Címke: ideológia

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A szocialista állam jellemzői:

A szocialista állam a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A felépítményt a társadalom ideológiai viszonyait kifejező eszmék, szervezetek és intézmények alkotják. A felépítmény a politikai, jogi, erkölcsi, esztétikai, vallási, filozófiai nézetek, a társadalmi tudatformák.

A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Alapnak nevezzük a termelési (tulajdon) viszonyok összességét, a társadalom gazdasági szerkezetét. Minden társadalmi-gazdasági alakulatnak megvan a maga meghatározott alapja és felépítménye.

A tőkés társadalom politikai felépítménye a kapitalizmus gazdasági alapjának aktív szolgálatára hivatott. A szocializmus viszonyai között a politikai felépítmény az egyre fokozódó demokratizálódás irányában fejlődik. A magántulajdonon alapuló társadalomban az alap és felépítmény antagonisztikus szerkezetű.

A társadalmi tudat formái a gazdasági viszonyokat, a társadalom gazdasági struktúráját tükrözik. Minden társadalmi tudatformához bizonyos szervezetek és intézmények is kapcsolódnak. A szocialista társadalomban, a termelési viszonyok mentesek az antagonizmusoktól.

Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza.

Néhány gondolat:

A szocialista modell a kapitalista modell működéséből szükségszerűen következő emberi jogok és polgári szabadság jogok megsértését javítja ki, úgy hogy a szocialista állam ezeket a jogokat következetesen biztosítja, ennek érdekében, ennek védelmében a proletárdiktatúrát használja az ezeket megsértőkkel, a jobboldal híveivel szemben.

A jobboldal a felsőbbrendűség, az élősködés, a kizsákmányolás híve, ezért gyakran szélsőséges nacionalizmussal, fajgyűlölettel, embertelenséggel, népirtással, önkényuralommal harcol a dolgozók demokráciája ellen.

A szocialista modellben a népgazdaság alapvető termelési – tulajdon – viszonya a termelőeszközök közösségi társadalmi tulajdona, aminek segítségével, a szocialista állam tervszerű irányításával, a kommunista párt vezetésével éri el az élősködés megszüntetésének lehetőségét, és az emberi jogok megvalósításának baloldali értékeit a dolgozók számára.

A baloldal az egyenlőség, a dolgozók demokráciájának, emberi jogainak, emberi méltóságának a híve, ezért harcol a jobboldal híve ellen, végül is a szocialista demokráciáért. A baloldal következetesen harcol a felsőbbrendűség, az élősködés, a szolgaság ellen nemzeti és nemzetközi méretekben, a világ dolgozóinak összefogására törekszik a kapitalizmus barbársága ellen.

A szocialista modellben a termelőeszközök közösségi tulajdona lehetővé teszi a népgazdaságban a tervgazdálkodást, amivel elkerülhetővé válik a gazdaság és a társadalom anarchiája, ami a kapitalista modellben lehetetlen elkerülni, ehhez tudatosan felhasználják a természet és a társadalom törvényeit az optimális fejlődés érdekében!

A kapitalista modell csak a bérrabszolgasággal működőképes és ehhez szükséges a tőkésállam diktatúrája, önkényuralma; ezzel súlyosan megsérti, kénytelen megsérteni az általa megalkotott polgári demokratikus szabadságjogokat és az emberi jogokat, mert a proletár többség a hatalomból kizárt beszélő szerszám. A kapitalista modell csak bérrabszolgasággal, csak beszélő szerszámmal működőképes.

A kapitalista modellben azért szükségszerű a tudománytalan világnézetre alapuló erkölcs, mert szükséges az olyan társadalmi tudatforma kialakítása, ahol a megosztott világot, a szolgaságot, a felsőbbrendűséget, az élősködést, az önkényuralmat elfogadják a proletárok.

A kapitalista modell a tudományosan megalkotott társadalmi törvényeket azért nem fogadja el, mert akkor el kellene ismernie a kapitalizmusban törvényszerűen megvalósuló kizsákmányolást, az élősködést, a bérrabszolgaságot, a felsőbbrendűséget, a proletárok kizárását a hatalomból, és a polgári demokráciában is szükségszerűen megvalósuló diktatúrát, önkényuralmat. Nem használhatják fel következetesen a társadalmi törvényeket, mert az ellentmond az élősködő tőkések érdekének és ez lehetetlenné tenné kapitalista modell működését.

A kapitalista modell demokráciája törvényszerűen sokkal alacsonyabb rendű, mint a szocialista modellé, mert bérrabszolgaság, élősködés, felsőbbrendűség, önkényuralom, azaz fasizmus van, ami a polgári demokrácia mosolygó fasizmusától a nyílt hitlerista típusú diktatúráig változatos formában létezik.

A polgári demokráciában a proletár dolgozóknak nincs és nem is lehet semmilyen hatalma az érdekei védelmében, nem vehet részt a törvényhozásban, ami így önkényuralom, a mosolygó fasizmus.

A kapitalizmus nyílt terrorisztikus diktatúrájában, a klasszikus hitleri típusú fasizmus államában a dolgozóknak még látszatjogaik sincsenek, érdekvédelmük totálisan alárendelten a kizsákmányolóik érdekei szerint működik.

A szocialista állam a szocializmus felépítése, a szocialista demokrácia érdekében a kapitalizmus-fasizmus minden formája ellen a proletárdiktatúra fegyverét használja, a társadalom vezetése ezért szükségszerűen a kommunista párt marxista-leninista vezérfonalával történik.

„A szocializmus magában foglal egy gazdasági programot – a termelési eszközök fölötti társadalmi ellenőrzés valamilyen formáját –, szociális követeléseket – társadalmi egyenlőséget, az anyagi javak igazságos elosztását – és politikai célokat – a demokrácia megvalósítását, kiszélesítését akár hagyományos parlamenti, vagy közvetlen formájában. A tulajdonnal szemben a munkát, az egyéni jogok helyett a kollektív jogokat részesíti előnyben.” Wikipédia

(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

… Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be.

… Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabb rendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak. Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt látjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásának anyagi feltételei már megvannak vagy legalábbis létrejövő félben vannak.

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Szocialista állam a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze.

A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók.

A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal.

Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze.

Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren.

(idézet: Idegen Szavak Marxista Magyarázattal)

Szocialista állam a munkásosztály által a széttört és megsemmisített burzsoá államgépezet helyén alkotott újtípusú állam. A szocialista állam „olyan állam, mely új módon demokratikus (a proletárság és általában a nincstelenek számára) és új módon diktatórikus (a burzsoázia ellen)” (Lenin). A munkások és parasztok szocialista államának jelentősége és szerepe abban áll, hogy a legfőbb fegyvert jelenti a munkások és parasztok kezében, a szocializmus győzelme s a dolgozók szocialista vívmányainak a kapitalista környezettel szemben való megvédelmezése érdekében.

(idézet: Filozófiai kislexikon)

Alap és felépítmény a társadalom gazdasági viszonyai és összes egyéb viszonyai közötti kapcsolatot feltáró kategóriák. Alapnak nevezzük a termelési viszonyok összességét, a társadalom gazdasági szerkezetét. Az alap és a termelési viszonyok egyjelentésű fogalmak, de nem azonosak. A termelési viszonyok fogalma a termelőerők fogalmával függ össze. Az alap fogalma viszont a felépítménnyel van kölcsönös összefüggésben. A felépítményt a társadalom ideológiai viszonyait kifejező eszmék, szervezetek és intézmények alkotják. A felépítmény jellegű eszmékhez tartoznak a politikai, jogi, erkölcsi, esztétikai, vallási, filozófiai nézetek, más néven a társadalmi tudatformák. A társadalmi tudat formái valamilyen módon a gazdasági viszonyokat, a társadalom gazdasági struktúráját tükrözik, némelyikük többé-kevésbé közvetlenül, mint pl. a politikai és erkölcsi tudatforma, mások közvetettebb módon, mint pl.: a művészet, a filozófia. Az utóbbiakat olyan láncszemek kapcsoljak össze a gazdasági alappal, mint a politika stb.

A felépítményhez tartozó jelenségek, bár az alap határozza meg őket, fejlődésükben viszonylagos önállósággal rendelkeznek és visszahatnak az alapra. Minden társadalmi tudatformához bizonyos szervezetek és intézmények is kapcsolódnak: a politikai eszmékhez politikai pártok, a politikai és jogi eszmékhez állami intézmények, a vallási eszmékhez az egyház és egyházi szervezetek stb. Minden társadalmi-gazdasági alakulatnak megvan a maga meghatározott alapja és annak megfelelő felépítménye.

A felépítmény egy adott alakulaton belül is bizonyos evolúción megy át. Például az imperializmusba való átmenet során a felépítmény változását a reakció erősödése jellemzi. A szocializmus viszonyai között a politikai felépítmény az egyre fokozódó demokratizálódás irányában fejlődik. A magántulajdonon alapuló társadalomban az alap és felépítmény antagonisztikus szerkezetű. A tőkés társadalomban pl. heves ideológiai harc folyik a burzsoázia és a proletariátus között — e két, egymással ellenségesen szemben álló osztály politikai, erkölcsi, filozófiai és egyéb nézetei között.

Az osztályokra szakadt társadalom felépítményének antagonisztikus természete folytán a különböző osztályok ideológiái ellentétes szerepet játszanak a gazdasági alaphoz való viszonyukban is. A tőkés társadalomban a burzsoá politikai felépítmény a kapitalizmus gazdasági alapjának aktív szolgálatára hivatott, a proletár ideológia és a proletár szervezetek a kapitalizmus forradalmi megdöntésére és gazdasági alapjának megszüntetésére irányulnak. Csakis a szocialista társadalomban, amelyben a termelési viszonyok mentesek az antagonizmusoktól, válik a felépítmény szociális tekintetben egyre egyneműbbé és segíti a szocialista gazdasági alap állandó tökéletesítését és fejlesztését.

(idézet: A szocializmus politikai gazdaságtana)

A szocializmusban … lehetséges, sőt szükséges, hogy a dolgozók érdekeit tudatosan megvalósító szocialista állam legyen a fejlődés központi irányítója.

A szocialista állam, az egész nép tudatos erőfeszítéseit összefogva, a gazdasági fejlődés objektív törvényeire támaszkodva, a legalkalmasabb gazdálkodási forma felhasználásával irányíthatja a társadalom termelőerőinek és termelési viszonyainak fejlődését. Így lehetségessé válik, hogy a szocializmusban az emberek az objektív törvények működését ne, mint külső, végzetszerűen ható erőt fogadják, hanem alkotó módon alkalmazzák és felhasználják.

A párt által kidolgozott gazdaságpolitika képezi az alapját a szocialista állam gazdasági tevékenységének, az egész gazdasági élet irányításának. … A gazdasági élet állami irányítása a szocialista állam létével függ össze. A társadalom ügyeinek tervszerű irányítása — míg fennáll a kapitalista környezet és a társadalom osztályokra bomlik — nem valósulhat meg egy politikai hatalommal rendelkező különleges szerv, a munkásosztály pártja által irányított állam nélkül. Az állam védi a társadalmi tulajdont, biztosítja a szocialista munkafegyelmet, ellenőrzi a munka és az egyéni fogyasztás mértékének összhangját, biztosítja a társadalom tagjainak részvételét a gazdasági és kulturális építésben. … A szocializmus előtt egyetlen állam sem irányította össztársadalmi méretekben a gazdaságot. Az államnak ez a funkciója csak a szocialista forradalommal és a szocialista tulajdon megerősödésével fejlődött ki. … A gazdaságpolitika kialakítása az objektív szükségszerűségek felismerésén alapul.

A szocialista állam a szükségletek jobb kielégítése, a népgazdasági terv megvalósulása céljából meghatározza az árutermelő szocialista vállalatok gazdálkodásának körülményeit és szabályait. E vállalatok jövedelmének tetemes részét az állami költségvetésben centralizálja, s a népgazdasági tervben meghatározott célokra költi el, ez úton jelentős közvetlen irányítást is gyakorol. Megfelelő gazdasági információkkal látja el a vállalatokat, elősegíti együttműködésük szervezését, ellenőrzést gyakorol gazdasági tevékenységük felett. … A termelési eszközök társadalmi tulajdonán nyugvó tervgazdálkodás megteremtésével, a szocializmus megvalósításával döntő lépés következik be a munka közvetlenül társadalmivá válásában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

30.

Ahogy a talaj nedvessége emberi szem számára észrevétlenül, hangtalanul és megállás nélkül szivárog repedéseken és hajszálcsöveken át a fák és füvek gyökereibe, a német dúlás idején ugyanígy mentek, vándoroltak helyről helyre, sztyeppen, erdőn, hegyi ösvényen, völgyben, meredek folyópartokon, városok és falvak utcáin és sikátorain, népes vásárokon és az éj sötétjébe burkolt ösvényeken férfiak, asszonyok, gyerekek és öregek milliói, országunk minden nemzetségéből.

Akit elűznek szülőhelyéről, visszatér, búvóhelyet keres ott, ahol nem ismerik, átvergődik a frontvonalon, hogy szabad szovjet földre jusson. Körülzárásból, német fogságból, koncentrációs táborokból szöknek meg. Akad, akit puszta nyomor űz, hogy ételt és ruhát keressen, van, aki fegyvert ragadott, hogy harcot folytasson az ellenséggel: partizánok, földalatti harcosok, diverzánsok, agitátorok, felderítők állnak, járnak, sürögnek az ellenség hátában.

Egy nagy nép elvonuló nagy hadseregének felderítői mennek és mennek megszámlálhatatlanul …

Donyec felől, a sztyeppi úton kis pirospozsgás ember ballag az égő napsütésben. Egyszerű, parasztruhás, barna parasztszakállú ember. Vállán durva háziszőttes zsák. És mint ő, úgy mennek ezren és tízezren … Hogyan tudhatnánk meg, ki ő? A szeme kék, de vajon betekinthet-e mindenki a szemébe, és megmondhat-e ez a szem mindent? Lehet, hogy ördögi szikrák ugrándoznak benne, bár a Wachtmeister, sőt a Hauptwachtmeister úrra a legközömbösebb szemmel tekint.

A barna szakállú, parasztruhás ember beballag Vorosilovgrád városába, és elvész a járókelők tömegében. Miért jött a városba? Úgy lehet, olajat, túrót, kacsát hoz zsákjában, hogy szögre, vászonra vagy sóra cserélje be. De lehet, hogy maga Procenko ez, a félelmetes ember, aki képes aláásni még dr. Schultz tanácsosnak, a Feldkommandantura hetedik alosztálya főnökének hatalmát is! …

A bányászváros szélén álló faházban, a sztyeppbe vezető sötét völgyvonulat peremén, ágytakaróval befüggönyözött egyablakos szobában, bádoglámpa világánál két ember ül: egy puffadt arcú, idős férfi és egy erőteljes, nyílt tekintetű, sötétbársony szempillájú ifjú.

Volt valami egyforma bennük, a fiatalban is, az idősebben is; még az is, hogy ezen a késő éjszakán, a német megszállás átkos napjaiban is mindketten jól, gondosan öltözötten, nyakkendőben ülnek ott.

– Legyetek még büszkébbek a mi drága Donyec-medencénkre. Emlékszel, hogyan harcoltak idősebb elvtársaink: Artyom, Klim Vorosilov, Parhomenko? – mondta az öreg, és úgy látszott, mintha nem a bádoglámpa homályos világa, hanem a régi, elmúlt harcok fénye tükröződne a szemében. – Emlékszel? El tudnád mondani a gyerekeknek?

Az ifjú ül, és fejét ártatlanul bal válla felé hajtja, amely kissé magasabb a jobbnál.

– E-e-emlékszem … El tudom mondani – válaszolta kissé dadogva.

– Miben áll a Donyec-medence dicsősége? – folytatja az öreg. – Bármilyen nehézségeink is voltak a polgárháború éveiben, utána, az első és második ötéves terv idején és most, a háború napjaiban, mindig becsülettel teljesítettük kötelességünket. Ezt értesd meg a gyerekekkel … – Az öreg szünetet tart. Az ifjú tiszteletteljesen nézi, hallgat. Az öreg folytatja:

– És tartsátok az eszetekben: az éberség – a földalatti mozgalom anyja … A „Csapajev” filmet láttad?

– Láttam.

– Miért pusztult el Vaszilij Ivanovics Csapajev? Elpusztult, mert járőrei elaludtak, és ezzel közel engedték az ellenséget. Legyetek éberek éjjel-nappal, s legyetek pontosak. Szokolova Polina Georgijevnát ismered?

– Ismerem.

– Honnan?

– Anyámmal dolgozott a nőmozgalomban. Most is jó barátok …

– Igen … Mindazt, amiről kizárólag csak kettőnknek – neked és nekem – kell tudnunk, Szokolovával közöld. De a rendes összekötőnk Oszmuhin lesz, ahogy ez ma is történt. Többet nem találkozhatunk … – és Lutyikov, mintha meg akarná előzni a fiú esetleges megbántottságát, elkeseredését vagy tiltakozását, hirtelen vidáman rámosolygott.

De Oleg arcán nem jelent meg semmiféle olyan kifejezés, amitől Lutyikov tartott. Filipp Petrovics bizalma – hiszen megengedte, hogy házában felkeresse, méghozzá olyankor, amikor az utcán tilos járni! – Oleg szívét a büszkeség és határtalan hűség érzésével töltötte el. Arcát széles, gyermeki mosoly világítja be, és szintén nagyon vidáman mondja:

– Köszönöm!

Ismeretlen legényke fekszik összekuporodva a sztyepp árkában. Ruhája párázik a nap melegétől. A nap felszárítja azokat a vizes nyomokat is, amelyeket a fiú hagyott maga után, amikor kimászott a folyóból. Nagyon kimeríthette az úszás, mert éjnek idején vizes ruhában aludt el a sztyeppen.

De mikor már túlságosan sütötte a nap, felébredt és továbbállt. Szőke haja megszáradt, és hanyag festői fürtökben övezte arcát. A második éjszakát töltötte a bányásztelepen, ahol menedéket adtak neki, mert voltaképpen földinek számított: Krasznodonba való volt. Vorosilovgrádban tanult, most hazafelé tart. Fényes nappal érkezik Krasznodonba. Fogalma sincs róla, mi van szüleivel, laknak-e náluk németek, s ezért előbb iskolatársához, Vologya Oszmuhinhoz néz el.

Vologyáéknál németek laktak, de most már tiszta a levegő.

– Zsenya! … Honnan jössz?

De Vologya pajtása szokása szerint rátartian, hivatalos hangon kérdezi:

– Előbb te mondd meg nekem: miféle vagy, hogyan gondolkozol?

A fiú Vologya jó barátja, komszomolista, név szerint Jevgenyij Sztahovics, nincs miért titkolózni előtte – persze, nem szervezeti ügyekben, de a saját nézeteire és beállítottságára vonatkozóan. És Vologya mindent elmond magáról Sztahovicsnak.

– Ú-úgy … – mondja Sztahovics. – Ez jó. Nem is vártam volna tőled mást …

Némi leereszkedéssel beszélt. De valószínűleg joga van hozzá. Nemcsak be szeretne kapcsolódni a földalatti mozgalomba – mint ahogy Vologya, megőrizve titkát, azt mondta neki, hogy ő még csak szeretne a mozgalomhoz csatlakozni -, Sztahovics már igazi partizáncsapatban harcolt, és a parancsnokság megbízásában jár, hogy Krasznodonban is megszervezze a dolgot.

– Nagyszerű! – mondja Vologya őszinte elragadtatással. – Azonnal el kell mennünk Oleghez.

– És ki az az Oleg? – kérdezi önérzetesen Sztahovics, mert Vologya nagy tisztelettel ejti ki Oleg nevét.

– Ez, testvér, kitűnő gyerek – mondja bizonytalanul Vologya.

Nem, Sztahovics nem ismeri Oleget. De ha értékes fiú, miért ne menjen el hozzá?

Katonás tartású, de polgári ruhás egyén kopogtat csendesen Borcék ajtaján.

Csak a kis Luszja van otthon. Anya a piacra ment, hogy elcseréljen valamit élelmiszerre. Valja pedig … Nem, apa is otthon van, de éppen ez a legszörnyűbb. Apa, fekete pápaszemmel az orrán, nyomban a ruhásszekrénybe bújik. Luszja pedig – dobogó szívvel -, akárcsak egy felnőtt lány, az ajtóhoz megy, s amennyire csak lehet, közömbös, fölényes hangon kérdezi:

– Ki az?

– Valja itthon van? – kérdezi egy kellemes, kissé lefojtott férfitenor.

– Nincs itthon – Luszja szótlan várakozásba merül.

– Nyissa csak ki, ne féljen – folytatja az előbbi hang. – Kivel beszélek?

– Luszjával.

– Luszjával? Valja húgával? Akkor nyissa ki nyugodtan … Luszja ajtót nyit. A tornácon ismeretlen, magas, szerény fiatalember áll. Luszja szerint felnőtt férfi. A szeme jóságos, arca férfias. Mosolyogva nézi Luszját és tiszteleg.

– Megjön nemsokára? – kérdezi udvariasan.

Luszja szívesen fogadja a jó modort.

– Nem tudom! – mondja, és alulról fölfelé, komolyan néz rá. A férfi arca csalódást árul el. Néhány pillanatig némán áll, aztán újra tiszteleg. De alighogy – katonásan – sarkon fordul, és egy lépést tesz, amikor Luszja gyorsan megkérdezi:

– Mit mondjak neki?

A férfi szeme egy pillanatra pajkosan megcsillan, és így szól:

– Mondja, hogy megjött a vőlegénye …

És lefut a tornácról.

– De miért megy el ilyen hirtelen? Hogyan találjuk meg magát? – kérdezi Luszja nagyon gyorsan, izgatottan.

Sajnos, nagyon félénken és nagyon későn kérdezi. A férfi már a „Fás”-on, a vasúti átjáró felé megy.

Valja vőlegénye? Luszja izgatott. Persze, apának egy szót sem mondhat a dologról. Sőt mamának sem lehet szólni. „A házban senki sem tud a dologról! … De lehet, hogy talán még nem házasodnak össze?” – és Luszja megnyugszik.

Két fiatal fiú – szinte gyerekember – sétál két lánnyal a sztyeppen. Miért sétál ez a két fiú és két lány ebben a szörnyű időben, amikor rajtuk kívül senki a világon nem járkál a sztyeppen? Hétköznap, munkaidőben sétálnak, és nagyon-nagyon messze járnak a várostól. Igaz, a séta nem tilos …

Párosával mennek. Egy hullámos, kemény hajú, gyors és ügyes mozgású, de mezítlábas fiú egy lebarnult arcú lánnyal, akinek világosszőke, aranyos fényű varkocsa van, és csupasz lábszárán és karján finom pihék csillognak. A másik fiú szintén világosszőke, alacsony, kissé szeplős, vele egy csöndes, szolidan öltözött, okos szemű lány, akinek Toszja Mascsenko a neve. A párok hol elszélednek, hol megint összetalálkoznak. Fáradhatatlanul sétálnak reggeltől estig. Lihegnek a szomjúságtól. A nap olyan pogányul tűz le rájuk, hogy a szőke fiú arcán háromszor annyi szeplő támad. Ha együvé kerülnek, mindig hoznak valamit a kezükben magukkal vagy a zsebükben: töltényt, gránátot, néha német puskát, revolvert, orosz puskát. Nincs ebben semmi különös: ott sétálnak, amerre legutóbb visszavonult a Vörös Hadsereg, az utolsó harcok színhelyén, Verhnyeduvannaja állomás körül. De amit összeszednek, nem viszik el a német parancsnokságra, hanem elrejtik, elássák az erdőben. Senki sem látja őket.

Egy alkalommal a gyors mozgású fiú, a vezetőjük, töltött aknát talált, és műszerpontossággal dolgozó ujjai – a világosszőke, varkocsos lány szeme láttára – pár pillanat alatt veszélytelenítik a veszedelmes tárgyat.

Kétségtelen, ezen a vidéken sok az akna. Megtanítja a többit is, hogyan kell aknát veszélyteleníteni. Még hasznukra válhat.

Az aranyvarkocsos lány estefelé tér haza. A nap kegyetlenül leégette, fáradt, izgatott – ez nem az első ilyen estéje. Luszja egy pillanatra a kertbe csalja. Luszja szeme fehérje csillog a sötétben, amikor veszedelmet sejtő suttogással közli, hogy megjött a vőlegénye.

– Miféle vőlegény? Mit fecsegsz? – csap rá mérgesen Valja, de nyomban megzavarodik.

Első pillanatban arra gondol, hogy valamilyen kémről van szó, akit a németek küldtek, aztán az ellenkezőjére, hogy a földalatti bolsevik szervezet, amely tudomást szerzett Valja tevékenységéről, küldte el hozzá képviselőjét, de pár perc múlva mindkét feltevést elejti. Bár úgy teli van kalandirodalommal, mint azt akna robbanószerrel, Valja mégis reális és gyakorlati gondolkozású, mint általában egész nemzedéke. Gondolatban sorra veszi ismerőseit. Egyszerre világos lesz előtte: „vőlegény” … Hát persze! Vanya Turkenyics … Tavaly tavasszal történt … A színjátszókor búcsúelőadása a Lenin Klubban. Turkenyicset búcsúztatták abból az alkalomból, hogy bevonult a szevasztopoli légvédelmi tüzérségi iskolába. Ő játszotta a vőlegényt, Valja a menyasszonyt.

Vanya Turkenyics! Rendszerint komikus vének szerepét játszotta. Persze, nem a moszkvai Művész Színházban! „Az én álláspontom röviden az – mondta Vanya hogy a nézőtér, az első sortól az utolsóig, guruljon a kacagástól.” Ez tökéletesen sikerült neki. Bármiben lépett fel, legyen az a „Boldogtalan” vagy az „Első séta”, változatlanul Danyilics kertészt utánozta. De hiszen Vanya a fronton van, hogy kerülhetett Krasznodonba? Hiszen ő a Vörös Hadsereg hadnagya! Elmúlt télen Sztálingrádba utaztában kiszállt Krasznodonban. Tanfolyamra vezényelték, hogy megtanuljon légvédelmi ágyúból tankra lőni …

– Mama, te örökké … nincs egyéb dolgod? Nem akarok vacsorázni!

És Valja Oleghez rohant.

Turkenyics Krasznodonban van!

Kicsi, fehér képű lány ballag a nagy-nagy világon át. Végigjárta Lengyelországot, egész Ukrajnát. Homokszem az embersivatagban, eltévedt magocska, melyet a háború vihara sodort. Így ér el Pervomajkába. Kopog egy kis ház ablakán.

„Ha az Ivancova nővérek közt szőkét látsz, tudd meg, hogy azok az Ivanyihina nővérek.”

Lilja Ivanyihina, aki nyomtalanul eltűnt a fronton, visszatért a szülőföldjére.

Ulja Maja Peglivanovától és Szasa Bondarovától értesült visszatéréséről. Megjött hát a jólelkű, kacagós Lilja, a társaság lelke, aki elsőnek szakadt el szüleitől, barátnőitől, elsőnek merült el a harc félelmetes világában, s aztán nyomtalanul eltűnt. Már elsiratták – és újra feltámadt.

A három barátnő Ivanyihinékhez futott. A vékonyka, fiús mozgású, cigányképű Szasa Bondarova, az örökké tevékeny, ajkát önérzetesen csücsörítő Maja, aki még a német megszállás alatt sem mondott le arról a szokásáról, hogy mindenkit helyreigazítson és oktasson, végül Ulja. Hullámos, fekete haja dús fonatokban hullott sötétkék, fehérbabos ruhájára, mely szinte egyetlen ruhája maradt azután, hogy a németek a házukban garázdálkodtak. Mindhárman Ivanyihinékhez futottak, akik a telep közepén, az iskola mellett laktak.

Különös érzés volt átszaladni a telepen, ahol nem maradt már egyetlen német katona sem. A lányok szabadnak érezték magukat, és észre sem vették, mennyire felélénkültek. Ulja fekete szemében egészen szokatlan víg, szinte dévaj mosoly csillogott. Ez a mosoly átragadt a többiekre és mindenre, ami körülvette őket.

Ahogy az iskolaépülethez értek, egy tarka plakát villant a szemükbe, amelyet a nagy iskolaajtó egyik szárnyára ragasztott valaki. A lányok, mintha összebeszéltek volna, egyszerre rohantak fel a lépcsőn.

