Alekszandr Fagyejev
Első rész
23.
A német hadsereg és az őt követő „új rend” közigazgatásának számos tisztviselője között Schweide hadnagy is megérkezett Krasznodonba. Idősebb, rendkívül sovány, őszülő német volt, az úgynevezett bányászzászlóalj technikusa. A krasznodoniak közül senki sem emlékezett arra a napra, amikor először jelent meg a városban: egyenruhát viselt, mint a többi tisztviselő, gallérján és karján érthetetlen rangjelzésekkel.
Egy nagy, négylakásos típusházat foglalt le magának. A háznak négy konyhája volt, és már az első naptól fogva mind a négy konyha bőséges munkát végzett Schweide úr részére. Tekintélyes számú német tisztviselőt hozott magával, de ezek nem nála laktak. Csak néhány német szakács, egy német házvezetőnő és egy tisztiszolga lakott vele. Nemsokára „russische Frau”-okkal gyarapodott alkalmazottainak állománya – így nevezte személytelenül Schweide hadnagy a munkaközvetítő hivatalból küldött szolgálókat, mosónőt, tolmácsot, szabónőt, rövid idő múlva egy tehenes-lányt is, végül egy liba- és egy disznópásztor-lányt. Bár a tehenek, disznók úgy kerültek Schweide úrhoz, mintha varázsvessző juttatta volna a birtokába azokat, különösebb szenvedélyt csak a baromfiak iránt érzett.
Végeredményben ez még nem nagyon emelte volna ki a bányászzászlóalj hadnagyát a többi német tisztviselő közül. Mégis beszéltek róla a városban. Schweide úr és a vele érkezett többi hivatalnok lefoglalta a városi parkban levő Gorkij Iskola helyiségeit. És az iskola helyén új hivatal keletkezett: a 10. számú Igazgatóság.
Ez a katonai hivatal volt az a gazdasági csúcsszerv, mint kiderült, amelynek a Krasznodon-kerület minden bányáját alárendelték a velük kapcsolatos üzemekkel, azok vagyonával, felszerelésével és valamennyi munkásával együtt. Természetesen azokat értve, amelyeket nem sikerült evakuálni vagy felrobbantani, valamint azokat a munkásokat, akiknek nem sikerült elmenekülni. Ez a hivatal annak a széles hálózattal rendelkező, nagy tőkés részvénytársaságnak az egyik intézménye volt, amely ezt a hosszú és hangzatos nevet viselte: „Szén- és Kohóipari Üzemek Kiaknázására Létesített Keleti Társaság.” A társaság igazgatósága Sztálinóban székelt. Sztálinót újra Juzovszkra keresztelték vissza. Ez a Keleti Társaság a „Szén- és Kohóipari Üzemek Körleti Igazgatóságaidra támaszkodott. A 10. számú Igazgatóság más igazgatóságokkal együtt a Sahtiban székelő Körleti Igazgatóságnak volt alárendelve.
Mindezt nagyszerűen kitervelték és megszervezték, most már csak az maradt hátra, hogy a Donyec-medence szene és érce széles áradatban a német Keleti Társaság zsebeibe folyjon. És Schweide úr rendelkezést adott ki, hogy az azelőtti Krasznodonugol Tröszt bányáinak és üzemeinek munkásai, alkalmazottai, technikusai és mérnökei haladéktalanul álljanak munkába.
Mennyi súlyos kétség marta ezekben a napokban az egyszerű munkás szívét, mielőtt határozni tudott volna, hogy munkába álljon-e, amikor a hazai bányák és üzemek a haza ellenségeinek birtokába jutottak. Amikor a fiúk és fivérek, a férjek és az apák az ellenséggel szemben állva életüket áldozták a harctereken. A központi műhelyekben munkába állt munkások és alkalmazottak arca komor és zavart volt, az emberek nem mertek egymás szemébe nézni, és szinte egyáltalán nem beszélgettek.
A műhelyek az evakuáció utolsó napjától fogva tárva-nyitva álltak. Senki be nem zárta, senki nem őrizte őket, mert senkinek sem állt érdekében, hogy a műhelyek felszerelése épségben és biztonságban maradjon. Az üzem most is nyitva volt, de a műhelyekbe senki nem ment be. A munkások nem is csoportokban, hanem egyenként, legfeljebb ha kettesével az udvar lim-lomján helyezkedtek el, és némán várták feljebbvalójukat.
