A horogkereszt rémtettei – Lord Russell – Előszó

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

 

Előszó

Sir Hartley Shawcross, Nagy-Britannia és Észak-írország főügyésze, vádbeszédében a következőket mondta:

„A legyőzött nemzetek szószólói némelykor ki tudják használni a győztesek együttérzését és nagylelkűségét, úgyhogy az igazi tények, amelyeket sohasem jegyeznek fel hitelesen, elhomályosulnak és feledésbe mennek. Csak vissza kell emlékezni az első világháború utáni helyzetre, és láthatjuk, milyen veszély fenyeget egy türelmes és hiszékeny népet, ha egy tekintélyt parancsoló jogi döntés nem állapítja meg a felelősséget. Az idő múlásával, talán éppen a borzalmak miatt, e nép hajlamos lebecsülni mindazokat az agresszióról és kegyetlenségről szóló történeteket, melyek az utókorra fennmaradtak; a hiszékeny nép pedig fanatikus vagy esetleg becstelen propagandistáktól félrevezetve, végül azt hiszi, hogy nem ő, hanem ellenfelei bűnösek abban, amit ő maga is elítélne. Ezért mi bízunk benne, hogy ez a törvényszék, jóllehet a győztes hatalmak jelölték ki tagjait, teljes és bírói tárgyilagossággal fog eljárni, olyan normákat fog megállapítani, s olyan hiteles és pártatlan bizonyítékot fog szolgáltatni, amelyből az eljövendő kor történészei megismerhetik az igazságot, és amely intő figyelmeztetésül szolgál a jövő politikusai számára.”

Mint mindenki tudja, a „tekintélyt parancsoló jogi döntést”, amelyről Sir Hartley beszélt, meghozták. A háborús bűnösök ügyében számos más pert* Csupán Németország angol övezetében 356 per volt, melyek során több mint ezer háborús bűnös felett ítélkeztek. Minden olyan ellenséges háborús bűnös perének tárgyalásáért, aki a brit katonai bíróság elé került, Sir Henry MacGeagh, főhadbíró, az Egyesült Nemzetek Szervezete Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottsága angol részlegének vezetője volt felelős.* is lefolytattak, melyek jegyzőkönyvi anyagát kiadták, úgyhogy azt bárki elolvashatja. De sok embernek nincs erre ideje, sokan pedig, ha van is idejük, nem akarják elolvasni az egész anyagot.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy megismertesse az egyszerű olvasót számos német háborús bűncselekmény igaz és pontos történetével. A könyv anyagát a különböző perek során elhangzott tanúvallomásokból és az ott előterjesztett dokumentumokból, valamint azokból a nyilatkozatokból állítottam össze, amelyekben szemtanúk számoltak be a háborús bűncselekmények elkövetésének színhelyén nyomozó illetékes bizottságoknak a tényekről.

Hálás köszönetét mondok René Massigli úrnak, a francia nagykövetnek, du Parc Locmaria márkinak, a belga nagykövetnek, és dr. D. V. Stikker holland nagykövetnek, amiért országaikban hozzáférhetővé tették számomra a hivatalos tájékoztatást nyújtó forrásokat.

Nagy hálával tartozom továbbá Violette Lecoqnak, mai nevén Madame Rougier-Lecoqnak, amiért megengedte a ravensbrücki koncentrációs tábor életéről készült nagyszerű rajzainak közzétételét; Peter Forestnak, a rajnai brit hadsereg őrnagyának, a háborús bűnöket vizsgáló csoport egykori főtolmácsának, a német kifejezésekre, rangokra és címekre vonatkozó lábjegyzetekért; és végül, de nem utolsó sorban Anthony Somerhough úrnak, a háborús bűnöket vizsgáló németországi angol bizottság volt vezetőjének bizonyos fényképekért és sok hasznos tanácsáért.

Bevezetés

A második világháborút megelőző modern háborúkban, amelyeket civilizált nemzetek viseltek egymás ellen, előfordultak olyan sajnálatos esetek, amelyek kimerítették a háborús bűncselekmény fogalmát. Belgiumban és Franciaországban az első világháború kezdeti szakaszában, amikor a német csapatok gyors ütemben nyomultak Párizs felé, sok kegyetlenkedést követtek el. Városokat és falvakat fosztottak ki és gyújtottak fel, nőket becstelenítettek meg, és ártatlan embereket gyilkoltak le. Jóllehet többről volt szó, mint egyes elszigetelt egységek vagy hadosztályok szórványos rémtetteiről, ezek a bűncselekmények mégsem voltak egy olyan szervezett terrorhadjárat részei, melynek tervét még a háború kitörése előtt dolgozták ki, és azután a parancshoz híven végrehajtották.

A második világháború alatt azonban a németek olyan méretekben követték el háborús bűncselekményeiket, amelyekre nem volt példa a történelemben. Ezek szervesen hozzátartoztak a nácik értelmezése szerinti totális háborúhoz. Előre elhatározott és kidolgozott terv alapján hajtották végre rémtetteiket, hogy megfélemlítsék és kizsákmányolják a megtámadott és megszállt területek lakosait, és kiirtsák azokat az elemeket, amelyekről úgy vélték, hogy szemben állnak a német hódítással és a náci uralommal.

A nácik a „Führer-elv” alapján saját országukban már a háború előtt olyan zsarnoki uralmat teremtettek, amely szinte párját ritkítja a történelemben. A „felsőbbrendű fajról” szóló elmélet jegyében, melynek végső és szükségképpeni célja a világuralom megszerzése volt, faji gyűlöletre uszítottak. Testvért szembeállítottak testvérrel, gyermeket szülővel, keresztényt zsidóval. Meg akartak mételyezni egy egész nemzetet, azokat pedig, akik nem hagyták magukat megrontani, megfélemlítették, és végül koncentrációs táborba vetették.

Csak akkor látjuk a maguk igazi távlatában azokat a bűncselekményeket, amelyeket a németek a háború alatt a megszállt területeken elkövettek, ha visszaemlékezünk arra, ami 1933 és 1939 között Németországban történt.

A szólásszabadság s ezen belül a sajtószabadság elfojtása, az igazságszolgáltatás ellenőrzése, a tulajdon-elkobzások, a békés célból való gyülekezés jogának korlátozása, levelek és táviratok cenzúrázása, a telefonbeszélgetések kihallgatása, a termelőmunka katonai jellegű megszervezése, a vallásszabadság megvonása: ezekkel az eszközökkel verte bilincsbe a zsarnok alattvalóit. Ha Hitler ilyen kevésre becsülte a „felsőbbrendű fajt”, vajon meglepő-e, hogy a férgeknél is kevesebbre tartotta azoknak az országoknak a népeit, ahová seregei behatoltak?

