– Az emberré válás útja a szocializmus –
A szabadság jellemzői:
Szabadság a felismert szükségszerűség és az ember ezzel összhangban álló cselekvése. Az objektív törvények megismerésén és felhasználásán alapul az emberek, az emberiség valódi szabadsága. A szabadság annál nagyobb, minél inkább felismerik az emberek reális lehetőségeiket. A társadalmi fejlődést nagyjában és egészében a személyiség szabadságának szélesedése kísérte.
A szabadság nem abszolút, hanem viszonylagos; elvont szabadság egyáltalán nem létezik; a szabadság mindig konkrét és viszonylagos; a szabadság semmiképpen sem jelent egyet az önkénnyel.
A szabadság nem az objektív törvényektől való „álmodott függetlenségben” rejlik, hanem abban a képességben, hogy választani, tárgyismerettel dönteni tudunk.
Az emberi szabadság terjedelme a társadalmi haladás mércéjéül szolgálhat!
Az érdek és az igazság nem mindig fedi egymást; az igazság objektív az érdek relatív; a szabadság az érdek és az igazság harmóniája!
Néhány gondolat:
Az ember társadalmi lény, ezért szoros kapcsolatban áll embertársaival. Ha az érdekérvényesítés, a szabadság alapvetően a másik ember(ek) rovására valósul, valósulhat meg, akkor előbb-utóbb harc bontakozik ki. Az antagonisztikus társadalmakban ilyen az osztályharc.
Az élővilágban a harc természetes, az egyik állat megeszi a másikat, csak így maradhat életben. A civilizált emberi társadalomban a nagyobb szabadságért, a létérdekért folyó harcban manapság már nem eszik meg egymást az emberek, legfeljebb csak élősködnek embertársukon. A kapitalizmusban a proletár dolgozók állttal termelt létfeltételeket, értékeket a tőkések kizsákmányolással törvényesen elveszik. Ha a szabadság az érdek megvalósulása alapvetően más rovására történik, akkor az élősködő, embertelen, civilizálatlan társadalmi forma. Ilyen civilizálatlan társadalmi forma a kapitalizmus!
A kapitalizmusban a tőkés érdeke nagymértékben a proletár többség rovására valósul meg, mert a proletár dolgozók munkájához képest dologtalan tőkés nagyobb szabadsága a proletárok kárára érvényesül, ezért a kapitalizmus embertelen, civilizálatlan, élősködő társadalmi forma.
Polgári gondolatok: „A szabadság addig tart, ahol a másiké kezdődik”. A polgári demokrácia kapitalizmusában ez a működési módja miatt betarthatatlan, mert a kapitalizmusban a tőkés kizsákmányolással a proletárok szabadsága, emberi jogai megsérülnek, alárendelődik a tőkés érdeknek, mert a proletár az a beszélő szerszám. A polgári demokráciában a proletár jogilag szabadon dönthet arról, hogy beszélő szerszám legyen!
Az emberek a társadalomban különböző minőségű képességgel rendelkeznek, aminek a kialakulása elsősorban a természeti, a társadalmi környezet hatásának köszönhető, a genetikai, faji különbség elenyésző és inkább hasznos az egész emberiség számára.
A történelem bebizonyította, az azonos környezetben fejlődő egészséges, különböző fajú, nemzetiségű emberek, bár sajátosan, eltérően, de alapvetően a társadalom, az emberiség számára értékes képességekre lesznek, lehetnek képesek, úgy, mint a megfelelő környezetben nevelt növények, állatok. Alapvetően a társadalmi forma, a tudatos társadalmi forma hiánya az oka az emberiség szélsőséges különbségeinek. Ezen próbál a szocializmus tudatosan segíteni, ami a kapitalizmusban lehetetlen.
A kapitalizmus lényege az üzlet, ha tesz valamit ennek érdekében teszi, ha nem megfelelő az üzlet szempontjából a tőkebefektetés, akkor nem is teszi ezt, alapvetően a haszonért tesz bármit. Bár a kapitalizmus globálissá vált, az értékeit kiterjeszti az egész földön, de a működési módja miatt mégis szélsőségesen megosztja az emberiséget.
