Alekszandr Fagyejev
Első rész
26.
Ljubov Sevcova azok közé a komszomolisták közé tartozott, akiket még az év elején a partizánparancsnokság rendelkezésére bocsátottak, hogy az ellenség hátában működjenek.
Ljubka elvégezte a katonai felcsertanfolyamot, és már a frontra készült, amikor a rádióstanfolyamra vezényelték ugyancsak Vorosilovgrádban.
A parancsnokság utasítására Ljubka ezt titokban tartotta, barátainak és ismerőseinek azt mondta, és haza is azt írta, hogy a katonai felcsertanfolyamon folytatja tanulmányait. Tetszett neki az, hogy személyét titokzatosság övezte. „Komédiás Ljubka, ravasz, mint a róka” … – mondogatták róla. Egész életében játszott.
Mikor még egészen kislány volt, orvost játszott. Játéktárgyait kiszórta az ablakon, folyton vöröskeresztes táskával járt, mely teli volt kötszerrel, vattával, gézzel, s a fehér, pufók, kék szemű, gödröcskés arcú kis lányka bekötözte apját, anyját, minden ismerősét, öreget és fiatalt, kutyát és macskát.
Egyszer egy nála nagyobb fiú átugrott a kerítésen, és meztelen lábával üvegszilánkba lépett. Nem ismerte a fiút, aki valamelyik szomszédos házban lakott, senki sem volt otthon a felnőttek közül, hogy segítsen, mire a hatéves Ljubka megmosta a fiú lábát, bekente jóddal, és bekötözte. A fiú Szergej volt, családi nevén Levasov. Szergej sem érdeklődést, sem hálát nem mutatott Ljubka iránt. Soha többé nem mutatkozott udvarukban, mert általában lenézte a lányokat.
Amikor Ljubka iskolába kezdett járni, olyan könnyen és vígan tanult, mintha nem is tanult, hanem iskolásdit játszott volna. De már nem orvos, nem tanító, nem mérnök akart lenni, hanem háziasszony, és bármihez fogott, padlót súrolt, vagy galuskát szaggatott, minden hasonlíthatatlanul jobban, gyorsabban sikerült neki, mint az anyjának. Egyébként Csapajev is szeretett volna lenni, igenis: Csapajev s nem pedig Anka, a géppuskáslány, mert, mint kiderült, maga is megvetette a lányokat. Parafa dugó égett végével Csapajev-bajuszt rajzolt az orra alá, és vad kézitusát vívott a fiúkkal. Amikor aztán kissé felcseperedett, megszerette a táncot, az orosz és külföldi szalontáncokat, az ukrán és a kaukázusi népi táncokat. Mivel jó hangja is volt, kétségtelenné vált, hogy színésznő lesz belőle. Fellépett a klubokban, szabadtéri előadásokon a parkban, s amikor kitört a háború, különös szeretettel a katonák előtt mutatta be művészetét. De Ljubka egyáltalán nem volt komédiás, csak komédiázott, mert sehogy se tudta megtalálni önmagát. Szívében az egész idő alatt ezerszínű játékos, daloló, muzsikáló zűrzavar zsivajgott, mely olykor egész váratlanul lángra lobbant és kitört. Szíve legtitkosabb mélyén nyugtalan becsvágy gyötörte, hogy esztelen, vad bátorsággal, gondolkodás nélkül feláldozza magát, ugyanakkor a gyerekes boldogság ujjongó, kitörő tüze egyre előbbre, egyre magasabbra hajtotta, hogy minél többet, újabbat ismerjen meg. Most harci hőstettek kísértették: repülő lesz vagy legalább tábori felcser, de aztán kiderült, hogy mégis inkább rádiós felderítő az ellenség hátában, mert ez az elképzelhető legjobb pálya.
Mulatságos és furcsa volt, hogy a krasznodoni komszomolisták közül ugyanaz a Szerjozska Levasov is ott tanult a rádióstanfolyamon, akinek annak idején elsősegélyt nyújtott, s aki annyira figyelmetlenül viselkedett vele szemben. Most alkalma volt visszafizetni a kölcsönt, mert a fiú nyomban beleszeretett. Ljubka persze nem viszonozta érzelmeit, bár a fiúnak nagyon szép volt a szája s a füle, és általában derék fickónak bizonyult. Az udvarláshoz nem értett, csak kitartóan ott ült Ljubka előtt, hallgatott, és alázatosan bámulta, ő meg tetszése szerint kinevethette és gyötörhette.