Nem vitás, hogy a német nép nem hódolt be egykönnyen, nem szívesen fogadta a- náci tanokat és a náci programot. Ha így lett volna, nem lett volna szükség az SS-re* Schutzstaffeln — a náci párt fegyveres egységei.*, sem az SD-re** Sicherheitsdienst — biztonsági szolgálat.*, sem a Gestapóra. A nácik csak megfélemlítéssel és kínzással, éheztetéssel és gyilkossággal tudták odahaza felszámolni a rendszer ellenzőit. Így szerezték meg ezek az elnyomó szervek azt a tapasztalatot és gyakorlatot, amelyet később oly nagy alapossággal és kegyetlenséggel valósítottak meg, hogy a megszállt Európa lidérces álmává és korbácsává váltak.

Az e könyvben leírt bűncselekmények nem tervszerűtlenül történtek; ez már hatalmas arányukból is nyilvánvalóan kitűnik. Milliók rabszolgaságba döntése és Németországba hurcolása, hadifoglyok meggyilkolása és megkínzása, polgári személyek tömeges kivégzése, túszok és megtorlásul szedett foglyok agyonlövetése, végül a zsidókérdés „végleges megoldása” — mind egyetlen, hosszú távra szóló terv részletei. Ez kétségtelenül bebizonyosodott, és maguk a németek szolgáltatták a megcáfolhatatlan bizonyítékokat a különböző gondosan megőrzött feljegyzésekkel, jelentésekkel, leltárakkal, parancsokkal és más dokumentumokkal, amelyek az európai német haderők fegyverletétele után a szövetségesek kezébe kerültek.

Amikor ugyanis a németek tilalom alá eső munkát végeztettek hadifoglyokkal, mindannyiszor jelentéseket készítettek a megfelelő katonai alakulat részére; valahányszor raboltak, kifogástalan leltárt vettek fel zsákmányukról; amikor gázzal végeztek ki zsidókat és másokat, részletes beszámolót küldtek az RSHA-nak* Reichssicherheitshauptamt — Birodalmi Biztonsági Főhivatal.*, amikor túszokat lőttek agyon, a többiek megfélemlítésére névjegyzéküket kiakasztották a középületekre, s gondos feljegyzéseket készítettek a koncentrációs táborok lakóin erőszakkal végrehajtott fájdalmas és förtelmes kísérletekről. Amilyen ütemben ezeket a bűncselekményeket elkövették, úgy gyűjtötték össze és jegyezték fel jellegzetes alapossággal az azokra vonatkozó bizonyító adatokat.

Hitler „Mein Kampf” című könyvében már évekkel ezelőtt a következőket írta: „Az erősebb faj ki fogja szorítani a gyengébbeket, mert az életösztön végső fokon le fogja dönteni az egyén úgynevezett humanizmusának esztelen korlátait, hogy helyet adjon a természet humanizmusának, amely megsemmisíti a gyengét, és helyébe az erőst állítja.” Ez a dzsungel törvénye; nem csoda, hogy oly sok nyomorúság, kín, pusztulás és halál járt nyomában.

És hogyan hajtották végre ezeket a bűnös terveket? A német főparancsnokságot és vezérkart is terheli ezért bizonyos felelősség.

Amikor az öreg Hindenburg marsall 1933-ban hirtelen és váratlanul átadta a hatalmat Hitlernek, a katonai vezetők közül sokan kétségtelenül lenézték Hitlert. Legtöbbjük azonban csakhamar cinkosává vált; azokat pedig, akik nem hódoltak be, mint például von Fritsch, jellegzetes arcátlansággal intézték el. Ettől fogva a német tisztikar alkotta piramis — melynek csúcsán Keitel, ez a katonai fejbólintójános állt — a maga egész súlyával Hitler mögött sorakozott fel. Ezek az emberek segítették és támogatták Hitlert agresszív háborújának megtervezésében és a háború folytatásában, továbbá a háborús bűncselekmények és az egész emberiség ellen irányuló számtalan bűntett elkövetésében. Csak akkor hallatszottak először a német Hadügyminisztérium folyosóin bíráló hangok, amikor már világosan látszott, hogy a nácik napja már lehanyatlóban van.

Nürnbergben a német háborús főbűnösök ügyének tárgyalásán a Nemzetközi Katonai Törvényszék nem volt hajlandó a vezérkart és a főparancsnokságot bűnösnek bélyegezni. Ítéletében mindamellett a következőket állapította meg ezekről az emberekről:

„Nagymértékben felelősek azért a nyomorúságért és szenvedésért, amely a férfiak, nők és gyermekek millióit sújtotta. Szégyent hoztak a tiszteletreméltó katonai hivatásra. Az ő katonai vezetésük nélkül pusztán elméletivé és meddővé váltak volna Hitlernek és náci követőinek agresszív törekvései … kegyetlen katonai kaszt voltak … Sokan közülük gúnyt űztek a feltétlen engedelmességet megkövetelő katonai esküből. Ha a védelmük úgy kívánta, azzal védekeztek: engedelmeskedniük kellett a parancsnak; ha a vád bebizonyította, hogy tudtak Hitler kegyetlen bűncselekményeiről, azt állították: megtagadták a parancs végrehajtását. Az igazság az, hogy ezek az emberek tevékenyen részt vettek a bűntettek elkövetésében, vagy pedig hallgatólagosan eltűrték és végignézték, hogy olyan méretű és olyan megdöbbentő bűntetteket kövessenek el, amilyeneket a világ még nem tapasztalt.”

Hitler zsarnoki uralmának legfőbb eszköze azonban a náci párt vezetősége, a Gestapo, az SD és az SS volt.

Ezek a szervezetek követték el az olyan szörnyű bűntetteket, mint a koncentrációs táborokban végrehajtott tömeggyilkosságok, hadifoglyok megölése és bántalmazása, külföldi munkások rabszolgamunkára való kényszerítése, az inkvizítori kihallgatások, kínzások, embereken végzett kísérletek.

Ezek a rettegett „fekete ruhások” Heinrich Himmlerrel az élükön öt éven át gyilkos, fekete viharfelhőként nehezedtek a megszállt Európára.