Az emberiség a fejlődése kezdetétől hosszú időn át a külső körülményeket, a természeti és a társadalmi környezet káros hatását kevésbé volt képesek kivédeni, mert a társadalom működési módja, a termelőerők fejletlensége és a társadalmi tudat, az uralkodó osztály erkölcse, világnézete ezt nem tette lehetővé.
Így a kapitalizmus a működési módja miatt a proletár környezetbe született szabadsága alárendelődik a tőkésekének. A szocializmusban ez már nem így van, mert megvalósul a valódi egyenjogúságra épülő szabadság.
A szocialista modell a társadalom tagjai képességének minőségi különbségét tudatosan, a társadalom összefogásával, az emberi társadalom érdekében igyekszik kiküszöbölni. Ezzel a valódi, az emberben, mint az emberi fajban alapvetően meglévő hasznos tulajdonságokra alapozott egyenjogúság megvalósítását teszi lehetővé.
A kizsákmányoló osztálytársadalmakban az osztályok közötti harc a szabadság érdekében az osztályharc formájában zajlik, ami a társadalmi fejlődés érdekében a termelőerők fejlődésével összhangban a legfontosabb hajtóerő; így a kapitalizmusban alapvetően két társadalmi osztály létezik; az egyik az, akinek a szabadsága mások rovására növekszik és azok, akik ennek szenvedő alanyai, akik a saját szabadságukat kénytelenek mások érdekeinek, szabadságának alárendelni.
Az emberek a társadalomban egymásra utaltan, közös és ellentétes érdekviszonyok között élnek termelnek! Ha a társadalomban élő emberek képességei, lehetőségei, külső körülményei nagyon különbözőek, ennek megfelel a létbiztonságuk, kiszolgáltatottságuk, szabadságuk! Az antagonisztikus osztálytársadalmakban, így a kapitalizmusban is a gazdasági modell miatt szélsőségesen megoszlik a népesség a többség szabadsága, érdeke rovására. Ezáltal sérülnek az elérhető képességek, lehetőségek a többség szabadsága kárára! A kapitalizmusban a kisebbségben lévő tőkések érdekében a többségben lévő proletárok képessége csak a beszélő szerszám színvonalát érheti el.
A szocialista modell az egyenlőségre törekvésével, a természeti, a társadalmi körülmények ennek megfelelő kedvező kialakításával, a többség képességét, lehetőségét, így a szabadságát növeli, ami az emberségesebb emberiséget eredményez!
A kapitalista modell a fasizmussá fejlődésével mindenképpen önkényuralmat valósít meg, így a többség szabadságát fokozottan alárendeli kevesek érdekének!
„A szabadság általában idegen erőtől való függetlenséget jelent. Ily értelemben lehet fizikai szabadság, vagyis lehetőség (képesség) valamit tenni vagy nem tenni. Személyes szabadság a szabad mozgás, a test szabad használata … Az erkölcsi szabadság az ember akaratelhatározási szabadságát jelenti … A jogi értelemben vett szabadság kiterjed mindarra, amit a jog szerint tenni lehet.” Wikipédia
(idézet: Filozófiai kislexikon)
Szabadság a felismert szükségszerűség és az ember ezzel összhangban álló cselekvése, a választás lehetősége és képessége az ember cselekvésében. Az objektív törvények megismerésén és felhasználásán alapul az emberek szabadsága a természet vonatkozásában is, amely együtt növekszik a tudományos és technikai haladással. A szabadság problémáját hagyományosan arra a kérdésre redukálták, hogy van-e az embernek szabad akarata.
A marxizmus abból indul ki, hogy a történelmi szükségszerűség, amely végső soron az emberek társadalmi tevékenységének eredménye, magában foglalja — az emberek objektív létfeltételei által megengedett szélesebb vagy szűkebb határok között — mind céljaik, mind azok elérésére szolgáló eszközök megválasztásának szabadságát. Marx és Engels a társadalmi fejlődést természettörténeti folyamatnak tekintette, de egyszersmind határozottan elutasította azt a felfogást, hogy a társadalmi fejlődés adott útja elháríthatatlan, amelyen végzetszerű elkerülhetetlenséggel kell az egész emberiségnek haladnia, s amelyen mindennemű véletlen kizárt s minden adott pillanatban csak egyetlen reális lehetőség valósítható meg, úgyhogy az emberek számára nem marad más szabadság, mint hogy az egyetlen meghatározott cselekvési mód szükségszerűségét felismerjék és annak magukat önként alávessék.