Míg a tanfolyamra jártak, többször megesett, hogy egyik-másik hallgató egyszer csak elmaradt a foglalkozásról. Mindenki tudta, mit jelentett ez: még a tanfolyam befejezése előtt a németek mögé vezényelték.
Fülledt májusi este volt, a holdvilágban úszó városi park fuldoklott a hőségtől, virágzott az akác, illata elkábított mindenkit. Ljubka, aki szerette, ha sokan voltak körülötte, Szergejt hol moziba, hol „kószálni” vitte magával a Lenin utcán. De Szergej azt mondta:
– Nézd, milyen szép minden, neked nem tetszik? – és szeme érthetetlen módon ragyogott a sötét fasorban.
Újra és újra körüljárták a parkot, Ljubka nagyon megelégelte Szergej hallgatagságát és azt, hogy nem engedelmeskedett neki.
Ebben a pillanatban egy fiúkból és lányokból álló zajos társaság kacagva és kiabálva rontott a parkba. Köztük egy vorosilovgrádi tanfolyamtársa, Borka Dubinszkij, aki szintén nem volt közömbös Ljubka iránt, és folyton mulattatta tréfáival, amikor „a villamosforgalom érdekeit tartva szem előtt” felkiáltással valamilyen buta históriába kezdett.
Ljubka rákiáltott:
– Borka!
Az rögtön ráismert a hangjára, odaszaladt hozzájuk, és a következő pillanatban már pergett is a nyelve megállás nélkül.
– Kikkel vagy? – kérdezte Ljubka.
– Ezek a mi gyerekeink a nyomdából. Meg akarsz ismerkedni velük?
– Természetesen! – mondta Ljubka.
Bemutatkoztak, és Ljubka az egész társaságot elhurcolta a Lenin utcába. Szergej azt mondta, hogy nem tarthat velük. Ljubka azt hitte, hogy megsértődött, és szándékosan, nehogy Szergej túlságosan elkapassa magát, karon fogta Borkát, és lehetetlen táncfigurákkal kipöndörültek a parkból. Csak világos ruhája villant ki a fák sűrűjéből.
Másnap sem a reggelinél a kollégiumban, sem a foglalkozásokon, sem az ebédnél, sem a vacsoránál nem látta Szergej-t. Hiábavaló lett volna kérdezősködni, hogy hová tűnt el.
Eszébe sem jutott arra gondolni, ami tegnap a városi parkban történt – „ugyan már, nagy dolog!” De estére honvágya támadt, eszébe jutott anyja meg apja, és úgy érezte, hogy többé sosem látja őket. Csendesen feküdt ágyán, a kollégium hálótermében, ahol rajta kívül még öt lány lakott. Már mind aludt. Az ablakról levették az elsötétítő fekete papírt. A holdvilág buján áradt be a nyitott ablakon, és Ljubka nagyon szomorú volt.
Másnap Szergej Levasov már úgy kihullt emlékezetéből, mintha sohasem látta volna.
Július hatodikén Ljubkát berendelték a tanfolyam igazgatójához, és közölték vele, hogy a fronton rosszul állnak a dolgok, a tanfolyamot evakuálják, Ljubkát azonban a területi partizánparancsnokság rendelkezésére bocsátják: menjen haza Krasznodonba, és ott várja meg, amíg hívják. Ha a németek bevonulnak, úgy kell viselkednie, hogy gyanút ne keltsen. Egy, a Kamennij Brodon lakó asszony címét adták meg neki. Utazása előtt keresse fel, és ismerkedjék meg vele.
Ljubka elment a Kamennij Brodra, és megismerkedett az asszonnyal. Aztán kis bőröndjébe csomagolta holmiját, és a legközelebbi keresztútnál csak addig várt, míg az első teherautó, mely Krasznodon felé tartott, fel nem vette az elszánt, szőke lányt.
Miután elvált útitársaitól, Valko egész nap a sztyeppen feküdt, csak amikor bealkonyodott, indult el a völgy mentén a „Sanghaj” túlsó vége felé. Görbe sikátorokon, kígyózó utcákon át az 1. számú bánya környékére ballagott. Jól ismerte a várost, itt nőtt fel.
Attól tartott, hogy Sevcovéknál németek laknak, s azért hátulról, a kerítésen át ment az udvarra; meghúzódott a fészer mögött, és várta, hogy valaki kijöjjön. Jó sokáig ott állt, és türelme már fogytán volt. Végre megnyílt a külső ajtó, és egy asszony ment el csendesen mellette, vödörrel a kezében.
Megismerte Jevfroszinya Mironovnát, Sevcov feleségét.
Elébe ment.
– Istenem, ki az? – kérdezte halkan az asszony.
