Belgium, Norvégia, Hollandia, Dánia, Ukrajna, Szerbia, Szaloniki, Görögország és Kréta német katonai parancsnokainak szólt.
A Szovjetuniót illetően a rendelet meghatározta, hogy minden egyes meggyilkolt német katona halálának megtorlásául 50—100 kommunistát kell kivégezni. Ezt a rendeletet később, még ugyanennek a hónapnak a folyamán megerősítették, és ezen alapult Stülpnagelnek az a hírhedt rendelkezése, amelyet Franciaországban „túsz-szabályzatnak” neveztek.
Ez a rendelet igen nagy fontosságú, minthogy pontosan megmutatja, milyen eljárást követett a franciaországi német katonai parancsnokság a túszokkal szemben. Íme néhány kivonat belőle:
„I. 1941 augusztus 22-én a következő közleményt hoztam nyilvánosságra: «1941 augusztus 21-én reggel egy Párizsban elkövetett gyilkos merénylet során megölték a német fegyveres erők egyik tagját.»
Ezért elrendelem:
1. Augusztus 23-tól kezdve minden olyan franciát, akit a franciaországi német hatóságok, vagy pedig azok megbízásából más hatóságok bármiféle őrizetben tartanak, túsznak kell tekinteni.
2. Ha akármilyen további merénylet fordulna elő, a merénylet súlyosságának arányában meghatározandó számú túszt agyon kell lőni.
III. Az 1941 augusztus 22-i hirdetményem, továbbá 1941 szeptember 19-i rendeletem alapján (amelyeket a II. szakasz ismertetett) a következő csoportokhoz tartozó személyek minősülnek túszoknak. (Itt hat ilyen csoportot sorol fel a rendelet.)
- Túsz-listák.
Ha olyan merénylet fordul elő, amely 1941 augusztus 21-i közleményem értelmében túszok agyonlövetését teszi szükségessé, a kivégzést a parancs értelmében azonnal végre kell hajtani. Ezért az egyes körzetek parancsnokainak a körzetükben szedett túszok közül ki kell választaniuk azokat, akiknek kivégzése valamely gyakorlati szempontból figyelembe jöhet, és ezek nevét rá kell vezetni egy túsz-listára. Ezek a listák alapul fognak szolgálni a kivégzés szükségessége esetén hozzám beterjesztendő javaslatok számára.”
Az eddigi tapasztalatok alapján az ilyen erőszakos cselekmények végrehajtói kommunista vagy anarchista terrorbandák tagjai. Ezért a körzeti parancsnokok a letartóztatottak közül válogassák ki azokat a személyeket, akiknek kivégzése a múltban vallott kommunista vagy anarchista nézeteik, illetve az ilyen szervezetekben betöltött funkcióik miatt amúgy is kívánatos. A kiválogatásnál tartsák szem előtt, hogy minél ismertebbek azok a túszok, akikről köztudomásúvá válik, hogy a kivégzendők között vannak, annál elrettentőbb lesz ennek a hatása magukra a merényletek elkövetőire és azokra a francia vagy külföldi személyekre, akik erkölcsileg felelősek a terrorcselekményekért és a szabotázsokért.
Túsz-listát kell készíteni a de Gaulle-lal rokonszenvező foglyokról.”
Egyben elkészítették az összes túszok nevét tartalmazó listát.
„A listáknak körzetenként körülbelül 150 nevet, a nagy-párizsi parancsnokság számára pedig körülbelül 400 nevet kell tartalmazniuk. A körzeti parancsnokok mindig azokat vegyék fel listáikra, akiknek utolsó lakhelyük vagy állandó lakhelyük az ő körzetük területén volt, mivel a kivégzendő személyeket lehetőleg annak a körzetnek lakosai közül kell kiválogatni, ahol a cselekményt elkövették.”
Ezután következnek a kivégzésre vonatkozó utasítások, az utolsó szakasz pedig a következőképpen végződik:
„A holttestek eltemetése alkalmával nem szabad több kivégzettet ugyanabban a temetőben közös sírba temetni, nehogy zarándokhelyek létesüljenek, amelyek akár most, akár később a németellenes propaganda központjaivá válhatnak. Ezért szükség esetén különböző helyekre kell temetni a kivégzetteket.”
Hasonló parancsot adott ki Belgiumban von Falkenhausen tábornok, Hollandiában Seyss-Inquart Gauleiter, Norvégiában pedig von Falkenhorst tábornok.
Ez a politika nem járt mindig azzal az eredménnyel, amit kiagyalói vártak tőle. Így például Belgiumból Falkenhausen Keitelhez intézett alább idézett levelében bírálta a túszok kivégzésének elvét — nem emberiességből, hanem a célszerűség szempontjából.
„A mellékelt lista feltünteti a hatásköröm alá tartozó területen a mai napig kivégzett túszok nevét, és felsorolja azokat a merényleteket, amelyek megtorlásaként lövettem agyon a túszokat. Számos esetben, különösen a legsúlyosabb merényletekkel kapcsolatban, később letartóztatták és elítélték a tetteseket.