Az emberek a mindennapi gyakorlati tevékenységben nem az elvont szükségszerűséggel, mint olyannal kerülnek szembe, hanem annak konkrét-történeti megtestesülésével, amely az érdekeik körét determináló reális társadalmi-gazdasági viszonyok, továbbá a maguk elé tűzött célok elérésére felhasználható eszközök gyanánt rendelkezésükre álló anyagi erőforrások alakjában jelenik meg. Az emberek nem szabadok tevékenységük objektív feltételeinek megválasztásában, de van bizonyos szabadságuk céljaik megválasztásában, minthogy minden egyes adott pillanatban rendszerint nem egy, hanem több reális lehetőség létezik, bár valószínűségük eltérő mértékű, de még ha nincs is ilyen alternatíva, lassíthatják vagy gyorsíthatják a jelenségek bekövetkezését, aszerint, hogy ez kívánatos számukra vagy nem. Végül, többé-kevésbé szabadok eszközeik megválasztásában is: egy és ugyanazon célhoz különböző utakon lehet eljutni. Következésképpen a szabadság nem abszolút, hanem viszonylagos, és egy meghatározott cselekvési terv megválasztásában és realizálásában ölt testet. A szabadság annál nagyobb, minél inkább felismerik az emberek reális lehetőségeiket, minél több eszköz áll rendelkezésükre a kitűzött cél eléréséhez, minél inkább esnek egybe érdekeik az emberek nagy tömegei, a társadalmi osztályok érdekeivel és a társadalmi haladás objektív tendenciáival. A személyiség, a kollektíva, az osztály, a társadalom szabadsága nem az objektív törvényektől való „álmodott függetlenségben” rejlik, hanem abban a képességben, hogy választani, „tárgyismerettel dönteni tudunk”. (Marx—Engels Művei. 20. köt. 112. old.) A szabadság semmiképpen sem jelent egyet az önkénnyel. Ha az ember gondolataiban és tetteiben szabad, ez a legkevésbé sem jelenti oki meghatározatlanságát. Az oki meghatározottság viszont nem szünteti meg szabadságát: gondolatainak, érdekeinek, szándékainak és tetteinek determinációja ugyanis nem egyértelmű determináció. Az emberek egyazon szociális közegben, ugyanazoknak az okoknak a hatása alatt eltérően gondolkodhatnak és cselekedhetnek, követve kitűzött céljaikat. Céljaik és szándékaik eredetétől függetlenül az emberek szabadsággal rendelkeznek, annyiban, amennyiben megőrzik az érdekeiknek objektíve megfelelő választás és preferencia reális lehetőségét, amennyiben a külső körülmények nem kényszerítik őket személyes érdekeikkel és szükségleteikkel ellentétes cselekvésre. Elvont szabadság egyáltalán nem létezik. A szabadság mindig konkrét és viszonylagos. Az emberek az objektív feltételektől és a konkrét körülményektől függően rendelkeznek szabadsággal vagy vannak megfosztva a szabadságtól; rendelkezhetnek szabadsággal egyes tevékenységi szférákban és nélkülözhetik másokban; végül szabadságuk foka is igen különböző lehet: a célok megválasztásának szabadságától az eszközök megválasztásának szabadságán keresztül a valósághoz való alkalmazkodás szabadságáig. A reális valóságban a szabadság az emberek által a múltban realizált és a társadalom adott állapotát eredményező szükségszerűségben van jelen, mint a választási szabadság folytonos láncolata, másfelől a szükségszerűség is jelen van a szabadságban az objektív körülmények alakjában, és nem is realizálódhat másképp, mint az emberek szabad tevékenysége által. A szabadságnak igen nagy a szerepe a társadalom előrehaladó fejlődésében. A szabad tudatos tevékenység, Marx meghatározása szerint, nembeli jegye az embernek, amely kiemeli őt az állatok közül, maga a szabadság pedig, amellyel az emberek egy-egy korszakban rendelkeznek, a történeti fejlődés szükségszerű terméke. „Az állatvilágból kiváló első emberek minden lényeges dologban éppoly nem-szabadok voltak, mint maguk az állatok; de a kultúrában elért minden előrehaladás egy-egy lépés volt a szabadság felé.” (Marx—Engels Művei. 