Alekszandr Fagyejev
Első rész
29.
Iván Fjodorovics és felesége, elbúcsúzva Lutyikovtól és Sulgától, a Felső-Donyec túlsó oldalán levő mityakinszki erdőkben álló partizáncsapathoz indult. Alapos félkört kellett csinálniok, hogy megkerüljék a németek által megszállt területet. Ivan Fjodorovicsnak mégis sikerült „gazik”-ját átvinni a Donyecen és éjszaka betoppanni a partizán táborba, mikor a német tankok már bevonultak abba a sztanyicába, melyről az erdőt is elnevezték.
Erdő, erdő … Vajon erdők-e ezek? Vajon össze lehet-e hasonlítani ezt a ritkás bozótot a belorusz vagy brjanszki erdőkkel, a partizán dicsőség hazájával? A mityakinszki erdőkben nemhogy hadműveleteket nem lehetne álcázni, de még egy nagyobb osztag se rejtőzhetne el.
Szerencsére, amikor Ivan Fjodorovics feleségével a táborba ért, a partizánok már elhagyták ezt a helyet, és a nyugati irányban húzódó utak, mentén álltak harcban a németekkel.
Mennyire sajnálta később Ivan Fjodorovics, hogy érkezése első napján nem vont le minden következtetést abból a nyilvánvaló tényből, hogy a terület egyik legnagyobb partizánegységének nincsen búvóhelye.
A Vorosilovgrád-terület több körzetre oszlott, s ezeknek az élén a földalatti területi pártbizottság titkárai állottak. Ivan Fjodorovics volt az egyik ilyen titkár. Ivan Fjodorovics több kerületi pártbizottságot irányított és egész sor ezeknek alárendelt földalatti csoportot. A kerületekhez még különleges diverziós csoportok is tartoztak, s közülük egyesek a helyi földalatti kerületi pártbizottságnak, mások közvetlenül a területi pártbizottságnak, ismét mások az Ukrán, sőt némelyek a Központi Partizán Vezérkarnak voltak alárendelve.
Ezt a szétágazó földalatti hálózatot a találkozóhelyek és búvóhelyek, élelmiszer- és fegyverraktárak, összekötők – műszaki és különleges összekötők – nagyon szövevényes konspirációs rendszere szolgálta. A rendes kerületi találkozóhelyeken kívül Ivan Fjodorovicsnak és a földalatti területi pártbizottság többi vezetőjének olyan lakások is álltak rendelkezésére, melyekről csak ő tudott: ezek részben az Ukrán Vezérkarral való kapcsolat, részben a területi vezetők vagy osztagok parancsnokai közötti összeköttetés biztosítására szolgáltak.
Minden körzet területén több kisebb partizánosztag tevékenykedett. Ezenkívül minden körzetben szerveztek egy többé-kevésbé nagy osztagot, ahol az eredeti elgondolás szerint a területi pártbizottság titkára – a körzet földalatti szervezetének vezetője – tartózkodik majd, miután feltehető volt, hogy a területi pártbizottság titkárának egy nagyobb partizánosztagban való tartózkodás viszonylagos biztonságot és nagyobb működési lehetőséget nyújt.
A vorosilovgrádi földalatti mozgalom irányítóival való összeköttetés találkozóhelye az Uszpenszk-kerület Orehovo nagyközségének orvosi-egészségügyi állomása volt. Ivan Fjodorovics a lakás gazdájául Valentyina Krotova helybeli orvost jelölte ki. Nővére, Kszenyija Krotova pedig Procenko összekötője lett. Abban az időben, amikor Ivan Fjodorovics még Krasznodonban volt, Kszenyija már a nővérénél lakott. Ivan Fjodorovicsnak Kszenyijától kellett az első értesüléseket szereznie arról, hogy milyen a helyzet a többi körzetben a német megszállás óta.
Ivan Fjodorovics, miután a partizánok élelmiszerkészletének és fegyverzetének biztosítását a mityakinszki erdőkben – úgyszintén a körzetekkel való összeköttetés parancsnokságát is – helyettesére bízta, osztagához utazott. Voltaképpen nem utazott, hanem gyalogolt. Az egész területen körös-körül német csapatok hemzsegtek. Bárhogy is áltatta magát Ivan Fjodorovics azzal a gondolattal, hogy „gazik”-jával mindenhova elérhet – legalább egy esztendőre való benzint is tartalékolt mégis kénytelen volt sokat szenvedett „gazik”-ját egy erdei agyagbánya barlangjába vinni, a bejáratot pedig eltorlaszolni. Felesége, Jekatyerina Pavlovna, aki Ivan Fjodorovics mellett összekötő és felderítő tevékenységet fejtett ki, nagyot nevetett férjén, és gyalog mentek együtt az osztaghoz.