A tarka plakát német családot ábrázolt: idősebb, nevetős német embert kalapban, munkaköténnyel, csíkos ingben, csokorra kötött nyakkendővel, a kezében szivar. Mellette ugyancsak mosolygó, szőke, fiatalos külsejű, kövérkés asszony, csipkés fejkötőben és rózsaszín ruhában. Körülöttük különböző korú gyerekek: egy kövér, pufók egyéves fiútól kezdve egészen egy lenszőke, kék szemű csitriig. Magas, cseréptetős falusi ház ajtajában állnak, a tetőn begyes galambok járkálnak. A férfi, az asszony és a gyerekek mind mosolyognak, az egyéves még ki is nyújtja a kezét a lány felé, aki tarka, orosz parasztszoknyában, takaros csipkekötényben és ugyanolyan fehér fejkötőben, mint a gazdasszony, mázos vedret tart kezében, és parádés piros cipellőben feléjük közeledik. A lány arca telt, és természetellenesen rózsás, orra pisze, és nevetés közben kivillog erős, fehér fogsora. A háttér gazdasági udvar, amelyen cseréptetős istálló látszik, ugyancsak sétáló galambokkal, aztán a sarokban kivillanó kék ég, gabonaföld, az istálló mellett tarka tehenek …

A plakát alatt orosz írás: „Itt otthont és családot találtam”. Kissé lejjebb, a jobb sarokban aláírás: „Katya”.

Míg a németek a városban tanyáztak, Ulja, Maja és Szasa nagyon összebarátkoztak. Ha valamelyiküknél németek laktak, és a másik lakása szabad volt, akkor még egymásnál is aludtak. De mintha megérezték volna, hogy az ügy még nem érett meg, hallgatólagos megegyezéssel egyetlenegyszer sem hozták szóba életük legégetőbb és legfontosabb kérdését, azt, hogy – miként éljenek majd a németek alatt? Most is: összenéztek, szótlanul lementek a lépcsőn, és mélyen elgondolkozva, maguk elé nézve, szó nélkül mentek Ivanyihinékhoz.

A fiatalabb Ivanyihina, a vastag orrú, dús hajú, hosszú lábú Tonya, aki már kinőtt a kislánykorból, de még nem cseperedett hajadonná, boldogságtól sugárzó arccal futott eléjük:- Lányok! Hallottátok? Istenem, milyen boldogság! – kiáltotta, és szeme megtelt könnyel.

A ház tele volt lányokkal. Ulja nyomban észrevette a nemrég visszatért Ivancova nővéreket, Olját és Nyinát, akiket már jó néhány hónapja nem látott.

De mi történt Liljával? A lenhajú, jóságos, vidám szemű, mindig tiszta, takaros, gömbölyű Liljával? Most görnyedten állt Ulja előtt, két kezét tehetetlenül ejtette le kiszáradt testére. Halovány arcából, melyet valami egészségtelen barnaság vont be, élesen ugrott elő erős, csontos orra. Csak a szeme nézett a régi, lágy gyöngédséggel. Nem, ez nem a régi Lilja!

Ulja szótlanul, hevesen átölelte Lilját, és sokáig keblére szorította kis fejét. De amikor Lilja ráemelte szemét, látta, hogy tekintetében nyoma sincs megindultságnak. Jóságos szeme valahogy másutt járt, és idegenül nézett Uljára, mintha az az iszonyat, melyet átélt, eltávolította volna gyerekkori barátnőitől, képtelenné tette volna, hogy megossza velük szokásos, hétköznapi érzéseiket, bármilyen szeretettel és szenvedélyesen nyilvánították is.

Szasa Bondarova ujjongva megragadta Lilját, és körültáncolta vele a szobát.

– Lilka! Te vagy? … Liljecska, drágám, aranyom! Hogy lefogytál! De nem tesz semmit, nem tesz semmit, felhizlalunk mi téged, az a fő, hogy itt vagy! Liljecska, boldogságunk! – mondta Szasa szokásos közvetlen, viharos modorában, hiszen sohasem tudta érzéseit elfojtani, és forgott-forgott Liljával körül a szobában.

– Engedd már el! – nevetett Maja, és önérzetesen összecsücsörítette duzzadt, erős ajkát. Ő is átölelte és összecsókolta Lilját. – Beszélj, beszélj! – mondta a következő pillanatban.

Lilja odaült az asztalhoz, a lányok közé, akik valamennyien melléje húzódtak, és nyugodt, csendes hangon így szólt:

– Igaz, nehéz volt a férfiak között, de én örültem, nemcsak hogy örültem, de egyenesen boldog voltam, hogy együtt maradhattam a zászlóaljbeli fiúkkal. Hiszen együtt vonultunk vissza velük, jaj, milyen sok embert vesztettünk … Tudjátok, lányok, mindig keserves, ha valaki elvész a mieink közül, de amikor már csak hét-nyolc emberből áll az egész század, és mindenkit személyesen ismersz, akkor mintha a szívedet tépnék ki … Emlékszem, tavaly sebesülten Harkovba vittek. Jó kórházba kerültem, de egyre csak arra gondoltam: hogy élnek ők a zászlóaljban nélkülem? … Mindennap írtam levelet, mindegyikre jött válasz, egyenként és közösen, nekem meg egyre az járt az eszemben: mikor, mikor mehetek már? … Aztán szabadságot adtak, szabadság után egy másik zászlóaljba helyeztek át, de megkértem a parancsnokot, és ez felültetett egy katonavonatra, mely a mieinkhez ment … Harkovban kizárólag gyalog jártam, mert egyetlenegyszer ültem villamosra, és úgy, de úgy elkeseredtem. Az emberek lökdösik, szidják, sértegetik egymást, én meg kikelek magamból, elkeseredem úgy, hogy az már magamnak is kellemetlen. Katona vagyok, és potyognak a könnyeim, de egyszerre olyan-olyan nehéz lett a szívem, és úgy megsajnáltam az embereket. „Jaj, ha ti tudnátok – mondom magamban -, hogyan pusztulnak a fronton a mieink, hogyan halnak meg minden fölös szó nélkül, hogyan vigyáznak egymásra … Pedig ezek a ti férjeitek, fiaitok … Csak egyszer jutna az eszetekbe, tudom, hogy gorombáskodás, durvaság helyett utat engednétek egymásnak, legszebb szavatokkal szólnátok egymáshoz, s ha valakit akaratlanul megbántotok, bocsánatkérően megsimogatnátok a fejét …”

Egyenletes, halk hangon beszélt, és nem barátnőire, hanem rajtuk keresztül valahová messzire nézett. A lányok csöndesen, hozzásimulva hallgatták, és le nem vették róla csillogó szemüket.

– A német táborban szabad ég alatt laktunk. Esik az eső, hát egymáshoz kuporodunk. Valamilyen szecskafőzeléket ettünk vagy burgonyahéjból készült levest; a munka meg nehéz – utat építünk; a fiúk úgy fogytak, mint az égő gyertyaszál. Egy nap, két nap, és már sokan hiányoznak. Mi, asszonyok – „asszonyok” és nem „lányok”, így mondja Lilja -, mi, asszonyok jobban bírtuk, mint a férfiak. Volt egy fiú a zászlóaljban, Fegya őrmester, barátkoztam vele, nagyon jól összemelegedtünk – mondta Lilja csendesen. – Ö meg egyre tréfálkozik rajtunk, asszonyokon: „Maguknak húgocskáim, úgynevezett belső tartalékuk van.” Ő maga pedig, mikor egy másik táborba hajszoltak bennünket, nem bírta erővel, és a német kísérő katona lelőtte. Nem halt meg azonnal, élt, és egyre csak engem nézett, ahogy továbbmentem, és nem tudtam se megölelni, se megcsókolni, mert engem is megöltek volna …

Elmondta Lilja, hogyan kergették őket egy másik táborba. A tábor női részlegében volt egy német felügyelőnő, Gertrud Göbbech nevű. Ez a bestia halálra kínozta a nőket. Végül is összebeszéltek a lányok: vagy elpusztulnak, vagy elteszik őt láb alól. Egy éjjel, amikor munkáról tértek haza, valahogy lóvá tették az őrt, meglesték Gertrud Göbbecht, hirtelen rádobtak egy takarót, és ott helyben megfojtották. Az eset után néhányan azonnal megszöktek, de nem mehettek együtt egész Lengyelországon és Ukrajnán át. Szétváltak, és Lilja egymagában tette meg a sok száz és száz kilométer utat. Eleinte a lengyelek rejtegették, etették, aztán a mieink, az ukránok.

Mindezt Lilja mondta el, Lilja, az egykori gömbölyű, jóságos Lilja, aki valamikor szakasztott olyan volt, mint a többi egyszerű krasznodoni lány. Nehéz volt elképzelni miként fojtogatta Gertrud Göbbecht, hogy aztán gyönge, dagadt lábán végiggyalogolja a német megszállta Lengyelországot és Ukrajnát. Mindegyik lány azt kérdezte magában: „Vajon kibírtam volna, ha engem ér ez a sors, én ugyan hogy tartottam volna magam?”

A régi Lilja volt, és mégis más. Érzései nem fásultak el azok után sem, amiket átélt. Nem akart sem jobbnak, sem ridegebbnek mutatkozni barátnői előtt – nem, csak sok mindent megértett az életből. Higgadtabb lett, és valahogy melegebben érzett az emberek iránt, mintha jobban megismerte volna értéküket. Bár testben és lélekben szürkébbnek látszott, az emberszeretet fénye sugárzott sovány kis arcáról.

A lányok sorra csókolták Lilját, mindegyik meg akarta simogatni vagy legalább hozzáérni. Csak Sura Dubrovina, a náluk idősebb diáklány volt mindenkinél tartózkodóbb, mert féltékenykedett Maja Peglivanovára.

– De micsoda dolog ez, lányok, mind pityeregtek, igaz is! – kiáltotta Szasa Bondarova. – Gyerünk, énekeljünk valamit.

Belekezdett egy dalba, az „alvó kurgánokról”, de a lányok leintették: sokféle nép lakik a telepen, valaki még figyelmezteti a „policájt”. Régi ukrán dalt kerestek, és Tonya a „Zemljanká”-t indítványozta.

– A „Zemljanka” a mienk is, és nem kelt gyanút – mondta Tonya félve.

De valamennyien úgy találták, hogy amúgy is elég nehéz a lelkűk, ez a „Zemljanka” még sírásra fakasztja az embert. Erre Szasa, aki Pervomajka legjobb dalos leánya volt, rákezdte:

Alkonytájban otthon voltam,
Arra téved a legény,
Rám tekinget, rám kacsingat,
De egy szót se szól szegény.

Mind belekapcsolódott az énekbe. Ebben a dalban nem volt semmi, ami felkelthette volna a „policáj-fül” figyelmét. De ezt a dalt a lányok számtalanszor hallgatták rádión, kedvelt kórusuk, a Pjatnyickij-kórus előadásában. Éppen ezért, mert a moszkvai rádión hallották, most ilyen módon üzentek Pervomajkából Moszkvába.

A régi világ, melyben felnőttek, és amely számukra oly természetes volt, mint a pacsirtának a mező, egész régi életük most e kis dal szárnyán berepült a szobába.

Ulja az Ivancova nővérek mellé ült. Olja, az idősebbik, akit egészen lekötött az ének, gyöngéden és mégis erőteljesen megszorította a könyökét; szeme, mint kék drágakő, ragyogott, amitől szabálytalan rajzú arca valósággal megszépült. Nyina merész ívű szemöldöke alól kihívóan nézett maga körül, aztán hirtelen Uljához simult, és forrón a fülébe súgta:

– Kasuk üdvözöl.

– Miféle Kasuk? – kérdezte Ulja is suttogva.

– Oleg. Nekünk – mondta jelentősen – ő most Kasuk.

Ulja értetlenül nézett maga elé.

A daloló lányok felvidultak, kipirultak. Szerettek volna csak egy pillanatra is elfeledkezni a körülöttük örvénylő világról, a németekről, a „policáj”-ról; arról, hogy jelentkezni kell a német munkaközvetítő hivatalban nyilvántartás végett. Felejteni szerették volna Lilja gyötrelmeit és azt is, hogy otthon valószínűleg nyugtalankodnak már miattuk, hogy anyjuk remegve sopánkodik, amiért ilyen sokáig elmaradnak. Szerették volna, ha minden úgy lenne, mint régen volt. Énekelték egyik dalt a másik után.

– Lányok, lányok! – szólt egyszerre csendesen, de érthető hangon Lilja – Amikor a német táborban ültem, vagy amikor éjszaka, mezítláb, éhesen Lengyelországban bandukoltam, hányszor jutott eszembe a mi Pervomajkánk, az iskolánk. Hányszor gondoltam rátok, lányok, arra, amikor felkerekedtünk, és énekelve jártuk a sztyeppet … Kinek volt jó, mire volt jó mindezt összetörni, széttaposni? Mi hiányzik az embernek széles e világon? … Uljecska! – mondta hirtelen. – Szavalj valami szép költeményt, úgy mint régen. Emlékszel?

– Mit? – kérdezte Ulja.

A lányok egymást túlkiabálva nevezték meg Ulja kedvenc verseit, amelyeket nemegyszer szavalt el.

– Uljecska, szavalj a „Démon”-ból – mondta Lilja.

– Melyik részt?

– Amelyiket akarod.

– Az egészet!

Ulja felállt, lassan leengedte a kezét. Minden lámpaláz, készülődés nélkül, olyan természetesen, mint azok, akik nem szerepet játszanak, szabad, nyugodt hangon belekezdett:

Mogorva démon – kósza lélek –
Repült a bűnös föld fölött,
És benne egy szebb, régi élet
Emléke dúsan felszökött …
Midőn az ősködön keresztül
Tudásra szomjan kergetett
Az éter útján seregestül
Vándorló csillag fény eket;
Midőn még hitt és szeretett …
Elkényeztette a teremtés! …

Különös, amit a lányok énekeltek, és amit Ulja szavalt, hirtelen élő valósággá lett. Sorsuknak legújabb fordulása könyörtelenül száműzött életükből mindent, ami szép és tiszta, tekintet nélkül arra, hogy mi volt ez, és mi volt a forrása. És ami a költeményben a Démon mellett vagy ellene szólt, pontosan arra illett, amit átéltek, és éppen ezért mélyen megrázta lelkűket.

Mit embernépnek tűrni kellett,
Gyötrelmek, balszerencse és
Múltbaj, jövő kin – mit jelenthet
E mondhatatlan szenvedés
Egyetlen röpke perce mellett?

– szavalta Ulja. És a lányok úgy érezték, hogy valóban senki sem szenved a világon úgy, mint ők.

És íme, az aranyszárnyú angyal már viszi Tamara bűnös lelkét, és a feneketlen mélyből feléjük csap a pokol lehelete.

Távozz innét, kétség szelleme!

– szavalta Ulja csendesen, és karját fáradtan lecsüggesztette.

… A megpróbáltatás elmúlt,
S midőn a porhüvely lehullt,
Lepattant minden földi lánc.
Tudd meg: rég várjuk már a lányt!
Tudd meg, hogy oly lény ő, kinek
Felmérhetetlen szenvedéssel,
Elérhetetlen kedvteléssel
Egy perc – az éltét tölti meg! …
Kegyetlen váltságdíjjal kellett
Hogy megfizesse kételyét:
Egyszerre érzett kínt, szerelmet …
S szerelmének megnyílt az ég!*

* Radó György fordítása *

Lilja szőke fejét karjára hajtotta, és hangosan, mint egy kisgyerek, felzokogott. A felzaklatott lányok vigasztalni kezdték. És az a szörnyű világ, melyben most éltek, újra betört a szobába, és valósággal megmérgezte lelkűket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szociáldemokrácia

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A szociáldemokrácia jellemzői:

A szociáldemokrácia végcélja a szocialista társadalmi forma volt, a megvalósításáért küzdöttek a munkáspártok. Az imperializmus korának kifejlődésével egyre inkább erősödött a szociáldemokráciában a reformista szellem. Előtérbe került, hogy pusztán a formális polgári demokrácia parlamentarizmusa útján belenőhet a szocializmusba.

Az első világháború után a szociáldemokrácia a kommunisták elleni harccal megkönnyítette a fasiszta mozgalmak előretörését.

A német fasizmus által fenyegetett országok munkásosztályai megtalálták a népfrontpolitika útját. A szociáldemokrácia a fasizmus elleni harc befejezése után teljesen átment a reakció oldalára.

Néhány gondolat:

A termelőerők fejlődésével egyre demokratikusabb társadalmi formák alakulnak ki. A társadalmi modell meghatározza a lehetséges demokrácia minőségét, társadalmi kiterjedtségét. A kizsákmányoló osztálytársadalmakban, mint amilyen a kapitalizmus, alapvetően a kizsákmányolóké a demokrácia lehetősége, a dolgozók számára a látszatdemokrácia mellett ez viszont valójában diktatúra, sőt önkényuralom, azaz a mosolygó fasizmus.

Amíg a termelőerők fejlettsége nem éri el a mindenki szükségletei szerinti ellátás lehetőségét, addig kíméletlen harc folyik a létfeltételek biztosításáért, ami szélsőségesen, embertelenül megosztja az emberiséget.

A kapitalista modellben alapvetően a munkával termelt érték áru, így a proletár munkaerő a termeléshez szükséges áru, aki azonban ember az értékek létrehozója, de sem gazdasági, sem politikai hatalma nincs, így lesz a beszélő szerszám, ezért csak annyi a demokráciája lehet, mint a szerszámnak, vagyis a proletár demokráciája csak névleges lehet. A kapitalizmus működési módja miatt ez nem is lehet másképp!

Így a kapitalizmusban az egész társadalomra kiterjedő demokrácia hirdetése valójában a polgári demokrácia híveinek, hirdetőinek szélhámossága.

A szocialista modellben az értéket létrehozó dolgozó nem áru, hanem a gazdasági-politikai hatalom birtokosa, a hatalmat a képviselőiken, a szervezeteiken keresztül, a kommunista pát vezetésével gyakorolja, ezért a demokráciája sokkal magasabb színvonalú, mint a kapitalista modellben egyáltalán lehetséges. Mert a szocializmus a dolgozók érdekében működő társadalom. A kapitalizmus azonban alapvetően csak a kapitalisták érdekében működő társadalom, ezért annyi a proletár beszélő szerszámok joga, amennyit az osztályharccal kivívnak.

A szociáldemokrácia a kapitalista modellt választotta, vagyis a megosztott világot, a bérrabszolgaságot, a felsőbbrendűséget, a kizsákmányolást, az élősködést, a proletárok kizárását a hatalomból, ahol a többség számára csak formális demokrácia lehetséges, ezzel az önkényuralmi formát, a fasizmust, a mosolygó fasizmust fogadta el.

A termelőerők fejlődése a kommunizmus megvalósulásáig lehet a többség számára alapvetően demokratikus vagy diktatórikus társadalmi forma. Az emberséges társadalmi forma az, amelyik a többség számára demokratikus, ami a népi demokrácia, majd a szocialista demokrácia. Az embertelen társadalmi forma a kapitalizmussal, a polgári demokrácia és a szociáldemokrácia renegát világnézete. Azonban a kapitalizmus mindenképpen fasizmussá fejlődik, ami az emberiség végét jelentheti, de legalábbis állandóan csak a hajszálon múlik az emberiség pusztulása.

„A szociáldemokrácia baloldali politikai és gazdasági ideológia, a szocialista mozgalom egyik irányzata. Támogatja az állam gazdasági és szociális beavatkozását, elősegíti a társadalmi igazságosságot a piacgazdaság keretein belül. Sürgeti a valódi béralku megkötését, mely által a bérek folyamatos emelését kívánja megvalósítani. Alapvetőnek tartja a képviseleti demokráciát, de nem zárkózik el a részvételi- vagy közvetlen demokráciától. … A mai szociáldemokraták elfogadják a kapitalista rendszert és a demokratikus államstruktúrákat. … A modern szociáldemokrácia egyetért azzal, hogy a gazdasági növekedés a jólét – egyik – szükséges feltétele, ezért támogatja a szociális piacgazdaság fejlődését és ennek a túlsúlyba került magánérdekeket háttérbe szorító reformját.” Wikipédia

(idézet: Idegen szavak marxista magyarázattal)

Szociáldemokrácia: az e néven nevezett mozgalmak, pártok (melyek programjuk végcélja szerint általában a szocialista társadalmi forma megvalósításáért küzdő munkáspártok voltak, vagy azoknak tartották magukat) a múlt század közepe óta a történelmi változások során különféle és változó szerepeket játszottak. Az első, magát szocialista demokratának nevező pártot 1840-ben alapították Franciaországban s képviselője az irodalomban Louis Blanc a parlamentben Ledru Rollin volt. Ez alapjában kispolgári, a munkások közt azonban jelentős befolyással bíró pártról Engels a Kommunista kiáltvány 1888-as angol kiadásához írt előszavában ezt mondja: „A szocialista demokrata név azt jelentette, hogy a demokrata vagy köztársasági párt e része, valamint ennek az elnevezésnek szerzői többé-kevésbé szocialista színezetűek voltak.”

A 48—49-es forradalmakat követő reakciós kor időszaka után az 1869-ben Bebel, Liebknecht által alapított ú. n. Eisenachi Munkáspárt „Német Szociáldemokrata Munkáspártinak nevezte magát. Ez a párt, mely közelebb állt Marxhoz és Engelshez, 1875-ben a Gothai Kongresszuson egyesült a Lassalle-féle „Általános Német Munkásegylet”-tel a kompromisszumos gothai program alapján, ami forrásává lett a párt későbbi opportunizmusának.

A II. Internacionálé vezető pártja a Német Szociáldemokrata Párt volt. A szociáldemokrácia a II. Internacionálé első korszakában — a soraiban meglevő s egyre növekvő opportunizmus ellenére is — a munkásmozgalom szempontjából kezdetben pozitív jelentőségű szerepet játszott, Lenin e periódusról a következőkel írja: „A II. Internacionálé a talaj előkészítésének korszaka volt, a mozgalomnak széles, a tömegeket megragadó kiterjesztése számára az országok egész sorában.”

Az imperializmus korának növekvő kifejlődésével s a hatással, melyet ez a munkásság felső rétegeire tett, a szociáldemokrácián belül egyre inkább erősödött a reformista szellem és egyrészt a nyílt, másrészt a leplezett opportunizmus: a centrizmus – felszínre került az az elmélet, hogy a proletariátus a „legális út” kizárólagos alkalmazásával, a pusztán formális polgári demokrácia parlamentarizmusa útján belenőhet a szocializmusba.

Sztálin ezt mondja erről: „A kapitalizmus aránylag békés fejlődésének időszaka volt ez, hogy úgy mondjuk, háború előtti időszak, amikor az imperializmus katasztrofális ellentmondásai még nem tárultak fel teljes nyíltságukban, amikor a munkások gazdasági sztrájkjai és a szakszervezetek többé kevésbé „normálisan” fejlődtek, amikor a választási harcok és a parlamenti frakciók „szédítő” sikereket értek el, amikor a harc legális formáit az egekig magasztalták és azt hitték, hogy a kapitalizmust legalitással „ölik meg” … Közben azonban közeledett az imperialista háborúk és a proletariátus forradalmi háborúinak új szakasza. A harc régi módszerei a finánctőke mindenhatóságával szemben nyilvánvalóan elégteleneknek és erőtleneknek bizonyultak. „Ezidőben az európai szociáldemokrácia keretében csupán egyetlen teljesen forradalmi párt alakult ki, még pedig az orosz szociáldemokrata párt kebelén belül.

Az 1912-es prágai konferencián a bolsevikok politikai csoportból önálló párttá alakultak „Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (bolsevikok)” néven, melynek soraiból kiűzték az opportunista mensevikeket. A többi szociáldemokrata párt kebelén belül azonban az opportunizmus és megalkuvó reformizmus volt az uralkodó irány, ami aztán logikusan vezetett arra az első imperialista világháború kitörésekor, hogy a II. internacionálé pártjai elárulták a munkásosztályt, megszegték a II. Internacionálé kongresszusainak háborúellenes határozatait „A bolsevik párt volt az egyetlen proletárpárt, amely hű maradt a szocializmus és a nemzetköziség ügyéhez és amely polgárháborút szervezett saját imperialista kormánya ellen. A II. Internacionálé összes többi pártjai, mert vezető felső rétegeik révén a burzsoáziához voltak kapcsolva, az imperializmus foglyaivá lettek, átpártoltak az imperialisták oldalára.” (A Sz. K, (b) P. története.)

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, melyet élén Leninnel a bolsevik párt szervezett meg és vezetett, a szociáldemokrácia történetében az 1918-as esztendő újabb határkövet jelentett, amikor az opportunizmus és szoriálsovinizmus elleni harc sokesztendős, különösen a háború alatti folyamata a nemzetek egész soránál kommunista pártok alakítására vezetett”. (Lenin) Az első világháború után a szociáldemokrata pártok többsége (sorain belül a döntő szerepű jobboldallal) folytatta saját kapitalistáinak támogatását a Szovjetunió és a kommunisták ellen, a vesztes országokban megakadályozta a forradalom teljes kibontakozását és megkönnyítette a fasiszta mozgalmak előretörését.

A fasizmus uralomra jutása után a megváltozott helyzetben háttérbe szorult az osztályáruló jobboldali szociáldemokrácia, a kommunista pártok stratégiai célkitűzése pedig a nemzeti függetlenségnek a fasiszta imperialisták ellen való megvédése, a demokrácia megteremtése és a dolgozó osztályok egységfrontja lett.

A német fasizmus által fenyegetett országok munkásosztályai megtalálták a népfrontpolitika útját. A fasizmus elleni harc befejezése után a jobboldali szociáldemokrácia a „harmadik út” hangoztatásával teljesen átment a reakció oldalára, a munkásegység ellen dolgozott s az amerikai imperializmus világuralmi törekvéseinek, az újabb háborús gyújtogatásnak szolgálatába állt. A népi demokratikus országokban a jobboldali szociáldemokrácia befolyását jórészt kiküszöbölték és létrejött a munkásosztály két történelmi pártjának egysége.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

29.

Iván Fjodorovics és felesége, elbúcsúzva Lutyikovtól és Sulgától, a Felső-Donyec túlsó oldalán levő mityakinszki erdőkben álló partizáncsapathoz indult. Alapos félkört kellett csinálniok, hogy megkerüljék a németek által megszállt területet. Ivan Fjodorovicsnak mégis sikerült „gazik”-ját átvinni a Donyecen és éjszaka betoppanni a partizán táborba, mikor a német tankok már bevonultak abba a sztanyicába, melyről az erdőt is elnevezték.

Erdő, erdő … Vajon erdők-e ezek? Vajon össze lehet-e hasonlítani ezt a ritkás bozótot a belorusz vagy brjanszki erdőkkel, a partizán dicsőség hazájával? A mityakinszki erdőkben nemhogy hadműveleteket nem lehetne álcázni, de még egy nagyobb osztag se rejtőzhetne el.

Szerencsére, amikor Ivan Fjodorovics feleségével a táborba ért, a partizánok már elhagyták ezt a helyet, és a nyugati irányban húzódó utak, mentén álltak harcban a németekkel.

Mennyire sajnálta később Ivan Fjodorovics, hogy érkezése első napján nem vont le minden következtetést abból a nyilvánvaló tényből, hogy a terület egyik legnagyobb partizánegységének nincsen búvóhelye.

A Vorosilovgrád-terület több körzetre oszlott, s ezeknek az élén a földalatti területi pártbizottság titkárai állottak. Ivan Fjodorovics volt az egyik ilyen titkár. Ivan Fjodorovics több kerületi pártbizottságot irányított és egész sor ezeknek alárendelt földalatti csoportot. A kerületekhez még különleges diverziós csoportok is tartoztak, s közülük egyesek a helyi földalatti kerületi pártbizottságnak, mások közvetlenül a területi pártbizottságnak, ismét mások az Ukrán, sőt némelyek a Központi Partizán Vezérkarnak voltak alárendelve.

Ezt a szétágazó földalatti hálózatot a találkozóhelyek és búvóhelyek, élelmiszer- és fegyverraktárak, összekötők – műszaki és különleges összekötők – nagyon szövevényes konspirációs rendszere szolgálta. A rendes kerületi találkozóhelyeken kívül Ivan Fjodorovicsnak és a földalatti területi pártbizottság többi vezetőjének olyan lakások is álltak rendelkezésére, melyekről csak ő tudott: ezek részben az Ukrán Vezérkarral való kapcsolat, részben a területi vezetők vagy osztagok parancsnokai közötti összeköttetés biztosítására szolgáltak.

Minden körzet területén több kisebb partizánosztag tevékenykedett. Ezenkívül minden körzetben szerveztek egy többé-kevésbé nagy osztagot, ahol az eredeti elgondolás szerint a területi pártbizottság titkára – a körzet földalatti szervezetének vezetője – tartózkodik majd, miután feltehető volt, hogy a területi pártbizottság titkárának egy nagyobb partizánosztagban való tartózkodás viszonylagos biztonságot és nagyobb működési lehetőséget nyújt.

