Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Első rész

25.

Zsora Arutyunyanc, miután visszatért a sikertelen evakuációból, azonnal őszinte barátságot kötött Vologyával és Tolja Orlovval. Csak Luszja Oszmuhinával való kapcsolata vált feszültté, hivatalos jellegűvé. Zsora egy kültelki házikóban lakott, mely a németeknek nem felelt meg, és így a gyerekek leginkább nála jöttek össze.

Azt követő napon, mikor Vologya Lutyikovtól megkapta az utasítást, hogy állapítsák meg, mi van a betűkkel, mind a hárman Zsora Arutyunyancnál találkoztak. Zsora egészen kicsi szobában lakott, amelyben alig fért el az ágy és az íróasztal, de mégis külön szoba volt. Itt talált rájuk Vanya Zemnuhov, aki a Nyizsnaja-Alekszandrovka tanyáról tért vissza. A tetőtől talpig csupa por Vanya még soványabb lett, ruhája lerongyolódott. Még nem járt otthon, de hangulata lelkes, tettre kész volt.

– Van arra lehetőség, hogy még egyszer találkozz azzal az emberrel? – kérdezte Vologykától.

– Miért?

– Engedélyt kell tőle kérni, hogy Oleg Kosevojt azonnal bekapcsoljuk a csoportunkba.

– Azt mondta, hogy a csoportunkba senkit sem kell bevonni. Csak a megfelelő gyerekeket kell kiválasztani.

– Én meg azt mondom, engedélyt kell kérni tőle – mondta Vanya. – Nem tudnál vele, mondjuk, ma estig találkozni?

– Nem tudom, mire jó ez a nagy sietség – mondta kissé megbántottan Vologya.

– Hát azért … Először is: Oleg nagyszerű gyerek, másodszor: a legjobb barátom, tehát teljességgel megfelelő fickó. Harmadszor: Zsoránál sokkal jobban ismeri a Gorkij Iskola tanulóit, akik közül majdnem mindenki a városban maradt.

Zsora Vologyára szegezte izzó, fekete szemét, és azt mondta:

– A sikertelen evakuációról hazatérve teljes jellemzést adtam neked Olegről. Azt is számba kell venni, hogy a park közelében lakik, és mindenkinél jobban segítségünkre lehet, hogy teljesíthessük a ránk bízott feladatot.

Zsora sajátossága volt, hogy gondolatait kitűnően megszerkesztett mondatokba tudta önteni, és így kijelentései általában olyan hivatalos jellegűek voltak, mint valamiféle direktívák. Vologya ingadozott. De nem engedhetett, mert emlékezett rá, hogy mire figyelmeztette Lutyikov.

– Jó – mondta Vanya -, még egy érvet hozhatok tudomásodra, de csak négyszemközt. Ne vegyétek rossz néven – fordult bátor és egyben restelkedő mosollyal Zsorához és Tolja Orlovhoz, miközben megigazította orrán a szemüvegét.

– A konspiráció feltételei között nincs helye és nem is szabad, hogy helye legyen a személyi sértődésnek. A célszerűség a döntő – jelentette ki Zsora, és Toljával együtt kiment a szobából.

– Most bebizonyítom, hogy jobban bízom benned, mint te énbennem – mosolygott Vanya, de mosolyában már nem volt restelkedés, csak határozottság és elszántság. És Vanya Zemnuhov valóban ilyen ember volt.

– Zsora Arutyunyanc elmondta neked, hogy velünk együtt visszatért Valko is.

– Elmondta.

– Erről nem szóltál annak az elvtársnak?

– Nem …

– Akkor vedd tudomásul, hogy Oleg kapcsolatban áll Valkóval, Valkó pedig kapcsolatot keres a bolsevik földalatti szervezettel … Mondd el ezt annak az elvtársnak. Egyben add át kérésünket is. Közöld vele, hogy kezeskedünk Olegért …

A sors így kényszerítette Vologyát, hogy előbb jelentkezzék a központi főműhelyben, mint ahogy Lutyikovnak megígérte.