És ekkor megjelent Barakov mérnök, egy jól megtermett, választékosan öltözött, harmincöt éves, fiatalos, magabiztos, erős férfi. Fekete nyakkendőjét pillangóminták díszítették. Kalapját a kezében tartotta, és simára borotvált koponyája ragyogott a napsütésben. Barakov az udvaron szerteszét üldögélő munkások felé tartott, és udvariasan köszöntötte őket. Egy pillanatra mintha valami megzavarta volna, aztán határozott léptekkel ment a főépületbe. A munkások nem válaszoltak üdvözlésére, némán követték tekintetükkel, és a szélesen kitárt ajtón át láthatták, hogy a mechanikai műhelyen keresztül az irodahelyiségbe megy.
A német vezetőség nem sietett. Már nagy volt a hőség, amikor a portásfülkén át az udvarra lépett Feldner úr, Schweide helyettese, tolmácsával, egy dús hajzatú orosz nővel.
Mint a természetben ez gyakran előfordul, Feldner úr a testi tulajdonságait és temperamentumát tekintve teljességgel ellentéte volt a főnökének. Schweide úr szikár volt, bizalmatlan, hallgatag. Feldner alacsony, gömbölyű, hangos és fecsegő. Hangját, mely a magasabb fekvések különböző fokain csapkodott, már távolról hallani lehetett. Szinte úgy tetszett, hogy nem egy, hanem több, egymással vitatkozó német közeledik. Feldner úr egyenruhát viselt, lábszárvédővel és szürke, erősen előremeredő ellenzőjű tányérsapkával.
Feldner a tolmács kíséretében odament a munkásokhoz. Azok egymás után álltak fel, s ez gyönyörűséget okozott neki. A tolmács felé és a munkások felé beszélt, s a kettő között nem tartott szünetet: egyetlen hosszú, bár az is lehet, hogy több rövid német mondatot vágott ki. És míg a nő oroszra fordította, tovább kiáltozott. A hallgatás állapotát, úgy látszik, egyáltalán nem ismerte. Lehetséges, hogy attól a pillanattól fogva, amikor anyja méhéből kifordulva elsőt kiáltott, többé nem is hagyta abba, és további élete szakadatlanul a kiáltozás különböző formájának és fokozatának állapotában telt el.
Aziránt érdeklődött, nincs-e itt valaki a régi igazgatóságból, aztán elrendelte, hogy a munkások menjenek a műhelyekbe, és kísérjék el őt, Feldnert, üzemi kőrútján. Néhány munkás az elöl kiabáló Feldnert és tolmácsát a mechanikai műhely irodájába követte, ahol Barakov tartózkodott. Feldner fontoskodva és oly magasra tartva tányérsapkás fejét, amilyenre csak tudta, vaskos öklével benyomta az ajtót, és az irodába lépett. A nő nyomon követte, és becsukta az ajtót. A munkások kívül maradtak, és hallgatták, mi történik odabent.
Kezdetben csak Feldner kiáltozása volt hallható, mely úgy hangzott, mintha egyszerre több német vitatkozna egymással. A munkások várták, mit mond a tolmács, miért kiabál Feldner tulajdonképpen, de általános elképedésre Barakov maga válaszolt német nyelven. Előzékenyen, nyugodtan és, amennyire a munkások megállapíthatták, folyékonyan beszélte ezt az idegen nyelvet.
Azért-e, mert Barakov németül beszélt, vagy amiatt, amit a német megelégedésére mondott, Feldner fokozatosan egyre halkuló kiáltozásra tért át. És egyszerre megtörtént a csoda: a német elhallgatott. Hallgatott Barakov is. És néhány pillanat múlva Feldner már teljesen békés hangon rikácsolt. Kijöttek az irodából – elöl Feldner, utána Barakov, azután a tolmács. Barakov hideg, komor tekintettel mérte végig a munkásokat, és azt mondta, hogy ne széledjenek szét, hanem várják meg őt, míg vissza nem jön. És a műhelyen keresztül hárman a kijárat felé indultak, miközben a szép és erős Barakov hátra-hátraszaladgálva mutatta az utat a kis kövér, torz németnek. Szörnyű látvány volt.