Mindössze néhány nap telt el azóta, hogy Ivan Fjodorovics a Krasznodon-kerületi pártbizottság helyiségében megállapodott a tábornokkal, a hadosztályparancsnokkal az összeköttetést illetően, de azóta körös-körül mennyi minden megváltozott! Természetes, hogy a hadosztállyal már bármilyen együttműködés lehetetlen volt. A hadosztály addig tartott ki a Donyecnél, Kamenszk alatt, amíg a parancs szükségesnek látta, ezalatt elvesztette amúgy sem teljes állományának több mint háromnegyed részét, aztán továbbment. Olyan sokat vesztett, hogy úgy látszott, hadosztályról már nem is beszélhetnek, ám senki sem mondta róla, hogy „szétzúzták”, hogy „gyűrűbe jutott” vagy „visszavonult”, csak annyit mondtak, hogy „továbbment”. És valóban továbbvonult – amikor a Felső-Donyec és a Don közötti óriási területen már erős német kötelékek tevékenykedtek.
A hadosztály, ellenségtől megszállt területen, harcolva vonult tovább, a sztyeppen át, kihasználva a sztyeppi patakok völgyét a védekezésre. Hol eltűnt, hol másutt újra előbukkant. Az első napokban, mikor még nem járt messzire, a hadosztály hősi tetteiről szállingózó hírek eljutottak Krasznodonig. De a hadosztály továbbment, tovább, kelet felé, valamilyen nagyon távoli pont felé igyekezve, és ez a pont valóban olyan távoli volt, hogy a hadosztályról szóló híreknek már foszlánya sem maradt, csak az emléke élt a nép szívében – emléke, dicsősége, legendája …
Ivan Fjodorovics partizánosztaga önállóan és elég jól dolgozott. Az első napokban nyílt harcban verte szét az ellenség néhány kisebb egységét. A partizánok elpusztították az elmaradt katonákat, tiszteket, felgyújtották a benzin tartályokat, élelmiszerszállítmányokat fogtak le, nyakon csípték a német hivatalnokokat a falvakban, és kivégezték őket. A többi osztag tevékenységéről még nem érkeztek jelentések, de Ivan Fjodorovics a nép hírei alapján valószínűnek tartotta, hogy azok sem dolgoztak rosszul. A híresztelés túlozta kissé a partizánok hőstetteit, de ez csak azt jelentette, hogy harcukat a nép támogatta.
Amikor az ellenség nagy erőket dobott be a partizánosztag ellen, Ivan Fjodorovics elvetette a parancsnokságnak azt a javaslatát, hogy térjen vissza az erdei bázisra, és az éj leple alatt titokban átvitte osztagát a Donyec jobb partjára. Itt senki sem várta őket, és példátlan zűrzavart idéztek elő a németek hátában.
De a mozgás napról napra nehezebbé vált a keskeny sztyepptérségben, mely olyan sűrűn lakott volt, hogy a bányák, tanyák és sztanyicák szinte egymást érték. Az osztag szakadatlan mozgásban volt. Egyedül Ivan Fjodorovics ravaszsága, valamint kitűnő helyismerete, no meg az osztag jó fegyverzete tette lehetővé, hogy egyelőre nagyobb veszteség nélkül továbbálljanak. De meddig folytathatták ezt a megállás nélküli keringést, amikor az ellenség a sarkukban van?
Nagy partizánosztagok, amelyeket az erdők vagy a lakatlan sztyeppek harci osztagainak mintájára állítottak fel, alkalmatlanok a sűrűn lakott ipari Donyec-medencében. De Ivan Fjodorovics erre csak akkor jött rá, amikor a baj már az ajtón kopogtatott.