Az eredmény kétségtelenül igén kevéssé kielégítő. Ezek a kivégzések ahelyett, hogy elrettentésül szolgálnának, mélyen sértik a lakosság jogérzékét, és megingatják biztonságérzetét; áthidalják a kommunizmus által befolyásolt emberek és a lakosság többi része közötti szakadékot; a nép minden rétegét gyűlölettel töltik el a megszálló erőkkel szemben, és hatásos lázító anyagot szolgáltatnak az ellenséges propagandának.
Aláírás: von Falkenhausen”
Falkenhausen több alkalommal is panaszkodott az OKW-nek Keitel rendeletének gyászos következményei miatt. Ismételten rámutatott arra, hogy több esetben a szabotálókat csak az ártatlan túszok agyonlövetése után fogták el, és hogy az igazi tettesek gyakran nem tartoztak ugyanazokhoz a társadalmi körökhöz, mint a kivégzett túszok. Ez gyűlöletet szított a lakosságnak azon rétegeiben is, amelyek előzőleg passzív magatartást tanúsítottak. 1942 vége felé Keitel újabb figyelmeztetést kapott, ezúttal a Wehrmacht hollandiai parancsnokától, aki beszámolt arról, hogy igen előkelő túszokat lövetett agyon Rotterdamban, majd pedig leszögezte, hogy ez rendkívüli hatással volt a közvéleményre. Mindabból, amit a németek a megszállás kezdete óta tettek — már pedig alig gondolható el olyan szörnyűség, amit el ne követtek volna —, semminek sem volt ilyen hatása, semmi sem keltett ilyen gyűlöletet irántuk. Számos aláírt és névtelen levél érkezett a német főhadiszállásra. A beszámoló a következő szavakkal végződött: „Egyszóval eddig még sohasem tapasztaltunk ekkora gyűlöletet és ilyen mérvű rosszallást, mint amilyen most még az igen kevés valóban németbarát holland soraiban is megnyilvánul.”
Keitelt azonban mindez nem érdekelte. 1941 szeptember 16-i rendeletét a háború egész tartama alatt nem vonta vissza, és Franciaországban egymagában több mint 29 000 túszt végeztek ki.
A német megszálló hatóságok időnként felhívták a lakosságot, hogy ne tanúsítson ellenállást, és azokat a franciákat, akikről azt remélték, hogy árulókká és besúgókká válnak, arra biztatták, hogy jelentsék fel a hazájukhoz hű honfitársaikat.
Az alábbiakban közöljük egy ilyen felhívás szövegét, amelyet 1941 szeptemberében bocsátottak ki:
„Elismerem, hogy a lakosság nagy többsége tisztában van kötelességével, azzal, hogy segítenie kell a hatóságokat, amelyek lankadatlan erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a lakosság érdekében fenntartsák a rendet és a nyugalmat az országban.
De vannak közöttetek a Németországgal szemben ellenséges hatalmak fizetett ügynökei is, kommunista bűnöző elemek, akiknek egyetlen céljuk, hogy egyenetlenséget szítsanak a megszálló hatalom és a francia nép között … Nem tűröm tovább, hogy ezek a gyilkosok veszélyeztessék a német katonák életét. A legszigorúbb intézkedések életbeléptetésétől sem fogok visszariadni kötelességem teljesítése érdekében … Felhívással fordulok hozzátok valamennyietekhez, közigazgatásotokhoz és rendőrségetekhez, hogy nagyfokú éberségetekkel és aktív személyes közreműködésetekkel segítsetek a bűnösök letartóztatásában. A bűnös akciók megelőzésével és leleplezésével el kell kerülni egy olyan kritikus helyzet kialakulását, amely szerencsétlenségbe döntené az országot.
Az, aki lesből lövöldöz német katonákra, holott azok csak kötelességüket teljesítik itt, és a normális körülmények fenntartásán őrködnek, nem hazafi, hanem gyáva gyilkos és minden tisztességes ember ellensége.
Franciák! Számítok rá, hogy megértitek ezeket az intézkedéseket, amelyeket a ti érdeketekben léptetek életbe.
Aláírás: von Stülpnagel”
Csodálatos, hogy Németország, amely hetven év alatt háromszor tört be Franciaországba, ilyen kevéssé ismeri ellenfelének lelkialkatát.
1941 októberében hajtották végre „a cháteaubriant-i és bordeaux-i kivégzéseket”. Október 21-én a következő hirdetmény jelent meg a Le Phare című újságban:
„Hirdetmény. Anglia és Moszkva zsoldjában álló gyáva bűnözők tegnap reggel orvul meggyilkolták Nantes katonai parancsnokát. Eddig még nem kerültek elő a gyilkosok. E bűntett megtorlásául elrendeltem, hogy egyelőre ötven túszt lőjenek agyon. Az elkövetett bűntett súlyosságára való tekintettel további ötven túszt fogok kivégeztetni, ha a bűnösöket 1941 október 23. éjfélig nem sikerül letartóztatni.”