Nem sok idő telt bele, és Barakov már ott ült a Gorkij Iskola tanári szobájában, mely most Schweide úrnak, a 10. számú Igazgatóság főnökének irodahelyisége volt. Feldner és az ismeretlen tolmács jelen voltak a beszélgetésnél, de a tolmácsnak nem nyílt alkalma a német nyelvben való jártasságát bebizonyítania.
Mint már mondottuk, Schweide hadnagy, a fecsegő és indulatos Feldnerrel ellentétben, szűkszavú ember volt. Azért látszott komornak, mert a véleményét képtelen volt kifejezni. Valójában szerette az élet örömeit és gyönyörűségeit. Rendkívül sovány volt, bár szörnyen sokat evett. Nehéz is volt megérteni, hol fér el benne az a rengeteg étel, amit felhabzsolt, hogyan dolgozza fel a szervezete. Önfeledtségig szerette a „Mädchen”-eket és „Frau”-kat, adott helyzetében különösen a „russische Mädchen”-eket és „russische Frau”-kat. És hogy közülük a kevésbé állhatatosakat magához csábítsa, négylakásos villájában minden este zajos estélyt rendezett, amelyeken különféle ízletes fogásokkal, a borokról és egyéb italokról nem is szólva, látta el vendégeit. Szakácsainak ezt a parancsot adta ki:
– Süssetek, főzzetek rogyásig! Kocht reichlich Essen! Hogy a „russische Frau”-k jól belakjanak és igyanak! …
És valóban, tekintettel beszédmodora teljességgel érthetetlen voltára, ez a rendszeres vendégelés lehetett az egyetlen mód, amellyel magához láncolhatta az olyanfajta „russische Frau”-kat, akik a házába jártak.
Schweide úr gyengéje, hogy képtelen volt a szavakat és mondatokat egymáshoz fűzni, mély bizalmatlanságot szült benne azok iránt, akikből könnyen folyt a szó. Még helyettesében, Feldnerben sem bízott. Elképzelhetjük, mily bizalmatlan volt Schweide más nemzetek fiai iránt!
Ebből a szempontból Barakov igen előnytelen helyzetbe került. De Barakov csodálatba ejtette Schweide urat először azzal, hogy nem orosz, hanem német nyelven fűzte össze könnyedén a szavakat és mondatokat. Másodszor pedig hízelgő modorával nyerte meg Schweidét. Ezek után a hadnagy úr számára nem maradt más, mint elfogadni Barakovot.
– A régi Oroszország kiváltságos osztálya életben maradt képviselőinek egyike vagyok – mondta Barakov, és egy pillanatra sem vette le mozdulatlan tekintetét Schweide úrról. – Kora ifjúságomtól fogva szerelmes vagyok a német lángészbe, különösen a közgazdaság terén, tulajdonképpen a termelés terén … Apám a régi Oroszország egyik legnagyobb és legismertebb üzemének, a Siemens-Schuckert Műveknek igazgatója volt. A német nyelv családom második anyanyelve. Én a német műszaki irodalmon nevelkedtem. És most szerencsémnek tartom, hogy olyan kiváló szakember vezetése alatt dolgozhatom, mint ön, Schweide úr. Mindenre kész vagyok, amit parancsol …
Barakov hirtelen észrevette, hogy a tolmács olyan elképedve tekint rá, hogy képtelen elleplezni csodálkozását. Az ördög tudja, honnan ásták ki a németek ezt a bozontos szörnyeteget. Ha idevalósi, feltétlenül tudnia kell, hogy Barakov nem a „régi Oroszország kiváltságos osztálya életben maradt képviselőinek egyike”, hanem egy egész donyeci bányászdinasztia – a Barakov bányászcsalád – vérbeli és tiszteletreméltó tagja. Barakov fényesre borotvált fejét izzadság verte ki.
Amíg beszélt, Schweide úr szótlanul ült, és úgy tett, mintha gondolkoznék, ez azonban nemigen tükröződött vissza az arcán; aztán félig kijelentette, félig megkérdezte:
– Maga kommunista …
Barakov legyintett. Ezt a kézmozdulatot, valamint arckifejezését sokféleképpen lehetett magyarázni: „Ugyan, miféle kommunista vagyok én!” vagy „Maga is tudja, hogy kénytelenek voltunk kommunisták lenni!” vagy „Igen, kommunista voltam, de annál jobb maguknak, hogy most munkába állok.”