Valko közelebb tolta fekete, borostás arcát, és az asszony megismerte.
– Maga? … És hol van a … – kezdte Sevcova. Éjszaka volt, és a szürkés, füstös égen alig-alig tört át a gyönge holdvilág. Különben látni lehetett volna, hogy Jevfroszinya Mironovna arca elfehéredett.
– Várj egy pillanatig, s feledd el a nevem. Nevezz Andrij bácsinak. Vannak nálatok németek? Nincsenek? … Akkor menjünk be a házba – mondta rekedten Valko, mert alaposan ránehezedett, amit el kellett mondania az asszonynak.
Ljubka, de nem az a finom kiöltözött, tarkaruhás, szépcipős Ljubka, ahogy eddig a klub színpadán látta, hanem egy egyszerű, házias, kurta szoknyás Ljubka kelt fel mezítláb az ágyról, amelyen kézimunkázott. Aranyhaja szabadon hullott vállára. Hunyorgó szemét, melyet az asztalon világító bányászlámpa sötétre árnyékolt, csodálkozás nélkül emelte Valkóra.
Valko nem bírta el a tekintetét. Szórakozottan nézett körül a szobában, melyben ott voltak még a gazda nyomai. Aztán szeme megpihent egy képeslapon az ágy fölött. Hitler fényképe volt.
– Ne gondoljon semmi rosszra, Valko elvtárs – mondta Ljubka anyja.
– Andrij bácsi – javította ki Valko.
– Azaz Andrij bácsi – ismételte komolyan az asszony.
Ljubka nyugodtan odafordult a képeslaphoz, és megvetően vállat vont.
– Német tiszt akasztotta oda – magyarázta Jevfroszinya Mironovna. – Két német tiszt lakott nálunk, tegnap utaztak el Novocserkasszkba. Ahogy betették a lábukat, azonnal Ljubkához dörgölőztek – „orosz lány, nagyon szép, blond” nevettek. És csokoládé meg sütemény … Látom, elfogadja ez a kis ördög, de az orrát fintorgatja, hol gorombáskodik velük, hol nevet rajtuk, aztán megint gorombáskodik, ilyen játékot talált ki! – mondta az anya, jóságosan elítélve lányát és teljes bizalommal aziránt, hogy Valko mindent úgy ért meg, ahogy kell. Azt mondom neki: „Ne játssz a tűzzel!” Ő meg: „Ennek így kell lenni.” Az a véleménye, hogy így kell lenni, ilyen játékot talált ki – ismételte Jevfroszinya Mironovna. – Képzelje, Valko elvtárs …
– Andrij bácsi – igazította helyre ismét Valko.
– Andrij bácsi… Nem engedte meg, hogy az anyja legyek, azt mondta, hogy a gazdasszonya vagyok, magát meg színésznőnek adta ki: „A szüleim – mondja – nagyiparosok, bányatulajdonosok, de a szovjethatalom Szibériába száműzte őket.” Hallott már ilyet, miket talált ki?
– Alaposan kitalálta – mondta Valko nyugodtan, figyelmesen nézve Ljubkát, aki kézimunkával kezében állt előtte, és bizonytalan mosollyal figyelte Andrej bácsit.
– Az a tiszt, aki ezen az ágyon aludt – ez itt Ljubka ágya, mi ketten Ljubkával a másik szobában egy ágyban aludtunk kotorászni kezdett a bőröndjében, fehérnemű kellett neki vagy mi – folytatta Jevfroszinya Mironovna előhúzta ezt a képeslapot, és a falra szegezte. Ljubka meg – képzelje, elvtárs – neki, és egykettő: leszakítja a képeslapot. „Ez – mondta – az én ágyam, és nem a magáé, nem akarom, hogy az én ágyam fölött Hitler lógjon!” Azt hittem, menten meggyilkolják, de a német megfogta a kezét, kitépte belőle a képet, és megint odaszegezte a falra. Ott áll a másik német tiszt is, és úgy röhögnek, hogy az ablaküveg belereszket: „Aj – mondják orosz lány schlecht.” Nézem Ljubkát, hát igazán nagyon dühös, vörös, mint a pipacs, kezét ökölbe szorítja – majdhogy meg nem haltam a rémülettől. Hogy volt, hogy nem, nagyon tetszett nekik a lány, vagy szörnyen ostobák voltak, de állnak, röhögnek. Ljubka meg toporzékol, és ezt kiáltja: „A maguk Hitlerje vérszopó szörnyeteg, latrinába kéne fullasztani!” És olyanokat mondott, hogy azt hittem, a német most, na, most előhúzza a revolverét, és agyonlövi … De amikor azok elutaztak, nem engedte Hitlert levenni. „Hadd lógjon – azt mondta -, kell, hogy itt maradjon a falon.”