A vorosilovgrádi földalatti mozgalom irányítóival való összeköttetés találkozóhelye az Uszpenszk-kerület Orehovo nagyközségének orvosi-egészségügyi állomása volt. Ivan Fjodorovics a lakás gazdájául Valentyina Krotova helybeli orvost jelölte ki. Nővére, Kszenyija Krotova pedig Procenko összekötője lett. Abban az időben, amikor Ivan Fjodorovics még Krasznodonban volt, Kszenyija már a nővérénél lakott. Ivan Fjodorovicsnak Kszenyijától kellett az első értesüléseket szereznie arról, hogy milyen a helyzet a többi körzetben a német megszállás óta.

Ivan Fjodorovics, miután a partizánok élelmiszerkészletének és fegyverzetének biztosítását a mityakinszki erdőkben – úgyszintén a körzetekkel való összeköttetés parancsnokságát is – helyettesére bízta, osztagához utazott. Voltaképpen nem utazott, hanem gyalogolt. Az egész területen körös-körül német csapatok hemzsegtek. Bárhogy is áltatta magát Ivan Fjodorovics azzal a gondolattal, hogy „gazik”-jával mindenhova elérhet – legalább egy esztendőre való benzint is tartalékolt mégis kénytelen volt sokat szenvedett „gazik”-ját egy erdei agyagbánya barlangjába vinni, a bejáratot pedig eltorlaszolni. Felesége, Jekatyerina Pavlovna, aki Ivan Fjodorovics mellett összekötő és felderítő tevékenységet fejtett ki, nagyot nevetett férjén, és gyalog mentek együtt az osztaghoz.

Mindössze néhány nap telt el azóta, hogy Ivan Fjodorovics a Krasznodon-kerületi pártbizottság helyiségében megállapodott a tábornokkal, a hadosztályparancsnokkal az összeköttetést illetően, de azóta körös-körül mennyi minden megváltozott! Természetes, hogy a hadosztállyal már bármilyen együttműködés lehetetlen volt. A hadosztály addig tartott ki a Donyecnél, Kamenszk alatt, amíg a parancs szükségesnek látta, ezalatt elvesztette amúgy sem teljes állományának több mint háromnegyed részét, aztán továbbment. Olyan sokat vesztett, hogy úgy látszott, hadosztályról már nem is beszélhetnek, ám senki sem mondta róla, hogy „szétzúzták”, hogy „gyűrűbe jutott” vagy „visszavonult”, csak annyit mondtak, hogy „továbbment”. És valóban továbbvonult – amikor a Felső-Donyec és a Don közötti óriási területen már erős német kötelékek tevékenykedtek.

A hadosztály, ellenségtől megszállt területen, harcolva vonult tovább, a sztyeppen át, kihasználva a sztyeppi patakok völgyét a védekezésre. Hol eltűnt, hol másutt újra előbukkant. Az első napokban, mikor még nem járt messzire, a hadosztály hősi tetteiről szállingózó hírek eljutottak Krasznodonig. De a hadosztály továbbment, tovább, kelet felé, valamilyen nagyon távoli pont felé igyekezve, és ez a pont valóban olyan távoli volt, hogy a hadosztályról szóló híreknek már foszlánya sem maradt, csak az emléke élt a nép szívében – emléke, dicsősége, legendája …

Ivan Fjodorovics partizánosztaga önállóan és elég jól dolgozott. Az első napokban nyílt harcban verte szét az ellenség néhány kisebb egységét. A partizánok elpusztították az elmaradt katonákat, tiszteket, felgyújtották a benzin tartályokat, élelmiszerszállítmányokat fogtak le, nyakon csípték a német hivatalnokokat a falvakban, és kivégezték őket. A többi osztag tevékenységéről még nem érkeztek jelentések, de Ivan Fjodorovics a nép hírei alapján valószínűnek tartotta, hogy azok sem dolgoztak rosszul. A híresztelés túlozta kissé a partizánok hőstetteit, de ez csak azt jelentette, hogy harcukat a nép támogatta.

Amikor az ellenség nagy erőket dobott be a partizánosztag ellen, Ivan Fjodorovics elvetette a parancsnokságnak azt a javaslatát, hogy térjen vissza az erdei bázisra, és az éj leple alatt titokban átvitte osztagát a Donyec jobb partjára. Itt senki sem várta őket, és példátlan zűrzavart idéztek elő a németek hátában.

De a mozgás napról napra nehezebbé vált a keskeny sztyepptérségben, mely olyan sűrűn lakott volt, hogy a bányák, tanyák és sztanyicák szinte egymást érték. Az osztag szakadatlan mozgásban volt. Egyedül Ivan Fjodorovics ravaszsága, valamint kitűnő helyismerete, no meg az osztag jó fegyverzete tette lehetővé, hogy egyelőre nagyobb veszteség nélkül továbbálljanak. De meddig folytathatták ezt a megállás nélküli keringést, amikor az ellenség a sarkukban van?

Nagy partizánosztagok, amelyeket az erdők vagy a lakatlan sztyeppek harci osztagainak mintájára állítottak fel, alkalmatlanok a sűrűn lakott ipari Donyec-medencében. De Ivan Fjodorovics erre csak akkor jött rá, amikor a baj már az ajtón kopogtatott.

Kszenyija Krotova jelentése szíve mélyéig megrendítette. Az ellenségtől körülzárt nagyobb osztag, mely Vorosilovgrád közvetlen közelében harcolt, részeire szakadt, Jakovenko, a területi pártbizottság titkára elesett. A kagyijevkai osztagból, mely Jakovenko és Ivan Fjodorovics osztagainak mintájára alakult, az osztag parancsnokával együtt csak kilencen menekültek meg. Az osztagot szétzúzó ellenséges csapatot háromszor akkora veszteség érte, de vajon elégtétel-e az ellenség bárminő vesztesége, amikor a kagyijevkai híres bányászgárda elpusztult a harcban? Az osztag parancsnoka értesítette Ivan Fjodorovicsot, hogy új harcosokat toboroz, de ezentúl már csak kisebb csoportokkal dolgozik. A bokovo-antracitovói osztag nagyobb veszteségek nélkül kitört a gyűrűből, és nyomban közös parancsnokság alatt álló kisebb csapatokra oszlott. Más, kisebb osztagok, mint a rubezsanszki, kremenszki és ivanovói, sikeresen és szinte veszteség nélkül harcoltak. A Papasznyanszk-kerületi osztag, mely a terület legnagyobb osztagainak egyike volt, már kezdettől fogva közös parancsnokság alatt álló kisebb csoportokban harcolt, és a nép annyira értékelte sikereit, hogy „Rettegett”-nek nevezte el. Az új csapatok, amelyek a helyi lakosságból, a Vörös Hadsereg lemaradt katonáiból és tisztjeiből alakultak, s úgy nőttek ki a kerületekben, mint eső után a gomba, már csak kisebb partizáncsapatok formájában szerveződtek.

Ezt maga az élet parancsolta.

Ivan Fjodorovicsnak ilyen értesülések birtokában mindössze néhány órára lett volna szüksége, hogy osztagát kisebb csoportokra ossza, de ezt a néhány órát nem adta meg a sors.

A németek hajnalban fogták körül őket, most pedig már alkonyaira állt a nap.

Valamikor patak volt itt, mely a Felső-Donyecbe szaladt, de már olyan régen kiszáradt, hogy a közeli Makarov Jar tanya lakói sem emlékeznek, mikor volt víz a medrében. A patak helyén erdős völgymélyedés maradt, az eredetnél keskeny, a torkolatnál szélesebb, és háromszög alakú. Az erdő széles ívben egészen a Donyec partjáig ért.

A barna parasztszakállú Ivan Fjodorovics a völgy vonulat tetején levő alacsony bokrok között, a védelmi állás legveszélyesebb pontján feküdt. Egy német golyó súrolta kopaszodásnak induló üstökét: egy csomó haját bőrrel együtt kitépte, a vér jobb halántékán csurgott végig, de Ivan Fjodorovics nem érezte. A bokorban fekve tüzelt géppisztolyából, mellette még egy géppisztoly, amelyet maga mellé tett, hogy lehűljön.

Felesége, Jekatyerina Pavlovna férjétől nem messze feküdt. Arca szigorú és sápadt volt. Az asszony szintén tüzelt. Kézmozdulatai kiszámítottak, pontosak voltak, teli rejtett energiával és természetes szépséggel, amit valószínűleg maga sem vett észre. Messziről úgy látszott, hogy csak ujjával igazgatja géppisztolyát. Jobb felől az öreg Narezsnij, egy Makarov Jarból való kolhozparaszt helyezkedett el, a „régi német háború géppuskása”, mint ahogy maga mondogatta.

Narezsnij unokája, egy tizenhárom éves fiú, lőszerládákkal bástyázta körül magát, és a géppisztoly kerek tölténytárait töltögette. A ládák mögött, egy kis mélyedésben, Ivan Fjodorovicstól távolabb, a folyó partján levő parancsnok segédtisztje kuporgott, egy percre sem engedve ki markából a felmelegedett telefonkagylót, és szakadatlanul darálta:

– Itt mama … itt mama … kicsoda? Kitűnő, nénikém! Kevés a szilva? Végy az unokaöcstől … itt mama, itt mama … Nálunk minden rendben. Nálatok? Fűtsetek be, fűtsetek alá neki! … Kishúgom, kishúgom! … Mi az, aludtál? A bátyád arra kér, támogasd őt egy kis tűzzel bal felől.

Nem, Ivan Fjodorovics lelkét nem az marcangolta, hogy ő és felesége elpusztulhat, de még az embereiért való felelősség érzése sem, hanem egyedül csak az a tudat bántotta, hogy mindezt előre láthatta volna, és akkor nem kerülnek ilyen nehéz helyzetbe.

Csapatát mégis felosztotta néhány csoportra, mindegyik fölé parancsnokot és politikai helyettest nevezett ki, minden csoportnak megjelölte azt a helyet, mely később bázisul szolgál majd. Az új, kisebb csoportok közös parancsnokául a régi parancsnokot nevezték ki, helyettesével és törzskarának főnökével együtt. Ők alkotják majd az összes csoport közös parancsnokságát, és minthogy számuk most már nem lesz nagy, továbbra is a mityakinszki erdőkben lesz a bázisuk.

Ivan Fjodorovics előkészítette a parancsnokokat és partizánokat arra, hogy estig itt a völgyvonulatban tartsák magukat, aztán majd az ő vezetésével kitörnek a gyűrűből, és átvágnak a sztyeppbe. Hogy az emberek az áttörés után könnyebben mozoghassanak, Ivan Fjodorovics a csapatokat is három-négy emberből álló kisebb csoportokra osztotta, amelyek aztán – mindegyik a maga módján – igyekeznek elvonulni. Ivan Fjodorovicsnak és feleségének az öreg Narezsnij ígért ideiglenes menedéket egy megbízható helyen.

Ivan Fjodorovics tudta, hogy az emberek egy része elpusztul az áttörésnél, egy másik részét elfogják, akad olyan is, aki elcsügged, és nem megy el a megjelölt helyre, a bázisra. Mindez erkölcsi teherként nehezedett lelkére. De súlyos gondjait nem osztotta meg senkivel, sőt arcán és egész lényén éppen az ellenkezője látszott annak, amit átélt. Az alacsony termetű, tagbaszakadt, sötét hajú, barna parasztszakállas Ivan Fjodorovics rendületlenül lőtte tovább az ellenséget, közben tréfásan oda- odaszólt az öreg Narezsnijhoz.

Narezsnij arcában volt valami moldvai, sőt török jelleg. Göndör szakálla fekete, kátrányszínű szeme gyors és villogó, maga meg szikkadt, mint a kukoricaszár a napon, széles, csontos vállú ember, aki lassú mozgásúnak látszott, pedig tele volt lappangó tűzzel.

Bármilyen nehéz helyzetben is voltak, mindketten valahogy nagyon örültek egymás szomszédságának meg annak, hogy ha nem is éppen valami bonyolult gondolatról, de beszélgettek egymással.

Ivan Fjodorovics körülbelül félóránként odafordult az öreghez, és szemében dévaj kis parázs szikrázott.

– Na, hogy állunk, Kornyij Tyihonovics, befütöttek?

Kornyij Tyihonovics nem maradt adós:

– Hát azt nem mondhatnám, hogy lel a hideg, de azt se, hogy forróság gyötör, Ivan Fjodorovics.

S mikor a német alaposabban szorította őket, Ivan Fjodorovics megjegyezte:- Vóna csak egy-két aknavetőjük, hogy pár tucat uborkát dobhatnának át – mindjárt melegebbünk lenne. Igaz-e, Kornyij Tyihonovics?

Kornyij Tyihonovics ezt se hagyta válasz nélkül, és nyugodtan mondta:

– Hogy egy ilyen erdőt aknával beszórhassanak, ahhoz jó csomó uborka kéne, Ivan Fjodorovics.

Hirtelen, a géppisztolyok kattogása közben, messziről, Makarov Jar felől közeledő motorzúgás csapott feléjük. Egy pillanatra még a tüzelést is abbahagyták.

– Hallod, Kornyij Tyihonovics?

– Hallom.

Ivan Fjodorovics figyelmeztetően hunyorgott felesége felé: hallgatni!

Az országúton, melyet az erdő eltakart előlük, motorkerékpárosok siettek a németek segítségére. Úgy látszik, közeledésüket több helyen is meghallották a völgy mentén. A telefon lázasan dolgozott.

Lement a nap, de a hold még nem mutatkozott, az alkonyat sem szállt még le, csak az árnyak ültek el, az égbolton még ezernyi csöndes, egymásba olvadó szín hamvadozott, a földön azonban – a bokrokon és fákon, az emberek arcán, a fegyvereken és a szétdobált, kilőtt töltényeken – már derengett az a különös, kialvó pír, amelyet minden pillanatban elnyelhet a sötétség. Csak néhány röpke pillanatig tartott ez a bizonytalanság, ez a sem nappal, sem éjszaka, aztán egyszerre alkonyati dér vagy harmat szitált a levegőben, ráült a bokrokra, a földre, és hirtelen vastag takaróvá sűrűsödött.

A motorkerékpárok dübörgése, mely a Makarov Jar felőli oldalon egyre erősbödött, elárasztotta az egész vidéket. A lövöldözés hol itt, hol ott indult meg, de legerősebben a folyó mellett fejlődött ki.

Ivan Fjodorovics megnézte az óráját.

– Ideje továbbállni … Tyerehin! … 21 óra nulla-nulla perckor – mondta segédtisztjének, aki a telefonnál ült.

Ivan Fjodorovics megállapodott a cserjésben szétszóródott partizáncsoportok parancsnokaival, hogy adott jelre valamennyien lehúzódnak a völgybe, és a völgykijárat öreg bükkfájánál egyesülnek. Itt kell kitörniök a csapdából. Éppen ideje volt.

Hogy a németeket megtévesszék, két partizáncsoportnak, mely a Donyec partján levő erdőt védte, azt a feladatot szánta, hogy állását tartva, a folyón való átkelés utolsó, mindenre elszánt kísérletét színlelje. Ivan Fjodorovics körülnézett, kivel küldje a parancsot.

A völgy peremét védő partizánok között volt egy krasznodoni komszomolista, Jevgenyij Sztahovics. A németek bevonulásáig a légvédelmi parancsnokképző tanfolyamon tanult. A partizánok közül kitűnt képzettségével, megfontoltságával és már korán megnyilatkozó rátermettségével a társadalmi munka terén. Ivan Fjodorovics különféle helyzetekben tette próbára Sztahovicsot, mert a krasznodoni földalatti szervezettel való összeköttetést rajta keresztül akarta megteremteni. Néhány lépésnyire balra látta a fiú sápadt arcát, kuszált és verejtéktől nyirkos szőke haját, mely máskor költői hullámokban övezte büszke tartású fejét. A fiú nagyon ideges volt, de önérzete nem engedte, hogy lemásszon a völgymélyedésbe. Ez tetszett Ivan Fjodorovicsnak. Sztahovicsot küldte el a paranccsal.

Jevgenyij Sztahovics erőltetetten mosolygott, sovány testével mélyen meggörnyedve a folyóhoz szaladt.

– Nézd, Kornyij Tyihonovics, ne maradj el soká! – szólt Procenko a bátor öregemberhez, aki egy csoport partizánnal hátramaradt, hogy a visszavonulást fedezze.

Attól a perctől kezdve, amikor a partizánok elérték a partot, és hozzáfogtak, hogy a Donyecen való átkelést színleljék, a németek odavonták főerejüket, és a tüzet az erdőnek erre a részére és a folyóra összpontosították. A golyók süvítése és kattogása a bokrokban egyetlen metsző hanggá olvadt. Mintha a golyók részeikre bomlanának, s az emberek az ólomportól átizzott levegőt lehelnék be.

Sztahovics átadta Procenko parancsát, mire az osztag parancsnoka a gyülekező helyre küldte a partizánok zömét a völgybe, maga pedig tizenkét emberrel ott maradt, hogy fedezze az elvonulást. Sztahovics rettenetesen félt, és szeretett volna az elvonulókkal tartani, de restellte, és élve a körülménnyel, hogy senki sem vet ügyet rá, lefeküdt egy bokor mögé. Ott arccal a földre borult, és felhajtotta kabátja gallérját, hogy betakarja fülét.

Az összpontosított tűz lármájából időnként nyers, éles német vezényszó hallatszott ki. A németek egyes csoportjai Makarov Jar irányából már behatoltak az erdőbe

.- Induljunk! – kiáltotta egyszerre az osztag parancsnoka. – Gyerünk! Futólépés!

A partizánok nyomban beszüntették a tüzet, és parancsnokuk után vetették magukat. Bár az ellenség egyáltalán nem enyhítette a tüzet, sőt egyre fokozta, az erdőben rohanó partizánoknak mégis úgy tetszett, hogy körös-körül teljes a csönd. Futottak, ahogy erejükből tellett, csak egymás lihegését hallották. Most meglátták a völgy fenekén egymás mellett elbújva fekvő társaik körvonalait. A földre hasaltak, és odakúsztak hozzájuk.

– Adjisten! – fogadta őket elégedetten Ivan Fjodorovics, aki a vén bükkfánál állt. – Sztahovics itt van?

– Itt – mondta minden meggondolás nélkül a parancsnok.

A partizánok körülnéztek, de sehol sem látták Sztahovicsot.

– Sztahovics! – szólította csendesen a parancsnok, és sorra belenézett a partizánok arcába. De Sztahovics nem volt köztük.

– Talán olyan fáradtak és izgatottak voltatok, fiúk, hogy észre sem vettétek, amikor lelőtték! Lehet, hogy sebesülten ott is hagytátok – mondta Procenko haragosan.

– Hát gyerek vagyok én, Ivan Fjodorovics! – viszonozta sértődötten a parancsnok. – Amikor otthagytuk az állást, még velünk volt. Kutya baja se volt. Szaladni meg egy csomóban szaladtunk, és szemmel tartottuk egymást …

Ebben a pillanatban Ivan Fjodorovics meglátta a bokrok között az öregsége ellenére is fürgén kúszó Narezsnij alakját, nyomában tizenhárom éves unokáját és még néhány harcost.

– Eh, öreg cimborám! – kiáltott fel vígan Ivan Fjodorovics, nem tudva eltitkolni örömét.

Aztán hirtelen megfordult, és kiadta a parancsot:- Felkészülni!

A földön lapuló partizánok alakjai ugrásra készülő hiúzhoz hasonlítottak.

– Katya! – mondta Procenko halkan. – El ne maradj tőlem …

Ha valamikor Ha valahogyan … – legyintett a kezével. – Bocsáss meg –

Te is bocsáss meg … – az asszony kissé lehajtotta a fejét. – Ha életben maradsz, én pedig …

Nem engedte, hogy befejezze.

– Ha meg te maradsz meg … Mondd el a gyerekeknek.

Ez volt minden, amit mondhattak egymásnak.

– Tűz! Előre! – kiáltotta Procenko.

Az első ember kitört a völgyből.

Nem tudták, hányan maradtak, és mennyi ideig futottak. Úgy érezték, hogy lélegzetük eláll, szívük nem dobog, némán futottak, páran itt-ott lőttek még. Ivan Fjodorovics körülnézett, meglátta Katyát, az öreg Narezsnijt az unokájával, és újra erőre kapott.

Most egy időben hátul és valahol jobbra a sztyepp felől hallatszott a motorkerékpárok zakatolása. A csendes éjszakai levegőben messze elhúzott ez az ordító zaj. A motorkattogás most elöl is hallatszott – minden oldalról a futók felé tartott.

Ivan Fjodorovics jelt adott: az emberek minden előnyt felhasználva, amit a bizonytalan holdfényben a terep nyújt, elszéledtek, s mint a kígyó, zajtalanul kúsztak tovább. Egy pillanat alatt a partizánok egymás után eltűntek szem elől.

Alig pár perc, és Ivan Fjodorovics, Katya, Narezsnij meg az unokája egyedül maradtak a holdvilágban úszó sztyeppen. Kolhoz-dinnyeföldeken álltak, melyek több hektárnyi területen, egy hosszúkás domb irányában terültek el. A domb sötéten vált ki az éjszaka kékjéből.

– Egy pillanat, Kornyij Tyihonovics, hadd fújjam ki magam! – Ivan Fjodorovics a földre vetette magát.

– Szedd össze az erődet, Ivan Fjodorovics – mondta igen határozottan Narezsnij, lehajolt hozzá, és forrón az arcába lihegett.

– Most nincs idő pihenésre! A dombon túl van egy falu, ismerem az embereket, elbújtatnak …

A dinnyeföldön keresztülvergődve követték Narezsnijt, aki szúrós szemét, sötét, göndör szakállú arcát időnként. Ivan Fjodorovics és Katya felé fordította.

Felkúsztak a dombtetőre, és körülbelül kétszáz méterre maguk előtt látták a falut, a fekete ablakos házakat. A dinnyeföldek leértek az útig, mely az első házsor sövénykerítése mentén húzódott. Abban a pillanatban, ahogy felértek a dombra, a sövénykerítés melletti úton néhány német motorkerékpár tűnt fel, és befordult a faluba.

A géppisztolyok továbbra is hol itt, hol ott kattogtak, olykor úgy rémlett, mintha valahol viszonoznák a tüzet. Ivan Fjodorovics szívében fájón-komoran visszhangzottak ezek az éji csöndben messze hullámzó lövések. Narezsnij unokája, aki fehérlő szőkeségében semmiben sem hasonlított nagyapjához, olykor lopva és kérdőn Ivan Fjodorovicsra pillantott. Nehéz volt ebbe a tiszta gyerekszembe tekintenie.

Hallották, hogy a faluban puskatussal ütik az ajtókat, német szitkozódás lármája ért hozzájuk. Aztán csend lett. Egyszerre gyereksírás, asszonysikoly csapott feléjük; a sikoly jajgatásba ment át, aztán könyörgő zokogássá változott. Magában a faluban, a falu mellett vagy valahol messze időnként motorkerékpárosok robogtak el, olykor egy egész oszlop. A hold teljes fényben ragyogott az égen. Ivan Fjodorovics, Katya – akinek a lábát feltörte a csizma -, Narezsnij és unokája hangtalanul, a hidegtől borzongva feküdtek a nyirkos földön.

Megvárták, amíg minden elcsendesedett a faluban és a sztyeppen.

– Na, ideje, mert világosodik – morogta Narezsnij. – Egyenként menjünk le, egyik a másik után.

A faluból odahallatszott a német járőrök lépéseinek dobbanása. Nagy ritkán itt-ott egy gyufa vagy öngyújtó fénye villant fel. Ivan Fjodorovics Katyával valahol a falu közepén, egy ház mögött a magas útilapuban feküdt, ezalatt Narezsnij és unokája átmásztak a sövényen. Pár percig csend volt.

Aztán egyszerre felkukorékoltak a kakasok, és Ivan Fjodorovics elnevette magát.

– Mi az? – kérdezte Katya súgva.

– A németek mind levágták a kakasokat. Alig maradt kettőhárom a faluban.

Figyelmesen, elgondolkozva néztek egymásra, csak a szemük mosolygott. A sövény mögül suttogást hallottak.

– Hol vannak? Jöjjenek a házba …

Egy sovány, magas, erős csontú, fehér fejkendős asszony nézett rájuk a sövény mögül. Fekete szeme villogott a holdfényben.

– Keljenek fel, ne féljenek, nincs itt senki – mondta.

Segített Katyának átmászni a sövényen.

– Hogy hívják magát? – kérdezte Katya halkan.

– Marfának – válaszolta az asszony.

– Na, hogy ízlik az új rend? – kérdezte Ivan Fjodorovics komoran, amikor Katyával, az öreg Narezsnijjel és unokájával már bent ültek a szobában az asztal körül, melyen apró mécses égett.

– Ilyen az új rend: a német idejött, és ránk parancsolt, hogy naponta hat liter tehéntejet és havonta minden tyúk után kilenc tojást adjunk le – mondta Marfa restelkedve, de ugyanakkor természetes nőiességgel emelte szép, fekete szemét Ivan Fjodorovicsra.

Az asszony ötven év körüli volt, de mozdulatai, ahogy ételt tett az asztalra, és ahogy azt később leszedte, fiatalos ügyességet árultak el. A tiszta, takaros, hímzésekkel díszített szoba teli volt gyerekekkel. Egyik apróbb volt a másiknál. A két legidősebb, a tizennégy éves fiú és a tizenkét éves lány felkeltek – hogy őrködjenek az utcán.

– Nem múlik el nap, hogy meg ne sarcoljanak valamivel. Nézzük csak: a mi falunkban alig száz ház van, és egyszerre azt követelik, hogy húsz marhát adjunk; ez nekünk az új rend – mondta Marfa.

– Ne szomorkodj, Marfa néném! Ismerjük mink őket tizennyolcból. Gyorsan jöttek a katonák, aztán szedték is az irhájukat! … – mondta Narezsnij, és egyszerre elnevette magát, miközben kivillogott erős foga. Törökös szeme bátran és kajánul parázslott sötétre égett kemény arcából.

Nehezen lehetett elhinni, hogy olyan ember mondja ezt, aki csak most nézett szemtől szembe a halállal.

Ivan Fjodorovics lopva Katyára pillantott. Az asszony szigorú arca szelíd mosolyra derült. A több napos harc után, ebben a szörnyű, szerencsétlen helyzetben kifejezhetetlen, üde fiatalság áradt a két, már egyáltalán nem fiatal emberből Ivan Fjodorovicsra és Katyára.

– Hát, ahogy én látom, Marfa néném, a németek nemigen kopasztották meg magukat, ha ilyen ínyencfalatok kerülnek az asztalra! – mondta Ivan Fjodorovics, tréfásan Narezsnijre kacsintva, és az asztal felé intett, melyen Marfa túrót, tejfölt, vajat és szalonnában sült rántottát tálalt fel „tiszta szívből”.

– Ez onnan van, mert maga nem tudja, hogy igazi ukrán házban, akárhogy is kotorász a német, mindent mégse zabálhat meg, nem rabolhat el, amíg a menyecskét meg nem öli! – mondta Marfa tréfásan, és szinte lányosan elpirult zavarában, kendőzetlen őszinteségében. Ivan Fjodorovics meg Narezsnij összenevettek, és Katya is mosolygott. – Eldugtam mindent – tette hozzá Marfa, és maga is nevetett.

– Talpraesett asszony vagy te! – bólintott Procenko. – Mi is vagy te, kolhoztag vagy egyénileg gazdálkodó?- Kolhoztag lennék, de úgyszólván szabadságon, amíg a németek el nem takarodnak – válaszolta Marfa. – A németek emberszámba sem vesznek minket. A mi kolhozföldünket németnek tekintik … hogy is mondják, reichnak*, vagy minek hívják, Kornyij Tyihonovics?

* A németek röviden Reichnek, birodalomnak mondták a hitleri Németországot *

– Reichnak, csak hadd hívják reichnak … – nevetett az öreg.

– A gyűlésen valamilyen iratokat olvastak fel, hogy is hívják azt a nyavalyást, Rosenbergnek, Kornyij Tyihonovics?-

Rosenbergnek, hadd hívják Rosenbergnek …

– Azt mondta Rosenberg, hogy kapunk földet magánhasználatra, de nem mindenki, hanem csak az, aki jól fog dolgozni a német reichnak, az aztán jószágot és felszerelést is kap. De miféle felszerelést, amikor sarlóval hajtanak kolhozbúzát aratni, aztán majd elviszik a reichba. Mink, asszonyok, már mind elszoktunk a sarlótól. Kimegyünk a földre, befekszünk a búzába és alszunk …

– Hát a sztaroszta? – kérdezte Ivan Fjodorovics.