E könyv első fejezete ezeknek a szervezeteknek az eredetével, megalakulásával és szervezeti felépítésével, valamint azzal a szadista kegyetlenséggel foglalkozik, amely olyannyira jellemző volt rájuk.

Hitler zsarnoki uralmának eszközei

Attól kezdve, hogy Hitler uralomra jutott, ő és a náci párt azonnal hozzáfogott annak az általános tervnek és összeesküvésnek a végrehajtásához, melynek célkitűzéseit Hitler már a „Mein Kampf”-ban lefektette. Ezek közé tartoztak a béke ellen irányuló merényletek, a háborús bűnök és az emberiség ellen elkövetett egyéb bűncselekmények végrehajtása.

Az összeesküvésnek a gerince a náci párt volt; a pártvezetőség volt az a polgári parancsnoki kar, amelynek segítségével a „zseniális” tervet megvalósították. Minden párttag évente esküt tett: „Örök hűséget fogadok Hitler Adolfnak. Esküszöm, hogy feltétel nélkül engedelmeskedem neki és az általa kinevezett Führernek.”

A Führertől kezdve a Gauleiteren, Kreisleiteren, Ortsgruppenleiteren és a Blockwarton keresztül a náci tanok behatoltak minden család otthonába. A Gauleiter a tartományért, a Kreisleiter a megyéért, a Blockleiter pedig mintegy ötven családért volt felelős.

E funkcionáriusoknak, mindegyiknek saját hatáskörében, megvolt a maguk vezérkara, amely a polgári lakosság életének minden mozzanatával foglalkozott: az oktatással, a propagandával, a sajtóval, a pénzügyi kérdésekkel, az igazságszolgáltatással.

Hitler után közvetlenül a Reichsleiterek következtek: Rosenberg, von Schirach, Frick, Bormann, Frank, Ley, Goebbels és Himmler. Mindegyikük a náci politika egy bizonyos területéért közvetlenül a Führernek volt felelős. Végrehajtották a vezér utasításait. Legfőbb feladatuk annak biztosítása volt, hogy a párt „éles kard” legyen a Führer kezében. Általános politikával, nem pedig adminisztratív részletekkel foglalkoztak.

Utánuk fontossági sorrendben a közigazgatási funkcionáriusok következtek: a „cézárok hierarchiája”.

Németországot több nagy közigazgatási területre osztották, amelyeket Gaunak neveztek. Ezek élén politikai vezető, a Gauleiter állt, aki a maga területéért közvetlenül a Führernek volt felelős.

A Gaut felosztották megyékre, városi és vidéki körzetekre, sejtekre és tömbökre. Ilymódon a náci vezetők mindenütt kézben tartották az élet minden területét, de a legkisebb cézár— a Blockwart — volt valamennyiük között a legnagyobb zsarnok.

Ő volt az, aki kémkedett minden házra, akinek besúgói voltak minden családban; ezen a fokon nehezedett a náci propaganda a legnagyobb súllyal az egyénre.

A párt szabályzata szerint a Blockwart kötelességei közé tartozott, hogy felkutassa és feletteseinek jelentse a „rémhíreket” terjesztő embereket. A Blockwart „ne csak a nemzeti szocialista ideológia hirdetője és védelmezője legyen a nemzet és a párt tagjai körében, akiknek a politikai nevelését az ő gondjaira bízták, hanem arra is törekedjék, hogy a tömbjének területén lakó párttagokat bevonja a gyakorlati munkába … Minden egyes családról legyen egy dossziéja.”

A Blockwart személyén keresztül találta magát szemtől-szembe minden egyszerű német polgár a Führerrel. És gondoljuk csak meg: félmillió Blockwart volt. így tartotta markában Hitler az egész birodalmat.

Így volt ez a háború előtt és így volt a háború alatt. Volt egy Gauleiter Hollandiában, és volt egy Elzászban; Lengyelországnak, a balti államoknak, a keleti területeknek szintén megvolt a maguk Gauleitere, és amit otthon a nácizmus első időszakában megtanultak, azt külföldön is átültették a gyakorlatba. Ugyanazt a rendszert, amellyel minden németet arra kényszerítettek, hogy meghajoljon a Führer akarata előtt, alkalmazták a német hadsereg által megrohant, német megszállás alá került területeken.

Kétségtelenül volt sok olyan német, aki sohasem volt buzgó náci, és Hitlert közönséges felkapaszkodott alaknak, cimboráit pedig banditáknak tartotta. Ezek azonban nem tartoztak a náci hatalom magvát alkotó SS kötelékébe. Az SS tagjai mind vakon követték a Führert, és nem ismertek sem istent sem embert.

Nürnbergben, a német háborús főbűnösök ellen indított per tárgyalása kezdeti időszakában az egyik helyi lapban egy újságíró beszámolt egy táborban tett látogatásáról. Az itt internált SS foglyok mind csak azt hajtogatták: „Mi semmi mást sem tettünk, csak azt, ami rendes kötelességünk volt.” Ha a többmillió ember meggyilkolásának elősegítését, és az e gyilkosságokban való részvételt „rendes kötelességteljesítésnek” lehet nevezni, akkor valóban nem igen tettek egyebet.

E könyv egyes fejezetei a zsidók kiirtásával, a megszállt területek munkásainak leigázásával és elhurcolásával, túszok agyonlövésével, polgári személyek tömeges kivégzésével és szövetséges hadifoglyok meggyilkolásával s kínzásával foglalkoznak. Mindezekben a bűncselekményekben az SS-nek, az SD-nek és a Gestapónak vezető szerepe volt.

Békeidőben a náci vezetők azt a feladatot bízták ezekre a szervezetekre, hogy „tegyenek ártalmatlanná”* A nácik ezt a kifejezést használták gyilkosságaik leplezésére.* minden ellenzéket. Háborúban az volt a kötelességük, hogy a német megszállással szemben megnyilvánuló mindennemű ellenállást letörjenek.

Az e célok elérésére alkalmazott módszerek hasonlósága biztosította azt, hogy a békeidőben való kötelességteljesítés háború esetére való kiképzést jelentett. Üldözéssel, kínzással és a koncentrációs tábor állandóan fenyegető rémével Hitler birodalmává tették Németországot. Arra számítottak, hogy háború esetén ugyanezekkel a jól kipróbált, tökéletesített eszközökkel fogják leigázni azoknak az országoknak a lakóit, amelyeket a német csapatok megtámadnak és elfoglalnak.