Ljubka anyja nem volt még nagyon öreg, de mint sok egyszerű, már idősebb asszony, csípőben és derékban elszélesedett, bokája felpuffadt. Csöndes hangon mesélt el mindent Valkónak, közben folyvást félénk, kérdő, sőt könyörgő szemmel nézte. Valko meg igyekezett elkerülni a tekintetét. Az asszony egyre beszélt, beszélt, mintha tovább akarta volna tolni azt a pillanatot, amikor Valko megmondja neki, amitől annyira rettegett. De most már mindent elmondott, amit csak elmondhatott, és várakozva, rettegve, nyugtalanul meredt Valkóra.
– Talán maradt itthon, Jevfroszinya Mironovna, valamilyen férfiruha, valami egyszerűbb darab – kérdezte Valko rekedten -, mert így, ebben a kabátban és lovaglónadrágban meg papucsban mégsem tanácsos járnom, mert mindjárt kitalálják, hogy felelős ember vagyok – nevetett.
Olyasvalami volt a hangjában, hogy Jevfroszinya Mironovna megint elfehéredett. Ljubka pedig leengedte kezét a kötéssel.
– Mi van vele? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.
– Jevfroszinya Mironovna, és te is, Ljubka – kezdte Valko csendes, de kemény hangon -, sohasem gondoltam volna, hogy a sors ilyen rossz hírrel küld hozzátok. De becsapni nem akarlak benneteket, vigasztalni meg nincs mivel. A maga férje és a te apád, Ljubka, az én legjobb barátom, akinél jobb nem volt, elpusztult. Egy bomba ölte meg, melyet ezek az átkozott sintérek dobtak békés emberekre … Emléke örökre megmarad szívünkben!
Az anya nem sikoltott fel, csak fejkendője csücskét szorította szeméhez, és halkan sírva fakadt. Ljubka arca hófehérré vált, mintha egyszerre megfagyott volna. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lerogyott a padlóra.
Valko felemelte, és az ágyra fektette.
Természete után ítélve Valko Ljubkától inkább szenvedélyes kitörést várt, jajgatást és könnyeket, ez talán könnyebb is lett volna lelkének. De Ljubka mozdulatlanul, némán, halottsápadt és merev arccal feküdt az ágyon. Nagy szája szélére, mint anyjáéra is, két keserű vonás rajzolódott ki.
Anyja olyan természetesen, halkan és szíve legmélyéből fejezte ki szörnyű bánatát, mint ahogy ezt csak az egyszerű orosz asszonyok tudják. Könnye lecsurgott arcán, kendője csücskével, kezével vagy tenyerével törölgette, amikor szájára vagy állára folyt. De éppen azért, mert gyásza olyan nagyon természetes volt, megszokott módon megtett mindent, ami a háziasszony kötelessége, ha vendége van. Kikészítette a mosdótálat, meggyújtotta az éjjeli mécsest, öreg gimnasztyorkát, kabátot, nadrágot vett elő a ládából, amit a férje rendszerint otthon viselt.
Valko fogta a mécsest, átment a másik szobába öltözködni. Minden szűk volt neki, de mégis szabadabban érezte magát, amikor felvette ezt a ruhát: most olyan volt, mint a többi munkás.
Részletesen elmondta, miként pusztult el Grigorij Iljics, tudta, bármilyen keservesek is, de most mégiscsak ezek a kegyetlen, kimerítő részletek nyújthatnak vigasztalást. Bár Valko nagyon felindult, nagyon nyugtalan volt, mégis sokat evett, s egy fél üveg pálinkát is megivott. Egész nap étel, ital nélkül volt, és nagyon elfáradt. Mégis felkeltette Ljubkát az ágyról, hogy az ügyről beszéljen vele.
A másik szobába mentek.
– Téged a mieink munkára hagytak itt, ez első pillanatra meglátszik – mondta Valko, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Ljubka visszahökkent, arckifejezése megváltozott. – Ne fáradj – és megnyugtatóan felemelte nehéz kezét, amikor a lány megkísérelte, hogy ellentmondjon -, nem kérdezem, hogy kik, és hogy milyen munkára állítottak ide, és te nem vagy köteles sem megerősíteni, sem megcáfolni azt, amit mondok. Csak arra kérlek, légy segítségemre … én is javadra lehetek még.
Megkérte, hogy bújtassa el valahová egy napra, aztán hozza össze Kondratoviccsal, ugyanazzal, akivel együtt robbantották fel az 1. számú bányát.