– A sztaroszta a mi emberünk – felelte Marfa.

– Ej, be okos asszony vagy! – mondta Procenko, és megrázta a fejét. – Hol az urad?

– Hol lenne? A fronton. Az én Gorgyij Kornyijenkóm a fronton van – tette hozzá komolyan.

– Hát mondd meg nekem őszintén: a ház teli gyerekekkel, te meg bújtatsz minket, nem félted-e magad és a gyerekeket? – kérdezte váratlanul Ivan Fjodorovics.

– Nem, nem félek – válaszolt az asszony; és rávetette fiatalos, fekete szemét. – Még ha a fejem is bánja! Legalább tudom majd, mért halok meg. De maga is mondja meg: van-e valami összeköttetésük azokkal, akik a fronton vannak?

– Van – válaszolta Ivan Fjodorovics

– Akkor csak üzenjék meg az embereinknek, hogy tartsanak ki mindvégig! Ne sajnálják az életüket! – mondta egy becsületes, egyszerű asszony meggyőződésével. – Én azt mondom: lehet, hogy a mi bátykónk – bátykónak mondotta a férjét, mintha gyerekei nevében beszélne – nem jön többé vissza, lehet, hogy ott marad, de legalább tudjuk majd, mért esett el. Ha meg újra visszatér a mi szovjet rendszerünk, akkor az lesz a gyerekeimnek apja.

– Okos asszony! – mondta gyöngéden s immár harmadszor Ivan Fjodorovics, lehajtotta a fejét, és így tartotta néhány percig.

Marfa Narezsnijt és unokáját éjszakára ott marasztalta a házban. A fegyvert elszedte tőlük, és eldugta, nem nyugtalankodott miattuk. Ivan Fjodorovicsot és Katyát az udvaron levő elhagyott, burjánnal benőtt, sírveremhez hasonlóan hideg pincében helyezte el.

– Hát egy kissé nyirkos lesz, de két birkabundát hoztam maguknak – restelkedett. – Ide feküdjenek, szalmát hintettem …

Egyedül maradtak a sötétben. Pár percig szótlanul ültek a szalmán. Katya meleg karjával hirtelen átölelte Ivan Fjodorovics fejét, és hosszan magához szorította.

Meleg, gyöngéd érzés járta át Ivan Fjodorovicsot.

– Katya – mondta Ivan Fjodorovics -, mi ezt az egész partizán-dolgot másképpen fogjuk vezetni. Másképpen – mondta mélyen felindulva, és gyöngéden kiszabadította magát Katya karjaiból. – Eh, de fáj a szívem … Fáj azokért, akik elpusztultak – elpusztultak, mert nem vezettük őket hozzáértően. De hiszen nem mind pusztult el. Én azt hiszem, hogy a legtöbbje áttörte magát – mondta kérdő hangsúllyal, mintegy a feleségétől várva támogatást. – De semmi baj, Katya, semmi baj! A nép között még ezrével találunk olyanokat, mint Narezsnij meg Marfa. Százezreket. Hadd bolondítsa Hitler az egész német nációt! De Ivan Procenkót nem bolondítja meg, azt nem – folytatta vad elszántsággal Ivan Fjodorovics, s észre sem vette, hogy ukrán nyelvre tért át, bár Jekatyerina Pavlovna, a felesége orosz nő volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A szabadság jellemzői:

Szabadság a felismert szükségszerűség és az ember ezzel összhangban álló cselekvése. Az objektív törvények megismerésén és felhasználásán alapul az emberek, az emberiség valódi szabadsága. A szabadság annál nagyobb, minél inkább felismerik az emberek reális lehetőségeiket. A társadalmi fejlődést nagyjában és egészében a személyiség szabadságának szélesedése kísérte.

A szabadság nem abszolút, hanem viszonylagos; elvont szabadság egyáltalán nem létezik; a szabadság mindig konkrét és viszonylagos; a szabadság semmiképpen sem jelent egyet az önkénnyel.

A szabadság nem az objektív törvényektől való „álmodott függetlenségben” rejlik, hanem abban a képességben, hogy választani, tárgyismerettel dönteni tudunk.

Az emberi szabadság terjedelme a társadalmi haladás mércéjéül szolgálhat!

Az érdek és az igazság nem mindig fedi egymást; az igazság objektív az érdek relatív; a szabadság az érdek és az igazság harmóniája!

Néhány gondolat:

Az ember társadalmi lény, ezért szoros kapcsolatban áll embertársaival. Ha az érdekérvényesítés, a szabadság alapvetően a másik ember(ek) rovására valósul, valósulhat meg, akkor előbb-utóbb harc bontakozik ki. Az antagonisztikus társadalmakban ilyen az osztályharc.

Az élővilágban a harc természetes, az egyik állat megeszi a másikat, csak így maradhat életben. A civilizált emberi társadalomban a nagyobb szabadságért, a létérdekért folyó harcban manapság már nem eszik meg egymást az emberek, legfeljebb csak élősködnek embertársukon. A kapitalizmusban a proletár dolgozók állttal termelt létfeltételeket, értékeket a tőkések kizsákmányolással törvényesen elveszik. Ha a szabadság az érdek megvalósulása alapvetően más rovására történik, akkor az élősködő, embertelen, civilizálatlan társadalmi forma. Ilyen civilizálatlan társadalmi forma a kapitalizmus!

A kapitalizmusban a tőkés érdeke nagymértékben a proletár többség rovására valósul meg, mert a proletár dolgozók munkájához képest dologtalan tőkés nagyobb szabadsága a proletárok kárára érvényesül, ezért a kapitalizmus embertelen, civilizálatlan, élősködő társadalmi forma.

Polgári gondolatok: „A szabadság addig tart, ahol a másiké kezdődik”. A polgári demokrácia kapitalizmusában ez a működési módja miatt betarthatatlan, mert a kapitalizmusban a tőkés kizsákmányolással a proletárok szabadsága, emberi jogai megsérülnek, alárendelődik a tőkés érdeknek, mert a proletár az a beszélő szerszám. A polgári demokráciában a proletár jogilag szabadon dönthet arról, hogy beszélő szerszám legyen!

Az emberek a társadalomban különböző minőségű képességgel rendelkeznek, aminek a kialakulása elsősorban a természeti, a társadalmi környezet hatásának köszönhető, a genetikai, faji különbség elenyésző és inkább hasznos az egész emberiség számára.

A történelem bebizonyította, az azonos környezetben fejlődő egészséges, különböző fajú, nemzetiségű emberek, bár sajátosan, eltérően, de alapvetően a társadalom, az emberiség számára értékes képességekre lesznek, lehetnek képesek, úgy, mint a megfelelő környezetben nevelt növények, állatok. Alapvetően a társadalmi forma, a tudatos társadalmi forma hiánya az oka az emberiség szélsőséges különbségeinek. Ezen próbál a szocializmus tudatosan segíteni, ami a kapitalizmusban lehetetlen.

A kapitalizmus lényege az üzlet, ha tesz valamit ennek érdekében teszi, ha nem megfelelő az üzlet szempontjából a tőkebefektetés, akkor nem is teszi ezt, alapvetően a haszonért tesz bármit. Bár a kapitalizmus globálissá vált, az értékeit kiterjeszti az egész földön, de a működési módja miatt mégis szélsőségesen megosztja az emberiséget.

Az emberiség a fejlődése kezdetétől hosszú időn át a külső körülményeket, a természeti és a társadalmi környezet káros hatását kevésbé volt képesek kivédeni, mert a társadalom működési módja, a termelőerők fejletlensége és a társadalmi tudat, az uralkodó osztály erkölcse, világnézete ezt nem tette lehetővé.

Így a kapitalizmus a működési módja miatt a proletár környezetbe született szabadsága alárendelődik a tőkésekének. A szocializmusban ez már nem így van, mert megvalósul a valódi egyenjogúságra épülő szabadság.

A szocialista modell a társadalom tagjai képességének minőségi különbségét tudatosan, a társadalom összefogásával, az emberi társadalom érdekében igyekszik kiküszöbölni. Ezzel a valódi, az emberben, mint az emberi fajban alapvetően meglévő hasznos tulajdonságokra alapozott egyenjogúság megvalósítását teszi lehetővé.

A kizsákmányoló osztálytársadalmakban az osztályok közötti harc a szabadság érdekében az osztályharc formájában zajlik, ami a társadalmi fejlődés érdekében a termelőerők fejlődésével összhangban a legfontosabb hajtóerő; így a kapitalizmusban alapvetően két társadalmi osztály létezik; az egyik az, akinek a szabadsága mások rovására növekszik és azok, akik ennek szenvedő alanyai, akik a saját szabadságukat kénytelenek mások érdekeinek, szabadságának alárendelni.

Az emberek a társadalomban egymásra utaltan, közös és ellentétes érdekviszonyok között élnek termelnek! Ha a társadalomban élő emberek képességei, lehetőségei, külső körülményei nagyon különbözőek, ennek megfelel a létbiztonságuk, kiszolgáltatottságuk, szabadságuk! Az antagonisztikus osztálytársadalmakban, így a kapitalizmusban is a gazdasági modell miatt szélsőségesen megoszlik a népesség a többség szabadsága, érdeke rovására. Ezáltal sérülnek az elérhető képességek, lehetőségek a többség szabadsága kárára! A kapitalizmusban a kisebbségben lévő tőkések érdekében a többségben lévő proletárok képessége csak a beszélő szerszám színvonalát érheti el.

A szocialista modell az egyenlőségre törekvésével, a természeti, a társadalmi körülmények ennek megfelelő kedvező kialakításával, a többség képességét, lehetőségét, így a szabadságát növeli, ami az emberségesebb emberiséget eredményez!

A kapitalista modell a fasizmussá fejlődésével mindenképpen önkényuralmat valósít meg, így a többség szabadságát fokozottan alárendeli kevesek érdekének!

„A szabadság általában idegen erőtől való függetlenséget jelent. Ily értelemben lehet fizikai szabadság, vagyis lehetőség (képesség) valamit tenni vagy nem tenni. Személyes szabadság a szabad mozgás, a test szabad használata … Az erkölcsi szabadság az ember akaratelhatározási szabadságát jelenti … A jogi értelemben vett szabadság kiterjed mindarra, amit a jog szerint tenni lehet.” Wikipédia

(idézet: Filozófiai kislexikon)

Szabadság a felismert szükségszerűség és az ember ezzel összhangban álló cselekvése, a választás lehetősége és képessége az ember cselekvésében. Az objektív törvények megismerésén és felhasználásán alapul az emberek szabadsága a természet vonatkozásában is, amely együtt növekszik a tudományos és technikai haladással. A szabadság problémáját hagyományosan arra a kérdésre redukálták, hogy van-e az embernek szabad akarata.

A marxizmus abból indul ki, hogy a történelmi szükségszerűség, amely végső soron az emberek társadalmi tevékenységének eredménye, magában foglalja — az emberek objektív létfeltételei által megengedett szélesebb vagy szűkebb határok között — mind céljaik, mind azok elérésére szolgáló eszközök megválasztásának szabadságát. Marx és Engels a társadalmi fejlődést természettörténeti folyamatnak tekintette, de egyszersmind határozottan elutasította azt a felfogást, hogy a társadalmi fejlődés adott útja elháríthatatlan, amelyen végzetszerű elkerülhetetlenséggel kell az egész emberiségnek haladnia, s amelyen mindennemű véletlen kizárt s minden adott pillanatban csak egyetlen reális lehetőség valósítható meg, úgyhogy az emberek számára nem marad más szabadság, mint hogy az egyetlen meghatározott cselekvési mód szükségszerűségét felismerjék és annak magukat önként alávessék.

Az emberek a mindennapi gyakorlati tevékenységben nem az elvont szükségszerűséggel, mint olyannal kerülnek szembe, hanem annak konkrét-történeti megtestesülésével, amely az érdekeik körét determináló reális társadalmi-gazdasági viszonyok, továbbá a maguk elé tűzött célok elérésére felhasználható eszközök gyanánt rendelkezésükre álló anyagi erőforrások alakjában jelenik meg. Az emberek nem szabadok tevékenységük objektív feltételeinek megválasztásában, de van bizonyos szabadságuk céljaik megválasztásában, minthogy minden egyes adott pillanatban rendszerint nem egy, hanem több reális lehetőség létezik, bár valószínűségük eltérő mértékű, de még ha nincs is ilyen alternatíva, lassíthatják vagy gyorsíthatják a jelenségek bekövetkezését, aszerint, hogy ez kívánatos számukra vagy nem. Végül, többé-kevésbé szabadok eszközeik megválasztásában is: egy és ugyanazon célhoz különböző utakon lehet eljutni. Következésképpen a szabadság nem abszolút, hanem viszonylagos, és egy meghatározott cselekvési terv megválasztásában és realizálásában ölt testet. A szabadság annál nagyobb, minél inkább felismerik az emberek reális lehetőségeiket, minél több eszköz áll rendelkezésükre a kitűzött cél eléréséhez, minél inkább esnek egybe érdekeik az emberek nagy tömegei, a társadalmi osztályok érdekeivel és a társadalmi haladás objektív tendenciáival. A személyiség, a kollektíva, az osztály, a társadalom szabadsága nem az objektív törvényektől való „álmodott függetlenségben” rejlik, hanem abban a képességben, hogy választani, „tárgyismerettel dönteni tudunk”. (Marx—Engels Művei. 20. köt. 112. old.) A szabadság semmiképpen sem jelent egyet az önkénnyel. Ha az ember gondolataiban és tetteiben szabad, ez a legkevésbé sem jelenti oki meghatározatlanságát. Az oki meghatározottság viszont nem szünteti meg szabadságát: gondolatainak, érdekeinek, szándékainak és tetteinek determinációja ugyanis nem egyértelmű determináció. Az emberek egyazon szociális közegben, ugyanazoknak az okoknak a hatása alatt eltérően gondolkodhatnak és cselekedhetnek, követve kitűzött céljaikat. Céljaik és szándékaik eredetétől függetlenül az emberek szabadsággal rendelkeznek, annyiban, amennyiben megőrzik az érdekeiknek objektíve megfelelő választás és preferencia reális lehetőségét, amennyiben a külső körülmények nem kényszerítik őket személyes érdekeikkel és szükségleteikkel ellentétes cselekvésre. Elvont szabadság egyáltalán nem létezik. A szabadság mindig konkrét és viszonylagos. Az emberek az objektív feltételektől és a konkrét körülményektől függően rendelkeznek szabadsággal vagy vannak megfosztva a szabadságtól; rendelkezhetnek szabadsággal egyes tevékenységi szférákban és nélkülözhetik másokban; végül szabadságuk foka is igen különböző lehet: a célok megválasztásának szabadságától az eszközök megválasztásának szabadságán keresztül a valósághoz való alkalmazkodás szabadságáig. A reális valóságban a szabadság az emberek által a múltban realizált és a társadalom adott állapotát eredményező szükségszerűségben van jelen, mint a választási szabadság folytonos láncolata, másfelől a szükségszerűség is jelen van a szabadságban az objektív körülmények alakjában, és nem is realizálódhat másképp, mint az emberek szabad tevékenysége által. A szabadságnak igen nagy a szerepe a társadalom előrehaladó fejlődésében. A szabad tudatos tevékenység, Marx meghatározása szerint, nembeli jegye az embernek, amely kiemeli őt az állatok közül, maga a szabadság pedig, amellyel az emberek egy-egy korszakban rendelkeznek, a történeti fejlődés szükségszerű terméke. „Az állatvilágból kiváló első emberek minden lényeges dologban éppoly nem-szabadok voltak, mint maguk az állatok; de a kultúrában elért minden előrehaladás egy-egy lépés volt a szabadság felé.” (Marx—Engels Művei. 20. köt. 112—113. old.) Minden ellentmondása és antagonisztikus jellege ellenére a társadalmi fejlődést nagyjában és egészében a személyiség szabadságának szélesedése kísérte, és végső eredményében ez a fejlődés oda vezet, hogy az emberiség az osztály nélküli kommunista társadalomban, ahol is „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele” (Marx—Engels Művei. 4. köt. 460. old.), megszabadul szabadságának társadalmi korlátaitól. Az emberi szabadság terjedelme a társadalmi haladás mércéjéül szolgálhat, ugyanakkor a haladás üteme közvetlenül annak a szabadságnak a fokától függ, amellyel az emberek tevékenységűk folyamatában rendelkeznek: minél nagyobb számú ember fejtheti ki szabadon alkotóképességeit, járulhat hozzá a civilizáció fejlődéséhez és egyidejűleg szabadon élvezheti is annak gyümölcseit, annál gyorsabban halad előre az emberiség fejlődése. A szabadság mértékét, amellyel az emberek egy-egy történelmi korszakban rendelkeznek, nagyjában és egészében az határozza meg, hogy milyen a termelőerők fejlettségének szintje, az objektív természeti és társadalmi folyamatok megismerésének színvonala, végül az adott társadalom szociális és politikai rendje, amely determinálja a reális szabadság tényleges megoszlását a különböző társadalmi osztályok, szociális csoportok és az egyes egyének között. Az egyén szabadsága mindig csupán része annak a szabadságnak, amellyel az adott társadalom a maga egészében rendelkezik. Ebben az értelemben, mint azt Lenin az egyéni szabadság anarchista individualisztikus koncepcióját cáfolva megjegyezte: „Lehetetlenség, hogy valaki bizonyos társadalomban éljen és ugyanakkor független legyen ettől a társadalomtól” (Művei. 10. köt. 35. old.)

Az emberiség története folyamán a termelőerők fejlődése és az ismeretek felhalmozódása korántsem járt együtt mindenki szabadságának egyenletes növekedésével. Az antagonisztikus társadalomban a munkamegosztás, a termelési eszközök magántulajdona és a társadalom antagonisztikus osztályokra hasadása a partikuláris érdekeknek és a spontán folyamatoknak az uralmát vonja maga után. Ilyen körülmények között egyesek szabadsága mások szabadságának társadalmi és egyéni korlátjává válik és külső szükségszerűségként áll vele szemben. Az előző nemzedékek által realizált választási szabadság szükségszerűsége alakul át — tevékenységük előrelátható és előre nem látható következményeinek formájában — minden következő nemzedék számara, szociális vonatkozásban az uralkodó osztálynak az a szabadsága, hogy rendelkezzék a tulajdon, az anyagi gazdagság és az ismeretek felett, a kizsákmányolt osztály számára átváltozik a mások meggazdagodásáért végzett munka és az idegen akarat teljesítésének szükségszerűségévé, az egyének kölcsönös kapcsolataiban egyesek egyéni szabadságának mások önkénye, tetszés szerinti cselekvése emel gátat. Az egyéni szabadság mértéke a magántulajdon nagysága lesz, a tulajdon által meghatározott rendelkezési lehetőség az anyagi és szellemi javak felett. Mindez nemcsak az emberek túlnyomó többségének szabadságát szorítja szűk korlátok köze, hanem egyidejűleg ez adott társadalom anyagi és emberi erőforrásainak roppant mértékű elfecsérlését is jelenti. Az antagonisztikus társadalom szabadsága a természet vonatkozásában az egész további fejlődés útjainak meghatározásában stb. alatta marad potenciális szabadságának, amit a meglevő anyagi erőforrások és a felhalmozott ismeretek határoznak meg. „A személyes szabadság csakis az uralkodó osztály viszonyai között fejlődött egyének számára létezett és csak annyiban, amennyiben ennek az osztálynak az egyénei voltak.” (Marx—Engels Művei 3. köt. 63. old.) A maga nemében ez a szabadság is viszonylagos volt ők is a spontán társadalmi törvényszerűségek hatalmában voltak, szabadságuk abból a kiváltságukból ered, hogy maximálisan kihasználhatták a körülmények kedvező összetalálkozását. Az antagonisztikus társadalomban az uralkodó osztály, arra törekedve, hogy magának sajátítsa ki a szabadságot, amellyel a társadalom egésze potenciálisan rendelkezett, különféle kasztjellegű, rendi, hierarchikus, jogi és egyéb társadalmi normákkal mindenkor maximálisan körülhatárolta a társadalom valamennyi többi tagjának magatartását. A többség magatartásának ilyen törvénnyé emelt szükségszerűsége válik feltételévé a kiváltságos kisebbség szabadságának és önkényének. Ennek következtében a szabadság objektív lehetőségei távolról sem mindig valósultak meg a nekik megfelelő társadalmi és politikai formákban, s a társadalmi konfliktusok kimenetelétől függően ugyanabban a történelmi korszakban demokratikus és zsarnoki rendszerek egyaránt létrejöhettek (pl. Athén és Spárta az ókorban, a polgári köztársaság és a fasizmus a XX. sz.-ban). Az egész emberi történelem folyamán a társadalmi haladás hatalmas hajtóereje volt az a harc — bármilyen ideológiai burokban jelent is meg —, amelyet az emberek szabadságuk kasztjellegű, rendi, osztály- és egyéb társadalmi korlátozásai ellen vívtak. A szabadság és az egyenlőség követelése az évszázadok folyamán kölcsönösen feltételezte egymást, habár a különböző osztályok ideológusai különbözőképpen indokolták őket. A nyugat-európai és észak-amerikai polgári forradalmak hajnalán úgy hirdettek meg őket, mint minden ember természetes jogát arra, hogy egyenlő mértékben élvezze a civilizáció gyümölcseit, s rendelkezzek munkája eredményeivel és önmaga sorsával. A haladó burzsoázia a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava alatt tömörítette maga köré a néptömegeket a feudalizmus elleni harcra. Ezek az elvek azonban megvalósíthatatlanok a tőkés társadalomban. A polgári forradalmak és a dolgozók további harcának eredményeként leomlottak a néptömegek és a személyiség szabadságának rendi korlátai. Egyszersmind még nyilvánvalóbba vált, mennyire szűkek az antagonisztikus társadalomban a szabadság gazdasági és társadalmi keretei. A tőkés társadalom története rácáfolt a szabadság burzsoá doktrínáira, többek között J. Benthamnek és J. S Millnek a XIX sz.-ban oly népszerű polgári liberális koncepciójára. Mindketten úgy véltek, hogy ha maximálisan korlátozzák az állami tevékenység szféráját, ha az emberek szabadon rendelkeznek magántulajdonukkal és mindenki a saját ésszerű érdekeit követi — általános jólét jön létre és felvirágzik a társadalom valamennyi tagjának egyéni szabadsága. A személyiség szabadsága még a legfejlettebb tőkésországokban is jelentős mértékben formális marad, azokat a reális jogokat pedig, amelyeket a dolgozók kitartó harcuk során elértek, a reakciós imperialista burzsoázia szakadatlanul igyekszik megnyirbálni. A reakciós burzsoázia ideológusai széleskörűen használják fel a szabadság jelszavát propagandisztikus célokra, minthogy rendkívül nagy vonzóereje van a néptömegekre. Ez ad magyarázatot többek között arra, hogy miért illetik a tőkés Nyugatot a „szabad világ” megjelölésével, hogy a legreakciósabb szervezetek miért használják a szabadság szót a legkülönfélébb kombinációkban önmaguk reklámozására. Sok burzsoá ideológus, így M. Friedman, H. Wallich stb. ma nyíltan ellentétet konstruál a szabadság és az egyenlőség között; elterjedt a nyugati országokban az ún. értékhierarchia koncepció is (R. Aron, J. Burnham stb.), amely azt igyekszik bizonygatni, hogy a szabadság a „nyugati” civilizáció értéklajstromán a legelső helyen áll, a kommunistáknál pedig csupán az utolsó helyek egyikén. Másfelől a különböző technokrata koncepciókat követő polgári filozófusok, szociológusok és közgazdászok számottevő részénél a szabadság társadalmi jelentősegének kisebbítésére irányuló tendencia figyelhető meg szerintük az egyéni szabadság a társadalom fejlődésével minden szférában csökkenni fog.

A történelmi perspektívát tekintve a szabadság bővülése dialektikus és visszafordíthatatlan folyamat, amely az emberiség következetes társadalmi és nemzeti felszabadulásának irányában halad. E folyamat során a már elért szabadság az emberek és népek egyre nagyobb körére terjed ki; a formális szabadság mind reálisabbá válik; a politikai szabadság kiegészül szociális szabadsággal stb. Végső soron az a társadalom, amely nem bizonyul képesnek arra, hogy biztosítsa tagjai többségének a termelés és az ismeretek elért színvonala mellett objektíve lehetséges szabadságot, előbb vagy utóbb kénytelen átadni helyét a társadalmi szervezet valamilyen más, haladóbb formájának, amely eleget tesz ennek a követelménynek. A valódi szabadság objektív feltételei csak akkor valósulnak meg, ha megszűnnek az embereknek a magántulajdon által előidézett antagonisztikus viszonyai. Amikor a társadalomban a spontán folyamatokat előre nem látott gazdasági és szociális következményektől nagyrészt mentes, tervszerű fejlődés váltja fel, az emberek társadalmi tevékenysége valóban szabad és tudatos történelemalkotássá válik. Egyszersmind ahhoz, hogy teljes mértékben megvalósuljon az egyéni szabadság, az egyének célkitűzéseit össze kell hangolni a társadalom többi tagjának érdekeivel. Az egyenlőség az egyéni szabadság szükséges feltétele és társadalmi alapja, az egyén szabadsága pedig az egyenlőség megvalósulási módja lesz a gyakorlati tevékenységben. Ezzel egyidejűleg a társadalom minden tagjának rendelkeznie kell a benne rejlő képességek és tehetségek mindenoldalú és hiánytalan kifejlesztéséhez szükséges reális lehetőségekkel, biztosítani kell számukra, hogy szabadon hozzáférjenek a felhalmozott emberi tapasztalatokhoz, ismeretekhez és egyéb szellemi értékekhez, s hogy elegendő szabad idejük is legyen ezek elsajátítására. Az ember sohasem léphet túl saját fizikai és szellemi képességeinek határain, sem a társadalom szabadságának történeti korlátain; egyéni szabadsága azonban megsokszorozódhat az ilyen társadalom többi, vele szolidáris tagjának egyéni szabadsága folytán, s arányosan képességeivel és ismereteivel, növekvő mértékben válhat a társadalom egésze szabadságának hordozójává. Ezt a folyamatot, amely elvezet az emberek felszabadulásához a társadalmi élet minden szférájában, a szocialista forradalom indítja el; a termelőerők rohamos növekedésével, a tudományos-technikai forradalom fejlődésével, a gazdasági és társadalmi viszonyok tökéletesedésével, a népi önigazgatás terjedésével, az egyetemes kulturális fellendüléssel egyre gyorsuló ütemben halad előre és a kommunista társadalomban teljesedik ki. A kommunista társadalomban az „objektív, idegen hatalmak, amelyek eddig a történelmen uralkodtak, maguknak az embereknek az ellenőrzése alá kerülnek. Csak ettől kezdve fogják az emberek teljes tudatossággal maguk csinálni történelmüket, csak ettől kezdve lesznek meg az általuk mozgásba hozott társadalmi okoknak túlnyomóan és egyre fokozódó mértékben az általuk akart hatásaik is. Ez az emberiség ugrása a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”. (Marx —Engels Művei. 20. köt. 279. old.) A kommunista társadalomban a szabadság abban testesül meg, hogy létrejönnek a személyiség mindenoldalú harmonikus fejlődéséhez szükséges feltételek. A történelmi szükségszerűséget az egyéni szabadság „megszünteti — megőrzi”, s mint Marx megjegyezte, a kommunizmusban, a szükségszerűség birodalmán túl, kezdetét veszi „az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán, mint alapján virágozhat ki”. (Marx A tőke. III. köt. 786. old.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

28.

Sztacenko, a Krasznodonugol Tröszt tervosztályának vezetője 45-50 év körüli ember lehetett. Apja valóban kishivatalnok volt, aki a forradalom előtt az adóhivatalban dolgozott, és valóban soha semmibe sem „keveredett bele”. Ő maga tervgazdasági mérnök volt, és egész életében különféle gazdasági szervezetekben dolgozott mint tervgazdasági szakember.

Nem mondhatni, hogy gyorsan emelkedett a hivatalnoki létrán, de nem is vesztegelt sokáig egy helyben: hogy úgy mondjuk, nem emeletről emeletre, hanem lépcsőfokról lépcsőfokra ment feljebb. Mégis mindig elégedetlen volt azzal a pozícióval, amelyet éppen betöltött.

Nem az bántotta, hogy munkaszeretetét, erélyét, tudását, mondjuk, nem használták ki eléggé, s így az élet sem adta meg neki mindazt, amit megérdemelt volna. Elégedetlen volt, mert az élet nem munka, energia befektetés és tudás nélkül részesítette valamennyi elképzelhető gyönyörűségében. De hogy van ilyen élet, és hogy az kellemes, azt jól tudta. A régi időből, rég elmúlt napokból emlékezett erre, amikor még fiatal volt. Szerette olvasni azokat a könyveket, amelyek a régi világot vagy a külföldi életet ábrázolták.

