Alekszandr Fagyejev
Első rész
24.
Vologya Oszmuhin, apjának az első háborús télen történt halála után nem végezte el a Vorosilov Iskola tízedik osztályát, hanem beállt lakatosnak a Krasznodonugol Tröszt mechanikai műhelyébe. Lutyikov keze alatt dolgozott, aki közel állt édesanyja rokonságához, a Ribalov családhoz, és jól ismerte Vologyát. Vologya a műhelyben dolgozott, míg vakbélrohama miatt kórházba nem szállították.
A német megszálláskor Vologya persze nem akart visszamenni a műhelybe. De ahogy Barakov rendelete megjelent, és híre kelt, hogy azokat, akik nem állnak munkába, Németországba viszik, főképp, amikor Filipp Petrovics is munkába állt, Vologya és legjobb barátja, Tolja Orlov között szívet tépő beszélgetések kezdődtek – mit tegyenek, mihez fogjanak?
Mint minden szovjet ember, Vologya és Tolja számára is az volt a legnehezebb lelkiismereti kérdés: dolgozzanak-e a németek alatt? Munkába állni – ez volt a legjobb módja, hogy megéljenek, és egyúttal elkerüljék azokat a megtorló intézkedéseket, amelyek könnyen zúdultak a munkát megtagadó szovjet emberek fejére. Mi több, számos tapasztalat arra mutat, hogy lehet nem dolgozni és úgy tenni, mintha dolgoznál. De ha Vologyát és Tolját, mint minden szovjet embert, arra nevelték, hogy az ellenség részére semmiféle munkát nem szabad végezni. Mihelyt megjelent az ellenség, abba kell hagyni a munkát, és partizáncsoportokban, a földalatti mozgalom minden lehetőségét megragadva, harcolni kell ellenük. De hol vannak a földalatti szervezetek, hol vannak a partizánok? Hogyan találják meg őket? És addig is hogyan éljenek?
És Vologya, aki betegsége után éppen hogy járni kezdett, Toljával együtt ott feküdt valahol a napsütötte sztyeppen; életüknek erről a fő kérdéséről beszélgettek: mitévők legyenek?
Egyszer estefelé maga Filipp Petrovics Lutyikov jött el Oszmuhinék lakására. Akkor jött, amikor a ház tele volt német katonákkal – már nem azok voltak itt, akiknek élén a hetvenkedő őrvezető úgy törte magát Luszja után; Oszmuhinék abban a városnegyedben laktak, amelyen a német csapatok főáradata hömpölygött keresztül. Filipp Petrovics nehézkes, hosszú léptekkel ment fel a tornácra, mint egy igazán tekintélyes ember; sapkáját levéve, előzékenyen köszöntötte a konyhában tartózkodó német katonát, és abba a szobába kopogtatott be, amelyben Jelizaveta Alekszejevna, Luszja és Vologya laktak.
– Filipp Petrovics? Hozzánk? … – rohant elébe Jelizaveta Alekszejevna kitörő örömmel, és két forró, száraz kezébe fogta Lutyikov kezét.
Az asszony a krasznodoniak egy részével együtt nem ítélte el Lutyikovot, hogy újra munkába állt a főműhelyben. Igen jól ismerte Lutyikovot, s így nem is tartotta szükségesnek, hogy eljárása oka felől kérdezősködjék. Ha Filipp Petrovics így cselekedett, bizonyára nem volt más kiútja, így kellett tennie.
Filipp Petrovics volt az első jó barátjuk, aki a németek bevonulása óta meglátogatta Oszmuhinékat, és Jelizaveta Alekszejevna minden mozdulatával örömét fejezte ki, hogy láthatja. Lutyikov megértette ezt, és hálás volt neki érte.
– Eljöttem, hogy munkába vigyem a fiút – mondta szokott szigorú arckifejezésével. – Maga és Luszja a rend kedvéért még egy darabig maradjanak itt, aztán, mintha dolguk lenne, menjenek ki, hogy Vologykával kissé elbeszélgethessünk – rámosolygott mindhármukra, és arca egyszerre ellágyult.
Attól fogva, hogy Lutyikov belépett, Vologya nem vette le a szemét róla. Toljával beszélgetve nemegyszer hangoztatta véleményét, hogy szerinte Lutyikov nem kénytelenségből és még kevésbé gyávaságból állt munkába, hiszen nem olyan ember ő. Bizonyos, hogy egyéb tervei voltak, és könnyen lehetséges, hogy ezek a tervek egyáltalán nem különböznek azoktól az elgondolásoktól, amelyek gyakran fordultak meg Vologya és Tolja fejében. Lutyikov olyan ember volt, akivel minden körülmények között bátran közölhették szándékaikat.