Mialatt Vologya távol volt, Vanya haladéktalanul elindította „Mennydörgés” Tolját, derítse ki, laknak-e még németek Kosevojéknál, és be lehet-e menni hozzájuk.

Amikor „Mennydörgés” a Szadovaja utca felől Kosevojék házához ért, látta, hogy a házból, mely előtt német őrszem állt, zokogva rohan ki egy kopott ruhába öltözött, dús hajú, mezítlábas szép asszony, és beszaladt a fáskamrába, ahonnan sírás és csitító férfihang hallatszott ki. Utána egy szikár, lesült arcú öregasszony jött ki a tornácra, eres kezében vedret tartott. A vizes hordóhoz ment, merített, aztán visszasietett. A házból valamilyen huzavona zaja ért ki az utcára, egy német fiatal, parancsoló, elégedetlen szava volt hallható, aztán egy bocsánatot kérő női hang. Tolja nem maradhatott tovább, nehogy magára vonja az őr figyelmét, és a park mentén az egész negyedet megkerülve, a Szadovajával párhuzamosan futó utca felől közelítette meg a házat. Innen semmit sem látott és hallott. Így aztán kihasználta azt a lehetőséget, hogy a szomszéd háznak is két utcára nyílt a kertkapuja, akár Kosevojéknál; benyitott hát a szomszéd ház veteményeskertjébe, és pár percre megállt a fáskamra kertre néző falánál.

A fáskamrából három női és egy férfihang szűrődött ki. Egy fiatal nő sírva mondta:

– Ha megölnek, akkor sem megyek vissza a házba!

A férfihang komolyan békítgette:

– Szép beszéd! És mi lesz Oleggel? És a kisfiúval?

„Megvásárolható dög! … fél liter provence-i olajért eladja magát! Megvásárolható dög! Még hallasz rólam, fogsz te még hallani egyet-mást rólam. Megkeserülöd még ezt” – mondogatta magában Oleg Lena Pozdnisevától jövet, és önérzetében megbántva valósággal toporzékolt dühében. A lemenő piros, forró nap a szemébe tűzött, vörös karikák ereszkedtek tekintete elé, ott kerengtek körülötte, ide-oda úsztak. Bennük volt Lena barna arca, nehéz, sötétmintás ruhája és a szürke egyenruhás németek, amint a zongora mellett ültek. Egyre csak ezt hajtogatta: „Megvásárolható dög!” Fiatal, majdnem gyermeklelke szinte fuldokolt mély elkeseredésében.

A pajtában Marinát találta, arcát eltakarva, dús fekete hajjal koronázott fejét mélyen lehajtva ült ott. Rokonai körülvették és vigasztalták.

A hosszú lábú segédtiszt ugyanis elhatározta, hogy a tábornok távollétében kissé felfrissül, megmosdik. Megparancsolta Marinának, hozzon be mosdótálat és egy vödör vizet. Amikor Marina a mosdótállal és vödörrel belépett az ebédlőbe, a segédtiszt anyaszült meztelenül állt a szobában. Nyurga volt, fehér, „mint a giliszta” – mondta Marina sírva. A dívány mellett, a szoba végén állott, ezért nem vette azonnal észre Marina. Aztán egyszerre ott termett előtte, majd megvetően és pimaszul rámeredt. Marina a rémülettől és undortól elejtette a mosdótálat és a vízzel telt vödröt. A vödör felborult, a víz szétömlött, a padlón, Marina kirohant a fáskamrába.

Mindnyájan el voltak készülve rá, hogy Marina vigyázatlan magatartásának következményei lesznek.