Kszenyija Krotova jelentése szíve mélyéig megrendítette. Az ellenségtől körülzárt nagyobb osztag, mely Vorosilovgrád közvetlen közelében harcolt, részeire szakadt, Jakovenko, a területi pártbizottság titkára elesett. A kagyijevkai osztagból, mely Jakovenko és Ivan Fjodorovics osztagainak mintájára alakult, az osztag parancsnokával együtt csak kilencen menekültek meg. Az osztagot szétzúzó ellenséges csapatot háromszor akkora veszteség érte, de vajon elégtétel-e az ellenség bárminő vesztesége, amikor a kagyijevkai híres bányászgárda elpusztult a harcban? Az osztag parancsnoka értesítette Ivan Fjodorovicsot, hogy új harcosokat toboroz, de ezentúl már csak kisebb csoportokkal dolgozik. A bokovo-antracitovói osztag nagyobb veszteségek nélkül kitört a gyűrűből, és nyomban közös parancsnokság alatt álló kisebb csapatokra oszlott. Más, kisebb osztagok, mint a rubezsanszki, kremenszki és ivanovói, sikeresen és szinte veszteség nélkül harcoltak. A Papasznyanszk-kerületi osztag, mely a terület legnagyobb osztagainak egyike volt, már kezdettől fogva közös parancsnokság alatt álló kisebb csoportokban harcolt, és a nép annyira értékelte sikereit, hogy „Rettegett”-nek nevezte el. Az új csapatok, amelyek a helyi lakosságból, a Vörös Hadsereg lemaradt katonáiból és tisztjeiből alakultak, s úgy nőttek ki a kerületekben, mint eső után a gomba, már csak kisebb partizáncsapatok formájában szerveződtek.
Ezt maga az élet parancsolta.
Ivan Fjodorovicsnak ilyen értesülések birtokában mindössze néhány órára lett volna szüksége, hogy osztagát kisebb csoportokra ossza, de ezt a néhány órát nem adta meg a sors.
A németek hajnalban fogták körül őket, most pedig már alkonyaira állt a nap.
Valamikor patak volt itt, mely a Felső-Donyecbe szaladt, de már olyan régen kiszáradt, hogy a közeli Makarov Jar tanya lakói sem emlékeznek, mikor volt víz a medrében. A patak helyén erdős völgymélyedés maradt, az eredetnél keskeny, a torkolatnál szélesebb, és háromszög alakú. Az erdő széles ívben egészen a Donyec partjáig ért.
A barna parasztszakállú Ivan Fjodorovics a völgy vonulat tetején levő alacsony bokrok között, a védelmi állás legveszélyesebb pontján feküdt. Egy német golyó súrolta kopaszodásnak induló üstökét: egy csomó haját bőrrel együtt kitépte, a vér jobb halántékán csurgott végig, de Ivan Fjodorovics nem érezte. A bokorban fekve tüzelt géppisztolyából, mellette még egy géppisztoly, amelyet maga mellé tett, hogy lehűljön.
Felesége, Jekatyerina Pavlovna férjétől nem messze feküdt. Arca szigorú és sápadt volt. Az asszony szintén tüzelt. Kézmozdulatai kiszámítottak, pontosak voltak, teli rejtett energiával és természetes szépséggel, amit valószínűleg maga sem vett észre. Messziről úgy látszott, hogy csak ujjával igazgatja géppisztolyát. Jobb felől az öreg Narezsnij, egy Makarov Jarból való kolhozparaszt helyezkedett el, a „régi német háború géppuskása”, mint ahogy maga mondogatta.
Narezsnij unokája, egy tizenhárom éves fiú, lőszerládákkal bástyázta körül magát, és a géppisztoly kerek tölténytárait töltögette. A ládák mögött, egy kis mélyedésben, Ivan Fjodorovicstól távolabb, a folyó partján levő parancsnok segédtisztje kuporgott, egy percre sem engedve ki markából a felmelegedett telefonkagylót, és szakadatlanul darálta:
– Itt mama … itt mama … kicsoda? Kitűnő, nénikém! Kevés a szilva? Végy az unokaöcstől … itt mama, itt mama … Nálunk minden rendben. Nálatok? Fűtsetek be, fűtsetek alá neki! … Kishúgom, kishúgom! … Mi az, aludtál? A bátyád arra kér, támogasd őt egy kis tűzzel bal felől.
Nem, Ivan Fjodorovics lelkét nem az marcangolta, hogy ő és felesége elpusztulhat, de még az embereiért való felelősség érzése sem, hanem egyedül csak az a tudat bántotta, hogy mindezt előre láthatta volna, és akkor nem kerülnek ilyen nehéz helyzetbe.
Csapatát mégis felosztotta néhány csoportra, mindegyik fölé parancsnokot és politikai helyettest nevezett ki, minden csoportnak megjelölte azt a helyet, mely később bázisul szolgál majd. Az új, kisebb csoportok közös parancsnokául a régi parancsnokot nevezték ki, helyettesével és törzskarának főnökével együtt. Ők alkotják majd az összes csoport közös parancsnokságát, és minthogy számuk most már nem lesz nagy, továbbra is a mityakinszki erdőkben lesz a bázisuk.