1929-ben, négy évvel Hitler uralomrajutása előtt nevezték ki Heinrich Himmlert az akkor mindössze 280 tagot számláló SS birodalmi vezetőjévé. Himmler ezt az alakulatot külön hadsereggé és rendőri erővé fejlesztette, ahová csak olyanokat vett fel, akik megbízható és fanatikus hívei voltak Hitlernek. Mire Hitler birodalmi kancellár lett, az SS létszáma elérte az 52 000 főt. Rendeltetésük a Führer és a náci birodalom belső biztonságának védelme volt, és Himmler birodalmi vezető nem hagyott kétséget afelől, milyen módszerekkel szándékozik ezt végrehajtani.

„Lankadatlanul teljesíteni fogjuk azt a feladatunkat, hogy őrködjünk Németország belső biztonságán, ugyanúgy, ahogy a Wehrmacht kifelé biztosítja a birodalom becsületét, nagyságát és békéjét. Gondoskodni fogunk arról, hogy Németországban, Európa szívében, belülről, vagy bérencek útján kívülről soha többé lángra ne lobbanthassák az alsóbbrendű lények zsidó-bolsevik forradalmát. Az igazságszolgáltatás könyörtelen pallosaként irgalmatlanul le fogunk sújtani mindazokra az erőkre, amelyeknek létéről és tevékenységéről tudunk, ha csak mozdulni mernek, akár ma, akár egy évtized, vagy egy évszázad múlva is.”

A könyörtelen pallos szerepét kétségtelenül betöltötték, de a becsülethez és igazsághoz vajmi kevés közük volt.

Az említett feladat végrehajtásához rendkívül jól megszervezett erőre volt szükség, és ezért felállították az SS főparancsnokságát, amely tizenkét osztályból állt. Az SS törzse az Allgemeine (Általános osztály) volt; innen ágazott ki valamennyi csoport. Az Allgemeinét katonai alapon szervezték meg: kerületekre, alkerületekre, ezredekre és egyéb egységekre osztották, a legkisebb egység a szakasz volt. A háború kitörésekor 240 000 ember — csupa válogatott bandita — tartozott kötelékébe.

Az Allgemeine tagjait többnyire nem specializálták egy bizonyos feladatra. Hogy katonai kifejezéssel éljünk, ők voltak az SS általános szolgálatot teljesítő emberei. Egyik komor feladatuk a koncentrációs táborok személyzettel való ellátása volt. Az ilyen táboroknak szinte valamennyi őrét az Allgemeine szolgáltatta.

Utána fontosságban aSicherheitsdienst — a biztonsági szolgálat — következett, amelyet később a megszállt európai országokban és a Birodalomban magában csak SD-ként emlegettek. Eredetileg az SD csak az SS felderítő szerve volt, de később, amikor Hitler birodalmi kancellár lett, fontossága megnőtt, és 1939-ben már az RSHA egyik legfőbb részlege volt.

Ekkorra Reinhard Heydrich, a Sicherheitsdienst vezetője, már hatalmas kémszervezetté fejlesztette az SD-t, amely óriási keselyűként, tágra meresztett szemmel figyelte minden egyes német állampolgár magánéletét. Az SD lett a náci párt hírszerző és kémelhárító ügynöksége.

Három évvel Hitler uralomrajutása után Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét nevezték ki a Belügyminisztériumhoz tartozó német rendőrség főnökévé, és megkezdték a német rendőrség átszervezését. A rendőrséget két különálló részre osztották: az egyik volt az egyenruhás rendőrség, az ORPO* Ordnungspolizei — közönséges rendőrség.*, a másik a biztonsági rendőrség, a SIPO** Sicherheitspolizei — biztonsági rendőrség.*, amely 1939-ben az RSHA fennhatósága alatt egyesült az SD-vel.

A Geheime Staatspolizei (titkosrendőrség), amelyet általában Gestapónak neveztek, állami szerv volt, és először Poroszországban állította fel Göring 1933-ban.

A Gestapo politikai rendőrség volt. A közönséges rendőrségtől eltérően feladata nem bűncselekmények megakadályozása és kinyomozása volt, hanem minden önálló politikai gondolat és egyéni politikai meggyőződés elfojtása és a Hitler-rendszerrel szembeni mindennemű ellenzék felszámolása.

Az elnyomó hálózat köre tehát bezárult, és annak közepén, akárcsak egy pókhálóban a pók, ott ült Himmler, körülötte az SS, mögötte pedig a koncentrációs tábor árnyéka feketéllett.

Ez volt az a Németország, amelyet, mint Hitler 1938-ban a Birodalmi Gyűlésben tartott beszédében mondotta, „teljes egészében áthatott a nemzeti szocializmus”. Az egész nemzetet mozgósították. És milyen célra? Agresszióra, hódításra, a világuralom megszerzésére, totális háborúra. És jött a háború; támadás, győzelem, míg végül Európa kétharmada a német csizma alatt nyögött; az SS, az SD és a Gestapo pedig készen állt arra, hogy ezt az állapotot fenntartsa. A náci zsarnokság gépezete olajozottan működött. Évekkel azelőtt nagy hozzáértéssel és alapossággal megtervezték s létrehozták, még békeidőben beállították és kipróbálták. Most végre eljött az ő idejük!

Amint a német seregek behatoltak az ellenséges területre, nyomukban megjelentek a SIPO és az SD külön erre a célra alakított egységei. Ezeknek az Einsatzgruppéknak nevezett csoportoknak a tisztjei a Gestapo és a KRIPO*** Kriminalpolizei — bűnügyi rendőrség.* emberei voltak, akiket az SS nevezett ki.

A közkatonák a Waffen-SS**** Waffen-SS — az SS katonai alakulatai.* és az ORPO kötelékébe tartoztak. Ezek a csoportok, amelyeket a hadsereg egységeihez csatoltak, rendszerint a frontmögötti területen működtek. Katonailag a hadsereg parancsnoka alá tartoztak, de saját különleges feladataikat az RHSA határozta meg, amelynek közvetlen felelősséggel tartoztak.

Miután ezeket a különleges feladatokat elvégezték, és a harc távolabbi vidéken folyt már, a megszállt területen állandóbb jelleggel szervezték meg a közigazgatást. Akkor ezek az Einsatzgruppék a SIPO és az SD állandó főhadiszállásaivá váltak, és megkapták a maguk hatásköri területét. A katonai parancsnok parancsnoksága alatt megvolt a maguk szolgálati útja, de ettől függetlenül közvetlen kapcsolatuk volt a biztonsági rendőrség főnökéhez és az SD-hez.