– Na, miért pityeregsz? – kérdezte Oleg gorombán. – Azt hiszed, valamit akart veled? Ha ő most itt az egyetlen úr, ne félj, nem sajnált volna, még a tisztiszolgát is segítségül hívta volna, de valószínűleg tényleg csak mosakodni akart. Azért állt meztelenül eléd, mert eszébe sem jutott, hogy talán szégyellheted magad! Mert ezek a barmok minket a vadaknál is rosszabbaknak tartanak. Még köszönd meg nekik, hogy nem vizelnek és nem ürülnek a szemünk láttára, mint ahogy az SS-katonák és tisztek csinálják kvártélyaikon. Vizelnek és ürülnek a mieink előtt, és ezt egészen természetesnek tartják. Buh, ahogy itt kiismertem ezt a hetvenkedő, piszkos fasiszta fajzatot, elmondhatom, hogy ezek nem is barmok, rosszabbak: szörnyetegek! – mondta vad dühvel Oleg. – És az, hogy te itt bőgsz, mi meg sopánkodunk körülötted: ó, milyen szörnyűség! – bántó és megalázó! Meg kell vetnünk ezeket a szörnyetegeket, míg ütni és ölni nem tudunk: igen, igen, meg kell vetnünk őket, nem pedig pityeregni, asszonyi nyafogásokig lealázkodni! Majd megkapja ő is a magáét! – mondta Oleg.

Feldúltan ment ki a pajtából. Micsoda visszataszító látvány ez a sok széttaposott kertecske, az egész utcát a parktól az átjáróig mintha letarolták volna, és hozzá még az a sok sürgő-forgó német katona!

Jelena Nyikolajevna nyomon követte.

– Nyugtalankodtam, hogy olyan sokáig nem jöttél vissza. Mi történt Lenocskával? – kérdezte, és fürkészve figyelte fia komor arcát.

Oleg szája megrándult, mint egy nagy gyereké.

– Megvásárolható dög! Ki ne ejtsd előttem a nevét többé!

És mint mindig, szinte maga előtt is észrevétlenül, szépen elmondott mindent. Hogy mit látott Lena lakásán, és hogy ő miként viselkedett.

– Hát nincs igazam? – kiáltott fel.

– Ne sajnáld – mondta gyengéden az anyja. – Azért bánt a dolog, mert sajnálod, pedig ne fájjon érte a szíved. Ha képes volt így viselkedni, akkor mindig is ilyen volt, és … szóval nem olyan, amilyennek képzeltük … – azt akarta mondani: „ahogy te elképzelted” – de meggondolta, és úgy mondta: „amilyennek képzeltük”. – Ez a történet csak rá vet árnyékot és nem ránk …

A nagy sztyeppi hold nyári szokás szerint lomhán úszott az ég alján. Nyikolaj Nyikolajevics és Oleg nem feküdtek le. Szótlanul ültek a nyitott ajtajú kamrában, és nézték az eget.

Oleg kerekre meredt szemmel bámulta a kék estéli égen függő teliholdat, melyet pirosas udvar vett körül. A holdfény megvilágította a tornácon álló német őrszemet, a konyhakertben a tök széles leveleit. Oleg úgy meredt a holdba, mintha most látná először. Nagyon megszokta az életet ebben a kis sztyeppi városban, ahol minden tárva-nyitva állt előtte, ahol mindenről tudott, ami égen és földön történt. És most minden valahogy észrevétlen maradt, az is, hogy megszületett a fiatal újhold, az is, ahogy nőtt, ahogy végre megtelt, s aztán ott úszott a kék levegőégben. Ki tudja, visszatérnek-e még egyszer azok a felejthetetlen, boldog idők, amikor minden egybeolvadt, ami természetes, jó és szép a világon?

Baron von Venzel tábornok és segédtisztje recsegő léptekkel, szótlanul mentek be a házba. Mindenki aludt már. Csak az őrszem járt fel s alá. Nyikolaj Nyikolajevics egy darabig üldögélt, aztán lefeküdt. Oleg gyermekmód tágra nyitotta a szemét, s tovább is ott ült a nyitott ajtóban, melyre sárgán sütött le a hold.

Egyszerre zajt hallott maga mögött. Valaki halkan kopogtatott a pajtának a szomszéd kert felé eső deszkafalán.