Ivan Fjodorovics előkészítette a parancsnokokat és partizánokat arra, hogy estig itt a völgyvonulatban tartsák magukat, aztán majd az ő vezetésével kitörnek a gyűrűből, és átvágnak a sztyeppbe. Hogy az emberek az áttörés után könnyebben mozoghassanak, Ivan Fjodorovics a csapatokat is három-négy emberből álló kisebb csoportokra osztotta, amelyek aztán – mindegyik a maga módján – igyekeznek elvonulni. Ivan Fjodorovicsnak és feleségének az öreg Narezsnij ígért ideiglenes menedéket egy megbízható helyen.
Ivan Fjodorovics tudta, hogy az emberek egy része elpusztul az áttörésnél, egy másik részét elfogják, akad olyan is, aki elcsügged, és nem megy el a megjelölt helyre, a bázisra. Mindez erkölcsi teherként nehezedett lelkére. De súlyos gondjait nem osztotta meg senkivel, sőt arcán és egész lényén éppen az ellenkezője látszott annak, amit átélt. Az alacsony termetű, tagbaszakadt, sötét hajú, barna parasztszakállas Ivan Fjodorovics rendületlenül lőtte tovább az ellenséget, közben tréfásan oda- odaszólt az öreg Narezsnijhoz.
Narezsnij arcában volt valami moldvai, sőt török jelleg. Göndör szakálla fekete, kátrányszínű szeme gyors és villogó, maga meg szikkadt, mint a kukoricaszár a napon, széles, csontos vállú ember, aki lassú mozgásúnak látszott, pedig tele volt lappangó tűzzel.
Bármilyen nehéz helyzetben is voltak, mindketten valahogy nagyon örültek egymás szomszédságának meg annak, hogy ha nem is éppen valami bonyolult gondolatról, de beszélgettek egymással.
Ivan Fjodorovics körülbelül félóránként odafordult az öreghez, és szemében dévaj kis parázs szikrázott.
– Na, hogy állunk, Kornyij Tyihonovics, befütöttek?
Kornyij Tyihonovics nem maradt adós:
– Hát azt nem mondhatnám, hogy lel a hideg, de azt se, hogy forróság gyötör, Ivan Fjodorovics.
S mikor a német alaposabban szorította őket, Ivan Fjodorovics megjegyezte:- Vóna csak egy-két aknavetőjük, hogy pár tucat uborkát dobhatnának át – mindjárt melegebbünk lenne. Igaz-e, Kornyij Tyihonovics?
Kornyij Tyihonovics ezt se hagyta válasz nélkül, és nyugodtan mondta:
– Hogy egy ilyen erdőt aknával beszórhassanak, ahhoz jó csomó uborka kéne, Ivan Fjodorovics.
Hirtelen, a géppisztolyok kattogása közben, messziről, Makarov Jar felől közeledő motorzúgás csapott feléjük. Egy pillanatra még a tüzelést is abbahagyták.
– Hallod, Kornyij Tyihonovics?
– Hallom.
Ivan Fjodorovics figyelmeztetően hunyorgott felesége felé: hallgatni!
Az országúton, melyet az erdő eltakart előlük, motorkerékpárosok siettek a németek segítségére. Úgy látszik, közeledésüket több helyen is meghallották a völgy mentén. A telefon lázasan dolgozott.
Lement a nap, de a hold még nem mutatkozott, az alkonyat sem szállt még le, csak az árnyak ültek el, az égbolton még ezernyi csöndes, egymásba olvadó szín hamvadozott, a földön azonban – a bokrokon és fákon, az emberek arcán, a fegyvereken és a szétdobált, kilőtt töltényeken – már derengett az a különös, kialvó pír, amelyet minden pillanatban elnyelhet a sötétség. Csak néhány röpke pillanatig tartott ez a bizonytalanság, ez a sem nappal, sem éjszaka, aztán egyszerre alkonyati dér vagy harmat szitált a levegőben, ráült a bokrokra, a földre, és hirtelen vastag takaróvá sűrűsödött.
A motorkerékpárok dübörgése, mely a Makarov Jar felőli oldalon egyre erősbödött, elárasztotta az egész vidéket. A lövöldözés hol itt, hol ott indult meg, de legerősebben a folyó mellett fejlődött ki.
Ivan Fjodorovics megnézte az óráját.
– Ideje továbbállni … Tyerehin! … 21 óra nulla-nulla perckor – mondta segédtisztjének, aki a telefonnál ült.