A német katonai megszállás alatt levő országokban a végrehajtó hatalmat rendszerint a Gestapo gyakorolta, amely sokkal nagyobb szervezet volt, mint az SD vagy a KRIPO. 1943 és 1945 között a Gestapónak körülbelül ötvenezer tagja volt, a KRIPO-nak és SD-nek viszont csak tizenöt- illetve háromezer*. A SIPO-hoz és az SD-hez tartoztak: a Gestapo, a KRIPO és az SD. Noha az SD létszáma 1943 és 1945 között mindössze körülbelül 3000 volt, általában az SD kezdőbetűket használták a SIPO és az SD megjelölésére egyaránt, és a megszállt területeken a Gestapo tagjainak egyenruháján is gyakran az SD betűk voltak láthatók.* A német kémszolgálatnál és a rendőrségen az SD rövidítést hivatalosan és nem hivatalosan a SIPO és az SD megjelölésére használták, és e könyv következő fejezeteiben mi is így fogjuk használni őket. A megszállt országokban a Gestapo emberei, amikor nem civilruhában dolgoztak, rendszerint az SS fekete egyenruháját viselték, karjukon az SD jelzéssel.

Az SS katonák a háború egész tartama alatt a válogatott aljasságok („Schweinerei”) szakemberei voltak, és nem véletlen, hogy Lengyelország megtámadásának előjátékát is rájuk bízták.

Minden készen állt az agresszió megindítására. 1939 augusztus 22-én Obersalzbergben Hitler beszédet tartott hadserege főparancsnokainak.

„Lengyelország megsemmisítése van előtérben — mondta. —A cél: elpusztítani mindent, ami eleven, nem pedig az, hogy bizonyos vonalig eljussunk. Beszédeimben majd meg fogom indokolni a háború megindításának okát; mellékes, hogy az valószínűnek látszik-e vagy sem. A győztest senki sem fogja megkérdezni, igazat mondott-e vagy sem … Csak attól félek, hogy az utolsó pillanatban valamelyik gazember (Schweinehund) indítványt fog tenni az egyezkedésre … Miután megtettem a politikai előkészületeket, a katonák előtt nyitva áll az út.”

Ezért a nácik az SS segítségével határincidenseket szerveztek. Ilyen incidens volt a lengyel határ közelében levő gleiwitzi rádióállomás ellen intézett támadás. Ennek a „Himmler-hadműveletnek” nevezett akciónak az volt a célja, hogy azt a látszatot keltse, mintha a lengyelek behatoltak volna a rádióállomás épületébe. Amikor Reinhard Heydrich kioktatta az akció végrehajtásával megbízott SD-tisztet, a következőket mondta: „A külföldi sajtónak és a német propaganda céljára meggyőző bizonyítékot kell felmutatnunk arra vonatkozóan, hogy a lengyelek követték el a támadást.”

A terv az volt, hogy öt vagy hat SD-legény elfoglalja a rádióállomást, és lehetővé teszi, hogy egy lengyelül beszélő német, aki a támadók csoportját kíséri, lengyelül beszédet mondjon a rádióban. Arról kellett beszélnie, hogy Németország és Lengyelország között kenyértörésre került a sor, hogy a lengyeleknek egyesülniük kell, és fel kell koncolniuk minden németet, aki ellenáll.

Miután a csoport vezetője megkapta az utasítást, elutazott Gleiwitzbe, hogy átvegye Heydrichtől a titkos jelszót. Amíg várakoznia kellett, felkereste Heinrich Müllert* Müller főcsoportvezető (Obergruppenführer). Az RHSA IV. hivatalának főnöke.*, a Gestapo főnökét, aki éppen ott tartózkodott. Müller egy másik határincidens tervéről tárgyalt, melynek az volt a célja, hogy úgy tüntesse fel a dolgot, mintha lengyel katonák német csapatokat támadtak volna meg. A terv szerint a Gestapo a hadművelet céljaira több elítélt bűnözőt szállít. Ezeket felöltöztetik lengyel katonai egyenruhába, és holtan a tett színhelyén hagyják őket; előzőleg halált okozó injekciókat adnak nekik, és lőtt sebet ejtenek rajtuk. Az egész azt a látszatot kelti majd, hogy ezeket a halott „lengyeleket” akkor ölték meg, amikor megtámadták a német katonákat. Egy ilyen „lengyelt” szándékoztak adni a gleiwitzi hadművelethez is. Az állengyelekre vonatkozó titkos szó valamennyi feljegyzésben ez volt: „konzerváru”.

A gleiwitzi incidens a Lengyelország megtámadását megelőző este történt. A tervet végrehajtó SS-rohamcsapat vezetője a következőképpen írja le az esetet:

„1939 augusztus 31-én délben Heydrich megtelefonálta a támadásra parancsot adó jelszót. A támadás időpontját este 8 órára tűzték ki. Heydrich azt mondta, jelentkezzem Müllernél «konzerváruért». Ezt meg is tettem, és Müller a rádióállomásra szállíttatta a kért embert, akit az épület bejáratánál helyeztünk el. Élt még, de már öntudatlan volt. Parancs szerint megszálltuk a rádióállomást, egy szükségadón három- vagy négyperces beszédet tartottunk, leadtunk néhány revolverlövést, majd elvonultunk.”

Az SS-nek jutott tehát az a szerep, hogy Lengyelország megtámadásakor a függönyt felhúzza, és neki szánták azt a szerepet is, hogy az előadás végén a függönyt leengedje. 1945 áprilisában Kaltenbrunner főcsoportvezető tervet dolgozott ki a koncentrációs táborok elpusztítására és valamennyi fogoly megsemmisítésére. A nácik el akarták tüntetni az emberek kiirtására irányuló programjuk minden bizonyítékát. Ezeket a terveket azonban, amelyek titkos megjelölése „Felhő A—1” és „Felhő Tűz” volt, már nem hajthatták végre. A dráma előbb ért véget, mintsem a függöny legördülhetett volna.