– Oleg … Alszol? Kelj fel – hallatszott, és valaki odanyomta száját a deszkarésre.

Oleg a következő pillanatban már ott termett.

– Ki az? – suttogta.

– Én vagyok … Vanya … Nyitva az ajtó?

– Nem vagyok egyedül. És az őrszem is járkál.

– Én sem vagyok egyedül. Gyere ki!

– Megyek …

Oleg megvárta, amíg a német őr a kert ajtaja felé lépdelt, aztán a falhoz lapulva megkerülte a fáskamrát. A szomszédos veteményeskert mellett az ürömfűben, melyre rávetődött a kamra fekete árnyéka, három fiú feküdt: Vanya Zemnuhov, Zsora Arutyunyanc és egy harmadik, aki éppolyan nyakigláb legény volt, mint Oleg. A fején ellenzős sapka, mely beárnyékolta az arcát.

– Eh, az ördögbe is! Olyan világos az éjszaka, hogy alig tudtunk hozzád elkecmeregni! – mondta Zsora, és szeme meg fehér fogsora ragyogott. – Bemutatom Vologya Oszmuhint a Vorosilov Iskolából. Teljesen megbízhatsz benne, akárcsak bennem – tette hozzá. Jól tudta, hogy ezzel a kijelentésével a lehető legjobb ajánlást adta. Oleg Zsora és Vanya közé feküdt.

– Bevallom, nem vártalak ebben a tilalmas órában – súgta Oleg széles mosollyal Vanya fülébe.

– Ha az ő rendeleteikhez tartanám magam, megenne a fene az unalomtól – mondta mosolyogva Vanya.

– Fényes pofa vagy – nevetett Kosevoj, és hatalmas tenyerét Vanya vállára tette. – Elhelyezted őket? – suttogta Vanya fülébe.

– Mondd, itt maradhatok hajnalig a kamrátokban? – kérdezte Vanya. – Még nem voltam otthon, mert nálunk németek ülnek.

– Már mondtam, hogy nálunk alhatsz – szólt Zsora felháborodva.

– Nagyon messze laktok … Te és Vologya tisztán láttok a holdvilágos éjszakában, én azonban akár elpusztulhatok ebben az átkozott sötétségben.

Oleg megértette, hogy Vanya egyedül akar maradni vele.

– Hajnalig lehet – mondta, és megszorította Vanya vállát.

– Rendkívül fontos hírünk van – mondta Vanya alig hallhatóan -, Vologya összeköttetést teremtett egy földalatti elvtárssal, már megbízást is kapott tőle … Mondd el magad.

Az égvilágon semmi sem tüzelhette volna fel jobban Oleg tettvágyát, mint a fiúk váratlan éjszakai megjelenése, és különösen Vologya közlése. Az első pillanatban arra gondolt, hogy csakis Valko adhatott ilyen megbízást, és szinte Vologya arcához tapadva, tekintetét keskeny, sötét szemébe mélyesztve faggatta:

– Hogyan találtál rá? Ki ő?

– Nincs jogom megnevezni – válaszolt Vologya kissé zavartan, de határozottan. – Ismered a németek elhelyezkedését a parkban?

– Nem …

– Mi most felderítésre készülünk Zsorával. Persze, ez kettőnek nehéz feladat. Tolja Orlov is szeretne jönni, de förtelmesen köhög – mondta Vologya és nevetett.

Oleg néhány percig szótlanul nézett el mellette.

– Nem ajánlom, hogy most mindjárt hozzáfogjatok – mondta.

– Mindenkit észrevesznek, aki a park felé közeledik. Ami viszont a parkban van, azt éjjel úgysem lehet megtalálni. Jobb az ilyet nappal csinálni, minden hókuszpókusz nélkül.

A parkot rácskerítés vette körül, és az utcák négyfelől torkolltak bele. Oleg egészséges gyakorlati ösztönnel azt ajánlotta, hogy mindegyik utcába holnap, de nem egyszerre, hanem különböző időben, egy-egy embert kell kiküldeni; egyelőre csak az lesz a feladatuk, hogy emlékezetükbe véssék, hol állnak az utcához legközelebb eső légvédelmi ágyúk, fedezékek és autók.