Pucheu*, Pucheut 1944-ben egy algíri francia haditörvényszék halálra ítélte és kivégezte.* a vichyi kormány belügyminisztere, listát állított össze, amelyen hatvan, Cháteaubriant-ban őrizetben tartott francia — állítólag csupa veszedelmes kommunista — neve szerepelt, s ezt a listát von Stülpnagel tábornok rendelkezésére bocsátotta.
A túszok közül huszonhetet Cháteaubriant-ban lőttek agyon, és Moyon apát, aki jelen volt a kivégzésen, így számolt be arról még ugyanazon a napon készített feljegyzésében:
„Gyönyörű őszi nap volt. Egészen szokatlanul enyhe volt az idő. Reggel óta melegen sütött a nap. A városban mindenki napi munkáját végezte. Nagy volt az élénkség a városban, mert szerda, tehát piacnap volt. A lakosság az újságokból és Nantes-ból származó értesülések alapján tudta, hogy ott megöltek egy magasrangú tisztet, de nem akarta elhinni, hogy valóban ilyen kegyetlen és ilyen sok személyt érintő megtorlásokat alkalmaznak. A choiseuli táborban a német hatóságok néhány nappal előbb elkülönítettek több foglyot, hogy túszként bánjanak velük abban az esetben, ha a megszálló erők ellen valamilyen merényletre kerül sor. Közülük válogatták ki azokat, akiket aznap este ki akartak végezni.
A bére-i plébános éppen elkészült ebédjével, amikor Moreau úr, a choiseuli tábor parancsnoka megjelent a plébánián, és néhány szóban közölte látogatása célját. Lecornu úr, a cháteaubriant-i alprefektus küldte, hogy értesítse a plébánost a choiseuli «politikai foglyok» közül kiválogatott huszonhét ember aznap délutánra kitűzött kivégzéséről, s hogy megkérje, jöjjön azonnal a táborba, és legyen mellettük.
A pap kész volt eleget tenni kívánságának, és azonnal a táborba ment. Az alprefektus már ott volt, és közölte a foglyokkal szörnyű sorsukat … Hirtelen motorberregés hallatszott. Az ajtót, amelyet becsuktam, amikor beléptem a helyiségbe, hogy magunk között legyünk, hirtelen felrántották, és bilincsekkel kezükben francia rendőrök léptek be. Egy német tábori lelkész is volt velük. Ez hozzám fordult: «Plébános úr, mondta, az ön küldetése véget ért, azonnal távoznia kell.»
Szigorú utasítást adtak arra, hogy egyetlen francia sem tartózkodhat a kőbánya területén, ahol a kivégzést végrehajtják. Csak annyit tudtam meg, hogy a túszokat három kilences csoportban végezték ki, hogy egyikük sem hagyta bekötni a szemét, hogy a fiatal Mocquet eszméletlenül esett össze, és hogy utolsó kiáltásként egy lelkes «Vive la France» harsant fel e hősök ajkán.”
Egy Roussel nevű rendőrtiszt látta, amikor az elítélteket délután Cháteaubriant-on keresztül elszállították; négy német teherkocsin vitték őket, amelyek élén egy német tiszt haladt vezérkari kocsiban. Az elítéltek meg voltak bilincselve; hazafias dalokat énekeltek: a ,,Marseillaise”-t és a „Chant du Départ”-t. Az egyik teherautóban fegyveres német katonák voltak.
Mintegy két órával később a teherautók visszatértek a kőbányából, a kivégzés színhelyéről, és behajtottak a kastély udvarára, ahol azután egy pincében helyezték el a holttesteket addig, amíg a koporsók elkészülnek.
Roussel közlése szerint másnap, október 23-án „a holttesteket koporsókba helyezték; egyetlen francia sem lehetett jelen, és német őrszemek álltak a kastély valamennyi bejáratánál. A koporsókat azután hármasával kilenc különböző környékbeli helység temetőjében helyezték el. A németek ügyeltek arra, hogy olyan helységeket válasszanak, amelyek kívül esnek a rendszeres autóbuszközlekedésen, nyilván mert el akarták kerülni azt, hogy a lakosság tömegesen keresse fel ezeknek a mártíroknak a sírját.”
Mindössze két nappal később a németek Bordeaux-ban további ötven foglyot lőttek agyon megtorlásként. Ezeket száz olyan személy közül válogatták ki, akiket október 22-én tartóztattak le, s akikről tudták, hogy szimpatizálnak a Kommunista Párttal vagy a degaulleista mozgalommal. Ezeket a megtorló intézkedéseket von Faber Du Faur tábornok az alább közölt levélben jelentette be a gironde-i prefektusnak:
„Bordeaux, 1941 október 23.
Gironde prefektusának, Bordeaux.
Reiners, a haditanács tagja ellen elkövetett alávaló gyilkos merénylet megtorlásául Franciaország katonai parancsnoka elrendelte ötven túsz kivégzését. A kivégzést holnap hajtják végre.