A kézmozdulat egyelőre kielégítette Schweide urat. Meg kellene magyarázni ennek az orosz mérnöknek, mily fontos a központi műhelyek üzembe helyezése, hogy segítségükkel helyreállítsák a bányák felszerelését. Schweide ezt a bonyolult gondolatot tagadásra építette fel:
– Semmi sincs. Es ist nichts da – mondotta, és meggyötörten nézett Feldnerre.
Feldner, aki leírhatatlan kínokat állott ki attól, hogy főnöke jelenlétében ily sokáig kellett hallgatnia, gépies kiáltozásban tört ki, és a főnöki gondolat kiegészítésére egész sor „nincs”-et sorolt fel.
– Nincs felszerelés! Nincs szállítás! Nincs szerszám! Nincs bányafa! Nincs munkás! – kiáltozta.
És szinte sajnálni látszott, hogy nem nevezhet meg még valamit, ami szintén „nincs”.
Schweide megelégedetten forgatta a fejét, gondolkozott, és nehézkesen ismételgette oroszul:
– Semmi nints – also nints szén.
A szék hátához támaszkodva előbb Barakovra, majd Feldnerre nézett. Feldner megértette a pillantást: jel volt arra, hogy működésbe lépjen; kiabálni kezdett arról, hogy a Keleti Társaság végül is mit vár Barakovtól.
Barakov csak nehezen tudott kiragadni magának ebből a végtelen kiáltozásból egy kis szünetet, amelyen becsempészhette kijelentését, hogy mindent megtesz, ami erejéből telik.
Ekkor Schweide úron újból erőt vett a bizalmatlankodás.
– Maga kommunista – ismételte.
Barakov sután mosolygott, és megismételte előbbi kézmozdulatát.
Visszatérve a műhelybe, Barakov hirdetményt ragasztott a kapura, amely szerint ő, Barakov, a 10. számú Igazgatóság központi műhelyeinek igazgatója, felszólítja az összes munkásokat, alkalmazottakat és mérnököket, térjenek vissza munkahelyükre. A jelentkezőket szakmájuk szerint állítják munkába.
Még a legelmaradottabb emberek is, akik munkába lépve hajlandók voltak megalkudni a lelkiismeretükkel, lelkűk mélyéig megrendültek, amikor látták, hogy Barakov mérnök, a finn és a Honvédő Háború harcosa, önként vállalta az igazgatóságot a németek szempontjából egyik legfontosabb üzemben. De a festék még meg sem száradt a hirdetményen, amikor ki más jelentkezett munkára a főműhelyben, mint Filipp Petrovics Lutyikov, az a Lutyikov, akit nemcsak munkahelyén, hanem Krasznodon egész pártszervezetében kommunista lelkiismeretnek neveztek.
Reggel, senki elől sem rejtőzve, simára borotváltan, tisztára öltözve, fekete kabátja alatt fehér ingben és ünnepi nyakkendőben jelentkezett munkára. És nyomban megadták neki régi beosztását: a főműhely mechanikai osztályának a vezetője lett.
A főműhely üzembe helyezésével egy időben megjelentek a földalatti kerületi pártbizottság első röpiratai. A röpiratokat a Pravda régi számaival együtt a legfeltűnőbb helyeken ragasztották ki. Ez annak a jele volt, hogy a bolsevikok nem hagyták sorsára a kis Krasznodont, folytatták a harcot, és harcra szólították fel a lakosságot. És sok ember, aki még a jó időkből ismerte Barakovot és Lutyikovot, hirtelen rádöbbent: vajon hogy mernek ezek majd később, amikor a mieink visszatérnek, elvtársaik tiszta szemébe tekinteni?
Igaz, a főműhelyben lényegében semmiféle munka nem folyt. Barakov leginkább a német vezetőséggel érintkezett, és igen kevéssé érdeklődött aziránt, hogy mi történik a műhelyekben. A munkások késtek, tétlenül lézengtek munkapadtól munkapadig, és valahol az udvar egyik hűs sarkának füvén ülve, órák hosszat elcigarettázgattak. Lutyikov, valószínűleg azért, hogy kedveskedjék az embereknek, szabadságot adott nekik, hogy falura utazhassanak, és hivatalos papíron igazolta, hogy a főműhely ügyében utazgatnak. A munkások apróságokat, miegymást készítettek a lakosság részére, hogy valami keresetre tegyenek szert. Különösen sok öngyújtót állítottak elő: a gyufa végleg eltűnt, benzint azonban élelmiszerért könnyen lehetett szerezni a német katonáktól.