Az SD-t és a Gestapót közösen terheli a felelősség a megszállt területek ártatlan polgári lakosai százezreinek a meggyilkolásáért, sok-sok ezer ember meggyötréséért és agyonkínzásáért. A „Nacht und Nebel” hadifoglyokat* Olyan foglyok, akiket nyomtalanul el akartak tüntetni. — Szerk.*, túszokat és megtorlásul szedett foglyokat, azokat a szövetséges katonákat, tengerészeket és repülőket, akik rajtaütésszerű akciókban vettek részt (commando operation), mind az SD-nek adták át „különleges kezelés”** Lásd a II. fejezetet.* végett, őket terheli a felelősség azért is, hogy az Einsatzgruppék útján — a „végleges megoldás” programjának keretében — milliószámra mészároltak le zsidókat*. A zsidókérdés „végleges megoldása” a zsidók kiirtását jelentette, és a náci politika szerves része volt.*

E könyv egy másik fejezetében beszámolunk azokról a mészárlásokról, amelyeket ezek a csoportok Ohlendorf főcsoportvezető irányításával Ukrajnában és a Krím félszigeten hajtottak végre. Ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok ügyésze a nürnbergi tárgyaláson a következőket mondta:

„Az emberiség nem egyhamar fogja elfelejteni az aljas gyilkosok visszataszító cselekedeteit, akiknek maguknak is felkeveredett a gyomruk, amikor a temetőnél kinyitották ezeknek a halálkocsiknak az ajtaját, és eléjük tárult a szörnyű látvány**. Sokezer polgári személyt öltek meg ezek az „Einsatz különítmények” a külön erre a célra gyártott gázkocsikban.* Ezek az emberek ültek érzéketlenül cigarettázva a tankcsapda szélén, és lőtték tarkón géppisztolyaikkal meztelen áldozataikat. Ezek az emberek gyilkoltak meg — amint azt saját egységük feljegyzései bizonyítják— kétmillió férfit, nőt és gyermeket. Ezek voltak az SD emberei.”

Módszereiket olykor még egy-egy Gauleiter sem tudta megemészteni. Miután Litvániára rászabadították az SD-t, Riga Gauleitere Rosenberghez, a keleti területek akkori birodalmi miniszteréhez intézett levelében meglehetősen mentegetőzve utalt arra, hogy az SD viselkedése „szinte a szadizmussal határos”. A jelentésben közölt részletekből kitűnik, hogy rendkívül enyhe kifejezést használt.

„Súlyos sebesülteket temettek el élve — írta —, akik aztán kiásták magukat a föld alól. Ez már olyan állatias cselekedet, hogy jelenteni kellene a Führernek és a Reichsmarschallnak. Weiss Ruthenien*** Weiss Ruthenien — a németek által a balti államokból és Beloruszija egy részéből a megszállás idején létrehozott „Ostland”-nak egyik közigazgatási területe. — Szerk.* polgári közigazgatása a Führer utasításainak megfelelően mindent elkövet, hogy a lakosságot megnyerje Németországnak. Ezek az erőfeszítések nem egyeztethetők össze az említett módszerekkel.”

A hadifogoly-táborokban különleges SD- és Gestapo-alakulatok működtek, hogy megrostálják a foglyokat, és eltávolítsák azokat, akiket faji vagy politikai szempontból nemkívánatos elemeknek tekintettek. Az ilyen foglyokat azután „különleges kezelés” céljából koncentrációs táborokba tették át, ami az SS halálszótárában egyértelmű volt a kivégzéssel.

A Gestapóval együtt az SD-t terheli a felelősség az 1944 március 4-én kelt „golyó-rendelet”* A „Kugelerlass” 1944 március 4-én lépett érvénybe.* kibocsátásáért. Ez a rendelet kimondta, hogy minden szökött tisztet és altisztet, kivéve az angolokat és amerikaiakat, elfogatásuk esetén át kell adni az SD-nek. Ezeket a foglyokat a mauthauseni koncentrációs táborba szállították, és ott tarkón lőtték őket.

Ezeket a szervezeteket Fritz Sauckel birodalmi miniszter arra is felhasználta, hogy rabszolgamunkára hurcoljon külföldi munkásokat. Ezek az erőszak-szervek a megszállt területeken részt vettek a kényszermunkások összeszedésének megszervezésében, és amikor a szerencsétlen, elhurcolt emberek megérkeztek Németországba, a Gestapo vette át őket. A Gestapo feladata volt, hogy elfogja azokat, akiknek sikerült megszökniük a munkatáborokból, ahol csak addig tartották őket, amíg munkaképesek voltak.

1942 augusztusában Keitel parancsot adott ki, melynek értelmében az SD-nek és a Gestapónak azonnal ellenintézkedéseket kell tennie, mihelyt megszállt területen vagy Németországban valamely különleges feladat végrehajtása céljából ejtőernyősök szállnak le. „Amennyiben a fegyveres erők tagjai ejtőernyőst fognak el, még aznap át kell adniuk a biztonsági rendőrség főnöke legközelebbi kirendeltségének és az SD-nek, miután ezt megelőzően jelentést küldtek az illetékes elhárító hivatalnak.”

Sok ilyen ejtőernyőst dobtak le a megszállás idején Franciaországban, hogy kapcsolatot teremtsenek és együttműködjenek a francia ellenállási mozgalommal. Az SD és a Gestapo feladata volt, hogy kinyomozza tartózkodási helyüket, és elbánjon velük; ha pedig a Wehrmacht kezébe kerültek, az azonnal átadta a foglyokat az SD-nek. A foglyokat kihallgatás után koncentrációs táborba szállították, onnan pedig kevesen tértek vissza. Számos fiatal nő pusztult el ilyen módon, akit az angol Hadügyminisztérium francia osztálya küldött Franciaországba mint ejtőernyőst*. Lásd Jerrard Tickell „Odette” című könyvét (Chapman and Hall, 1949) és a „The Natzweiler Trial” (William Hodge and Co.) című kiadványt.*

1942 októberében Hitler személyes parancsaként érvénybe lépett a „Kommandó Parancs”, amely kimondta, hogy mindazokat a katonákat, akik részt vesznek a „commando-raid ”-nek (rajtaütésszerű támadás) nevezett hadműveletekben, elfogatásuk esetén kivégzik. A parancs értelmében, ha a „kommandó” egyes tagjait, akik mint ügynökök működnek, vagy szabotázstevékenységet folytatnak, a Wehrmacht vagy valamely német megszállás alatt levő terület polgári rendőrsége elfogja, ezeket azonnal át kell adni az SD-nek. Ezek a katonák egyenruhában, nyíltan szálltak partra ellenséges területen, és minden jogcímük megvolt arra, hogy hadifoglyokként kezeljék őket.

Mégis, a Führer parancsa értelmében a német csapatok igen sok foglyot adtak át az SD-nek. Legtöbbjüket huszonnégy órán belül kivégezték, néhányat pedig koncentrációs táborba szállítottak.