Nem mintha mesésen gazdag ember, nagyiparos, kereskedő vagy bankár szeretett volna lenni, ez energiát, izgalmakat követel az embertől: örök harc, verseny, sztrájkok, örökös krízisek, a nyavalya törje ki őket! De vannak a világon csendes jövedelmek is, járadékfélék vagy egyszerűen jól fizetett, köztiszteletnek örvendő állások. Mindenütt akadnak ilyenek, csak éppen „nálunk” nem. Az élet fejlődése „nálunk” egyedül csak azt bizonyította Sztacenkónak, hogy az évei futnak, s ő mind messzebb kerül életideáljaitól. És ezért gyűlölte ezt a társadalmat, amelyben élt.

De bármennyire elégedetlen volt a társadalmi renddel és a maga sorsával, soha nem próbálkozott olyasmivel, ami ezt a rendet és saját sorsát megváltoztathatná, mert szörnyen félt. Még komolyan pletykázni sem mert. Egészen egyszerű fecsegő volt. Olyan kicsinyes pletykákkal foglalkozott, hogy például ki mennyit iszik, ki kivel él. Konkrét személyeket sem környezetében, sem egyebütt sohasem bírált, de szeretett a hivatalokban tapasztalható bürokratizmusról beszélni úgy általánosságban, aztán az egyéni kezdeményezés hiányáról a kereskedelmi vállalatoknál meg arról, hogy a mai fiatal mérnökök képzettsége elmarad a „régi idők” mérnökeinek szaktudása mögött, s hogy az éttermekben és fürdőkben rossz, kulturálatlan a kiszolgálás. Soha semmin nem csodálkozott, és kész volt mindenkiről mindent feltételezni. Ha valaki nagyobb sikkasztásról, titokzatos gyilkosságról vagy egyszerűen családi kellemetlenségről beszélt, Sztacenko ilyenformán vélekedett:

– Nem is csodálkozom. Mindenre el lehetünk készülve. Én ugyanis, tetszik tudni, viszonyt folytattam egy hölgyecskével – nagyon művelt férjezett nővel -, és meglopott …

Mint a legtöbb emberé, az ő ruhái, bútorai, szappanja és fogkeféje is hazai anyagból készült, szovjet gyártmány volt. Sztacenko, pohárka vodka mellett, külföldi kiküldetésből visszatért mérnökök társaságában szerette egyszerűen, de ravaszul hangsúlyozni:

– Saját szovjet gyártmányunk! – mondta, miközben vaskos figurájához képest aránytalanul kicsi és kövér ujjaival húzogatta kabátujját. Senki sem tudta, büszkén mondta-e vagy gúnyosan.

Magában azonban annyira irigyelte kollégái külföldi nyakkendőit és fogkeféit, hogy málnaszín, kopasz koponyáját kiverte az izzadság.

– Kedves kis portéka! – mondta. – Nézzétek csak: öngyújtó, zsebkés is, és illatpermetező is! Nem, nálunk még nem értenek ilyesmihez – sóhajtotta annak az államnak a polgára, melynek egyszerű parasztasszonyai százával és ezrével ülnek a kolhozföldeken dolgozó traktorok és kombájnok kormányánál.

Magasztalta a külföldi filmeket, bár egyet sem látott, és képes volt órák hosszat, sőt napokon át külföldi folyóiratokat lapozgatni. Nem bányászati szaklapokat, melyek időnként a tröszthöz érkeztek, ezek nem érdekelték, hiszen nem is értette őket, és hogy nyelveket tanuljon, ahhoz igazán nem volt kedve. Hanem azokat a lapokat szerette, melyeket kolléganői vittek be néhanapján – külföldi divatlapokat és általában olyan nyomdatermékeket, amelyekben elegánsan öltözött vagy félmeztelen nőkben gyönyörködhetett.

De megjegyzéseiben, ízlésében, szokásaiban és kedvteléseiben semmi olyan nem volt, ami kifejezetten megkülönböztette volna a többi embertől. Mert sokan, nagyon sokan voltak egészen más érdeklődésű, más beállítottságú emberek, akik Sztacenko társaságában olykor úgy érezték, hogy egyes esetekben hozzá hasonlóan gondolkoznak, ízlésük, nézeteik azonosak. Ezek az emberek azonban nem vették észre, hogy míg az ő világukban mindez csak tized- vagy századrangú dolog, sőt teljesen véletlen szerepet játszott, addig Sztacenkót ezek a szempontok és érzések jellemezték.

Így élte volna tovább is napjait ez a málnaképű, kopasz, nagy darab, nehézkes, semmi vizet nem zavaró, de tekintélyes magatartású „láthatatlan” ember. Mély basszus hangja volt, homloka alatt a borisszák koravén, apró, vörös szeme. Így élt volna élete végéig, magában, barát nélkül, társtalanul, bár mindenki befogadta, gyűlölt nappali és éjszakai munkáját lerobotolva, így vett volna részt az üzemi bizottság ülésein, melynek állandó tagja volt, italozás és preferanszozás közben a lassú szolgálati létrán egyre feljebb emelkedve. Így élt volna tovább is, ha …

Sztacenko, a „láthatatlan” ember, kezdettől fogva biztos volt benne, hogy az az állam, amelyben él, nem állhat ellen Németországnak. Nem azért, mintha ismerte volna a két ország anyagi forrásait vagy a nemzetközi erőviszonyokat. Semmit sem tudott, nem is akart tudni sem erről, sem arról. Egyszerűen abból indult ki, hogy egy ország, amely semmiképp nem felel meg az ideáljainak, nem állhat ellen olyan országnak, amely az ő álmait testesíti meg. Azon a júniusi vasárnapon, amikor meghallotta a rádióban, hogy kitört a háború, Sztacenkót egyszerre olyasféle izgalom fogta el, mint amikor az ember régi, megunt lakásból újba költözik.

Minél több, a határtól távolabbra eső várost ürített ki a Vörös Hadsereg, annál inkább érezte Sztacenko, hogy – lakást kell cserélnie. Abban a pillanatban, amikor a németek elfoglalták Kijevet, Sztacenko már útban volt az új lakás felé, teli nagyszerű tervekkel, hogy miként is fogja azt berendezni.

Amikor a németek bevonultak Krasznodonba, Sztacenko lelkileg már megjárta azt az utat, amelyet Bonaparte Napóleon Elba szigetéről való szökésétől Párizs visszafoglalásáig tett meg.

Sztacenkót az őr, majd a tisztiszolga soká nem bocsátotta be von Venzel tábornokhoz. Gorombán elutasították. Szerencsétlenségére éppen akkor ment ki a házból Vera nagyanyó, akitől Sztacenko nagyon félt. S maga sem tudta, miért, de gyorsan levette kalapját, mélyen meghajolt, és úgy tett, mintha csak egyszerűen át akart volna menni az udvaron a másik utcába. Nagyanyó semmi gyanúsat nem látott ebben. Sztacenko mégis megállt a kerítésajtónál, és megvárta, míg a fiatal segédtiszt kijött.

S amikor kijött, a pocakos Sztacenko lekapta kalapját, és ugrándozva, hajbókolva szaladt a tiszt mellett, a tiszt után. A segédtiszt rá se nézett, nem hallgatta, mit mond, csak ujjával mutatott a német parancsnokság épületére.

Stobbe városparancsnok, SS-Sturmführer, szakasztott olyan porosz zsandártípus volt, amilyeneket Sztacenko fiatal korában nemegyszer látott a Niva című hetilap képei között, amikor kajzerjük fogadására vonultak fel. Sturmführer Stobbe gutaütésre hajlamos ember volt, bajsza, mint a tengericsikó farka. Felfúvódott, sárga-szürke vérerek hálózatával barázdált arcát mintha sörrel öntötték volna le. Kidülledt, üvegzöld szemén lehetetlen volt megkülönböztetni a szivárványhártyát a szemfehértől.

Sturmführer Stobbe, figyelemre sem méltatva Sztacenko körülményes magyarázatait, rekedten rászólt:

– Maga a rendőrségen akar szolgálni?

Sztacenko szégyenlősen oldalt konyította fejét, combjához szorította tenyerét, melynek kövér és apró ujjai színre és formára nagyon hasonlítottak a külföldön gyártott konzerv virslikre, és azt felelte:

– Tervgazdasági mérnök vagyok, azt gondolnám …

Stobbe ügyet sem vetett válaszára. Vizenyős, színtelen szemét még jobban kidüllesztette, és rekedten kiáltotta:

– Brückner mesterhez!

Sztacenko ijedten hátrált az ajtó felé.

A csendőrség egy hosszú, régen nem meszelt, omladozó vakolata, földszintes barakkban rendezkedett be. A barakk alacsonyabb fekvésű volt, mint a kerületi végrehajtó bizottság háza, és a kis domb oldalához tapadt. A dombot üres térség választotta el a „Nyolcház”-nak nevezett városnegyedtől. Ezelőtt a városi és kerületi milícia lakta. Sztacenko néhányszor meg is fordult benne, amikor a háború kitörése előtt betörők jártak nála.

Egy fegyveres német katona kíséretében lépett be a homályos, ismerős folyosóra, és ijedten meghátrált: majdnem beleütközött egy hosszú, nálánál szinte fejjel magasabb emberbe, és rámeresztette a szemét. Ignat Fomin, az ismert krasznodoni vájár volt, régimódi ellenzős sapkában. Igen. Ignat Fomint senki sem kísérte. Lábán fényesre kefélt bőrcsizma, öltönye sem volt rosszabb Sztacenkóénál. A két rendesen öltözött úriember összenézett, aztán mintha nem ismernék egymást, ki-ki folytatta útját.

A krasznodoni milíciaparancsnok egykori irodájának előszobájában a mérnök Surka Reibandba botlott. Surka a kenyérgyár kihordója volt. Sztacenko jól ismerte málnaszín tetejű kubanyi sapkáját, mely kackiásan ült cigányos, csontos fején. Surka Reiband, német telepesek ivadéka, közismert volt az egész városban, mert ő szállította a városi hivataloknak, üzleteknek és bódéknak a kenyeret. Mindenki Surka Reibandnak ismerte, és így is szólította.

– Vaszilij Illarionovics! – rebegte csöndes ámulattal Surka Reiband, de nyomban elharapta a szót, amikor Sztacenko mögött meglátta a fegyveres katonát.

Sztacenko kissé oldalt, aztán előrehajtotta fejét, és azt mondta:

– Ugyan, ugyan, Reiband úr! Én … – mondta – nem „szolgálni akarok”, hanem – „szolgálatokat akarok tenni”.

Reiband úr lábujjhegyre állt, egy pillanatig gondolkodott, aztán kopogtatás nélkül besurrant a parancsnok irodájába. Nyilvánvaló, hogy Surka Reiband az „új rend”, az Ordnung szerves, elválaszthatatlan része.

Meglehetősen soká maradt odabent. Aztán az előszobában megszólalt a főnöki csengő, a német katonaírnok rántott egyet egérszín egyenruháján, és bevezette Sztacenkót az irodába.

Brückner mester voltaképpen nem mester, hanem őrmester, pontosan csendőrőrmester, a hivatal pedig nem csendőrparancsnokság, hanem a krasznodoni csendőrőrs volt. A Krasznodon-körzeti csendőrség Rovenyki városában székelt. Brückner nem egyszerű csendőrőrmester, hanem Hauptwachtmeister, vagyis csendőr-főtörzsőrmester volt.

Amikor Sztacenko belépett az irodahelyiségbe, Brückner főtörzsőrmester nem ült, hanem hátratett kézzel a szoba közepén állt. Magas, nem nagyon vaskos, lelógó hasú ember volt. Szeme alatt puha, ráncos, táskás bőr fityegett, s ha figyelmesen vizsgálta az ember, könnyen rájött, hogy Brückner főtörzsőrmester miért tölti el élete túlnyomó részét tudatosan álló, nem pedig ülő helyzetben.

– Miután képzettségem szerint tervgazdasági mérnök vagyok, föltételezem … – kezdte Sztacenko. Zavartan oldalt hajtotta fejét, és a nadrágvarrathoz nyomta szorosan egymáshoz zárt virsli ujjait.

Brückner főtörzsőrmester Reinbandhoz fordult, és fölényesen mondta németül:

– Mondd meg neki, hogy a Führer meghatalmazása alapján polgármesterré nevezem ki.

Sztacenko ugyanebben a pillanatban már maga elé képzelte, hogy kik azok az ismerősei, akik eddig szó nélkül vagy kedélyes leereszkedéssel mentek el mellette, és most tőle fognak függni. Mélyen lehajtva kopasz fejét, melyet rögtön veríték öntött el, úgy gondolta, hogy ezzel mélységes hálaérzetét fejezi ki Brückner főtörzsőrmester iránt. Valójában csak némán mozgatta ajkát, és egyre hajlongott.

Brückner főtörzsőrmester félrecsapta kabátja alsó részét, és ettől láthatóvá vált óriásdinnyéhez hasonló, nadrágjában szorosan lefűzött pocakja; arany cigarettatárcát vett elő, és vastag, fakó keze gépies, határozott fogásával szájába nyomott egy cigarettát. Némi gondolkodás után egy másik cigarettát húzott ki, és Sztacenko felé nyújtotta.

Sztacenko nem merte visszautasítani.

Brückner főtörzsőrmester aztán, oda se nézve, az asztalon fekvő csokoládétáblához nyúlt, letört róla néhány kockát, és Sztacenkónak adta.

– Nem ember, hanem valóságos tünemény – mondta az eset után Sztacenko a feleségének.

Reiband elvitte Sztacenkót a főtörzsőrmester Balder nevű helyetteséhez. Ez már csak közönséges őrmester volt, de figurájával, modorával, mély hangjával annyira Sztacenkóra ütött, hogy ha Sztacenko német egyenruhába öltözött volna, alig különbözik az őrmestertől. Utasította Sztacenkót, hogy alakítsa meg a városi elöljáróságot, s ezért haladéktalanul ismerkedjék meg az „új rend”, az Ordnung szabályzatával.

E szabályok szerint a krasznodoni városi elöljáróság, a polgármesterrel az élen, a helyi német csendőrparancsnokság egyik osztálya lett.

Így lett Sztacenko polgármester.

Viktor Bisztrinov és Kolja bácsi meg ott álltak egymással szemben. Széttárták karjukat, és egyre ismételgették:

– Hát kinek higgyen az ember?

Amikor Matvej Sulga azon a bizonyos estén elköszönt Kondratovicstól, nem volt más választása, mint a „Sanghaj”-ba menni Ignat Fominhoz.

Külsőleg – mert Matvej Kosztyijevics egyelőre csak külső jelekből ítélhetett – Fomin jó hatást tett rá. Kosztyijevicsnek tetszett, hogy amikor megmondta a jelszót, Ignat Fomin nem árult el sem izgalmat, sem felesleges kapkodást, figyelmesen megnézte Kosztyijevicset, körülnézett, bebocsátotta a szobába, és csak itt válaszolt a jelszóval. Fomin nagyon szűkszavú volt, nem kérdezősködött, figyelmesen hallgatta, mit mondott Sulga, és rendelkezéseire csak azzal válaszolt: „Minden meglesz” … Az is tetszett Kosztyijevicsnek, hogy Ignat Fomin kabátban, mellényben, nyakkendővel és óralánccal járt odahaza; művelt, intelligens munkást látott benne, akit már a szovjet rendszer nevelt.

Igaz, néhány kellemetlen apróság felkeltette Kosztyijevics figyelmét, de ezek oly jelentéktelenek voltak, hogy nem váltottak ki határozott gyanakvást, csak kellemetlennek tartotta őket. Úgy látta, mintha Fomin felesége már kezdettől fogva valahogyan túlságosan hízelgő és fölöslegesen szolgálatkész lenne. A húsos, tagbaszakadt asszony szélesen fekvő, keskeny szeme kancsalított, mosolya alattomos volt, s ha nevetett, szája erős, sárga fogakat árult el. Mindjárt az első este azt is észrevette, hogy Fomin – azaz Ignat Szemjonovics, ahogy Sulga első perctől fogva szólította – kissé fösvény ember. Amikor ugyanis Kosztyijevics őszintén megvallotta, hogy farkaséhes, Fomin azt mondta, hogy élelmiszer dolgában kicsit szűkén vannak. És valóban, készleteihez képest nem valami jól vendégelték meg. De látta, hogy ugyanazt eszik, amit ő, és megállapította magában, hogy végeredményben nem is ismerheti összes körülményeiket.

Egyszóval – Fomin jó hatást tett Kosztyijevicsre, s ezek a csekélységek nem rontottak véleményén. Pedig ha a legutolsó, legalja emberek közül választ, Fominnál rosszabbat akkor sem talál. Mert a Krasznodonban élő emberek között Ignat Fomin volt a legelvetemültebb, éspedig azért, mert már régóta nem is volt ember.

Ignat Fomin 1930-ig a Voronyezs-terület Osztrogozs környéke leggazdagabb, legtehetősebb emberének számított, és akkoriban nem is Ignat Fominnak hívták. Saját és megbízottai neve alatt pár malom, két lóval hajtott aratógép, sok eke, két magtisztító gép s egy cséplőgép tulajdonosa volt; három tanyája, tízegynéhány lova, hat tehene, több gyeszljatyina* …

* Régi orosz földmérték — 1,0925 ha *

… gyümölcsöse, vagy száz kasból álló méhese volt. Négy állandó béresen kívül a környék parasztjainak munkáját is kihasználta, mert a környéken sok olyan paraszt élt, aki anyagilag függött tőle.

Gazdag ember volt a forradalom előtt is, de még gazdagabb volt a két bátyja, különösen a legidősebb, aki apjuk gazdaságát örökölte. Ignat Fomin a legfiatalabb gyerek volt; a háború előtt, 1914-ben házasodott, apja kiadta a részét, de Ignat úgy érezte, hogy kiforgatták jussából. Amikor aztán a forradalom után visszatért a német frontról, ügyesen kihasználta állítólagos szegénységét. A régi rendszer áldozatának adta ki magát, és mint vagyontalan forradalmár, az osztályellenséggel szemben irgalmat nem ismerő ember, besurrant a szovjethatalom minden falusi politikai és társadalmi intézményébe, elsősorban a szegényparaszt-bizottságba. Odadörgölődzött a hatalom szerveihez, a maga javára fordította azt is, hogy bátyjai – mint egyébként jómaga is – valóban gazdag s a szovjet rendszert gyűlölő emberek voltak. Bíróság elé állíttatta őket. Előbb az idősebb, aztán a fiatalabb bátyját száműzték. Ő meg beült a gazdaságukba, koldusbotra juttatta és világgá kergette testvérei családját, gyerekeit. Nem sajnálta a kicsinyeket sem, főleg azért nem, mert neki magának nem voltak és nem is lehettek gyerekei. Így lett a körzet első embere. És egészen az 1930. esztendőig a hatalom képviselői közül sokan úgy tekintettek rá, mint a szovjet élet egyik sajátságos jelenségére – gazdag, de mindenképpen megbízható, úgynevezett kultúrgazdára.

De a környék számos parasztja igen jól tudta róla, hogy valójában irgalmat nem ismerő, vérszopó szörnyeteg. S amikor 1930-ban megalakultak a kolhozok, és a nép az állam támogatásával hozzáfogott a kulákgazdaságok felosztásához, a nép bosszúja utolérte Ignat Fomint is, aki akkor még igazi nevén élt. Ignat Fominra, akit megfosztottak mindenétől, száműzetés várt, de minthogy közismert és látszatra csendes, ártalmatlan ember volt, a helyi hatóságok száműzetéséig szabadlábon hagyták. Ignat Fomin akkor felesége segítségével megölte a falusi szovjet elnökét és a párttitkárt, akik nem családjuknál, hanem a falusi szovjet épületében laktak. Fomin megleste, mikor vendégségből, becsípve hazafelé tartottak, megölte őket, és feleségével együtt elmenekült. Előbb Liszkibe, onnan Doni-Rosztovba ment, ahol jó emberei éltek.

Rosztovban Ignat Szemjonovics Fomin vasúti műhelymunkás nevére szóló papírokat vásárolt. E papírok segítségével munkássá változott, és papírjainak megfelelően hamisította meg a felesége okmányait is. Így bukkant fel egy nap a Donyec-medencében. Jól tudta, ott nagy szükség van munkásra, s hogy senki sem érdeklődik majd, kiféle-miféle, honnan jött.

Rendületlenül bízott abban, hogy előbb vagy utóbb eljön az ő ideje is, de most világosan meg kellett határoznia, milyen magatartást tanúsítson az elkövetkezendő időben. Tisztában volt azzal, hogy mindenekelőtt lelkiismeretesen kell dolgoznia; először azért, mert ilyen módon könnyebben bujkálhat; másodszor, mert a lelkiismeretes, rendes munka egy olyan értelmes és ügyes kezű embernek, mint amilyen ő volt, jómódot biztosít; harmadszor, mert bármilyen gazdag volt azelőtt, mégis megszokta a munkát. Ezenkívül azt is elhatározta, hogy társadalmi ügyekbe nem fogja beledugni az orrát, feletteseivel szemben alázatos lesz, és isten ments, hogy bárkit is bíráljon.

Felettesei az idők folyamán nemcsak szorgalmas és becsületes, de szerény és fegyelmezett dolgozónak ismerték ezt az észrevétlen, szürke embert. Annyira fegyelmezett volt, hogy magatartásán fikarcnyit sem változtatott még akkor sem, amikor a németek már Vorosilovgrádhoz közeledtek. Nem kételkedett, hogy a németek ide is bevonulnak. Csak egyszer történt, hogy kárörvendő, bosszút sóvárgó lelke majdnem elárulta magát, akkor ugyanis, amikor megkérdezték, nem adná-e át a németek bevonulása esetén lakását a földalatti szervezetnek.

S ami annyira megtetszett Sulgának, tudniillik, hogy Fomin kabátban, nyakkendőben, óralánccal járt otthon, még az sem akkurátusságában, rendszeretetében lelte magyarázatát. Akár a többi munkás, általában ő is tiszta, de hétköznapi kabátot hordott, most azonban azért öltözött ünneplőbe, mert óráról órára várta a németeket, s mert tetszeni akart nekik, elővette legjobb ruháit a ládából.

Abban az időben, amikor Sztacenko előbb Brückner főtörzsőrmesternél, aztán Balder őrmesternél kínálgatta magát, Matvej Kosztyijevics összeverve, véresen feküdt egy keskeny, sötét kamrában, ugyanannak a barakknak a túlsó felén.

A barakknak ez a fele a múltban Krasznodon egyedüli fogdahelyisége volt, melyet egy szűk folyosó két sor cellára osztott. Egy másik folyosón kétoldalt a milícia hivatalos helyiségei helyezkedtek el.

Az „új rend”, az Ordnung most abban nyert kifejezést, hogy a sok apró cella és néhány tágasabb helyiség férfiakkal, asszonyokkal, nagyobb gyerekkel és öregekkel túlzsúfolt börtönné vált. Voltak köztük városból, tanyáról, sztanyicákról idehurcolt emberek, akiket azzal gyanúsítottak, hogy szovjet funkcionáriusok, kommunisták, partizánok, komszomolisták – olyanok, akik szóval vagy tettel meggyalázták a német egyenruhát; emberek, akik eltitkolták zsidó származásukat; emberek, akiket azért fogtak el, mert nem volt papírjuk vagy egyszerűen azért, mert emberek.

Enni alig kaptak, az udvarra sem engedték őket, még természeti szükségleteik elvégzésére sem. A cellákban elviselhetetlen volt a bűz; a barakk öreg, penészes padlóját vizelet és vér szennyezte be.

De akármilyen zsúfoltak voltak a cellák, Matvej Sulgát, vagyis Jevdokim Osztapcsukot, mert ezen a néven fogták el, mégis elkülönítették.

Már letartóztatásakor véresre verték, mert olyan vad erővel állt ellen, hogy sokáig nem bírtak vele. A verést aztán folytatták a fogdában. Verte Brückner főtörzsőrmester, Balder őrmester, Fenbong, az SS-altiszt, aki elfogta, Szolikovszkij, a rendőrfőnök, valamint Ignat Fomin, a németek rendőre. Abban bíztak, hogy megtörhetik akaraterejét, mielőtt magához tér. De Matvej Kosztyijevicsből közönséges viszonyok között sem lehetett erőszakosan kicsikarni semmit, annál kevésbé most, amikor élethalálról volt szó.

Olyan erős volt, hogy még most, borzalmasan megkínozva és vérben fetrengve is, nem a gyöngeség miatt, hanem azért feküdt mozdulatlanul, mert ráparancsolt magára, hogy pihenjen, és erőre kapjon. De ha megint rávetnék magukat, még mindig lett volna annyi ereje, hogy ellenálljon. Arcát felhasították, fél szemét vér borította. Karját, melyet csukló felett vasdoronggal ütött meg Fenbong altiszt, szaggatta a fájdalom. De Matvej Kosztyijevicsnek nem ez fájt a legjobban, hanem az, hogy a németek valahol így kínozhatják most a feleségét, gyerekeit is. Miatta kínozzák őket, ő az oka, és nincs remény, hogy megmentse őket.

Ám minden testi és lelki gyötrelemnél rettenetesebb volt számára az a tudat, hogy az ellenség kezébe került, hogy nem teljesíthette feladatát. S hogy mindebben önmaga a bűnös.

Csak az első pillanatokban jutott eszébe az az önként adódó, természetes védekezés, hogy mások – nevezetesen, akik ezt a címet adták – a hibásak lebukásában. De nyomban szakított ezzel a gondolattal, mely az ő szemében nem volt egyéb, mint a gyöngék önvigasza.

Élete tapasztalataiból tudta, hogy minden politikai és társadalmi ügy sikere sok-sok ember együttműködésétől függ, s hogy természetesen akadnak olyanok, akik rosszul végzik a dolgukat, vagy egyszerűen tévednek. De szánalmas és gyönge lelkű az az ember, aki rendkívüli viszonyok között rendkívüli feladatok elé állítva, kudarc esetén másokra hárítja a hibáit. Tiszta lelkiismerete azt mondta, hogy őt mint a régi földalatti mozgalom tapasztalt, nem mindennapi emberét azért bízták meg rendkívüli viszonyok között rendkívüli feladattal, hogy azt minden ereje, minden tapasztalata, minden szervező készsége latba vetésével, minden veszedelem, nehézség, ínség, akadály és társainak esetleges balfogása ellenére is végrehajtsa. Matvej Kosztyijevics éppen ezért képtelen volt másokat hibáztatni lebukása miatt. Nem is hibáztatott senkit. De mindennél kegyetlenebbül bántotta az a tudat, hogy nemcsak hogy lebukott, de kötelességét sem teljesítette.

Igaz lelkiismerete egyre mondogatta, hogy valahol, valamiben helytelenül járt el. És újra meg újra végiggondolta minden lépését, tettét attól a perctől kezdve, hogy Ivan Fjodorovics Procenkótól és Lutyikovtól elvált. Nem tudta megállapítani, hol és miben tévedett.

Matvej Kosztyijevics ezelőtt egyáltalán nem ismerte Lutyikovot, most pedig leírhatatlanul nyugtalankodott miatta, különösen azért, mert most már egyedül Lutyikovtól függött, teljesül-e az ügy, melynek megvalósítását mindkettőjükre bízták. De szörnyű gyötrelmeiben és elviselhetetlen bánatában még többet gondot Procenkóra, közös vezetőjükre és személyes jó barátjára.

„Hát te, Ivan Fjodorovics? Te hol vagy? Élsz-e? Vered-e az átkozott ellenséget, megtörted-e, túljártál-e az eszén? Vagy téged is úgy kínoznak, mint engem? Vagy talán már holló vájja víg szemedet valahol a sztyepp közepén?”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A proletárdiktatúra jellemzői:

A polgári forradalmak a kizsákmányolás újabb formáját, a tőkés kizsákmányolást szilárdították meg. A proletárdiktatúrát a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés teszi szükségessé.

A proletárdiktatúra: – a proletariátus osztályharcának folytatása új feltételek között és új formákban; – egy kizsákmányolásra törekvő kisebbséget korlátoz, nyom el a dolgozó többség érdekében; – a többség számára a valódi demokráciát, az egész dolgozó nép életbevágó érdekeit védi; – a munka társadalmi szervezetének a kapitalizmusénál magasabb rendű típusát hozza létre; – előmozdítja saját szocialista alapjának kialakulását és megszilárdulását; – biztosítja a régi kapitalista alap felszámolását, a szocialista gazdasági formák győzelmét; – legfőbb elve a munkásosztály és parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepével; – rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata a kommunisták pártja.