Először Vologya szólalt meg, alig húzta ki a lábát a szobából Jelizaveta Alekszejevna és Luszja.
– Munkába! Maga azt mondta, hogy álljak munkába … Nekem azonban egészen mindegy, dolgozom-e vagy nem: így is, úgy is egy a célom. Az én célom: harc, irgalmatlan harc. És ha munkába állok, csak azért teszem, hogy álcázzam magam – mondta Vologya némi kihívással a hangjában.
Fiatalos bátorsága, naivsága és szenvedélyessége, melyet még a másik szobában tartózkodó német katonák jelenléte sem fékezett meg, Filipp Petrovics lelkében sem aggodalmat, sem bosszúságot, még csak mosolyt sem váltott ki. Ő már ilyen ember volt, érzései nem tükröződtek az arcán, még csak a szemöldökét sem vonta össze.
– Nagyon jó – szólt. – Ezt mondd el mindenkinek, aki, mint én, elibéd kerül. De még jobb, ha kimész az utcára, és minden jöttmenttel közlöd: „Irgalmatlan harcra készülök, álcázni akarom magam, segítsetek!”
Vologya elpirult.
– Maga nem jöttment – mondta hirtelen elkomorodva.
– Lehet, hogy nem vagyok az, de te ezt a mostani viszonyok közt nem tudhatod – válaszolt Lutyikov.
Vologya megértette, hogy Lutyikov most előveszi és kitanítja őt.
Csakugyan így is történt.
– A hiszékenység ilyen dolgokban az életedbe kerülhet. Az idők megváltoztak, a falnak is füle van. Ne hidd, hogy ők, a németek olyan együgyűek. Ravaszok azok a maguk módján – és Lutyikov az ajtó felé intett. – Nos, én szerencsédre ismert ember vagyok, és az a feladatom, hogy a főműhely összes dolgozóit munkába állítsam. Ezért jöttem hozzád. Mondd meg ezt az anyádnak és húgodnak is … Aztán ezeknek is mondd meg – és megint az ajtó felé intett. – Mi majd dolgozunk nekik …- és Vologyára emelte szigorú tekintetét.
Vologya egyszerre mindent megértett – és szinte elsápadt.
– Maradt-e valaki a barátaid közül a városban, akiben megbízhatunk? – kérdezte Lutyikov.
Vologya megnevezte azokat, akiket személyesen ismert: Tolja Orlovot, Zsora Arutyunyancot és Vanya Zemnuhovot.
– Mások is vannak még – tette hozzá.
– Először teremts összeköttetést azokkal, akikben teljesen megbízhatsz, de nem egyszerre valamennyivel, hanem mindenkivel külön-külön. Ha meggyőződtél róla, hogy a mi embereink …
– A mi embereink, Filipp Petrovics …
– Ha meggyőződtél arról, hogy a mi embereink – folytatta Lutyikov, mintha meg sem hallotta volna Vologya megjegyzését -, egyenesen mutass rá, hogy van lehetőség stb., stb., de hajlandók-e ők …
– Hajlandók, de mindegyik megkérdezi majd: mit kell tennem?
– Azt mondod nekik: majd kaptok feladatot. Téged most azonnal megbízlak egy feladattal … – és Lutyikov beszélt Vologyának a parkban elásott nyomdai betűkről, és pontosan megjelölte a helyüket. – Derítsd fel, ki lehetne-e ásni őket. Ha nem lehet, jelented.
Vologya elgondolkozott. Lutyikov nem siettette a választ, tudta, hogy Vologya nem ingadozik, hanem komoly emberhez illően egyszerűen csak átgondolja az ügyet. De Vologya nem arra gondolt, amivel Lutyikov megbízta.