20. köt. 112—113. old.) Minden ellentmondása és antagonisztikus jellege ellenére a társadalmi fejlődést nagyjában és egészében a személyiség szabadságának szélesedése kísérte, és végső eredményében ez a fejlődés oda vezet, hogy az emberiség az osztály nélküli kommunista társadalomban, ahol is „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele” (Marx—Engels Művei. 4. köt. 460. old.), megszabadul szabadságának társadalmi korlátaitól. Az emberi szabadság terjedelme a társadalmi haladás mércéjéül szolgálhat, ugyanakkor a haladás üteme közvetlenül annak a szabadságnak a fokától függ, amellyel az emberek tevékenységűk folyamatában rendelkeznek: minél nagyobb számú ember fejtheti ki szabadon alkotóképességeit, járulhat hozzá a civilizáció fejlődéséhez és egyidejűleg szabadon élvezheti is annak gyümölcseit, annál gyorsabban halad előre az emberiség fejlődése. A szabadság mértékét, amellyel az emberek egy-egy történelmi korszakban rendelkeznek, nagyjában és egészében az határozza meg, hogy milyen a termelőerők fejlettségének szintje, az objektív természeti és társadalmi folyamatok megismerésének színvonala, végül az adott társadalom szociális és politikai rendje, amely determinálja a reális szabadság tényleges megoszlását a különböző társadalmi osztályok, szociális csoportok és az egyes egyének között. Az egyén szabadsága mindig csupán része annak a szabadságnak, amellyel az adott társadalom a maga egészében rendelkezik. Ebben az értelemben, mint azt Lenin az egyéni szabadság anarchista individualisztikus koncepcióját cáfolva megjegyezte: „Lehetetlenség, hogy valaki bizonyos társadalomban éljen és ugyanakkor független legyen ettől a társadalomtól” (Művei. 10. köt. 35. old.)
Az emberiség története folyamán a termelőerők fejlődése és az ismeretek felhalmozódása korántsem járt együtt mindenki szabadságának egyenletes növekedésével. Az antagonisztikus társadalomban a munkamegosztás, a termelési eszközök magántulajdona és a társadalom antagonisztikus osztályokra hasadása a partikuláris érdekeknek és a spontán folyamatoknak az uralmát vonja maga után. Ilyen körülmények között egyesek szabadsága mások szabadságának társadalmi és egyéni korlátjává válik és külső szükségszerűségként áll vele szemben. Az előző nemzedékek által realizált választási szabadság szükségszerűsége alakul át — tevékenységük előrelátható és előre nem látható következményeinek formájában — minden következő nemzedék számara, szociális vonatkozásban az uralkodó osztálynak az a szabadsága, hogy rendelkezzék a tulajdon, az anyagi gazdagság és az ismeretek felett, a kizsákmányolt osztály számára átváltozik a mások meggazdagodásáért végzett munka és az idegen akarat teljesítésének szükségszerűségévé, az egyének kölcsönös kapcsolataiban egyesek egyéni szabadságának mások önkénye, tetszés szerinti cselekvése emel gátat. Az egyéni szabadság mértéke a magántulajdon nagysága lesz, a tulajdon által meghatározott rendelkezési lehetőség az anyagi és szellemi javak felett. Mindez nemcsak az emberek túlnyomó többségének szabadságát szorítja szűk korlátok köze, hanem egyidejűleg ez adott társadalom anyagi és emberi erőforrásainak roppant mértékű elfecsérlését is jelenti. Az antagonisztikus társadalom szabadsága a természet vonatkozásában az egész további fejlődés útjainak meghatározásában stb. alatta marad potenciális szabadságának, amit a meglevő anyagi erőforrások és a felhalmozott ismeretek határoznak meg. „A személyes szabadság csakis az uralkodó osztály viszonyai között fejlődött egyének számára létezett és csak annyiban, amennyiben ennek az osztálynak az egyénei voltak.” (Marx—Engels Művei 3. köt. 63. old.) A maga nemében ez a szabadság is viszonylagos volt ők is a spontán társadalmi törvényszerűségek hatalmában voltak, szabadságuk abból a kiváltságukból ered, hogy maximálisan kihasználhatták a körülmények kedvező