Ha a gyilkosok igen rövid időn belül nem kerülnek kézre, további intézkedések fognak következni, ugyanúgy, mint a nantes-i esetben. Van szerencsém ezt a határozatot az ön tudomására hozni.
Aláírás: von Faber Du Faur,
a kerületi katonai közigazgatás főnöke”
Sok más esetben is agyonlőttek túszokat megtorlásképpen. 1942 szeptemberében a párizsi Rex moziban több német katonát megtámadtak; megtorlásul 116 túszt végeztek ki.
A Párizs környékén levő romainville-i erőd a háború óta a párizsiak zarándokhelye lett. A megszállás idején túszokat őriztek itt, s közülük válogatták ki azokat az áldozatokat, akiket a megszálló hatalmak ellen elkövetett támadások megtorlásaként agyonlőnek.
Egyikük, egy Rabate nevű francia, aki a szerencsésen életbenmaradott kevesek közé tartozik, beszámolt egyik-másik fogoly sorsáról.
„Néhányat közülünk átvittek a Santé (párizsi börtön) német részlegébe, de legtöbbünket a Cherche-Midi (ugyancsak Párizsban levő) katonai fogdába szállították. Sorban egymásután berendeltek a Rue des Saussaies-be, ahol egy Gestapo-tiszt kihallgatott bennünket. Némelyikünknek kínzás közben összetörték a végtagjait. A Gestapo-tiszt, aki kihallgatott, kijelentette: «Rabate, itt aztán beszélnie kell. Langevin professzor veje, Jacques Solomon is büszke volt, amikor bekerült ide: összetörtük a csontjait.»
Rövid ideig, öt hónapig tartottak bennünket a Cherche-Midi-ben, majd 1942 augusztus 24-én átszállítottak a romainville-i erődbe. Sem nem írhattunk, sem nem kaphattunk leveleket, celláink ajtaján pedig ez a felirat állt: «Alles verboten» (Minden tilos). Egész napi élelmünk háromnegyed liter zöldséglevesből és 200 gramm fekete kenyérből állt. Sohasem kaptuk meg azt a süteményt, amit a Vöröskereszt és a Quakerek Egyesülete küldött a fogházba a politikai foglyok számára. Romainville-ben «NN» foglyoknak* Lásd 97. old.* minősítettek bennünket.”
Észak-Franciaországban, amely Belgiummal együtt von Falkenhausen tábornok igazgatása alatt állt, ugyanez volt a helyzet. És ez volt a helyzet Hollandiában, valamint Norvégiában is. A németek valamennyi nyugat-európai országban rendszeresen túszokat végeztek ki az ellenállók akcióinak megtorlásaképpen.
Ezeknek a kivégzéseknek sohasem volt törvényes alapjuk. A kivégzéseket mindig az előtt hajtották végre, mielőtt bármit is tettek volna annak érdekében, hogy kinyomozzák és kézrekerítsék az igazi tetteseket. Sok esetben a támadások végrehajtóit röviddel az után tartóztatták le, hogy ártatlan túszok életűket áldozták, vagy amint a németek mondták, „megbűnhődtek” honfitársaik ellenállásáért*. Éppen ezért, aligha meglepő, hogy az 1949. évi genfi egyezmény 3. paragrafusa kifejezetten eltiltja, hogy „bármikor és bárhol” túszokat szedjenek.*
1941 végén Hitler már arra a meggyőződésre jutott, hogy azok az eddigi intézkedések, amelyeket a német megszállók ellen elkövetett merényletek végrehajtóinak megbüntetésére hoztak, nem kielégítőek. Ezért úgy döntött, hogy azontúl csak olyan eseteket szabad német hadbíróságok elé vinni, amelyekben a tett elkövetésétől számított nyolc napon belül meg lehet tartani a bírósági tárgyalást, és amelyeknél előre bizonyosnak tekinthető, hogy halálos ítéletet fognak hozni.
Ezért kiadta az 1941 december 7-i keltű „éj és köd” („Nacht und Nebel”) elnevezésű rendeletet. A rendelet értelmében azokat a megszállt területeken élő nem német polgári lakosokat, akiket azzal vádoltak, hogy merényletet követtek el a megszálló erők ellen, titokban Németországba kellett szállítani (innen a rendelet elnevezése), hacsak nem volt biztosra vehető, hogy amennyiben a vádlottat hazájában hadbíróság elé állítják, a bíróság halálos ítéletet fog hozni.
Hitlernek az volt a véleménye, hogy ilyen esetekben a megszállt ország lakosai bármilyen enyhébb ítéletet a gyengeség jelének tekintenének, és hogy a halálos ítéleten kívül egyedül olyan módon lehet elriasztani azokat, akik ugyancsak merényletek végrehajtását forgatják a fejükben, hogy a fogoly sorsát illetően bizonytalanságban hagyják családját és a helyi lakosságot.