– Teljesen őszinte leszek magához – kezdte Vologya. – Maga azt mondta, hogy külön-külön beszéljek a fiúkkal. Ezt értem. De ezekben a beszélgetésekben is értésükre kell adnom, hogy kinek a nevében beszélek … Más dolog az, ha a magam nevében beszélek, és más, ha azt mondom, hogy olyan embertől kaptam a feladatot, akinek van kapcsolata a szervezettel. A maga nevét nem említem meg, de azt a gyerekek közül meg sem kérdezné senki, értik ők ezt – Vologya ezt azért mondta, hogy megelőzze Filipp Petrovics ellenvetését, de Lutyikov szótlanul hallgatta őt. – Persze ha én egyszerűen mint Oszmuhin beszélnék a gyerekekkel, akkor is hinnének nekem … De rajtam kívül is kapcsolatot keresnének a földalatti szervezettel – nem vagyok én nekik elég mérvadó, vannak közöttünk idősebbek és … – Vologya azt akarta mondani: „és okosabbak nálam”. – Általában akadnak a gyerekek között olyanok, akiket nagyon érdekel a politika, és jobban is eligazodnak benne nálam. Éppen ezért jobb megmondani nekik, hogy nem a magam szakállára, hanem a szervezet utasítására cselekszem – mondta Vologya. – Azután ahhoz, hogy a nyomdára vonatkozó utasítását végrehajthassuk, kell egy pár gyerek. Ezeknek pedig már kétségtelenül meg kell magyarázni, hogy komoly feladatról van szó, és hogy ki bízott meg vele bennünket. És ezzel kapcsolatban is volna kérdésem. Három barátom van: az egyik régi barátom, a neve Tolja Orlov, a másik kettő – Vanya Zemnuhov és Zsora Arutyunyanc – új, de én már azelőtt is sokat hallottam róluk, a bajban helytállnak. Úgy hiszek bennük, mint saját magamban, összehívhatom őket, hogy megbeszéljük együtt a dolgot?
Lutyikov néhány pillanatig hallgatott, csizmája orrát nézte, aztán Vologykára emelte tekintetét, egy pillanatra elmosolyodott, majd arca megint szigorú kifejezést öltött.
– Jó, szedd össze ezeket a gyerekeket, és egyenesen mondd meg nekik, kinek a megbízásából cselekedsz, de nevet természetesen ne említs.
Vologya, alig visszafojtva izgalmát, bólintott.
– Nagyon értelmesen okoskodtál: tudomására kell hozni minden emberünknek, hogy tetteink mögött a párt áll – folytatta Lutyikov, most már mintegy magában fontolgatva a kérdést. Okos, kemény tekintete egyenesen és nyugodtan hatolt Vologya szívének legmélyebb zugába. – Aztán azt is helyesen gondoltad el, hogy a mi pártszervezetünk mellett igen jó, ha egy ifjúsági szervezet is dolgozik. Én az igazat megvallva azért is jöttem el hozzád. És ha már megállapodtunk, van egy tanácsom vagy, ha akarod, parancsom: semmiféle akcióba ne fogjatok, míg nem beszéltétek meg előbb velem – magatokat is elpusztítjátok, minket is bajba sodorhattok. Hiszen én magam sem a magam feje után cselekszem, hanem megbeszélés szerint. Tanácskozom elvtársaimmal és vezetőimmel – vannak ilyenek a Vorosilovgrád-területen. Mondd ezt meg a te három kis barátodnak, és ti is tárgyaljatok meg mindent egymás között. Egyelőre ez minden, amit mondani akartam – Lutyikov elmosolyodott és felállt: – Holnap állj munkába.
– Akkor inkább holnapután – mondta Vologya, és szintén mosolygott. – Tolja Orlovot magammal hozhatom?
– Egyet akartam megagitálni, hogy a németeknek dolgozzon, kettő lett belőle – nevetett Lutyikov. – Hozd el, így még jobb lesz!
Filipp Petrovics kiment a konyhába Jelizaveta Alekszejevnához, Luszjához és a német katonákhoz. Eltréfálkozott velük egy darabig, aztán elment. Vologya érezte, hogy a titkot, amelybe most beavatták, nem közölheti övéivel. De nehéz volt elleplezni felindultságát, mely erőt vett rajta, mikor anyja és húga kíváncsi tekintetével találkozott.
Vologya ásítást tettetett, azt mondta, hogy reggel korán fel kell kelnie, különben is nagyon álmos. Anyja semmit sem kérdezett, és Vologya ezt rossz előjelnek tartotta: azt gyanította, hogy anyja kitalálta: Filipp Petrovics nemcsak a munkáról beszélt vele. Luszja egyenesen megkérdezte:
– Miről beszélgettetek olyan sokat?
– Miről, miről – mérgelődött Vologya. – Magad is tudod, miről.
– És munkába állsz?
– Hát mit tegyek?
– Dolgozni fogsz a németeknek?
Luszja hangjában annyi csodálkozás és méltatlankodás volt, hogy Vologya nem tudta, mit mondjon.
– Majd dolgozunk mi nekik … – ismételte mogorván Filipp Petrovics szavait, és Luszja tekintetét kerülve, vetkőzni kezdett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!