összetalálkozását. Az antagonisztikus társadalomban az uralkodó osztály, arra törekedve, hogy magának sajátítsa ki a szabadságot, amellyel a társadalom egésze potenciálisan rendelkezett, különféle kasztjellegű, rendi, hierarchikus, jogi és egyéb társadalmi normákkal mindenkor maximálisan körülhatárolta a társadalom valamennyi többi tagjának magatartását. A többség magatartásának ilyen törvénnyé emelt szükségszerűsége válik feltételévé a kiváltságos kisebbség szabadságának és önkényének. Ennek következtében a szabadság objektív lehetőségei távolról sem mindig valósultak meg a nekik megfelelő társadalmi és politikai formákban, s a társadalmi konfliktusok kimenetelétől függően ugyanabban a történelmi korszakban demokratikus és zsarnoki rendszerek egyaránt létrejöhettek (pl. Athén és Spárta az ókorban, a polgári köztársaság és a fasizmus a XX. sz.-ban). Az egész emberi történelem folyamán a társadalmi haladás hatalmas hajtóereje volt az a harc — bármilyen ideológiai burokban jelent is meg —, amelyet az emberek szabadságuk kasztjellegű, rendi, osztály- és egyéb társadalmi korlátozásai ellen vívtak. A szabadság és az egyenlőség követelése az évszázadok folyamán kölcsönösen feltételezte egymást, habár a különböző osztályok ideológusai különbözőképpen indokolták őket. A nyugat-európai és észak-amerikai polgári forradalmak hajnalán úgy hirdettek meg őket, mint minden ember természetes jogát arra, hogy egyenlő mértékben élvezze a civilizáció gyümölcseit, s rendelkezzek munkája eredményeivel és önmaga sorsával. A haladó burzsoázia a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava alatt tömörítette maga köré a néptömegeket a feudalizmus elleni harcra. Ezek az elvek azonban megvalósíthatatlanok a tőkés társadalomban. A polgári forradalmak és a dolgozók további harcának eredményeként leomlottak a néptömegek és a személyiség szabadságának rendi korlátai. Egyszersmind még nyilvánvalóbba vált, mennyire szűkek az antagonisztikus társadalomban a szabadság gazdasági és társadalmi keretei. A tőkés társadalom története rácáfolt a szabadság burzsoá doktrínáira, többek között J. Benthamnek és J. S Millnek a XIX sz.-ban oly népszerű polgári liberális koncepciójára. Mindketten úgy véltek, hogy ha maximálisan korlátozzák az állami tevékenység szféráját, ha az emberek szabadon rendelkeznek magántulajdonukkal és mindenki a saját ésszerű érdekeit követi — általános jólét jön létre és felvirágzik a társadalom valamennyi tagjának egyéni szabadsága. A személyiség szabadsága még a legfejlettebb tőkésországokban is jelentős mértékben formális marad, azokat a reális jogokat pedig, amelyeket a dolgozók kitartó harcuk során elértek, a reakciós imperialista burzsoázia szakadatlanul igyekszik megnyirbálni. A reakciós burzsoázia ideológusai széleskörűen használják fel a szabadság jelszavát propagandisztikus célokra, minthogy rendkívül nagy vonzóereje van a néptömegekre. Ez ad magyarázatot többek között arra, hogy miért illetik a tőkés Nyugatot a „szabad világ” megjelölésével, hogy a legreakciósabb szervezetek miért használják a szabadság szót a legkülönfélébb kombinációkban önmaguk reklámozására. Sok burzsoá ideológus, így M. Friedman, H. Wallich stb. ma nyíltan ellentétet konstruál a szabadság és az egyenlőség között; elterjedt a nyugati országokban az ún. értékhierarchia koncepció is (R. Aron, J. Burnham stb.), amely azt igyekszik bizonygatni, hogy a szabadság a „nyugati” civilizáció értéklajstromán a legelső helyen áll, a kommunistáknál pedig csupán az utolsó helyek egyikén. Másfelől a különböző technokrata koncepciókat követő polgári filozófusok, szociológusok és közgazdászok számottevő részénél a szabadság társadalmi jelentősegének kisebbítésére irányuló tendencia figyelhető meg szerintük az egyéni szabadság a társadalom fejlődésével minden szférában csökkenni fog.