A felkorbácsolt tettvágy, mely eljövetelükkor annyira uralkodott rajtuk, láthatóan lelohadt. De Oleg ésszerű érveinek nem lehetett ellentmondani.

Megesett-e véled, olvasóm, hogy éjnek idején sűrű erdőben eltévedtél, vagy magadban maradtál vadidegen helyen, vagy szörnyű veszedelemmel kerültél szemtől szembe, vagy akkora bajba keveredtél, hogy még a legmeghittebb embereid is elfordultak tőled, vagy valami újat kutattál, amit más nem ismert, és megértés és elismerés nélkül kellett a sorsodat tűrnöd? És ha megesett veled valami fentihez hasonló, vagy nehézségeid támadtak, akkor megérted, milyen nagyszerű, büszke boldogság, milyen kifejezhetetlen mély hálaérzet és leküzdhetetlen erő árasztja el az ember szívét, ha e válságos pillanatokban megtalálja azt a barátot, akinek szava, bizalma, bátor odaadása változatlan maradt hozzá. Nem állsz egyedül a világon, ott dobog melletted embertársad szíve … Ilyen érzések tiszta áradatát, nemes hullámzását érezte Oleg, amikor egyedül maradt Vanyával, egyedül a sztyeppi hold fényében, amely lassan úszott az égen, amikor maga előtt látta barátja nyugodt, kissé gunyoros, mégis lelkes arcát, rövidlátó szemét, mely jósággal és erővel volt tele.

– Vanya! – Oleg nagy kezével magához szorította barátját, és halkan, boldogan felnevettek. – Végre láthatlak! Ho-hol maradtál ilyen sokáig? Egyenesen e-epedtem utánad, az ördög b-bújjon beléd! – mondta dadogva, és megint magához szorította Vanyát.

– Eressz el, összetöröd a bordámat, nem vagyok én lány – Vanya halkan nevetett, és kiszabadította magát Oleg karjaiból.

– Mégsem hittem volna, hogy ennyire az ujja köré csavar – dévajkodott Oleg.

– Szégyelld magad, igazán … – mondta zavartan Vanya. – Nem tehettem meg, hogy a történtek után egyszerűen otthagyjam anélkül, hogy elhelyezem, és azzal ne vigasztaljam őket, hogy már nincsenek veszélyben. Azonkívül párját ritkító lány. Micsoda tiszta lélek, milyen széles látókör! – mondta Vanya őszinte elragadtatással.

Valóban az alatt a néhány nap alatt, melyet Vanya Nyizsnaja-Alekszandrovkában töltött, mindent, amit élete tizenkilenc esztendejében gondolt, érzett és versekben kifejezett, mindent kifejtett Klava előtt. Klava pedig nagyon jólelkű lány volt, szerelmes volt Vanyába, és némán, türelmesen hallgatta. Ha Vanya kérdezett valamit, készségesen, örömmel bólintott, kivétel nélkül mindenben osztotta nézetét. Így nem is volt csodálatos, hogy minél több időt töltött Vanya Klava társaságában, annál szélesebbnek tűnt előtte a lány látóköre.

– Látom, látom, rabul ejtettek – dadogta vidáman Oleg, és kacagó szemmel nézte barátját. – De ne haragudj – mondta hirtelen komolyan, mert észrevette, hogy Vanyát bántja ez a hang -, csak tréfálok; elhiheted, hogy örülök a boldogságodnak. Igen, nagyon örülök – tette hozzá melegen, aztán egyszerre mély ráncok támadtak homlokán, és pár pillanatig némán bámult az éjszakába.

– Mondd meg őszintén, nem Valko bízta meg feladattal Oszmuhint? – kérdezte Oleg.

– Nem. Ez az ember megkérte Vologyát, tudja meg tőled, hogyan találhatja meg Valkót. Ezért maradtam nálad.