Ivan Fjodorovics megállapodott a cserjésben szétszóródott partizáncsoportok parancsnokaival, hogy adott jelre valamennyien lehúzódnak a völgybe, és a völgykijárat öreg bükkfájánál egyesülnek. Itt kell kitörniök a csapdából. Éppen ideje volt.
Hogy a németeket megtévesszék, két partizáncsoportnak, mely a Donyec partján levő erdőt védte, azt a feladatot szánta, hogy állását tartva, a folyón való átkelés utolsó, mindenre elszánt kísérletét színlelje. Ivan Fjodorovics körülnézett, kivel küldje a parancsot.
A völgy peremét védő partizánok között volt egy krasznodoni komszomolista, Jevgenyij Sztahovics. A németek bevonulásáig a légvédelmi parancsnokképző tanfolyamon tanult. A partizánok közül kitűnt képzettségével, megfontoltságával és már korán megnyilatkozó rátermettségével a társadalmi munka terén. Ivan Fjodorovics különféle helyzetekben tette próbára Sztahovicsot, mert a krasznodoni földalatti szervezettel való összeköttetést rajta keresztül akarta megteremteni. Néhány lépésnyire balra látta a fiú sápadt arcát, kuszált és verejtéktől nyirkos szőke haját, mely máskor költői hullámokban övezte büszke tartású fejét. A fiú nagyon ideges volt, de önérzete nem engedte, hogy lemásszon a völgymélyedésbe. Ez tetszett Ivan Fjodorovicsnak. Sztahovicsot küldte el a paranccsal.
Jevgenyij Sztahovics erőltetetten mosolygott, sovány testével mélyen meggörnyedve a folyóhoz szaladt.
– Nézd, Kornyij Tyihonovics, ne maradj el soká! – szólt Procenko a bátor öregemberhez, aki egy csoport partizánnal hátramaradt, hogy a visszavonulást fedezze.
Attól a perctől kezdve, amikor a partizánok elérték a partot, és hozzáfogtak, hogy a Donyecen való átkelést színleljék, a németek odavonták főerejüket, és a tüzet az erdőnek erre a részére és a folyóra összpontosították. A golyók süvítése és kattogása a bokrokban egyetlen metsző hanggá olvadt. Mintha a golyók részeikre bomlanának, s az emberek az ólomportól átizzott levegőt lehelnék be.
Sztahovics átadta Procenko parancsát, mire az osztag parancsnoka a gyülekező helyre küldte a partizánok zömét a völgybe, maga pedig tizenkét emberrel ott maradt, hogy fedezze az elvonulást. Sztahovics rettenetesen félt, és szeretett volna az elvonulókkal tartani, de restellte, és élve a körülménnyel, hogy senki sem vet ügyet rá, lefeküdt egy bokor mögé. Ott arccal a földre borult, és felhajtotta kabátja gallérját, hogy betakarja fülét.
Az összpontosított tűz lármájából időnként nyers, éles német vezényszó hallatszott ki. A németek egyes csoportjai Makarov Jar irányából már behatoltak az erdőbe
.- Induljunk! – kiáltotta egyszerre az osztag parancsnoka. – Gyerünk! Futólépés!
A partizánok nyomban beszüntették a tüzet, és parancsnokuk után vetették magukat. Bár az ellenség egyáltalán nem enyhítette a tüzet, sőt egyre fokozta, az erdőben rohanó partizánoknak mégis úgy tetszett, hogy körös-körül teljes a csönd. Futottak, ahogy erejükből tellett, csak egymás lihegését hallották. Most meglátták a völgy fenekén egymás mellett elbújva fekvő társaik körvonalait. A földre hasaltak, és odakúsztak hozzájuk.
– Adjisten! – fogadta őket elégedetten Ivan Fjodorovics, aki a vén bükkfánál állt. – Sztahovics itt van?
– Itt – mondta minden meggondolás nélkül a parancsnok.
A partizánok körülnéztek, de sehol sem látták Sztahovicsot.
– Sztahovics! – szólította csendesen a parancsnok, és sorra belenézett a partizánok arcába. De Sztahovics nem volt köztük.
– Talán olyan fáradtak és izgatottak voltatok, fiúk, hogy észre sem vettétek, amikor lelőtték! Lehet, hogy sebesülten ott is hagytátok – mondta Procenko haragosan.