Egy bizalmas levélben, amely a Führernek e rendelkezésre vonatkozóan az Abwehrhez (kémelhárító szervezet) intézett utasításait tartalmazta, az ilyen foglyokkal való bánásmód új szabályairól egyebek között ez állt: „A foglyokat a jövőben titokban kell Németországba szállítani … ezek az intézkedések elrettentő hatással lesznek, mert a) a foglyok nyomtalanul el fognak tűnni, és b) hollétükről és sorsukról semmilyen felvilágosítást sem szabad adni.”
Ezt az elgondolást később még egy fokkal továbbvitték azáltal, hogy alkalmazták azt, amit hivatalosan „a gyilkosok és szabotőrök családtagjai kollektív felelősségének” neveztek. Ezentúl valahányszor a megszálló erők egyik tagját meggyilkolták, vagy szabotázst követtek el fontos objektumoknál, nemcsak a tetteseket kellett agyonlőni, hanem valamennyi férfi- és tizenhatéven felüli nőrokonaikat is koncentrációs táborokba kellett szállítani, ha pedig magukat a tetteseket nem tudták letartóztatni, akkor helyettük családtagjaikat lehetett kivégezni.
Nem kell azonban azt hinni, hogy e rendelkezés értelmében minden „NN”-foglyot — így nevezték ugyanis ezeket — miután Németországba ért, törvényszék elé állítottak. A legtöbb esetben sohasem került sor semmiféle bírósági tárgyalásra. Ha pedig az „NN” eljárás keretében valakit mégis polgári vagy hadbíróság elé állítottak, akkor rendszerint nem engedték szembesíteni azokkal a tanúkkal, akiknek a vallomásai alapján emeltek vádat ellene, és nem idéztethetett meg mentőtanúkat. Gyakran egyáltalán nem is emeltek előzetes vádat az „NN”-foglyok ellen, és azok csak néhány perccel a tárgyalás megnyitása előtt tudták meg, milyen vád alapján fognak ítélkezni felettük. A tárgyalásokat a nyilvánosság kizárásával tartották. Komédia volt az egész eljárás, és annak is szánták.
1944-ben Hitler utasítására a Gestapo vette át a bíróságoktól az „NN”-ügyeket, és senki sem tagadja, hogy ennek az eljárásnak a keretében a megszállt területeken sokezer polgári lakost tartóztattak le, bíróság elé állították őket, ítélkeztek felettük, és kivégezték őket, vagy pedig embertelen körülmények között börtönökbe, koncentrációs táborokba zárták őket, ahonnan csak kevesen tértek vissza.
Az egyik legemlékezetesebb háborús bűntett a csehszlovákiai Lidice falu lerombolása és lakosai nagy részének legyilkolása volt. Ezzel Reinhard Heydrichnek, Csehország és Morvaország helytartójának partizánok által történt agyonlövését akarták megtorolni.
A németek 1942 június 9-én késő éjjel jelentek meg a faluban, és azonnal elrendelték, hogy valamennyi lakos hagyja el házát, vegye magához pénzét és értéktárgyait, és gyülekezzék a falu főterén. Mindenki engedelmeskedett, kivéve egy asszonyt, aki gyermekével együtt szökni próbált; mindkettőjüket nyomban lelőtték. A nőket és a gyermekeket a Gestapo az iskolába zárta; ott töltötték az éjszakát.
Június 10-én hajnalban a falu valamennyi férfilakosát az egyik gazdaság csűrjeiben és istállóudvarán gyűjtötték össze, majd a kertbe hajtották és tízesével agyonlőtték őket. Addig folytatták a mészárlást, míg a falu 172 felnőtt férfi lakosát mind ki nem végezték. Ezután a gyilkosokat a lábuknál heverő hullákkal — akárcsak egy fácánvadászat résztvevőit zsákmányukkal — lefényképezték.
A nők egy részét Prágába vitték, és ott lőtték agyon. 195 nőt a ravensbrücki koncentrációs táborba szállítottak, ahol negyvenkettő a szörnyű bánásmód következtében pusztult el, hetet gázzal öltek meg, hárman pedig nyomtalanul eltűntek. Négy asszonyt, akiknek újszülött gyermekük volt, ugyancsak koncentrációs táborba küldtek, csecsemőiket pedig meggyilkolták.
A falu lerombolása után néhány nappal valamennyi gyermeket elkülönítették anyjától. Közülük kilencvenet egy gneisenaui koncentrációs táborba szállítottak, és ezeket senki sem látta többé. A kisebb gyermekeket egy Prágában létesített német kórházba vitték, ahol a „faji kérdések szakértői” megvizsgálták őket, és mérlegelték, vajon megütik-e a náci elmélet szerinti árja felsőbbrendű faj mértékét, és alkalmasak-e arra, hogy német családok örökbefogadják őket. Azokat, akiket ezek az áltudományos vizsgálatok megfelelőnek minősítettek, Németországba küldték, hogy ott német nevek alatt németnek neveljék őket. Ezeknek teljesen nyomuk veszett. Azokat, akiket nem megfelelőknek nyilvánítottak, Lengyelországba küldték „Sonderbehandlung”* Különleges elbánás”, ami azt jelentette, hogy a treblinkai gázkamrákban kivégezték őket.* céljából.