– Épp az a baj, hogy én nem tudom. Féltem őt – mondta Oleg. – De gyerünk, menjünk be a kamrába …

Betették maguk mögött az ajtót, ruhástól lefeküdtek a deszka-dikóra, és még sokáig suttogtak a sötétben. Elfelejtették, hogy a közelben német őrszem áll, s hogy egyáltalán németek vannak a világon. Már tizedszer ismételgették:

– Na, elég, elég, aludni kell …

Aztán megint suttogni kezdtek.

Oleg arra ébredt, hogy Kolja bácsi költögeti. Zemnuhov már nem volt ott.

– Mi az, ruhástul alszol? – kérdezte Kolja bácsi alig észrevehetően mosolyogva.

– A hőst letöré az álom … – tréfálkozott Oleg.

– Az ám, a hőst! Tanácskozástok minden egyes szavát hallottam. Mi mindent össze nem hordtatok ezzel a Zemnuhovval …

– T-te hallottad? – Oleg felült a dikón, és álmosan, zavartan meredt Kolja bácsira. – Miért nem jelezted, hogy nem alszol?

– Hogy ne zavarjalak …

– Ezt nem vártam volna tőled!

– Sok mindent nem várnál tőlem – mondta Nyikolaj Nyikolajevics a maga vontatott modorán. – Többek között azt sem, hogy rádiókészülékem van, pontosan a németek lába, a padlódeszka alatt.

Oleg úgy elcsodálkozott, hogy arca egészen buta kifejezést öltött:

– H-h-hogy? De hisz annak idején beadtad?- Nem adtam be.

– Vagyis eltitkoltad a szovjethatalom előtt?

– Eltitkoltam.

– Na, Kolja – te igazán … Nem hittem volna, hogy ilyen ravasz vagy – és Oleg nem tudta, nevessen-e vagy méltatlankodjon.

– Először is: ezt a rádiót jó munkám jutalmául kaptam – mondta Kolja bácsi -, másodszor: hétlámpás külföldvevő.

– Hiszen megígérték, hogy visszaadják.

– Megígérték! Most a németeké lenne, így meg a padlónk alatt van. Amikor éjjel meghallottam, mit beszéltek, eszembe jutott, hogy a rádió nagy hasznunkra lehet. Vagyis: teljesen igazam van – és Kolja bácsi nagyon komolyan nézett Olegre.

– M-mégis nagyszerű ember vagy te, Kolja bácsi! Gyerünk, mosakodjunk meg, aztán gyorsan egy sakkjátszmát a reggeliig … Most a német az úr nálunk, és dolgozni úgysem dolgozunk a nyavalyásnak! – mondta kitűnő hangulatban Oleg.

Ebben a pillanatban csengő női hangra figyeltek fel, mely felverte az udvar csendjét.

– Ide hallgass, te hólyag! Itt lakik Oleg Kosevoj?

– Was sagst du? Ich verstehe nicht – mondta a tornác előtt álló őrszem.

– Láttál ilyen fakutyát életedben, Nyina? Egy árva szót sem ért oroszul! Akkor engedj minket, vagy hívj ide valami rendes orosz embert – mondta a csengő női hang.

Kolja bácsi és Oleg összenéztek, aztán kidugták fejüket a pajtából.

A tornácon posztoló német őrszem előtt – aki láthatóan zavarban volt – két lány állott. Az, amelyik a némettel beszélt, olyan cifra külsejű volt, hogy Kolja bácsi és Oleg elsősorban őt vette észre. Kissé feltűnő megjelenését mindenekelőtt százszínű – világoskék, pirosmeggyel, zöldbabbal és félig sárga, félig lila árnyalatokkal tarkított lenge selyemruhájának köszönhette. A reggeli nap szikrázott haján, mely aranykoszorúként borult homlokára, és finom, alighanem tükör előtt gondosan elrendezett csigákban hullott nyakára, vállára. Az élénk selyemruha pompásan simult derekára, és könnyedén hullott formás, kerek lábára. Testszínű harisnyában és krémszínű, magas sarkú, pompás cipőben ez a természetesen mozgékony, könnyed jelenség festői látványt nyújtott.