– Hát gyerek vagyok én, Ivan Fjodorovics! – viszonozta sértődötten a parancsnok. – Amikor otthagytuk az állást, még velünk volt. Kutya baja se volt. Szaladni meg egy csomóban szaladtunk, és szemmel tartottuk egymást …
Ebben a pillanatban Ivan Fjodorovics meglátta a bokrok között az öregsége ellenére is fürgén kúszó Narezsnij alakját, nyomában tizenhárom éves unokáját és még néhány harcost.
– Eh, öreg cimborám! – kiáltott fel vígan Ivan Fjodorovics, nem tudva eltitkolni örömét.
Aztán hirtelen megfordult, és kiadta a parancsot:- Felkészülni!
A földön lapuló partizánok alakjai ugrásra készülő hiúzhoz hasonlítottak.
– Katya! – mondta Procenko halkan. – El ne maradj tőlem …
Ha valamikor Ha valahogyan … – legyintett a kezével. – Bocsáss meg –
Te is bocsáss meg … – az asszony kissé lehajtotta a fejét. – Ha életben maradsz, én pedig …
Nem engedte, hogy befejezze.
– Ha meg te maradsz meg … Mondd el a gyerekeknek.
Ez volt minden, amit mondhattak egymásnak.
– Tűz! Előre! – kiáltotta Procenko.
Az első ember kitört a völgyből.
Nem tudták, hányan maradtak, és mennyi ideig futottak. Úgy érezték, hogy lélegzetük eláll, szívük nem dobog, némán futottak, páran itt-ott lőttek még. Ivan Fjodorovics körülnézett, meglátta Katyát, az öreg Narezsnijt az unokájával, és újra erőre kapott.
Most egy időben hátul és valahol jobbra a sztyepp felől hallatszott a motorkerékpárok zakatolása. A csendes éjszakai levegőben messze elhúzott ez az ordító zaj. A motorkattogás most elöl is hallatszott – minden oldalról a futók felé tartott.
Ivan Fjodorovics jelt adott: az emberek minden előnyt felhasználva, amit a bizonytalan holdfényben a terep nyújt, elszéledtek, s mint a kígyó, zajtalanul kúsztak tovább. Egy pillanat alatt a partizánok egymás után eltűntek szem elől.
Alig pár perc, és Ivan Fjodorovics, Katya, Narezsnij meg az unokája egyedül maradtak a holdvilágban úszó sztyeppen. Kolhoz-dinnyeföldeken álltak, melyek több hektárnyi területen, egy hosszúkás domb irányában terültek el. A domb sötéten vált ki az éjszaka kékjéből.
– Egy pillanat, Kornyij Tyihonovics, hadd fújjam ki magam! – Ivan Fjodorovics a földre vetette magát.
– Szedd össze az erődet, Ivan Fjodorovics – mondta igen határozottan Narezsnij, lehajolt hozzá, és forrón az arcába lihegett.
– Most nincs idő pihenésre! A dombon túl van egy falu, ismerem az embereket, elbújtatnak …
A dinnyeföldön keresztülvergődve követték Narezsnijt, aki szúrós szemét, sötét, göndör szakállú arcát időnként. Ivan Fjodorovics és Katya felé fordította.
Felkúsztak a dombtetőre, és körülbelül kétszáz méterre maguk előtt látták a falut, a fekete ablakos házakat. A dinnyeföldek leértek az útig, mely az első házsor sövénykerítése mentén húzódott. Abban a pillanatban, ahogy felértek a dombra, a sövénykerítés melletti úton néhány német motorkerékpár tűnt fel, és befordult a faluba.
A géppisztolyok továbbra is hol itt, hol ott kattogtak, olykor úgy rémlett, mintha valahol viszonoznák a tüzet. Ivan Fjodorovics szívében fájón-komoran visszhangzottak ezek az éji csöndben messze hullámzó lövések. Narezsnij unokája, aki fehérlő szőkeségében semmiben sem hasonlított nagyapjához, olykor lopva és kérdőn Ivan Fjodorovicsra pillantott. Nehéz volt ebbe a tiszta gyerekszembe tekintenie.
Hallották, hogy a faluban puskatussal ütik az ajtókat, német szitkozódás lármája ért hozzájuk. Aztán csend lett. Egyszerre gyereksírás, asszonysikoly csapott feléjük; a sikoly jajgatásba ment át, aztán könyörgő zokogássá változott. Magában a faluban, a falu mellett vagy valahol messze időnként motorkerékpárosok robogtak el, olykor egy egész oszlop. A hold teljes fényben ragyogott az égen. Ivan Fjodorovics, Katya – akinek a lábát feltörte a csizma -, Narezsnij és unokája hangtalanul, a hidegtől borzongva feküdtek a nyirkos földön.