A falu papjának, a hetvenhárom éves Sternbeck tisztelendőnek felajánlották, hogy szabadon engedik, ha megtagadja gyülekezetét. Amikor erre nem volt hajlandó, megkínozták, és szeme láttára megszentségtelenítették templomát. Gyülekezetének férfi tagjaival együtt végezték ki őt is, mert kijelentette, hogy együtt akar meghalni híveivel, akikkel harmincöt esztendeig élt együtt.
Június 10-én estére egyetlen élő lakos sem maradt a faluban. A férfiak holttesteit közös sírba dobták; a házakat kifosztották, majd pedig felgyújtották. Amikor már csak a puszta falak meredeztek, azokat is lerombolták, hogy kő kövön ne maradjon. A falmaradványokat elhordták, a földet felszántották, és az egész területet szögesdróttal vették körül, hogy örökké kopár pusztaság maradjon, figyelmeztetőül a csehek számára.
A németek 1942 június 11-én a Der Neue Tag című újságban a következő hivatalos jelentést adták ki erről a gyalázatosságról.
„A Heydrich SS-Obergruppenführer gyilkosainak felkutatására indított nyomozás során kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a Kladno közelében levő Lidice lakossága támogatást és segítséget nyújtott a bűntett elkövetőinek. Az idevágó bizonyítékokat, noha kihallgatásokra is került sor, a falu lakosainak közreműködése nélkül szereztük meg. A tettesekkel való bebizonyított kapcsolatukat még súlyosbítja az, hogy egyéb olyan cselekményeket is követtek el, amelyekkel ártani akartak a Birodalomnak; lazító iratokat rejtegettek, fegyvert és lőszert halmoztak fel, illegális rádióleadójuk volt, nagy mennyiséget gyűjtöttek össze olyan élelmiszerekből, amelyeket a lakosság jegyre kap, továbbá az is bebizonyosodott, hogy egyes falubeliek ellenséges idegen államok hadseregében szolgálnak. Mivel e falu lakosai Heydrich meggyilkolásával kapcsolatos tevékenységük és a tetteseknek nyújtott segítségük révén a kihirdetett törvényeket megbocsáthatatlan módon megszegték — a falu felnőtt férfilakosait agyonlőtték, az asszonyokat koncentrációs táborba szállították, a gyermekeket pedig megfelelő nevelőintézetekben helyezték el. A falu házait földig rombolták, és a helység nevét törölték az összes helységnévtárakból.”
A Franciaországban ártatlanul kiontott vér a megszállás utolsó három évében már mindent elborító áradattá dagadt. Ahogy nőtt az elnyomás, úgy fokozódott az ellenállás. Amikor nyilvánvalóvá vált a németek előtt, hogy az „együttműködés” politikája csődöt mondott, a terror eszközéhez nyúltak.
1943-ban már azt a látszatot sem igyekezték kelteni, hogy azokra, akik megsértik rendeleteiket, törvényes eljárás útján szabnak ki büntetést. 1943 januárjában von Falkenhausen, Észak-Franciaország egy részének és Belgiumnak a katonai parancsnoka elrendelte, hogy ha bárkinél is robbanóanyagot, lőszert, vagy bármilyen lőfegyvert találnak, amire nincs engedélye, „azt a jövőben bírósági eljárás nélkül azonnal agyonlövik”.
Azt gondolhatná az ember ennek alapján, hogy a németek a „maquis-kat” franktirőröknek tekintették; de nyilvánvaló, hogy a Francia Belső Fegyveres Erőket — ez volt a maquis-k tulajdonképpeni neve — irreguláris csapatoknak, következésképpen a francia fegyveres erők egyik legális tényezőjének tekintették.
Ez kiviláglik a következő kivonatból, amelyet a wiesbadeni bizottsághoz intézett „Hazafiak ellen elkövetett terrorista akciók” című memorandumból idézünk.
„Az ellenség olyan szervezeteket hozott létre, amelyek egyáltalán nem hajlandók elismerni a vichyi francia kormány szuverenitását, és amelyeket létszámuknál, fegyverzetüknél és vezetésük módszerénél fogva tulajdonképpen katonai alakulatoknak kellene nevezni … ezek a forradalmi egységek a Németország ellen harcoló haderők egy részének tekintik magukat. Eisenhower tábornok az ő parancsnoksága alatt álló csapatoknak nyilvánította a Franciaországban harcoló terroristákat. E csapatok ellen irányulnak az elnyomó intézkedések.”
De ha elfogták őket, nem részesültek abban a védelemben, vagy abban a bánásmódban, amelyre a nemzetközi jog értelmében a hadviselők fegyveres erőinek hadifogságba került valamennyi tagja igényt tarthat.