Egyes megszállt országokban az SD-nek és a Gestapónak arra is volt felhatalmazása, hogy saját belátása szerint kivégezzen vagy koncentrációs táborba küldjön olyan személyeket, akik maguk ugyan nem követtek el semmit, de rokonságban voltak olyanokkal, akiket valamilyen bűncselekmény elkövetésével vádoltak.

A náci jogtalanság e jellegzetes példáját nevezték nagyképű hangzatossággal „orgyilkosok és szabotőrök családtagjai kollektív felelősségének”**. Sippenhaft.* Valójában tipikus teuton módszer volt ez arra, hogy bosszút álljanak az ellenállási mozgalomban részt vevő olyan egyének ártatlan hozzátartozóin, akiknek sikerült kisiklaniuk az ellenség kezéből.

Ilyen jogkört biztosítottak a Gestapónak 1944-ben Lengyelországban, tekintve, hogy a belső biztonság megromlott és a „külföldi merénylőkkel és szabotőrökkel szemben” a „legszigorúbb rendszabályokat” kellett alkalmazni.

Az SS-Reichsführer ezért a főkormányzóval (Hans Frank) egyetértésben elrendelte, hogy ha németeket meggyilkolnak, vagy erre kísérletet tesznek, vagy ha szabotőrök fontos berendezéseket tesznek tönkre, nemcsak magát a tettest kell agyonlőni, hanem ki kell végezni minden férfirokonát, tizenhat éven felüli nőrokonait pedig koncentrációs táborba kell küldeni.

A Gestapo a hadifoglyokat „harmadfokú” kínvallatással is gyötörte. Módszerei közé tartozott: „a kenyéren és vízen való tartás; a kemény fekhely; sötétzárka; az alvásban való megakadályozás; kimerítő gyakorlatoztatás és a korbácsolás”. Azonkívül a körmök kitépésének módszerét is alkalmazták olyan esetekben, amikor beszédre akartak bírni olyan foglyokat, akik nem voltak hajlandók „beszélni”.

A megszállt Európa egész területén és magában Németországban is kevés olyan bűncselekményt követtek el a polgári lakosság ellen, amelyben az SS, a Gestapo és az SD ne vitt volna vezető szerepet.

Sokszázezer férfit, nőt és gyermeket öltek meg; elfogott szökevény hadifoglyokat lőttek agyon azzal az ürüggyel, hogy újból szökést kíséreltek meg; ők állították fel és igazgatták a koncentrációs táborokat és kényszermunka-táborokat; ők ürítették ki és gyújtották fel a gettókat, és küldték megsemmisítő táborokba azok lakóit; ők hurcoltak el sokszázezer külföldi munkást rabszolgamunkára Németországba; ők végezték ki a kommandó alakulatok elfogott katonáit és a foglyul ejtett ejtőernyősöket, és az ő védelmüket élvezték a szövetséges pilótákat meglincselő németek.

Főnökük, Reinhard Heydrich, „a német rendőrség napján” a Gestapóról szólva a következőket mondta: „Az állami titkosrendőrséget, a bűnügyi rendőrséget és az SD-t még mindig a politikai detektívtörténetek sejtelmes és mindenféle suttogással kísért titokzatossága veszi körül. Külföldön úgy vélik, hogy e szervek tagjai durvák, kegyetlenek, és embertelenségük a szadizmussal határos,”

Végül az SS harmadik csoportja a Waffen-SS volt; ez harcoló alakulat, amelyet kizárólag agresszív háborúra képeztek ki. „A Nemzeti-szocialista Párt szervezeti könyve” (1943) című náci kiadvány a következőképpen írja le keletkezését:

„A fegyveres SS-t azért hozták létre, hogy a Führernek bizonyos feladatok elvégzésére legyen egy kipróbált emberekből álló külön alakulata. Így lehetővé válik, hogy az Allgemeine SS tagjai, valamint azok az önkéntesek, akik megfelelnek az SS követelményeinek, a hadsereg keretében, fegyverrel a kézben, és saját egységükben harcolhassanak a nemzeti-szocialista eszme megvalósításáért vívott csatában.”

Ennek az alakulatnak a létezése azonban csak a háború kitörésekor vált Waffen-SS Totenkopf Verbände (halálfejes alakulatok) néven ismeretessé. Ezekből alakították később az SS halálfejes hadosztályait, amelyek már 1940 májusában a Pas-de-Calais-ben levő Paradis-nál gyalázatos hírnevet szereztek maguknak*. Lásd a II. fejezetet.*

A Waffen-SS „Himmler saját tulajdona” volt. A Wehrmacht felsőbb alakulatainak parancsnoksága alatt állt ugyan, de az SS adminisztratív osztályai szerelték fel és gondoskodtak ellátásáról, és fegyelmi tekintetben az SS alá tartozott. Himmlernek korántsem az volt az elgondolása, hogy a Waffen-SS lovagias eszközökkel harcoljon. A legfontosabb, mondta az SS parancsnokok egyik konferenciáján, hogy minden egyes újoncba beoltsák azt a tudatot, hogy az SS-nek szilárdan ki kell tartania, és könyörtelen faji harcot kell folytatnia.

Az utóbbi években Németországban sokan próbálják menteni a Waffen SS-t, és azok a német tábornokok, akiket háborús bűneik miatt elítéltek, de azóta kegyelemből szabadon bocsátottak, méltatlankodva szállnak síkra Védelmében a Stahlhelm** A Stahlhelm (Acélsisak), egy állítólagos bajtársi szövetség, 1920-ban alakult meg. Csakhamar azonban szélső nacionalista szervezetté vált, kezdettől fogva támogatta Hitlert, és hamarosan csatlakozott a náci párthoz. A náci párt számos tagja, köztük maga Göring is, mindkét szervezetnek tagja volt. A náci párt megerősödése után a Stahlhelm elvesztette jelentőségét, és később beolvadt az SA-ba (Sturmabteilung, Hitler barnaingesei).* összejövetelein.

A Waffen-SS tagjai, hangoztatták ezek a tábornokok, egyszerű, becsületes katonák voltak, akik híven harcoltak hazájukért és a Führerért; az élők és holtak meggyalázását jelentené, ha háborús bűnösöknek bélyegeznék azt a katonai alakulatot, amelyben tisztességgel harcoltak.