Megvárták, amíg minden elcsendesedett a faluban és a sztyeppen.
– Na, ideje, mert világosodik – morogta Narezsnij. – Egyenként menjünk le, egyik a másik után.
A faluból odahallatszott a német járőrök lépéseinek dobbanása. Nagy ritkán itt-ott egy gyufa vagy öngyújtó fénye villant fel. Ivan Fjodorovics Katyával valahol a falu közepén, egy ház mögött a magas útilapuban feküdt, ezalatt Narezsnij és unokája átmásztak a sövényen. Pár percig csend volt.
Aztán egyszerre felkukorékoltak a kakasok, és Ivan Fjodorovics elnevette magát.
– Mi az? – kérdezte Katya súgva.
– A németek mind levágták a kakasokat. Alig maradt kettőhárom a faluban.
Figyelmesen, elgondolkozva néztek egymásra, csak a szemük mosolygott. A sövény mögül suttogást hallottak.
– Hol vannak? Jöjjenek a házba …
Egy sovány, magas, erős csontú, fehér fejkendős asszony nézett rájuk a sövény mögül. Fekete szeme villogott a holdfényben.
– Keljenek fel, ne féljenek, nincs itt senki – mondta.
Segített Katyának átmászni a sövényen.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Katya halkan.
– Marfának – válaszolta az asszony.
– Na, hogy ízlik az új rend? – kérdezte Ivan Fjodorovics komoran, amikor Katyával, az öreg Narezsnijjel és unokájával már bent ültek a szobában az asztal körül, melyen apró mécses égett.
– Ilyen az új rend: a német idejött, és ránk parancsolt, hogy naponta hat liter tehéntejet és havonta minden tyúk után kilenc tojást adjunk le – mondta Marfa restelkedve, de ugyanakkor természetes nőiességgel emelte szép, fekete szemét Ivan Fjodorovicsra.
Az asszony ötven év körüli volt, de mozdulatai, ahogy ételt tett az asztalra, és ahogy azt később leszedte, fiatalos ügyességet árultak el. A tiszta, takaros, hímzésekkel díszített szoba teli volt gyerekekkel. Egyik apróbb volt a másiknál. A két legidősebb, a tizennégy éves fiú és a tizenkét éves lány felkeltek – hogy őrködjenek az utcán.
– Nem múlik el nap, hogy meg ne sarcoljanak valamivel. Nézzük csak: a mi falunkban alig száz ház van, és egyszerre azt követelik, hogy húsz marhát adjunk; ez nekünk az új rend – mondta Marfa.
– Ne szomorkodj, Marfa néném! Ismerjük mink őket tizennyolcból. Gyorsan jöttek a katonák, aztán szedték is az irhájukat! … – mondta Narezsnij, és egyszerre elnevette magát, miközben kivillogott erős foga. Törökös szeme bátran és kajánul parázslott sötétre égett kemény arcából.
Nehezen lehetett elhinni, hogy olyan ember mondja ezt, aki csak most nézett szemtől szembe a halállal.
Ivan Fjodorovics lopva Katyára pillantott. Az asszony szigorú arca szelíd mosolyra derült. A több napos harc után, ebben a szörnyű, szerencsétlen helyzetben kifejezhetetlen, üde fiatalság áradt a két, már egyáltalán nem fiatal emberből Ivan Fjodorovicsra és Katyára.
– Hát, ahogy én látom, Marfa néném, a németek nemigen kopasztották meg magukat, ha ilyen ínyencfalatok kerülnek az asztalra! – mondta Ivan Fjodorovics, tréfásan Narezsnijre kacsintva, és az asztal felé intett, melyen Marfa túrót, tejfölt, vajat és szalonnában sült rántottát tálalt fel „tiszta szívből”.
– Ez onnan van, mert maga nem tudja, hogy igazi ukrán házban, akárhogy is kotorász a német, mindent mégse zabálhat meg, nem rabolhat el, amíg a menyecskét meg nem öli! – mondta Marfa tréfásan, és szinte lányosan elpirult zavarában, kendőzetlen őszinteségében. Ivan Fjodorovics meg Narezsnij összenevettek, és Katya is mosolygott. – Eldugtam mindent – tette hozzá Marfa, és maga is nevetett.