Néhány gondolat:

A népi demokrácia és a szocialista demokrácia elleni, a kapitalizmust restauráló polgári forradalmak a társadalmi haladás ellenes ellenforradalmak!

A proletárdiktatúra a népi és a szocialista demokráciában a kapitalizmus ellenforradalma miatt szükséges; ehhez azonban, hogy sikeres legyen, a társadalom vezetésének, a politikai hatalomnak, a dolgozó nép és az egész társadalom érdekében a dolgozók pátja és szervezetei kezében kell lennie. Ha ez nem teljesül, vagy nem teljesíthető, akkor a kapitalizmus áll nyerőre!

A proletárdiktatúra a népgazdaság tervszerű építését, a demokráciát védi. A népi demokráciában dominánsan, a szocializmusban azonban kizárólagosan a kommunista pártok vezetik a társadalmat. Ha nem így van, akkor a kapitalizmus áll nyerőre!

A kommunista párt a marxizmus-leninizmus tudományos elméletének vezérfonalával, a szocializmus irányában vezeti a társadalmat az emberiség és a dolgozók érdekében, a szocialista demokrácia megvalósításáért!

A proletárdiktatúra a népi demokráciában is szükséges a kapitalista tendenciák, a magánérdekeltségű gazdaság kordában tartására! A népi demokrácia az összes demokratikus erővel szövetségben küzd a kapitalizmus diktatórikus, önkényuralmi formái ellen! A népi demokráciában kizsákmányoló osztályok is vannak, – lehetnek -, de a dolgozó osztályok és a társadalom érdekeinek alárendelve, így a proletárdiktatúra a demokrácia védelmét szolgálja! A szocialista demokráciában a proletárdiktatúra a kapitalizmus, a fasizmus és a polgári demokrácia minden formája elleni hatalom!

„A proletárdiktatúra Karl Marx által a 19. század közepén bevezetett fogalom, azon átmeneti időszak megnevezésére szolgál, melynek során a proletariátus képviselői a kezükbe ragadnak minden hatalmat a tőkés társadalmakban fennálló burzsoá állam lerombolása érdekében, és ezzel lehetővé teszik az átmenetet egy osztályok nélküli társadalomba, a kommunizmusba.” Wikipédia

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

A proletárdiktatúra mint a szocialista gazdaság felépítésének eszköze. Mivel a proletárforradalom feladata mindennemű kizsákmányolás megszüntetése, feltétlenül le kell rombolnia a régi, a dolgozó tömegek elnyomását szolgáló államgépezetet. A proletárforradalom újtípusú államot hoz létre. Ez az újtípusú állam, a proletárdiktatúra. Proletárdiktatúra, mint politikai felépítmény nélkül lehetetlen a dolgozók gazdasági felszabadulása, lehetetlen az áttérés a tőkés termelési módról a szocialista termelési módra.

A proletárdiktatúra olyan rendszer, amelynél a társadalom állami irányítása a munkásosztály kezében van. Az állam minden előző formájában a kizsákmányolt többséget nyomta el egy kizsákmányoló kisebbség érdekében. A proletárdiktatúra egy kizsákmányoló kisebbséget nyom el a dolgozó többség érdekében.

A proletárdiktatúra az igazi demokrácia megtestesülése, s mint ilyen, az egész dolgozó nép életbevágó érdekeit képviseli. A proletárdiktatúra megvalósításával a dolgozók a történelem során első ízben országuk gazdáivá válnak. A polgári forradalmak a kizsákmányolás újabb formáját, a tőkés kizsákmányolást szilárdítják meg, s ezért nem tudják csak valamelyest is tartós időszakra a burzsoázia köré tömöríteni a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket. Ezzel szemben a mindennemű kizsákmányolás megszüntetésére hivatott proletárforradalom biztosíthatja, és kell is hogy biztosítsa e tömegek és a proletariátus tartós szövetségét. A munkásosztálynak és a parasztságnak a munkásosztály vezetésével megvalósuló és a kizsákmányoló osztályok ellen irányuló szövetsége — a proletárdiktatúra legfőbb elve. A munkás-paraszt szövetség nélkül a proletariátus hatalmának megszilárdítása és a szocialista gazdaság felépítése lehetetlen.

A proletárdiktatúra a proletariátus osztályharcának folytatása új feltételek között és új formákban, olyan osztályharc, amelyet a hatalom birtokában folytat a belföldi kizsákmányolok, valamint a kapitalista környezet agresszív erői ellen. „A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen”1. Lenin. „Baloldaliság” — a kommunizmus gyermekbetegsége. Lásd Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 30. old.*

A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésével összefüggő feladatoknak megfelelően három fő funkciót teljesít. Ez azt jelenti, hogy a proletariátus a hatalmat három fő feladat megoldására használja fel:

először, a kizsákmányolok elnyomására, az ország védelmére és a más országok proletárjaival fenntartott kapcsolatok szorosabbra fűzésére;

másodszor, arra, hogy végleg elszakítsa a burzsoáziától a dolgozó, s a régi rendben kizsákmányolt tömegeket, bensőségesebbé tegye velük a szövetségét, és bevonja ezeket a tömegeket a szocialista építésbe;

harmadszor, az új, szocialista társadalom felépítésére.

A proletárdiktatúrát mint politikai felépítményt az teszi szükségessé, hogy a társadalom gazdasági fejlődése napirendre tűzte, az áttérést a kapitalizmusról a szocializmusra. Mihelyt azonban a proletárdiktatúra mint a szocialista gazdaság felépítésének eszköze, megjelenik a színen, maga is hatalmas erővé válik. Hathatósan előmozdítja saját szocialista alapjának kialakulását és megszilárdulását, biztosítja a régi, kapitalista alap felszámolását, a szocialista gazdasági formák győzelmét a kapitalista formák fölött.

A gazdaság szocialista formái nem jöhetnek létre és nem fejlődhetnek spontán módon, automatikusan. A proletárállam tervszerű tevékenysége, a dolgozó tömegek alkotó aktivitása nyomán jönnek létre és fejlődnek.

A proletárállam csakis annak következtében tudja teljesíteni az új alap létrehozásával kapcsolatos feladatát, hogy a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang objektív gazdasági törvényére, s az új gazdasági viszonyok alapján keletkező új gazdasági törvényeikre támaszkodik. A proletárdiktatúra a munka társadalmi szervezetének a kapitalizmusénál magasabbrendű típusát hozza létre. Ez a szocialista rend erejének, a tőkés rend fölötti győzelmének fő forrása.

A proletárállam formái különfélék lehetnek. „Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba természetesen okvetlenül létrehozza a politikai formák óriási gazdagságát és változatosságát, de a lényeg emellett elkerülhetetlenül ugyanegy lesz: a proletariátus diktatúrája”¹. Lenin. Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952.443. old.* A marxizmus-leninizmusnak ezt az alaptételét egyaránt teljes mértékben igazolták a Szovjetunió történelmi tapasztalatai, ahol létrejött a proletárdiktatúra Lenin által felfedezett formája, a szovjet hatalom, s azoknak az országoknak későbbi történelmi tapasztalatai, ahol a proletárdiktatúra népi demokrácia formájában áll fenn.

A proletárdiktatúra országaiban a szocialista gazdaság tervszerű építésének egész menetét a kommunista pártok (illetve munkáspártok) irányítják. Ezek a marxizmus-leninizmus elméletével, a társadalom gazdasági fejlődéstörvényeinek ismeretével felvértezett pártok szervezik a néptömegeket, irányítják a néptömegek erőfeszítéseit a szocialista építés feladatainak megoldására.

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Proletárdiktatúra a proletariátus államhatalma, amely a tőkés rendszer megszüntetése és a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmát, ez győzelmének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi-lenini elmélet legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmát, hogy megtörje a kizsákmányolók ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzen a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen.

Ám a proletárdiktatúra nemcsak erőszakot és főleg nem erőszakot jelent. Főfunkciója – konstruktív, építőfunkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozók nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén: a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele.

Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és parasztság szövetsége, a munkásosztály vezetőszerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata: a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozók különféle tömegszervezetei: a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei.

A történelemben a proletárdiktatúra elsőformája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan.

A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján.

Végül, a legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a Proletárdiktatúra egy másik új formája alakult ki: a népi demokrácia. A Proletárdiktatúra nem Öncélú, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen szükségszerű eszköze. „A proletáriátus diktatúrája – állapítja meg az SZKP programja – biztosította a szocializmusnak – a kommunizmus első szakaszának – teljes és végleges győzelmét, biztosította a társadalom átmenetét a kommunizmus általánosan kibontakozó építésébe, ezzel teljesítette történelmi küldetését és a belsőfejlődés feladatai szempontjából a Szovjetunióban már nem szükségszerű.”

(idézet: Idegen Szavak Marxista Magyarázattal)

Proletárdiktatúra: „A proletárdiktatúra, ha ezt a latin tudományos, történetfilozófiai kifejezést egyszerűbb nyelvre fordítjuk le, a következőt jelenti: csak meghatározott osztály, nevezetesen a városi és általában a gyári s üzemi ipari munkások képesek az egész dolgozó és kizsákmányolt tömeg vezetésére a tőkés elnyomás megdöntéséért folytatott harcban, magának a megdöntésnek folyamán, a győzelem megtartásáért és megszilárdításáért folyó harcban, az új szocialista rend megalapozása során, az osztályok teljes megszüntetésére irányuló harc egész folyamán” (Lenin).

A proletárdiktatúra „állami fogalom” (Sztálin). Ezt a diktatúrát a proletár szocialista állam testesíti és valósítja meg. A proletárdiktatúra legmagasabb elve a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a munkásosztály vezetésével „A proletárdiktatúra a proletárság és a parasztság dolgozó tömegének szövetsége a kapitalizmus megdöntésére, a szocializmus végleges győzelmének kivívására, azzal a feltétellel, hogy ennek a szövetségnek vezető ereje a proletárság” (Sztálin). Sztálin a proletárdiktatúra három oldalának — feladatának — a következő tartalmi jellegzetességét emelte ki: „

1. A proletárhatalom kihasználása a kizsákmányolók elnyomására „az ország megvédésére, a többi országok proletárjaihoz fűződő kapcsolatok megerősítésére, a forradalom fejlesztésére és győzelmére minden országban,
2. a proletárhatalom kihasználása arra, hogy a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket végleg elszakítsuk a burzsoáziától, hogy a proletárság és a tömegek szövetségét megerősítsük, hogy e tömegeket bevonjuk a szocialista építőmunkába, hogy e tömegeket a proletárság államilag vezesse,
3. a proletár hatalom kihasználása a szocializmus megszervezésére, az osztályok megsemmisítésére, az osztálynélküli társadalomba, az államnélküli társadalomba való átmenetre. A proletárdiktatúra mind e három vonásnak egyesítése … Csak mind a három vonás együtt nyújtja a proletárdiktatúra teljes és befejezett fogalmát”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

27.

A küszöbön megálltak, és nem tudták elhatározni, belépjenek-e a szobába, olyan piszkosak voltak. Szergej Levasov borotválatlanul, félig sofőr-, félig szerelőruhában, és az egyformán bronz bőrű, fekete hajú lányok, az egyformán erős termetű Ólja és Nyina – Nyina szélesebb csontú volt – egyforma sötét ruhában, hátizsákkal a vállukon, mindketten szürkén az út porától.

A két Ivancova volt. Unokanővérek, akiket hasonló nevük miatt minduntalan összetévesztettek a „pervomajkai Ivanyihina nővérek”-kel, Liljával és Tonyával. Már szállóige is járta róluk: „Ha az Ivancova nővérek közül szőke hajút látsz, tudd meg, hogy azok az Ivanyihina nővérek.” (Lilja Ivanyihina, aki a háború kezdetén tábori felcserként a frontra ment, és nyomtalanul eltűnt, szőke hajú volt.)

Olja és Nyina Ivancova Sevcovéktól nem messze, egy típusházban laktak. Apjuk Grigorij Iljiccsel egy bányában dolgozott.

– Drágáim! Honnan jöttök? – kérdezte Ljubka fehér kezével tapsolva; azt gondolta, hogy Ivancováék Novocserkasszkból tértek vissza, ahol Olja – az idősebb – az ipari főiskolára járt. De az valahogyan furcsa volt, hogy mit keresett Szergej Levasov Novocserkasszkban.

– Ahol voltunk, ott már hűlt helyünk van – mondta tartózkodóan Olja, mosolyra húzva kicserepesedett száját, miközben vonásai poros szemöldökével és pillájával együtt valahogy eltorzultak. – Nem tudod, laknak nálunk németek? – kérdezte, és az utóbbi napokban felvett szokása szerint gyors pillantásával végigszaladt a szobán.

– Laktak, akárcsak nálunk, de ma reggel elutaztak – mondta Ljubka.

Olja még furcsább fintort vágott, volt benne gúny is, megvetés is: meglátta Hitler fényképét a falon.

– Fedezéknek tartod?

– Hadd lógjon – mondta Ljubka. – Enni akartok?

– Nem. Ha a lakásunkban nincsenek németek, akkor hazamegyünk.

– És ha vannak, akkor sincs mitől félni. Most sokan jönnek vissza, akiket a németek a Donyecnél és a Donnál megállítottak … Mondjátok, hogy vendégségben voltatok Novocserkasszkban és hazajöttetek – mondta Ljuba gyorsan.

– Nem félünk, megmondjuk – tette hozzá Olja tartózkodóan.

Miközben beszélgettek, Nyina, a fiatalabb, néma és kihívó tekintettel hol Ljubkát, hol Olját nézte. De Szergej, aki ledobta napszítta, fakult hátizsákját, a kályhához támaszkodott, háta mögé fonta karját, alig észrevehető mosollyal figyelte Ljubkát.

„Nem, ezek nem voltak Novocserkasszkban” – gondolta Ljubka.

Az Ivancova lányok elmentek. Ljubka levette az elsötétítő takarót, és eloltotta a bányászlámpát az asztal fölött. A szoba egyszerre szürke lett, vele együtt az ablak, a bútor, az arcok is.

– Akarsz mosakodni?

– Nem tudod, vannak nálunk németek? – kérdezte Szergej, miközben a lány fürgén kisurrant a kamrába, onnan vödör vízzel, mosdótállal, szappannal és korsóval tért vissza.

– Nem tudom. Jönnek-mennek. Te meg dobd le a ruhád, ne szégyelld magad.

Szergej olyan piszkos volt, hogy fekete víz csurgott arcáról és karjáról a mosdótálra. De Ljubka szívesen nézte széles, erős kezét és azt is, milyen erélyes, férfias mozdulatokkal szappanozta és mosta magát, miközben markával merítette a vizet. Barnára sült nyaka, füle, szép, férfias szájvonala kellemes; szemöldöke az orrnyeregnél kezdődött, aztán vékonyan ívelt felfelé, a szemöldökív végétől sűrű ráncok telepedtek a homlokára. Ljubka gyönyörűséggel nézte, amint széles kezével az arcát mosta, és közben őrá mosolygott.

– Hol szedted fel Ivancováékat? – kérdezte a lány.

Prüszkölt, vízzel telt markával paskolta arcát, de nem válaszolt.

– Ha eljöttél hozzám, nyilván megbízol bennem. Mit köntörfalazol? Hiszen végül is egy tőről valók vagyunk – mondta Ljubka csöndes, behízelgő hangon.

– Adj törülközőt! Köszönöm – mondta a fiú.

Ljubka elhallgatott, és nem zaklatta több kérdéssel. Kék szeme egyszerre hideg lett. De azért továbbra is gondoskodott Szergejről, meggyújtotta a petróleumfőzőt, felállította a teáskannát, megterítette az asztalt, és pálinkát töltött a pohárba.

– Már jó néhány hónapja nem volt ilyesmiben részem – mondta Szergej, és megint rámosolygott.

Felhajtotta a pálinkát, és mohón enni kezdett.

Már derengett. Keleten a szürkés párák mögül már felpiroslott, felaranylott a reggel.

– Nem gondoltam volna, hogy itt talállak. Találomra jöttem és lám … – gondolkozott hangosan és lassan Szergej.

Szavaiban az a kérdés lappangott, hogyan lehet itt Ljubka, akivel a rádióstanfolyamon együtt tanultak. De Ljubka nem válaszolt a kérdésre. Bántotta, hogy Szergej, aki jól ismerte, mégis feltételezte, hogy ő valami elkényeztetett, szeszélyes gyerek. Ljubkát ez nagyon kínozta.

– De te nem egyedül vagy. Apád, anyád hol vannak? – kérdezte.

– Nem mindegy neked? – válaszolt Ljubka hidegen.

– Történt valami?

– Egyél, egyél – mondta a lány.

Szergej pár percig rámeredt, aztán újra töltött, lehajtotta a pálinkát, és hallgatva evett tovább.

– Köszönöm – mondta, amikor befejezte az evést, és kabátujjával megtörölte a száját. Ljubka észrevette, vándorlás közben mennyire eldurvult, de nem ez bántotta, hanem az, hogy a fiú nem bízott benne.

– Szívnivaló persze nincs nálatok? – kérdezte Szergej.

– Akad … – Ljubka kiment a konyhába, és néhány levél tavalyi szűzdohányt hozott be. Apja minden esztendőben növesztett pár bokor dohányt, néhányszor megszegte őket az év folyamán, megszárította, és amikor kellett, borotvával apróra vágta.

Némán ültek az asztal mellett. Szergej valóságos füstfelhőket eregetett. A másik szobában, ahol az anyja tartózkodott, minden csendes volt, de Ljubka tudta, hogy anyja nem alszik, hanem csendesen sírdogál.

– Látom, baj van a házban. Az arcodról látom. Soha máskor nem voltál ilyen – mondta lassan Szergej. A tekintete tele volt melegséggel, gyöngédséggel, amely valahogy nem illett markánsan szép arcához.

– Most mindenkinek megvan a maga baja – mondta Ljubka.

– Ha te tudnád, mennyi vért láttam azóta, hogy elváltunk! – szólt Szergej mély szomorúsággal, és óriási füstfelhőket bocsátott ki a száján. – Ejtőernyőn dobtak le a sztálinói területen. Addig már annyi embert tartóztattak le, hogy azon csodálkoztunk, hogy nem fedezték még fel a találkozóhelyeket. Nem besúgás alapján fogták le az embereket, hanem olyan sűrű hálót vetettek ki, hogy ezrével, tízezrével akadtak bele az emberek, jók, rosszak egyaránt. Magától értetődik, aki ellen a legcsekélyebb gyanú merült fel, bekerült a hálóba … A bányákban holttestek ezrei – mondta felindultan Szergej. – Külön-külön dolgoztunk, de az összeköttetést fenntartottuk. Később aztán elvesztették a nyomokat. A mellém beosztott fiú kezét-lábát összetörték, nyelvét kivágták; nekem is befellegzett volna, ha nem kapok parancsot a távozásra, és ha Sztálinóban az utcán véletlenül nem találkozom Nyinával. Őt és Olját összekötő szolgálatra vezényelték, amikor még a Sztálinó-területi pártbizottság Krasznodonban dolgozott, és a két lány már másodszor jött Sztálinóba. Amikor megtudtuk, hogy a németek már a Donnál állnak, a lányok is világosan érezték, hogy akik oda vezényelték őket, már nincsenek Krasznodonban … A rádiókat a földalatti pártbizottságnál helyeztem el, átadtam a rádiósuknak, mi pedig elhatároztuk, hogy együtt hazajövünk. És most itt vagyunk … Hogy nyugtalankodtam miattad! – szakadt ki belőle egyszerre nagyon őszintén. – Ha téged is, gondoltam, mint minket, átdobtak az ellenség hátába, és te ottmaradtál egyedül, magadban … Lebuktál és valamelyik kínzókamrában gyilkolja a német a lelkedet és testedet … – folytatta Szergej tompa hangon, de tartózkodóan. Tekintete sem meleg, sem gyöngéd nem volt, hanem szenvedélytől izzott.

– Szerjozsa! … – szólt Ljubka. – Szerjozsa – és aranyfürtű fejét a kezébe temette.

A fiú erős, nagy, eres kezével vigyázva végigsimította a lány fejét és karját.

– Hogy engem mért hagytak itt, jól tudod … azért, hogy várjam a parancsot. És már közel egy hónapja várom: senki, semmi! – mondta Ljubka csendesen, és nem emelte fel a fejét. – A német tisztek tolakodók és szemtelenek, mint a piaci legyek, először életemben adtam ki magam annak, ami nem vagyok, a fene tudja, miket csináltam, mint a kígyó, ide-oda villogtam – utálat, fáj a szívem magamért. Tegnap meg evakuálásból visszatért emberek hírül hozták, hogy német bombák megölték az apámat a Donyecnél – mondta Ljubka, és idegesen harapdálta telt, piros ajkát.

A nap a sztyepp fölé emelkedett. Vakító sugarai megpihentek a harmatos palatetőkön. Ljuba felkapta a fejét, és megrázta hajfürtjeit.

– Menned kell. Hogy fogsz élni?

– Ahogy te. Magad mondtad: egy tőről valók vagyunk – felelt Szergej mosolyogva.

Ljuba kikísérte Szergejt hátul, az udvaron keresztül. Aztán gondosan rendbe szedte magát. A lehető legegyszerűbben felöltözött. El kellett mennie az öreg Ivan Gnatyenkóhoz, a „Galambos”-ba.

Éppen jókor ment el. Házuk kapuja felől szörnyű dörömbölés hallatszott. A ház a vorosilovgrádi országút közelében állott. Németek dörömböltek, szállást kerestek.

Valko egész nap étlen-szomjan ült a szénapadláson, mert a németek miatt lehetetlen volt felkeresni őt. A következő éjszakán aztán Ljubka kimászott anyja szobája ablakán, és elvitte Andrej bácsit a „Szénás”-ba, ahol egy megbízható ismerős özvegyasszony lakásán Ivan Kondratovics adott neki találkozót.

Itt aztán Valko megtudta Kondratovics és Sulga találkozásának történetét. Valko ismerte Sulgát már fiatal korából mint krasznodoni földijét, és később is gyakran találkozott vele, amikor területi pártmunkát végzett. Valko nem kételkedett benne, hogy Sulga azoknak egyike, akik földalatti munkára maradtak Krasznodonban. De hogyan találja meg?

– Eszerint nem bízott benned? – kérdezte Valko mosolyogva Kondratovicstól. – Butaság! … – sehogy sem tudta megérteni Sulgát. – Nem ismersz másokat, akik földalatti munkára maradtak itt?

– Nem ismerek …

– Hogy van a fiad? – Valko komoran tekintett az öregre.

– A fene ismeri ki magát rajta – mondta Kondratovics szemét lesütve. – Én egyenesen megkérdeztem tőle: beállsz a németekhez? Mondd meg szülőapádnak becsületesen, hogy tudjam, mihez tartsam magam, mit várhassak tőled? Aszongya: „Majd megbolondultam – mondja -, megélek én akkor is, ha itt lesznek, méghozzá nem rosszul!”

– Látni való, hogy értelmes ember, nem az apjára üt – nevetett Valko. – Te meg használd ki ezt a lehetőséget. Beszéld el lépten-nyomon, hogy a szovjet bíróság elítélte őt. Neki is jót tesz. És neked is nyugalmad lesz a németektől.

– Ej, Andrej bátya, nem hittem volna rólad, hogy ilyen tréfákkal traktálsz majd – mondta mély hangján, komoran Kondratovics.

– Hej, testvér, te meg öreg fiú vagy, aztán mégis fehér ingben akarod legyűrni a németet? … Munkába álltál? Nem?

– Miféle munkába? A bánya fel van robbantva!

– Na és ha elrendelik, hogy jelentkezz munkára?

– Sehogy sem értelek téged, igazgató elvtárs … – Kondratovics összezavarodott, mert amit Valkótól hallott, az homlokegyenest ellenkezett azzal, ahogy ő a németek alatt élni szándékozott.

– Szóval nem jelentkeztél. Pedig hát jelentkezz – mondta Valko nyugodtan. – Dolgozni sokféleképpen lehet. Nekünk meg kell őriznünk az embereinket.

Valko ottmaradt az özvegynél, de másnap megint lakást cserélt. Új lakását csak Kondratovics ismerte, akiben teljesen megbízott.

Valko néhány nap alatt Kondratovics és Ljubka, valamint Szergej Levasov és az Ivancova nővérek segítségével – utóbbiakat Ljubka ajánlotta – kifürkészte, hogy mit csinálnak a németek a városban. Összeköttetést teremtett a városban maradt párttagokkal és az ismerős pártonkívüliekkel. De képtelen volt Sulga és a többi földalatti pártmunkás nyomára jönni. Egyetlen vékony szál kötötte össze a területi földalatti pártbizottsággal: Ljubka; de a lány természetéből és magaviseletéből kitalálta, hogy ő felderítő, következésképpen ez idő szerint semmit sem mond el neki. Elhatározta, hogy önállóan cselekszik, mert tudta, hogy egy és ugyanazon cél felé tartó útjuk előbb-utóbb mégiscsak összeér. Elküldte Ljubkát Oleg Kosevojhoz, aki most hasznára válhatik.

– Személyesen találkozhatom Andrej bácsival? – kérdezte Oleg, és igyekezett izgatottságát leplezni.

– Személyesen nem – mondta Ljubka rejtelmes mosollyal. – Hiszen szívügyről van szó, nem igaz? … Nyinocska, gyere csak ide, ismerkedj meg ezzel a fiatalemberrel.

Oleg és Nyina kissé félszegen adtak kezet egymásnak, és mindketten zavarba jöttek.

– Jó, jó, rövidesen megszokjátok a dolgot – biztatta őket Ljuba. – Most itt hagylak benneteket, ti pedig fogjátok karon egymást, és beszélgessetek nagyon szívélyesen például arról, miként alapozzátok meg a jövőtöket … Kellemes sétát és szórakozást kívánok! – és pajkosan rájuk kacsintva, kirohant a kamrából, melyben játékosan felvillant rikító, tarka ruhája.

– Itt nem maradhatunk – mondta a lány kissé zavartan, de komolyan legjobb, ha elmegyünk valahová … és tényleg, helyesebb lesz, ha karon fogjuk egymást …

Az udvaron fel-alá járkáló szenvtelen arcú Kolja bácsi határtalanul elámult, amikor meglátta, hogy unokaöccse ezzel az ismeretlen lánnyal karonfogva megy át az udvaron.

Mindketten, Oleg is, Nyina is még annyira fiatalok és tapasztalatlanok voltak, hogy a szerep, amit játszaniuk kellett, feszélyezte őket. Ahányszor egymáshoz értek, elállt a szavuk, összekulcsolódott karjuk melegebb volt a forró vasnál.

Ahogy a gyerekekkel tegnap megállapodtak, Olegnek az volt a feladata, hogy kikémlelje a park Szadovaja utcai részét, és azért arrafelé vitte Nyinát. A Szadovaja legtöbb házában és a park mentén németek álltak. Ahogy kiléptek a kertajtón, Nyina egyszerre hozzáfogott, hogy ismertesse, miről van szó. De oly csendesen, bizalmasan, mintha valami nagyon meghitt dologról beszélne.

– Andrej bácsival nem találkozhatsz, de rajtam keresztül tartod vele az összeköttetést … Ez ne bántson téged, ne sértődj meg, én sem láttam még egyetlenegyszer sem … Andrej bácsi utasított, hogy tudjam meg, nincs-e a gyerekek közt olyan, aki kiszimatolhatná, kit fogtak le a mieink közül.

– Egy gyerek, egy nagyon harcra kész fiú már vállalkozott erre a feladatra – mondta Oleg gyorsan.

– Andrej bácsi elrendelte, hogy mindent mondj el nekem, amit csak megtudtál. Mind a mieinkre, mind a németekre vonatkozóan.

Oleg elmondta, hogy mit beszélt neki Tyulenyin arról a földalatti emberről, akit Ignat Fomin kiadott a németeknek, valamint azt is, amit Vologya Oszmuhin közölt vele éjszaka. Azt is elbeszélte, amit Zemnuhovtól tudott: hogy a földalattiak keresik Valkót. Itt adta meg Nyinának Zsora Arutyunyanc címét.

– Andrej bácsi teljesen megbízhat benne, közölheti vele tartózkodási helyét. Hiszen ő is ismeri Zsora Arutyunyancot! Zsora pedig Vologya Oszmuhinon keresztül mindent továbbít oda, ahová kell … Mialatt itt beszélgetünk – mondta Oleg mosolyogva -, három légvédelmi ágyút számoltam meg, ott, az iskolától jobbra, arra beljebb, mellette fedezék, és újra fedezék, de autókat nem látok …

– És a négycsövű géppuskát a két némettel az iskola tetején? – kérdezte hirtelen Nyina.