Keitel az OKW nevében elrendelte, hogy akit szabotázscselekmény közben tettenérnek, azt a helyszínen agyon kell lőni,— ez nem is kifogásolható —, akit pedig elfogtak, azt át kell szállítani a SIPO, vagy az SD legközelebbi helyi kirendeltségére. Minden olyan nőt, aki nem vett ugyan részt ellenséges cselekményekben, de helyesli azok elkövetését, „munkára kell beosztani”. A valóságos helyzetnek ez a mesteri álcázása valójában azt jelentette, hogy ezeket a nőket olyan körülmények között, ahogyan marhákat szokás szállítani, Németországba deportálták, munkatáborba küldték, ahol rabszolga módjára dolgoztatták őket, míg csak el nem pusztultak, vagy annyira le nem romlottak, hogy tovább már nem lehetett kizsákmányolni őket. Azt, hogy ez utóbbi esetben mi történt velük, a későbbiek során ismertetjük*. Lásd az V. és a VI. fejezetet.*
A megszállt területeken mindazokat a polgári lakosokat, akiket a közbiztonság szempontjából veszélyesnek tartottak — ahelyett, hogy a szokásos eljárásnak megfelelően hazájukban internálták volna őket — „át kellett adni az SD-nek”. Ez is igen ártatlanul hangzik mindazok számára, akik nem tudják, hogy mi volt valójában és milyen célt szolgált az SD, vagy hogy mi történt azokkal, akiket „átadtak” neki. Az SD ugyanis a korbácsot, a hüvelykszorítót, a fejszorítót, a kéz- és lábujjak körmeinek kitépését, a koncentrációs tábort, a gázkamrát jelentette.
Keitel rendelkezése értelmében a SIPO-nak és az SD-nek jogában állt bírói döntés nélkül kivégzéseket végrehajtani. Ezek a rendelkezések valamennyi nyugat-európai megszállt területen érvényben voltak.
Szabad emberek előtt nyilvánvaló, hogy ez sommás rendőrbíráskodás volt: bárkit, aki a németek megszállta országok egyikében élt, a helybeli Sicherheitspolizei akármelyik viszonylag alacsonyrangú hivatalnoka, okkal vagy ok nélkül, sommás eljárással halálra ítélhetett és kivégeztethetett. Se vád, se bizonyíték, se védekezés. Nap nap után megismétlődött, s nem lehet másként nevezni, mint gyilkosságnak.
Hollandiában a Rauter ellen megkísérelt merénylet után Seyss-Inquart Gauleiter kihirdette, hogy „a megszállt Németalföld egész területén azonnal érvénybe lép a sommás rendőrbíráskodás”. Ismeretes, hogy több mint négyezer holland állampolgárt végeztek ki ilyen eljárás alapján.
Belgiumban az ország felszabadulása idején, 1944 szeptemberében érték el a tetőfokot azok a bűntettek, amelyeket a német csapatok a polgári lakossággal, s a német hadsereg ellen harcoló legális ellenálló erők tagjaival szemben követtek el.
A németek Graide-nél megtámadták az ellenálló erők egyik táborát. Ez jogukban állt, valamint az is, hogy foglyul ejtsék azokat, akiket nem öltek meg szabályos harcban a hadművelet során. A német csapatok távozása után azonban tizenöt rettenetesen megcsonkított hulla maradt a harctéren. A németek lefűrészelt hegyű golyókat használtak*. Minden írni-olvasni tudó német katona tudta, hogy ez tilos, hiszen zsoldkönyvében olvashatta „A német katona hadviselésre vonatkozó tízparancsolatát”, amelynek ötödik parancsolata így hangzik: „Tilos a dum-dum golyó használata, és más lövedéket sem szabad dum-dum golyóvá átalakítani.” Lásd a Függeléket.* A megölt foglyok közül kettőt először bunkósbotokkal vertek, majd pedig revolverrel tarkón lőtték őket.
1944 szeptember 6-án a belga földalatti hadsereg többszáz tagja a Cháteau de Forét-ban szállásolta el magát. A németek értesültek arról, hogy a különítmény el akarja hagyni táborhelyét, és körülzárták a kastélyt. Azok közül a partizánok közül, akik megpróbáltak áttörni a német csapatok gyűrűjén, többen elestek, mások pedig fogságba kerültek. A német csapatok ekkor a kastély felé nyomultak, és pajzsként maguk előtt hajtották ezeket a foglyokat. Kétórás küzdelem után a belgák lőszere elfogyott, a harc elcsöndesült, s ekkor a németek azt ígérték azoknak a partizánoknak, akik még mindig kitartottak, hogy ha megadják magukat, megkímélik életüket. A németek megszegték ígéretüket. Az életbenmaradott belgák közül sokat előbb megkínoztak, s azután kivégeztek. A holttesteket leöntötték benzinnel, és a kastélyt felgyújtották.
1944 decemberében von Rundstedt megállította hátráló csapatait, s egy utolsó, kétségbeesett ellentámadást indított, mielőtt visszahúzódott a belga-német határ mögé. Az ellentámadás kezdetén a német csapatok elérték a marche—bastogne-i utat és elfoglalták Bande falut. Ezek a csapatok — a Wehrmacht tagjai voltak — tisztességesen viselkedtek, és nem kegyetlenkedtek.