Ljubka csodálkozva nézett Valko fekete szemébe. Mindig tudta, hogy jelentős és okos ember. Bár apjával úgy barátkozott, mint vele egyenlővel, mindig az volt az érzése, hogy ez az ember nagyon magasan, ő pedig, Ljuba, valahol nagyon mélyen alatta van. Most pedig egyenesen ámulatba ejtette éleslátásával.
Valkót a szomszéd szénapadláson helyezte el. A szomszédék kecskéket tartottak, de evakuálták, és a kecskéket a németek felfalták. Valko nyomban mély álomba merült.
S amikor magukra maradtak, anya és leánya reggelig elsírdogáltak az anya ágyában.
Az anya siratta elmúlt életét, asszonyi sorsát, mely kora ifjúságától Grigorij Iljicshez fűzte. Visszaemlékezett életére attól fogva, hogy Caricinban cselédkedett, Grigorij Iljics meg fiatal matrózként dolgozott egy volgai hajón. Mialatt a rakodás tartott, ők ketten a napsütésben izzó kikötőben vagy a városi parkban találkoztak. Milyen nehéz volt házasságuk első ideje, mert Grigorij Iljicsnek még nem volt tanult mestersége. Aztán ideköltöztek a Donyec-medencébe, kezdetben itt sem éltek könnyen, de aztán Grigorij Iljics előrejutott, egyre följebb, az újság is írt róla, háromszobás lakást kapott, jólét köszöntött a házba, és boldogok voltak, mert Ljubkájuk úgy nőtt fel, mint egy cárkisasszony.
Most mindennek vége. Grigorij Iljics meghalt, ők meg, két tehetetlen nő, az egyik öreg, a másik fiatal, itt maradtak a németek karmaiban. És Jevfroszinya Mironovna szeméből lassan peregtek a könnyek.
Ljubka azonban titokzatosan, halk, gyöngéd suttogással mondta:- Ne sírj, mama, most már van nekem is szakmám. A németeket kikergetik, a háború véget ér. A rádióállomásra megyek dolgozni, kitűnő rádiós leszek, aztán egy nap kineveznek az állomás vezetőjének. Tudom, nem szereted a lármát, a zajos életet, elhelyezlek téged az állomáson lévő lakásban – ott mindig csend van, mély csend, körös-körül mindenütt puha tapéta, egyetlen hang se szivárog át, azután nagyon kevés ember van ott. A lakás tiszta, takaros, kényelmes lesz, és csak mi ketten lakunk benne. Az udvaron, az állomás előtt virágoskertet ültetek, s amikor már egy kevés pénzt is megtakarítottunk, baromfiudvart tartunk majd ott, leghorn és kokinkínai csirkéket fogsz nevelni. Igen – suttogta, mély titokzatossággal összekuporodott, és finom körmű, kis fehér kezével pillekönnyen cirógatta anyja arcát.
Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ablakon. Anya és lánya egyszerre hallották meg, abbahagyták a sírást, elengedték egymást és hallgatóztak.
– Németek? – kérdezte suttogva és megadóan az anya.
De Ljubka jól tudta, hogy a németek nem így kopognak. Mezítláb az ablakhoz futott, és kissé félrehúzta a takarót, mellyel elsötétítették a szobát. A hold már eltűnt, de a sötét szobából kitekintve, mégis meg tudta különböztetni a három alak körvonalait. A kiskertben, közvetlenül az ablak alatt, egy férfi és kissé távolabb két nő állt.
– Mi kell? – kérdezte hangosan.
A férfi odaszorította arcát az ablakhoz. Ljubka megismerte, és úgy érezte, hogy forró hullám önti el a torkát. így kellett annak lenni, hogy éppen most, élete legkeservesebb pillanatában jelenjék meg! …
Nem tudta, hogy futott át a szobákon, hogy rohant le a tornácról, úgyszólván repült, és hálás, bánatos szíve egész forróságával fogta át fiatal, erős karjaival az ifjú nyakát. És sírástól vörös szemmel, félig felöltözve, anyja ölelésétől még melegen, egész testével hozzásimult.
– Gyorsan … gyorsan … – letépte magát a fiúról, és kézen fogva húzta a tornácra. Aztán eszébe jutott, hogy két lány is volt ott. – Kik ezek? – kérdezte a lányokra tekintve. – Ólja, Nyina! … Galambocskáim … – erős karjával magához szorította fejüket, és szenvedélyes csókokkal halmozta el őket. – Ide, ide … gyorsan … – mondta lázas suttogással Ljubka.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!