– Talpraesett asszony vagy te! – bólintott Procenko. – Mi is vagy te, kolhoztag vagy egyénileg gazdálkodó?- Kolhoztag lennék, de úgyszólván szabadságon, amíg a németek el nem takarodnak – válaszolta Marfa. – A németek emberszámba sem vesznek minket. A mi kolhozföldünket németnek tekintik … hogy is mondják, reichnak*, vagy minek hívják, Kornyij Tyihonovics?
* A németek röviden Reichnek, birodalomnak mondták a hitleri Németországot *
– Reichnak, csak hadd hívják reichnak … – nevetett az öreg.
– A gyűlésen valamilyen iratokat olvastak fel, hogy is hívják azt a nyavalyást, Rosenbergnek, Kornyij Tyihonovics?-
Rosenbergnek, hadd hívják Rosenbergnek …
– Azt mondta Rosenberg, hogy kapunk földet magánhasználatra, de nem mindenki, hanem csak az, aki jól fog dolgozni a német reichnak, az aztán jószágot és felszerelést is kap. De miféle felszerelést, amikor sarlóval hajtanak kolhozbúzát aratni, aztán majd elviszik a reichba. Mink, asszonyok, már mind elszoktunk a sarlótól. Kimegyünk a földre, befekszünk a búzába és alszunk …
– Hát a sztaroszta? – kérdezte Ivan Fjodorovics.
– A sztaroszta a mi emberünk – felelte Marfa.
– Ej, be okos asszony vagy! – mondta Procenko, és megrázta a fejét. – Hol az urad?
– Hol lenne? A fronton. Az én Gorgyij Kornyijenkóm a fronton van – tette hozzá komolyan.
– Hát mondd meg nekem őszintén: a ház teli gyerekekkel, te meg bújtatsz minket, nem félted-e magad és a gyerekeket? – kérdezte váratlanul Ivan Fjodorovics.
– Nem, nem félek – válaszolt az asszony; és rávetette fiatalos, fekete szemét. – Még ha a fejem is bánja! Legalább tudom majd, mért halok meg. De maga is mondja meg: van-e valami összeköttetésük azokkal, akik a fronton vannak?
– Van – válaszolta Ivan Fjodorovics
– Akkor csak üzenjék meg az embereinknek, hogy tartsanak ki mindvégig! Ne sajnálják az életüket! – mondta egy becsületes, egyszerű asszony meggyőződésével. – Én azt mondom: lehet, hogy a mi bátykónk – bátykónak mondotta a férjét, mintha gyerekei nevében beszélne – nem jön többé vissza, lehet, hogy ott marad, de legalább tudjuk majd, mért esett el. Ha meg újra visszatér a mi szovjet rendszerünk, akkor az lesz a gyerekeimnek apja.
– Okos asszony! – mondta gyöngéden s immár harmadszor Ivan Fjodorovics, lehajtotta a fejét, és így tartotta néhány percig.
Marfa Narezsnijt és unokáját éjszakára ott marasztalta a házban. A fegyvert elszedte tőlük, és eldugta, nem nyugtalankodott miattuk. Ivan Fjodorovicsot és Katyát az udvaron levő elhagyott, burjánnal benőtt, sírveremhez hasonlóan hideg pincében helyezte el.
– Hát egy kissé nyirkos lesz, de két birkabundát hoztam maguknak – restelkedett. – Ide feküdjenek, szalmát hintettem …
Egyedül maradtak a sötétben. Pár percig szótlanul ültek a szalmán. Katya meleg karjával hirtelen átölelte Ivan Fjodorovics fejét, és hosszan magához szorította.
Meleg, gyöngéd érzés járta át Ivan Fjodorovicsot.
– Katya – mondta Ivan Fjodorovics -, mi ezt az egész partizán-dolgot másképpen fogjuk vezetni. Másképpen – mondta mélyen felindulva, és gyöngéden kiszabadította magát Katya karjaiból. – Eh, de fáj a szívem … Fáj azokért, akik elpusztultak – elpusztultak, mert nem vezettük őket hozzáértően. De hiszen nem mind pusztult el. Én azt hiszem, hogy a legtöbbje áttörte magát – mondta kérdő hangsúllyal, mintegy a feleségétől várva támogatást. – De semmi baj, Katya, semmi baj! A nép között még ezrével találunk olyanokat, mint Narezsnij meg Marfa. Százezreket. Hadd bolondítsa Hitler az egész német nációt! De Ivan Procenkót nem bolondítja meg, azt nem – folytatta vad elszántsággal Ivan Fjodorovics, s észre sem vette, hogy ukrán nyelvre tért át, bár Jekatyerina Pavlovna, a felesége orosz nő volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!