Kissé távolabb, az út mentén azonban az SD ellenőrző állomást állított fel. 1944 december 24-én, vasárnap reggel egy Gestapo-osztag érkezett a faluba, s körülbelül 70 férfilakost letartóztatott. Még a templomba is behatoltak, ahol éppen a nagymise folyt, s őrizetbe vették a gyülekezet több tagját. Az osztag parancsnoka kijelentette, hogy csak személyazonossági lapjaik megvizsgálása végett viszik őket az ellenőrző állomásra, és estére, mire beköszönt a karácsony, otthon lesznek.
Egyidejűleg az SD-nek egy másik osztaga a szomszédos Grune faluban tartóztatott le több lakost. A letartóztatottakat mindkét faluból egy Bande határában álló kiégett fűrészmalomba vitték — itt volt elhelyezve az ellenőrző állomás — és ott kihallgatták őket.
A kihallgatás után az idősebb férfiakat szabadon bocsátották, a fiatalabbakat egy fészerhez vezették, s ott zsebkendőjük kivételével minden holmijukat elvették tőlük. Három sorba sorakoztatták fel őket, és tarkójukra kulcsolt kézzel kellett menetelniök az országúton, míg egy Bertrand nevű ember kiégett házához nem értek.
Itt arccal az útnak és háttal a házak felé fordulva meg kellett állniuk. Így álltak egy darabig a hóban, hét géppisztolyos SS-legény őrizete alatt. Az a tiszt, aki a kihallgatást vezette, ottmaradt az őrség parancsnokaként.
Nemsokára megkezdődött a mészárlás. Egy őrmester lépett a hátulsó sor balszélén álló fogolyhoz, vállára tette kezét, és egyenesen Bertrand házának kapuja alá vezette. A foglyokat egyenként vezették a kapu alá. Amint egy fogoly belépett a kapun, az SS-tiszt, aki úgy helyezkedett el a bejáratnál, hogy az út felől nem lehetett észrevenni, tarkón lőtte az áldozatot, és a holttestet egy rúgással a pincébe taszította, amely fedetlenül tátongott, mivel a ház égésekor a földszint beomlott.
Harminchárom embert akartak így kivégezni. Mikor már húszat meggyilkoltak, egy Léon Praile nevű fiatal belga következett soron. Magas, erős, szélesvállú fiú volt. Észrevette, hogy az őt kísérő őrmester egészen elérzékenyült, s erre megfordult, teljes erejéből arcába vágott, és leütötte. A zűrzavarban Prailenek sikerült elmenekülnie, az éjszakát az erdőben töltötte, majd pedig nagybátyjának, a helység polgármesterének tanyáján egy csűrben rejtőzött.
De csak 6 menekült meg, a többi harminckettőt mind meggyilkolták. Az egész vidéket vastag hó borította ezekben a hetekben, és a németek a holttesteket deszkákkal is befedték, amelyeket az egyik beomlott házban találtak. Senkit sem engedtek a Bertrand-ház közelébe, és így Praile kivételével még csak nem is gyanították az emberek, hogy mi történt. A falubeliek azt hitték, hogy barátaikat és szomszédaikat Németországba vitték kényszermunkára.
1945 január 10-én a németek kiürítették Bande-ot, és másnap bevonultak az angol csapatok. A polgármester, aki unokaöccsétől értesült a történtekről, felkereste a parancsnokló angol tisztet, és megkérte, hogy jöjjön vele a bűntett színhelyére. Amikor eltávolították a deszkákat és a havat, harminckét holttestet találtak. Mindegyiken koponyaalapi lőtt seb volt.
Ezt a bűntettet megtorlásként hajtották végre. 1944 szeptemberében, amikor az előrenyomuló Szövetségesek elől kelet felé visszahúzódó német csapatok ugyancsak átvonultak Bande-on, három német katonát a szomszédos erdőkben megöltek. Spaan hadnagy, egy német tiszt, aki a harminckét ember lemészárlásakor Bande-ban volt beszállásolva, azt mondta háziasszonyának, hogy „közvetlenül Himmler rendeletére” harminc embert kell kivégezni megtorlásul azért a három németért, akit szeptemberben megöltek a belga ellenállási mozgalom tagjai.
Kétségtelenül ez volt az igazság, hiszen a polgármester saját szemével látta a következő, krétával írt feliratot a Café de la Poste mögött egy fészer ajtaján: „Így bosszuljuk meg azokat a hősöket, akiket szeptemberben terroristák gyilkoltak meg.” Annak megállapítására, hogy kik voltak ezek a „terroristák”, semmiféle kísérlet nem történt, semmilyen tényleges nyomozás nem indult meg. Találomra összeszedtek harminchárom hadköteles korban levő fiatal belgát, és tessék-lássék kihallgatás után, bírói döntés nélkül kivégezték őket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!