A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék azonban másképpen vélekedett:

„Bizonyíték van arra, hogy bizonyos Waffen-SS osztagokban általános gyakorlat volt fegyvertelen hadifoglyok megölése … a Waffen-SS egységei azonkívül részt vettek a megszállt területek polgári lakosságának tömeges meggyilkolásában és megkínzásában. A Waffen-SS osztagok felelősek a megszállt területeken végrehajtott olyan tömeggyilkosságokért és kegyetlenségekért, mint amilyenek az Oradour-sur-Glane-i és lidicei tömegmészárlás volt … Amikor a Waffen-SS egyik tagja 1939 szeptemberében teljesen saját kezdeményezésére Lengyelországban megölt ötven őrizetére bízott zsidó munkást, azt hozták fel mentségére, hogy mint SS- katonát «különösen idegesítette a zsidók látása», és «szinte gondolkodás nélkül, mondhatni kalandvágyból hajtotta végre» cselekedetét. Háromévi börtönbüntetését egy amnesztiarendelet értelmében elengedték.”

Mindez igaz; ennyit a Waffen-SS-ről. A Waffen-SS annyiban különbözött a tulajdonképpeni SS-től, hogy csak mint „műkedvelő” követte el bűncselekményeit. Igazi hivatása a katonáskodás volt, feladata a harc, és az olyan akciók, mint az Oradour-sur-Glane-i mészárlás, epizódszámba ment.

A hivatásos gyilkosok az Allgemeine SS, a Gestapo és az SD voltak. Jóllehet a hasonlat különösen nem illik ide és meglehetősen ízléstelen, azt lehetne mondani, hogy a Waffen-SS-ek voltak az előkelő amatőrök, a többiek a profik.

Nem lenne teljes e háborús bűnös szervezetek jegyzéke, ha nem említenénk meg a Hitlerjugendet* Hitler Ifjúság (HJ) — náci ifjúsági szervezet.*, amely kitenyésztette a jövendőbeli SS-legényeket.

Ezt a fanatikus ifjakból álló szervezetet Baldur von Schirach alakította meg a náci mozgalom kezdetén. Az ifjúság fejét teletömték náci propagandával, amely azt hajtogatta, hogy a versailles-i szerződés igazságtalan, hogy Németországnak élettérre van szüksége, elfogadtatták vele a felsőbbrendű faj elméletét, a Führer-elvet, meg sok más megemészthetetlen náci tant, és átitatták azzal a hittel, amint azt a nürnbergi törvényszék ítéletében kijelentette, hogy „a német ifjúság magasztos rendeltetése — meghalni Hitlerért”. Von Schirach „beleoltotta az ifjú nemzedékbe a szent ügyért való halál nagy hagyományát, azt a meggyőződést, hogy vérük fogja megnyitni a hőn áhított szabadság felé vezető utat”*. Ezeket a szavakat Raeder tengernagy mondta 1939-ben „a német hősök napján”. A szabadság, amelyre itt utal, amint az a beszéd másik részéből kitűnik, az „újrafegyverkezés szabadságát” jelenti.*

1933 előtt, amikor a náci párt mélyponton volt, és tilos volt a náci egyenruha viselése, von Schirach beutazta egész Németországot, s amerre csak járt, felszólította a német ifjúságot, hogy csatlakozzék a Hitlerjugendhez. „Ebben az időben — mondta — jutott a Hitlerjugend a legjobb emberanyaghoz. Aki az illegalitásnak a korszakában csatlakozott hozzánk, mindent kockáztatott … revolverrel a zsebünkben jártuk be a Ruhrvidéket, s utunkon kőzáport zúdítottak ránk.”

Abban az időben még sokan voltak, akik Hitler Adolfban csak a felkapaszkodott Schickelgrubert látták. Az idősebbek közül sokan, akik jól emlékeztek a hohenzollerni Németországra, és hiányolták annak hagyományait, ha nem is tanúsítottak aktív ellenállást, nem valami lelkesen működtek együtt az új rendszerrel. Ezért tartották fontosnak egy olyan új nemzedék felnevelését, amely a hitleri Németországon kívül mást nem ismer.

A Hitlerjugendet azonban nemcsak arra használták fel, hogy a fiatalokat iskolai tanulmányaikkal párhuzamosan kioktassák a náci párt célkitűzéseire, ideológiájára és törekvéseire; 1938-ban úgy szervezték át, hogy a Hitlerjugend az SS természetes utánpótlása legyen. Mindenekelőtt létrehozták a Streifendienstet** Járőrszolgálat.*, amely voltaképpen az ifjúsági szervezet saját rendőri alakulata volt

„A Streifendienst megszervezése” című dokumentumban, amelynek szerzői Himmler és von Schirach voltak, leszegezték, hogy mivel a Streifendienstnek a Hitlerjugenden belül az SS-éhez hasonló feladatokat kell végrehajtania, külön egységgé szervezik, hogy innen biztosítsák az utánpótlást az Allgemeine SS részére. Továbbá előírták, hogy a Waffen-SS halálfejes alakulatai és a tisztiiskolák részére is a Streifendienst szolgáltassa az újoncokat.

Ettől kezdve gyorsan folyt a Hitlerjugend militarizálása. Katonai alapon szervezték meg, az ifjak egyenruhát viseltek, és katonai rangoknak megfelelő rangfokozataik voltak. 1939 augusztusában Keitel már azt közölte, hogy „évente harmincezer Hitlerjugend-vezetőt képeznek ki harctéri szolgálatra, s egy megállapodás alapján, melyet a Wehrmachttal kötöttek, ezt a számot kétszeresére növelhetik”.

Von Schirach helyettesének a szavai szerint a kiképzésnek azt kellett biztosítania, „hogy az ifjúság ugyanolyan természetességgel kezelje a fegyvert, mint a tollat”.

A háború alatt, mely e megállapodás megkötése után csakhamar kitört, sokezer egykori Hitlerjugend-beli ifjú teljesített szolgálatot a Waffen-SS-ben, s követett el a megszállt területeken olyan bűnöket, mint az Oradour-sur-Glane-i és a paradis-i mészárlás. És további sok ezer vérszomjas fiatal suhanc várta türelmetlenül, hogy az elesettek helyébe lépjen.

Ezek a szervek voltak a hitleri zsarnokuralom eszközei. Nevükkel és bűncselekményeikkel e könyv folyamán ismételten találkozni fogunk. Ők voltak a vörös fonal a náci háborús bűnök hatalmas szőnyegében. Az ő kezük volt minden vadállatias cselekedetben, minden kegyetlenkedésben hozzájuk vezetnek a nyomok. Himmlernek minden oka megvolt, hogy büszke legyen rájuk, Európának pedig arra, hogy rettegjen tőlük.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!