Mikor Kolja bácsi és Oleg kinéztek a pajtából, a lány éppen fel akart lépni a lépcsőre, de a feljárat mellett álló őrszem egyik kezével géppisztolyát tartotta, a másikkal meg elzárta előtte az utat.

A lány távolról sem zavartatta magát, fehér kis kezével gátlástalanul félrelökte az őrszem fekete, piszkos mancsát, felsietett a lépcsőn, visszafordult, és rászólt a másik lányra:

– Gyere, Nyina …

A másik lány nem tudta, menjen-e. Az őrszem a tornácra ugrott, és két karját kitárva, elállta útját. Vastag nyakán szíjra akasztott géppisztoly. Borostás arca öntelt-ostobán vigyorgott – talán azért, mert teljesítette a kötelességét, de ugyanakkor elnézően is, mert feltételezte, hogy így csak olyasvalaki viselkedhet, akinek ez jogában áll.

– Én vagyok Kosevoj, jöjjön közelebb – és ezzel Oleg kilépett a kamrából.

A lány gyorsan feléje fordult, egy pillanatig ránézett hunyorgó kék szemével, és krémszínű cipője sarkával erősen kopogva leszaladt a tornácról.

A jól megtermett, vállas Oleg nagy kezét leengedve várta. Arcán naivan kérdező, barátságos kifejezés ült, mintha azt mondaná: „Hát én vagyok, kérem, az a bizonyos Oleg Kosevoj … Csak magyarázza meg, mire kellek magának! Ha jó ügyben jött – tessék, ha rosszban, akkor mért választott éppen engem?” A lány odament hozzá, és néhány pillanatig úgy nézte, mintha valamilyen fényképpel hasonlítgatná össze. A másik lány, akire Oleg még mindig ügyet sem vetett, közelebb jött, és kissé oldalt megállt.

– Úgy van: Oleg… – szólt elégedetten a lány, mintha önmagának számolna be az összehasonlítás eredményéről. – Négyszemközt akarok magával beszélni – és kék szemével alig észrevehetően a fiúra kacsintott.

Oleg zavartan, meglehetősen izgatottan bocsátotta a kamrába a két lányt. A tarkaruhás érdeklődéssel, kissé hunyorgó szemmel nézte Kolja bácsit, aztán kíváncsi, kérdő tekintettel fordult Oleg felé.

– Beszélhet előtte nyugodtan – mondta Oleg.

– Nem, kérem, a mi dolgunk szívügy, ugye, Nyina? – válaszolt a lány, és mosolyogva fordult barátnőjéhez.

Oleg és Kolja bácsi most ránézett a másik lányra. Erős vonalú, széles arca volt, melyet alaposan lebarnított a nap, könyökig meztelen karja feketére sült, szokatlanul sűrű, sötét haja tömött, nehéz fonatban keretezte az arcát, s mintha bronzból öntötték volna, lehullt kerek, erős vállára. Széles, szelíd arcán, teli ajkán, puha állán csodálatos egyszerűség ült, ugyanakkor erőteljes homloka, merészen ívelt szemöldöke, barna, kerek, tiszta szeme határozottságot, szenvedélyt és lendületet sugárzott.

Oleg szeme akaratlanul is rátapadt, a további beszélgetés során mindig érezte a lány jelenlétét, és ezért erősebben dadogott, mint máskor.

A kék szemű lány megvárta, míg Kolja bácsi léptei eltávolodtak, aztán arcát közelebb tolva Oleghez, azt mondta:

– Andrej bácsitól jövök.

– Maga bátor lány … H-hogy elintézte az őrszemet – mondta Oleg némi hallgatás után és felnevetett.

– Ugyan, a német szereti, ha ütik! … – és ő is nevetett.

– És – és maga kicsoda?

– Ljubka – mondta az illatos, selyemruhás lány.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!