Naponta többször tisztiszolgák szaladtak a műhelyekbe teavajjal vagy mézzel színültig megtöltött konzervdobozokkal, és követelték, hegesszék be a dobozokat, hogy Németországba küldhessék azokat.
Egy-egy munkás néha beszélni akart Lutyikovval – Barakovot nem lehetett elérni hogyan lehet az, hogy a németeknek dolgozik, és miként lesz a továbbiakban? … Messziről kezdték a beszélgetést, és úgy kerülgették a kérdést, mint a macska a forró kását. Ám Filipp Petrovics nyomban kitalálta a taktikájukat, és szigorúan mondta:
– Nem tesz semmit, mi dolgozunk nekik!
Vagy gorombáskodott:
– Ez, testvér, nem a te eszednek való! Magad munkába álltál? Igen. Te vagy az én főnököm vagy én a tied? Én a tied! … Következésképp kérdezni én foglak téged és nem te engem. Amit elrendelek, azt teljesíted. Megértetted?
Filipp Petrovics reggelente egy öregedő, nehezen lélegző ember lassú, nehézkes lépteivel ment a városon át munkába, este pedig ugyanúgy tért vissza. És senkinek sem juthatott eszébe, milyen hatalmas energiával és gyorsasággal, ugyanakkor gondos számítással bontakoztatta ki Filipp Petrovics a fő tevékenységét, mely később világra szóló dicsőséget szerzett Krasznodonnak, ennek a kis bányavárosnak.
Vajon mit élt át, amikor tevékenysége legelején hirtelen megtudta, hogy egyik legközelebbi segítőtársa, Matvej Sulga érthetetlenül eltűnt.
Filipp Petrovics mint a földalatti kerületi pártbizottság titkára ismerte a város és a kerület minden titkos lakását és találkozóhelyét. Tudott Ivan Kondratovics és Ignat Fomin lakásáról, amelyekben Sulgának, megállapodás szerint, kezdetben laknia kellett. De Filipp Petrovicsnak nem állt jogában a kerületi pártbizottság egyetlen összekötőjét sem, legkevésbé Polina Georgijevnát elküldeni ezekre a lakásokra. Ha Sulgát a két lakás egyikében kiadták a németeknek, akkor az árulónak elegendő lett volna meglátni az összekötőt, hogy azt nyomon követve leleplezze Lutyikovot is, a pártbizottság többi tagját is.
Ha Sulgánál minden rendben lett volna, már régen megkérdezte volna a fő találkozóhelyen, jelentkezhetik-e ő is munkára a főműhelyben. De oda sem lett volna szabad bejönnie, hanem csak elmennie a ház mellett. Azon a bizonyos napon, amikor Polina Georgijevna ebben a lakásban átadta Filipp Petrovics rendelkezéseit, a bejárati ajtótól balra eső első ablak párkányára egy cserép virágot – gerániumot – helyeztek el. Ezzel jelezték, hogy Sulga munkába állhat. De Jevdokim Osztapcsuk – Sulga – nem jelentkezett munkára.
Elég hosszú idő telt el, amíg Filipp Petrovics a németek szolgálatába állt árulókról hírt szerezve megtudta, hogy ki is az az Ignat Fomin. Nyilvánvaló, hogy Fomin árulta el Sulgát. De hogyan történhetett ez, és mi lett azóta Matvej Kosztyijeviccsel?
A kerületi pártbizottság az evakuálás napjaiban Procenko utasítására elásta a parkban a kerületi nyomda betűit, és Lutyikovnak az utolsó pillanatban adták át a park tervrajzát, megjelölve, hol vannak a betűk elásva. Lutyikov nagyon nyugtalankodott, hogy a német autópark katonái és légelhárítói megtalálják a betűket. A betűket, ha törik, ha szakad, a német őrszemek orra előtt kell kiásni és biztonságba helyezni. De kire bízza ezt a feladatot?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!