– Azt nem vettem észre – csodálkozott Oleg.

– Pedig onnan a háztetőről az egész park tűz alatt tartható – mondta Nyina kissé szemrehányóan.

– Eszerint te is alaposan körülnéztél. Hát neked is elrendelték? – puhatolózott, és szeme felragyogott.

– Nem, csak úgy magamtól. Szokásból – mondta Nyina, de nyomban észre tért, és merész ívelésű szemöldöke alól kutatóan nézett Olegre: nem nagyon fedte-e fel magát előtte?

De Oleg még nem volt elég körmönfont, hogy gyanúba vegye Nyinát.

– Aha … itt vannak az autók, egy egész sor! Orrukkal a földbe ásva, csak a hátuk látszik, amott meg a tábori konyhák füstölögnek. Látod? De most ne nézz oda – szólt hirtelen elragadtatással Oleg.

– Eszem ágában sincs odanézni! Amíg az iskola tetején ott áll az őrszem, a betűket úgysem lehet kiásni – jegyezte meg Nyina nyugodtan.

– I-igaz … – Oleg elégedetten tekintett rá és nevetett.

Már valahogy egymáshoz szoktak. Sietség nélkül ballagtak, miközben Nyina kerek, erőteljes tenyere bizalommal pihent Oleg markában. Már elkerülték a parkot. Jobb felől, végig az utcán, a típusházak mellett német autók álltak, teherautók, különféle márkás személyautók, tábori rádióállomás, vöröskeresztes autóbusz és mindenütt, amerre a szem ellát, német katonák. Bal felől, egy puszta tér mélyén laktanyaszerű kőépület állt, amely mellett fehér szegélyű vállpántot viselő német tizedes egy csoport polgári ruhába öltözött orosz kiképzésével foglalkozott. Az oroszok, német fegyverrel felszerelve, hol sorakoztak, hol rajvonalba fejlődtek, ide-oda kúsztak, kézitusáztak. Valamennyi éltesebb ember volt. A karjukon horogkeresztes karszalag.

– Ez a fritz-zsandár … Oktatja a policájokat, hogyan kell megfogni a mieinket – mondta Nyina, és szeme gyűlölettől izzott.

– Honnan tudod? – kérdezte Oleg, mert eszébe jutott, mit mesélt neki Tyulenyin.

– Már láttam őket párszor.

– Mocskosok! – mondta Oleg megvető gyűlölettel. – Megfojtani az ilyeneket, megfojtani …-

Nem lenne rossz – tette hozzá Nyina.

– Szeretnél partizán lenni? – kérdezte Oleg váratlanul.

– Szeretnék.

– Képzeld csak el, mit jelent az, partizánnak lenni! A partizán tevékenysége egyáltalán nem mutatós, de milyen nagyszerű! Elintéz egy fasisztát, kettőt, százat, a százegyedik őt ölheti meg. Végrehajt egy, két, tíz feladatot, a tizenegyedikben lebukik. Micsoda önfeláldozást kíván ez a munka! A partizán sohasem nézi a maga életét. Sohase állítja a haza érdekei elé. És sohasem sajnálja föláldozni magát, ha a haza iránti kötelesség vagy elvtársai megmentése ezt követeli. Sohasem árulja el, sohasem adja ki társait. Én partizán szeretnék lenni! – mondta Oleg olyan mély, őszinte, gyermekes elragadtatással, hogy Nyina ráemelte a szemét, és egyszerre nagy bizalmat érzett iránta.

– Mondd, mi csakis hivatalos ügyekben fogunk találkozni? – kérdezte váratlanul Oleg.

– Dehogy, találkozhatunk úgy is … Ha szabad időnk lesz – felelte Nyina kissé feszélyezetten.

– Hol laksz?

– Ráérsz? … Akkor elkísérhetsz. Be akarlak mutatni a nővéremnek, Oljának – mondta Nyina, de nem volt egészen biztos benne, hogy igazán ezért akarja-e hazakísértetni magát.

Olja és Nyina, a két unokanővér, abban a kerületben lakott, amelyet röviden „Nyolcház”-nak neveztek. A típusház egyik felében Nyina, a másikban Olja szülei laktak. Nyina magával vitte Oleget, és anyja gondjaira bízta.

Oleg, aki korához képest nagyon fejlett volt, és ukrán családja körében az idősebbek iránti tiszteletben nevelkedett, könnyedén eltársalgott az amúgy sem szófukar és fiatalos Varvara Dmitrijevnával. Ezenkívül nagyon szeretett volna tetszeni Nyina anyjának.

Amikor Nyina visszatért, már mindent tudott a két Ivancov lány családjáról. Olja és Nyina édesapja édestestvérek, bányászok, most a fronton harcolnak. Az orlovi kormányzóságban születtek, gazdag parasztoknál zselléreskedtek, majd a Donyec-medencébe jöttek, és itt ukrán lányokkal házasodtak össze. Olja anyja a csernyigovi kormányzóságból, míg Varvara Dmitrijevna a donyeci Rasszipnoje faluból való volt. Varvara Dmitrijevna fiatal korában szintén bányában dolgozott, és ez nagyon meglátszott rajta. Nem keltette egyszerű háziasszony benyomását. Bátor, önálló nő volt, aki jól kiismerte magát az emberek között. Nyomban észrevette, hogy a legényke nem cél nélkül jött el, alaposan megnézte magának, és ravasz leleményességgel megfigyelte, szinte belelátott a veséjébe.

Egyébként kölcsönösen megértették egymást. Amikor Nyina visszajött, mindkettőt igen élénk beszélgetésben, a padkán ülve találta. Oleg vígan lóbálta a lábát, hátravetette a fejét, ujjainak hegyét dörzsölgette, és olyan elragadóan kacagott, hogy Varvara Dmitrijevnának együtt kellett vele nevetnie. Nyina rájuk nézett, széttárta karját, és szintén elnevette magát – mindhárman olyan jól érezték magukat, mintha már évek óta tartó barátság fűzné őket egymáshoz.

Nyina azt mondta, hogy Oljának egyelőre dolga van, de nagyon kéri Oleget, várja meg. Az a két óra, amíg a fiú Olját várta, észrevétlenül s gondtalan kacagás közben múlt el. Ez a két óra azonban valójában döntő jelentőségű volt. A krasznodoni földalatti szervezet valamennyi ága végre összekapcsolódott. Ez alatt az idő alatt Óljának módjában volt Valkóhoz menni, aki a „Nyolcház”-tól távol, a nép nyelvén „Újbarakk”-nak nevezett városrészben lakott, és elmondott neki mindent, amit Nyina Olegtől megtudott.

Ahogy Olja megérkezett, kissé elült a lakásban uralkodó víg hangulat. Igaz, hogy Olja természetéhez képest különösen szívélyes volt Oleghez – kissé zárkózott, szabálytalan rajzú arcát széles, jóságos mosoly derítette, sőt elfoglalta Nyina helyét, leült a fiú mellé a padra. De Olja nehezen tudott beleilleszkedni zavaros, ide-oda kapkodó beszélgetésükbe, mely rajtuk kívül minden más ember számára érthetetlen volt. Olját, aki éppen hogy visszatért Valkótól, más érzések foglalkoztatták. Komolyabb volt Nyinánál – nem azért, mert mélyebben élt át mindent, hanem azért, mert gondolatait és érzéseit igyekezett mindjárt valóra váltani. Ezenkívül azóta, hogy mindketten a Sztálinó-területi pártbizottság összekötői lettek, Olját mint az idősebbet jobban beavatták az ügyek lényegébe.

Leült Oleg mellé, levette kendőjét, s előtűnt nehéz kontyba font fekete haja. Hallgatott. Bár szeretett volna vígnak látszani és mosolyogni, szeme kifejezéstelen maradt. Úgy látszott, hogy ő itt a legöregebb, idősebb még Nyina anyjánál is.

De Varvara Dmitrijevna tapintatos és diplomatikus nőnek bizonyult.

– Minek ülünk itt a konyhán? – kérdezte. – Menjünk a szobába, és kártyázzunk kicsit.

Átmentek az ebédlőbe. Varvara Dmitrijevna besietett a másik szobába, ahol Nyinával aludt, és egy csomag kopott, fekete játékkártyával tért vissza.

– Nyinocska, te persze Oleggel játszol együtt – vetette oda Olja.

– Nem, a mamával – Nyina elpirult, és kihívóan nézett Oljára. Nagyon szeretett volna Oleg oldalán játszani, de ilyen hirtelen nem árulhatta el magát.

Oleg mindebből semmit sem értett, de feltette, hogy Nyina anyja mint öreg bányászasszony biztosan jó kártyás, és felkiáltott:

– N-n-nem, a m-mamával én játszom!

Beszédhibája miatt voltaképpen nem is kiabált, hanem inkább elbődült, mint egy borjú, és ez olyan mulatságos volt, hogy – Olját is beleértve – mind hangos kacagásban törtek ki.

– Öreg és fiatal – vigyázzatok, lányok! – mondta Varvara Dmitrijevna.

A hangulat ismét emelkedni kezdett.

Az öreg bányászasszony valóban mestere volt a játéknak, de Oleg olyan viharos szenvedéllyel játszott, hogy eleinte elhamarkodta, és vesztettek. Olja fegyelmezte magát, és titokban Olegnak segített. Varvara Dmitrijevna vesztes létére is jól mulatott, tetszett neki a fiú.

Végre a negyedik körben nagy nehezen nyertek. Olja osztott. Oleg megnézte a kártyáit, és látta, hogy nagyon rosszak. Most egyszerre ravaszkás fény csillant a szemében, és kaján tekintetét Varvara Dmitrijevnára emelte, hogy megtudja, mire gondol az asszony. És alig találkozott a tekintetük, egy pillanatra hirtelen kicsucsorította erős rajzú, teli ajkát, mintha csókra készülne. Varvara Dmitrijevna apró ráncokkal pókhálózott, de mégis fiatalos szemében mintha szikra csillant volna meg. De még a szemöldökét sem vonta fel. Káróval indult. Ahogy Oleg feltételezte, az öreg bányászasszony kitűnően megértette jeladásait.

Olegon határtalan öröm vett erőt. Most már biztos volt, hogy nyernek, „öreg és fiatal” vígan jelzett egymásnak, hol az égnek emelték szemüket, ami treffet, hol oldalra néztek, ami viszont pikket jelentett, vagy az állukhoz ért a mutatóujjuk, ami coeurt jelzett. A mit sem sejtő lányok egyre jobban igyekeztek, mégis szakadatlanul vesztettek, és ebbe sehogy se tudtak beletörődni. Nyina pipacsvörösen és izgatottan ült a helyén. Oleg a lányok minden kudarca után harsogó hahotában tört ki, és boldogan dörzsölgette ujjait. A tapasztaltabb Olja végre megértette, hogy itt valami nincsen rendjén, és óvatosan, magát el nem árulva, figyelni kezdte ellenfeleit. Nemsokára mindent megértett, és meglesve a pillanatot, amikor Oleg a száját csücsörítette, egész kártyalegyezőjét teljes erővel a fiú szájához verte. Aztán úgy vágta az egész paklit az asztalhoz, hogy a kártyák szétrepültek.

– Csalók! – mondta egyenletes, nyugodt hangján.

Varvara Dmitrijevna hangosan elnevette magát. Nem sértődött meg. Nyina méltatlankodva ugrott fel az asztaltól, de Oleg szintén felállt, két barna kezébe fogta a lány gyöngéd kezét, és homlokával a lány vállához hajolva, bocsánatot kért tőle. A végén mindnyájan jóízű nevetésben törtek ki.

Olegnek sehogy sem volt ínyére hazamenni. Pedig már esteledett, és hat óra után tilos volt a járás-kelés a városban. Olja azt mondta, mégis jobb most elindulnia, és hogy szó se lehessen bárminő engedményről, elköszönt, és a szobájába ment.

Nyina az alkonyati naptól megvilágított tornácig kísérte Oleget.

– V-valahogy nincs kedvem elmenni! – mondta a fiú őszintén.

A tornácon megálltak.

– Mi ez itt nálatok, kert? – kérdezte Oleg komoran.

Nyina szó nélkül karon fogta, és elvezette a ház körül. A ház árnyékába kerültek, a jázminbokrok közé, amelyek olyan buján nőttek, hogy szinte már akkorák voltak, mint a fák.

– J-j-jó itt nálatok. Nálunk mindent kivágtak a németek.

Nyina hallgatott.

– Nyina – kezdte Oleg gyerekes, könyörgő hangon. – Nyina, megcs-cs-csókolhatlak téged? … N-n-nem, csak az arcodon, é-é-érted, csak az arcodon.

Semmiféle mozdulatot nem tett, csak kérlelte a lányt. De Nyina visszahökkent tőle, és olyan zavarba jött, hogy nem tudott szóhoz jutni. Oleg nem látta Nyina zavarát, csak nézte, természetes, gyermeki arckifejezéssel.

– Nem. Tudod … elkéshetsz … – mondta Nyina.

Oleg szerint az sem lenne valami szörnyű eset, ha éppen elkésne – Nyina miatt. De Nyinának természetesen mindenben igaza van. Sóhajtott, mosolygott, és kezét nyújtotta.

– Feltétlenül gyere el hozzánk – mondta Nyina bűntudattal, és gyengéden szorongatta Oleg nagy kezét.

Oleg szörnyen éhesen, de az új ismeretség és az események miatt boldogan tért haza. De a sors könyvében alighanem úgy volt megírva, hogy ma már nem eszik többet. Kolja bácsi már várta. Elébe ment.

– Már régen várlak. „Szeplős” (így hívták maguk közt a tisztiszolgát), amióta elmentél, les.

– N-nofene! – mondta könnyedén Oleg.

– Mégis jobb, ha nem kerülsz a szeme elé. Tudod-e, hogy itt van Viktor Bisztrinov? Tegnap jött meg. A németek visszakergették a Dontól. Gyerünk, nézzünk el hozzá, náluk biztosan nincsenek németek – mondta Kolja bácsi.

Nyikolaj Nyikolajevics barátja és munkatársa, Viktor Bisztrinov, fiatal mérnök, váratlan hírrel fogadta.

– Hallották? Sztacenkót polgármesterré nevezték ki – kiáltotta, s mérgesen megvillogtatta fogait.

– Miféle Sztacenkót? – A tervosztály vezetőjét? – erre még Kolja bácsi is elámult.

– Azt.

– Ne tréfálj!

– Lehetetlen. Ezt a csendes, szorgalmas embert, aki a légynek sem ártott életében …

– Semmi kedvem sincs a tréfához.

– Hát ez a csendes, senkinek sem vétő Sztacenko, aki nélkül egyetlen vidám borozgatást, egyetlen preferansz-játékot sem lehetett elképzelni, akiről mindenki azt mondta: ez aztán igazán a mi emberünk, szívember, drága ember, rokonszenves ember, nagyszerű modorú ember, hát ez a Sztacenko lett a mi polgármesterünk – mondta Viktor Bisztrinov, aki olyan sovány volt, mint egy gebe, és dühösen fújtatott.

– Szavamra, hadd gondolkozzam – mondta Nyikolaj Nyikolajevics, aki még most sem tudta elhinni a dolgot. -, hiszen a mérnökök egy összejövetelt sem rendeztek, amelyre meg ne hívták volna. Magam is mennyi vodkát megittam vele! Nemhogy illojális, de még egy hangos szót sem hallottam soha a szájából … És ha legalább a múltjában lenne valami, de mindenki tudta, hogy apja kishivatalnok volt, ő maga meg sohasem keveredett semmiféle ügybe …

– Magam is együtt ittam vele. Most pedig, hála régi ismeretségünknek, majd torkon ragad: szolgálj vagy pedig … – és Bisztrinov vékony ujjaival hurkot rajzolt a levegőbe. – Nesze neked rokonszenves ember!

Oda sem figyelve a némán ülő Olegre, még sokáig vitatkoztak azon, miként történhetett, hogy az az ember, akit évek hosszú során át ismertek, s aki annyira tetszett nekik, polgármesterséget vállalt a németek alatt. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a németek halálos fenyegetéssel vették rá. De mért választották a németek éppen Sztacenkót? Az a belső hang, a lelkiismeret elrejtett, tiszta szava, mely az élet legfelelősségteljesebb, legszörnyűbb pillanataiban meghatározza az ember magatartását, azt mondta: ha nekik, egyszerű szovjet mérnököknek választaniok kellene, ők ilyen gyalázat helyett inkább a halált választanák.

Nem, ez túl egyszerű elképzelés, hogy Sztacenko halálos fenyegetés súlya alatt vállalta a polgármesterséget. És szemtől szemben ezzel a teljesen érthetetlen eseménnyel, ötször, tízszer, százszor is elismételték:

– Lám, lám, Sztacenko! Most mondd, kérlek szépen! … Nem … képzeld csak el! Hát kinek higgyen az ember?

És széttárva karjukat, a vállukat vonogatták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A polgári demokrácia jellemzői:

A polgári demokráciában az államhatalom a burzsoázia kezében van. A munkásosztály számára a polgári demokrácia az a harctér, amelyen osztályharca a burzsoázia ellen lefolyik. A munkásosztály számára nem közönyös, nyílt diktatúra lép-e a polgári demokrácia helyébe. A tőkés termelőmód ismérvei a termelőeszközök magántulajdona, a bérmunka, piacra szánt árutermelés.

A kapitalizmus kibékíthetetlen ellentéte a társadalmi termelés és a tőkés elsajátítás közötti ellentmondás.

Néhány gondolat:

A polgári demokrácia szabadsága a kapitalizmussal megteremtette a magánvállalkozások sokszínű lehetőségét jó és rossz tulajdonságaival együtt. A vállalkozások szabadsága tág teret és hatalmas lendületet enged – engedett – a kapitalizmus, a termelőerők, a demokrácia, az emberiség fejlődésének. De minden jóban van valami rossz is, így a polgári demokrácia szabadsága, erkölcse megteremti az élősködés lehetőségét is, ami kialakítja a kapitalizmus kizsákmányoló osztályát, a vállalkozás szabadságának haszonélvezőit, és a gátlástalan haszonlesőket. Végül is a polgári demokrácia szabadsága elvezet a kapitalizmus védelmében az önkényuralomra.

A polgári demokrácia szabadságának haszonélvezői közé tartoznak az ügyeskedő, szorgalmas kisvállalkozások, akik a proletárszintet igyekeznek meghaladni, nem kevés sikerrel, ami jelentős támasza a kapitalizmusnak.

A gazdagokhoz, a hatalomhoz dörgölődző haszonleső réteg nagyon sokszínű, amely a munkások, a médiumok, a hivatalnokok proletár dolgozói közül kerülnek ki. Ennek a „középosztálynak” a hasznos és káros befolyása proletár bérrabszolgákra jelentős. A középosztály egyes képviselői a fejlődést hatékonyan segítik, de a sok haszonleső, aki a jó fizetésért gátlástalanul, öntudatlanul kiszolgálja a kizsákmányolókat, elárulja saját osztályát. A társadalmi helyzete, boldogulása miatt ez a réteg komoly támogatója a kapitalizmusnak.

A polgári demokráciában társadalmi szinten nem a munka szerinti elosztás elve érvényesül. Így a proletár jövedelme a munkaerő ára, ami az előállításához és működésben tartásához szükséges termelési költség, mint minden egyéb árué, szerszámé, aminek az árát, költségét a legalacsonyabb szinten kell tartani a tőkések minél nagyobb profitja érdekében. A tőkések egyéni jövedelme nem a munkájukból származik, hanem ez alapvetően a termelőeszközök magántulajdona, magánérdekeltsége miatt a tőkéjük után kizsákmányolásból szerzett profit, ami azonban élősködés, de ez a kapitalizmus fő hajtóereje. Meggazdagodni! Más kárára, akár mindenáron is!

A szocialista demokrácia a proletárdiktatúrával ez ellen az élősködési tendencia ellen hatékony, de amíg fejletlen a népgazdaság és a társadalmi tudat, addig az élősködés korlátozására, de az egyéni érdekeltség hajtóerejének kihasználására a népi demokrácia a leghatékonyabb, legemberségesebb forma.

A polgári demokráciában alapvetően két társadalmi osztály-párt létezik: úgymint a tőkésosztály, a kizsákmányolók pártja, amelyik több irányvonalat, érdeket képviselve megoszlik, de csak tőkés érdekeltségű, és a dolgozó proletárok érdekének osztály-párja a kommunista párt. A szociáldemokrata irányzat tévútra tért, renegáttá vált, valójában a polgári vonalat képviseli, alapvetően a kizsákmányolást, az élősködést elfogadja, mint a fejlődés miatt elkerülhetetlent, így nem lehet a dolgozók pártja. A szociáldemokrácia a tőkések osztálypártjába került, így a dolgozók osztályellenségévé vált.

A dolgozók osztály-pártja kommunista párt, amelynek célja a szocializmus, de a végcél a kommunizmus. A kommunista párt vezérfonala a marxizmus-leninizmus tudományos és demokratikus világnézete, ezért az összes dolgozó és a társadalom érdekét képviseli; az összhangot, a helyes irányvonalat, pedig a tudományos módszer és a demokratikus centralizmus teremti meg.

Amíg a kapitalizmus világméretekben erős és fejlődőképes, erőforrásaival fölényben van a szocialista demokráciával, addig a szocializmusban csak kíméletlen osztályharc lehet a tőkés osztály-párttal szemben. Ez volt a sztálini vonal, ami nagyon sikeres volt. Nem kellett volna ezt elvetni.

A szocialista demokráciában már csak a dolgozók osztály-pártja, a kommunista párt lehet a hatalomban, mert a tőkés-osztálypárt a kizsákmányolást, az élősködést, a kapitalista önkényuralmat valósítaná meg, ami ellen a szocializmus a proletárdiktatúrával harcol!

„A demokratikus centralizmus olyan szervezeti működési és irányítási alapelv, mely célja szerint biztosítja, hogy a döntések az érintett tagság legszélesebb körének véleményét tükrözzék, egyúttal azok végrehajtásában a szervezet tagjai egységesen vegyenek részt.” – Wikipédia

A polgári demokráciában a „demokratikus” választásokon a proletárok a kizsákmányolóik – képviselői – közül választanak képviselőket a hatalomba a saját kizsákmányolásukra, a dolgozókon való élősködésre, aminek sikerét a tőkésállam gazdasági alap és felépítménye garantál, így ez a szükségszerűen bekövetkező társadalmi katasztrófa miatt csak a szocialista forradalom vagy a fasizmus töri meg. A polgári demokráciában a kapitalista élősködés elfogadására a dolgozó nép tudatát a beszélő szerszám tudatára kell nevelni. Ez garantálja a kapitalizmus hatalmát a proletár dolgozók felett.

A szocialista forradalom a dolgozók szocialista demokráciáját, a polgári demokrácia azonban a tőkések számára valósítja meg a demokráciát. A fasizmus a tőkések minden határon felüli diktatúráját valósítja meg. Reálisan, érdemben a dolgozók csak a szocialista demokráciában választhatnak az érdekeiknek megfelelő képviselőket.

A polgári demokrácia lényegében nem más, mint lehetőség a tőkés uralkodó osztály diktatúrája, a dolgozók feletti élősködés érdekében. Ez csak formális demokrácia lehet, mert érintetlenül hagyja a polgári magántulajdont, a termelési eszközök magántulajdonát, ezért ez valójában szükségszerűen önkényuralom, – a mosolygó fasizmus – a proletár dolgozók feletti totális uralom, amin a törvényes keret mit sem változtat. A polgári demokrácia a jogállami szervezésben is a burzsoázia uralmi eszköze a kizsákmányolás biztosítására. Ezért erkölcse a kapitalizmus modell működése érdekében elfogadja a bérrabszolgaságot, ami az emberi jogok súlyos megsértése és embertelenség!

A polgári demokráciában a tőkés termelőmód tulajdonképpeni értelme, lényege a tőkések profitjának a termelése. Ezért a proletárok politikai-gazdasági érdekeit képviselők hatékonyan, érdemben nem lehetnek a hatalomban, mert a kapitalista rendszer alap és felépítménye ezt nem teszi lehetővé; a domináns erkölcs és a világnézet, a politikai-gazdasági és az államhatalom a tőkéseké, ez önkényuralom. A proletár bérrabszolgák a választásokon a kizsákmányolóikat juttatják a parlamentbe; így a dolgozó többség gerinctelen szolgalelkű emberré válik, arra nevelik, hogy eltűrje a tőkés diktatúrát, élősködést. A kapitalizmus a kizsákmányolás érdekében diktatórikus társadalmi rendszer és ez nem is lehet másként; a kapitalizmusban a proletár bérrabszolgák a tőkések beszélő szerszámai.

„A demokrácia egy szabad társadalom jelentős számú, szavazati joggal rendelkező tagjainak hatalmából eredő politikai rendszer, egy közös területen, ahol hatalmi fékekkel és ellensúlyokkal biztosítják a társadalom jól szabályozott működését, mint például a közhatalom gyakorlóinak kizárólagos hatalomra törésének a megakadályozását, a társadalmi igazságosságot és a jóléti társadalom megvalósulását. A jogosultak közügyek döntéseiben való részvételi módja alapján közvetlen és képviseleti demokráciák létezhetnek.

A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Olyan politikai rendszer, melyben a szuverén „nép”, tehát a társadalom összes, teljes jogú tagja – nem egyén, kis csoport vagy a hatalom bizonyos csoportja – igazgatja a közügyeket, beleértve a kormányzást is. Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. A legtöbb közismert „demokrácia” közös jellegzetessége nem a közvetlen néphatalom, hanem a közhatalom választásának a legitimációja.” Wikipédia

(idézet: Idegen Szavak Marxista Magyarázattal)

A polgári demokrácia a tőkés társadalmi rend politikai formája. A polgári demokráciában az államhatalom a burzsoázia kezében van (sokszor a földbirtokos osztállyal szövetségben). A polgári demokrácia nagy lépés volt előre a feudális társadalomi önkényen és kiváltságokon alapuló államhatalmával szemben: a törvényelőtti egyenlőség bevezetése, a végrehajtó- és törvényhozóhatalom szétválasztása, a képviseleti-parlamenti rendszer, a szabadságjogok (sajtó, gyülekezési, szólás-, vallásszabadság stb.), általában az ú. n. „elidegeníthetetlen emberi jogok” kihirdetése a szabadságjogok szűkebb vagy szélesebb kiterjesztését jelentette.

Mégis a polgári demokrácia is lényegében nem más, mint az uralkodó osztály vagy osztályok diktatúrája a dolgozók ellen és az „emberi jogok” nem igazán emberi jogok, mert a dolgozók számára legnagyobbrészt csak a papíron vannak meg (lásd az imperialista Amerikát). Leglényegesebb fogyatkozása az, hogy még a legszélesebb polgári demokrácia is csak formális demokrácia, vagyis érintetlenül hagyja a polgári magántulajdont és ezzel megörökíteni igyekszik a polgárok közt fennálló gazdasági egyenlőtlenséget, a kizsákmányolást és a gazdagok és szegények közt a polgári társadalomban fennálló és mindinkább elmélyülő szakadékot.

A munkásosztály számára a polgári demokrácia az a harctér, amelyen osztályharca a burzsoázia ellen lefolyik. Ezért a munkásosztály számára nem közönyös, nyílt diktatúra lép-e a polgári demokrácia helyébe. A munkásosztálynak nem szabad a polgári demokráciát sem túlbecsülnie, sem lebecsülnie, hanem józanul értékelnie kell, mennyiben használhatja fel a maga osztályharcának céljaira. Ezért a munkásosztálynak ellene kell szegülnie minden kísérletnek, a polgári demokrácia nyújtotta szabadságjogok megnyirbálására vagy megszüntetésére, de ugyanakkor tudatában kell lennie annak, hogy a polgári demokrácia végeredményben mindig csak a burzsoázia uralmi eszköze a kizsákmányolás biztosítására.