A történelmi perspektívát tekintve a szabadság bővülése dialektikus és visszafordíthatatlan folyamat, amely az emberiség következetes társadalmi és nemzeti felszabadulásának irányában halad. E folyamat során a már elért szabadság az emberek és népek egyre nagyobb körére terjed ki; a formális szabadság mind reálisabbá válik; a politikai szabadság kiegészül szociális szabadsággal stb. Végső soron az a társadalom, amely nem bizonyul képesnek arra, hogy biztosítsa tagjai többségének a termelés és az ismeretek elért színvonala mellett objektíve lehetséges szabadságot, előbb vagy utóbb kénytelen átadni helyét a társadalmi szervezet valamilyen más, haladóbb formájának, amely eleget tesz ennek a követelménynek. A valódi szabadság objektív feltételei csak akkor valósulnak meg, ha megszűnnek az embereknek a magántulajdon által előidézett antagonisztikus viszonyai. Amikor a társadalomban a spontán folyamatokat előre nem látott gazdasági és szociális következményektől nagyrészt mentes, tervszerű fejlődés váltja fel, az emberek társadalmi tevékenysége valóban szabad és tudatos történelemalkotássá válik. Egyszersmind ahhoz, hogy teljes mértékben megvalósuljon az egyéni szabadság, az egyének célkitűzéseit össze kell hangolni a társadalom többi tagjának érdekeivel. Az egyenlőség az egyéni szabadság szükséges feltétele és társadalmi alapja, az egyén szabadsága pedig az egyenlőség megvalósulási módja lesz a gyakorlati tevékenységben. Ezzel egyidejűleg a társadalom minden tagjának rendelkeznie kell a benne rejlő képességek és tehetségek mindenoldalú és hiánytalan kifejlesztéséhez szükséges reális lehetőségekkel, biztosítani kell számukra, hogy szabadon hozzáférjenek a felhalmozott emberi tapasztalatokhoz, ismeretekhez és egyéb szellemi értékekhez, s hogy elegendő szabad idejük is legyen ezek elsajátítására. Az ember sohasem léphet túl saját fizikai és szellemi képességeinek határain, sem a társadalom szabadságának történeti korlátain; egyéni szabadsága azonban megsokszorozódhat az ilyen társadalom többi, vele szolidáris tagjának egyéni szabadsága folytán, s arányosan képességeivel és ismereteivel, növekvő mértékben válhat a társadalom egésze szabadságának hordozójává. Ezt a folyamatot, amely elvezet az emberek felszabadulásához a társadalmi élet minden szférájában, a szocialista forradalom indítja el; a termelőerők rohamos növekedésével, a tudományos-technikai forradalom fejlődésével, a gazdasági és társadalmi viszonyok tökéletesedésével, a népi önigazgatás terjedésével, az egyetemes kulturális fellendüléssel egyre gyorsuló ütemben halad előre és a kommunista társadalomban teljesedik ki. A kommunista társadalomban az „objektív, idegen hatalmak, amelyek eddig a történelmen uralkodtak, maguknak az embereknek az ellenőrzése alá kerülnek. Csak ettől kezdve fogják az emberek teljes tudatossággal maguk csinálni történelmüket, csak ettől kezdve lesznek meg az általuk mozgásba hozott társadalmi okoknak túlnyomóan és egyre fokozódó mértékben az általuk akart hatásaik is. Ez az emberiség ugrása a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”. (Marx —Engels Művei. 20. köt. 279. old.) A kommunista társadalomban a szabadság abban testesül meg, hogy létrejönnek a személyiség mindenoldalú harmonikus fejlődéséhez szükséges feltételek. A történelmi szükségszerűséget az egyéni szabadság „megszünteti — megőrzi”, s mint Marx megjegyezte, a kommunizmusban, a szükségszerűség birodalmán túl, kezdetét veszi „az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán, mint alapján virágozhat ki”. (Marx A tőke. III. köt. 786. old.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!