A kapitalista termelőmód, kapitalizmus: tőkés termelőmód, tőkés társadalmi rend. Történelmileg Európában a 16. század óta fejlődött ki először, elődje a hűbéri társadalmi rend. A kapitalizmus mint termelőforma, az emberiség fejlődésének meghatározott fokán törvényszerűen keletkezik és ugyanilyen törvényszerűséggel pusztul el, hogy helyét a társadalmi élet új, haladottabb formájának, a szocialista termelőmódnak adja át. A tőkés termelőmód tulajdonképpeni értelme nem — mint a polgári gazdaságtudósok állítják — az emberi szükségletek kielégítése, hanem értéktöbblet termelése. A tőkés termelőmód ismérvei a termelőeszközök magántulajdona, a bérmunka általános alkalmazása és az árutermelés, tehát piacra szánt termékek előállítása. A termelőeszközöktől megfosztott bérmunkások munkaereje, ez a kapitalisták számára legfontosabb áru termeli az értéktöbbletet, melyet a termelőeszközök birtokosai kisajátítanak. „A társadalmi termelés és a tőkés elsajátítás közötti ellentmondás a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentétként nyilvánul meg.” (Engels)

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Termelési mód a társadalom léte és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen eszközök (élelem, ruházat, lakás, termelési felszerelések stb.) megszerzésének történelmileg meghatározott módja. A termelési mód a társadalmi rend meghatározó alapját alkotja. Amilyen a termelési mód, olyan maga a társadalom, annak uralkodó eszméi, politikai nézetei, intézményei.

A termelési mód változásával megváltozik az egész társadalmi rend. Minden új, magasabb termelési mód új, magasabb fokot jelent az emberiség fejlődésének történetében. Az emberi társadalom keletkezésének ideje óta több termelési mód létezett és váltotta fel egymást: ősközösségi rend, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus és kapitalizmus.

A mai történelmi korszakban az önmagát túlélt tőkés termelési módot az új, szocialista termelési mód váltja fel (Szocializmus). Létrejött a szocialista világrendszer. A termelési módnak két, egymással szorosan összefüggőoldala van: a termelőerők és a termelési viszonyok. A termelőerők a termelési mód meghatározó, legforradalmibb tényezői.

A társadalmi termelés fejlődése a termelőerők megváltozásával kezdődik, ezután ennek megfelelő változások mennek végbe a termelési viszonyok terén is. A termelési viszonyok, amelyek a termelőerőktől függően fejlődnek, aktívan visszahatnak rájuk. Ha a termelési viszonyok összhangban vannak a termelőerők jellegével, akkor meggyorsítják a termelőerők fejlődését, fejlődésük fő motorjai, ellenkező esetben viszont lassítják, gátolják fejlődésüket. E meg nem felelés talaján jött létre az új termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti éles konfliktus és ellentmondás, ami szükségszerűen társadalmi forradalomhoz vezet az antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatokban.

A szocializmusban a termelési viszonyok egyik-másik oldala és a fejlődő termelőerők között felmerülő ellentmondások a tulajdon társadalmi jellegéből következően nem vezetnek konfliktusokhoz. A szocialista államnak és a kommunista pártnak – számításba véve az objektív társadalmi fejlődéstörvények hatását – reális lehetősége van arra, hogy idejében megoldja az ilyen ellentmondásokat, összhangba hozva a termelési viszonyokat a termelőerők új jellegével és színvonalával.

Termelési viszonyok a marxista társadalomtudomány egyik legjelentősebb fogalma; a társadalom azon objektív, anyagi, emberek tudatától független viszonyait tükrözi, amelyek a társadalmi termékek termelése, a csere és az anyagi javak elosztása folyamán alakulnak ki az emberek között. A termelési viszonyok minden termelési mód szükségszerű oldalát képezik, hiszen az emberek nem tudnak termelni anélkül, hogy valamilyen módon ne egyesülnének a közös tevékenység és a termékek kölcsönös cseréje érdekében. A termelési viszonyok alapja: a termelési eszközök tulajdona terén fennálló viszonyok.

Olyan társadalomban, ahol a termelési eszközök társadalmi, kollektív tulajdonban vannak, a társadalom tagjai egyenlőek a termelési folyamatban az együttműködés és kölcsönös segítés viszonyai alakulnak ki köztük. Ha azonban a tulajdon magánkézben van, szükségképpen uralmi és alávetettségi viszonyok jönnek létre. Aki nagyszámú termelési és munkaeszköz birtokában van, gazdaságilag uralkodik azok felett, akik nem rendelkeznek munkaeszközökkel. Ily módon a társadalmi, illetve a magántulajdon alapján, a termelési viszonyok két formája alakult ki a történelemben: az együttműködési és kölcsönös segítési viszonyok, illetve az uralmi és alávetettségi viszonyok

A társadalmi tulajdon a történelem során különbözőformákat öltött: a nemzetségi, a törzsi, az össznépi vagy állami tulajdon, a szövetkezeti vagy kolhoztulajdon stb. A magántulajdonnak a történelem folyamán három főformája alakult ki: rabszolgatartó, feudális és kapitalista tulajdon, amelyeknek megfelel a kizsákmányolás három típusa. Létezett és ma is létezik még a termelők egyéni munkáján alapuló magántulajdon, ez a forma azonban mindig az adott társadalomban uralkodó termelési viszonyoknak van alárendelve, és azok meghatározó befolyása alatt fokozatosan hanyatlik.

A termelési viszonyok két alapvető formáján kívül valamely társadalmi-gazdasági alakulat felbomlása, illetve az új társadalmi-gazdasági alakulat kialakulása időszakában átmeneti társadalmi viszonyok jönnek létre. E viszonyok sajátossága abban rejlik, hogy ugyanazon társadalmi alakulat keretein belül különbözőtípusú, sőt különböző szerkezetű viszonyokat jellemeznek. Például az ősközösségi rend hanyatlásának szakaszában a patriarchális család keretein belül összefonódtak a nemzetiségi viszonyok maradványai és a rabszolgatartó viszonyok csírái. A rabszolgatartó viszonyok bomlásának szakaszában több országban kialakult a kolonátus, amely a rabszolgatartó és a feudális viszonyok elemeit egyesítette magában; a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában egyes gazdasági formák egyesítik a kollektív és a magántulajdonon alapuló viszonyokat (államkapitalizmus, állami és magán vegyesvállalatok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek félszocialista formái stb.)

Termelőerők a termelési eszközök és az ember, a maga munkatapasztalatával és – jártasságával. A termelőerők kifejezik az embereknek a tárgyakhoz és a természet erőihez való viszonyát, amelyeket az anyagi javak termeléséhez felhasználnak. A társadalom fő termelőerői a termelők, a dolgozók, akik szüntelenül tökéletesítik a munkaeszközök, mind szélesebb körben használják fel a természeti javakat, gazdagítják termelési tapasztalatukat, növelik a munka termelékenységét. A termelőerők állapota mutatja azt a fokot, amennyire a társadalom le tudta igázni a természetet. A termelőerők szüntelenül fejlődnek; mindenekelőtt a munkaeszközök tökéletesednek; ami maga után vonja a termelési viszonyok, a termelési mód szükségszerű fejlődését.

Termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra vonatkozólag meghatározza a termelőerő és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb és legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével.

Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek azonban ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások nem idéznek elő konfliktust, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Alekszandr Fagyejev

Első rész

26.

Ljubov Sevcova azok közé a komszomolisták közé tartozott, akiket még az év elején a partizánparancsnokság rendelkezésére bocsátottak, hogy az ellenség hátában működjenek.

Ljubka elvégezte a katonai felcsertanfolyamot, és már a frontra készült, amikor a rádióstanfolyamra vezényelték ugyancsak Vorosilovgrádban.

A parancsnokság utasítására Ljubka ezt titokban tartotta, barátainak és ismerőseinek azt mondta, és haza is azt írta, hogy a katonai felcsertanfolyamon folytatja tanulmányait. Tetszett neki az, hogy személyét titokzatosság övezte. „Komédiás Ljubka, ravasz, mint a róka” … – mondogatták róla. Egész életében játszott.

Mikor még egészen kislány volt, orvost játszott. Játéktárgyait kiszórta az ablakon, folyton vöröskeresztes táskával járt, mely teli volt kötszerrel, vattával, gézzel, s a fehér, pufók, kék szemű, gödröcskés arcú kis lányka bekötözte apját, anyját, minden ismerősét, öreget és fiatalt, kutyát és macskát.

Egyszer egy nála nagyobb fiú átugrott a kerítésen, és meztelen lábával üvegszilánkba lépett. Nem ismerte a fiút, aki valamelyik szomszédos házban lakott, senki sem volt otthon a felnőttek közül, hogy segítsen, mire a hatéves Ljubka megmosta a fiú lábát, bekente jóddal, és bekötözte. A fiú Szergej volt, családi nevén Levasov. Szergej sem érdeklődést, sem hálát nem mutatott Ljubka iránt. Soha többé nem mutatkozott udvarukban, mert általában lenézte a lányokat.

Amikor Ljubka iskolába kezdett járni, olyan könnyen és vígan tanult, mintha nem is tanult, hanem iskolásdit játszott volna. De már nem orvos, nem tanító, nem mérnök akart lenni, hanem háziasszony, és bármihez fogott, padlót súrolt, vagy galuskát szaggatott, minden hasonlíthatatlanul jobban, gyorsabban sikerült neki, mint az anyjának. Egyébként Csapajev is szeretett volna lenni, igenis: Csapajev s nem pedig Anka, a géppuskáslány, mert, mint kiderült, maga is megvetette a lányokat. Parafa dugó égett végével Csapajev-bajuszt rajzolt az orra alá, és vad kézitusát vívott a fiúkkal. Amikor aztán kissé felcseperedett, megszerette a táncot, az orosz és külföldi szalontáncokat, az ukrán és a kaukázusi népi táncokat. Mivel jó hangja is volt, kétségtelenné vált, hogy színésznő lesz belőle. Fellépett a klubokban, szabadtéri előadásokon a parkban, s amikor kitört a háború, különös szeretettel a katonák előtt mutatta be művészetét. De Ljubka egyáltalán nem volt komédiás, csak komédiázott, mert sehogy se tudta megtalálni önmagát. Szívében az egész idő alatt ezerszínű játékos, daloló, muzsikáló zűrzavar zsivajgott, mely olykor egész váratlanul lángra lobbant és kitört. Szíve legtitkosabb mélyén nyugtalan becsvágy gyötörte, hogy esztelen, vad bátorsággal, gondolkodás nélkül feláldozza magát, ugyanakkor a gyerekes boldogság ujjongó, kitörő tüze egyre előbbre, egyre magasabbra hajtotta, hogy minél többet, újabbat ismerjen meg. Most harci hőstettek kísértették: repülő lesz vagy legalább tábori felcser, de aztán kiderült, hogy mégis inkább rádiós felderítő az ellenség hátában, mert ez az elképzelhető legjobb pálya.

Mulatságos és furcsa volt, hogy a krasznodoni komszomolisták közül ugyanaz a Szerjozska Levasov is ott tanult a rádióstanfolyamon, akinek annak idején elsősegélyt nyújtott, s aki annyira figyelmetlenül viselkedett vele szemben. Most alkalma volt visszafizetni a kölcsönt, mert a fiú nyomban beleszeretett. Ljubka persze nem viszonozta érzelmeit, bár a fiúnak nagyon szép volt a szája s a füle, és általában derék fickónak bizonyult. Az udvarláshoz nem értett, csak kitartóan ott ült Ljubka előtt, hallgatott, és alázatosan bámulta, ő meg tetszése szerint kinevethette és gyötörhette.

Míg a tanfolyamra jártak, többször megesett, hogy egyik-másik hallgató egyszer csak elmaradt a foglalkozásról. Mindenki tudta, mit jelentett ez: még a tanfolyam befejezése előtt a németek mögé vezényelték.

Fülledt májusi este volt, a holdvilágban úszó városi park fuldoklott a hőségtől, virágzott az akác, illata elkábított mindenkit. Ljubka, aki szerette, ha sokan voltak körülötte, Szergejt hol moziba, hol „kószálni” vitte magával a Lenin utcán. De Szergej azt mondta:

– Nézd, milyen szép minden, neked nem tetszik? – és szeme érthetetlen módon ragyogott a sötét fasorban.

Újra és újra körüljárták a parkot, Ljubka nagyon megelégelte Szergej hallgatagságát és azt, hogy nem engedelmeskedett neki.

Ebben a pillanatban egy fiúkból és lányokból álló zajos társaság kacagva és kiabálva rontott a parkba. Köztük egy vorosilovgrádi tanfolyamtársa, Borka Dubinszkij, aki szintén nem volt közömbös Ljubka iránt, és folyton mulattatta tréfáival, amikor „a villamosforgalom érdekeit tartva szem előtt” felkiáltással valamilyen buta históriába kezdett.

Ljubka rákiáltott:

– Borka!

Az rögtön ráismert a hangjára, odaszaladt hozzájuk, és a következő pillanatban már pergett is a nyelve megállás nélkül.

– Kikkel vagy? – kérdezte Ljubka.

– Ezek a mi gyerekeink a nyomdából. Meg akarsz ismerkedni velük?

– Természetesen! – mondta Ljubka.

Bemutatkoztak, és Ljubka az egész társaságot elhurcolta a Lenin utcába. Szergej azt mondta, hogy nem tarthat velük. Ljubka azt hitte, hogy megsértődött, és szándékosan, nehogy Szergej túlságosan elkapassa magát, karon fogta Borkát, és lehetetlen táncfigurákkal kipöndörültek a parkból. Csak világos ruhája villant ki a fák sűrűjéből.

Másnap sem a reggelinél a kollégiumban, sem a foglalkozásokon, sem az ebédnél, sem a vacsoránál nem látta Szergej-t. Hiábavaló lett volna kérdezősködni, hogy hová tűnt el.

Eszébe sem jutott arra gondolni, ami tegnap a városi parkban történt – „ugyan már, nagy dolog!” De estére honvágya támadt, eszébe jutott anyja meg apja, és úgy érezte, hogy többé sosem látja őket. Csendesen feküdt ágyán, a kollégium hálótermében, ahol rajta kívül még öt lány lakott. Már mind aludt. Az ablakról levették az elsötétítő fekete papírt. A holdvilág buján áradt be a nyitott ablakon, és Ljubka nagyon szomorú volt.

Másnap Szergej Levasov már úgy kihullt emlékezetéből, mintha sohasem látta volna.

Július hatodikén Ljubkát berendelték a tanfolyam igazgatójához, és közölték vele, hogy a fronton rosszul állnak a dolgok, a tanfolyamot evakuálják, Ljubkát azonban a területi partizánparancsnokság rendelkezésére bocsátják: menjen haza Krasznodonba, és ott várja meg, amíg hívják. Ha a németek bevonulnak, úgy kell viselkednie, hogy gyanút ne keltsen. Egy, a Kamennij Brodon lakó asszony címét adták meg neki. Utazása előtt keresse fel, és ismerkedjék meg vele.

Ljubka elment a Kamennij Brodra, és megismerkedett az asszonnyal. Aztán kis bőröndjébe csomagolta holmiját, és a legközelebbi keresztútnál csak addig várt, míg az első teherautó, mely Krasznodon felé tartott, fel nem vette az elszánt, szőke lányt.

Miután elvált útitársaitól, Valko egész nap a sztyeppen feküdt, csak amikor bealkonyodott, indult el a völgy mentén a „Sanghaj” túlsó vége felé. Görbe sikátorokon, kígyózó utcákon át az 1. számú bánya környékére ballagott. Jól ismerte a várost, itt nőtt fel.

Attól tartott, hogy Sevcovéknál németek laknak, s azért hátulról, a kerítésen át ment az udvarra; meghúzódott a fészer mögött, és várta, hogy valaki kijöjjön. Jó sokáig ott állt, és türelme már fogytán volt. Végre megnyílt a külső ajtó, és egy asszony ment el csendesen mellette, vödörrel a kezében.

Megismerte Jevfroszinya Mironovnát, Sevcov feleségét.

Elébe ment.

– Istenem, ki az? – kérdezte halkan az asszony.

Valko közelebb tolta fekete, borostás arcát, és az asszony megismerte.

– Maga? … És hol van a … – kezdte Sevcova. Éjszaka volt, és a szürkés, füstös égen alig-alig tört át a gyönge holdvilág. Különben látni lehetett volna, hogy Jevfroszinya Mironovna arca elfehéredett.

– Várj egy pillanatig, s feledd el a nevem. Nevezz Andrij bácsinak. Vannak nálatok németek? Nincsenek? … Akkor menjünk be a házba – mondta rekedten Valko, mert alaposan ránehezedett, amit el kellett mondania az asszonynak.

Ljubka, de nem az a finom kiöltözött, tarkaruhás, szépcipős Ljubka, ahogy eddig a klub színpadán látta, hanem egy egyszerű, házias, kurta szoknyás Ljubka kelt fel mezítláb az ágyról, amelyen kézimunkázott. Aranyhaja szabadon hullott vállára. Hunyorgó szemét, melyet az asztalon világító bányászlámpa sötétre árnyékolt, csodálkozás nélkül emelte Valkóra.

Valko nem bírta el a tekintetét. Szórakozottan nézett körül a szobában, melyben ott voltak még a gazda nyomai. Aztán szeme megpihent egy képeslapon az ágy fölött. Hitler fényképe volt.

– Ne gondoljon semmi rosszra, Valko elvtárs – mondta Ljubka anyja.

– Andrij bácsi – javította ki Valko.

– Azaz Andrij bácsi – ismételte komolyan az asszony.

Ljubka nyugodtan odafordult a képeslaphoz, és megvetően vállat vont.

– Német tiszt akasztotta oda – magyarázta Jevfroszinya Mironovna. – Két német tiszt lakott nálunk, tegnap utaztak el Novocserkasszkba. Ahogy betették a lábukat, azonnal Ljubkához dörgölőztek – „orosz lány, nagyon szép, blond” nevettek. És csokoládé meg sütemény … Látom, elfogadja ez a kis ördög, de az orrát fintorgatja, hol gorombáskodik velük, hol nevet rajtuk, aztán megint gorombáskodik, ilyen játékot talált ki! – mondta az anya, jóságosan elítélve lányát és teljes bizalommal aziránt, hogy Valko mindent úgy ért meg, ahogy kell. Azt mondom neki: „Ne játssz a tűzzel!” Ő meg: „Ennek így kell lenni.” Az a véleménye, hogy így kell lenni, ilyen játékot talált ki – ismételte Jevfroszinya Mironovna. – Képzelje, Valko elvtárs …

– Andrij bácsi – igazította helyre ismét Valko.

– Andrij bácsi… Nem engedte meg, hogy az anyja legyek, azt mondta, hogy a gazdasszonya vagyok, magát meg színésznőnek adta ki: „A szüleim – mondja – nagyiparosok, bányatulajdonosok, de a szovjethatalom Szibériába száműzte őket.” Hallott már ilyet, miket talált ki?

– Alaposan kitalálta – mondta Valko nyugodtan, figyelmesen nézve Ljubkát, aki kézimunkával kezében állt előtte, és bizonytalan mosollyal figyelte Andrej bácsit.

– Az a tiszt, aki ezen az ágyon aludt – ez itt Ljubka ágya, mi ketten Ljubkával a másik szobában egy ágyban aludtunk kotorászni kezdett a bőröndjében, fehérnemű kellett neki vagy mi – folytatta Jevfroszinya Mironovna előhúzta ezt a képeslapot, és a falra szegezte. Ljubka meg – képzelje, elvtárs – neki, és egykettő: leszakítja a képeslapot. „Ez – mondta – az én ágyam, és nem a magáé, nem akarom, hogy az én ágyam fölött Hitler lógjon!” Azt hittem, menten meggyilkolják, de a német megfogta a kezét, kitépte belőle a képet, és megint odaszegezte a falra. Ott áll a másik német tiszt is, és úgy röhögnek, hogy az ablaküveg belereszket: „Aj – mondják orosz lány schlecht.” Nézem Ljubkát, hát igazán nagyon dühös, vörös, mint a pipacs, kezét ökölbe szorítja – majdhogy meg nem haltam a rémülettől. Hogy volt, hogy nem, nagyon tetszett nekik a lány, vagy szörnyen ostobák voltak, de állnak, röhögnek. Ljubka meg toporzékol, és ezt kiáltja: „A maguk Hitlerje vérszopó szörnyeteg, latrinába kéne fullasztani!” És olyanokat mondott, hogy azt hittem, a német most, na, most előhúzza a revolverét, és agyonlövi … De amikor azok elutaztak, nem engedte Hitlert levenni. „Hadd lógjon – azt mondta -, kell, hogy itt maradjon a falon.”

Ljubka anyja nem volt még nagyon öreg, de mint sok egyszerű, már idősebb asszony, csípőben és derékban elszélesedett, bokája felpuffadt. Csöndes hangon mesélt el mindent Valkónak, közben folyvást félénk, kérdő, sőt könyörgő szemmel nézte. Valko meg igyekezett elkerülni a tekintetét. Az asszony egyre beszélt, beszélt, mintha tovább akarta volna tolni azt a pillanatot, amikor Valko megmondja neki, amitől annyira rettegett. De most már mindent elmondott, amit csak elmondhatott, és várakozva, rettegve, nyugtalanul meredt Valkóra.

– Talán maradt itthon, Jevfroszinya Mironovna, valamilyen férfiruha, valami egyszerűbb darab – kérdezte Valko rekedten -, mert így, ebben a kabátban és lovaglónadrágban meg papucsban mégsem tanácsos járnom, mert mindjárt kitalálják, hogy felelős ember vagyok – nevetett.

Olyasvalami volt a hangjában, hogy Jevfroszinya Mironovna megint elfehéredett. Ljubka pedig leengedte kezét a kötéssel.

– Mi van vele? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.

– Jevfroszinya Mironovna, és te is, Ljubka – kezdte Valko csendes, de kemény hangon -, sohasem gondoltam volna, hogy a sors ilyen rossz hírrel küld hozzátok. De becsapni nem akarlak benneteket, vigasztalni meg nincs mivel. A maga férje és a te apád, Ljubka, az én legjobb barátom, akinél jobb nem volt, elpusztult. Egy bomba ölte meg, melyet ezek az átkozott sintérek dobtak békés emberekre … Emléke örökre megmarad szívünkben!

Az anya nem sikoltott fel, csak fejkendője csücskét szorította szeméhez, és halkan sírva fakadt. Ljubka arca hófehérré vált, mintha egyszerre megfagyott volna. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lerogyott a padlóra.

Valko felemelte, és az ágyra fektette.

Természete után ítélve Valko Ljubkától inkább szenvedélyes kitörést várt, jajgatást és könnyeket, ez talán könnyebb is lett volna lelkének. De Ljubka mozdulatlanul, némán, halottsápadt és merev arccal feküdt az ágyon. Nagy szája szélére, mint anyjáéra is, két keserű vonás rajzolódott ki.

Anyja olyan természetesen, halkan és szíve legmélyéből fejezte ki szörnyű bánatát, mint ahogy ezt csak az egyszerű orosz asszonyok tudják. Könnye lecsurgott arcán, kendője csücskével, kezével vagy tenyerével törölgette, amikor szájára vagy állára folyt. De éppen azért, mert gyásza olyan nagyon természetes volt, megszokott módon megtett mindent, ami a háziasszony kötelessége, ha vendége van. Kikészítette a mosdótálat, meggyújtotta az éjjeli mécsest, öreg gimnasztyorkát, kabátot, nadrágot vett elő a ládából, amit a férje rendszerint otthon viselt.

Valko fogta a mécsest, átment a másik szobába öltözködni. Minden szűk volt neki, de mégis szabadabban érezte magát, amikor felvette ezt a ruhát: most olyan volt, mint a többi munkás.

Részletesen elmondta, miként pusztult el Grigorij Iljics, tudta, bármilyen keservesek is, de most mégiscsak ezek a kegyetlen, kimerítő részletek nyújthatnak vigasztalást. Bár Valko nagyon felindult, nagyon nyugtalan volt, mégis sokat evett, s egy fél üveg pálinkát is megivott. Egész nap étel, ital nélkül volt, és nagyon elfáradt. Mégis felkeltette Ljubkát az ágyról, hogy az ügyről beszéljen vele.

A másik szobába mentek.

– Téged a mieink munkára hagytak itt, ez első pillanatra meglátszik – mondta Valko, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Ljubka visszahökkent, arckifejezése megváltozott. – Ne fáradj – és megnyugtatóan felemelte nehéz kezét, amikor a lány megkísérelte, hogy ellentmondjon -, nem kérdezem, hogy kik, és hogy milyen munkára állítottak ide, és te nem vagy köteles sem megerősíteni, sem megcáfolni azt, amit mondok. Csak arra kérlek, légy segítségemre … én is javadra lehetek még.

Megkérte, hogy bújtassa el valahová egy napra, aztán hozza össze Kondratoviccsal, ugyanazzal, akivel együtt robbantották fel az 1. számú bányát.

Ljubka csodálkozva nézett Valko fekete szemébe. Mindig tudta, hogy jelentős és okos ember. Bár apjával úgy barátkozott, mint vele egyenlővel, mindig az volt az érzése, hogy ez az ember nagyon magasan, ő pedig, Ljuba, valahol nagyon mélyen alatta van. Most pedig egyenesen ámulatba ejtette éleslátásával.

Valkót a szomszéd szénapadláson helyezte el. A szomszédék kecskéket tartottak, de evakuálták, és a kecskéket a németek felfalták. Valko nyomban mély álomba merült.

S amikor magukra maradtak, anya és leánya reggelig elsírdogáltak az anya ágyában.

Az anya siratta elmúlt életét, asszonyi sorsát, mely kora ifjúságától Grigorij Iljicshez fűzte. Visszaemlékezett életére attól fogva, hogy Caricinban cselédkedett, Grigorij Iljics meg fiatal matrózként dolgozott egy volgai hajón. Mialatt a rakodás tartott, ők ketten a napsütésben izzó kikötőben vagy a városi parkban találkoztak. Milyen nehéz volt házasságuk első ideje, mert Grigorij Iljicsnek még nem volt tanult mestersége. Aztán ideköltöztek a Donyec-medencébe, kezdetben itt sem éltek könnyen, de aztán Grigorij Iljics előrejutott, egyre följebb, az újság is írt róla, háromszobás lakást kapott, jólét köszöntött a házba, és boldogok voltak, mert Ljubkájuk úgy nőtt fel, mint egy cárkisasszony.

Most mindennek vége. Grigorij Iljics meghalt, ők meg, két tehetetlen nő, az egyik öreg, a másik fiatal, itt maradtak a németek karmaiban. És Jevfroszinya Mironovna szeméből lassan peregtek a könnyek.

Ljubka azonban titokzatosan, halk, gyöngéd suttogással mondta:- Ne sírj, mama, most már van nekem is szakmám. A németeket kikergetik, a háború véget ér. A rádióállomásra megyek dolgozni, kitűnő rádiós leszek, aztán egy nap kineveznek az állomás vezetőjének. Tudom, nem szereted a lármát, a zajos életet, elhelyezlek téged az állomáson lévő lakásban – ott mindig csend van, mély csend, körös-körül mindenütt puha tapéta, egyetlen hang se szivárog át, azután nagyon kevés ember van ott. A lakás tiszta, takaros, kényelmes lesz, és csak mi ketten lakunk benne. Az udvaron, az állomás előtt virágoskertet ültetek, s amikor már egy kevés pénzt is megtakarítottunk, baromfiudvart tartunk majd ott, leghorn és kokinkínai csirkéket fogsz nevelni. Igen – suttogta, mély titokzatossággal összekuporodott, és finom körmű, kis fehér kezével pillekönnyen cirógatta anyja arcát.

Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ablakon. Anya és lánya egyszerre hallották meg, abbahagyták a sírást, elengedték egymást és hallgatóztak.

– Németek? – kérdezte suttogva és megadóan az anya.

De Ljubka jól tudta, hogy a németek nem így kopognak. Mezítláb az ablakhoz futott, és kissé félrehúzta a takarót, mellyel elsötétítették a szobát. A hold már eltűnt, de a sötét szobából kitekintve, mégis meg tudta különböztetni a három alak körvonalait. A kiskertben, közvetlenül az ablak alatt, egy férfi és kissé távolabb két nő állt.

– Mi kell? – kérdezte hangosan.

A férfi odaszorította arcát az ablakhoz. Ljubka megismerte, és úgy érezte, hogy forró hullám önti el a torkát. így kellett annak lenni, hogy éppen most, élete legkeservesebb pillanatában jelenjék meg! …

Nem tudta, hogy futott át a szobákon, hogy rohant le a tornácról, úgyszólván repült, és hálás, bánatos szíve egész forróságával fogta át fiatal, erős karjaival az ifjú nyakát. És sírástól vörös szemmel, félig felöltözve, anyja ölelésétől még melegen, egész testével hozzásimult.

– Gyorsan … gyorsan … – letépte magát a fiúról, és kézen fogva húzta a tornácra. Aztán eszébe jutott, hogy két lány is volt ott. – Kik ezek? – kérdezte a lányokra tekintve. – Ólja, Nyina! … Galambocskáim … – erős karjával magához szorította fejüket, és szenvedélyes csókokkal halmozta el őket. – Ide, ide … gyorsan … – mondta lázas suttogással Ljubka.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!